Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérem!
Jézus rámutat a körülötte ülőkre, tanítványaira és azt mondja: Ímé, az én fitestvéreim, nőtestvéreim, és az én anyám, mert az nekem testvérem és anyám, aki cselekszi az én Mennyei Atyám akaratát. Mindez úgy történik, hogy közben, az ajtón kívül ott állnak testvérei, és ott áll édesanyja. Sok fájdalom kapcsolódik ehhez a történethez, sok fájdalom, keserű tapasztalat, rossz értelmezés, hamis hivatkozás. De nagy vigasztalás is van benne. S ehhez a vigasztaláshoz csak úgy juthatunk el, ha keresztülmegyünk ezeken a fájdalmakon is. Csak akkor nyílik meg a vigasztalás kapuja, ha mi is beleütközünk Jézusnak ebbe a szavába, amely egyszerre elutasítás és ugyanakkor üdvösségre hívó szó.
Jézus elutasítja az övéit, vére szerinti rokonait. Elsőre úgy tűnik, mintha a régi jóslat teljesedne, az a régi jóslat, amelyet Simeon mondott, mikor a csecsemő Jézust elvitték bemutatni a templomba. Ő karjába vette a gyermeket, magasztaló éneket mondott, aztán mikor visszaadta Mária kezébe a gyermeket, azt mondta neki: a te lelkedet (vagy a te szívedet) is éles kard járja át. Bár az, ami itt történik, nem éles kard, mindenesetre fájdalmas döfés, kemény szó. Tehát mintha jövendölés teljesedne. S mintha Jézus mindig ezen az úton járt volna. Tizenkét éves korában ott marad Jeruzsálemben, a templomban hogy a Mennyei Atya dolgairól beszélgessen, s mikor kétségbeesett szülei végre rátalálnak, odaveti nekik: hát nem tudjátok, hogy Mennyei Atyám dolgaival kell foglalatoskodnom! Aztán a kánai menyegzőben, mikor Mária jelzi, hogy elfogyott a bor, Jézus egy mondattal válaszol: Asszony, mi közöm van hozzád!? S most, mintha önmagán akarná leglátványosabban megmutatni, amit sok alkalommal kijelentett a tanítványainak: ha valaki meg nem tagadja apját, anyját, fitestvérét, nőtestvérét, és nem veszi fel a maga keresztjét, nem lehet az én tanítványom.
Azért mondom mindazáltal, hogy sok fájdalom kapcsolódik a történethez, mert sokan, akik pusztán ezt olvassák ki ebből a történetből, ezzel az igével alázták meg szüleiket, testvéreiket, rokonaikat. Nem tagadjuk, első látásra Jézus is megalázza a rokonait. Ott vannak az ajtón kívül, udvariasan beüzennek, de nem hajlandó velük szóba állni. A mi Jézusunk? Döbbenetes ez az elutasítás, hiszen Jézus minden alkalommal, mindenkinek megállt, bárki kiáltott, szóba elegyedett vele, s akár igent mondott, akár nemet egy-egy kérésre, odafigyelt. A mi Jézusunk lenne az, aki saját családját még egy biccentésre, üdvözlő szóra se méltatja? Megrázó ez a jelenet, ha csak így olvassuk.
Ha azonban jól értjük Jézus magatartását, akkor Ő itt szuverén módon viselkedik. Mint ahogy mindig is az volt: szuverén. Akkor is szuverén, amikor a tanítványok már szinte tántorognak az éhségtől, de ő végzi a munkáját. Elmerül a betegek gyógyításában, hirdeti Isten jó hírét. Mások is megpróbálták, hol erre, hol arra terelni Jézust, de ő akkor is szuverén. Amikor Jairus lányát megy meggyógyítani, és sürget az idő, mert halálórán van a kislány, Jézus meg tud állni a vérfolyásos asszonnyal, el tud vele diskurálni a hitnek és az üdvösségnek a nagy dolgairól. S már mondják is neki: Mester, most már ne fáraszd magadat, elkéstél. Felfoghatatlan a Jézus szuverenitása. Talán most, ahogy nem megy ki a családja szavára, aztán abban, ahogy Kánában Máriát elutasította, vagy, ahogy tizenkét évesen elmondta szüleinek, hogy a Mennyei Atya dolgai fontosabbak mindennél, mindebben tehát az Ő feltétlen szuverenitása mutatkozik. Kérlek, testvéreim, jegyezzétek is meg ezt, mert Jézusnak ez a feltétlen királyi hatalma, szuverenitása – nem mondom, hogy öntörvényűsége, inkább azt mondom: Isten-törvényűsége mindent eldöntő jelentőségű.
A kemény szavak mögött egy rendkívüli dráma rejtőzik. Nem arról van itt szó, hogy Jézus ne érne rá. Nekem volt egy pedáns professzorom, aki ha felgyulladt volna a Ráday u. 28. és jöttek volna a tűzoltók, és megkezdték volna az evakuálást, ő akkor is felírta volna a táblára azt az utolsó héber. Ismerünk ilyen embereket. Ha fúj, ha esik, ha beteg a gyerek, ha haldoklik a nagyszülő, ha összedől a világ, ő csak végzi a kötelességét. De mint jeleztem, Jézus nemcsak szuverén, hanem szabad is. Ő bármikor, bármit meg tudott szakítani, ha arra éppen szükség volt. Azt is láttuk, hogy egyáltalán nem arról van itt szó, hogy Jézus nyilvánosan is hízelegne a tanítványainak. Ilyet szektavezérek szokták tenni, mondván: nincsen apám, sem anyám, ti vagytok apám, anyám, - így hízeleg a szektavezér. Ti vagytok a jó fejek! Bizony, fel lehet turbózni a lelkesedést ilyen szavakkal, érzésekkel. De a mi szuverén Jézusunknak nincs szüksége arra, hogy csiklandozza a tanítványai fülét. A dráma lényegét Máté evangélista csak sejteti, Márk evangélista az, aki egészen pontosan meg is fogalmazza.
Azt olvassuk Márknál, szintén elmondja ezt a történetet, hogy Jézus körül már nagy vita dúl. (Ezt itt az előzményekben, mi is olvashattuk.) De a vita gyanúsítással is jár. És ahogy eljut Jézus jó híre a testvérekhez, ez is eljut Názáretbe, hogy Jézust már vádolják is.  Ez készteti őket, hogy elinduljanak Jézusért, hogy megmentsék. Mert elindult egy másik társaság is Jézusért. Tragikus versenyfutás ez. Ki ér oda előbb, ki teszi rá előbb a kezét Jézusra? Márk jegyzi föl, hogy a családja azért ment érte: hogy lefogják, mert azt hallották, hogy magán kívül van. Lefogják -  ez hatósági műszó: lefogni, letartóztatni. Ugyanezzel a szóval írják le az evangélisták, amikor Heródes lefogatta Keresztelő Jánost. Ugyanezt fontolgatja a Nagytanács is, amikor arról vitatkoznak, hogy miképpen fogják el Jézus. És ez történik, mikor a Gecsemáné-kertben elfogják Őt. Most tehát azért megy a család, hogy lefogják,  - mert azt hallották, hogy magánkívül van.
De elindult egy másik csapat is, ők is ugyanezért mennek, hogy lefogják, mert ők meg azt hallják erről a Jézusról, hogy mindent fölforgat, és kifordul sarkából a világ. Ki ér oda előbb? A család, hogy megmentse Jézust, vagy a Jeruzsálemből kiküldött kihallgató bizottság. A házban már ott van a kihallgató bizottság, és nyilvános vádat szavaznak Jézussal szemben, olvastuk az evangélium előző részeiben, nem akarom részletesen elmondani. Az a vád, hogy az ördögök kezével teszi a csodákat, ördöngös, magán kívül van, eksztatikus ember, elragadtatott állapotban van már. Persze minden tény arra utal, se nem iszik, se nem eszik, se nem pihen, egyik eseményből megy a másikba, teljesen felajzott állapotban levő Jézust látnak az emberek maguk előtt, a tanítványok már kétségbe vannak esve, le nem tudják fogni a Mestert, nagy dráma készülődik. Persze, van jóindulatú magyarázat is, és vannak Biblia-magyarázók, akik ezt így is hozzák, hogy ez a kifejezés Márk evangéliumában, hogy magán kívül van, ez az elfáradt embernek, a túlhajszolt embernek, az összeomlás szélén álló embernek a jellegzetessége. Amikor valami túlpörög, mint amikor elromlik egy motor, és túlpörög és pörög, pörög, pörög, már egészen sipító hangot ad, aztán a következő pillanatban hallatszik egy reccsenés, és vége van. Mint amikor valaki pörög, pörög, pörög, és nem tudjuk megfogni, nem tudjuk visszatartóztatni, csak egyet tudunk, hogy össze fog omlani, meg fog semmisülni. Hogy talán az éhség, talán a fáradtság, talán a túlhajszoltság, talán a hihetetlen igény, az ezrek és ezrek, akik ott karéjoznak Jézus körül, ez okozza ezt az állapotot, kvázi, magán kívül van. De a kifejezés kedves testvérek, hogy tudniillik azért mennek, hogy lefogják Őt, ez nem engedi meg ezt a magyarázatot. Nem azért mennek Mária és a testvérek, hogy hazavigyék Jézust egy kis szanatóriumba, egy kis rekuperációra, egy kis pihenésre, hanem hogy erőszakkal elvigyék magukkal. Merthogy ezt hallják, Jézus magánkívül van.
De nem azért van magánkívül, mert napok óta nem eszik, és nem iszik, hanem azért nem eszik, és nem iszik, mert magánkívül van - , így talán érthetőbb a hír súlya. Ám a hír, hogy magán kívül volna, egy másik csapatnak is fontos hívószó.  És szerintük ennek valami külső erő az oka. Ezért indul Jeruzsálemből egy kihallgató bizottság (erről János evangélista számol be), ezért provokálják Jézust, hogy lássák, mi ez a külső erő, ami őt föltartózhatatlanná teszi. A Nagytanács emberei szerint ördög Jézusban, valami emberfeletti hatalom szállta meg, ez uralkodik és használja Őt eszközül. Egyszóval mély, elemi dráma bontakozik ki a szemünk előtt. Nagy a tét. Megmenekül-e Jézus a vád és következményei alól.
Döbbenetes, hogy Jézus azt az utat választja, amit a családja helytelenít. Mert Jézus azon az úton megy tovább, amin elindult, s amit így jellemez: nekem az az eledelem, hogy az én Atyám akaratát cselekedjem! És erre az útra hívta el a tanítványait is. Nem különleges, extrém helyzet a Jézus tanítványsága, - ezt megértettük már a Hegyi beszédből. Nem valami különlegességről van itt szó, nem egy kis elitcsapat kiképző szövege az. Jézus a Hegyi beszédben a világ legevidensebb dolgait mondja el. Nevezetesen, hogy Isten szerint kell élnünk, merthogy az egész valónk Istenhez tartozik. Ahogy Pál apostol mondja athéni prédikációjában: Istenben élünk, mozgunk és vagyunk. Ha tehát nem Isten szent életakarata szerint élünk, akkor elkerülhetetlenül a saját létforrásunkkal kerülünk konfliktusba. És ez az igazi nyomorúság, hogy az ember azzal áll perben, haragban, azzal van baja, akiből az élete jön. Ez az Istennel való szembeszegülésünk fosztott meg bennünket az emberi életnek minden szépségétől és dicsőségétől. Kálvin azt mondja, hogy szinte lemeztelenített bennünket a saját bűnünk, hogy aztán, aki ránk néz, csak egy nagy rakás szerencsétlenséget lásson. Jézus semmi különlegességet nem csinál. Ő nem Buddha, aki önmagáról lefoszt minden létet, s így akar eljutni a Nirvánába. S, mondjuk, ennek az önmegfosztásnak első lépése az, hogy természet szerinti állapottól fosztom meg magamat, a családomtól, az érzéseimtől, a vágyaimtól, és végül mindent kioltok magamban, és eljutok oda, ahol nem történik semmi. Ez a Nirvána, ahol nem történik semmi. Mert ez Buddha filozófiája, hogy azért van fájdalom, azért van keserűség, azért van nyomorúság, mert mindig változnak a dolgok. Ellenben Jézus csodálatos evidenciája az, hogy akkor boldog az ember, amikor éppen az történik, aminek Isten szerint  kell történnie.
Egyszóval, amit most Jézus mond, az nem egy különleges út. Azt mondja, hogy azok a testvérei, és az az ő anyja, akik a Mennyei Atya akaratát cselekszik. Nem azok az ő testvérei, akik rácsapják a szüleikre, testvéreikre az ajtót, nem is azok, akik beleszédülve egy szektavezér szép szavába, azzal kezdik a “hitben járást”, hogy mindent felborogatnak maguk körül. Az jár az Isten útján, aki az élet ős-evidenciáit megtartja, aki az Atya akaratát cselekszi. Hiszen mindaddig konfliktusban vagyunk Istennel, amíg nem az Ő életrendje szerint élünk, ,amíg nem ezen az úton indulunk, amin Jézus jár.
És ezen úton történt az is, hogy nem megragadni akarták Jézust és hazavinni, és nem is a családtagjai, hanem a tanítványai. Mert amikor mélyül a konfliktus, és egyre inkább nyilvánvalóvá lesz Jézus célja, a tanítványai állnak az útjába. Amikor azt mondja nekik Jézus: most pedig felmegyünk Jeruzsálembe és az ember Fiát elárulják, elítélik, halálra adják, keresztre feszítik és meghal, - Péter előre ugrik. Péter, aki itt még valószínű boldogan hallgatta ezeket a szavakat (ti vagytok a testvéreim!), Péter, előugrik, oda áll Jézus elé, és fordítaná vissza, és rákiált: mentsen Isten, Uram, nem történhetik ez meg Teveled! És mit mond erre Jézus? – még keményebbet mond, mint amit családjának üzent ki az ajtón túlra! Azt mondja Péternek: távozz tőlem, sátán – mert emberek dolgaira gondolsz, és nem az Isten dolgaira! Mert Jézusban ez az Isten dolga: az az én kenyerem és az az én italom, hogy az én Mennyei Atyám akaratát cselekedjem. Krisztusnak az a dolga, hogy áldozati halálában, Istennek való engedelmességében egyszer s mindenkorra, örök érvényűen elvétessék minden akadály. Igen, nekünk sok érvünk van arra, hogy miért nehéz az Isten útján járni, miért nem vagyunk alkalmasak az Atya parancsait megtartani, miért van még mindig oly messze az a cél, amelyre Isten meghívott bennünket, és olyan messze, hogy emberi erővel odáig el sem tudunk jutni. De Istennek is van diagnózisa, hogy tulajdonképpen mi miért vagyunk alkalmatlanok erre az útra, ő ezt náluk is jobban tudja. Ám Isten Krisztusban félretétette ezt, ahogy Pál apostol mondja: Isten Krisztusban megbékélt velünk. Úgy csodálom, kedves testvéreim, amikor megérint valakit az Isten hívása, aztán valami restség vagy alkalmatlanságtudat, vagy hitetlenség miatt nem akar elindulni, és ezt végül ráfogja az Istenre, mondván: z Isten úgyis haragszik, Isten úgyis mindent lát, Isten úgyis tudja, hogy tökéletlen és alkalmatlan vagyok! Igen tudja! De Krisztusban megbékélt, Krisztus feltámadásában megpecsételte ezt, és mert megbékélt velünk, ezért mindent akadályt félre is tett. Kompromisszumot kötött a Jézus radikalitása és szuverenitása által. Ezért mondja Pál apostol: mintha Istenért járnánk követségben, kérünk titeket a Krisztusban, ti is béküljetek meg az Istennel. Induljatok el ezen az úton.
Jézus magánkívülisége: szent megoldás. Igen, Jézus valóban magánkívül volt, de nem azért, amit gondoltak róla, vagy amit a család gondolt, hogy már az összeomlás határán áll. S nem azért, amit az ellenségei gondoltak, hogy valami megszállottság uralkodna rajta. Nem is azért, amit esetleg a tanítványok érezhettek a Mesterben, hogy ez az elragadottság, ez az ügyszeretet, ez a lendület a lényeg, és ez bennünket is magával ragad majd.  Nem, nem ezekért mondom, hogy Jézus magánkívül volt. A Filippiekhez írott levél ezt mondja: nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, és szolgai formát vett fel… És engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Ez a Jézus ek-sztaszisza, ez az, amikor kilép isteni dicsőségéből. A Szentháromság második személye örök isteni fenségéből hozzánk jön, és aki előtt csak hódolni lehetne, rabszolgaként hal halált. Magánkívül lép. Érettünk. S cserébe, nekünk is meg kell tennünk ezt a lépést. Luther gyönyörűen írja le A keresztyén ember szabadságáról szóló művében ezt a boldogító cserét: Jézus ebben a gyönyörű – mert gyönyörű – s ugyanakkor legtragikusabb eksztázisban üdvösséget, kegyelmet, bűnbocsánatot hoz, s te cserébe adod a bűnt, adod a cserébe a lázadást, adod azt az önmagadat, aki Istennek sem enged, adod cserébe önmagadat, aki nem is tudja Jézust másképp nézni, mintegy megzavarosodott bolondként. Adod a cserébe önmagadat, aki azt mondja a filozófus szkepszisével: nem fog a világ megváltozni, nem fog az ember megváltozni. Add oda – mert megváltozhat!
A hit tehát, ha jól értjük, eksztázis, kilépés. Kilépés önmagamból, kilépés bezártságomból, kilépés a megrögzöttségeimből, kilépés a makacsságomból, kilépés Isten elleni lázadásomból, aminek jaj, de sok bástyáját felépítettük már, jaj, de sok bunkerrel van tele az életünk, ahova visszahúzódunk! (Csak hagyjon minket békén az Isten, - dohogunk, és közben persze fel vagyunk háborodva, hogy nyomorultak, esendők, bűnösök és halandók vagyunk!) Boldog az ember, aki a magán-kívüli Jézussal önnnön-magán kívül találkozik. Ez az üdvösség pillanata. Ő pedig felelvén a hozzászólóknak: kicsoda az én anyám és kik az én testvéreim? Majd kinyújtva kezét, tanítványaira mutatott és ezt mondta: Ímé az én anyám és az én testvéreim. Mert aki cselekszi az a Mennyei Atya akaratát, - aki meglépi a hitnek ezt a titokzatos és nagyszerű lépését, hogy találkozzon az isteni dicsőségéből kilépő és a mi világunkba, nyomorúságunkba belépő Krisztussal -, aki tehát cselekszi az Atya akaratát, az neki fitestvére, nőtestvére és anyja.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Igen jól ismerjük Jézus megkísértésének a történetét, s igen sokféle fantáziát mozdít is meg bennünk. Hiszen mióta olvashatjuk az evangéliumot, mind a keresztyének körében, mind azon kívül sokak fantáziáját megmozgatta ez. Különösen a művészekét, gondolkodókét, de talán a filozófusokét és a teológusokét is.  S megmozgatja legalább annyira a miénket, egyszerű földi halandókét is. Mert jól ismerjük és csodáljuk Jézusnak ezt a nagyszerű győzelmét. Igen, itt győzelemről van szó. Még szinte meg sem kezdi Jézus nyilvános földi szolgálatát, máris kísértések érik, nagy próbatételek jönnek, hiszen ezek a kísértések nem futó gondolatok, amiket hoz és visz a szél, ezek az emberi életnek, a szívnek és a léleknek a legmélyét érintik. Ezért oly csodálatos a győzelem, amit Jézus itt arat. Hogyan veszünk ebből a győzelemből mi magunk is erőt és vigasztalást? Hadd legyen ma ez a döntő kérdés. Egyrész tehát az kérdezzük, hogyan erősödünk meg ebben a vigasztalásban, másrészt pedig azt kérdezzük, hogyan jutunk el a végső győzelem reményéhez? Jézusnak ez a győzelme a kísértő és a kísértések fölött előre tekint az Ő végső nagy győzelmére. Tehát, vigasztalásról és a reményről van most szó. Mégegyszer: hogyan lesz a miénk a vigasztalás, és hol találjuk meg az erőt ebben a vigasztalásban a mi indenféle bajunk, nyomorúságunk, hányattatásunk és – valljuk meg nyugodtan – kísértésünk közepette?
Hogy meg tudjuk nyitni a vigasztalás mélységét, most elég csak egyetlen egy vonatkozást kiemelni, egyetlen egy szót.  Ez pedig az a szó, amivel Jézus megkísértésének története kezdődik. Így kezdődik: akkor. Akik jól ismerik az indoeurópai nyelveket, tudják, hogy ha egy latin vagy görög mondat határozószóval kezdődik, annak nagy nyomatéka van. A magyarban ez nem tűnik olyan fontosnak, hiszen mi tudunk mondatot és-sel is, akkor-ral is, majd-dal is kezdeni. De itt, ebben a történetben ez a szó: akkor, - egészen nyomatékos. Mikor? Ha ebbe belenézünk, mindjárt érteni fogjuk Jézus győzelmének nagy, vigasztaló erejét. Mikor tehát?
Rögtön azután, hogy Jézus megkeresztelkedett, és megkeresztelésekor megnyílt az ég, és mennyei szózat hangzott: ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm. Akkor, azután. Márk evangélista még drámaiabban fejezi ezt ki, ő ezt így mondja: rögtön, tüstént azután. Ám Máté evangéliuma szava is összeköti a mennyei szózatot, az isteni kinyilatkoztatást (ez az én szerelmes fiam!), és Jézus megkísértetését. Mit kérdez a kísértő? Ha te vagy Isten Fia… (hiszen az imént még ez hangzott: ez az én szerelmes Fiam!) Ha Te vagy Isten Fia, ha csakugyan Te vagy Isten Fia, parancsold meg a köveknek, változzanak kenyérré. De jó lenne, testvérek, ha parancsolhatnánk a köveknek, változzanak kenyérré; de jó lenne, ha parancsolhatnánk a Nemzetközi Valutaalapnak, változzon konvertibilis magyar forinttá; de jó lenne, ha itt, a Böszörményi úton, az utcaköveknek azt mondhatnánk, hogy mindből legyen egy jó nagy darab kenyér! De jó lenne! És ha valaki Isten Fia, ha valaki teljhatalmú, ha valaki ezt megteheti, ha és amennyiben Isten Fia, hát parancsolja is meg!
Azt látjuk, testvérek, hogy mindig kísértés támad rögtön, azután, akkor, mikor Isten áldást közöl. Hiszen a megnyíló ég, és a mennyei szózat: ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm, Őt hallgassátok,  - Isten megerősítő áldása. Krisztust Isten Szentlelkének hatalma árnyékozza be Őt, Isten lelki ereje száll Reá, áldást kap. S mindjárt az első nagy vigasztalás nekünk, keresztyéneknek, hogy mikor Isten jóságot áraszt ránk, mikor gyermekeinek nevez bennünket (mert gyermekeinek nevez bennünket!), akkor és éppen akkor elkerülhetetlen, ahogy Jézus történetében látjuk, hogy kísértés támadjon. Szoktam volt mondani, hogy az ördög a kocsmában nem kísért, mert az ő szempontjából ott minden rendben van. Az ördög itt kísért, az ördög a legbuzgóbb templomba-járó. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy aki a legtöbbet volt ebben a templomban, az az ördög, de mégis ő a legbuzgóbb templomba-járó. Az ördög a legbuzgóbb Biblia-olvasó is. Tudja, hogy mit olvasunk mi az Igében. Mi az Igében Isten hozzánk szóló nagy áldását olvassuk: gyermekem vagy! Ez az üzenet Istennek vigasztaló, szabadító ereje. Isten Szentlelke által megragadja az életünket és formál bennünket, és ezt a nagy isteni munkát áldásközlések kísérik: gyermekem vagy!  az enyém vagy! - mondja Isten - az én szeretetemtől nem szakít el semmi! S ekkor jön a kísértés.
