Bogárdi Szabó István Dr.

Memento mori, memento humanum esse – emlékezz a halálra, emlékezz rá, hogy ember vagy. Így hangzott a régi római világban mindegyre a súlyos figyelmeztetés. Így hangzott akkor is, amikor egy győztes hadvezér Rómába betérve, diadalmenetet tartott és dicsőségét ünnepelték. A háta mögött vonult egy rabszolga is, s amikor az ujjongás a tetőfokára hágott, hátulról rákiáltott: memento mori, memento humanum esse: emlékezz, hogy meg fogsz halni, emlékezz reá, hogy ember vagy. Memento mori! Sokszor mondják ezt ma is - és ezzel az emlékeztetéssel nyitják meg azt, amit a meghalás művészetének neveznünk. De a keresztyének is gyakran mondják: memento mori. Az egész középkor tele volt síremlékekkel, templomokkal, misztérium-játékokkal, háláltánccal, művészeti alkotásokkal – s ezek szüntelen ezt visszhangozzák. DE mi keresztyének, nem a meghalás művészetéért mondjuk ezt. Húsvét napjától kezdve ugyanis nemcsak ezt mondjuk, hogy emlékezz a halálra, hanem ezt hirdetjük: emlékezz a feltámadásra. Nem arra emlékeztetjük magunkat, hogy meg fogunk halni – ezt tudjuk! -, és nem is a meghalás művészetében gyakoroljuk magunkat, amikor tudatosul bennünk, hogy meg fogunk halni. Ezt sokan kiáltják a fülünkbe: ha egy betegágyon megfogjuk a haldokló kezét, és érezzük, ahogy elindul a minden élők útján; vagy ha hirtelen betör az életünkbe a halál rettenete; - ez mind memento mori. De mi nem a meghalásra készülünk, hanem a feltámadásra. Ebben a készületünkben erősít bennünket Lukács evangélista húsvéti elbeszélése, ahogy az emmausi tanítványok történetét folytatja. Ezt a szakaszt olvastam fel. Elmondja a feltámasztott Krisztus megjelenéseit, és ezt egészen különös és sajátos módon köti össze Jézus Krisztus kereszthalálával, és vetíti előre Krisztus mennybemeneteléig, a Szentlélek kitöltetéséig, mindannyiunk boldog váradalmáig, ama nagy végső napig, amikor trombita fog szólni, és a halottak föltámadnak, és romolhatatlanságban előállunk.
Amiről Lukács evangélista ír, az is kiáltás: kétszeres kiáltás - miközben a tanítványokat teljes egészében a halál borzalma tartja fogva, s minden azt kiáltja a fülükbe, amit a régi római rabszolga a hadvezére fülébe: memento mori, - aközben egy másik kiáltás is felharsan: memento resurgere – emlékezzél a feltámadásra. Lukács evangélista nyomatékkal ismétli, hogy amikor a feltámadott Krisztus megjelent, nem ismerték meg. Nem ismerete meg Őt Mária Magdaléna kint a sírnál (azt hitte, hogy kertész az), nem ismerték föl az emmausi tanítványok, akik nagy kudarcot hordoztak a szívükben, és csak halálról és vereségről tudtak beszélgetni. De amikor visszasietnek a tanítványi közösségbe és elujjongják nekik, hogy látták az Urat, és hirtelen megjelenik ott közöttük a feltámadott Úr, akkor a tanítványi közösség sem ismeri meg. Félelem vesz erőt vesz rajtuk, hiedelem ébred bennük. Így mondja Lukács evangélista: félelem töltötte el őket, és reszketés, mert azt hitték, hogy szellemet látnak. Igen, ha nem jól hiszünk, testvéreim, akkor csak hiedelmeink vannak. Ennek pedig kétféle magyarázata is lehetséges. A modern magyarázat szerint, amikor az ember gyászmunkát végez, amikor még közel van a szeretett kedves halála, akkor a fantázia hihetetlenül élénken tud dolgozni és mintegy élő alakot kivetíti elénk az elhunytat. Bár olykor megütközünk, ha valaki a gyászában beszélget az elhunyttal, és azt mondjuk, hogy ez bolond dolog, de a lélek képes ilyenre. S van egy régi magyarázata is ennek. A régi ember, Jézus korának embere, és így a tanítványok is hittek a szellemekben, túlvilági alakokban, akik minden nehézség nélkül átlépték a megtapasztalható, megfogható materiális világnak és a transzcendens világnak a mezsgyéjét. Emlékszünk, amikor a tanítványok ültek a hajóban, kitört a vihar, elveszéssel fenyegetett a veszedelem, és látták közeledni Jézust a vízen? Akkor sem ismerték fel először: azt hitték, hogy kísértetet vagy szellemet látnak.
Szeretett testvéreim, ha a hitünk nincs rendben, akkor csak hiedelmeink vannak, akkor csak képzeteink vannak. Nem képeink, csak képzeteink. Akkor vagy a fantázia vagy a babona, vagy a léleknek valami titokzatos sejtelme állít elénk egy alakot. Nem is titkolták ott húsvétkor a tanítványok, hogy ők ezt így gondolták. De továbbmegy az elbeszélésben Lukács evangélista, és elmondja, hogy amikor Jézus megmutatta magát nekik (mert ezt nemcsak a hitetlen Tamásnak engedte meg, hanem a többi tanítványnak is): gyertek ide, tapogassatok meg, van csontom és van húsom, ahogyan az élőknek van, akkor mintegy a saját testével bizonyítja, hogy föltámadott. Sőt, együtt eszik a tanítványokkal. Ahogy a csodálatos halfogáskor is együtt eszik majd velük. Táplálékot kér, leül közéjük és eszik. Az élő eszik, a testnek van szüksége eledelre, táplálékra. Azt mondja az evangélista, hogy akkor már fölismerték, hogy Ő az,  - de még nem értették, hogy mi ez az egész. S ekkor Jézus – ugyanúgy, ahogy az emmausi tanítványoknak elmagyarázza Mózest, a prófétákat meg a zsoltárokat, hogy ennek így kellett lennie, hogy ez ezer évek óta meg volt jövendölve, hogy Isten ezt így akarta. Sőt, Isten már a paradicsomkertben megígérte a bukott emberpárnak, hogy az ember magva a kígyó fejére tapos, és az a sarkát fogja mardosni, és mióta világ a világ, mindig is ezt remélte az ember! Konkrétan ezt remélte, hogy valaki legyőzi a halált, valaki legyőzi a bűnt, fölébe kerekedik a sorsunknak és az elveszésnek, - s íme, így kellett ennek lennie. S el kell ezt mondania. Mert a tanítványok még nem tudták, hogy feltámadása nem valamiféle visszatérés. Ennyi volna a feltámadás: folytatódik az élet, mégis előállt a mester a halálból!? Minden megy tovább úgy, ahogy eddig ment? Jézus azt mutatja meg, hogy a feltámadás: új minőség. Ez itt új élet, ez nem a régi élet meghosszabbítása. Mi szeretünk húsvétkor sokféle szép hasonlatot mondani: kivirágzik a természet, a tél ridegsége, keménysége után folytatódik az élet, minden tovább. Kiújul a kedvünk, lám, és a téli nyomorúság és halál után van folytatás. De ezek csak hasonlatok, kedves testvéreim, törékeny emberi gondolatok, hogy megpróbáljuk megérteni ezt a fölfoghatatlanul nagy dolgot. S ekkor halljuk, hogy miután Jézus ezt elmondta nekik, hogy így kellett ennek lenni, akkor – így mondja az ige – megnyitotta az értelmüket. Úgy, ahogy az emmausi tanítványokról olvastuk: mintegy pikkely volt a szemükön, nem ismerték fel az Urat – visszatartóztatott az értelmük. S itt is, mintha a szívükön lett volna valami fátyol, csak homályosan szűrődtek át az isteni világ dolgai, csak valamit sejtés volt itt, vagy ahogy Lukács evangélista mondja: okoskodtak. Mert amikor megjelenik a feltámadott Úr, nemcsak hiedelem támadt a tanítványokban (azt hitték, hogy lelket látnak), hanem okoskodás is.  Ezt mondja a Mester: miért vagytok megrémülve, és miért okoskodtok a szívetekben? Tudom, testvérek, mióta az ember fölismerte, hogy mi egy csodálatos, különös isteni ajándék birtokosai vagyunk, azóta ez a kettő: a gondolat és a hit küszködik egymással. Amit hiszünk, azt a gondolat cáfolja vagy megkérdőjelezi, és amit gondolunk, azt kevésnek tartja a hit, - és hol így, hol úgy, hol az egyik, hol a másik kerekedik felül. Itt a húsvéti történetben is ezt látjuk, csak sajátos formában: a hit sem teljes, ha nem a valósággal feltámadott Krisztusra irányul, és a gondolkodás sem teljes, ha nem érti a lényegét. Szép ez a magyar ige: mit okoskodtok? Ezt akkor szoktuk mondani, amikor nem jutunk egyről kettőre, csak toporgunk, pedig meg kell oldani egy feladatot. Erdélyben úgy mondják: mit bölcsködsz? S ez mindig így van, amíg az Úr meg nem nyilatkoztatja az emberi értelmet. Amíg nem kapunk isteni megértést, addig csak okoskodás van. Amíg a feltámadott Úr Szentlelke erejében nem nyitja a szemünket, addig csak hiedelem van. Harmadjára, azt látjuk ebben a történetben, hogy a föltámadott Úr föl is készíti a tanítványokat, tanúkká teszi őket, - mert így teljes a létünk, így teljes az életünk: nemcsak a hitben, nemcsak a boldog megismerésben, hanem a tanúskodásban is élünk. Azt mondja nekik Jézus: így kellett ezeknek lennie, így kellett a Krisztusnak szenvednie, és így kellett feltámadni harmadnapon, és így kell prédikáltatnia a Krisztusnak megtérésre, és bűnök bocsánatára, s ti vagytok ezeknek bizonyságai. Amikor a keresztyének sok segítő szándék, sok bölcs filozófia, sok mély emberi tapasztalat ellenére, sőt, mintegy ezek ellenében nemcsak annyit mondanak: memento mori, hanem azt is mondják: emlékezz, föl fogsz támadni! -, akkor tanúként szólnak, mint bizonyságtevők. Mert ha azt mondjuk, hogy mi nem a halálra készülődünk, hanem a feltámadásra, akkor ezzel nem valami dacos ellenállást fogalmazunk meg. Ó, kedves testvéreim, hiedelem és okoskodás van bőven, hogy mi van a halál után, és hogyan lesz a halál után, folytatódik-e az élet, vagy sem, - gondolat is van bőséggel ezek kapcsán, tele van a világ, tele a fülünk, tele a szívünk, tele vannak a hagyományaink, és a szokásaink. Azt nélkülünk is elmondja bárki, hogy valami van a halál után, - de mi azt mondjuk Krisztus fölhatalmazásával, hogy feltámadunk, és új élet kezdődik. Ez a mi tanúságunk, és bizonyságunk.
Ünneplő gyülekezet, kedves testvéreim, nemrégiben végigolvastam egy szép, okos könyvet, melynek írója azon töpreng, hogy mi az, amit csak a keresztyének tudnak mondani. Mi tűnne el a világból, ha eltűnnének a keresztyének? Mi lenne, ha bekövetkezne, amiről a 19. század vad ateistái jövendöltek? Mi tűnne el, ha beállna a finis christianismi, ha megszűnne a kereszténység, milyen hang veszne el? Mint amikor egy kórusból kiveszünk egy szólamot, mert attól kezdve nem teljes a kórus éneke. Főleg, ha kivesszük a cantus firmust, a vezérhangot. Mi ez a vezérhang? Ez az, amire Krisztus elküldi az övéit: ti vagytok ennek bizonyságai. Nem az van ránk bízva, hogy elmondjuk a szorzótáblát, azt minden okos emberek tudja, nem az van ránk bízva, hogy megmentsük a környezetet, azt meg fogják tenni, akiknek ez a dolga. Nem az a dolgunk, hogy jó törvényeket hozzunk, eligazgassuk az országot, kivezessük az adósságcsapdából, megnyerjük a háborút, az olimpiát, és mindent, ezeket tudja magától is az ember. Nem is az a dolgunk, hogy szép verseket írjunk, meg gyönyörű szobrokat alkossunk vagy hagyjunk itt a világban magunkról valami lenyomatot - lám, ilyenek voltak a keresztyének! Amit tennünk kell, ahhoz Krisztus nem is kéri a tanítványai beleegyezését, hanem ezt mondja: ti vagytok a tanúim. Elküldi és felhatalmazza őket. Sőt, nemcsak elküldi és felhatalmazza őket, hanem fel is készíti a tanítványait. Erről szeretnék még néhány szót szólni, a húsvéti történethez kapcsolódva.
Bár életünknek minden napján körülvesz a halál, vagy ahogy énekeljük: életünknek rendiben körülvesz a halál, mi mégsem azt mondjuk pusztán, hogy memento mori, sőt nem is csak azt mondjuk memento resurgere! Legfőképpen azt mondjuk: memento Christi. Emlékezz Krisztusra. Mi emlékeztet őreá? Milyen csodálatos a húsvét történeteiben, ahogyan Jézus kenyeret szeg és erről ismerik meg. Arról, ahogy kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megszegte és adta nekik. Akkor hullott le szemükről a pikkely – ez Krisztus! Ahogy azt mondja nekik: van-e valami ennivalótok, majd leül közéjük, és eszik. Ahogy a csodálatos halfogáskor, amikor kiérnek a tanítványok a partra, megkérdezi tőlük: van-e valami ennivalótok, de már eledellel várja őket! Így készít Krisztus minket tanúnak: akármikor megtöröd a kenyeret, akármikor megvágod a kenyeret, akármikor adod a kenyeret, emlékezz Krisztusra! Mintha szánt szándékkal lenne ott Krisztus imádságában, a Miatyánkban ez: mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. Olyan bagatell kérésnek tűnik ez. Miért kérjük ezt mi Istentől, a gondviselőtől, hiszen úgyis megadja nekünk, így van megteremtve a világ, és a világ minden áldása a miénk?! De amikor a mindennapit a kezedbe veszed, jusson eszedbe, hogy az a Krisztus tanított imádkozni a mindennapiért, aki föltámadott, és amikor megáldod és megosztod a kenyeredet a tieiddel, jusson eszedbe, így osztotta meg Krisztus az övéivel a kenyeret. És amikor az úrvacsora kenyerét és borát vesszük, jusson eszedbe, hogyan szerezte Jézus a sákramentumot: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, és hirdessétek az Úr halálát, míg eljövend. Memento Christi. Aztán készít bennünket a bizonyságtételre, a tanúságra úgy is a mi Urunk, hogy amikor útnak indulunk, vagy úton vagyunk, akkor is velünk van. Milyen titokzatos az emmausi tanítványok útja. Talán sokan látták a nagy orosz misztikus filmrendező, Andrej Tarkovszkij filmjét, a Stalkert. A modern kor két főembere, az újságíró és a tudós fölfogadja Stalkert, a vezetőt, hogy egy titokzatos, zárt roncsvilágba bevezesse őket. Ez a roncsvilág a mai világ metaforája.  A titkok titkához akarnak eljutni, a szentek szentjébe, ahol ha kimondja az ember a kívánságát, az teljesül. Ki ez a két ember? – Az atomtudós és az újságíró. Az atomtudós okoskodik, az újságíró vélekedik, az egyik az ész világából jön, a másik a hiedelmeket növeli. S ahogy vezeti őket Stalker, nem ismerik föl, hogy ő az, aki vezeti őket ő az, akinél a legigazabb létvágy teljesül. És amíg mennek és amíg le nem esik a szemükről a hályog, csak ezt a létvágyat érzik – pedig látható, hogy gerjedezett már a szívük. Mert csodálatos üzenetet mondott nekik ez az ismeretlen ott, végig az úton. Jaj, mennyi kétség van útjainkon: célba érünk, s egyáltalán hova vezetnek a mi útjaink? A halálba vezetnek az útjaink? Az elveszésbe vezetnek az útjaink? Azért kell útra kelnünk, hogy az út végén elvegyük a bűn zsoldját, a halált? Azért indulunk útnak, hogy a végén ott álljon egy sorompó, vagy egy fal, és ez legyen az egész életünk egyetlenegy metaforája: zsákutca? Ha úton vagy, tudd azt, hogy a te Krisztusod készít, tanít, és megnyitja értelmedet, gondolatodat, s megtanít arra, hogy így kellett ezeknek lennie, - kell feltámadásnak lennie.
Aztán azt halljuk, hogy amikor Krisztus a tanítványi közösségbe lép, köszönti őket: békesség nektek. Szép régi héber szó a salom, mi reformátusok megmagyarítottuk ezt, így köszönünk: áldás, békesség! Így köszönt minket Krisztus. Ha köszöntenek, és ha köszönsz, jó reggeltet, jó napot, jó estét, ha van szavad és áldáskívánásod a másik emberhez, és a másik embernek van szava és áldáskívánása hozzád, akkor emlékezz Krisztusra. Mert a feltámadott Úr nem elszámoltató biztosként toppan a tanítványok közé: lássuk csak, hittetek-e bennem, és hol voltatok a Gecsemáné kertjében, hát nem szétfutottatok? Hol voltál Péter ott, a főpap udvarán? Hogy fogadkoztatok, hogy a vállatokon visztek fel a csúcsra!? S egyáltalán, mit tett az ember velem? Így lépne közénk? Nem. Hanem így lép közénk: békesség nektek! Életünknek rendiben körülvesz a halál, - de amíg van kenyered, amíg van utad, amíg tudsz köszönni, áldást, békességet, jó napotot, jó estét kívánni, emlékezz Krisztusra. Ti vagytok ennek bizonyságai – mondja Jézus tanítványainak, és felkészíti őket, fölkészíti arra, hogy boldog bizonyságtevők legyenek. Életükkel, szavaikkal, ahogy megáldják és megosztják a kenyeret, ahogy az igazság útjára hívnak embereket, ahogy békességet és áldást kívánnak a másiknak, ahogyan Krisztus gyermekeiként élnek, mindezzel bizonyságai és tanúi legyenek a feltámadott Úrnak.
Így készülünk, testvéreim, mi mind – de nem a halálra, hanem a feltámadásra! Pontosan úgy, hogy bizonyságai vagyunk a feltámasztott Krisztusnak. Életünknek rendiben Isten erői vesznek körbe, életünknek rendiben Isten áldásai segítenek, és amit a hit megmutat, azt megérti az értelem, amit a szív remél, azt megtalálja a lélek. Ímé, elküldöm tireátok Atyámnak ígéretét, a Szentlelket, ti pedig maradjatok Jeruzsálemben, a városban, mígnem felruháztattok mennyei erővel – így parancsol Jézus a övéinek. Húsvét az áldásoknak, az új életnek, a feltámadásnak, a mennyei erőknek napja. Akinek buzgott a szíve, akinek megnyílt a szeme, aki okoskodásból megértésre jutott, aki vett már az Úr kezéből áldott kenyeret, aki már járt az Úrral az úton, az tudja, miről szólok: mennyei erőkről, Isten hatalmáról. Tegye a Szentlélek Isten teljessé húsvéti örömünket, Isten-magasztalásunkat, élő reménységünket Szentlelke áldásával! Töltse be szívünket, hogy bizonyságok legyünk, a Krisztus feltámadásának tanúi, s így készüljünk mi is a feltámadásra, az új életre, mely soha el nem múlik, mert örökkévaló, mert Istennel van s benne marad örökkön örökké.
Ámen