Csodálatos, ahogyan Jézus legyőzi ezt, ugyanis a bizonyossága mellé, hogy Ő Isten Fia, egy másik bizonyosságot is felhoz a kísértés legyőzése és elhárítása végett. A másik bizonyosság pedig az, hogy nemcsak kenyérrel él az ember… Ez bizonyosság, testvérek, és nem olcsó vigasz! Ezt mi nem szórhatjuk annak az ölébe, akinek nincsen kenyere! Ezzel - ha szabad mondani – nem szúrhatjuk ki a koldus szemét, aki üres kezét rázza, és szüksége van valamire! Igen pimasz és istentelen dolog lenne azt mondani neki, hogy nem adok semmit, mert nemcsak kenyérrel él az ember… Ez bizonyosság, mély és döntő megtapasztalás, hogy az élet mindig több, mint ami a mi puszta életünk, mert Isten is mindig több, mint amit ad a puszta életünkre. Márpedig Istennek igéje, szent szava, Istennek mindent megváltoztató hatalma az, amiből élünk. A kenyér is abból van. Tehát nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, mely Istennek szájából kiszármazik. Ezért ez az első nagy vigasztalásunk, melyből nagy erőket is vehetünk: nem kell csodálkoznunk, nem szabad kétségbe esnünk, ha Isten áldó, gyermekségbe fogadó, fölhatalmazó és megerősítő szava nyomán rögtön kísértés támad az életünkben. Nem szabad kétségbe esnünk, ha éppen akkor támad a kísértés, mikor éppen már Isten gyermekeinek tudjuk magunkat. Ne firtassuk, hogy miért éppen minket támad az ördög, s miért nem másokat, például, miért nem a hihetetleneket. Ne okoskodjunk így: hát nem az a fiúság nagy áldása, hogy védettek vagyunk, hogy immunitást kaptunk? Mert látjuk, elkerülhetetlenül együtt jár az istengyermekséggel a kísértőnek, az Isten ellenségének a semmisítő igyekezete, és kísértő kérdésébe belefoglalt dühe amiatt, hogy én Isten gyermeke vagyok. S valóban nagy vigasztalás, nagy erő ez: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével is. Mert azt is az Igéből tudom, hogy Isten gyermeke vagyok, és azt is onnan tudom, hogy az is maradok - sehonnan máshonnan nem tudhatom meg ezt.
Akkor. Másodszor ez a szó azt is mutatja, hogy rögtön azután támad a kísértés, hogy Jézus feladatra vállalkozik, s elindul nagy küldetésébe. Azt olvassuk, hogy amikor elment a Jordánhoz, hogy megkeresztelkedjék Keresztelő János által, János fölismerte Őt, és azt mondta Neki: nekem kellene általad megkereszteltetnem, és Te jössz énhozzám? Jézus viszont ezt mondja neki: engedj most, János, mert így illik nekünk minden igazságot betöltenünk. Jézus azért jött, hogy betöltse az igazságot. És ennek első állomása, első foglalata, hogy odaáll, sorba azok közé, akik Keresztelő János bűnbánati keresztségében részesednek, mert a János keresztsége bűnbánati keresztség volt. Nem véletlenül mondja János Jézusnak: te jössz énhozzám? Hát éppen fordítva, nekem kellene általad megkereszteltetni, hiszen Te vagy az Isten Fia, Te vagy a Messiás! És Te úgy jössz hozzám, mint egy a bűnösök és nyomorultak közül? Olvassuk, hogy Keresztelő János prédikálására sokan, nagyon sokan megtértek, nagyon sokan megrettentek, hogy a fejsze a fák gyökerére vettetett már, nagyon sok ember szívébe félelem költözött, hát elmentek Jánoshoz, hogy bűnbánati keresztsége révén feloldozást nyerjenek. Térjetek meg és keresztelkedjetek meg a bűnök bocsánatára! – ezt hirdetette János. Sokan akartak megmenekülni a bekövetkező ítélettől, és odaálltak hát, és vállalták, hogy Keresztelő János megmossa őket, hogy így megtisztuljanak. S lám, odaáll Jézus is a sorba. De, hát fordítva kéne történnie! Ám Jézus azt mondja: engedj most, János, mert minden igazságot, minden justitiát – nem filozófiai igazságról beszélünk! – minden igazságosságot, amit a törvény megkíván, be kell tölteni. Ezért jött Jézus. Egy nagy középkori teológus szép könyvet írt erről, mind a mai napig csodálva olvassuk elmeélességét: cur Deus homo – miért lett Isten emberré? Azért, hogy Isten minden igazságát betöltse, s nem töltheti be más Isten igazságát, csak Krisztus. Ez az ő küldetése, ez a szolgálata, a missziója, ezért jött, és ez az út halálig és föltámadásig tart. Csakugyan Te vagy az Isten Fia? Ha Isten Fia vagy – mondja a templom teraszán a kísértő Jézusnak – vesd alá magadat, mert meg van írva… Lám-lám, az ördög idézi a Bibliát. Ilyet is tud. Sőt, a legjobban az ördög kezében pörög a Biblia, nagy Biblia-olvasó az ördög. Idézi a zsoltárt. Ha Isten Fia vagy…! Meg van írva…! Fundamentalista módon idéz az ördög. Meg van írva! A liberálisok nem szoktak Bibliát idézni, ők, biza, másfele kacsingatnak. Az ördög fundi-módon idéz: meg van írva, ez az Írás. Azt mondja az Írás: angyalaidnak parancsolt felőled, hogy lábad meg ne üsd a kőben. Ha Isten Fia vagy, teljes a védelem.
Mit hallunk aztán kereszten? Azt mondták, Isten Fia, hát szabadítsa meg magát, és szabadítsa meg a latrokat is. Ha Isten Fia vagy, szabadítsd meg magad! Vagy ahogy a lator mondja: szabadíts meg minket és szabadítsd meg magadat is. Igen, így kellene ennek lennie. Nem ütöd meg lábad a kőben… Ám Jézusnak meg kell halnia, mert azért jött, hogy teljesen betöltse Istennek minden igazságát. Ennek pedig első jele, első lépése, hogy beáll a bűnösök közé. Ahogy aztán Pál apostol mondja: Őt, aki bűnt nem ismert, Isten bűnné tette érettünk, hogy ő, a második Ádám, az örök, tiszta, igaz ember elvégezze a bűnért való áldozatot. Vagyis ez az akkor nemcsak akkor jön, (persze akkor is rögtön jön), hogy Jézus a Mennyei Atyától csodálatos kinyilatkoztatást vesz, hanem akkor is, amikor elindul a küldetésére. Ez nem teljesen ugyanaz, mint hallani a buzdító, bátorító szót, kinyilatkoztatást: gyermekem vagy! Itt feladatról, szent célról, küldetésről van szó. És a kísértés akkor is megjelenik, amikor az ember – ha szabad ezt mondani – belefog valamibe. Belefog valamibe, amit nem ő talált ki, valamibe, ami nemcsak úgy, hirtelen elékerült, s ha már ott van kezdeni kell vele valamit. Ez olyan ügy, amiért megimádkozott,  ennek bizonyosságát elkérte Istentől, ezért akár a negyven napot is, negyven hónapot meg negyven évet is kellett gyötrődni, erről tudja az ember, hogy az a küldetése, az a dolga, azt kell tennie. Hát mindjárt jön a kerékkötő, mindjárt elromlik a GPS, mindjárt lekerülünk a térképről, igen, mindjárt jön a nagy kísértés: próbáld meg, tényleg úgy van-e? Mert az az igazság, hogy amikor az ember nagyot vállal magára, életre szóló feladatot kezd, előtte szereti azért magát megpróbálni. Lesz-e elég erő, végig lehet-e csinálni, s velem van-e Isten kegyelme, és velem lesz-e mindvégig? Vajon, nem illúziókat kergetek? Íme, a próba lehetősége: angyalainak parancsolt felőled, tenyerükön hordoznak, hogy lábad meg ne üsd a kőbe…
Bizony, nagy vigasztalás van itt, testvérek, mert Jézus győzedelmeskedik, és azt mondja: viszont az is meg van írva: ne kísértsd az Urat, a te Istenedet! Ne kísértsd Istent – még kísértéseid közepette sem, ne hárítsd át reá a megkísértett voltodat -, mert Isten elhívott, és a feladathoz, a mandátumhoz erőt ad! És Isten már parancsolt angyalainak, hogy megőrizzenek Téged. Tehát, amikor felismerünk egy célt, amit nemcsak úgy sejtünk vagy érzünk, hanem úgy ismerjük fel, hogy nem is tudunk mást tenni, mert az életünk veszítené el az értelmét, akkor, akkor számíthatunk arra, hogy kísértés következik. Nekünk is be kell töltenünk minden igazságot, mégpedig úgy, ahogy az apostol parancsolja: az igazságot szeretetben kell követnünk. Isten ezt rója ránk. Ez a feladat. Ez a keresztyén életfeladat. Az igazságot, a Krisztus által betöltött és megszerzett igazságot szeretetben követni.
S utoljára, a kísértő még egy próbát tesz. (Valószínű, magyar volt, mert három a magyar igazság, megpróbálja harmadjára is.) S itt derül ki, miről szól a történet. Mert az első két kísértésnél talán még gondolhattuk, hogy igen-igen, az ördög föl akarja tartóztatni a Messiást, félre akarja terelni Őt, el akarja homályosítani az Istentől készített, minden emberre vonatkozó, és az egész világra vonatkozó, üdvözítő, nagy tervet. De most, itt, a harmadik kísértésnél derül ki a lényeg. Ugyanis kísértés nemcsak akkor támad, amikor Isten vigasztaló, felhatalmazó, felemelő kijelentést ad nekünk (gyermekem vagy).
Kísértés nemcsak akkor támad, amikor végre megértem, mi a dolgom a világon, mibe állított be Isten. Kísértés közben is van. Mindig van közben, mindvégig. Közben, amikor az ember arra készül, hogy a megértett célt munkálja is. Kísértés támad, hátha talán mégis elvétem a célt. Mert mi a cél? Itt tökéletes ellenkezője annak, amit a kísértő mond. Fölviszi Jézust egy hegyre, és azt mondja neki, megmutatván a világnak minden országát és azok dicsőségét: mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem! Persze, mi mind tudjuk, hogy az ördög hazudik, hiszen nem az övé a világ, nem az övé a föld egyetlen országa sem (Magyarország sem az övé!) és annak dicsősége sem. Tudjuk, mindig is hazudott a kísértő. Már amikor a Paradicsomkertben bűnbe, halálba, elveszésbe taszította az embert, akkor is hazudott, már a kérdése is hazugság volt. Hazug emberre szoktuk mondani: ha kérdez, akkor is hazudik. De most állítva is hazudik, hiszen nem az övé, amit ígér, s nem adhatja, - ezt tudjuk ésszel. De szívvel is tudjuk-e, testvérek? Mert ahogy Pascal mondja: a szívnek is megvannak a maga indokai, - és ha az eszünk csal meg, az sosem olyan nagy probléma, hiszen valaki, nálunk okosabb kiigazíthatja. (Meg, amúgy is, más kárán tanul az okos.) De, ha a szívünk csal meg, ha a szívünk érzései, vágyai, gondolatai, indulatai, indokai vezetnek félre, akkor végzetesen elvétjük a célt. Mit mond a kísértő? – Neked adom mindezt, ha leborulva imádsz engem. Milyen döbbenetes ilyet kérni az embertől. A lázadó embertől azt kérni, hogy valaki előtt leboruljon, és imádja?! Ha történész volnék, bizony nekiülnék, és megírnám a világtörténelmet abból a szempontból, hogy miképpen hódoltatta az ember a másik embert. Csak ennyi lenne a téma: a hódoltatás története. Nem birodalmakról szólnék, azok történetét már mind megírták, nem a gloire-t firtatnám, az már mind bele van foglalva a történelemkönyvekbe! Csak az ember, az egyes ember, az egyik ember a másik emberrel szemben, a családfő a gyermekeivel szemben, a főnök a beosztottjaival szemben, a nagy úr a szolgákkal szemben, a boltos a vásárlóval szemben, a vásárló a boltossal szemben, csak ez érdekelne: hogyan hódoltatja az ember a másikat, és hogyan nem tud az ember Istennek hódolni.
Mit mond a kísértő? Neked adom mindezt (ami nem is az övé), ha leborulva imádsz engem. A szívetekre gondoljatok most, testvérek, a hajlamokra, az indíttatásokra, a szív nagy, mély, erős, mindent átható késztetéseire, azokra a pillanataitokra, amikor a józan eszetekkel ugyan tudjátok, miképpen kell lennie a dolognak, és arra, hogy éppen akkor felbugyog a szívetekből: de mégis - de mégse! Ha leborulva imádsz engem… Igen ez a döntő tét, az előző két kísértésnek is ez volt a végső tétje. Meghagyni az embert abban az elveszésben, amibe jutott.  Vagy kiszabadítani. Mert az az elveszés, ha az ember nem hódol, hanem hódít, mert az az elveszés, ha az ember kiszakad a helyes életrendből, elfordul Istenétől, és magát lépteti Istenné. Ez az elveszés. Az az elveszés, amikor az ember a mindig-több Istenre nem hallgat, de hallgat a mindig-kevesebb kísértőre. Mert a kísértő, az ördög mindig kevesebb. Kísértés lényege, hogy sosem az a lesz végén, és sosem úgy lesz a végén, amit és ahogy megígérte. De jól az eszünkben van Jézus példázata a koldus Lázárról meg a gazdagról. Rettenetes a vége, mert a gazdag pokolra kerül és kívánná csak egy csepp vízzel is enyhíteni szomjúságát, de nem lehet. S akkor így kiált Ábrahámhoz: legalább hadd menjek vissza az enyéimhez, és hadd mondjam el nekik, hogy vigyázzanak, ne hódoltassanak, mert úgy járnak, mint én. S mit felel Ábrahám? Nincs visszaút, és nincs is miért. Vannak prófétáik, és ha rájuk nem hallgatnak, rád sem fognak hallgatni. Ha a mindig-többre nem hallgatnak, csak a mindig-kevesebbre, nincs mit mondani nekik. Jaj, ha a mindig-több Istenre nem hallgat az ember, akkor ugyan kire hallgat?
Ezt feleli Jézus a kísértőnek: eredj el, Sátán (eredj el, Vádló, eredj el, Felforgató, eredj el, Ellenség), mert meg van írva, az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj. Sok mindent lehetne még itt mondani, hogy pédául, milyen perverz ez az egész kísértés, hogy szent helyeken történik (a pusztában, Isten templománál, hegyen), hogy milyen szubverzív ez az egész, ami Isten szentjével történik. Mégsem akarom ezt folytatni, mert talán mindannyian értitek már a vigasztaló és megtartó erőt. Istentől soha el nem fordulni: ez a lényeg. Mindig Istennek hódolni: ez a lényeg. Mindig Őt dicsőíteni: ez a lényeg. Tudni mindig: minden Istené,  - ez a lényeg. Egy régi egyházatya, akivel többé-kevésbé egyet is értek (bár ő nem magyar volt) a három kísértést úgy magyarázta, hogy a három főerényt támadta a kísértő. A hit, a remény, meg a szeretet forgott itt kockán. Gondoljuk most végig így is, egy-egy mondat erejéig, befejezésül:
Akkor, amikor Isten kinyilatkoztatja számodra, hogy gyermeke vagy, ezt csak a hit nagy szabadságával tudod elfogadni. Tehét akkor se ne inogj meg hitedben, ha kísértés zúdul is rád.
Akkor, amikor Isten feladatot bíz rád, ezt nem végezhetnéd el, sőt egy lépést sem tehetnél ha nem lenne megalapozott reményed. Isten lesz az, aki mindvégig megtart. Tehát akkor se ne hagyd el ezt a reményt, ha kísértés zúdul rád.
Szeresd az Urat, a te Istenedet, hódolj Neki, dicsőítsd Őt, magasztald Teremtődet, megváltódat és Üdvözítődet. Ettől a szeretettől akkor se tántorodj, el, ha nagy a kísértés. Mert ha van a szívnek indoka, akkor ez a szív igazi indoka: Istent szeretni, és boldognak lenni.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Charles Dickens, a nagy angol író mondotta, hogy kellene egy olyan templomot építeni, amelyben soha semmi másról, hanem mindig, minden nap egyedül és kizárólag a tékozló fiú példázatáról szólna az igehirdetés. Bizonnyal ilyen templom nincsen sehol, de az is bizonyos, hogy Biblia-olvasó kalauzunk most ezekben a napokban rendeli olvasni Lukács evangéliuma 15. részét és benne a tékozló fiú történetét. És – megmondom igaz szívemre, kedves testvérek – nagyon mély, igaz ádventi Ige ez, és hadd is szóljak róla, hadd ne fussunk el előle. Több okunk van erre, az elsőt csak futólag említem. Ha végigolvassuk Lukács evangéliuma 15. részét, három példázatot találunk benne, meg egy rövid előzéket. Mindegyik arról szól, ami így hangzik: kezdtek örülni, aztán: nagy öröm van a mennyben egy megtérő bűnösön, aztán, az egész szakasz végén: vígadnod és örülni kellene tehát. Fontos ezt látni, mit mond Jézus azokban a drámai pillanatokban, amikor nem értjük – mert nem értjük, mert emberek vagyunk! –, nem értjük, hogy mi az Istenben ez a különös készség, hogy Isten mintegy kapvakap a legkisebb gesztuson is, mikor valaki mozdul az Isten felé! Lám, ő rögtön odahajol, rögtön segít, rögtön odaáll. Mi ezt nem értjük, mert mi szkeptikusak vagyunk! Majd meglátjuk, mondjuk, várjuk ki a végét, mi lesz belőle.
Emlékszem, jó néhány évvel ezelőtt, amikor drogos fiatalokkal is dolgoztam, egy fiatalember, aki nagyon-nagyon hosszú ideig, majdnem egy évtizeden keresztül pusztította magát a drogokkal, megtért egy evangelizáción és hosszú-hosszú küzdelmek és vergődések után letette a drogot. Mikor találkoztam a testvérével, ujjongva elmondtam neki: a testvéred letette a drogot, más emberré lett! Ő meg legyintett egyet és azt mondta: kutyából nem lesz szalonna. Nyilván azért mondta, mert volt valami előtörténet a családban, amit én nem ismerhettem. De, testvérek, sokszor cseng a mi szívünkben is ez a szó: kutyából nem lesz szalonna. Nem értjük Isten dolgait. Sőt, Jézus példázata szerint (melynek a második felét most nem olvastam fel), a tékozló fiú idősebbik testvére egyáltalán nem is akarja érteni, hogy  mitől van úgy oda Isten, amikor valaki meg akar térni? Miért szalad oda Isten a legkisebb emberi gesztusra is? Azért, mert nagyobb öröm van a mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, mert az egészségeseknek nincs szükségük orvosra, Jézus a betegekért jött. Mert az embernek Fia nem azokért jött, akik egyébként úgy gondolják, hogy a helyükön vannak, hanem azokért, akik elvesztek. És most ebből a szóból -  elvesztek -  szeretném a felolvasott szakasz, mély ádventi-evangéliumi értelmét kibontani. Még egyszer olvasom a 20. verset: És felkelvén, elment atyjához. Mikor pedig még távol volt, meglátta atyja..., - és nem így folytatódik a történet, hogy megállt a kapuban karba tett kézzel és várta, hogy na, jöjjön az a gyerek, mondja el a bűnbánó szavakat! hanem - meglátta, megesett rajta a szíve, oda futott, nyakába esett és megcsókolgatta.
A tékozló fiú története az egyik legkülönösebb dráma. Néhány sor. Három-négy perc alatt el lehet olvasni, talán még annyi se kell. De megszámoltam, és ha jól számoltam, a melléknévi és főnévi igenevekkel együtt 85 cselekmény, történés, ige van benne. Másból sem áll ez a történet, csak történésből. Jézus olyan, mikor ezt a történetet elmeséli, mint amikor az agár meglátja a zsákmányt és árkon-bokron keresztül fut utána, megsebződve, sárba, pocsolyába gázolva,  csak fut a célra. És nem olyan, mint egy kényelmes turista, aki komótosan körülnéz, eltanulmányozgat fát, bokrot, füvet, virágot, nagy kényelmesen. Olyan ez a példázat, mint a kilőtt nyíl! És nem olyan terjengős, mint a Háború és béke – amit persze szoktunk élvezni -, ahol Tolsztoj egyetlen egy szempillantásról 30 oldalon keresztül tud írni. Itt 85 ige van. Ebből most csak néhányat emelek ki, de ezek fontosak lesznek a megértés szempontjából. Ezek ugyanis irányokat jeleznek. Hiszen egész életünk folyton irányul valamerre. Mindig tartunk valamerre, mindig megyünk valamerre. Ahogy Ady Endre mondja: Amíg élünk, megyünk..., mindig megyünk. És Jézus most az irányokról is szól.
Az első fontos ige máris különös. A tékozló fiú kikéri apjától az örökrészt, majd azt olvassuk: néhány nap múlva fölbatyuzott, vette az örökrészt és – ahogy Károli fordítása szerint olvassuk – messze vidékre költözött. Itt egy olyan szó szerepel, amit az antik világban még azok is ismertek, akik nem beszéltek görögül. Ez a szó a kivándorlás szava, apodémia. A régi hellén-görög világ története másból sem állt, mint abból, hogy a görögök beültek a hajóba és a görög félszigetről, ha kellett Marseille-ig elhajóztak, Marseille-t is ők alapították, de még Britannia partjain is voltak görög kolóniák. Ezt az egész mozgást apodémiának nevezték. A démosz eredetileg faluközösséget, népet jelent, ebből jön a demokrácia szó is, de egyébként az otthont, a lakóhelyet, a családot jelzi. Az apodémia pedig ennek az elhagyása. Ez egy irány. A tékozló fiú messze vidékre költözik, így is fordíthatnám: elhagyott mindent. (Nem úgy, mint ma sok fiatalunk, aki messze vidékre költözik, de nem hagy el mindent, mert haza jönnek, tartják a kapcsolatot, nem csapják be maguk mögött az ajtót, és az a szívük reménye, hogy hazatérhetnek.) A tékozló fiúnak ez az eltávozása irányt jelöl: el, el. Szeretem ezt a kis magyar szót: el! Mindenhez oda lehet tenni, s nemcsak távolító jelentése van, hanem célt is mutat. Majd erről is fogok néhány szót szólni.
Aztán azt olvassuk, hogy a távolságban, az apomédiában, az otthon-nélküliségben, egy másik világban ez a fiatalember eltékozolta a vagyont. El. Tehát először a vagyon vész el. Eltékozolta. Milyen jól, szemléletesen kifejezi ezt a magyar szó: el. Aztán azt olvassuk, hogy el-szegődött. Itt egy másik görög szó áll, amit szó szerint is le tudunk fordítani: szoros. Amikor a Thermopülai szoroson át akart vonulni a perzsa hadsereg, nem tudtak átmenni, mert szorosságba jutottak és a spártaiak napokig feltartóztatták őket. Ebből a szorosságból lesz a kényszerpálya. Elszegődött, tehát kényszerpályán van. Életben kell maradni. Tehát el-szegődik annak a vidéknek egy polgárához, aki el-küldi őt a disznók vályújához. Kedves testvérek! Otthonról indul a történet, fiúi méltóságból, örökségből, messze vidékre  - el, gazdához - el, disznók vályújához - el, ez a vége. Elveszett – mondja az atya. És ez az elveszés nem azt jelenti, hogy majd elő-kerül, mert rossz pénz nem vész el – ahogy mondani szoktuk. El-veszett – s megtoldja – meghalt. El, el, el.
Kedves testvérek, az életünk egyik iránya a tékozló fiú története szerint ez: el. El-távolodunk Istentől. De közeledhetünk is hozzá. És nincs is ebben megállás: vagy távolodunk vagy közeledünk. Aki úgy érzi, hogy fölvett egy biztos pozíciót, és fixálta magát az Istennel való kapcsolatában, az már távolodik is. A kisebbik fiú is így gondolta és tette: atyám, add ki a rám eső részt. Ez egy fix kapcsolatot jelent, kvázi, meghalt az atya, tehát jár a rám eső rész, az örökrész. Mikor adják ki az örökséget? Ha a közjegyző ismerteti az árvákkal, az örökösökkel, hogy mi van a hagyatékban. Ahhoz, hogy az örökséget ki lehessen adni, ahhoz meg kell halnia valakinek. Add ki a rám eső részt! – ez egy fix pozíció. Meghalt az Isten. De még Nietzsche is, aki pedig igazán tudott sistergőseket mondani, így kiált fel: lehetséges ez? Ki tudjuk inni a tengert egy hörpintésre? Lekapjuk a napot az égről?  És elsötétedik minden? El, el, el.
De mint mondottam, 85 ige van a tékozló fiú példázatában, és én csak kettő, háromról beszéltem most. Igen, van itt egy másik mozgás is, ami így kezdődik: akkor magába szállt..., tudniillik akkor, amikor a disznók vályújánál a moslékból sem jutott neki. Ekkor magába szállt. Ezt szó szerint úgy kellene fordítani, hogy magához jött, magához tért. Eddig a mozgások mind ezt mutatták: el, el, el. Most megindul a történet visszafelé: magához tér, észhez tér, rádöbben igazi valójára, hogy ki volt ő tulajdonképpen. Fiú volt. S mit mond? – Atyám házában a béresek bővölködnek kenyérben, én pedig el-veszek itt. Majd azt mondja: elmegyek atyámhoz. Ezt úgy kéne fordítani, hogy oda megyek atyámhoz, és megmondom neki: atyám, vétkeztem ellened, és arra sem vagyok méltó, hogy a fiadnak neveztessem, tégy engem eggyé a cselédeid közül. És fölkelt és nekiindult.
S hogy miért ádventi a történet ez, kedves testvérek? Azért, mert amikor még távol volt, meglátta őt atyja, megesett rajta a szíve és odafutott, a nyakába esett és megcsókolgatta őt. Micsoda különbség van aközött, hogy elmegyünk, meg aközött, hogy valakinek elébe megyünk. Elmenni és elébe menni - ég és föld, pedig csak egy betű. A 19. században sokat doboltak a filozófusok meg a keresztyénség kritikusai, hogy a keresztyének egy betűn, egy kis i betűn eget-földet megmozgattak. De hát éppen ég és föld az a kis i betű! És most ez a betű is az. É! Elmenni vagy elé menni. És íme, az igazi ádvent, hogy Isten elénk jön. Az igazi ádvent annak a megértése, hogy nem kell sok, hogy az Isten elénk jöjjön! Vagy sok az, hogy már moslék sem jut nekünk? Mi kell még ehhez, hogy magunkhoz jöjjünk, hogy magunkhoz térjünk? Nem kell sok! Vagy sok az, hogy megálljunk ezen az elfelé tartó úton, meghökkenjünk egy pillanatra, és rádöbbenjünk, hogy távolodunk Istentől és üresedik az életünk, és csakhamar kényszerpályára jutunk, pedig azt hittük, hogy az a szabadság, ha megszakítjuk Istennel a kapcsolatot, mert ez az Isten mindig akar valamit. Ilyeneket akar az Isten, hogy szeressünk! Meg ilyeneket akar az Isten, hogy legyünk jók! Meg ilyeneket akar az Isten, hogy legyünk könyörületesek! Hát ne akarjon semmit az Isten! Szabad akarok lenni! Így kiabál az ember. S mi lett a kisebbik fiú nagy szabadságharcának a vége? Kényszerpálya: elszegődött, mert nem tehetett mást, szorosságba jutott, ahonnan se jobbra, se balra, csak előre az elveszésbe, elfelé az elveszésbe – csak így lehet menni.
Milyen csodálatos ez az Ige! Egy kicsit a drámájáról is hadd szóljak. Amikor közeledik a fiú, az atyja meglátja, megesik rajta a szíve, odafut és megcsókolgatja -  és ott, az ölelés közben aztán csak elmondja a fiú: atyám, vétkeztem az ég ellen, és teellened, és nem vagyok már méltó, hogy gyermekednek neveztessem.... Erről először is az jut eszembe, kedves testvérek, hogy nem tudja tovább mondani. Mert még egy mondatot mondania kellene, azt, amit kisütött a disznók vályújánál, mikor előre dramatizálta magában, hogy is lesz majd a megtérés és a hazatérés és mit fog az Istennek mondani. Ebben azt is mondani tervezte, hogy nem vagyok méltó, hogy fiadnak neveztessem, hanem tégy engem olyanná, mint egy a béreseid közül. De ezt már nem tudja elmondani, mert az atya nem hagyja, mert nem engedi, mert beléfojtja a szót. Egyszer valaki azt mondta nekem: tiszteletes úr, miért kell annyit a bűnről beszélni? Emlékszem, a bűnbánat mélységéről beszéltem, s arról, hogy a bűnbánatunknak legalább olyan mélynek kell lenni, mint a bűnnek, legalább olyan radikálisnak kell lenni, mint a bűnnek, mert gyökérkezelésre van szükség. Nem lehetne, kérdezte az illető valami szépről is beszélni, szeretetről is beszélni? Angyal volt az illető, mert csak arra emlékeztetett, ami valóban benne van a történetben! Hadd mondjam hát így: a bűnbánatnak nem olyan mélynek kell lennie, mint a bűnnek, hanem olyan mélynek, mint a szeretetnek. Ilyen mélyre kell lemennie a bűnbánónak, egészen pontosan haza kell mennie, -  mert lehet a disznók vályújánál azt mondani, hogy elrontottam az életemet, bánattal is lehet mondani, de haza kell vele menni! Láttam én a börtönben rabot, aki oda tetováltatta a hasára: bűn az élet! De a tékozló fiú föláll, elindul. És milyen csodálatos, hogy nem tudja végigmondani a saját lefokozásának szavait: tégy engem olyanná, mint egyet a cselédek közül, mindent eljátszottam, mindent elvesztettem, én magam is elvesztem. Ezt már nem mondhatja végig. Nem kell végigmondania. Lám, mégis lett a kutyából szalonna! Mert ilyen az Isten.
Azt üzeni a prófétával: közeledjetek hozzám, és én is közeledni fogok hozzátok. A másik prófétával azt mondja: megkeresni hagytam magamat azoktól, akik nem is kerestek. Vagy amit János evangélista mond az evangéliuma elején: a világosság a sötétségben fénylik. Ilyen az Isten. És ezért maga Isten az, aki elénk jön. Mert itt ez a szó, hogy odafutott, egészen pontosan úgy fordítandó: elébe futott, és valóban futott, és ez nem hiábavaló futás volt. És erre a nem hiábavaló isteni közeledésre és futásra rímel Pál apostol is, amikor azt mondja, hogy tudom, nem hiába futottam én sem, futottam az isten felé, futottam a mennyei jutalomra, futottam a drága örökség felé. Nem hiába, mert az Isten már elém futott, és átölelt, és szeretetével úgy ölel, és úgy csókol, hogy szóhoz sem jutok már... Ezért hát, kedves testvérek, ez a történet hadd kérdezze csak tőlünk ezt, hogy: el vagy elé. Elmész az Istentől, vagy elébe mész, elállsz tőle vagy elé állsz? A régiek, a latinok ezt teológiai műszóval így fejezték ki: ez a gratia praerveniens, megelőző kegyelem. Ez a kegyelem már akkor elérkezik hozzánk, amikor mi még csak elmegyünk, eltávolodunk, elvesztegetünk, eltékozlunk, elveszünk, de Isten nagy titka szerint már előkészít minket a megtérésre. Ezért méltó minden ádventben arra a Jézus Krisztusra figyelni, akiben Isten végképp és örökké való módon elibénk futott, átölelt bennünket éspedig olyannyira, hogy az emberi mivoltot is magára vette, hogy a Fiú által mi is gyermekek lehessünk.
Hadd kérdezze hát mindannyiunktól, akik ma hallottuk az Igét, a Szentlélek Isten, csak így, egyszerűen: el vagy elé? S hiszem, hogy akit a Lélek kérdez, az már  tudja is a helyes feleletet.
Ámen!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Réges-rég, segédlelkész koromban látogatót fogadott az én nagytekintélyű és bölcs principálisom. A látogató szavából csak ennyit vettem ki, hogy újra meg újra mondta: de tiszteletes Úr, biztosan van valami kiskapu! Nyilván valami fontos ügyet szeretett volna megoldani, és ahogy az lenni szokott, mikor az ember megszorul, keresni kezdte a kiskaput. Az én principálisom hallgatta egy darabig ezt az ösztökélést, majd megszólalt: kiskaput nem tudok magának mutatni, csak szoros kaput! Így van, testvéreim, igen. A világ tele van kiskapukkal, s mi magyarok unos-untalan mondogatjuk magunknak: is lesz kiskapu, mert mindig van kiskapu. Mondjuk ezt haraggal, ha mások kijátszottak bennünket, vagy megelőztek minket, és mondjuk reménykedéssel, meg titkolt örömmel is, ha mi találunk ilyet. Ám Jézus nem kiskapuról beszél, hanem szoros kapuról: szoros kapuról és keskeny útról.
Hogy azonban ne csak a hasonlatra vagy képre irányítsuk figyelmünket, nézzük meg, mire nézve mondja Jézus ezt a buzdítást: menjetek be a szoros kapun, mert tágas az a kapu (mégha kis kapu is!), és széles az az út, amely veszedelemre visz, és sokan vannak azon, és szoros az a kapu, és keskeny az az út, mely az életre visz. A Hegyi Beszédben mondja ezt Jézus. Ezt már hosszabb ideje olvassunk a kalauz szerint, s látjuk, alapvető dolgokra irányítja figyelmünket, mondhatom, mindenre, ami fontos, szükséges, ami számít. Jézus adakozásról, imádkozásról, böjtölésről beszél, s mindezt túl vallásosnak tartjuk, rögtön ezekről rátér az életvezetés és a gondviselés kérdésére, majd arra, ami a legszentebb az embernek, továbbá hogyan tudunk igaz és hamis között különbséget tenni, és mennyire fontos önmagunkat tisztán tartani, beszél a bizalomról, és Isten akaratának megcselekvéséről. Egyszóval, mindenről szól, ami számít az életben. S ha valaki ezt az általános megjegyzést kétségbe vonná, ajánlom, olvassa végig a Hegyi Beszédet: Jézus még a ruházatunkról is szól, meg a hajunk száláról is, az eledelről, a pénzünkről, a hajlékunkról, tehát ami vagyunk. Mindenről beszél. Az életünk tágasságáról, hogy akármerre indulunk és megyünk, visszük az életünket mindenhová, és sosem érünk ki az életünkből. Széles az élet, nagy kapu kell (kiskapu kell) az életnek, mert sok mindennek kell bejönnie az életünkbe és sok minden áramlik benne. És mégis! Szorosa  kapu, és keskeny az út, amely az igazi életre elvezet.
Jézus nagy ellentétet jelöl meg itt, a minőségek ellentétét. Eddig arról beszélt, ami berámázza, körülveszi az életünket, de most, mintegy summaként azt mondja: mégis szoros a kapu, mégis keskeny az út, ami életre vezet. Csodálkozhatunk máris: hogy van ez? Hát még nem vagyunk ott az életnél? Ennyi intelem, élet-tanács után kell rálépni a keskeny – vagyis gyötrelmes  útra?
Talán akkor értjük meg Jézus szavait, ha leszögezzük, hogy az élet nem olyan bonyolult, mint amilyenné mi tesszük. Az élet igen egyszerű. Először is, az emberi életnek három alapvető viszonyulása van. S ezekben ott van minden. Sőt, együvé is tartoznak, egymásban vannak. Az egyik dimenzió a bizalom  világa, ebben mutatkozik a szükség és a hála, s egyúttal a jövő, a következő óra, a következő nap.  A életünket itt szent és egyszerű gyermekiséggel szervezzük. A másik életdimenzió a megtisztulás. Ősi gyakorlat a böjt. Sokkal egyszerűbb az életet tisztán tartani, mint ahogy hisszük. Sőt, tisztaság nélkül nincsen élet. És a harmadik dimenzió a bőség világa, amit hálánkkal fejezünk ki, mindig egészen konkrétan, és mindig a mások életében, éppolyan konkrétan, ahogy a magunk életére nézve is mindig konkrét kéréseink vannak. Ezt itt Jézus az adakozás kategóriája alá rekeszti. Ima, böjt, adakozás – nincs több, ez a három. Ilyen egyszerű az élet.
Mi, mondom, bonyolulttá tesszük ezt.  A múlt alkalommal hallottuk, Jézus azt mondta: ha a ti igazságotok nem lesz több – magyarán: nem lesz egyszerűbb! – mint a farizeusok és írástudók igazsága, nem mentek be Isten országába! Intelem ez! Miért bonyolítjátok a dolgot, miért tekeritek túl, miért hamisítjátok Isten egyszerű igazságát, az imát, a böjtöt, az adakozást?  Így nem mehettek be Isten országába. Jézus sosem nem beszélt elméleti kérdésekről, azt meghagyta a teológusoknak és a dogmatikusoknak, meg Pilátusnak, aki megkérdezte tőle: mi az igazság, s erre Jézus önmagára mutatott! Ő egyszerű életkérdésekről szól, és most még az imádságnak, a böjtölésnek és az adakozásnak a gyakorlatát is egyszerűsíti, mert természetesen mi ezeket is túl szoktuk bonyolítani. Talán, nem is jól mondom, egyszerűsíti, talán jobb lenne azt mondani: egyértelműsíti. Hát mit teszünk, amikor imádkozunk, mit teszünk, amikor böjtölünk, és mit is teszünk, amikor adakozunk?
Jézus elevenünkbe vág, amikor megvilágítja ezeket a kérdéseket. Az adakozásról azt mondja: az adakozás nem látványosság. Bizony olykor szomorú vagyok, mikor Jézusnak ezeket a szavait olvasom. Nem azért vagyok szomorú, mert a világ tele van jótékonysági szervezetekkel, és azt sem bánom, ha ezek állandóan csörömpölnek, kolompolnak, kampányolnak, reklámoznak. Ez rendben van, hiszen a mai ember elfelejtette a hálából való adakozást, megfeledkezett a mások szükségéről. Továbbá – divatos szóval - nélkülözhetetlen az adomány-koordináció is, hogy jó helyre, megfelelő időben érkezzen a segítség. Azért vagyok szomorú, mert az egyházak is beszálltak ebbe a kampányba!
Én úgy emlékszem, mintha Jézus azt mondaná: ne tudja a jobb, hogy mit tesz a bal. Ne kürtöltessetek magatok előtt, amikor adakoztok, mint a farizeusok teszik, ne legyen ez látványosság. Theorein – ez a görög ige áll itt, ebből származik a teátrum szó is, - a színház, a látványosságok háza, ahová nézni jár az ember. A színházban látvány kell! De azt mondja Jézus: ha adakozol, ne csinálj belőle látványosságot, ne tudja saját jobb kezed, hogy mit tesz a bal. Tedd ezt titkon. Szoros ez a kapu, -  tedd ezt titkon. Keskeny az út, - úgy tedd, hogy észre se vegyék. Mennyei Atyád előtt te nyilván vagy, még titkon létedben is nyilván vagy, - Ő majd megfizet néked nyilván.
Imádkozás. Azt mondja Jézus, ha imádkozol, menj be belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál. A régi világ házaiban egyetlen egy ajtót lehetett zárni, a kamraajtót. A legtöbb szegény embernél úgy volt, ahogy azt én is láttam faluhelyen: egy vászondarab volt az ajtó, épp csak hogy a legyek be ne menjenek, különben azon éjjel-nappal be lehetett menni. De a kamrához kulcs is volt. Menj be a kamrába. Zárd be. És ne tedd azt, amit a képmutatók tesznek, akik a gyülekezetekben, az utcák szegletein fennhéjázva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Jézus itt egy másik szót használ, itt nem a látványosságról beszél, hanem a feltűnésről.. Szeretnek kitűnni azzal, hogy imádkoznak, szeretnek vele élre állni, hogy lássák az emberek! Tudom, ma nem általános magatartásforma az imádkozás. De voltak a világnak ilyen korszakai, és lesznek is majd, ha hihetünk a szociológusoknak. , Európában is készülődik egy nagy vallásos reneszánsz. Hogy ez keresztyén lesz-e, nem tudom, de az emberek egyre vallásosabbak lesznek. És vallásos időkben sokan szeretnek ezzel az alapvető vallási magatartással kitűnni. Szomorú vagyok, mikor Jézus szavait hallom, és mérlegre teszem keresztyénségünket. Bizony, mi is megyünk a médiába, közvetítjük a tömegrendezvényeinket. Elirigyeltük a mohamedánoktól a látványt, a mekkai zarándoklat milliós tömegét. S kérdezgetjük-provokáljuk magunkat: hát mi keresztyének nem tudunk ilyet? Sokan kérdezik tőlem is. Püspök úr, - mondják -  kéne egy TV csatornát szerezni, és éjjel-nappal mutatni, milyen sokan vagyunk, milyen sokat imádkozunk, tűnjünk ki vele! Jézus meg azt mondja: zárkózz be, egyedül, web-kamerát se vigyél magaddal. Mert Mennyei Atyád, aki lát téged ebben a titokban is, lát az imádság csendjében és kizárólagosságában (vagy bezárólagosságában), lát Istennél-létedben, megfizet neked nyilván.
És szól Jézus a böjtről is. Ezzel mi, reformátusok nagy bajban vagyunk, hamar magunk mögött hagytuk a reformáció után, mondván, , böjtöljenek csak pápisták. Pedig van református böjt is. Hadd szóljak erről is, kedves testvéreim. Azt mondja Jézus: ha böjtölsz, ne változtasd el az ábrázatodat, ne lássák az emberek, hogy a megtisztulás nehéz és szent munkájában vagy. Igen, a böjt munka, böjt dráma, a lemondásnak, a javakról való önkéntes megfosztatásának nagy munkája. De te ne provokáld az embereket, ahogy Jézus idejében a böjtölők nagy zajt vertek maguk körül. Mert ahogy az adakozók közzétették az adakozási eredményeket, s ahogy az imádkozók csak akkor tudtak imádkozni, ha legalább egymillió ember volt körülöttük és közvetítette a televízió, a böjtölők is nagyon megmutatták, hogy baj van!  Jézus viszont azt mondja: kenceficézd ki magad! S ha férfihoz ez nem is illik, értjük a jézusi mondás, a hiperbola lényegét: rúzsozd ki magad, tűnjenek el a szarkalábak a szemedről, vidámítsd meg magad, vágd magad puccba, mintha lakodalomba készülnél. Ne lássák az emberek a böjtöt. A te Atyád, aki titkon néz téged, majd megfizet néked nyilván.
Mintha Jézus szavaiban az a kérdés feszülne, tennéd-e, ha nem látna senki, adnál-e, ha nem lenne valahova felírva, adnál-e, ha nem tudná senki, adnál-e, ha úgy kéne este hazamenned, hogy hiányzik a pénzedből valami, s a hitvesed megkérdezné, azt meg mire költötted? (Adtam valakinek. – Kinek adtad? – Hát adtam valakinek, akinek szüksége volt rá. Hol a bizonylat? S szorulunk, hogy tán egy kocsmában egy sörre költöttük, és most rákenjük valamire a dolgot.) Imádkoznál-e, úgy magadban, sőt nem úgy magadban, hanem kizárólag magadban, hogy még a gyermeked sem látja, vagy azt hiszi, torkoskodni mentél a kamrába? És böjtölnél-e, ha semmi kis sajnálat és együttérzés, szimpátia nem gyulladna irányodban? (Jaj ennek az embernek böjtölnie kell, ez az ember nagy terheket hordoz, ez az ember meg akar tisztulni!) Böjtre is készülünk hamarosan, majd belépünk a böjti időszakba, de nekem mindig sértette a fülemet, amikor arról csacsognak, hogyan kell csinálni a negyven napos böjtöt és micsoda nagy teljesítmény az! Nem teljesítmény, hanem megtisztulás! És nem bio-fitness, meg méregtelenítés, hanem megtisztulás. A te Atyád, aki titkon van, megfizet néked.
De ennél mélyebb kérdése is van Jézusnak: tennéd-e, ha rajtad kívül nem tenné senki? Hiszen, amikor azt mondja, hogy szoros a kapu és keskeny az út…, azt is jelzi, hogy valami oknál fogva nem könnyű adakozni, (talán mert fukarok és irigyek vagyunk), valami oknál fogva nem könnyű imádkozni (talán mert nincsen tele a szívünk mondandóval Isten számára), s valami oknál fogva nem könnyű a böjt (talán mert torkosok vagyunk, és nem bírunk semmiről lemondani). De méginkább talán azért, mert minek tegyük, ha nem teszi senki! Szoros a kapu, keskeny az út.
Még egyszer mondom, kedves testvéreim, ez nem kiskapu, s nem azért hozza szóba Jézus az életnek ezeket az alapvető gyakorlatait, hogy kiskaput mutasson: benyitok az imádsággal a kiskapun, - ott van Isten. Na lám, van egy kiskapu: benyitok a böjtöléshez, - ott van az isteni kegyelem, lám, van kiskapu! Az adakozás, a hála is kiskapu -, ott van mögötte Istennek minden jósága, amihez másképp nem jutok hozzá! Pedig Jézust megrendítő dolgokkal szembesíti az embervilág: aggodalmaskodnunk kell életetünk miatt, és kiskaput keresünk, aggodalmaskodunk a táplálék felől, jó megoldást keresünk, aggodalmaskodunk a ruházat felöl, a holnap felöl, - és ki akarunk törni a lehetetlen körből. De Jézus azt mondja: miért aggodalmaskodtok?  Hiszen itt minden eleve nyitva van: Isten felhozza napját jóra és gonoszra, esőt ád igaznak és hamisnak, nézzétek az ég madarait és a mezők liliomait, Salamon legnagyobb dicsőségében sem öltözött úgy, ahogy azok a liliomok, és ha egy veréb nem eshetik le Isten akarata nélkül, nektek egy hajatok szála sem eshetik le, mert Isten azt számon tartja. Miért kerestek ezekben kiskaput? Itt van minden, minden megvan!
És most mégis azt mondja: lépjetek be a szoros kapun, mert szoros a kapu, és keskeny az út, amely életre visz. A széles út van tele kiskapukkal, de azok mindegyre csak ugyanoda nyílik, vissza a mi zűrzavaros, elrontott, összekuszált, Isten nélküli életünkre, vissza magára az elveszett emberre. Amikor Jézus szoros kapuról, keskeny útról beszél, ezt úgy mondja, hogy már szólt az imádságról, a böjtről, az adakozásról, a helytálló ítéletről, az élet megtisztításáról, és besummázta számunkra a szeretet törvényét. Ezért mondja: menj át a szoros kapun és indulj el a keskeny úton, mert az egész életnek Istennel van dolga. Ott is Istennel van dolga az életnek, ahol kapok, ott is Istennel van dolga az életnek, ahol adok, ott is Istennel van dolga az életnek, ahol terheket hordozok, de ott is, ahol fölösleges és tisztátalan terhektől megszabadulok, és ott is Istennel van dolga az életnek, ahol sokak között vagyok, és ott is, ahol egyedül vagyok. Az egész életnek Istennel van dolga.