 
Szeretett gyülekezet! Kedves testvéreim! A bölcs emberek mondása szerint egész életünk meggondolatlan döntések szakadatlan sorozata. S valóban, igen ritkán van az életünknek olyan magaslata, ahonnan nemcsak a következő lépés lehetőségét fürkészhetjük, hanem nagyobb összefüggésekben is láthatjuk magunkat. De még ennél is ritkább az, amikor nem a szükséghelyzet, nem a szorongató válság, nem sürgető probléma kényszerít döntésre, hanem a mindent meghatározó végső valósággal is szembesülünk - és ez szólít döntésre. Nagypéntek ilyen. Sőt, mondhatom, Nagypénteken, Krisztus keresztjénél nemcsak az emberi lét végső távlata mutatkozik meg. Nagypénteken súlyos, döntő ütközet megy végbe. Ütközik a tévedés a valósággal, ütközik a hazugság az igazsággal, ütközik a halál az élettel, a múlandó az örökkévalóval. Ütközik az ember Istennel! Ütközik az Isten ellen lázadó ember Megváltóval, aki pedig az ember megmentésére jött! Nagypénteken teljesedik Jézus szava, amit tanítványainak mondott, de mindenkire érvényes: mindannyian megütköztök (megbotránkoztok) bennem!
 
Ezt a nagy ütközést látjuk végig itt! Látjuk ezt Jézus elárulásában, elfogatásában, látjuk a hamarjában lefolytatott koncepciós perben, s még inkább látjuk az ítéletre jogosultak (a Nagytanács, Pilátus és Heródes) dermesztő huzavonájában, packázásában, látjuk abban az ijesztő igyekezetben, hogy végre valami jogalapot találjanak a már eleve eldöntött, gyilkos szándékukhoz! Egyszóval, testvéreim, a szenvedés egész nagypénteki drámájában ezt az egyik-perctől a másikig tartó, de halálos végeredményt hozó megfontolt meggondolatlanságot láthatjuk. Pedig, úgy tűnik, hogy itt minden végig van gondolva, minden meg van fontolva! Erre utal az evangélista megannyi megjegyzése is, mikor újra meg újra közli, hogy Jézus egész nyilvános szolgálatát végigkísérte ez a gyilkos szándék: keresték az alkalmat, hogy megölhessék őt. És amikor megtalálták, el is indították a gyilkos gépezetet: kerítettek ürügyet, alkalmat, árulót, végrehajtót. És mégis! Jézus alázata, a hallgatása, ahogy nem védi önmagát, a méltósága, ahogy nyilvánvalóan egy másik dimenzió határozza meg teljes személyiségét: ez az isteni fensége leleplezi, hogy nem volt mégsem végiggondolva semmi, csak ellenségei halálos, őrült indulata irányít itt mindent.
 
Hadd hozzak súlyos példákat: Vajon meggondolta-e Péter, amikor olyan bőszen fogadkozott, hogy ha mindenki el is hagyja Jézust, ő akár az életét is kész érette odaadni? Meggondolta-e Jézus szavait: háromszor tagadsz meg, mielőtt megszólal a kakas?
Meggondolták-e tanítványai, mikor azt mondta nekik: mindnyájan megbotránkoztok bennem, megverik a pásztor és szétszélednek a juhok?
 
Vajon meggondolta-e Júdás, amikor egy apróbb telek áráért feladta és elárulta Mesterét? Meggondolta-e, hogy nem túlélő játék az, amit tesz, hanem végzetes dráma? Meggondolta-e, hogy nincs visszavonás, és nem fordulhat meg a halálos, öngyilkos úton?
Meggondolták-e a hamis tanúk, hogy hallomásból vett hírekkel egy gyalázatos eljárás meghatározó szereplő lesznek?
Meggondolta-e Pilátus, amikor választás elé állította a Jézus vádolóit, meggondolta-e hogy így sem menekedhet a döntés elől?
 
Szóljunk most csak Pilátusról.  z összes evangélista feljegyzi ezt a különös, rettenetes helyzetet. Amikor Jézust Pilátus elé hurcolják, hogy üsse rá a pecsétet a halálos ítéletre, akkor a római helytartó világosan felismeri és hangot is ad annak, hogy Jézus ártatlan. De nemcsak mondania kellene ezt, hanem úgy is kellene eljárnia. Ráadásul, ehhez sok-sok érv és eszköz áll a rendelkezésére. Ő maga is kihallgatja Jézust, és megbizonyosodik ártatlansága felől (János evangélista részletesen leírja a kihallgatást és Pilátus belső drámáját. Máté evangélista viszont ilyen egyszerű módon fejezi ki ezt: Pilátus tudta, hogy irigységből hurcolták elé Jézust.) De lehetett volna más érve is a római helytartónak. Miközben a kihallgatást folytatja, a felesége üzen neki, hogy álmot látott: Jézussal álmodott, és szenvedett álmában. Ne avatkozz bele annak az igaz embernek a dolgába – üzeni férjének. Pilátus tehát az igazság és az isteni jel alapján felmenthetné Jézust.
 
De nem menti fel. Hanem a vádlókra bízza a döntést. Vagyis, voltaképpen, mégis döntött már, hiszen amnesztiát kínál! Ezt találta ki megoldásnak: a korabeli szokásnak megfelelően, a nagy ünnep előtt, politikai gesztusból egy, de csak egyetlenegy foglyot, a népakarat alapján szabadon szokott engedni. Ki legyen az? – kérdezi: Barabbás, a rablógyilkos, a hírhedt figura – vagy Jézus? És Jézus nevéhez hozzátoldja: akit Krisztusnak neveznek! Ez azt jelenti, hogy Pilátus már elítélte Jézust. Mert ha mégis őt engedné el a tömeg kérésére, akkor csak mint elítélt bűnöst részesítené kegyelemben.
 
Tudjuk, sok megfontolás vezette Pilátust. Ténykedését meghatározta, hogy békefenntartó volt, nem engedhetett semmiféle forrongásnak, sőt, ha szükséges volt, erőszakkal is el kellett fojtania minden lázadást. Meghatározta, hogy a római birodalom ideológiáját képviselte, márpedig Róma mindenütt az igazság bajnokaként lépett fel. Meghatározta az is, hogy vallásos ember volt, és a felesége isteni jelet kapott álmában. De, ahogy egyik döntéséből fut a másikba, egyik megfontolása követi a másikat, egyre inkább nyilvánavalóvá lesz, hogy amikor a végső döntést kell meghoznia, mindegyre csak maga mellett dönt. Nem tudja Krisztust választani. Hiába hát a jelképes cselekmény, a kézmosás, és a kijelentés: ártatlan vagyok ennek az embernek a vérétől! Hiába a sejtetés, hogy ha igazán én dönthettem volna, s nincsenek kényszerítő körülmények, akkor másképp döntöttem volna, ha az én kezemben fut össze minden szál, másképp alakulnak a dolgok, - Pilátus már döntött. Önmagát választotta. Önmagukat választották a tanítványok is, amikor egy órát sem tudtak Krisztussal együtt imádkozni, hogy alázattal elvegye a keserű poharat – elaludtak. Önmagukat választották akkor is, amikor elfogására érkeztek - szétszaladtak mellőle. Önmagát választotta Júdás is, amikor csókkal árulta el mesterét. Önmagát választotta Péter is, amikor nem vállalt közösséget Jézussal, és elhatárolódott tőle, ott a főpap udvarán, - átkozódva-esküdözve tagadta meg Krisztusát. Önmagát választotta a Nagytanács is, mikor a főpap rájuk pirított: vagy megöljük Jézust, vagy idejönnek a rómaiak és elveszik tőlünk a hatalmat! Önmagát választotta a felbujtott tömeg is, amikor a rablógyilkost választotta Krisztus helyett.  
 
Az ember mindig önmagát választja. Pilátus a törvényszéken így veti oda a kérdést a vádolók közé: kit akartok, hogy szabadon bocsássak nektek? – Barabbást vagy Jézust? – ezt a kérdést ma így kell hallanunk: kit bocsássak el neked, kit választasz: magadat vagy Jézust? Én vagy Krisztus? Ez a Nagypéntek döntő kérdése.  
 
Igazságos-e ez a kérdés? Nehéz erre választ adni, testvéreim. Igazságos-e, amikor Jézus azzal hívja tanítványait: aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét? Igazságos-e, hogy szüntelen készen kell lennünk a lemondásra, az életünk megosztására? Igazságos-e, hogy hátul kell maradunk? Hiszen annyira nyilvánvaló, hogy úgyis mindig magunk mellett döntünk! S talán éppen azért nem akarunk semmit megfontolni, következményeiben végiggondolni, mert dönteni sem akarunk. Még akkor sem, ha valami olyan magától értetődő! Ha pedig az a kérdés, hogy én vagy Jézus, ha az a kérdés, hogy Péter vagy Jézus, ha az a kérdés, hogy a tanítványok-e vagy Jézus, ha az a kérdés, hogy Pilátus vagy Jézus, vagy Barabbás vagy Jézus, - a kérdés el van döntve.
 