S hogy igazán lehessen dolga Istennel, keskeny úton kell elindulni, letéve mindent, ami megmásítja az igazságot, letéve a sok-sok kiskapu-keresést, hogy a keskeny útra jussunk, hogy életre jussunk. Nem ígéri Jézus, hogy könnyű ezt megtalálni, nem ígéri, hogy könnyű ezen végigmenni. De mivel Ő maga hív rá bennünket, bizonyos lehetek benne, hogy az Ő erejében átléphetek ezen a kapun az isteni titokba, az Istennel való kizárólagos együttlétbe. Mert akiket meghív, azoknak Ő maga ad erőt, hogy végig mehessenek ezen az életen át az élethez. Én vagyok az Úr, az igazság és az élet – mondja Jézus. Senki sem mehet az Atyához, hanem csak én általam. Szoros a kapu, keskeny az út, - de az Üdvözítő adja elénk és Ő maga hív meg rá bennünket.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Ma kora reggel felmentem a torony alatti i úsági szobába és megütötte az orromat a gyertya illata. Ha tehát el is felejtettem volna, rögtön eszembe jutott, hogy , ádvent első vasárnapjához, de ataljaink ezt már megelőlegezték maguknak tegnap este. S , mi is meggyújtottuk, szokás szerint, az első gyertyát az ádventi koszorún. Valami tehát emlékeztet, jelzi, hogy eljött az idő. Minden várakozásnak, minden készülődő időnek van előzménye, olykor hosszú előzménye. Jézus a felolvasott szép igében arra buzdít bennünket, hogy váradalmaink közepette soha egy pillanatra meg ne riadjunk semmitől. Sőt, meg se restüljünk! A gyakran egy szempillantásban adja meg azt, amit hosszú ideig látszólag megtagadott tőlünk. Nagy isteni titok ez, és nagy hittapasztalat. Hosszú ideig várakozunk, kérlelünk, imádkozunk, s úgy látjuk, hogy Isten megtagadja tőlünk, amit akarunk, amit szeretnénk, amit kérünk, amire várakozunk. De Istennek az a szokása, hogy aztán hirtelen, a szó különös értelmében: hirtelen (tehát nem bejelentés nélkül, hanem inkább váratlanul, tehát úgy, hogy már szinte lemondtuk róla), egy szempillantásban megadja nekünk. Ádventet, az eljövetelt, megérkezést, a boldog, beteljesedő pillanatokat ilyen sokfelé indázó várakozás előzi meg. A karácsonyra pedig. Mert egyre fokozzuk, ahogy gyújtjuk sorban a gyertyákat, ahogy egyre több nap tárul az adventi kalendáriuban, ahogy egyre többször nézünk be a szekrénybe a karácsonyra készített ingre, nyakkendőre, blúzra, öltönyre, s keressük a jobbnál-jobb rejteket a gyerekek ajándékának. Egyszóval, van ünnepélyes várakozásunk is.
Most azonban Jézus a munkás várakozásról beszél, de (hadd bocsássam előre) megmutatja azt is, hogy a munkás várakozás és az ünnepélyes várakozás nem áll egymással szemben, nem ütik egymást. S ehhez egy egészen különös példázat-sorozatot mond el, s ezekben a kétféle várakozást titokzatos módon össze is köti.
A példázatoknak nagyon különleges előzményei vannak. Mindezt most  azt is mondhatnám, hogy szinte szándékosan. Amikor ugyanis arról hallunk, hogy Jézust körülveszik ellenségei, és csak azt lesik, hogy a szájából kikaphassanak valamit, hogy aztán majd megvádolják, a Mester a tanítványokhoz fordul, és tudtukra adja, hogy a Krisztust követő ember életében bármikor bekövetkezhet az üldöztetés. No, nem úgy, ahogy időnként itt-ott, a szabadabb világban felkiált valaki, hogy üldöztetve vagyok (holott nincs), hanem úgy, ahogyan sokhelyt szerte a világban, ma is több százmillió keresztyént üldöznek. Ma a világ 24 nagy, népes orsz gy statisztika szerint minden ötödik percben veszti egy keresztyén életét, csak azért mert keresztyén, mert Krisztust követi. Jézus nyíltan beszél erről a tanítványoknak: el fog jönni ez az idő, bekövetkezhetnek az ilyen idők. S amikor erről beszél, óhatatlanul szorongás támad a tanítványok szívében. De Jézus másról is szól. Az üldöztetés ugyanis nem forgatókönyv-szerűen, előre megírt dolog. Mi több, sok keresztyénnel vitatkozva állítom, hogy az üldöztetés nem elegendő bizonyíték a hitelességre. Mert vannak, akik azt állítják, hogy az üldöztetés az igazi keresztyénség bizonyítéka. Akit nem vertek fejbe, nem ítéltek el, nem szorítottak sarokba, az nem is igazán keresztyén. Én ezt vitatom. Krisztus másféle szükségességről beszél itt, ez itt meta zikai lehetőség. De mindjárt hoz egy másik képet is: Ez békeidőbe vezet. S megmutatja, hogy ha elcsendesednek a hányattatás hullámai, akkor egy mélyebb szorongás fogja elővenni a tanítványokat, ez pedig a mindennapos életért való szorongás. Ezt már ink Néhány éve, egészen biztos vagyok benne, sokkal lazábban, nagyvonalúbban, nagyzoló nemtörődömséggel bántak az emberek a pénzükkel, a javaikkal, az anyagiakkal, az életükkel. Ma csak arról hallunk, azt látjuk, és ez a mi szívünkbe is beköltözik, hogy mindenfelé szorongás van. És gondja szorongat, hanem a mai napé. Sokan vannak, akik már nem is gondolnak arra, hogy mi lesz a gyerekeikkel meg az unokáikkal, mert nem tudnak erre gondolni. Aztán, legvégül Jézus, itt, a megelőző szakaszokban beszél az emberi élet legmélyebb szorongásáról is, ami akkor is betölti a szívünket, hogyha békességben élünk és a bőségben van mit a tejbe aprítani. Ez pedig az Isten abszolút szentsége miatti szorongás. Nem akarok lozó ai fejtegetésekbe kezdeni, hogy miképpen f , szentségtelen élete miatt folyton szorong az isteni szentségtől, irritálja és rémíti az, ami igazán szent, másrészt az, hogy aggódunk a mindennapjainkért is, és harmadrészt az, hogy bizony, időnként ki kell állnunk a spiccre, és vállalnunk kell a megvetést, a megverettetést és az üldöztetést az Isten igazságáért. Enélkül is jól látjuk az előzményekből, hogy Jézus milyen Sőt, mint utaltam rá, szinte provokálja őket, mert emlékezteti őket erre, mert nem hagyja, hogy elzsibbadjanak a nagy jóban. Azt olvassuk a 12. rész elején, hogy sok ezerből álló sokaság gyűlt egybe, akik szinte letaposták egymást, hogy Jézust hallhass ondhatná Jézus a tanítványoknak: persze, biztos lesznek bajok, de nézzétek, micsoda sikerünk van, adjuk át magunkat a pillanatnak! De Jézus egy pillanatig sem enged abból, hogy ezekről az eshetőségekről szóljon a tanítványainak. Miért? Azért, hogy buzdítsa és vigasztalja őket. De nem azzal, hogy lesz majd valahogy... Sokan a Hegyi beszédnek a szavait (amelyeket Jézus itt részben , hogy elég minden napnak a maga baja, a holnap a maga bajáért) úgy értelmezik, hogy Jézus ezt majd csak lesz valahogy. Nem erről beszél Jézus. A majd csak lesz valahogy lozó ája mélyen istenellenes. Jézus azt mondja a tanítványainak: tedd a dolgod! Ahogyan a szolgáknak is várniuk kellett az urukat, aki – a példázat szerint – lakodalomban van.
Lakodalomból hazaérni. Kedves testvérek, azt nem lehet megmondani, mikor ér haza az ember lakodalomból. Még mikor kiskorúak voltunk és baráti társaságba mentünk, jóapánk, jóanyánk megmondhatta, hány órára kell hazaérni. Eleinte haza kellett érni, aztán ahogy nőttünk, lett belőle 9 óra, 10 óra, 11 óra – de akárhogyis, haza kellett érni. aki lagziba megy, az nem tudja megmondani, mikor ér haza. Addig marad, ameddig tart. Az pedig kiszámíthatatlan. A szolgáknak viszont – ahogy Jézus mondja – várniuk kell. S nem jön meg az ő uruk első őrségváltáskor, nem jön meg második őrségváltáskor, nem jön meg harmadik őrségváltáskor. Mégis boldog az a szolga, akit az ő ura, hazajővén, vigyázásban, készenlétben, őrködésben és munkában talál. Te csak tedd a dolgod! Ez azt jelenti, hogy az ember egy önmagánál nagyobbra bízza rá magát. Nem abból indul ki, hogy itt vagyok, van egy feladatom, ennek a feladatnak van egy terminusa, van egy teljesítendő tartalma, és én ezt már többszörösen teljesítettem, hiszen – de mostmár tudnom kell, mikor jön meg az én uram!? Te csak tedd a dolgod. Ha ezt teszed, egy nagyobbra bízod rá magadat, - Isten oltalmára, Isten gondviselésére, hadd mondjam így: rendjére! Mi több – ez a jézusi példázat üzenete – Istenre bízod rá magadat! Sokszor van úgy, kedves testvéreim, hogy az kalkulusokat kell s ha elvégeztük mindent, akkor jöhet a várakozás, a tétlenkedő ádvent. Csak már haza a gazda, hiszen mi már mindent megcsináltunk. De most, a szorongó tanítványnak, a szorongó embernek, aki nem tudja, hogy kapkodással vagy tétlenkedéssel töltse az életét, aki túlpörgetésből rév mégsem – most ez az üzenet: tenre, amikor a dolgodat végzed. Magára Istenre bízd rá magadat.
A tanítványok ködös kérdései között felbukkan egy másfajta aggodalom is, z az aggodalom ugyanaz, amit a 40. zsoltár végén hallottunk. Csodálatos bizonyságot tesz Dávid: várván vártam az Urat! Majd elmondja: életének szorongató, rettenetes pillanatában Isten kősziklára állította, megtartotta és megszabadította és megmentette. És ezt ő nem titkolja e: ez az Isten igazságossága, ez az Isten jó és tökéletes rendje. De olyan különösen fejeződik be ez a zsoltár, hogy szinte belerendülünk. Igen itt a régi tapasztalat, meg az új helyzet. A régi szabadítás és az új szorongattatás (talán nyomorúság, betegség, gyász, erőtelenség). És azt mondja Dávid a boldog vallomás végén, az ujjongás végén: Uram, hajolj hozzám, siess, én szabadítóm, ne késs! Ne késs! adik, és még ha van is bennünk annyi hívő alázat, meg jófajta protestáns önfegyelem, meg keresztyén munkaterápia, akkor is ott van szívünkben a szorongás: k , hogy a szenvedő ember nagy kérdése, az igazi nagy kérdése nem az, hogy miért! Oh, erre, ha őszinték vagyunk, tudjuk a feleletet! Miért szenvedünk? Mert bajt és nyomorúságot hoztunk be a saját világunkba. Miért szenvedünk? Nem is kell kérdezni – bocsánat, ha ilyen keményen mondom –, mert érdemeljük, nincs vita erről, Isten nélkül élünk, elszakadtunk a létforrásától vagy – ahogy Hamvas Béla szokta mondani – egyetemes létrontásban veszteglünk! Miért azt, hogy miért? Meg van erre a tiszta és világos felelet. Az igazi kérdés az, hogy meddig? Ezt kérdezik a próféták, ezt kérdezik a Biblia nagy szenvedői, ezt kérdezik a tanítványok, és ezt kérdezzük mi is, hogy meddig? Ezt kérdezzük zsoltáros is: siess Uram, ne késsél.
És erre vonatkozik Jézus második buzdítása (vigasztalása). Mit mondunk mi? Mi ilyeneket mondunk: m rtént semmi, én pedig most élek! De sokszor hallom ezt, testvérek, erről-arról beszélgetve, vitatkozva emberekkel, ha időnként valakit megpróbálok valami nagyon rossztól visszatartani, hiszen lehet látni az első lépésből, hogy lejtőre lép, és gyorsan le fog csúszni az aljára! Fontolgat valamit, és próbáljuk visszatartani, hogy ne tegye, ne induljon azon az úton. kidülleszti a mellét, előrenyomja a vállát meg az állát és azt mondja: most élünk, most élek! Mi magyarok különösen mélyen bele vagyunk ebbe az érzésbe keveredve. Az idősebbeket az 1950-es években folyamatosan azzal áltatták, hogy most kell egy kicsit lemondani és hamarosan a csillagos ég lesz a határ, beköszönt majd s nagy jó. Aztán nem köszöntött be. , amikor kamaszok voltunk az 1970-es, 80-as évek fordulóján. Ha nekirugaszkodik az ember és jön a nagy jó. Nem jött. Ezért senki nem hisz már a jósolgatoknak. Most akar élni. Ennek elmondom a megfordítottját is. Sok tudós jelzik, hogy holnap vagy holnapután nem lesz mivel fűteni, holnap vagy holnapután nem lesz olyan talaj, amelyre ki lehetne vetni a vetőmagot. Olyan szennyezést folytat maga körül az ember, ami fölfoghatatlan, s lassan ez a gyönyörű kék bolygó egy nagy szemétdomb lesz. Mit mond erre az ember? Én most élek! Hogy a gyerekem, az unokám mit csinál, : hol az aggodalom tölt el bennünket, és kaparunk magunknak, mert most élünk és nem tudjuk, mi lesz holnap, máskor meg nagyon jól tudjuk, hogy mi lesz holnap, de akkor is azt mondjuk, hogy most élek! Halálos ez.
Jézus gyelmeztet bennünket, és azt mondj: igen, most élsz, és . Várakozásban kell élned és abban, amit az Úr rád bízott, mert ugyan telik az idő, de nem múlik el. Eltelt az első őrségváltás, eltelt a második? A harmadik is? De megjön majd, és csodálatos dolgok esnek. Azt mondja: mikor hazajön a gazda, és abban a munkában találja szolgáit, amit rájuk bízott, bizony mondom nektek, előjővén, felövezi magát, kötényt köt, asztalhoz ülteti a szolgáit, és felszolgál nekik. Titokzatos, misztikus, fantasztikus az, amit Jézus mond. El tudod úgy képzelni Isten országát, hogy az asztalnál ülsz és Isten felszolgál neked? Ő lesz a szolga, a pincér, kötényt köt, megmossa a lábadat is. S hogy ez így van, testvérek, arra vannak nekünk bizonyítékaink. Az utolsó vacsorán, amikor Jézus fölövezte magát Péter riadt dühvel, felháborodva mondja: Uram, Te ezt nem teheted meg! Te vagy a főnök! Ekkor azt mondja Jézus: Péter, ha nem moshatom meg a lábadat, semmi közöd nincs énhozzám! És itt az úrvacsora, testvérek, ez az Úr asztala, amely előttünk áll, és az Úr vendégségébe az Úr asztalához jövünk. A Domini-nek, az Úr eledelének, az Úr vacsorájának hívták, amelyre meghív bennünket a mi megváltó Urunk, hogy elő , kóstolót, foglalót adjon nekünk abból, hogy miért boldog az a szolga, akit az ura abban talál, amit rábízott. Mert bizony mondom nektek, Ő övezi föl magát, és szolgáit asztalhoz ülteti és felszolgál nekik. Micsoda kép, villanás, sejtelem ez a dicsőségéről és az üdvösségről!
És végül, mint mondottam, van itt egy harmadik aggodalom is, amit Péter mond ki, hallva ezt a csodálatos szót, melybe beleborzong a szívünk és nyilván beleborzongott a tanítványoké is. De hát Péter nem lenne Péter, vagyis Péter nem lenne a mi szószólónk, ha nem tenné még oda rögtön azt a kérdést: rendben, Uram, csodálatos ez, megtelt az ínyünk ezzel a csodálatos előízzel, megtelt a szívünk ezzel a boldog váradalommal, ebben reszket és rezeg már a lelkünk, de kinek mondod ezt, nekünk, vagy mindenkinek?
Mintha ilyet kérdezne Péter: aztán mekkora lesz ez az asztal, Uram? Akkora vajon, amekkorát Leonardo da Vinci festett, hogy tizenketten hozzáférnek? Tizenkettő plusz egy? Száznegyvennégyezer, ahogy a Jehova tanúi mondják? Kinek mondod ezt, nekünk, - csak nekünk? mindenkinek? De nemcsak a mennyiség rtatása van itt, hanem az ember szívéből újra előtörő és mély aggodalom is: nekünk vagy mindenkinek? S ezt úgy is lehet fordítani, hogy Uram, ezt most mindenkinek mondod, nekünk pedig nem? Mert a tanítványok mégis közelebb valónak gondolták magukat, mégis úgy értették, hogy ők volnának azok a szolgák, akikről azt mondja Jézus a példázatban, hogy kicsoda hát a h és bölcs sáfár, akit az Úr gondozóvá tett az Ő háza népén, hogy adja ki élelmüket a maguk idején?! Most akkor az egész háznépre vonatkozik a képes beszéd, vagy csak a szolgákra, a bennfentesekre vonatkozik? – aggodalom van ebben a kérdésben. Jézus pedig csak ennyit mond: boldog az a szolga, akit az ő Ura, amikor hazajön, ilyen munkában talál. Jézusi válasz. Olyan sokszor olvastuk, láttuk, tapasztaltuk, hogy amit a tanítványok csinálnak, abban mindig van egy e éle mozgás is: egy kicsit közelebb Jézushoz, tutira menni, némi garanciát kapni Jézustól, nem érdekesek a többiek, meg egyébként is, a világ annyi profanitással, tisztátalan gondolattal, tisztátalan emberrel van tele! - a többi tíz nem számít. De mindig olyan csodálatosan felel Jézus. (Nekünk is!) Amikor a tanítványok vetekednek egymással, odahív Jézus egy gyereket: hát legyetek ilyenek, mert ha ilyenek nem lesztek, nemhogy elsők vagy másodikok nem lesztek a mennyek országában, hanem be sem mentek oda. Most pedig, amikor Péter azt rtatja, hogy kik ezek a szolgák, s kik azok, akiket az Úr az asztalához ültet, és meghosszabbítja velük a lakodalmi jókedvet, fölszolgál nekik, (mert a boldog Isten boldog örömébe ez s bőséggel belefér, de Péter képzete csak tér szűkösségére forog), akkor Jézus nem azt mondja: ti vagytok azok Péter, a többi nem számít, nem azt mondja, ti vagytok, meg a budahegyvidéki reformátusok. Mást mond (nem többet és kevesebbet, hanem mást): boldog az a szolga, akit az ura ilyen munkában talál, amikor megérkezik. Boldog az a szolga, aki vár, - vár ünnepre, és vár azzal, hogy szüntelen munkálkodik. Munkával várja az ünnepet, az ő Ura, Krisztusa megérkezését. Kik ezek a boldog szolgák? Jézus azt mondja: boldog, akit az ő Ura ilyen munkában talál. Boldog vagy-e, testvérem?

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Különös világban élünk, s ennek a különös világnak az egyik tünete vagy jelensége az, hogy ünneptáján sokszor nagy erőfeszítéseket kell tennünk pusztán azért, hogy úgy érkezzünk el az ünnepbe, hogy abban békességünk, nyugalmunk legyen, és valóban teljes szívvel átéljük annak minden áldását. Újabban már tanítanak is bennünket ennek módjára. Nemrég egy könyvesboltban kezembe is került egy kis hasznos könyvecske, mely néhány tömör oldalon ír arról, hogyan kell készülni az ünnepre, hogy ne fáradjunk el az ünnepre. Lám, ezt is tanulni kell! De van egy másik jelenség is, melyről ma igazán szólni szeretnék, - ez pedig az, hogy olykor riadtan észleljük, s a szívünkbe is beleköltözik a riadalom, hogy a világnak bizonyos részein, nem is messze tőlünk, nagyon nehéz már igazán megünnepelni a karácsonyt. Az igazi karácsonyt. És én most nem a világnak azon részeire utalok, ahol üldözik a keresztyéneket. Igen, vannak a világban ilyen országok, ahol a keresztyéneknek tulajdonképpen titokban kell tartaniuk, hogy ők keresztyének. Így nem tudják a karácsonyi örömhírt sem szabadon, boldogan továbbadni akárkinek. Most a világnak az úgynevezett majdnem keresztyén részéire utalok, vagy, ha pontosabba kifejezés: a már nem keresztyén részeire, ahol az úgynevezett politikailag korrekt nevében egyre több akadályt gördítenek az elé, hogy szabadon és igazán megünnepeljék az emberek a karácsonyt. Csak két példát hadd említsek meg. Az egyik: innen-onnan halljuk, hogy már nem lehet karácsonyfát sem állítani, nehogy megbotránkoztassák azokat, akiknek a karácsony nem karácsony, akinek az ünnep nem ünnep, aki ezen a napon esetleg zokon veszik, hogy mások körülöttük ünnepelnek. Így aztán vannak olyan részei a világnak – mondom, ott nem üldözik a keresztyéneket -, ahol eltűnnek a karácsonyfák. Még érdekesebb, hogy bizonyos multinacionális cégek, de itt-ott állami cégek is, nem engedik, hogy a karácsonyi protokollra küldendő képeslapokon ez álljon: boldog karácsony, áldott karácsony, boldog Újévet, áldott Újévet, hanem, ahogy mondják angolul, season’s greetings, vagy Merry holidays.  Ez pusztán boldog ünnepnapot kíván, de hát ünnepnap bármikorra eshet. Azzal érvelnek, hogy ne bántsuk meg sem érzéseikben, sem szokásaikban vagy nem-szokásaikban azokat, akik másképp gondolják azt, ami nekünk karácsony. Tudjuk, hogy ez az úgynevezett politikai korrekt két-háromszáz évvel ezelőtt indult útjára, és akkor talán még volt is benne bölcsesség, vagy nemeslelkűség is – meghagyom. Mert hasznos, ha nem bánunk embertelenül azokkal, akiknek nincs meg az az előnyük, ami nekünk megvan. De az a politikai korrekt, ami ma folyik a világban, egészen máshonnan ered. A filológusok szerint Mao-ce-tung írta le először a politikai korrektet, s a kínai kommunizmusnak ez volt egyik ideológiája, mely szerint minden különbséget el kell tüntetni, a különbségeket pedig úgy lehet a legegyszerűbben eltüntetni, hogy mindent eltüntetünk. És nem marad semmi. És akkor nincs mit mihez viszonyítani. Egyszerű, gyors megoldás.
S hogy mennyire meghatároz ez minket, arra csak egy példát hadd hozzak. Néhány napja a péknél álltam sorba, mikor az előttem állók közül valaki így búcsúzott az eladótól: boldog karácsonyt kívánok! Mire az eladó visszaköszönt neki: áldott karácsonyt! S máris éreztem, hogy a boltban megáll a levegő az ámulattól. Hiszen, tudjuk, ma már vannak helyek, üzletek, boltok, ahol nem szabad ilyet mondani, hogy boldog karácsony, békés karácsony, nemhogy még ilyet: áldott karácsonyt, mert aztán abban nagyon benne van az Isten.
Egyszóval, kedves testvéreim, megzökkent minket karácsony táján ez az új módi. És megmondom őszintén, sokat gondolkodom is ezen a jelenségen, hogy miért nem tudjuk ezt csak úgy, könnyedén ellegyinteni. Mert hát ha nem akarnak karácsonyfát, ne legyen, ha nem akarnak karácsonyi üdvözlő lapot küldeni, ne legyen, ha nem akarnak úgy köszönni, hogy boldog karácsonyt vagy áldott karácsonyt, akkor köszönjön másképp, - miért zavar és bánt ez bennünket? Megmondom őszintén azért, mert ilyenkor az identitásunkról van szó, és az identitásunk a kapcsán legmélyebb embervalónkról. Mert amit ma politikai korrektnek nevezünk, az voltaképpen csak egy szánalmas paródiája annak, ahogyan az Isten magához ölel bennünket - igen egyen-egyenként, külön-külön, nem téve különbséget közöttünk! De hogy megértsük, mit jelent Istennek ez a nagy, tágas és szerető ölelése, ahhoz bizony keresztül kell mennünk egy isteni, politikailag nem-korrekten is, mert karácsonykor Isten nem korrekt politikailag. Sőt, abszolút nem az.
Először is Jézus Krisztus, a Szentháromság második személye nem ott születik meg, ahol meg kéne születnie. Ez nem korrekt. Jönnek a napkeleti bölcsek, mennek Jeruzsálembe, a király palotájába. Hol van a zsidók királya? – jelezte a csillag, hogy itt kellett neki születnie. Ott nincs, pedig mindenki oda várta. Ez nem korrekt. Elindul az egész világ, fölkerekedik a csillag nyomán, hogy a Megváltót, az Üdvözítőt megkeressék, neki hódoljanak, de Ő nem ott van, ahol lennie kellene. És az sem korrekt, hogy amikor megszületik az Üdvözítő, ahol megszületik, Betlehemben, egy karavánszeráj istállójában, akkor angyal jelenik meg Betlehem éjszakáján a pásztoroknak, de ezek a pásztoremberek nem tudják, miről van  ittszó. Hogy-hogy nem tudják? Ez sem korrekt. Mert az lenne korrekt (a mi filozófiánk szerint), hogy az ember magától tud mindent. Nemdebár? Hiszen ott van a szívünkben, belénk van teremtve minden tudás, sőt, mi örömképességű teremtmények vagyunk, mindenkiben van örömpotenciál, boldogságpotenciál, áldáspotenciál, nem ezt nekünk külön magyarázni. Korrekt dolog hát, hogy lehajol az angyal és elmondja a lényeget pásztoroknak? Nem.  Sőt már az sem korrekt, ha azt mondja nekik: ne féljetek! Mert ilyet nem szabad mondani ma senkinek.  Fiam, te félsz? Hát ezzel csak megalázzuk, csak olyan helyzetbe hozzuk, ami esetleg neki hátrányos.
De nem ez a lényeg, testvéreim, ezt inkább csak a fanyar humor kedvéért mondom. A lényeg az, amit János evangélistánál olvasunk. Az evangélista szava mutatja meg, hogy milyen mélyre vezet el bennünket ez a kérdés, milyen mélyre vezet el bennünket az igazi karácsony, Jézus Krisztus testet öltése, az örök ige testet öltése, és közöttünk lakozása. És annak a felfogása és megértése, amit János így mond: mi pedig láttuk az Ő dicsőségét, mint aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal. Itt látjuk meg, milyen mélyre vezet ez, s hogy ez bizony nem egy egyszerű szokásnak, egy hagyománynak a kérdése, hanem a mi egész embervoltunknak a legnagyobb drámája, mondhatnám, döntő kérdése.
Először is látjuk, hogy János evangélista sem kertel, nem finomkodik, nem festi át a valóságot, hanem mindjárt az elején egy fekete-fehér képet tár elénk, s azt mondja: az igazság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt. A fény természete az, hogy terjed, a fény természete az, hogy mindent el akar foglalni és mindent ki akar tölteni. Ezért, amikor az evangélista azt mondja, hogy a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadja be azt, jelzi, hogy a sötétség ellenáll a fénynek. Ha nem akarunk fényben maradni vagy fénybe kerülni, akkor gyerek módon lehunyjuk a szemünket és máris nem látunk, és ha mi nem látunk, minket sem lát senki – így szoktak a gyerekek bújócskázni! –, ha mi nem látunk, biztos sötét van. Ez a gyerekes oldala a dolognak. A komolyabb oldala az, amikor az ember elzárkózik a világosság elől. A sötétség nem fogadta be azt. S még  ennéldrámaibb is ez, mert az itt szereplő görög szó kétértelmű, és nem csak azt jelenti, hogy az ember nem engedi be a fényt az életébe, becsukja a spalettát, elfüggönyöz és sötétben akar maradni. Igen, az ember nem akarja, hogy beteljesedjen az ézsaiási próféta. Mit mond Ézsaiás? A nép, amely nagy sötétségben ül, világosságot látott. De az ige azt is kifejezi, hogy az ember nem tudta befogni a világosságot. Nem tudta  lenyelni és eltüntetni. A sötétség nem kerekedhet a fény fölé, a világosság ragyog a sötétségben. Azt nem szoktunk mondani, hogy a sötétség volna a világosság kellős közepén, mert a világosság ragyog eltüntethetetlenül, elleplezhetetlenül, félretehetetlenül, a sötétség nem tudja a világosságot befogadni, megsemmisíteni, magába ölelni és úgy tenni, mintha nem lenne. Éppen fordítva.
És erről szól másodsoron az evangélista, aki – még egyszer mondom – semmiféle politikai korrektet nem alkalmaz. Nem mondja a sötétségre, hogy fényhiányos – hogy alkossak én is egy politikailag korrekt szót a sötétségre. Nem mondja, hogy fényhiányos vagy szürkécske vagy világosságilag kevésbé esélyegyenlő – hanem azt mondja, hogy sötétség és világosság. Fekete, fehér. Itt minden tisztán és világosan látszik.
Tehát, mondja az evangélista: van sötétség. Ne kend el, ne tégy úgy, mintha nem lenne, mert a sötétség nem az, ahol a fény nem ragyog eléggé, a sötétség nem is a fény okán keletkezett árnyék (mert árnyék csak ott van, ahol fény van), - a sötétség az, ami nem fogadja be, mit? – a világosságot. Pedig, mondja János: a világosság volt az élet. Tehát a sötétség az életet nem fogadja be. Sőt, kizárja, kiközösíti, divatos szóval: elhatárolódik tőle.
De tovább megy az evangélista, és azt mondja, hogy a testté lett Ige - aki által minden lett, ami lett, aki az élet világossága, aki maga az élet -, az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be. És itt ugyanaz a szó áll (megüti, gondolom, mindannyiunk fülét), amit a sötétségre mondott: nem fogadták be. Az övéi nem fogadták be a testté lett Igét, aki közöttünk lakozott. Ám ez, hogy nem fogadták be, mégsem ugyanazt jelenti, mint az előző esetben. Csak nem tudjuk igazán magyarra fordítani a különbséget. Talán így tudnám szabatosabban visszaadni: a sötétség nem fogadta be a világosságot, az övéi pedig nem fogadták el. Tehát valami mást jelez ezzel az evangélista. De ebben a pillanatban a fekete-fehér kép színesre vált, és ez is sok mindent megmutat. Az orvosok tudják jól, hogy  mennyire más egy fekete-fehér röntgenképet elemezgetni, és megint mennyivel más úgy elemezgetni egy leletet, hogy színessel már kiábrázolódik egy belső szerv fényképe.
Mit jelent az, hogy az övéi nem fogadták be? Kicsit nehézkesebben így tudnám mondani: akik az övéi, azok már megízlelték Isten valóságát, már vettek Istentől áldást, s tudják, hogy Istenhez tartoznak. Az övéi azok, akik már fölismerték, hogy életük Istenből ered, és rajtuk van Isten lenyomata.
Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette. Tehát Krisztus mi közénk jött.  Mi vagyunk az övéi, mert általa lettünk, mert Ő az életünk forrása, mert Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk. És amikor János ezt mondja, hogy az övéi közé jött, - akkor ezt éppen úgy fejezi ki az evangélista, hogy ezek azok, akiknek az identitásán rajta van ez az isteni bélyeg, akik valamilyen módon már isteni identitást hordoznak magukon. Majd azt mondja: ezek az övéi nem fogadták be, nem fogadták el. Pedig mit mond Jézus Krisztus? Aki rólam vallást tesz. Aki engem vállal (pestiesen mondom: aki engem felvállal), arról én is bizonyságot teszek az én Mennyei Atyám előtt. Aki kijelenti, hogy nemcsak úgy van közöm Krisztushoz, mint egy régi történelmi emlékhez, nemcsak úgy van hozzá közöm, mint egy sejtelemhez, mint egy szép ikonhoz, mint a keresztyén kultúra reprezentánsához, meghatározó alakjához, hanem úgy van közöm hozzá, mint életadó Úrhoz, mint igazsághoz és élethez, mint üdvözítőhöz, - azt mondja Jézus Krisztus: arról én is vallást fogok tenni, azt én is vállalom (azt én is felvállalom. S mást is mond Krisztus a tanítványoknak, amikor elküldi őket ebbe a mi rettenetes világunkba. Egy olyan világba küldi őket, ahol ott van az emberiségen az Isten lenyomata, az Istennek megannyi áldása és Isten kegyelme, az istentől kapott tehetség, az ész, a lélek, a szív,  - de mit mond Jézus? – elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé! De aki titeket befogad, titeket elfogad, az engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem elküldött, az Atyát. Aki meghallja, aki vállalja, aki élete részévé teszi, aki önmaga örök részévé teszi a testté lett Igét, annak Isten hatalmat ad, hogy gyermekévé legyen. Az övéi közé jött, az övéi nem fogadták be, valakik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy gyermekei legyenek.
Most már csak az van hátra, hogy tudjuk, mit jelent Isten gyermekévé lenni. És tegyük is egymás mellé gyorsan ezt a két képet, a fekete-fehéret (a világosság a sötétségben ragyog, de a sötétség nem fogadta be) és a színes képet (az övéi közé jött) -  és halljuk bele azt a csodálatos Igét, amit szintén Jézus Krisztusról, az Ő testet öltéséről, eljöveteléről mond a Zsidókhoz írt levél: sokféleképpen és sok módon szólt az Isten a régiek által, és most az utolsó időkben megadta nekünk az Ő Fiát, aki által végleges módon szól! Sokféleképpen szólt az Isten és sok módon, bizony, ezt mindannyian tudjuk. Hányféle gesztus, szó, tett, cselekedet, beavatkozás, erő árad az életünkben! De most végre, végre teljesen szól – mondja a Zsidókhoz írt levél. Vagy, ahogy Pál mondja: most, az időknek teljességében, amikor minden idő összetalálkozik, az Ige testté lett, és aki befogadja, aki elfogadja, aki megérti, hogy mindig is ezt akarta Isten, az Isten gyermekévé lesz. Mert ezt akarta Isten, akkor is, amikor meggyógyított, ezt akarta, amikor megvigasztalt, ezt akarta, amikor kimentett a bajból, ezt akarta, amikor erőt adott, ezt akarta, amikor vezetett és tanácsolt, ezt akarta, amikor rosszat hárított el a fejed fölött, ezt akarta, amikor megmentette az életedet, ezt akarta, amikor fölhozta rád napját és esőt adott,  - ezt akarja, mindig ezt akarta Isten, hogy az örök világosságot megismerd és befogadd. Mert az Övé vagy, és úgy leszel igazán az övé, hogy istengyermekségre szül téged. Ez egy másik születés, nem a természettől való, nem úgy megy végbe, ahogy anya szül bennünket. Ahogy az evangélista mondja: nem vérből, sem testnek akaratából, nem férfi indulatjából, hanem Istentől születünk, - egy isten-születés indul el az emberben. Mennyi előjel, mennyi kedvezés, mennyi Isten-ajándék után. Mit jelent hát Isten-gyermeknek lenni? Azt mondja János evangélista a levelében: aki szeret, Istentől született. Szeretni – ennyi az egész.
És itt érkezünk el, karácsony legcsodálatosabb paradoxonjához! A szeretetet ünnepeljük, úgy is szoktuk mondani, ez a szeretet ünnepe. (Bár tegyük hozzá gyorsan: Isten szeretetének az ünnepe ez, és ebben az ünnepben a jánosi szó nem korrekt, nem politikai evangélium.) Azt mondja János: az övéi közé jött, az övéi nem fogadták be, de akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek, - hogy tudjanak szeretni. Mert az nem olyan könnyű, sőt, az a legnehezebb. De éppen így akarja az evangélista jelezni, hogy Jézus Krisztus az Ő teste öltésével meghív bennünket arra, hogy  Isten gyermekeivé legyünk. S Isten hatalmat ad nekünk erre. Csak néhány egyszerű vonatkozást hadd említsek, amit az Ige most elénk hoz.
Mindenek előtt a szeretet azt jelenti, hogy megnyílunk. Azt hallottuk, hogy az övéi nem fogadták be az Igét. Bezárkóztak előtte. Igaz, azt hitték, hogy kizárták az életükből, de valójában önmagukat zárták be. Hányszor vagyunk így, mitöbb az egész életünk így van! Isten motoz az életünkben, akar valamit, de mi lecsapjuk a rolettát, nyolc kulccsal zárjuk az ajtót, kizárjuk az Istent – hisszük! – , ám valójában magunkat zártuk be a sötétbe. Kizárjuk az Isten áldását, kegyelmét, akaratát, törvényét, titkosságát – nem kell ez nekünk! S aztán ott ülünk, ahogy Ézsaiás próféta mondja, a sötétség kellős közepén. Hogy mondja József Attila? – Be vagy zárva a Héttoronyba! De nem kell hét toronynak sem lenni, egybe is be tudjuk zárni mi magunkat, a magunk kis életébe. Szeretni úgy kezd az ember, hogy megnyílik, hogy befogadhasson.
Azután azt is megértjük az evangélista szavából, hogy a szeretet nagy-nagy igyekezet, nem pedig egy szíven átsuhanó érzés, nem más kezét megpaskoló jóváhagyás: jól van, persze, szeretlek édesem, menjünk a dolgunkra. A szeretet – bocsánat, ha ezzel kezdem a politikai korrekt nevében – nem mindennek az elmaszatolása, és  ezzel tulajdonképpen önmagunk gúzsbakötése, mert már semminek nincs arcéle, profilja, karaktere. A szeretet buzgó igyekezet. Egy parancs betöltése. Szeresd az Urat, a te Istenedet. Ez az Isten törvénye. Ez minden isteni akaratnak a summája, és ebben nekünk sok boldog és áldott tapasztalatunk lehet. Erre hív meg bennünket János evangélista csodálatos szava, hogy: akik viszont befogadták, azoknak hatalmat adott, azoknak erőt adott a szeretetre, azoknak az életében elkezdődik a szeretet története, a szeretetre való igyekezet.
S végül egy nagy titkot is el kell itt mondani. Nekünk meg kell nyílnunk, nekünk Istent szeretnünk kell, sőt, nagyon szeretnünk kell Istent, mert csak azoknak van a javára mindent, akik Isten szeretik. Bizony, minden boldogságunk és örömünk, és minden áldásunk az Isten szeretésében gyökerezik. Sőt, csak ha Istent megismertük, akkor ismerjük meg magunkat is, és csak ha Isten világossága ránkragyog, akkor járhatunk világosságban (ahogy a 35. zsoltár mondja: a Te világosságod által látunk világosságot), és csak, ha Istent szeretjük, akkor tudjuk magunkat is és fele-barátainkat is szeretni. Nagyon igyekezni kell erre. De amikor megnyílik az ég és angyalszárnyak suhannak, és elmondják a pásztoroknak, hogy született a megtartó, és a fülükbe éneklik a karácsonyi éneket, akkor az a titok bomlik itt ki, amit egy régi misztikus mond: bármennyire szereted Istent, tudd, hogy Ő mérhetetlenül jobban szeret téged! Ez a karácsony titka. Isten szeretete nem válasz a mi szeretetünkre, Isten kopogtatása nem válasz arra, hogy mi már réges-régóta hívjuk és várjuk Őt. Mert amikor belép életünkbe, amikor megáld, amikor megajándékoz, amikor az én igazi arcom – az pedig a Krisztus-arc - fölragyog rajtam, és elkezdek arra formálódni, akkor azt értem meg, hogy bármennyire is szerettem Istent, Isten mérhetetlenül jobban szeretett már engem. Ezt a titkot fogalmazza meg így az evangélista: az Ige testté lett, és lakozott miközöttünk, s láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal. Dicsőség, kegyelem, igazság.
Ünneplő gyülekezet, kedves testvéreim. Dicsőség, kegyelem és igazság töltsön be benneteket ezen az áldott karácsonyon. Ezt kívánom mindannyiatoknak. És ha egyetlenegy szóval kell kifejezni, hogy mi a dicsőség, mi a kegyelem és mi az igazság, csak idézhetjük mindannyian, amit maga Jézus mond Nikodémusznak: úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte. Így szerette. Boldog, aki megérti, boldog, aki magát erre megnyitja, boldog, aki befogadja, boldog, aki Istentől születik, hogy Isten gyermeke legyen dicsőségre, kegyelemre, irgalomra.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Olyanná lett a mi világunk, hogy amikor régi dolgokat hallunk, régi dolgok elevenednek fel, rögtön azt mondjuk: retró. Akik az 1950-es, 60-as években voltak gyermekek, fiatalok ma csak bekapcsolhatják a rádiót és  máris retró-slágereket hallanak. Már a közmédiumok is komoly műsorokat, sorozatokat szerkesztenek, s mind arra épül, hogy volt valami régen, ami kedves volt, jó volt. És ezek a régi dolgok most a mi megkeseredett, csüggedt világunkba, szomorúságunkba valami kevés mézet csöpögtetnek. Ezt nevezik retrónak. Amikor az evangélium-író elbeszéli Keresztelő János prófétai szolgálatának a kezdetét, pontosan meghatározza az idejét, leírja a társadalmi, politikai környezetet, s tudatja, hogy ki volt akkor a római császár, hány éve uralkodott, kik voltak a tartományi helytartók, ki volt a főpap és kik voltak a negyedes fejedelmek, majd utal Keresztelő Jánosra, az útkészítő prófétára, akit Isten lelke megragad és kihív a pusztába, és megtérésre hívogatja az embereket, így summázza be Keresztelő János igehirdetésének a lényegét: amint meg van írva Ézsaiás próféta beszédeinek a könyvében, aki ezt mondja: kiáltó szava a pusztában, készítsétek az Úr útját! Mondhatnánk: retró. Egy régi dolgot hall újra Isten népe, azt, amit több száz évvel korábban egy másik  próféta jövendölt meg, és ez most újra hangzik. Valamit nyilván a régi időkből felelevenít, valami történelmi emléket, s elindulhatunk a nosztalgia gyorsvonatán hogy hamar meg is érkezzünk e csodálatos korhoz (ami nem is annyira csodálatos, majd látni fogjuk!), amikor Isten csodálatos ígérete hangzott, és be is teljesedett. És most az új  próféta ezzel lép föl. De vajon, valóban erről van-e szó pusztán, hogy megpendít a próféta egy húrt, amit régen pendítettek meg, megüt egy hangot, amit nagyon régóta nem szólaltatott meg senki, fölelevenít valamit, amit talán már a feledés pora borít, és ez a fölidézés, ez a visszahozás, ez a megemlítés, ez az időutazás, ez a visszatérés: ez valami vigasztalást, valami erőt ad nekünk? Valóban csak erről van-e szó?
Engedjétek meg, hogy részletesebben megpróbáljam megmagyarázni, hogy mit jelent ez a különös szó: készítsétek az Úrnak útját, - és azért kérem a gyülekezettől, hogy nyissa meg erre a szívét, mert sok szép gondolat, buzdítás, kegyességi gyakorlat épül erre a szóra, hogy készítsük az Úr útját, hogyan kell azt készíteni (s ezt énekelni is fogjuk a ráfelelő énekben – megelőlegezem – hogy a mi életünkből minden akadályt félre kell tenni, tágasra kell nyitni a szívünk kapuját, és minden lehetetlenséget át kell hidalni, hogy Isten elérkezzen hozzánk). S meghagyom, ezt is jelenti a próféta szava. Azonban azt kell mondjam, hogy a sok biblia-magyarázó közül kiemelkedő módon Kálvin az, aki azt a kérdést is fölteszi itt – mert ezt a kérdést is föl kell tenni –, hogy kiknek mondja a próféta ezt: készítsétek az Úr útját és egyengessétek az Ő ösvényeit?! Hiszen amikor ezzel a buzdítással föllép, akkor Isten népe fogságban van, sőt még hosszú ideig fogságban is lesz. Kiknek mondja hát? Azoknak, akik fogságban vannak, akiket elvittek Babilonba, és egy tapodtat sem tudnak tenni? Hogy tudnák ők az Isten útját készíteni, hogy tudnák ők az Isten ösvényeit egyengetni, nincs rá módjuk és lehetőségük! Azt mondja Kálvin, igen bátran (s nem biztos, hogy igaza van, de nagyon bátran mondja), hogy Isten a próféta által ezt Kürosz királynak és a perzsáknak üzeni: ti készítsétek az Úr útját és ti egyengessétek az Ő ösvényeit! Ez azt jelenti, hogy haza kell engednetek a fogságból Isten népét. És nektek kell az utat elkészíteni, hogy Isten népe hazatérhessen. S van ebben valami, hiszen tudjuk, hogy amikor Isten népe hazatérhetett a fogságból, akkor az nem annyi volt csupán, hogy fölpattant a börtön ajtaja, megnyíltak a határok és elindulhattak haza, hanem mandátummal, stafírunggal térhettek haza. Olvassuk csak el Nehémiás könyvét, olvassuk csak el a Templom újraépítésének a történetét, szinte azt lehet mondani, azzal a birodalmi paranccsal érkeztek haza, hogy szervezzék újra az életet. Ezért azt gondolom, hogy mégis van valami mély igazság Kálvin kérdésében és megjegyzésében, hogy nem akárkiknek szól a próféta parancsa, hanem azoknak, akik ezt megtehetik. Mintha – mondja Kálvin – azt üzenné Isten a prófétán keresztül az eljövendő Kürosznak és perzsáknak, akik még nincsenek is, és még nem is élnek: tegyétek járhatóvá a járhatatlant. Készítsétek az Úr útját, egyengessétek az Ő ösvényeit. Mert járhatatlan az az út, a fogságban levőknek nincs reménye, hogy hazatérjenek, mert lehetetlenség lenne számukra azt mondani, hogy térjetek haza, hiszen nincsen út. Egyengessétek az Úr ösvényeit, készítsétek az Ő útját! Lám, ez az út az Úr útja, mert ezen az úton Isten ugyanúgy népe előtt fog menni, mint amikor az egyiptomi rabszolgaságból kiszabadította őket. Amikor Isten kihozta az Ő népét Egyiptomból, Ő ment előttük tűznek oszlopában, Ő vezette őket végig az ígéret földjéig. És most ez megismétlődik ebben a prófétai szóban: az Úr útját készítsétek, az Ő ösvényeit egyengessétek, mert Ő fog népe előtt menni, amikor hazatérnek a fogságból.