Nagypénteken azonban van egy másik döntés is. És emiatt mondhatjuk, hogy Nagypéntek a világtörténet legtitokzatosabb napja, mert felragyog itt egy isteni döntés is. Sőt, ez az isteni döntés áll mindennek a hátterében.
 
Ezt a döntést közli Isten az első emberpárral: az asszony ivadéka a kígyó fejére tapos, a kígyó pedig annak sarkát mardossa. Erről a döntésről jövendöltek a próféták, különösen, amikor Isten szenvedő szolgájáról szóltak, aki nép bűne miatt szenved. Ezt a döntést hirdették karácsony éjszakáján az angyalok: született néktek ma a megtartó. Ezt a döntést tudatja Simeon ott a templomban Máriával: a te szívedet a fájdalom kardja járja majd át. Ezt hirdeti magáról Krisztus, amikor tanítványainak jelenti, hogy Jeruzsálembe készül, ahol elfogják, elítélik, keresztre feszítik, és majd harmadnapon feltámad. Ezt az isteni döntést fejezi ki, mikor azt mondja tanítványainak: azért jöttem, hogy életemet váltságul adjam.  És ennek a döntésnek a megértésére tanít, amikor arra hív, hogy semmiképpen ne álljunk bosszút, vagy ha megütnek jobbfelől, tartsuk oda másik orcánkat is, továbbá, hogy az első lesznek az utolsók, és az utolsók az elsők, és hogy aki meg akarja tartani életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti Őérette, a Krisztusért és az evangéliumért, az megtalálja azt. Krisztus tudja, hogy ez a döntés megbotránkoztató. Ez a döntés – emberileg szólunk! – elgondolhatatlan, mert felforgatja az magunkkal így-úgy kialkudott rendet: a beletörődés és az önzés rendjét. Ezért a döntésért küzd ő ott, a Gecsemáné-kerti magányában vért verítékezve. Ezt az isteni döntést nevezi keserű pohárnak. Ez a döntés nyitja meg Nagypénteken a sötétség óráját. S ennek a döntésnek a mélységére utal kiáltása a kereszten: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?!
 
Szóljunk most erről. Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?! Mintha Isten látszólag elfogadná itt az ember halálos döntését. Mintha Isten látszólag elfogadná, hogy az ember mindegyre önmagát választja, s hogy rossz döntéseinek végén – hiába a kézmosás - nem marad más, mint a Pilátus kérdése kiáltozott felelet: feszíttessék meg! Mikor az ember a döntés elől menekül – ahogy menekült Pilátus, Péter, menekültek a tanítványok, a Nagytanács, Júdás, és menekült mindenki - vajon, marad-e más, mint a keresztrefeszítés, a megmagyarázhatatlan tett? Milyen találó a mi kifejezésünk, mert egy nyelv sem mondja így: megmagyaráz – vagyis megpróbáljuk lefordítani magunknak, értelmet keresünk valamire, fejtegetjük az okokat – megmagyarázzuk, magyarázzuk. Szépen mondjuk ezzel, hogy eleve benne vagyunk abban, ami elromlott - és most okát kellene adnunk. DE hogy Isten így akarta volna? Ezt csak akkor mondhatjuk, ha Isten döntésének végeredményét is meglátjuk – az igazi okot. S ezt a feltámadás felől láthatjuk meg. Isten nem a mi döntésünket fogadja el, hanem Krisztusét. Azt a döntést, melyet titokzatos szavakkal tudunk csak kifejezni: a Szentháromság második személye Krisztus lemondott isteni méltóságáról és rabszolgahalált halt nagy-nagy engedelmességben. A teremtő Ige teremtményi létet vett magára és megkóstolta a halált. Isten örök szeretetéből, megismételhetetlen áldozattal eltörölt mindent áldozatatot, mert eltörölte a bűnt és halált. Ez a döntés a Krisztus döntése: aki felvette keresztjét, aki elsőből utolsó lett, úrból rabszolga, bíróból elítélt, életadó, szerető istengyermekből kiszolgáltatott szenvedő.
 
És Krisztus ezzel a döntéssel, és ennek következményével megtörte az emberi lét végtelen tragikus láncolatát, megszakította a szűnni nem akaró folyamatot, hogy elrontott döntéseket akarjunk korrigálni még rosszabb döntésekkel. Mondjuk hát ki egyszerűen: Krisztus megtörte a bűn és halál átkát. Hogyan? Úgy, hogy ő minket választott önmaga helyett! Életemet adom az enyéimért - mondja. Sőt, életét adja ellenségeiért. Sőt, életét adja Isten ellenségéért, - az emberért.
 
Szeretett Gyülekezet, kedves Testvéreim! Nagypénteken ezt a lehetetlen döntést, lehetetlen lehetőséget csodáljuk, de csak azért csodálhatjuk, mert tudjuk: Isten a feltámadással fenséges módon igazolta Krisztust. S hogy miért nem ront ránk? Hiszen, ha igazolta is Krisztus csodálatos döntését, felülmúlhatatlan alázatát, a mi döntésünk súlya nem lett kisebb, a mi meggondolatlan megfontoltságunk nem lett kevésbé vétkes! DE Krisztus útja a keresztig, a sírig, a feltámadásig azt az isteni akaratot mutatja, hogy amit ő megtört ebben a halálos konfliktusban, az soha többé ne határozzon meg minket végérvényesen. Mert Krisztus engedelmességében megszakadt az engedetlenség végtelen láncolata, Krisztus alázatában megtört az emberi kevélykedés halálos keménysége, Krisztus áldozatában – mivel nem magáért áldozott! – érvényét veszítette a rossz döntések átka.
 
Mi, magyarok gyakran mondogatjuk, hogy következmények nélküli országban élünk. De én nem szeretem ezt a mondatot! Ez afféle cinkos mondat! Mit fejez ki? Következmények nélkül vagyunk – vagyis bűnben veszteglünk, vagyis nincs vége a rossznak, vagyis szabadsága van a bűnnek, vagyis mindegyre halálos zsákutcában toporgunk. Mert következmények nélkül élni, azt jelenti: a halál felé tartunk, s nem tudunk helyes döntést hozni. S mégis mi lenne, ha valaminek, bárminek lenne következménye? Mi lenne, ha Isten a mi rossz döntésünkből vonná le a következtetést? De hadd fordítsam meg: mi lenne, ha végre mi engednénk egy isteni döntés következményeinek – ha engednénk ennek és csak ennek az egy döntésnek, hogy Isten változtasson meg bennünk mindent végre?! Isten ugyanis azt akarja, hogy ne éljünk tovább a rossz döntések rabláncára fűzve! Igen, mi nem tudjuk, hol kezdődött ez a rossz, és nem tudjuk, éppen ki a felelős érte – csak azt tudjuk, hogy nem tudunk kikeveredni belőle. Hát kicsoda szabadít meg minket? Ő! Krisztus! Isten azt akarja, hogy ne legyen tovább hatalma a bűnnek mifölöttünk. Bizony, kegyelme nélkül, akár beszélünk a bűnről, akár hallgatunk róla, csak úgy vagyunk, mint a rabok a bőrük alá ültetett helyzetjelző chippel, bárhova menjünk, mindig ránktalál a kísértés és a vétek. Isten azt akarja, hogy ne legyen végévényes a halál. És Istennek ez a döntése a végérvényes döntés: feltámasztotta a halálból azt, akit mi halálra adtunk. Miért adtuk halálra? Mert mi csak magunk mellett tudunk dönteni! Miért ő győzte le a halált, a bűnt? Mert ő lemondott önmagáról – érettünk! Lemondott isteni jogáról és áldozatot hozott az emberért.
 
Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim! Amikor a feltámadott Úr, a megismételt csodálatos halfogás után, faggatóra fogta Pétert, háromszor tette fel neki ugyanazt az egyszerű, mindent eldöntő kérdést. S azt mi is tudjuk, hogy amikor nemhogy három, de akár csak egy kérdésre kell igennel vagy nemmel válaszolnunk, akkor döntünk is, akkor választunk. Ez a Jézus kérdése: Péter, szeretsz-e engem? Sőt, inkább ez a kérdése: Péter, jobban szeretsz-e ezeknél (tudniillik a többi tanítványnál, azoknál, akik csak elfutottak magukat mentve, s nem mint Péter, aki olyan bőszen akart kérkedésével mindenkit felülmúlni, de lám, háromszor tagadta meg Urát). Jobban szeretsz-e ezeknél? S mintha e kérdésekben az is megszólalna, amit Nagypéntek egész drámája oly élesen mutat: Péter, jobban szeretsz-e önmagadnál? Tudsz-e Isten javára dönteni? Ha igen, akkor legyőzheted mindazt, ami a Megváltót a keresztre vitte, akkor legyőzheted a tömegek üvöltésénél ijesztőbb hangot, mely a szívedben szól, akkor legyőzheted a bősz indulatnál félelmesebb gyávaságot – akkor legyőzheted önmagadat, akkor tied lehet az élet. Mert aki meg akarja tartani életét, elveszíti azt – és aki elveszíti életét Krisztusért, aki tehát Krisztust választja önmaga helyett, sőt önmaga ellenére – az megtalálja az életet. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Olyan Igét olvastam fel, amelyet az egész Bibliának az egyik legszebb, legbátorítóbb, legtöbbre mutató szava. Csodálatos magaslat ez, ahonnan olyan távlatokat is megpillanthatunk, melyeket korábban nem vettünk észre, vagy nem fogtunk föl. Csak néhány lépést szükséges megtennünk, hogy eljussunk ennek az igének a magaslatára, -  ezeket szeretném felidézni.
Amikor a Római levelet olvassuk, látjuk, hogy Pál apostol nemcsak Istennek a nagy igazságáról szól, nemcsak Krisztus váltságának nagy titkát tárja föl, hanem, önmagáról is beszél. A Római levél nem elvont filozófiai, teológiai fejtegetés (bár az is, mert nagyon mély és komoly igazságok vannak benne), hanem bemutatkozó levél, személyes vallomás. Pál szeretne ellátogatni a római keresztyének közé. Még sosem volt náluk, csak néhány személyt ismer, akikkel másutt találkozott. Útiterve szerint Rómába is el akar menni, ezért a levelet mintegy maga előtt bocsátja. Nagy gondolatokat, nagy titkokat fogalmaz meg benne, ám érezzük, hogy önmagáról is beszél. Ez bizony személyes vallomás is. Mert ki másról szólna az apostol az előző szakasz utolsó verseiben, amikor azt mondja: „megtalálom azért magamban, aki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem, mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de látok egy másik törvényt tagjaimban, mely ellenkezik elmém törvényével, és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban. Oh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből!”
Egy nagy drámát mutat be: megismerte Krisztus kegyelmét, elnyerte a bűnbocsánat drága ajándékát, megtapasztalta életében Isten megújító erőit, megbizonyosodott Isten szilárd kegyelméről, hiszen annak Krisztus a záloga. Megízlelte az új élet minden áldását és erejét, sőt azt is átélte, hogy elméje megújult; s itt az elmén az egész belső gondolkodást, magatartást, habitust, irányultságot, az egész emberi mivoltot érteni kell. Így mondja az apostol: elmém, belső emberem szerint gyönyörködöm az Isten törvényében! Ezek csodálatos tapasztalatok. Főleg, mert megromlott természetünk miatt mi nem tudunk a jóban lenni a jóval, hogy egyszerűen mondjam. Nem tudunk jóban lenni a jóval, hanem mindig fölsarjad bennünk valami, ami miatt kétségbe vonjuk a jót, vagy fellázadunk ellene. De Pál változást tapasztalt, így mondja: belső emberem szerint gyönyörködöm a jóban.
Ugyanakkor lát magában egy másik törvényt is, amely ellenkezik elméje törvényével. A törvény nem az, amire a mai világban gondolunk.  Látjuk, hogy egy-egy ország parlamentje, egy-egy helyi közösség képviselő testülete hogyan alkot törvényeket, szabályrendeleteket, s hogyan megpróbálják mintegy fölvenni a versenyt a folytonos változással. Amikor az apostol törvényről beszél, nem a folyton változó életszabályokról szól, hanem arról, ami egyetemesen érvényes, ami mindig és mindenütt érvényes, aminek általános és konkrét érvényessége van, tehát megváltozhatatlan. A törvény az, ami változhatatlan, ami úgy volt, úgy van és úgy lesz mindig. Erre a törvényre mondja, hogy gyönyörködöm benne. Gyönyörködik abban, ami megváltozhatatlan, mert Istenből való, Isten örök rendjét hordozza. Majd hozzáteszi: de jaj, fölfedezek magamban egy másik törvényt (és az is törvény), amelyik nem akarja, hogy az Isten jó törvényét cselekedjem. Olvasom még egyszer: „de látok magamban egy másik törvényt, mely ellenkezik az elmém törvényével és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban.” Két hatalom, két erő küzd az emberben: az egyik akarja az Isten törvényét, vágyakozik a jó után, nem találja Isten törvényét nehéznek, rettenetesnek, teljesíthetetlennek, éppen ellenkezőleg, jónak és szépnek tartja - de jaj, van egy másik erő, egy másik törvény, s ez rabul ad az Istennel való ellenkezésnek. S így kiált az apostol: oh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből? Hiszen ebben felőrlődik az ember, a legszebb eltervezéseink mind semmivé lesznek, legszebb dolgaink mind megsemmisülnek, s ebben az őrlődésben azt vesszük észre, hogy nemhogy az élet felé haladnánk, hanem inkább a halál felé tart az életünk. Nagy dráma ez.
Mondhatni, a keresztyén élet nagy drámája ez. Éppen erre hivatkozva kell megfognunk azokat a keresztyén testvéreinket, akik már-már elszárnyalnának: maradjanak még itt egy kicsit velünk és közöttünk a földön, járjanak még egy kicsit két lábbal a földön! Igen, van a keresztyén életnek sok-sok föllelkesülő, ellelkesülő pillanata, mikor úgy érezzük, hogy már kinőtt az angyalszárnyunk, s már-már a harmadik mennyben járunk. De lám. milyen józan az apostol, aki éppen ezzel a drámával emlékeztet bennünket, hogy aztán csalódván végkép össze ne törjünk. Emlékeztet bennünket, hogy van itt egy nagy harc. Mintha azt mondaná, hogy amikor Krisztust megismerjük, és a belső ember szerint eljutunk Isten örök rendjének a csodálatára, valójában akkor kezdődik a keresztyén élet. Nem akkor végződik, hanem akkor kezdődik. Mintha egy kezdőponton állnánk, s ott kell megvívnunk egy nagy harcot. Ezért közli az apostol a csodálatos igét, hogy bennünket ebben a küzdelemben megsegítsen: akiket Isten lelke vezérel (akiket Isten lelke vezet), azok az Isten gyermekei. Mit jelent hát Lélek szerint járni, Lélektől vezettetni?
Három egyszerű vonatkozást szeretnék ma idehozni. Az első a régi világból ismert kép: a pedagógus vezette, vitte a gyereket az iskolába. Aki megélte, boldogan élhette meg, hogy gyermekét az első tanítási napon kézen fogta, s elvezette az iskolába. Persze, a gyereknek nem volt könnyű, ő megállt az iskolakapuban, teleszökött a szeme könnyel, kapaszkodott az apja kezébe, az anyja szoknyájába, nem akart egy tapodtat sem tenni. De aztán megszokta az iskolát. Azt mondja az apostol: akiket Isten lelke vezérel, azok az Isten fiai, azok az Isten gyermekei. Miért azok? Mert Krisztus kegyelme által Isten a gyermekeivé fogadott bennünket, és ez nem puszta deklaráció, nem általános megjegyzés (mert, persze, Isten gyermekei vagyunk mind, Ő teremtett bennünket). Az apostol nem általános isten-gyermekségről beszél, hanem csodálatos vezettetésről.
Isten beírat bennünket a Krisztus iskolájába, és nekünk egész életünkben ebbe az iskolába kell járni. Csak egyetlen egy vonatkozását hadd mutassam meg ennek. Krisztus iskolájába kell járnunk szüntelenül, mert bizony könnyen összetörik bennünk az Istenbe vetett bizalmunk. És ha nem járunk a Krisztus iskolájába, nem is halljuk újra meg újra azt, amit Krisztusunk a Hegyi Beszédben Isten gyermekeiről tanít. Nem halljuk, és nem tölti meg a szívünket Jézusnak ez a szava: nézzétek az ég madarait, nem szántanak, nem takarnak, nem vetnek, és Isten gondoskodik róluk. Ti pedig az ég madarainál kedvesebbek vagytok Isten számára. Vagy amikor azt mondja Salamon, legnagyobb dicsőségében sem öltözött olyan szépen, mint a mezők liliomai. Ti viszont kedvesebbek vagytok Istennek a mezők liliomainál. Bizony, könnyen összetörik az emberben az Istenbe vetett bizalom, mert – ahogy az apostol mondja – küzd az ó-ember, visszaránt bennünket, nem jutunk egyről kettőre, összeomlanak a szép eltervezéseink, a nagyszerű elhatározásaink és megrendül az ember, - gyötör bennünket a régi énünk, nem ereszt bennünket olyan könnyen. Egész életünkben Krisztus iskolájába kell járnunk.
Akiket Isten lelke vezérel, azok Istennek fiai! – van ennek egy második értelme is, hadd szóljak erről is. Akiket Isten lelke vezet, azok olyanok, mint a zarándokok. Pál apostol egy másik helyen szintén önmagáról mondja, hogy amik mögötte vannak elfelejtvén, célegyenest tart a neki eltett mennyei jutalomra, vagyis nem elég, hogy magunk mögött hagyni azt, ami nyomaszt, lehúz, tönkretett, ami szétzúzta az életünket, ami megsemmisítette az Istennel való kapcsolatunkat! Célnak is kell lennie, célba is kell érnünk. S itt máris két értelme tárul fel az igének: az egyik a zarándoklat képe. A zarándok célra tart. Most a hosszú szabadság idején a templomunkban is látszik, mert csorbacsíkban vagyunk, milyen az, amikor elmentek az emberek kirándulni, hegyet járni, kikapcsolódni. Ez nem zarándoklás. Ez csak amolyan kényelmes nézelődés, van idő bőven. A zarándoklat más. A zarándoknak célja van, a zarándok tart valahova, a zarándoknak segítőre van szüksége, a zarándoknak vezető kell. Ide kapcsolódik a másik kép is: olyan ez, mint amikor hajó érkezik a kikötőhöz,  de ez a hajó még soha nem hajózott be ide. Révkalauzra van szüksége, aki kihajózik elé a nyílt tengerre, és a szirtek, a veszedelmek, a sziklák között bevezeti a biztos révbe. Akiket Isten lelke vezérel, azok Isten fiai, akiket Isten lelke vezérel - még ha meginog bennük a bizalom, mégha beléjük kapaszkodnak a saját bűneik, mégha meghomályosodik is az élettávlatuk, mégha föltódul is a szívükbe megannyi kétségbeejtő kérdés -  önmaguk kapcsán boldog bizonyossággal hihetik, hogy Isten Lelke vezeti őket a biztos célba. Erről így szól a felolvasott szakaszban az apostol: ha annak lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az Ő tibennetek lakozó lelke által. Mert ez a cél!
Nem az a keresztyén ember célja, hogy valami vallásos teljesítményt végrehajtson (bár ez újra divat lett!), hogy az arról szóló igazolást lepecsételve betegye a mellényzsebébe, miszerint részt vett egy zarándoklaton, végrehajtott néhány nemes dolgot, hogy majd az utódok szép szóval emlékezzenek meg róla. Ha ilyen céljaink vannak, vagyis ha csak halál felé tart az életünk, akkor nincs értelmes célja az életnek. Ám ha az a Lélek, Istennek Lelke vezet, a Lélek, aki Krisztust feltámasztotta a halottak közül, bennetek lakozik, a ti halandó testeteket is meg fogja eleveníteni. Akiket Isten Lelke vezérel, akiknek a Szentlélek a révkalauza, akiknek Isten Lelke a zarándoktársa, azok az Isten gyermekei. Egy egyszerű jelenetet hadd idézzek fel az  egyik kedves húsvéti történetünkből. Amikor a két emmausi tanítvány Jeruzsálemből megy hazafelé az úton, csatlakozik melléjük egy zarándok. Ők vezetik a zarándokot, ők ismerik az utat, ők kérdezik tőle: csak te vagy jövevény (csak te vagy zarándok), hogy nem tudod, mi történt itt? Ám amikor a feltámadott Jézus (mert ő ez az ismeretlen) elmagyarázza nekik, hogy így kellett ezeknek lenniük, így kellett a Krisztusnak meghalnia, feltámad a szívükben egy csodálatos érzés, egy titokzatos sejtelem, és amikor aztán ráismernek Krisztusra ott bent a házban, ahogy megszegi a kenyeret és megáldja, egyszerre megértik, hogy nem ők vezették ezt a zarándokot, hanem a zarándok vezette őket. Nem ők vezették a feltámadott Krisztust, hanem Krisztus állt melléjük és vezette őket a csüggedésnek, a lemondásnak, a vereségnek az útján, a halálnak az útján, hogy mire megérkeznek, kiderüljön, hogy az élet útja volt az. Akiket Isten Lelke vezérel, azok az Isten fiai.
És végül, a harmadik vonatkozásról is szeretnék szólani. Az apostol nagy drámájához igazodunk. A hetedik részből idéztem már megrendítő felismerését. Jó dolog Isten gyermekének lenni, és jó dolog az Isten törvénye. Pál Jóban van a jóval.  És mégis visszatartja, visszahúzza őt valami, - s ebből nagy küzdelem támad. Ezért mondja a 8. Részben: ha test szerint éltek, meghaltok, de ha a test cselekedeteit Lélekkel megöldöklitek, éltek. Harcról beszél az apostol: agóniáról, küzdelemről. Akiket Isten Lelke vezérel, ahogyan a katonát, a harcost a harcban vezetik, azok az Isten fiai. Nemrégiben láttam a televízióban egy filmet. Ebben egy középkori csatát rekonstruáltak, s a történelem-tudósok ügyesen elmagyarázták, megmutatták a csata fontos helyszíneit: hol álltak a vezérek, hol voltak a katonák. Miután ma már lehet légifelvételeket is készíteni, ezekkel is bemutatták a csatateret. Az döbbentett meg, ahogy akik az első vonalban harcoltak, azok lent, egy völgy mélyén küzdöttek, és a völgy mélyéről nem lehetett többet, csak az ellenség első sorát látni. Akik a kézitusát folytatták, azok három-négy méterig ha elláttak ebben a mély szakadékban. Ám akik őket irányították, akik a csatát vezették, kürtöléssel vagy zászlójellel mutatták az utat: merre kell fordulni, s hogy mit kell tenni. Ők voltak a hadvezérek, a vezetők, és az ő felelősségük volt, hogy a csata győzelemre fordult, vagy vereséggel ért véget. Te csak maradj a helyeden, te csak küzdj ott, ahova Isten beállított, te csak figyelj a Lélek szavára és tanácsára, mert – és ezért fordítja olyan szépen a régi Károli fordítás így: akiket Isten lelke vezérel, azok az Isten fiai. Isten tudja, hol vagy, Isten tudja, milyen küzdelmet folytatsz, Isten tudja, milyen segítségre van szükséged, Isten tudja a kétségeidet is, Isten számon tartja azt is – ne félj, ha ezt mondom! – hányszor szenvedtél már vereséget, Isten tudja azt is, hogy a szíved tele van kétséggel, és legszívesebben sarkon fordulnál, hátat fordítanál, hogy aztán hátulról kaszaboljon le az ellenfél. Isten tudja, hogy legszívesebben lehuppannál a földre, és bőgve, mint egy gyerek, föladnád a küzdelmet és mondanád, hogy neked ez nem megy. Akiket Isten Lelke vezérel... egy érdekes görög igeszerkezet van itt, egy intranzitív ige, ezt így is lehetne fordítani: akik Isten Lelke által vannak vezetve, akik Isten Lelke által vezettetnek, akiknek az a jellemzőjük, hogy Isten Lelke vezeti őket: azok az Isten fiai.