Az már külön paradoxon, min több: Isten nagy szent iróniája, hogy azoknak kell az utat készíteni, akik elvitték a népet fogságba, azoknak kell a szabadítást is elvégezni, akik Isten fenyítékének az eszközei voltak. Ilyen az Isten iróniája. De menjünk tovább, mert egy nagyon különös szó fejezi ki a parancsot: készítsétek az Úr útját. Őszintén el kell mondanom, hogy jó néhány évvel ezelőtt prédikáltam erről az igéről egy vendégszolgálatban, egy gyülekezetben, és én is nagyon lelkesen elmondtam a kötelező igehirdetési minták szerint, hogy kell ezt az utat készíteni. Elmondtam, hogyan építették a rómaiak az utat, hogyan építették a perzsák az utat, elmondtam, hogyan készülnek ma az autósztrádák, sok szép hasonlatot mondtam, s na, hát így kell nekünk is az Úr útját építeni, készíteni! Aztán kaptam egy levelet egy lelkipásztortól, s csak ennyi volt benne: olvasd el a héber szöveget is! Igen, nem árt, ha az igehirdető megnézi az eredeti szöveget is. Eredeti szövegben szó szerint ez áll: tisztítsátok meg az Úr útját, tisztítsátok meg. Ahogy a régi magyar nyelvből sejlik: ha egy szép asztalt megterítenek a háziasszonyok – lesz sok ilyen, karácsony táján –, az nem úgy lesz, hogy az asztalra a konyhai előkészületek, a főzési előkészületek mellé odateszik a kész ételt. Először letakarítják, letisztítják és így készítik meg az asztalt. Készítsétek meg az Úr útját.
De hogy még közelebbről értsük ennek a különös kifejezésnek az értelmét, hadd utaljak arra, hogy Isten népe világában, a régi Izraelben volt egy nagyon különös jogintézmény. Hat lévita várost – a lévitáknak nem volt önálló földbirtoka, ők kis városkákban éltek –, hat lévita várost ki kellett jelölni úgynevezett menedékvárosnak. A menedékvárosok szolgáltak Izrael-szerte arra, hogyha balesetből, véletlenségből, nem szándékosan valakit kár okozott, szélsőséges esetben halált, akkor elmenekülhetett egy ilyen menedékvárosba, hogy megmeneküljön a vérbosszútól, az azonnali lincseléstől, addig, amíg a pert szabályosan le nem folytatták, a körülményeket ki nem vizsgálták, és egy törvényes bíróság ki nem mondta, hogy vétlen. Hat ilyen város volt. A régi zsidó történészek feljegyezték, hogy az ezekhez a városokhoz vezető utakat és ösvényeket Isten népe köteles volt folyamatosan karbantartani és tisztán tartani. Ezek nem főutak voltak, hanem hegyeken, dombokon futó, kis ösvények. De meg volt határozva, hogy milyen szélesnek kellett lenniük, meg volt határozva, hogy a nagy tavaszi esőzések után ki kellett menni ezekre az ösvényekre és az odacsapódott ágakat, a rájuk sodródott sarat, az erózió folytán elzáródott részeket meg kellett tisztítani. Tisztán kellett tartani ezeket az utakat azért, hogy soha ne következzen be, hogy akinek menekülnie kell, annak lehetetlen elmenekülnie. Soha ne történhessen meg az, hogyha valaki rendkívüli nehéz helyzetbe kerül, ne élhessen ezzel a lehetőséggel.
Az Úr útja, amelyről a próféta beszél, rímel erre a régi jogszokásra: tisztán kellett tartani az utakat a menedékvárosokba, mert az is mind az Úr útja volt, mert Isten rendelte el a törvényében az ártatlanok számára. Tisztítsátok meg az Úr ösvényeit, készítsétek el az Ő útjait, ezt üzeni a próféta ezen különös módon, és ez a különös szó azt is jelenti, hogy volt Isten népének egy olyan jogintézménye hogy ha valaki elmenekült a menedékvárosba, az megmenekülhetett, ahogyan ha valaki bement a Szentek szentjébe és megkapaszkodott az oltár szarvába, onnan őt nem lehetett kivinni. És ez azt jelenti – megfordított értelemben – hogy Isten népe számára a fogság idején, a nyomorúságban, a többszörös bűnhődésben, a lehetetlenségben megnyílik a lehetségesség. De nem lenne teljes az igazság, ha nem mondanánk el, hogy amikor Keresztelő János idézi a régi jövendölést, akkor nem retróról van szó, nem egy régi prófétai igével játszik a mai próféta, nem valami kedves nótát muzsikál a fülünkbe (jaj de régen hallottuk már ezt!), hanem a legmélyebb isteni és titkos igazságot mondja ki. Elérkezünk ahhoz is, hogy miképpen történt meg Isten által ennek az útnak a megtisztítása.
Hogyan lett a lehetetlen lehetségessé? Úgy, kedves testvéreim, hogy ehhez be kellett be kellett következnie egy abszolút lehetetlenségnek is. Az is egy úton játszódik, a Cezarea-Filippi országútján, amikor Jézus jelenti tanítványainak: most pedig felmegyünk Jeruzsálembe, ahol az embernek Fiát elárulják, halálra ítélik, megfeszítik, eltemetik és a harmadik napon fel fog támadni. S akkor Péter megragadja, és azt mondja: mentsen Isten, Uram, ez lehetetlen, ez nem történhet meg Teveled, ez nem következhet be! De bekövetkezik. Mert ahhoz, hogy a mi lehetőségünk valóban lehetőség legyen, mert ahhoz, hogy lepattanjon rólunk a lehetetlenségek bilincse, ahhoz ennek az abszolút lehetetlennek kellett megtörténnie. Mit mond Péter ott az úton? Sőt, oda áll torlasznak az ő Krisztusa elé, eltorlaszolja az utat! És mit mond neki Jézus? Tisztítja maga előtt az utat: távozz tőlem, Péter, mert nem Isten dolgaira gondolsz, hanem emberek dolgaira, és mintegy emlékezteti Pétert a próféta szavára! Mert így beszél Ézsaiás próféta: ki volt tanácsosa az Úrnak, ki mondta meg Istennek, hogy miképpen kell lennie a dolgoknak, ki tud az Ő bölcsessége végére menni, konzultált-e az Isten valakivel, hogy miképpen kell az embert megszabadítani? Oh, nem, nem konzultált senkivel, eldöntötte örök időtől fogva, de most kinyilatkoztatta: tisztítsátok az Úrnak útját, egyengessétek az Ő ösvényeit.
Azt látjuk hát a próféta szavában és Keresztelő János igehirdetésében, hogy ez az egészen különleges útkészítés, amely egykor a zsidók előtt megnyitotta a hazatéréshez vezető utat, és azon a hazatéréshez vezető úton maga Isten ment előttük, ez az út ugyanaz, amiről Keresztelő János prédikál. Ez az út az, amelyen eljön az üdvözítő. Sok szép kifejezésünk van arra, hogy a magunk emberi világában mit tudunk mi tenni. A művészekre azt szokták mondani, hogy ők azok, akik kimondják mindazt, ami kimondható. A politikusokra azt szokták mondani, hogy ők a lehetségesség művészei. S mi magunk is, amikor számba vesszük életünk dolgait, mindig csak a lehetőségek között, a lehetőségek körében mozgunk.
De amiről most a próféta beszél, az egy egészen más valóságot mutat meg.  Talán így tudnám fogalmazni: Isten ott kezdi, az Ő útja ott nyílik meg, ahol lehetetlenség van. Isten a lehetetlennel kezdi, Isten a javíthatatlannal kezdi, Isten az elmondhatatlant mondja ki, Isten a teljes reménytelenséget fordítja reményre. S ennek igazolásául csak azt szeretném felhozni, amiről Keresztelő János olyan megrendítő módon beszél ott kint, a pusztában. Ő az a kiáltó, aki a pusztában kiált, és az utat is a pusztában kell készítenie. Hogyha mindezt összetesszük, az életünk megkötözöttségeit, a lehetetlen helyzeteinket, hogy elgondolni sem tudjuk, hogyan szabadulunk ki mindebből, akkor az egésznek a summája az, hogy amire a legjobban vágyunk, amire a leginkább szükségünk van (és az bizony nem retró), ami tehát a legigazabb, legmélyebb valóság a szeretet valóságában, amire tehát leginkább szükségünk van, s ez maga a szeretet, nos, az a lehetetlen! Ebbe ütközünk bele újra meg újra. Milyen lehetetlen igaz és szabad szívvel szeretni. Milyen lehetetlen betölteni Isten igazságát, milyen lehetetlen csak a kis, magunk életében azokat a menedék-utakat tisztán tartani, milyen lehetetlen ajtót nyitni a zörgetőnek és befogadni, és szíves emberi kötelességünknek eleget tenni. És nem is folytatom tovább a sort, mert érzem, hogy lassan és is szentimentalizmusba fogok itt fulladni.
De lehetetlen – ezt ki kell mondanunk. Olyannyira lehetetlen, hogy a 20. század egyik nagy teológusa, Reinhold Niebuhr azt mondja: a szeretet a lehetetlen lehetőség. És ezt egy másik nagy teológussal szemben mondja, akinek szintén igaza van, csak másképpen. Karl Bart azt mondja, a bűn a lehetetlen lehetőség. Merthogy bekövetkezett. Pedig nem lett volna szabad bekövetkeznie a létromlásnak, s nem lenne szabad bekövetkeznie, hogy mi elszakadunk Istentől, nem szabadna bekövetkeznie annak, hogy az ember az Istentől kapott csodálatos szabadsággal és felelősséggel visszaél, és önmagát akarja Istenné tenni, és állati létbe süllyed le. Ez  a bűn, és ez egy lehetetlen lehetőség – mondja Barth. Igen, logikailag így van. De gondoljunk csak bele! Hát inkább a szeretet a lehetetlen lehetőség? És nem az a Jézus evangéliumának egyik legmélyebb és legcsodálatosabb titka és üzenete, hogy ami embernek lehetetlen, az Istennél lehetséges? Nekünk ez lehetetlen, de Istennél lehetséges.
Készítsétek az Úr útját, egyengessétek az Ő ösvényeit. Minden halom alásüllyedjen, és minden völgy fölemelkedjen, mert minden test meg fogja látni az Úr dicsőségét.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A boldogság-receptek kultúrájában élünk. Nemcsak az orvos ír fel receptet a betegnek, helyesebben a patikusnak, nemcsak a háziasszonyok cserélgetnek egymás közt különböző jó ételekre, fogásokra való recepteket, hanem használati utasításokat kapunk mindenhez, amit használatba veszünk. Immár az Európai Unió tagjaként, legalább hat nyelven. Talán az a legkomikusabb, amikor egy ázsiai eszközt veszünk meg, és az ott olvasható szövegek igen mókásan hangzanak. De ez talán mindig is így volt. És azzal sem mondok sokat, hogy egyéni életünkhöz is mindenféle megoldást keresünk, lehetőleg rövidet, és olyat, ami azonnali vagy gyors sikert ígér. Mert a receptnek ez is a lényege: vedd – recipe! ebből van a recept szó –, csináld meg, alkalmazd, és máris mutatkozik az eredmény. Mondom, talán ez a legkevesebb. Ugyanis ma már a társadalmi rendre nézve is van mindenféle recept, és vannak, akik recepteket írnak. Az Amerikai Egyesült Államok State Departement-je, vagyis külügyminisztériuma minden esztendőben éves jelentést készít minden olyan országról, ahol Amerikának jogosultága van vizsgálódni. Egy sajátos mérce szerint szólnak ezekről az országokról a jelentések. Például, milyen fokozaton áll a demokrácia, merthogy az Amerikai Egyesült Államoknál van a fokmérő, vagy milyen mértékben vannak betartva az emberi jogok, mert annak is van nyilván mértéke, mekkora a sajtó- és szólásszabadság, van-e a vallásszabadság, házasságot köthetnek-e a homoszexuálisok, és így tovább, és így tovább. Vannak tehát mértékek, és melléjük receptek. Ma tehát a társadalmi rendre nézve is szívesen, mi több erőszakosan ajánlgatják, hogy mit kell “bevenni” - és nézik is, mint a szigorú édesanya a beteg gyermeket, bevesszük-e. A közgazdaságban is vannak receptek. Most, hogy az egész világot gazdasági és pénzügyi válság sújtja, mindenhonnan halljuk, hogy a nagyhírű, magas rangú közgazdászok egyike azt mondja, a másika meg amazt mondja. De beszálltak a receptírásba a bankok is, melyek, mint tudjuk, semmi mást nem akarnak, csak a pénzünket, ők tehát azt ajánlgatják, miképpen szabadulhatunk meg attól. Immár olyanná lettünk, mint az a 14 éve vérzékenységben szenvedő asszony, akiről azt írja az evangélista, hogy minden vagyonát orvosokra költötte, de nemhogy jobbult volna állapota, hanem inkább romlott. A világ tele van receptekkel, tanácsokkal, javallatokkal, előírásokkal, - főleg, hogy miképpen lehetünk boldogok.
Mondhatjuk-e, testvérek, hogy Isten is ad receptet? Azért kérdezem, mert gyakran hallom, hogy amit Jézus az isteni szent élettörvényhez hozzáfűz, az voltaképpen mind-mind egy boldogságrecept. Én másképp gondolom ezt, mert Isten szent törvénye: törvény, és nem recept. S ezt a különbséget éppen a felolvasott ige mély értelme mutatja meg: az igen legyen igen, a nem pedig nem! Hozzáteszem, gondossággal olvassuk ezt. Ugyanis a magyar nyelvben van kettős tagadás, és ez nyomatékos tagadást jelent. Más nyelvekben viszont a kettős tagadás igenlést szokott jelenteni. Tehát úgy kellene központozni: hanem a ti beszédetek legyen igen: (kettőspont) igen, nem: (kettőspont) nem. Jézus azt mondja, hogy az igen legyen igen, a nem pedig legyen nem. Majd azt mondja, hogy mindaz, ami ezeken felül van: az ördögtől van. (A múlt alkalommal több testvér megszólított, jó lenne, ha prédikálnék néhányszor az ördögről. Mivel nem vagyok ördög-szakértő, nem állok kötélnek. De, ha akarnék, sem térhetnék ki most azelől, amit Jézus mond: ami az igen-en, és a nem-en felül van, az ördögtől van.) Ez megdöbbentő, megrázó, el kell rajta gondolkodnunk, főleg, hogy félre ne értsük. Nyilván, nem azt akarja mondani Jézus, hogy fura szerzetként csak két szó jöjjön ki a szánkon, és semmi mást ne mondjunk. Akkor ő sem szólna többet. Ennél gazdagabb, bőségesebb az életünk. De mi az, ami túl van igen-en és nem-en?
Érdekes, de döntő ellentmondás mutatkozik itt. Jézus ugyanis korábban, amikor Isten szent élettörvényét magyarázza, azt mondja az övéinek, hogyha a ti igazságotok nem haladja meg a farizeusok és írástudók igazságát, semmiképpen nem mentek be a mennybe. És itt ugyanazt a szót használja. Azt mondja: ha nincs fölötte, ha a ti igazságotok nincs fölötte, ha nem haladja meg a farizeusok igazságát, akkor nem mentek be. Itt pedig azt mondja, hogy ha valami fölötte van, az ördögtől van. Hát akkor legyen fölötte, vagy ne legyen fölötte? A helyzet mégis egyszerű. Amikor Isten szent élettörvényéből egyszerű, gyors mozdulatokkal olyan recepteket akarunk csinálni, mint amilyenekkel tele van a világ, akkor mindig jönnek azok a ráadások, finomítások, módosítások, precizírozások, melyek a farizeusok egész magatartását jellemezték. Nekik nem volt elég az, hogy ne ölj! - ezt meg kellett magyarázni: milyen helyzetre vonatkozik ez, mikor érvényes, kikre nézve áll ez? Ne paráználkodj! - milyen helyzetben igaz, hogyan érvényesíthető? Ne esküdj! - mikor kell hát, mikor tilos mégis esküdni. A parancs mellé kérdés kerül – s megkezdődik Isten törvényeinek bővítése, magyarázgatása, felülhaladása. Mintha valami meghaladhatná az igent, s valami mindig fölötte állana a nem-nek. Éppen ezért mondja Jézus tanítványainak: ha ti ezt a magatartást fölül nem múljátok – vagyis, ha vissza nem tértek az igen-hez, és a nem-hez, nem fogjátok felülmúlni a magyarázkodást, a mentegetőzést, nem fogtok fölébe kerekedni azoknak a finomítgatásoknak, melyek révén az ember nemhogy felszabadítaná magát Isten jó rendjének megtartására, hanem éppen megkötözi magát. Jézus szabad gyermekekhez beszél, akik a Lélek szabadságában nem eltörlik, hanem betöltik az Isten törvényét.
Értjük tehát, hogy az egyszerűségnek ez a mesterkélt meghaladása: zsákutca, és Jézus nagy programja az egyszerűség helyreállítása. Szoktak az igehirdetők is a Hegyi beszéd kapcsán bombasztikus szavakat mondani: forradalmi, radikális. Néha én is mondok ilyeneket, de megvallom, csak azért, mert nem tudok jobbat. Nem szeretem ezeket a szavakat, ezek a politika világába valók: forradalom és radikalitás, meg az összes többi. Márpedig ott, a politikában az igen nemigen igen, és a nem sem mindig nem. Ahogy mondani szokták, a politikus soha nem mondja azt, hogy soha. Mondjuk hát másként: Jézus Isten gyermekeinek egyszerű szabadságát akarja helyreállítani, s nincs annál egyszerűbb, amit itt Jézus mond. És ez a döbbenetes. S talán azért kapkodunk folyton receptek után, mert mi szeretjük hihetetlenül bonyolulttá tenni az életünket, hogy már nem is törődünk csak azzal, ami fölülmúlja az egyszerű igent és az egyszerű nemet. De most Jézussal együtt bátran ki kell mondanunk: az egyszerűek a boldogok. Boldogok a lelki szegények (de sokféleképpen lehet ezt értelmezni!), de hadd fordítsuk így: boldogok azok, akik egyszerűek, boldogok azok, akik, ha igent mondanak, valóban igent mondanak, és tudnak nemet is mondani, és az valóban nem. Igen, Jézus tudja, hogy hosszú út vezet idáig, Jézus tudja azt, hogy az egyszerűség nem valami eltemetett képesség az emberben, nem valami Csipkerózsika, akit hosszú álom után, Jézus herceg csókja életre kelt, és ím, ott van előttünk, az igen-mondás és a nemet-mondás csodás képessége! Ez a képesség nem alszik bennünk, hanem eltorzult és beteg, meg kell gyógyulnia. Nem alszik, nem csak úgy félre van téve a sarokba, mint egy jó szerszám, amit majd előveszünk, ha szükség van rá. Nem olyan, mint a régi old mobilok, melyeket jól bezsíroznak, majd beállítanak a garázsba, letakarnak ponyvával, és hetven év múlva is elő lehet velük állni, főleg, ha német autógyárakban csinálták őket. Az igent mondás és a nemet mondás megrongálódott képességünk.
Vegyük csak sorba itt a Hegyi beszédből azokat a szakaszokat, melyekkel Jézus egyrészt visszaállítja Isten törvényét a maga egyszerűségébe, vagyis megmutatja Isten jó életrendjének hallhatatlan és felülmúlhatatlan egyszerűségét  (lám, kezdek én is bombasztikus szavakat használni!), másrészt pedig megmutatja azt is, hogy nem könnyű, hanem nagyon nehéz, szinte önmagunk ellenére való az az út, melyen eljutunk az igen-ig és a nem-ig. Jaj, nem könnyű az a döntés, amit a vérfolyásos asszony hozott: elég, ha csak a köpenye szegélyét megérintem és meggyógyulok! Adná Isten Szentlelke, hogy ma csak éppen megérintsük Jézus köpenye szegélyét, egészen biztosan gyógyulnánk tőle – adja Isten, hogy közelebb kerüljünk ehhez a döntéshez.
Először is, Jézus azt mondja: megmondatott a régieknek, ne ölj, mert aki öl, méltó az ítéletre. Én pedig azt mondom, hogy mindaz, aki haragszik atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre, aki pedig azt mondja atyjafiának ráka, méltó a törvényszékre, aki pedig azt mondja, bolond, méltó a gyehenna tüzére! Jézus ezt kibővíti a megbékélés parancsával is: ítélkezés, harag és gyűlölet helyett békülj meg atyádfiával. Mert hiába viszel az oltárra áldozatot, tán éppen fogadalmi áldozatot és emlékezel meg arról, hogy atyádfiával perben állsz, hagyd csak ott az oltár előtt ajándékodat, menj el, békülj meg vele. S aztán menjél vissza áldozni, s akkor már nem fogadalmi, hanem hálaáldozatot tehetsz. Előbb menj el s békülj meg! Milyen egyszerű ez, s milyen boldogok lennénk, így mondom: egyszerűen boldogok lennénk, ha képesek lennénk erre. Veszekedés, perlekedés, minősítés, törvényszék elé rángatás, gyilkos indulatok, a másik halálának kívánása helyett - megbékülni. Lehetséges ez?
Aztán Jézus szól a létrontás másik dimenziójáról is, amikor idézi Isten törvényéből: ne paráználkodj. S hozzáteszi: én pedig azt mondom nektek, ha valaki asszonyra tekint gonosz kívánság okáért, immár paráználkodott a szívében. És megtoldja, ha pedig a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki, ha pedig jobb neked, hogy egy elvesszen tagjaid közül, semhogy egész tested gyehennára vettessék, akkor vágd le a te karodat, mert jobb, hogy az egyik tagod vész el, mintsem, hogy egész tested majd gyehennára menjen. Majd szól az elválási törvényről, melynek kapcsán azt mondja: Mózes csak a szívetek keménysége miatt engedte meg nektek. De jó lenne gonosz vágyak nélkül élni, úgy élni, hogy tudom, a szívemben nincsen gonosz vágy, mert a szívből indul el minden rossz, és abból jön az, amit a farizeusok persze olyan ügyesen megmagyaráztak, hogy mégis mit mikor lehet, és mikor nem lehet. Mikor lehet válni? Mikor lehet az asszonyt otthagyni, vagy a férfit otthagyni? Mikor lehet életköteléket szakítani? Mikor lehet mindent felrobbantani? Semmikor – mondja Jézus. Ha azzal akarod áltatni magad, hogy te jó ember vagy, akkor tudd meg, semmikor. Mert Mózes ezt csak a szívetek keménysége miatt engedte nektek.
Aztán beszél Jézus a tálióról, a megfizetés törvényéről. Szemet szemért, fogat fogért, adósságot adósságért, országot országért, katonát katonáért, becsületet becsületért, pofont pofonért. Így van kiegyenlítve a világ. Jézus pedig azt mondja: aki téged arcul üt jobb felől, tartsd oda a másik orcádat is, aki törvénykezni akar veled, és elvenné alsó ruhádat, az egyetlent, add oda neki a felsőt is, a tartalékot, aki téged egy mérföld hosszú útra kényszerít, menj el vele kettőre. Borzasztó! A leigázott országban a római katonák jogosultak voltak arra, hogy a hadifelszerelést (ez körülbelül 50-60 kiló volt) bárkivel egy mérföldre elvitessék. Ha egy mérföldre kényszerítenek - mert kényszeríthetnek, mert leigázott vagy, mert vesztes vagy, mert egy vesztes országban élsz! –, menj el vele kettőre. Nem is folytatom, csak jelzem, nem véletlen, hogy Bismarck, a nagy német kancellár azt mondta egyszer: a Hegyi Beszéd alapján nem lehet politikát csinálni. A Hegyi beszéd alapján nem lehet országot kormányozni. S Jézus mégis ezeket mondja. Ő tudja, hogy ezek az egyszerű dolgok, a megfizetéstől való elállás, sőt, az áldozatvállalás, a szent életkötelék megtartása, a keményszívűségtől való eltávozás, megbékülés a haragosommal, - ezek az egyszerű történetek élet alapszerkezetei. Ezekben hangzik fel a tiszta igen, és a tiszta nem. Minden másban nemigen van, és igennem van. Minden másban másítás van, minden, ami másításban van, az ördögtől van. Az ördög a nagy másító, az Isten majma.
Így jutunk Jézus mondandójának közepéhez. Olvasom újra: legyen a ti beszédetek igen: igen, nem: nem, ami pedig ezeken felül vagyon, az ördögtől vagyon. Konkrétan esküről beszél Jézus, de nem az ünnepélyesség ellen szól. Isten igéje minden helyen azt tanúsítja, hogy a veszekedésnek meg a vitatkozásnak az eskü vet véget. Sőt, azt mondja a Zsidókhoz írt levél, hogy maga Isten is esküvel jött közbe, amikor Ábrahámnak adott ígéretét megerősítette, s mivel nagyobbra nem esküdhetett, önmagára esküdött. Figyeljük meg hát alaposan Jézus szavait. Ez sem könnyű út, s rendszerint kibúvót keresünk, az egyszerű és szigorú szavak alól. Jézus a régieket idézi, akik azt mondták: ne esküdj hamisan. Ez rendjén való. Aki hamisan esküszik, súlyos bűnt követ el, ezt még a mi széttört világunkban is bünteti a törvény. Jézus szava: én pedig azt mondom nektek, hogy semmiképpen ne esküdjetek, se az égre, mert az az Isten királyi széke, se a földre, mert az lábainak zsámolya, se Jeruzsálemre, mert az a Messiás-király városa, se a fejedre ne esküdjél, mert egyetlen hajszáladat sem teheted fehérré vagy feketévé! És itt a kulcs, miért mondja ezt Jézus! Azért, mert nem tudod a hajad színét megváltoztatni, mert nem tudod az alapvető tényeket megmásítani, nincs rá képességed. Nem tudod, nem teheted. Az esküvésnek pedig éppen az az egyik lényeges vonása, hogy az ember abból többleterőt kap. Ha nem tudok valakit meggyőzni az igazamról, megesküszöm, előtte, és ebből többleterő jön, hiszen az esküvel az ember szankciót is vállal, és persze szankciót tesz a másik feje fölé is. Ezért volt gyakorlat a bíróságokon eskü mellett vallani. De nem a Jézus szava (ezt azért tudjuk!), amit ma Magyarország ellen kiabálnak, hogy az új alkotmány értelmében az állami szolgáknak, köztisztviselőknek esküt kell tenniük. Jaj, kiabál az egész világ: esküt kell tenni Magyarországon, de borzasztó! De nem a Jézus szava van ebben, hanem éppen Jézus szava ellen kiabál a világ, az ellen, hogy az igen mindig legyen igen, a nem pedig legyen mindig nem. A nagy létrontásban vergődő ember azt hiszi, hogy akkor lesz szabad, ha keverheti, másíthatja a dolgokat. Igen, Jézus rámutat, hogy az eskü vallásos cselekmény. Bizony, az, még a legszekularizáltabb világosan is vallásos cselekmény, - a vallás szó latin értelmében: re-ligio, újrakötés. Vagyis az esküvel az ember köt-elezi magát, köt-elességet vállal, és mind a kötelesség-vállaláshoz, mind a kötelesség teljesítéséhez erő kell. De mi nem tudjuk hajad színét sem megváltoztatni! Csak beleőszülni tudunk abban, ha valami nem megy, ha rettenetes teher nehezedik ránk. Jézus azonban tisztázza: az esküvel nem szerzel többleterőt, mert az igazi erő az igenben van, az igazi erő a nemben van. Ugye, milyen egyszerű? Mennyi erő van az eltökélt nemben, és mennyi erő van az eltökélt igenben, - igen, ezekben van az erő. Tehát Jézus azt mondja, hogy ha Isten egyszerű és boldog gyermeke vagy, akkor a te életedben az igen erősebb minden eskünél, akkor az igened erősebb minden nemnél.  Ugyanakkor, ne feledd, a hajad színén sem tudsz változtatni. Hát akkor, hogy tudnád megváltoztatni az eget, hogy tudnád megváltoztatni a földet, hogy tudnád megváltoztatni Isten királyi lábának zsámolyát, honnan vennél erőt mindehhez, ha ahhoz nincs erőd, hogy azt mond: igen, vagy azt mond: nem.
Boldogságrecept ez, testvérek? Immár érezzük, ez nem recept. A recept megmondja: végy innen, végy ezt vagy azt, a recept megmondja: adott esetben mit kell tenni. Nemrég a kezembe került egy receptes könyv, ebbe már az is le van írva, hogy nem mindegy, hogy gázlángon főzünk-e, vagy a sparhertbe kukorica-csutkával gyújtunk be, vagy szén lángján melegítünk valamit, mert mind más és más ízt hoz. Recept volna, amit Jézus mond? Egyáltalán nem recept ez, hanem Isten legmélyebb titkának megnyitása. Legyen – és lett! Ez az Isten titka. A teremtő ige, kedves testvérek, ennyi: legyen – vagyis: igen! Az isteni elutasítás pedig ennyi: nem lesz az meg (nem mentek be Isten országába, ha másítjátok az igazságot!) Igen és nem. Milyen egyszerű, amit Isten elénk állít, ahogy a törvény summájánál mondja: két utat adtam elődbe, életnek és halálnak útját, áldásnak és átoknak útját, te azért válaszd az életet! Vagyis Jézus azért tanít bennünket – még egyszer mondom, nem könnyű út ez, mert mindig az a legnehezebb, ami a legegyszerűbb -, hogy közelebb jussunk Istenhez. Kik a boldogok? A Hegyi beszéd csodálatos szavai szerint, mindenik boldogságnak Istenhez van dolga. Azért vagyunk boldogok, mert bármiféle állapotban legyünk, legyünk akár szegények, akár sírók, akár éhezők és szomjúhozók, akár tiszta szívűek, akár békességre igyekvők, akár háborúságot szenvedők, akár igazságban örvendezők, annak minden mozzanatában Istenhez jutunk közelebb. Közelebb Istenhez az igennel, és – ki kell mondanunk – a nemmel is. Istenhez jutunk közelebb.
Azért legyen a ti beszédetek igen igen, nem nem, ami pedig ezeken felül vagyon, az az ördögtől vagyon. Nem tudjuk elképzelni, és csak gyenge szavaink vannak rá, mi az, ami felül vagy, hogy az ördögtől van. Ami ezeken felül van, az a külső sötétségben van, ahol nincs öröm, sem egyszerűség, sem a dolgoknak meghatározott rendje, csak sírás és fogcsikorgatás. Hadd hívjalak én is most titeket arra, hogy oldódjatok ki a sok igen-nemből és nem-igenből, oldódjatok föl a sokféle kényszerből, mely elhiteteti, hogy minél többet fogadkozunk, minél többet esküdözünk, annál több erőnk lesz az igenre és a nemre. Foglyok vagyunk. Jézus most egyszerű szabadságot kínál, mert a szabadság egyszerű, a szabadságban eltökéltség van, a szabadságban tiszta és világos látás van, a szabadságban ott van Isten jó és szép életrendje. Legyen a ti beszédetek, minden szavatok, és legyen a szívetek (mert a szív teljességéből szól a száj!) igen: igen, nem: nem. Ami ezeken felül van, a gonosztól van.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim! A mai alkalommal olvasom újra teljes egészében az Efézusi levélnek negyedik részéből azokat a verseket, ahol hetedjére halljuk ugyanezt a szót: egy.  Ma így: egy az Isten. Mielőtt erről szólnék, engedjétek meg, hogy egy-egy mondatban összefoglaljam a korábbi hat ige lényegét. Általában azt mondottam el, hogy az egység egyszerre ajándék és teljesedés. Titokzatos ajándéka ez Istennek, olyan ajándék, amellyel  élni kell, és ha élünk az egység ajándékával, akkor életünkben, egyéni és közösségi életünkben egyaránt teljesedést tapasztalunk meg. Pál apostol megalázó, nyomorult helyzetben írta ezt a levelet, így kezdődik a 4. rész eleje: én, aki fogoly vagyok, – börtönből írja, de a nyomorúság sem tartja vissza attól, hogy intse és buzdítsa az Efézusi gyülekezetet, akik úgy látszik, fogságnál is nagyobb nyomorúságba kezdtek süllyedni. Megoszlott a gyülekezet, pártokra szakadt, s nagy igazságokon kezdtek meghasonlani egymással. Ezért emlékezteti őket az apostol az egységükre, de mindenek fölött a keresztyén embernek az Istennel való egységére Jézus Krisztusban.
A hat tétel egyenként így hangzik: a lélek egysége a békesség köteléke, továbbá ez az egység gazdag egység,  nem valamiféle uniformizált egység ez, hanem a testnek és a léleknek az egysége, mert a kegyelmi ajándékok csak akkor mutatják meg igazán az erejüket, ha van mellettük egy másik kegyelmi ajándék is, sőt, nemcsak egy másik, hanem sok is. Tehát gazdag egység a keresztyének egysége. Aztán azt is hallottuk, hogy ez egység egyre tekint. A keresztyének egyek abban, hogy egy fajta elhívást kaptak, és ugyanabban a reménységben vannak mindannyian. Negyedjére arról hallottunk, hogy ez az egység nem a megvertek egysége, hanem győzelmes valóság, mert Jézus Krisztus áldozatával legyőzte a bűnt, feltámadásával legyőzte a halált, - egyszóval a keresztyének egysége minden küzdelmük közepette győzedelmes egység. Arról is hallottunk, hogy a mi egységünk Jézus Krisztus által: hitegység. Nemcsak azért, mert azonosak a hittételek, hanem azért, mert hitünk által mindig a tökéletességre tekintünk, - mi, mulandók a múlhatatlanra, mi, végesek a véghetetlenre, mi, akik be vagyunk zárva a földi világ esetlegességeibe, a tökéletes Istenre tekintünk hitünk által. Legutóbb pedig arról hallottunk, hogy az egység üdvmunkáló. Így mondta az apostol: egy a keresztség, s láttuk, hogy a keresztség nem valami emberileg véglegesnek a bepecsételését jelenti, hanem éppen valaminek a kezdetét, és ugyanakkor valami véglegesnek a bepecsételését is jelenti, istenileg szólunk: az üdvösségnek a bepecsételését.
Most pedig azt mondja az apostol mindennek betetőzéseként, összefoglalásaként: egy az Isten. Erről szeretnék ma néhány szót szólni. Először is, azt hiszem, mindannyian hallottuk, mi több, mondottuk is, hogy egy az Isten, - úgy meghagyólag. Meghagyólag, vallási vitákban. Nemcsak az unitáriusok szokták mondani hitvitázva, hogy mit akarnak a reformátusok, a katolikusok, a Szentháromság-hívők, hiszen egy az Isten! Majdnem minden unitárius templomra ez van kiírva. Mi pedig a békítés szavaként szoktuk ezt mondani, nemcsak unitáriusoknak, néha még katolikusoknak is, hogyha nagyon felhevül közöttünk a vitatkozás, az egyet nem értés. S mostmár, miután nagy falu lett a világ és mindenféle népek jönnek-mennek, találkozunk mohamedánnal, hinduval, buddhistával, animistával, békítőleg szoktuk mondani: ne vitatkozzunk, egy az Isten.   Nem tudom azonban, hogy mit mondunk ezzel, amikor ezt mondjuk. Mert ha ez a békítés szava, akkor egyúttal az elengedésé is. Elengedjük a vitát, nem vitatkozunk, elengedjük a dolgok egymással való szembesítését. Annyira magánügy lett a hit, meg a vallás, hogy ez a szó (egy az Isten) valami külső védelmi burok lett, egyfajta címke: tessék engem békén hagyni azzal, hogy mit hiszek, mit gondolok! Van ebben egy elengedés és megengedés. Régebben sokat forgott közszájon a mondat: élni, és élni hagyni.  Átköltöttem: hinni és hinni hagyni, - ez a mai világ egyik nagy szlogenje. Mindenki úgy hisz, ahogy akar, - egy az Isten. Vagy, ha komolyabban vesszük ezt, akkor talán azt mondjuk ki vele, amit a filozófusok szoktak mondani, hogy van Isten. Ha pedig költőien gondolkozunk, akkor az angol-amerikai költő, Auden verssorát is hozzáilleszthetjük: csak a sok oldódhat fel az egyben. A világnak van egy ősmozgása, iránya, ami tulajdonképpen a forrása is mindennek, a világnak van egy kinyílása, sokfelé válása, elkülönbözése, aztán majd a világ visszatér ebbe az egybe. Ezzel tehát, hogy egy az Isten, még a filozófusoknak és a költőknek is a kedvében tudunk járni.
Amikor ezt mondjuk, azt is mondjuk, hogy valami megragadhatatlanban, megfoghatatlanban hiszünk, és mint mondtam, amikor a kimondhatatlannal szembesülünk, szerénnyé, szelíddé, békülékennyé, megengedővé válunk, és ez valóban nagyon jó arra, hogy békén hagyjuk egymást. Ez lett hát– ha szabad így mondanom – a vallási pacifizmus nagy mondata: hinni, és hinni hagyni,  - egy az Isten, van Isten, hagyjuk egymást békén! De az a probléma, hogy amikor ezt ilyen értelemben mondjuk, nagyhamar Istent is kezdjük békén hagyni. Egy az Isten. Isten van, Isten mindig van, Isten öröktől van, - mi pedig történünk, mi pedig létezünk. Majd, egykor a létezésünk nagy kalandja után visszatérünk ebbe az egybe, - nem kell hát Istent idő előtt bántani, döfölni, akarni, kérni Tőle, egy az Isten, Ő megvan, és mi megvagyunk. De vajon élhetünk-e úgy, hogy csak ennyit tudunk, hogy van Isten? Nekünk bizony azt is tudnunk kell, hogy kicsoda ez az egy, - kicsoda ez az Isten?
Több oka is van ennek, most csak kettőt említek. Az egyik ok az, hogy mivel az ember személy és csak én-te viszonyban tudja a személyességet megélni, nem tudunk úgy élni, hogy vagyok én, és rajtam kívül minden, ami van, az csak valami volna. Nekünk mindennel személyes viszonyba kell kerülnünk, ez létünk meghatározottsága, s még az anyagi világot is megszemélyesítjük. Egy példát mondok: a hegynek van lába, meg van dereka - mondjuk. Tényleg van? – és hányas cipőt hord? Egyest se – de van lába. Vagy azt mondjuk, hogy zúg az éji bogár, neki megy a falnak. Ez egy szép költői sor, Arany János írta. Valószínű, hogy egy biológus ezt nem így írná le, hanem azt mondaná, hogy a rovarfajták valamely csoportjába tartozó lény mozgást végez, és szárnyai sűrű mozgatásával légrezgést támaszt, melyet az én hallásreceptoraim érzékelnek. Mi az, hogy zúg, és neki megy a falnak? Ezek már nagyon emberies dolgok. Tehát mindennel, lett légyen tárgy, élőlény és más, mi személyes kapcsolatbafogunk kerülni, másképpen a világot nem tudjuk elgondolni. Nem elég azt mondanunk, hogy van Isten, és hogy egy az Isten. Kicsoda Isten? – ezt is tudnunk kell.
Másrészt, maga Isten is személyként jeleníti meg magát, személyként szól hozzánk, s ez nekünk sokszor hihetetlen sok problémát okoz. Egy személyes Istennel kapcsolatba keveredni? Hiszen eleve más sem teszünk, mint hogy az összes antropológiai érzetünket kivetítjük Istenre, és gyakran úgy kezeljük Isten valóságát, ahogyan a másik emberrel szoktunk lenni. De akkor hogyan viszonyuljunk az isteni személyhez? Az örök személyhez. Akit ráadásul nemcsak elgondolunk, nemcsak valamilyen módon megszemélyesítünk, hanem – és erről beszél igazából az apostol – aki kapcsán érezzük, hogy nemcsak van, hanem jelen van, nemcsak van, hanem itt van, nemcsak valami elvonatkoztatásban tudjuk kimondani a létének lényegét (élő Isten), hanem Ő maga úgy él és úgy van, hogy folyamatosan és szüntelenül – ha szabad ezt mondani - beleavatkozik az életünkbe. Amikor Jézus a  Hegyi Beszédben a Mennyei Atyáról beszél, ha jól olvasom, jelzi, hogy önmagában az a tény, hogy van napfelkelte és napnyugta, már Isten beleavatkozása az életünkbe. Az a tény, hogy Isten eltartja az ég madarait és felöltözteti a mezők liliomait, beleavatkozás a mi életünkbe. Mert azzal, hogy eltartja, és felöltözteti őket, azzal Isten számomra jelez valamit, Isten emlékeztet és meghív engem valamire. Ebbe vezet hát be az apostol szava, amikor a megosztott és egymással civakodó Efézusi gyülekezetet sorban emlékezteti egységének alapjára, szerkezetére, most pedig a forrására és most azt mondja: egy az Isten, mindeneknek atyja, aki mindeneknek felette van, mindenek által és mindnyájukban munkálkodik... Egy az Isten, aki Atya, mindenek fölött és mindenek által és mindenekben.
Sokat vitatkoztak ez utóbbi felsoroláson, és vitatkoznak is a mai napig a Biblia-magyarázói. Itt ugyanis ez a minden fordítható így is: egy az Isten, mindenkinek atyja, aki mindenkinek felette van, mindenki által és mindenkiben munkálkodik, vagyis személyessé van téve. De lehet ezt úgy is fordítani, hogy egy az Isten, mindeneknek atyja, aki mindeneknek felette van, mindenek által és midnyájotókban munkálkodik. A Károli fordítás próbál nivellálni, és a görög szó mindkétféle értelemben fordítja. Kálvin nagyon egyszerűen megoldja, amikor azt mondja, hogy akár személyes akár általános tárgyi értelemben fordítjuk, a jelentés ugyanaz. Főleg, hogyha a kijelentés titka felől nézzük. Ugyanis ezzel a szóval az apostol azt tárja föl, hogy Isten abszolút módon viszonyul hozzánk. Kicsoda Isten? Isten atya, és mint atya viszonyul mindenhez. Milyen döbbenetes, ha így olvassuk a Hegyi Beszéd szavait. Isten nem mint valamiféle biológiai ősmotor viszonyul az ég madaraihoz és a mezők liliomaihoz, nem mint az általunk megállapítható örök törvényszerűségek garantora viszonyul ahhoz, hogy szépek a mezők liliomai, és a madarak összecsipkedik maguknak az eleséget, hanem mindenhez, ami van, atyaként viszonyul. Az ég madaraihoz, a mezők liliomaihoz is. És innen értjük Jézus szavának mélységét: Isten hozzánk is így viszonyul – mint atya. Ahogy mondja Jézus: Miért aggodalmaskodtok! Vajon, megnövelheted aggodalmaskodásoddal csak egy arasszal is a termetedet? Miért teszed föl örökké a kérdést, mit eszünk, mit fogunk inni, mivel fogunk ruházkodni, mi lesz holnap? Csak a pogányok tesznek fel ilyen kérdéseket. A pogányok, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni azt, hogy Isten atya. Arról pogányok is tudnak, hogy van egy isten, de arról nem tudnak, vagy nem akarnak tudni, hogy ez az Isten atya, aki a legmélyebb, legbizalmasabb, legteljesebb személyes viszonyban áll velünk.
Atya mindenekfölött, mindenek által és mindenekben. Ezt is sokféleképpen fordítják, mert az eredeti szövegben nincs ott a copula. Vagyis lehetne így is fordítani: egy az Isten, mindeneknek atyja, aki mindeneknek felette, mindenek által és mindnyájatokban van; de lehet így is fordítani, hogy mindenek fölött, mindenek által, mindenkiben munkálkodik, vagy lehet így fordítani, hogy mindenek fölött, mindenek által, mindenekben létezik. Sokféle módon lehet ezt fordítani, s mintha az apostol szándékosan mellőzné az állítmányt, hogy az élet ezerfélesége szerint érzékeljük Istent, s ezért én most – engedje meg a gyülekezet - így fordítom: egy az Isten, mindeneknek atyja, aki mindeneknek felette, mindenki által és mindnyájatokban atya. Még egyszer megismétlem. Nemcsak azt mondom, hogy van, nemcsak azt mondom, hogy munkálkodik, nemcsak azt mondom, hogy hat (ezt tapasztaljuk mind!), hanem azt mondom: mindenek felett atya, mindenek által atya, és mindenkiben (vagy mindenki számára) atya. Az atya szó így rögtön közösséget is jelöl, mégpedig szentháromságos közösséget. Mert amikor azt mondja az apostol, hogy az Atya az, aki mindenek fölött atya, ezzel kijelöli a Szentháromság személyeinek, az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek minden munkáját, rámutat: ez az atya sajátos munkája a Szentháromságban. Isten: közösség. Éppen ez rejlik ebben a szóban, hogy egy az Isten (egy az Isten, de nem egyke!) És azért mondja ilyen erőteljesen ezt az apostol, mert azt látja, hogy az efézusiak repeszteni kezdték a közösséget, amellyel Isten megajándékozta őket. Persze, ők isteni dolgokra hivatkoztak. Volt ott igazságpárt. Az igazság pedig az isteni dolog, mert itt nem arról az igazságról beszélünk, amit összebütyköl magának az ember, vagy amit kijussol magának az élettől. Itt az igazságról beszélünk. De volt szeretetpárt is. S ne volna isteni dolog a szeretet? És a reménység ne volna isteni dolog? És az élet megváltása ne volna isteni dolog, és a feltámadás ne volna isteni dolog? És mégis az efézusiak elvétették a dolgot, ezért kell az apostolnak azt mondania, hogy Isten: atya, s így emlékeztetni őket arra, hogy Isten közösség Isten, szentháromságos közösség, és minden, ami az Atyától árad: az igazság, a szeretet, a békesség, a reménység, az új élet ajándéka, a bűnbocsánat, a megkegyelmezés és a reménység, mindez szentháromságos közösségben árad.
Ahogyan láttuk ezt a Lélek ajándékainál is, amit az apostol az emberi test hasonlatával támaszt alá. Az egyik lélek-ajándék a másik nélkül nem ér semmit. Erre emlékeztette már a korinthusiakat is, erre emlékezteti most az efézusiakat is, és minket is. Hiába villog valaki azzal, hogy neki valami nagyszerű adatott, például, a lélek megítélésének kegyelmi ajándék  - jaj, de szeretném, ha megkapnám ezt, testvérek, mindig ezért imádkozom, és mindannyiunknak ezért kéne imádkozni, hogy már ne csapjanak be bennünket. Nagy dolog ám a lelket látni, nagy dolog ám felismerni a legmélyebb szándékokat!  - , de mit ér ez, ha senkivel nem állok kapcsolatban? Akkor kinek a lelkét ítélem meg? Aztán azt mondja Pál apostol a Korinthusi levélben: adatott a prófétálás ajándéka. Ez olyan ajándék, amikor isteni módon és Isten által – de csak emberi szavakkal tudom mondani – megsejti, megérzi, meglátja az ember a jövőt; -  de mit ér ez önmagában, ha ezt nincs kivel megosztanom? Ezért mondja az apostol a Korinthusi levélben: sokféle ajándékot ad az egy Lélek, és mindeniket építésre adja.  Egy az Isten, mindeneknek atyja,  - bármit kapsz, bármivel ajándékoz meg ő. Vajon, szét tudod választani a hitedet és a reménységedet, s vajon építhetsz valami kínai nagyfalat az igazság és a szeretet közé? Ezek együtt élnek, együtt hatnak át.