A Szentlélek beírat a Krisztus iskolájába, hogy megtanuld az Istenbe vetett boldog bizodalmat, a Szentlélek Isten megmutatja a boldog életcélt, és vezet ha harcolnunk kell. Ezért mondja az apostol személyes vallomásként – s ezt a vallomást átvehetjük, és boldogan mondhatjuk mi is – nincsen kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztusban vannak, nincsen kárhoztatás azok fölött, akik a Krisztus iskolájába járnak, és boldog bizalommal bíznak megváltó Istenükben. Nincs kárhoztatás azok fölött, akik látják a végső boldog életcélt és ezért élnek: mindent hátuk mögött hagyva boldogan, kitartással futnak a mennyekben eltett jutalomra. És nincs kárhoztatásuk, nem lesznek vesztesek, nem maradnak alul, nem vesztik el a küzdelmet, hanem Krisztusban diadalmaskodnak.  Pál apostol a 2. Korinthusi levélben megrendítő szavakkal írja le gyötrelmét, szenvedését. Ilyeneket mond: mindenütt szorongatnak bennünket, - de mégsem szorítanak sarokba. Mindenütt háborgattatást élünk át, mégis békességünk van. Mindent elvesznek tőlünk, szegények vagyunk, és mégis Isten Szentlelke által mi vagyunk a sokakat meggazdagítók, - mert felette diadalmaskodunk azáltal, Krisztus által, akit Isten feltámasztott a halálból. Nincsen kárhoztatásuk azoknak, akik a Jézus Krisztusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem lélek szerint, mert akiket Isten Lelke vezérel, azok az Isten fiai.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Virágvasárnaphoz szoktuk hozzáolvasni a templom megtisztításának történetét, melyet most Márk evangélistától olvastam föl. Ezt mind a négy evangélista feljegyzi, Márk is ugyanúgy, ahogy a többiek, ám egy megjegyzést hozzátesz még, amit a többi evangélista nem mond el. Én ma erről a megjegyzésről szeretnék néhány szót szólni. Azzal, hogy Jézus megtisztítja a templomot, fölforgatja az árusok asztalait, elkergeti a galambárusokat, a többi evangélista befejezi a cselekmények elősorolását, és máris Jézus szavaira térnek rá. Márk azonban még hozzáteszi: és nem engedte, hogy valaki edényt vigyen a templomon keresztül.
Mielőtt azonban erről szólnék (s nem azért késleltetem, hogy a feszültséget növeljem), hogy mit jelenthetnek ezek a szavak, annyit még el kell mondani, kedves testvéreim, hogy a templom volt megtisztítása az az esemény, amely végképp elindítja a lavinát.  Láttuk ugyan, hogy gyűlt már Jézus ellen az indulat, gyűlt már a vád, a harag, és érett már az elhatározás, hogy félretegyék az útból. Ezt az evangélisták is jelezték minden esetben. Már besúgót is találtak, már áruló is akadt a dologhoz. Tehát ahogy haladt előre ez a gyilkos indulat, a mi szívünkben egyre inkább nőtt a rémület: miért? Ugyan miért? Mert eközben számunkra egyre nyilvánvalóbb, hogy Jézusban Isten szabadítót küldött, hogy ez a Jézus, aki körül már fonják a hálót, ez a Jézus, aki ellen szervezkednek, ez a Jézus, akit félre akarnak tenni az útból, ez a Jézus: a Megváltó! De engednünk kell, hogy ez a dráma, és a nagy kétség, az ellentmondás bennünk is fokozódjon! Kifejezetten célja is ez az evangélistának. Igen, azt akarja, hogy erőt vegyen rajtunk ez az érzet, hogy még nagyobb kétségbeesésbe indítson bennünket. Mert amikor az evangélisták elmondják, hogy micsoda indulatokat váltott ki mindaz, amit Jézus tett, akkor gondosan értésünkre adják azt is, hogy az ellenfelek (így szoktuk mondani: a farizeusok, az írástudók, a Nagy tanács, a zsidók) azok mi vagyunk. Mert Istennek és embernek az összeütközéséről van itt szó, Isten és ember nagy drámájáról van itt szó. És most, amikor virágvasárnap után ott vagyunk a szent helyen, ez az összeütközés olyan felfokozottá, olyan drámaivá válik, hogy a templom megtisztítása végképp eldönt mindent. Amikor ez megtörténik, és a templomőrök, a papok, a kultusz felkent képviselői nekitámadnak Jézusnak, hogy ugyan hatalommal tette Ő ezt, ki engedte meg ezt neki, ki parancsolta ezt neki?  - elindul még egy vitasorozat, és ennek végén megszületik a végleges döntés, Jézust ki fogják végezni. Félreteszik az útból.
Azért mondtam el mindezt, mert így értjük meg, hogy itt nem egy régi időkre tartozó drámáról van szó, amit mi 2012-ben el tudhatunk azzal intézni, hogy: igen, a régiek ilyenek voltak, kétezer évvel ezelőtt ilyen volt az ember. Mi már felvilágosultak vagyunk, mi már jártunk hittanórára, mi már megtanultuk a Bibliából, hogyan voltak ezek a régi dolgok, mi már ilyet nem tennénk. Nem. Mélyebb az indulat, mélyebb az emberi düh, mélyebb mindaz, ami itt forog, hogysem ennyivel elintézhetnénk. Engedjük hát, hogy ez az ige tükröt tartson elénk, nézzünk bele ebbe a tükörbe, lássuk meg, mit mutat ez a tükör, és kérjük meg a Szentlélek Istent, hogy ha még van a méregnek, a haragnak, az ó-emberinek, az Isten-ellenesnek valami gyökere bennünk, azt égesse ki, pusztítsa el. Legyen most a nagyhétre készülve ez az utolsó nagy szellemi böjtünk az, hogy engedjük, hadd vegye el tőlünk Isten mindazt, ami Ővele szembeállít minket.
Ezért, engedjétek meg, hogy csak arról az egyről szóljak, amit Márk evangélista olyan talányosan idetesz: és nem engedte, hogy edényt vigyenek keresztül a templomon… Azt még értjük, hogy Jézus feldönti a pénzváltók asztalait, mert mi dolog a templomban kereskedni? Emlékszem, gyerekkoromban följöttünk Budapestre, a Deák-téri templomba, virágvasárnap este a János passiót meghallgatni. (Azért akkoriban az nagy, neves esemény volt, szinte azt lehet mondani, hogy az egyetlen engedélyezett vallási esemény.) Evangélikus módon úgy adakoztak a templomban, hogy az áhítat után körbeadták a perselyt a templomban és mindenki dobhatott bele. Ültem ott, már jött volna felénk a persely, és azt vettem észre, hogy egy kedves hölgy pénzt vesz ki a perselyből. Mondom is édesanyámnak: lopnak a perselyből! De nem lopott a hölgy, csak betett egy száz forintost (az volt a legnagyobb bankó), és vette ki a tízeseket, ott váltotta helyben a pénzét. No, édesanyám megnyugtatott, hogy itt lopás nem történik, a templomban nem lopnak, ez csak egyfajta pénzváltás. De azért kisgyerekként csak megütött, nem szép dolog ez.  Persze, a Biblia-tudósok elmagyarázták már, hogy ott a jeruzsálemi templom előterében szükség volt efféle tevékenységre. Hiszen folyton érkeztek a távoli zarándokok, és a Római Birodalomban mindenféle pénznemet használtak. Tehát amolyan Euro-előtti állapot volt ott, így ott a templom előtt váltották a pénzt hogy meg tudják venni az áldozati állatot. Aztán, mondja az evangélista, Jézus földöntötte a galambárusok asztalait is. Azt az asztalt döntötte fel, amelynél annak idején az Ő szülei is vásároltak!  Amikor Jézust bemutatták a templomban, olvassuk, szülei egy gerlice-párt áldoztak. S lám, egy emberöltő után megérkezik Jézus a templomba, és földöntögeti ezt a pultot. Régi szép tradíciókat robbant fel itt Jézus. Igen, ezek nem vallási tradíciók, ezek gyakorlatias tradíciók! Mondhatnám, ezek a jeruzsálemiek olyanok, mint mi, reformátusok vagyunk, mert mi is gyakorlatiasak vagyunk. A templom ugyan szent hely, de mi nem vagyunk olyan babonásak, mint a római katolikusok – elnézést kérek a római katolikusoktól, csak idézem, hogy mit gondol egy református! -, hogy ha van valami üres tér, amit templomnak használtunk, ott mi hétközben ne használhatnánk másra! Nem mondom, hogy csibekeltető forog némelyek  agyában, de hallottam már néhány érdekes ötletet. Gyakorlatiasak voltak a régi jeruzsálemiek is, de nem is kívánhatták a több száz vagy több ezer kilométerről érkező zarándokoktól, hogy hozzák magukkal az áldozati állatot, és  azt sem kívánhatták, hogy a Hispániából vagy Babilóniából érkezett zarándokok már jó előre váltsák fel a pénzüket. Mindezt szépen el lehetett intézni ott, a templom tornácán. S ment az élet szépen, komolyan, annak rendje-módja szerint. MI volt hát akkor a baj?
Amit Jézus tett, annyira szembenáll ezzel a gyakorlatiasággal, annyira botrányos, hogy jobbára valami szimbolikus prófétai dologra magyarázzuk. Kötélből ostort font, kiűzte a pénzváltókat, fölborogatta az asztalokat, és megismételte Jeremiás próféta dörgedelmét, mert Jeremiás prófétától idézte: az én Atyám háza az imádság háza, ti pedig latrok barlangjává tettétek azt! Így prédikált egykor Jeremiás próféta. Miért? Mert Jeremiás korában, a régi zsidók fölmentek a templomba, elmondták az imádságot, bemutatták az áldozatot, s azt mondták: lelkük megszabadult minden bűntől, eleget tettünk! Erre mondja Jeremiás próféta: eleget tettetek? - Otthon romokban van az életetek. Eleget tettetek? – Kiléptek a templomból, és ugyanazokat az üzelmeket folytatjátok, ami miatt ide jöttetek bűnbánó lélekkel. Eleget tettetek? Hogy is mondja Jézus a Hegyi beszédben? Miért hozol az oltárra áldozatot, ha felebarátoddal perben, haragban állsz? Menj, békülj ki először a te felebarátoddal, engesztelődj meg vele, s utána hozz az oltárra áldozatot. Igen, prófétai szót ismétel Jézus.
Én azonban azt hiszem, egy rugalmas rendszerben, mint amilyen rugalmas rendszer volt a jeruzsálemi templom környéke, még igazán nem kellett volna Jézust a halál felé lökni! Ám ez a mozzanat: nem engedte, hogy edényt vigyenek keresztül a templomon… – itt van a titok nyitja, kedves testvéreim. Mit jelez ez a mondat? Egyetlen épkézláb magyarázat van rá. Ha valaki látta már a jeruzsálemi templom makettjét vagy a térképét, az még jobban maga elé tudja képzelni, amit persze egyszerű szavakkal is el lehet mondani. A jeruzsálemi templom egy nagy négyszögletű területen állt, s erre a négyszögletes területre több ponton, kapukon lehetett belépni. Be lehetett jönni például az Olajfák hegye felől is, Jézus kedves tartózkodási helyéről. Egy másik kapun hozták be ott az áldozatra szánt állatokat, és volt kapu a belváros felé is, ahol a piacok voltak, onnan is be lehetett jutni a templomhoz.
Akik az Olajfák hegye felől érkeztek a városhoz, óriási kerülőt kellett volna megtenniük, ha nem itt haladnak át. Ám így a templom területén áthaladva hamar bejuthattak a városba, vagyis lehetett rövidíteni. És nyilván sokan rövidítettek is! Pedig hogy őrizték a templomot a régiek!! Az életüket adták érte! A rómaiak sem bírtak el velük, kénytelenek voltak kompromisszumokat kötni a zsidókkal, mert azok hajlandók lettek volna meghalni is a templom szentséges sérthetetlenségéért! A makkabeusok története kétszáz évvel korábbról jól mutatja ezt. Éppen emiatt tört ki a makkabeus forradalom. A megszálló hatalom bevitte hadijelvényét a jeruzsálemi templomba, s erre kitört a forradalom. Így tekintett mindenki a templomra. Az volt az egy örök, igaz Isten lakozó helye, szent és sérthetetlen hely, ahova tisztátalan és pogány nem mehetett be, hiszen ott volt a szentek szentje, ahova senki nem mehetett be, csak egy évben egyszer a főpap, hogy bemutassa a nagy engesztelő áldozatot önmagáért és az egész népért. Ott volt, ahogy a régiek mondták: a világ köldöke. És mi történik? Nyitva van az kapu, át lehet menni a templom területén, szabadon, akárhogy, mert úgy praktikus. Nem az volt a nagy ügy, hogy pénzt lehetett váltani, vagy hogy bárki megvehesse az áldozati állatot – bocsánat, megismétlem a gyerekkori élményemet, hogy belenyúlhat a perselybe és abból válthat pénzt, ez nem nagy dolog. Nem az a botrány, hogy állatot lehet vásárolni, hogy be tudják mutatni az áldozatot. Ez itt a gond, most derül ki, hogy nem szentséges megfontolás irányítja a pragmatizmust – mert amúgy van ilyen is: a szent ügy érdekében az ember lehet gyakorlatias. Például, amikor imádkozunk, jó ha egyszerű szavakkal tudunk imádkozni, maga Jézus is így tanított minket imádkozni: nem kell órák hosszat Istenhez imádkozni, nem kell a szavainkból mennyei lajtorját építeni. Sőt, azt mondja Jézus: menj be a te belső szobádba, zárd magadra, ott mond el az imádságodat. Milyen egyszerű! A szent célok érdekében szabad és lehet gyakorlatiasnak lenni. De itt fordítva áll a dolog, itt az emberi gyakorlatiasság maga alá gyűri a szent hely méltóságát és tisztességét,  - mert nem szent cél érdekében rövidítették az utat. Aki profánul érkezett Jeruzsálem kapujához, és be akart menni a belvárosba, a piacra, annak ez volt a legegyszerűbb út, ahogy mondani szoktuk: sréh vízavé. Mint amikor lusták vagyunk a zebrán átkelni, csak oldalazunk itt a Böszörményi-úton a villamossín mellett át a túloldalra a zöldségeshez. Közben úgy gondoljuk, ez a kockázatos átkelés rövidebb, pedig mindenki kiszámíthatja, összesen 1,3 méterrel hosszabb. De az érzet! Ez az érzet lendít, s ezért a sürgő-forgó ember kész átgázolni a szent dolgokon is. Hozzányúlunk Isten szent dolgaihoz profán kézzel is, belemegyünk a legszentebb dolgokba is tisztátalan szívvel, majd fel is háborodunk,  hogy valami nem működik. Hogy nincs itt Isten, hogy hiába az imádság, hogy hiába az áldozat, hiába a könyörgés, hiába a sok szép, drága ígéret,  - nem teljesülnek a remények.
Azért lett volna rablók barlangjává a templom, mert gyakorlatiasan megteremtették az áldozás feltételeit? Talán ez is csípi az ember szemét, de ezért? Azt hiszem önmagában nem. Inkább azt kell mondanunk, hogy ez az átjárás a nagy sérelem. Mert ha megnyílik a templom kapuja, az nem oda-vissza utat jelez, az nem egy átjáró ház kapuja. Az Istenhez vezető út egyirányú utca. Azért vannak a templomon kapuk, hogy aki oda belép, az az oltárig, az áldozóhelyig, a szentek szentjéig, a kerubokig, az angyalokig és Istenig jusson el. Ezért épülnek templomok, ezért vannak templomok. A templom nem átjáró ház, nem az életünk dolgainak gyakorlatias lerövidítésére való. Talán már értjük Jézus tettét. S összességében is: miért jött Ő? Azért, hogy megnyissa az utat Istenhez. Miért jött Jézus? Önmagáról mondja: én vagyok az út, senki nem mehet az Atyához, hanem csak általam. És ez az út nem egy oda-vissza járható, gyorsforgalmi szakasz, ez az út egyirányú. Mondok ilyen egyirányú utakat, testvérek,  s mindannyian érteni fogjátok, miről beszélek. Szeretnéd tudni, hogy melyik út vezet vissza a paradicsomba? Az bizony egyirányú út, s ha megtalálnánk az elveszített édenkertet, oda mégse azért mennénk, hogy szétnézzünk, majd azt mondjuk: jaj, nekem még van egy csomó dolgom, gyorsan átsietek rajta. S ha áldásért könyörgünk, békességért, gyógyulásért, erőért – emberi szavakat mondok: sikerért, a fáradozásunk gyümölcséért, ezek csak afféle átmenő utak? Megkapjuk az áldást, és elmegyünk mellette? Vagy ha azért könyörög az ember, hogy létének értelmét megtalálhassa, létének forrásához eljuthasson, Istenhez megérkezhessen -,  ez mind-mind többirányú út? Csak fel-alá sertepertélünk rajta? Azt mondja az evangélista:  Jézus nem engedte, hogy valamiféle edény vigyenek arra. Mi lehetett azokban az edényekben? Áru? – lehet. Moslék? – lehet. Kuka, szemét? – lehet, ki tudja? Lehet így az Istenhez közeledni? Lehet így az Istenhez vezető útra rálépni, hogy tudom, két lépés után máris másfelé megyek majd? Amikor Jézus ezeket a súlyos szavakat mondja: az én Atyám háza az imádság háza, ti pedig latrok barlangjává tettétek azt,  - ezeket ne csak a régiekre érthessük! Ezért befejezésül még egy gondolatot kell idehozni. S ez itt a dráma igazi mélysége.