És ebből értjük meg harmadjára azt, amit döntő módon kell megértenünk. Azt tudjuk, hogy van Isten, ezt még az ördög is tudja. Azt is tudjuk, hogy kicsoda Isten: Isten örökkévaló, mindenható, mindenütt jelen levő, mindeneknek felette, mindenek által és mindenekben van. Amit azonban igazán tudnunk kell, hogy milyen az Isten. Milyen a velünk való kapcsolatában, és kik vagyunk mi az Istennel való kapcsolatunkban. Ezért mondja az apostol nyomatékkal a gyülekezetet buzdító sorai végén: egy az Isten, mindeneknek atyja, aki mindeneknek felette mindenek által és mindnyájatokban atya. Milyen az Isten? Olyan az Isten, mint aki azt akarja, hogy közöd legyen Őhozzá. Nem olyan az Isten, mint aki örömmel nyugtázza, hogy eljutottunk a meghagyásra (a békesség kedvéért!), hogy egy az Isten, van Isten, és hiszünk, és hinni hagyunk. Isten azt akarja, hogy neked legyen Őhozzá közöd. Hogy kérj Tőle, hogy bízz benne, hogy igaz szívvel, legteljesebb őszinteséggel járulj elé. Sőt, tovább megyek, azt akarja Isten, hogy a gyermeke légy, azaz gyermekként élj az isteni világban. Erre buzdít bennünket Jézus Krisztus a Hegyi beszéd minden sorában és erre emlékeztet most bennünket az apostol is ezzel a szóval: mindeneknek felette, mindenek által és mindnyájatokban.
Három szót szeretnék még ezekhez hozzátoldani befejezésül. Isten akarja, hogy közöd legyen Hozzá, ezért most e levél értelmében ezt kell mondanom: békességet munkál közöttünk. Békességet munkál testvér és testvér, szülő és gyermek, házastárs és házastárs, barát és barát, gyülekezeti tag és gyülekezeti tag, ember és ember, – hadd mondjam így – isten-gyermek és isten-gyermek között. Mégpedig oly módon munkálja ezt a békességet, hogy emlékezetet: Ő hívott el, nem hagyott veszendő életünkben megsemmisülni, nem hagyott ott bennünket a lehetetlen kellős közepén. Mert ahova az ember kiszakította magát az Isten szerető öleléséből, az a lehetetlen, és Isten nélkül mi a lehetetlen birodalmát járjuk, ha lehet ilyen abszolút kifejezést használnom. A lehetetlen birodalmát járjuk. Semmit nem lehet, és a semmiből is csak semmi lesz mindegyre. Milyen merész és megrendítő, amit Jézus mond: csak a pogányok tesznek fel ilyen kérdéseket, hogyan lesz holnap, mibe öltözöm, mit fogok enni és inni? Összeszorul a szívünk: a pogányok? – hiszen mi is tervezzük a holnapot, a holnap-utánt, az egész életünket! Miről beszél itt Jézus? Isten nélkül minden jövőre vonatkozó kérdésünk lehetetlent feszeget, Isten nélkül minden kérdés és kérés lehetetlenséget céloz.  Mi az Atya által lépünk ki a lehetetlen birodalmából. Így mondja ezt másutt Pál apostol: kiszabadított bennünket a halálból és átvitt minket az Ő szerelmes fiának országába. Mert ami lehetetlen, az a halál.
Továbbá, Isten ajándékozó Isten is. Szeretem ezt Kálvinnal újra meg újra elismételni. Mert akárhogy is nézzük a dolgokat, Isten ajándékainak özönében élünk. Isten ajándékozó Atya, ez az isteni létmozgásnak egyik alapvető iránya: Isten mindig ad önmagából és mindig többet ad, és mindig többre visz. Azt mondja Jézus a Hegyi beszédben – a magam nyelvére fordítom: vedd már észre a sok aggodalmad, szorongásod, gyötrelmed, lehetetlennel való birkózásod közepette, hogy a világ tele van szórva Isten csodálatos ajándékaival. És ez nem egy puszta szerep az Isten részéről, ez Isten léte maga. Mi több, Kálvin egy helyen azt mondja, hogy úgy van velünk Isten, hogy mi vagyunk a szereplők, Isten pedig néz bennünket - na, persze, nem az erkölcsi sikertörténetünket szemléli Isten, abban megbuktunk; hanem sokkal inkább az a pillanat ez, amikor a szülők nézik a gyermeket, akik az elébük tett ajándékok között válogatnak. Javaslom mindenkinek, lessen ki egy ilyen pillanatot, amikor a gyerek ajándékot kap, de ne a gyermeket nézze, hanem a szülőket, és a szülők szemében az örömöt, ahogyan örülnek, hogy a gyermek örül.
S végül, Isten győzelmet ad: mert egy az Úr, a győztes Úr, akihez hit által megyünk, és akinek közösségébe a keresztség által elpecsételtetünk. S az Isten minden lehetetlenséget legyőz. Az egyik legcsodálatosabb evangéliumi történet egy elhívás története, amelyben ezt halljuk:  embereknek ez lehetetlen, de lehetséges az Istennek – mondja Jézus. Vagy ennek párjaként, hallható egy édesapa kétségbeesett könyörgése meggyógyítandó gyermekéért: Uram, hiszek, légy segítségül az én hitetlenségemen. Hitetlenséget legyőző, reménytelenséget legyőző, örömtelenséget legyőző, megosztottságot legyőző, győzelmet adó Isten a mi Mennyei Atyánk. Egy a közösség, ha közösségünk van az egy Istennel, aki csodálatos szentháromságos létmódban él, az Atya, a Fiú és a Lélek. Ő hív meg bennünket erre a vele való közösségre, Ő buzdít bennünket arra, hogy igyekezzünk megtartani a lélek egységét, egymással és Ővele, a békességet munkáló, a lehetetlent legyőző, a szüntelenül ajándékozó és mindent beteljesítő Istennel. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Megvallom, a felolvasott Igéről egy hosszabb igehirdetés-sorozatot szerettem volna tartani. Ez akkor vetődött fel bennem, amikor karácsony táján olvastuk ezt az igét, s igen megragadott ez a négy tétel vagy ígéret, amit Péter apostol írt áldásként és buzdításként. Igen, annyi minden van itt, hogy külön-külön is lehetne mindegyik áldással foglakozni. Legalább négy áldásos kívánság van itt. Azonban… A magyaroknál úgy szokás, hogy új esztendőbe lépve a szokásos jókívánságot (boldog újesztendőt kívánok!), ha szabad így mondani: megcifrázzuk. Én is kaptam sokféle üzenetet, újesztendei jókívánságokat, egyiket versbe szedve, másikat szinte eposszá bővítve. Hiszen annyi-annyi jót kell egymásnak kívánnunk az új évre!! Azonban… tudunk-e kérni is? Mert egy dolog kívánni, s mi nagyon-nagyon tudunk magunknak is, másoknak is kívánni. Azt mondjuk: boldog újesztendőt kívánunk, - s a boldogságba minden belefér. Vagy inkább a kívánásba fér bele minden? – még az is, ami a boldogságot üti?! De tudunk-e kérni? Igazán, őszintén? Hiszen, amikor Isten hatalmas keze alá adjuk magunkat (vagy ahogy Péter apostol mondja: odaalázzuk magunkat Isten hatalmas keze alá), rögtön kicsik és semmik leszünk. Ez az első lépés. Aztán folytatja: minden gondotokat Őreá vessétek! Ez pedig nem azt jelenti, hogy eldobunk magunktól mindent, hanem mi magunkat tesszük Isten kezébe. A kérdés tehát az, hogy mindez (az alázatos Isten elé állás, és önmagunk átadása) hogyan jelenik meg a kéréseinkben? (Ha vannak kéréseink.) Belemondjuk-e a kérésbe önmagunkat is? Hogyan látjuk önmagunkat Isten hatalmas keze alatt? Hogyan látjuk önmagunkat abban a boldogító megtapasztalásban, hogy Istennek gondja van reánk? Kik vagyunk mi, akikre Istennek gondja van? A tizedik vers segít, hogy ezt a néhány kérdést tisztán lássuk. Azért döntöttem úgy, hogy mégsem bontom szét négy alkalomra ezt a négy téttelt, hanem kezdjük az évet egyszerre ezzel a négy ígérettel.
Szívesen idézzük ezt a drága igét: minden gondolatotokat Őreá vessétek, mert Neki gondja van reátok! Ilyenkor külső körülményekre szoktunk gondolni. Feltételekre, adottságokra; például, hogy milyen állapotban van az ország, milyen helyzetben van a családunk, mennyire jutottunk az életünkben, mi fog megvalósulni, és mi nem fog megvalósulni, minek fogjuk híját látni, minek leszünk bőségével? - ezek a mi külső körülményeink. Jó és drága buzdítás ez, testvérek! Ha ugyanis arra gondolunk, hogy mennyi nehéz külső feltétel van már most, és mennyi lesz jön még ezekhez ebben az esztendőben, nagyon is kell nekünk ez az ige. Mert mi minden halmozódott itt föl: mennyi hiány – ha szabad ezt mondani – terhel bennünket, milyen súlya van a sok semminek, a sok meg nem valósult dolognak, kuszaságnak, reménytelenségnek! A múlt esztendő végén – tegnap! – annyian huhogtak a fülünkbe, hogy nagy baj lesz ám, az ország össze fog omlani! Szinte belesüketültünk ebbe a jajongásba.  Aztán jöttek az ezotériázó emberek, akik még azt is belevették a jajongásba, hogy a maja kalendáriumban ki van számítva: 2012-ben lesz a világ vége. Igaz, ezt mondták 2011. november 11.-én is, mikor beállt a bűvös 11-11-11, és akkor sem lett világvége, de nem ez a lényeg! Hanem az, hogy amikor össszetesszük az élet dolgait, valóban mutathat minden, hogy ez az esztendő nem lesz könnyű év - de legalábbis nagyon nehéz lesz.  Jó hát ezt a buzdítást hallani: minden gondotokat Őreá vessétek! Vagyis: Isten majd el fogja rendezni a külső körülményeket: csodálatos módon ajtót nyit, ahol nincsen ajtó, megold mindent, ahol mi nem tudunk változtatni, könnyebbséget hoz ott, ahol nagy a teher. Igen, ezt szoktuk általában érteni azon, hogy gondja van ránk.
Azonban Péter most egy olyan áldássort mond, mellyel befelé irányít bennünket. Bizony, nagy jó, hogy ez is hozzátartozhat évkezdő könyörgésünkhöz! Isten áldását most úgy kérjük, hogy megnézzük magunkat is, úgy, ahogy vagyunk. Mert ha olyan esztendő várna ránk mint amilyen volt tíz éve Kanadában, akkor is ezt kéne tennünk! Olvastam valahol, hogy tíz éve Kanada egyik államában nem deficites lett a költségvetés, hanem szufficites. A kormány pedig minden egyes polgárnak 187 kanadai dollárt küldött karácsonyra osztalékul. Valóban, ha egy csapásra, hirtelen minden válság megoldódna, és kiderülne, hogy itt mifelénk csak sötét luftballonokat eregettek, melyek a Napot is sötét csillagnak mutattták, de aztán az éjszakában belevegyültek a sötétbe...,  mondhatnánk-e ekkor, hogy időszerűtlen a buzdítás: minden gondunkat Istenre vessük?
Hadd vegyem hát sorba az áldás-kívánásokat, melyek valójában ígéretek, és látni fogjuk, hogy ezek a külső körülményektől függetlenül is üzennek nekünk. Sőt, mindjárt ahogy a bevezető szakaszt olvassuk, szenvedést látunk. Azt mondja Péter: a minden kegyelemnek Istene pedig, aki örök dicsőségére hívott el minket a Krisztus Jézusban..., titeket is, akik rövid ideig szenvedtetek… Tehát, még egyszer, szeretném hangsúlyozni, hogy egyáltalán nem rózsás helyzetben buzdít Péter apostol, de  mégsem a külső körülmények megváltozásáról beszél (meghagyom: az lenne szívünk vágya, hogy Isten csodamód elrendez körülöttünk mindent!), hanem egészen személyesen hozzánk szól. Azt mondja: titeket…, tehát nem a dolgokat, nem a viszonyokat, nem a körülményeket sorolja, hanem azt mondja: titeket. Egészen személyesen szól.
Négy tételt mond, ebből kettő a személyiségünk szubjektív dimenziójába esik, kettő pedig a személyiségünk tárgyias szerkezetéhez köt.
Azt mondja először: Isten tegyen titeket tökéletesekké. Sok mindent jelent a magyar nyelvben is a tökéletes szó. Nyelvi idegzetük alapján a tökéletes szóról nekünk az jut eszünkbe: ami kerek; az a tökéletes, aminek nincsen híja, ami teljes. Ebből pedig jól meg is értjük azt a görög szót, amit itt Péter apostol használ. (Tudom, év első napján nem túl udvarias dolog nyelvleckét adni, de szükség van a szavak mélyebb értelmére, hogy elmondhassam az üzenetet!) Itt egy olyan görög szó áll, ami azt jelenti: rendbe teszik a halászhálót. Halászatkor a háló összegubancolódik, elszakadnak benne a csomók, moszat, iszap, hínár kerül bele, és a menekülő halak összeszaggatják. És már látjuk is a jelentetet, amire Péter jól emlékezett: úgy lett ő Krisztus tanítványa, hogy Genezáreti-tó partjánál hívta el őt a Mester,  mikor ő meg halásztársai a parton tartozkódtak. Így jegyzi fel ezt az evangélista: halászok voltak a parton, hálóikat igazgatván. És ott ugyanaz a szó szerepel, mint itt. A hálóval csak akkor lehet halászni, ha minden csomója meg van kötve, ha mindentől meg van tisztítva, és jól elő van készítve. Csak ha tökéletes a háló, akkor lehet fogásra kivetni. Tegyen Isten benneteket tökéletesekké.
Életünk összefüggő szerkezeteiről van itt szó. Ha ezek a döntő csomópontokban valamilyen oknál fogva nem stimmelnek, akkor az egész nincs rendben. Igen, van bennem szeretet, de mégsem mondhatom, hogy minden rndben volna, mert meg van lazulva az a csomó, amely a szeretetbe bekötötte a méltányosságot, bekötötte a nagylelkűséget, bekötötte a megbocsátást, az irgalmasságot, a kézséget minden jónak elvégzésére. Van bennünk reménység is, hogyne lenne, de a reménységünk csak valamiféle elvonatkozott, homályos spekuláció, és egyik áltatásból futunk a másikig!Valakinek rendbe kell tenni ezeket a dolgokat. Bennünk. Ahogy Péter apostol mondja ugyanezen levelében: azt kívánom, tudjatok tökéletesen reménykedni! Ugyanaz a szó: tökéletesen… Úgy remélni, hogy abban nincsen önáltatás, hogy a reményben nincsenek hamis illúziók, úgy reménykedni, hogy teljesen Isten ígéreteire helyezzük rá az életünket! Isten tegyen benneteket tökéletessé.
Ugyanez a szó megengedi azt is, hogy más képet vegyünk elő. Mert jelenti azt is, mikor a hajót - akár a halászhajót, de akár egy nagyobb hajót is -  addig nem engedik ki a vízre, amíg teljesen fel nem szerelik. Tökéletes: a hajót fölszerelték minden szükséges kellékkel.  Mindazzal, ami kell! De jó lenne úgy nekiindulni ebben az esztendőben minden napunknak, óránknak, minden ügyünknek, hogy boldog szívvel tudjuk: Isten fölszerelt bennünket. Átadta, felszerelte ránk, mindazt, ami kell. Értjük már a szót: minden gondotokat Őreá vessétek, mert Neki reátok van gondja? Istennek a gondokra is gondja van, az ügyekre is ügyel Isten, a világra is világít Isten, s felkellékez minket mindazzal, ami kell: hitnek, szeretetnek, reménységnek csodálatos ajándékaival.
Rögtön utána azt mondja: Isten maga tegyen titeket erősekké. Ezt a szót leginkább a sport nyelvéből ismerjük, mostanság, sajnos, leginkább a dopping világából. A sportolóknak nem szabad úgynevezett szteroidokat adni, ezek magyarra fordítva semmi egyebet nem jelentenek: erősítőszerek. Isten tegyen benneteket erősekké. De inkább azért azt jelenti a szó, hogy: eltökélt. Olyan belső – mert itt már szubjektív dolgainkról van szó –, olyan belső eltökéltséget, belső szilárdságot jelent ez, amit talán leginkább akkor érzékelünk, amikor valakin azt látjuk, hogy föltartóztathatatlanul halad előre  valamilyen célnak, feladatnak a teljesítésére. Ez belső eltökéltség, belső erő, mely nem ismer olyan körülményt, viszonyt, megfontolást, érvet, ami föltartóztathatná, csak a célt ismeri, és abból veszi erejét. Leginkább Jézusban látjuk ezt, és ennek az évnek az első napján jó dolog Reá tekinteni. Azt írják az evangélisták, hogy Jézus minden ellenkező érv, aggodalom, visszatartóztató szándék ellenére indult Jeruzsálembe, hogy kereszthalálával elvégezze az ember megváltását.
Emlékezzünk, mit mondott Péter Jézusnak, mikor mestere jelenti, hogy Jeruzsálembe megy, ahol elfogják és megfeszítik? Péter megragadja őt, és azt mondja: mentsen Isten, Uram, nem történhetik ez meg Teveled! Aztán azt olvassuk: Jézus pedig ment fel Jeruzsálembe, és mentek utána tanítványai, és féltek, - féltek, mert értették azt a rettenetes erőt, azt a mély eltökéltséget Jézusban, mely vitte előre. Oh, bár értették volna azt is, miért imádkozik a Mester a Gecsemáné kertben: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem a keserű pohár! Oh, bár értette volna Péter, hogy nincs ereje arra, amit megígért a Mesternek ott, az éjszakán: Mester, ha mindenki el is árul Téged, én soha Mellőled el nem megyek, téged meg nem foglak tagadni!! És hol volt Péterben az a nagy erő, hogy ne tagadja meg az Urat? Csak rápíritott egy cserfes szolgálólány, és máris inába szállt a bátorsága, odalett az ereje, és megtagadta a Mestert. Péter saját tapasztalatából tudja, amit Pál apostol is ír a Thesszaloniki levélben: az Úr az, aki megerősít! Ő tegyen benneteket erősekké. Enélkül csak hiába énekeljük bűnbánattal: “sok szép ígéretemet, jaj, hányszor megtagadtam…”, jaj, hiába mondjuk, hogy erőt éreztem magamban valamire, de csak az első, a második, a harmadik lépésig…
Ide kapcsolom az intelmet, amit Péter a bevezetőben mondott: alázzátok meg magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy Ő felmagasztaljon titeket annak idején…, amikor kell. Valld be, hogy gyenge vagy, valld be, hogy csak a lelkesültséged nőttet, aztán annak idején, akkor, éppen akkor, amikor kell az erő…, akkor, ott, hogy lesz? Az Úr lesz az, aki megerősít, csak Ő. Majd így folytatja Péter apostol az áldáskívánást: Ő maga tegyen titeket szilárdakká. A szilárdság nem annyira belső tulajdonság, inkább az egész alkatot, a karaktert jelzi, néha talán a merevséget is, sőt leginkább ezt. Amikor valami már szinte annyira merev, hogy ha ráütnek, darabokra törik. Kálvinista tulajdonság: kemény nyakú, egyenes gerincű, meghajolni soha nem tud, csak összetörni. De van ennek áldott oldala is, és Péter apostol éppen erről beszél, mert ez a szilárdság tartósságot jelen. Úgy szokták mondani, hogy a hajó azért nem borul fel a vízen, mert van svertje, a hajó alján van egy nagy tőkesúly, és az a súly tartja egyensúlyban a hajót. Erről a fajta szilárdságról, megingathatatlanságról beszél Péter apostol, aki halászember volt. Tudta, hogy ha a hajófenékben nincsen szilárd, tartós és súlyos dolog, akkor nemcsak a szél és a vihar, hanem a legkisebb hullám is fölborítja a csónakot. Még egyszerűbbet mondok. Aki már gumimatracozott, márpedig gyerekkorunkban mindannyian gumimatracoztunk a Balatonon, tudja, hogy egy kis szellő is felborítja a gumimatracot, ha csak úgy ott van a vízen. Rá kell feküdni, és ha rajta vagyunk, súly van rajta, akkor még a nagy hullám sem borítja fel. Titeket tegyen Isten szilárddá, stabillá. Nem mozdulj ki a súlypontodból. S miben van ez a súlypont, hol van a tartósság, hol ez az állhatatos keménység? Pontosan abban, amit Péter apostol megjelöl a korábbi szakaszokban: a minden kegyelem Istene, aki örök dicsőségre hívott el minket… Ebben az elhívásban rejlik a titok, ez Isten csodálatos munkája bennünk, s ez az súlypontja. Isten csodálatos dicsőségre hívott el, Istennek köze van hozzám, és jó köze van hozzám, Isten beleavatkozott az életembe, helyére tette a dolgokat. Ezt jelenti az Ő elhívása.
S legvégül azt mondja: titeket, akik rövid ideig szenvedtetek, Ő maga tegyen állhatatosakká. Itt pedig fundamentumról, az alapról szól. A Károli fordításban így hangzik: állhatatos. Meglehet, inkább úgy kellene fordítani. megfundált. Isten az, aki alapot ad az élet alá. Péter is hallotta Jézus tanítását a Hegyi Beszédben a kősziklára épített házról. Az alapról. Mire alapozzuk az életünket, miben, min nyugszik az életünk? Most azt mondja: Isten tegyen benneteket állhatatossá, mert ami jó alapon van, az megáll. Ismerjük mindannyian az embernek azt az eltorzult tulajdonságát, amikor az állhatatosságból makacsság lesz, amikor az állhatatosságból rögzöttség lesz, sőt rögeszmésség lesz. De Péter apostol nem erről beszél, hiszen saját élettapasztalata is az volt, hogy bár ő tudta magát állhatatosnak, eltökéltnek mutatni, nagy könnyen lesodródott az isteni alapról. Gyökerezzetek tehát bele ebbe az alapba. Erről beszél az apostol. Ne csak reá álljatok, építsetek is rá. Ismertem egy embert, kevés pénzű volt. Egyszer eldöntötte, úgy fog magának házat építeni, hogy mikor mennyi pénze lesz, éppen annyit fog megcsinálni. Lett egy kis pénze, megalapozott. Szépen rendesen kiásta az alapot, és ahogy kell, betonból kiöntötte. Még jól meg is vasalta. Elfogyott a pénze. Telt-múlt az idő, gyűlt valamennyi, de nem elég. Ő viszont mindenképpen hajlékot akart, de nem akart már tovább gyűjteni, ezért hát vett némi fát, deszkát, gerendát, és oda, az alap mellé eszkábált egy kis kunyhót. Az lett az ő háza, ami az első viharban összedőlt. Az alapra kell építeni, Krisztusra kell építeni, Ő az a szilárd fundamentum, amin megállunk és megmaradunk. Megvan-e bennünk erre a belső hajlandóság?
Hadd legyenek ezek ennek az új esztendőnek az első nagy kérdései, de csak azután, ha meghalljuk, szívünkbe írjuk, elvisszük magunkkal a boldogító áldáskívánást: a minden kegyelemnek Istene, aki örök dicsőségére hívott el minket a Jézus Krisztusban, - titeket, akik rövid ideig szenvedtetek, Ő maga tegyen tökéletesekké, erősekké, szilárdakká és állhatatosakká. Hadd kívánjam ezt én is, hogy maradjatok meg Krisztusban, a krisztusi alapon, mert Ő az, akiben Isten örök dicsőségre hívott el bennünket. Minden gondotokat Őreá vessétek, mert Neki reátok van gondja.
Ámen