Az a régi templom megsemmisült, lerontották a rómaiak. Jézus ezt megjövendölte, és úgy lett. Az a templom még nem épült újra, bár vannak szentéletű zsidók, akik azt remélik, hogy egyszer újjáépítik az a jeruzsálemi templomot. Állítólag minden darabja megvan, csak várják az időt, amikor majd egyetlen éjszaka fölemelik ezt a régi szép templomot. De Jézus megtanította, hogy ezek már csak külsőségek. Amikor a Jákób kútjánál, Samáriában egy asszonnyal beszélgetett,  az kioktatta Jézust a régi szép hagyományokról, s talán arra is utalt, hogy ami Jeruzsálemben történik, az már mind másítás. Sokan tudták Jézus kortársai közül, hogy mi folyik a jeruzsálemi templomban: pénzváltás, árusítás, átmenő forgalom – csupa pragmatikus, ügyes megoldás: árufuvarozás, piacolás, megállapodások, egyházfinanszírozás. Minden, aminek mennie kell. És azt mondja Jézusnak: itt, a Garizim hegyén, a Jákób kútja mellett, itt a régi-régi helyen, itt a világ háta mögött, itt van az igazi istenimádat. De Jézus nem ért vele egyet. Hanem azt mondja neki: asszony mondom neked, eljön az óra, és most van (most van virágvasárnap, most a mi virágvasárnapunkon, és minden vasárnap és minden nap!), amikor Istent már nem Jeruzsálemben, már nem a Garizim hegyen imádják, hanem lélekben és igazságban, - és az Isten ilyen imádókat keres magának, akik lélekben és igazságban imádják őt. Hol van hát a templom? Az igazi? Az a templom a szíved. És vajon, a szíved átjáró ház, azon csak úgy, keresztül-kasul lehet átjárni? És át lehet rajta vinni szemetes kukát és moslékos edényt is, csak azért, hogy rövidítsük az utat? Értitek hát, mire hív most minket Jézus? Az én Atyám háza imádság háza, - ti latrok barlangjává tettétek azt. De eljött az idő, amikor azok, akik igazán imádják Istent, nem ott vagy amott, hanem lélekben és imádságban imádják Őt. A szívben, a szív teljességében. Ma tükröt tart elénk az Ige, nézzünk bele. De lehet, hogy nem is tükör ez, hanem afféle transzcendens sztetoszkóp. Hallgasd, mit mond a szíved. Hallod ott másnak a lépteit is, mint angyalokét és Istenét, hallasz ott más szót is, mint imádságnak és hálaadásnak szavát? Akkor zárd be a kaput, tisztítsd meg a templomot, hogy méltó helye legyen Isten imádatának és dicsőítésének.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! A felolvasott szakasz, mely János evangéliuma 21. részéből való, a Biblia-tudósok függeléknek nevezik. Arra hivatkoznak, hogy János evangéliuma 20. része már ezekkel a szavakkal ér véget: ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és hogy ezt hívén, az életetek legyen az Ő nevében. Egyszóval, ha szabad ezt mondani, szerkezetileg János evangélista már a 20. rész végén zárósorokat írt az evangéliumához: ezek azért írattak meg, hogy higgyetek az Úr Jézus Krisztus nevében. Aztán mégis jön egy újabb fejezet. Aki tehát ragaszkodik az irodalmi műfajokhoz, az nem tud mást mondani, mint, hogy a 21. fejezet afféle függelék. Én nem akarok a Biblia-tudósokkal vitázni, s meghagyom, lehet ezt a részt függeléknek is nevezni.  De az biztos, hogy mégsem olyan függelék ez, mint a levelek végéről ismert post scriptum, utóirat. Mert az valami olyasmi, hogy már megírtuk a levelet, aláírtuk, ráírtuk a dátumot, s talán már a borítékba is beletettük, mikor, eszünkbe jut valami, kivesszük hát, és gyorsan a levél alá még odaírjuk.  Amit ebben a függelékben olvasunk, itt a 21. fejezetben, az nem mellékes, lényegtelen valami, amit még gyorsan elmond az evangélista. Ez itt rendkívül fontos, és teljes egészében hozzá tartozik az evangéliumhoz. Hozzátartozik a feltámadott Jézus hatalmához, a tanítványi élethez. Így kell mondanunk:  arról olvasunk itt, hogy mit jelent a feltámadott Jézus tanítványának lenni! Hiszen, ahogy olvassuk az evangéliumban Jézus életét, szolgálatát, tanítását, megfeszíttetését, halálát és feltámadását, azzal együtt  egyre mélyülve olvassuk a tanítványok történetét is. Jézus nyilvános szolgálata azzal kezdődik, hogy tanítványokat választ, őket maga köré gyűjti őket, mindig velük van. De ez még a feltámadás előtt volt így, ez még az a korszak, amikor a tanítványok sem értették Jézust. Lukács evangélista jelzi ezt:  sok mindent észleltek, sok mindent tapasztaltak, láttak, magukba szívtak, sok dologra elkötelezték magukat, sok-sok változás ment végbe az életükben, mégis a Feltámadott Jézusnak kellett megnyitnia az értelmüket, hogy teljesen értsék a nagy isteni titkot. S bizony, ebben a mély tapasztalatban kezdődik az igazi tanítványság. János ennek a körülményeit mondja el.
Hogy megértsük a körülményeket (és a magunk tanítványságát is), most egyetlen megjegyzést szeretnék kiemelni.  A 11. versben ezt olvassuk: „Felállt Simon Péter és kivonta a hálót a partra, mely tele volt nagy halakkal, 153-mal, és noha ennyi volt, nem szakadozott a háló.” Hadd szóljak néhány szót erről a talányos számról: 153. Ez a 153 igen régóta foglalkoztatja a Biblia-magyarázókat. Vannak, akik szerint ez egy sajátos szó-betű játék, vagyis gemátria, tehát a szám tulajdonképpen valami betűalakot rejt. Olyasmi (mondják sokan), mint a Jelenésekről írott könyvben szereplő titokzatos szám, a 666, az Antikrisztus száma. Ha azt arám betűkre visszük, ki lehet számolni Néró császárra. Persze, másféle betűkkel ki lehet számítani másra is. Tolsztoj nagy regényében, a Háború és Béké-ben egy mámoros orosz misztikus Napóleonra számította ki. Visszatérve a halakra, sokan arra gondolnak, hogy ez a három szám három betűt ad ki, s attól függően, hogy latin, vagy görög vagy éppen arám betűket veszünk, valamiféle jelentést kell találnunk. De azt hiszem, ez nyakatekert megoldást lenne. Mások azt mondják, hogy a 153-ban a 3-as szám a döntő. Maga János evangélista mondja a történet végén: ezzel már harmadszor jelent meg Jézus az Ő tanítványainak feltámadása után. De, hogy a 153-ból meg a 3-ból hányféle kombinációt lehet fölállítani, azt bizony holnap reggelig sorolhatnám, egész könyveket írtak már erről. Mégis, azt hiszem, nem erről van itt szó. Igen, tudom, az emberi értelem nem nyugszik, mert valami titkot sejt itt. Ugyanis, bármire jussunk, folyton fönnáll a kérdés (és tulajdonképpen ez a történet lényegét érinti már), hogy egyáltalán, miért számolták meg a halakat a tanítványok, mikor volt nekik erre idejük? És miért tartja fontosnak János evangélista pusztán ezt a tény följegyezni, hogy megszámolták a halakat? Hiszen azt olvassuk a történetben, hogy épp csak partra érnek, épp csak kihúzzák a hálót, épp csak engedelmeskednek Jézus parancsának, hogy hozzanak még halat, hogy süssenek a parázson..., mikor számolták hát meg a halakat?
S ha mostmár ezeket a kérdéseket tesszük föl, máris kevésbé lesz izgató, hogy miért éppen 153 volt a halak száma. Inkább egy szempillantás alatt belátjuk, hogy éppen ilyen az életünk. Mert mi is megszámoljuk, számon tartjuk a dolgainkat: a zsákmányt, a sikert, a kudarcot, a veszteséget, az eredményt – mindent: mennyi jutott, mennyi maradt. Ne felejtsük, a tanítványok csapata halászemberekről áll. Ez a hét ember, aki most együtt van, eredetileg halászember volt, munkából hívta el őket Jézus. Emlékszünk a korábbi halfogásra, emlékezzünk csak, hogyan hagyták ott a hajót, a hálót, és indultak el Jézus után. Halászatból éltek, és ami életszükség, ami fontos, azt mi mindig számon tartjuk. Hanyag embernek tartjuk azt, aki nem tudja, hogy mennyi a havi javadalma, hanyag háziasszony az, aki nem tudja, hogy van-e cukor a kamrában, van-e a gyerekeknek reggelre zsömle, hanem csak él úgy bele a világba. Egyszóval, a 153 hal nem misztikát, gemátriát, elvonatkoztatott misztériumot jelöl, hanem azt, hogy a feltámadt Jézus ereje és hatalma itt és most, a mi mindennapi életünkben mutatkozik meg. És milyen a mi mindennapi életünk? Ilyen: tudom, hogy mennyi a fizetésünk, tudom, hogy mennyi kenyér van otthon, tudom, hogy hány kiló barackot főztem be télire, tudom, mennyi a benzin ára. Tudom, hogy mennyi az adósságom, s mennyi a kintlévőségem, tudom, hogy hány pár zoknim van, - egyszerű dolgokat mondok itt. De ezek azok a mutatók, számok, tények, amelyektől élet az élet. Így élünk.
S íme, a feltámadott Jézus ott, munka közben szólítja meg a tanítványokat. Persze, milyen munka közben? Azt írja az evangélista, aki maga is átélője volt ennek: „egész éjszaka halásztak, de nem fogtak semmit.” Megint egy hiábavaló nap, megint egy hiábavaló fáradtsággal betöltött éjszaka, megint csak eredménytelenség, - és megint Jézus csodája és Isten áldása, ha az Ő szavának engedelmeskedünk! Mert has Reá hallgatunk, akkor nem azt kell mondanunk, hogy hiába volt a fáradtság, hiába volt a küszködés, hiába volt az erőfeszítés! Akkor azt mondjuk, hogy áldást kaptunk! Ahogyan a felolvasott zsoltár  mondja a régi Izraelről, a szabadításról, sőt, fölidézi, és nem is a zsoltáros mondja, hanem maga, a szabadító Isten kiált így: „bárha az én népem hallgatna rám, s meghallaná szavamat, - nyisd fel szád, és eleget adok neked. Bárha az én népem hallgatna rám, ellensége térdre rogyna előtte, s szinte öröklétűvé tenném, ha az én népem hallgatna rám!”
A történet kapcsán azt is el kell mondani, hogy különös megszólítás van itt. A tanítványok úgy döntenek, hogy halászni mennek, munkára kapnak, egész éjszaka nem fogtak semmit, már reggeledik, és megáll valaki a parton, kétszáz könyöknyire van bent a vízen a hajó, ami nem nagy távolság, s bekiabál nekik: Fiaim, van-e valami ennivalótok? Persze, visszakiáltanak, hogy nincs, mert nem fogtak semmit. De most nem ezt emelem ki, hanem a megszólítást. Mert el kell itt tűnődnünk azon is, hogy miért nem ismerték meg rögtön és azonnal Jézust? Hiszen már megjelent nekik, már megmutatta kezén és oldalán a sebek helyét, már fölragyogtatta számukra a feltámadás dicsőségét, már hallották a Feltámadott hangját, - és itt az az ötven-hatvan méter nem volt nagy távolság. Ötven-hatvan méterről már a testtartásból, a mozgásból, de legfőképpen a hangról mi is megismerjük azt, aki fontos a számunkra. Azt hiszem, az a kifejezés tartóztatja vissza a tanítványok felismerő képességét, amivel most Jézus megszólítja őket. Azt mondja: fiaim. Nem így szokta tanítványait szólítani. Amikor búcsúzott tőlük, azt mondja nekik: barátaimnak mondalak benneteket. Vagy tanítványainak nevezi őket, vagy nevükön szólítja őket. Nagyon ritka, szinte páratlan ez a megszólítás: fiaim, mégpedig kedveskedő értelemben (s nem jogi vagy vérségi tekintetben). Csak miután megtelik a háló, csak miután szinte elsüllyed a hajó a zsákmány súlyától, és János felismeri az Urat a csodáról, és odasúgja Péternek: az Úr az, és miután Péter vízbe veti magát, és előre úszik a hajó előtt, csak akkor nyílik meg a tanítványok értelme és szeme. S hogy mennyire drámai mindez, azt éppen abból tudjuk meg, hogy mikor kiérnek a partra, odakuporodnak a tűz mellé, esznek a halakból, senki közülük nem merte Jézustól megkérdezni: ki vagy te, - mert tudták, hogy az Úr ő.
Sokféleképpen magyarázzák a fel nem ismerésnek, a felismerésnek, aztán a különös, pironkodó tartózkodásnak, vagy szégyennek a motívumait, ahogy ott ülnek a tanítványok, és nem merik Jézustól megkérdezni: ki vagy Te? - mert tudták, hogy Ő az. És ez bizony, mélyebb kérdés és nagyobb titok, mint az hogy miért éppen 153 halat fogtak. Valaki úgy magyarázza ezt, és azt én lélektanilag el is tudom fogadni, hogy a tanítványok szégyellték magukat. Szégyenkeztek, mert amikor elindultak halászni, akkor újból beálltak a polgári foglalkozásba. Megtagadták a missziói parancsot is, hiszen az első csodálatos halfogáskor azt ígérte nekik Jézus, hogy emberek halászai lesznek. S most amikor Péter azt mondja: menjünk el halászni, - akkor bizony nem embert halászni mennek, nem boldog bizonyságtételre mennek, hanem visszamennek a mindennapos polgári foglalatosságba. Volt ugyan egy Jézus-sztorijuk, volt egy nagy megérintettségük, volt egy vallásos élményük, valami isteni dolog hatott az életükre, - de hát élni kell! A 153, nos, ez azt jelenti, hogy élni kell. Ki kell vetni a hálót, meg kell keresni a mindennapira valót, össze kell szedni újra a halászbrigádot, elő kell venni a csónakot, ki kell bogozni a hálót, ki kell menni a vízre, és ha ma nincs fogás, lesz majd a következő éjszaka. De mikor kiérnek a partra, és csodával tele a hajójuk, hát elröstellik ezt a dezertálást, és nem is merik az Urat megszólítani. Igen, van, aki így magyarázza ezt a történetet.
Még egyszer mondom, kedves testvéreim, én ezt  a magyarázatot lélektani szempontból el tudom fogadni, meg tudom érteni. Lehetünk ezzel mi is így, - Isten áldását kapjuk, kéretlenül is (mert sokszor kapunk kéretlenül áldást), és kaphatunk áldást sok hiábavaló fáradozás után is, - mert nem egy éjszaka, nem egy nap, nem egy hét vagy hónap, hanem sokszor évek telnek el úgy, hogy semmi, semmi nem sikerül! És akkor jön az áldás. És amikor áldást kap az ember, megszeppen, megijed, és megérti a zsoltár szavát, hogy nem kellett volna ennek így lennie sem egy fél életen át, sem hónapokig, hetekig, de  még egy éjszakán át sem, ha hallgattunk volna az Ő szavára. Én ezt el tudom fogadni, de azt hiszem, mégsem közelíti meg teljesen azt, amiről itt szó van. Hiszen hallgattak az Ő szavára. Hiszen, amikor bekiált: Fiaim, van-e ennivalótok, és visszakiabálnak neki, mint valami ismeretlennek, aki ott a parton áll és a halászoktól akar valami ennivalót kérni, tehát visszakiáltanak: hogy nincs, mert nem fogtunk semmit, akkor azt mondja: vessétek ki a hálót jobboldalra,  - és kivetik, tehát engedelmeskednek. Vagyis nem az a történet veleje, hogy az engedetlen és hűtlen tanítványoknak most oda kell sompolyogniuk a mester mellé, s jól teszik, ha meg se pisszennek, mert teljesen engedetlenek voltak! Éppenséggel engedelmeskedtek! Csak nem tudták, hogy Jézusnak engedelmeskednek. És ebből van ez a nagy megszeppenés, ahogy János mondja: nem merték megkérdezni. Áldást kaptak, csoda történt! Sőt, lehet ezt fokozni! Micsoda paradoxon: bekiabál valaki a partról, hogy van-e ennivalótok, és mire kiérnek a partra, már ott a parázson a sült hal és mellé a kenyér. Vagyis ez az ismeretlen, aki bekiabált a partról, hogy van-e ennivalótok, egyáltalán nem szorult rá az ő ennivalójura, s nem ezért kérdezte ezt a tanítványoktól. Nem korog a gyomra és nem az ő kegyüktől remél valamit. Van-e ennivalótok? Nem azért kérdezi, hogy tudnak-e másik is adni (ez is lehetne nagy kérdés, mert ha van ennivalónk, akkor tudunk kell a másiknak is adni, akármilyen kevés is az). Ti tudtok-e enni valamit, jutott-e nektek, van-e az áldás az életetekben? – ez a kérdés. Ezért szól úgy, mint édesapa, vagy atyai barát, vagy szent vezető: fiaim!
Vagyis az nagy kérdés, hogy milyen minősége van a Feltámadottal való életünknek.  Ezért mondja János evangélista ennek a szakasznak a végén: hogy sok egyéb van, amiket Jézus cselekedett, amelyeket hogyha egyenként megírnának, maga a világ sem foghatná be a könyveket, amelyeket tele lehetne ezekkel írni. S ezzel arra utal az evangélista, hogy a mi életünk is tele van a feltámadott Úr áldásaival, szavaival, kérdéseivel, utasításaival, parancsaival, a mi életünkben is ott visszhangzik magának a szabadító Úr óhaja: Óh, bárha hallgatna rám, óh, bárha engedelmeskedne nekem...
Mit jelent tehát mindez? Azt, hogy csak a feltámadott Úr az, aki megáld, a feltámadott Úr az, aki bőséget ad, a feltámadott Úr az, aki megmutatja, hova vesd ki a hálót, a feltámadott Úr az, aki magához hív, - és az Ő tábortüze mellett mindig van kenyér és mindig van hal. S a feltámadott Úr azt is megmondotta nekünk, hogy inkognitóban teszi mindezt. Oh, de könnyű lenne, testvéreim, Isten parancsának engedelmeskedni, ha elénk állna a Szentháromság Isten a maga örök és teljes fényességében és dicsőségében, vagy akár ha csak úgy látnánk, ahogy Ézsaiás próféta látta őt a szentek szentjében, amikor felragyogott az Úr dicsősége a szeráfok között. Oh, hát azonnal mennénk és kérdeznénk, hogy mi a teendőnk.
De Isten útja mivelünk az, hogy a mi Jézusunk inkognitóban jár közöttünk akkor is, amikor úgy lép hozzánk, mint rászoruló. Mert sokszor így lép hozzánk: van-e kenyered, s adjál. Emlékszünk, mit mond Jézus a tanítványainak az utolsó ítéletről? Valaki úgy képzeli, hogy az utolsó ítéletkor megnyomnak egy számítógépet, elindítanak egy hipermemóriát, és megkezdődik az abszolút múltfeltárás, és Szabó István lelkipásztor egész élete pontról-pontra, percről-percre legöngyölödik a számítógép monitorán, ott lesz minden kitörülhetetlenül. Van, aki úgy gondolja el az utolsó ítéletet, hogy a jó és rossz cselekedetek mind mérlegbe kerülnek, és hogyha egy milligrammal több a jó, akkor megnyertük az üdvösség nagy csatáját. Jézus csak annyit mond: maga elé állít bennünket, és azt mondja: éhes voltam, ennem adtatok, szomjas voltam, innom adtatok, gyertek, Atyámnak áldottjai. És akkor az üdvösségre meghívottak megdöbbenve azt fogják kérdezni: mikor láttuk, hogy éhes lettél volna, mikor láttuk, hogy szomjas lettél volna? Jézus inkognitóban jár közöttünk. Máskor gyermekekkel példálózik, és azt mondja, ha e kicsikkel megtettétek a jót, velem tettétek meg. És ez így van itt is, áll a vízparton egy ismeretlen, aki bekiabál: Fiaim – nem is értjük ezt a megszólítást. Fiaim? Ha mégis így szólítana az Úr, hogy barátom, tanítványom, felhatalmazottam, kedves református testvérem, akkor arra talán rezonálnánk, azt még érteném! De fiaim, csak úgy általában, ahogy egy idős ember megszólítja a fiatalt?
Testvéreim! Engedjetek az Úr szavának, s ebben segít minket a Krisztus iskolája! Aki találkozott a feltámadott Úrral, akit megérintett a feltámadott Úr hatalma, aki elindult azon az úton, amelyre a feltámadott Krisztus meghívta, az szüntelen a Krisztus iskolájába fog járni. És ebben az iskolában nemcsak bölcs emberek gondolatából, nemcsak életpéldákból, nemcsak Isten igéjéből – elsősorban mindig abból! – hanem egész életéből, szent életfolytatásából azt fogja tanulni: hogyan hallhatja meg az Úr szavát, és hogyan engedelmeskedjen neki. Ma hallottunk a régi zsoltárt, s benne Isten óhaját, és óhajában ígéretét: óh, bárha az én népem engedelmeskedne nékem! Milyen érdekes, a régi Izraelben, mikor holdtöltekor énekelték ezt az éneket, nem mondta senki Dávidnak, a szerzőnek: jaj, könnyű volt régen Egyiptomban, amikor hallották az Úr szavát és mehettek utána. Inkább a szívükbe vették a zsoltáros szavát, és keresni kezdték ezt az isteni szót. Ezért mi sem mondhatjuk, hogy könnyű volt kétezer évvel ezelőtt a Genezáreti tónál Péternek, Jánosnak, Tamásnak, Náthánelnek és a többieknek, könnyű volt nekik az Urat felismerni. Hiszen nem ismerték fel! Nem mondhatjuk, hogy nekünk mennyire nehéz az Urat felismerni. Ha halljátok az Ő kérdését: van-e valami ennivalótok, s ha ez rá a válaszotok, bárki kérdezi: nincs, bár egész éjjel halásztunk, de nem fogtunk semmit; ha ez a válaszotok, hogy nincs, mert üres az életünk, ha ez a válaszotok, hogy nincs, mert amit megszereztünk, az már nem ér semmit, akkor már megtettétek az első lépést, hogy meghalljátok a következő szót: vessétek ki a hálót! Mert a feltámadott Úr akkor is válaszol, amikor kérdez, akkor is számon tart, amikor számonkér, és akkor is ad, amikor kérdez - ezt csak a Feltámadott Úr teheti, ez Isten végtelen titka! Engedelmeskedjetek hát az Úrnak, és életetek áldássá lesz, áldások bőségévé, megtelik a háló, és lesz benne 153 hal. S hogy mit jelent ez a 153, nem tudom, de akármit is jelent, a háló nem szakad el. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Két igét olvastam, mindkettőt kedveljük és szeretjük. Az első szakaszt a 124. zsoltár végéről olvastam, s ezt onnan is ismerjük, hogy igen fontos része a református istentiszteletnek. Ezzel kezdődik az istentisztelet igehirdetési része, így szoktuk mondani: a mi segítségünk az Úr nevében van, aki teremtette az eget és a földet. A másik szakaszt a 121. zsoltárból olvastam, ez sokunk számára nagy vigasztalás, mégpedig egyéni vigasztalás. Hiszen nem kollektív értelemben mondja a zsoltáros, hanem egyéni értelemben: az én segítségem az Úrtól van, aki teremtette az eget és a földet. Különös sajátosság ez, hogy közösségünk (nemzetünk, civilizációnk, egész embervilágunk) és én, az egyes ember találkozunk ezekben a vallomásokban. Sőt, nemcsak különös, hanem páratlan is, mert nincs feltétlenül úgy, hogy “mi” és az “én” találkozzon.
Az ünnepnek, és így a nemzeti ünnepnek, mégis megvan ez a páratlansága is. Átélhetjük benne, hogy én, az egyén, aki – ahogy felidéztük a zsoltárost a grádicsok énekéből – szemeit a hegyekre veti, s azt kérdezi, honnét van az én segítségem, ezt azért kérdezi, mert eltévedt, bajban van, nyomorúságok veszik körbe, és a nagyobb, tágasabb közössége (a családja, lakóhelyének a közössége, nemzeti közössége) nem segít rajta, nem érzi át egyéni baját.  Tehát, amikor azt mondjuk: a mi segítségünk az Úr nevében van, aki teremtette az eget és a földet, ebben nem tudjuk beleérteni azt, hogy az én segítségem is az Úr nevében van, hogy amikor az Úr a közösséget megsegítette, akkor engem is megsegített, amikor a közösségnek áldást, szabadságot, előremenetelt adott, akkor azáltal én is kaptam áldást, kimenekítést és előremenetelt. Az az ünnep titka az, hogy egyénileg is átélhetjük ezt egy-egy közösségi ünnepünkben. Résztvehetünk az ünneplésben így is.  Hogy ilyenkor a protokollnak, nem egy szép szokásnak teszünk eleget. Nemcsak annyit teszünk meg, ami illik (ünneplőbe öltözünk, kokárdát tűzünk), hanem ennél többet élünk meg. Nevezetesen azt, hogy az én segítségem is az Úrtól van, aki teremtette az eget és a földet, és megfordítva: az az Úr, aki nekem segítségem, nekünk is (népünknek is) segítségül volt.
A 124. zsoltár idézett szakaszát a liturgiai szabályok nyelvén invokációban mondjuk, ez az invokációnak nevezzük. Kimondjuk vele, hogy amibe most belekezdünk, azt Isten nevében szeretnénk tenni, és azért Isten nevében, mert az Ő nevében van a mi segítségünk. De sokszor köznapi módon is elmondjuk ezt. Sokszor láttam odahaza a falumban, akár kint a földön, vagy akár háznál, hogy  a kegyes bibliás emberek, mielőtt dologba fogtak volna, ezt mondták: hát akkor az Úr nevében! Így kezdték a munkát, az Úr nevében. Ám itt a zsoltárban ez az utolsó vers. Tehát konklúzió, nem invokáció. Konklúzió, azaz valaminek az összegzése. Visszatekintés, a szabadulás a történetének elbeszélése, néhány lényeges mozzanatában. És végén a megállapítás: az Úr nevében volt segítség! És – gondoljuk tovább -  ha az Úr adott szabadítást, akkor azt is elmondhatjuk bizakodó szívvel, hogy az Úr nevében is lesz majd szabadításunk – mindig az ő nevében van a szabadulás.
Hogy is volt hát egykor? Azt mondja a zsoltáros: hogyha nem az Úr az, aki velünk volt, ha Ő nem lett volna velünk, ha nem állt volna az oldalunkon, akkor elvesztünk volna, amikor reánk támadtak az emberek. Akkor csak azt a kétségbeejtő helyzetet élhettük volna át, amit drámai, szinte szürreális képpel fejez ki: akkor elevenen nyeltek volna el bennünket. Olyan hatalom támadt ránk, olyan óriási erő sorakozott fel ellenünk, amely, akárcsak egy könnyű kis ebédre is elfogyasztott volna bennünket. Szinte mitológiai ez a kép. Elevenen ettek volna meg bennünket. Mégsem szürreális ez a kép, hanem igen-igen reális. Ilyen volt a történelmi helyzet, amelyben megtapasztalták a megszabadulást. Nem azt mondja, hogy mi erősek, hatalmasak voltunk, csak valami árulás és összeesküvés következtében rosszra fordult a dolgunk. Nem azt mondja – hozzuk ide Petőfit szavát - hogy magyar név mindig szép volt, magyar név mindig méltó volt, csak rákenték a gyalázatot. A zsoltáros mély realizmussal azt mondja: kicsik voltunk. És ha nem az Úr az, aki velünk volt ebben a megtámadott helyzetben, akkor elevenen nyeltek volna el minket. Senkik voltunk, félfogukra sem lettünk volna elegek.
Aztán így folytatja: akkor elborítottak volna minket a vizek, patak futott volna át felettünk. Csodálatosan fejezi ki a patak szóval a kicsiséget. Tudjuk, hogy itt időszakos vízről van szó, mely a nagy felhőszakadás után hirtelen kitölti az üres patakmedret, sőt túlcsap rajta, és hihetetlen erővel zúdul alá. Erdélyben szokott a hegyek között ilyen hirtelen jött viz támadni. A szűk völgyben aztán meggyűlik a víz és akár egy egész falut is el tud sodorni. De mégiscsak patak. Mély, alázatos önirónia van abban, amit a zsoltáros mond: akkor átfutottak volna felettünk a vizek. Igen, a patak csak patak, és nem a tenger, a patakban gyálő víz alkalmi vizecske, és nem óceán, tegnap még nem volt, ma van, és holnap már nem lesz. S ezzel újra azt érzékelteti a zsoltáros, hogy mi vagyunk a kicsik, hiszen az olykor-olykor támadó nyári zápor is elsodor bennünket. A patak, amelyen lábon át lehet kelni, a patak, amely száraz időszakban nincs is!  Vagyis önmagunkban még annyi erőnk sincs, hogy ezt megússzuk.
Áldott az Úr, aki nem adott minket fogaik prédájául, áldott az Úr, aki kimentett bennünket a hirtelen jött áradatból.
S harmadjára újfajta hasonlatot mond: lelkünk megszabadult, mint madár a madarász tőréből. A tőr elszakadt, mi pedig megszabadultunk. A madarásztőr egyszerű szerkezet, kis hurok, amelybe ha belegabalyodik egy-egy állat, nem tud belőle kiszabadulni. A madarásznak-vadásznak ez a legkényelmesebb. Kiteszi a tőrt vagy hurkot, nyugodtan hazamehet, napokat is eltölthet másutt, mert  tudja, ha a hurok megfogott egy madarat, az abból nem szabadul ki. Aki csapdába esik, jelzi a zsoltáros, az belülről nem tudja kinyitni ajtaját, nem tudja feltépni a hurkot, az fogoly. Csapdába estünk. De az Úr megsegített, lelkünk megszabadul. Isten szabadulást adott. És mindezek végén mondja: a mi segítségünk az Úr nevében van.
Ha visszatekintünk a régi dicsőséges napokra a nagy szabadságharcra, most is hálás szívvel mondhatjuk, isteni jelzés volt az egykori szabadulás. Ha pedeig idevesszük azt is, amit Máté evangéliumában olvastunk, még at is megérthetjük, miért vannak néha forradalmak. Ugyanis forradalmak sincsenek mindig. Természetesen, minden nemzedék szívesen eljátssza a forradalmast (csak nehogy a forradalom epigonjai legyünk!),  de azért tudjuk, ritkán ad az Isten forradalmat, s megvan ennek is a nyitja. Azt olvastuk Máté evangéliumából, hgy amikor Jézust csapdába akarták csalni, s rá akarták bizonyítani, hogy nem jó állampolgár, mert megtagadja az adó befizetését, vagyis föllázadt a birodalom ellen, akkor Jézus azt mondja, az adópénzt kezébe vévén: ha a császár képe és a római birodalom felirata van a pénzen, és ha ti ezt a pénzt használjátok is, akkor adjátok meg annak, akihez tartozik, aki kibocsátotta. Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, adjátok vissza a császárnak, ami a császáré. Ez az övé.
Forradalom akkor lesz, amikor a császár nem éri be ennyivel. Forradalom akkor lesz, amikor az urak nem érik be annyival, hogy megkapják azt, ami az övék, ti.  a járandóságukat. Ilyen például az adónk, amit azért fizetünk, hogy cserében gondoskodjanak a békességünkről, fenntartsák a közbiztonságot, föltartóztassák a rosszat, elősegítsék a jót. Igen, ezekért van állam, azért vannak fejedelemségek és hatalmasságok – mondja Pál apostol a Római levélben. A felsőbbség Istennek szolgája a te javadra! Isten akkor ad forradalmat, akkor kell elpattannia a huroknak, akkor kell Istennek, kezét kitartva feltartóztatni az hömpölygő áradatot, akkor kell Istennek kitörnie a fenekedő emberek fogát, amikor ez nem elég nekik, amikor mi is kellünk nekik. Majd így folytatja Jézus Máté evangéliumában: adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené. Mi az Istené? Hát mi van ráírva az emberre, kinek a képét hordja az ember? Mi Isten képmására és hasonlatosságára teremtettünk. A császáré a pénz, ő verette, ő adatta ki, mi pedig Istenéé vagyunk, az Ő kezének alkotása. Igen, Isten hosszú ideig tudja tűrni, amit mi egy percig sem tűrnénk. Igen, Isten hosszú ideig próbálgatja szolgáit, ha betöltik-e mandátumaikat. Mi már rég megkérdőjeleztük ezt, de a szabadítás (mikor elpattan a hurok, mikor nem csap át fejünk fölött a patak), akkor jön, amikor Isten adja. Igen, a szabadulás mindig az Úr munkája.
Ha nem az Úr, aki velünk volt, elevenen nyeltek volna el bennünket. A mi segítségünk, megmenekülésünk, szabadulásunk az Úr nevében van! Ezért ebben az ünnepben mondhatom én is, egyénileg, hogy az én segítségem az Úrtól van. És ez a kettő most egybeesik, egybetartozik.
És ezért mondhatjuk így is: a mi segítségünk az Úr nevében lesz. Boldog bizodalmat veszünk, hogy ez nemcsak réges-rég volt így, boldog bizodalmat veszünk, hogy ez az érzés nemcsak ma tölthet el bennünket ebben az ünnepben, hanem ez így is lesz. Ezért mondjuk, hogy az Úr nemcsak segítő, nemcsak megmentő, nemcsak szabadító, hanem a mi Urunk üdvözítő is, mert így lesz majd azon a végső napon is, amit Krisztus kereszthalálával és feltámadásával készített és nyert meg számunkra. Mondjuk hát, testvéreim, ezen az ünnepünkön: ha nem az Úr az, aki velünk volt, elevenen nyeltek volna el bennünket az emberek, s akkor  em ülhetnénk itt, nem ünnepelhetnénk együtt.
Ha nem az Úr az, aki velünk van, lehet, hogy jövőre már nem ünneplünk március 15.-ét, de az Úr az, aki velünk van, és ha mi is Ővele vagyunk, és Őhozzá ragaszkodunk, bizodalmunkat belé vetjük, bajunkban, nyomorúságunkban, elesettségünkben az Ő segítségét kérjük, mivel kicsik és kevesek vagyunk, bizton velünk lesz, megőriz, hűségében megtart, oltalmába befogad, és mindenkor szabadítást ad nekünk. Legyen ezért az Ő nagy nevének dicsőség most és örökkön örökké.
Ámen

Szeretett testvérek!
Amikor a történetet záró szakaszához érkeztünk (“Az Úrtól lett ez és csodálatos a mi szemeink előtt!” – mondja Jézus), bizonyos vagyok benne, hogy csodálkozás vagy éppen ellenkezés támadt bennünk. Ugyan, mi csodálatos van ebben a ritka, de köznapi esetben, amivel Jézus példálózik.  Pár napja a rádióban egy hosszú riportműsort hallgattam végig, mi egy köznapi esetet mutatott be. Az elhangzott történet szomorú, de  inkább rémületes volt, s nem volt benne semmi csodálnivaló. Talán mindenkivel megesett már, hogy felfogadott egy vállalkozót valami munkára, adott neki előleget, a munkából valamennyi elkészült, aztán a vállalkozó eltűnt. S mi lett a vége? Sem a munka sincs elvégezve, sem a pénz nincs sehol. Nyilatkozott a rádióban jogász, érdekvédő, fogyasztásvédő, kárvallott, és parlamenti képviselő, hogy mit lehetne mégis tenni. Sajnos, mindennapos történet ez. Hát egy ilyen mindennapos történetet mond el Jézus, mely kivételes is, mert végkifejlete tragikus.  Bár ma már azon sem nagyon csodálkozzunk, hiszen mi a körbetartozások világában élünk, az emberek adósságláncon vergődnek, s ennek lehet ilyen tragikus kifejlete, mint amit itt a példázatban olvastunk. Pár napja hallottunk arról, hogy egy adós ember megverte a hitelezőjét, de arról is hallottunk, hogy egy hitelező meggyilkolta az adósát. Igen, ha kimondjuk a szót: adósságlánc, az emberi életnek szörnyű lehetőségét fejezzük ki. Nem csupán azt, hogy a kifizetetlen járandóságot, megfizetetlen adósságok egész láncolata alakul ki, egyik a másikba ér, hanem azt is, hogy ez valóban, mintha láncra verné az embereket: ki adós, az nem szabad.
S mindjárt azt is meg kell kérdezzük, hogy vajon Jézus azért mondta ezt a példázatot, hogy megerősítsen bennünket abban, amit amúgy is tudunk? Puszta tapasztalatcsere lenne egy-egy példázat elolvasása, meghallgatása?  Azt olvassuk Isten igében, amit magunktól is tudunk? Igen, olykor erre is rászorulunk, testvéreim. De leginkább arra, hogy felfogjuk: az Ige üzenete, Jézus szava az, ami valójában evidens dolgokról szól!
Jézus példázata mögött egy nagy botrány áll. Mert botrány történt néhány napja. Egy szép tavaszi napon egy galileai zarándok úgy vonult be Jeruzsálembe, mintha király, egész pontosan: mint messiás-király volna. Nagy ribillió, ujjongás, drámai jelvények közepette tette ezt. Bevonulása közben pedig úgy nyilatkozott meg, mint aki inkább próféta. Mert meg sem érkezett Jeruzsálembe, még a kapukon kívül megjövendölte pusztulását és elsiratta. Amikor pedig beérkezve a városba, sem mint király, sem mint próféta, hanem mint pap lépett be a templomba, a szent helyre, és megtisztította.
Óriási hullámokat váltott ki ez a rövid eseménysorozat, mely feltehetően annyit sem tartott, mint a mi istentiszteletünk fog. Mégis, mint ahogy a vízbe dobott kő csak gyűri-gyűri a víz felszínén a hullámgyűrűket, úgy tart majd ennek hullámverése egészen nagycsütörtökig, mikor a virágvasárnapján történteket, meg, ami utána elhangzik, s ami itt is elhangzik, ezt gyűrik össze Jézus ellen halálos váddá. De addig meg kell magyarázni, mi történt ott virágvasárnap, meg kell magyarázni, hogy Jézus miért tisztította meg a templomot. Meg kell magyarázni, hogy az évszázados, jó renden miért akart változtatni.  Miért nem volt jó neki az. Hiszen klappoltak a dolgok, vagy másképp szólva, és ezt most nem véletlenül így: kvadráns volt minden. És akkor jön ez a Jézus, mindent felborít, mindent megváltoztat, mindent megkérdőjelez, aztán régi, homályos prófétai szavakat idéz. Nos, ezt meg kell ezt magyarázni. S Jézus kész is arra, hogy magyarázatot adjon, de sejtjük, hogy ez a magyarázat sokkal több, mint magyarázat.
Mert mit is kéne voltaképpen Jézusnak megmagyaráznia? Azt, amit tett? Hogy pár napja politikai veszedelmet is felidézve, felborította a jó rendet? Hogy Galileából érkezett zarándokok élén némi zajongás közepette bevonultak Jeruzsálembe? Hát a galileaiak mindig ilyenek voltak! Nagy szólás-mondások voltak róluk Jézus korában, főleg, ha Názáretből érkeztek. Azt a szó járta: jöhet Názáretből valami jó? Ezt  még éppen Jézusra is rámondták egy alkalommal. Ezt kéne Jézusnak megmagyaráznia?
S nem inkább azt, hogy – ha éppen ennél a példázatnál vagyunk – mi tartozunk Istennek? Mert ugye, ez a példázat a tartozás példázata!? S értjük jól, hogy nem a napilapból kivágott történetet mesél el Jézus, hanem isteni küldetésének lényegéről. Jézus a nagy tartozásról beszél. Tartozunk Istennek.
S ebből rettenetes történet kerekedik (az egész történelem ez a rettenetes történet!). A próféták, a szentek, az Isten küldöttei mindig ezt kapták: beverték a szájukat, sőt, az egyiket meggyilkolták, a másikat megkövezték, s amikor Isten még többet küldött, akkor azokkal is elbántak. És amikor a Fiát küldte, azzal is elbántak. Ez azt jelenti, hogy az ember, aki egyébként jól tudja, hogy tartozik Istennek, nem viselheti, ha valaki erre őt emlékezteti! Amúgy sem viseljük szívesen, ha kötelességünkre emlékeztetnek. Hogy például, meg kéne csinálni a leckét, kisfiam! Jaj, mekkorát tud akkor tombolni a gyermek, emberi jogaiban van megsértve, és elmegy esetleg a Strassbourg-i bíróságra is. Tehettél volna, édesem, egy kis sót a levesbe, tudod, hogy sós a szám!  . mondja a férj hitvesének. Ezen aztán el lehet veszekedni egy hétig is, lám, a veszekedéshez ürügy is támadt. Haza adhattad volna a fizetésed, mert valamiből meg kell élni, és abból, hogy a haverok a kocsmában lapogatják a hátadat, mikor fizetsz nekik, abból nem lehet megélni. – mondja az asszony az urának. Jaj, micsoda tomboldává lesz egy-egy élet ilyenkor! Egyszóval, nem szereti az ember, ha kötelességére emlékeztetik.
És azért nem szereti ezt az emlékeztetés a legkisebb emberi kapcsolatban sem, mert ez is arra emlékezteti, hogy tulajdonképpen egész létével köteles. A régi latinok sokat fejtegették a religio [vallás] szónak az értelmét, mert ugyanabban vergődtek, mint mi, amikor régi magyar szavakat magyarázunk, melyek gyökerét már nem látjuk. Cicero mindenesetre úgy magyarázza a religio szót, hogy ez azt jelenti, hogy az ember újra meg újra olvas. A re-ligere igéből magyarázza: újra meg újra elolvasni. Mit olvasunk el? – a régit, a régi törvényeket, és megpróbáljuk felidézni az igazságot. És azok a vallásos emberek, akik – mert ezt is jelenti a szó – újra odakötik magukat az igazsághoz. Milyen különös dolog! Kihúzom a fiókot, kiveszem belőle az adóslevelet, és elolvasom, hogy tartozom. Milyen furcsa népek a vallásos emberek! Emlékeztetik magukat, hogy egész létükkel Istennek tartoznak! Egész létünkkel Istennek tartozunk! Nincs ezen mit magyarázni.
Akkor vajon azt kellett megmagyaráznia Jézusnak, hogy Isten, aki sokáig tűr, és minket is tűrni tanít, ahogy a mai szép énekben énekeltük: Ő titokzatos módon nemcsak a bajainkat, gondjainkat, nyomorúságainkat hordja hanem elhordozza a bűneinket is, merthogy Ő hosszútűrő Isten, - azért mégsem fogja mindétiglen ezt tűrni?! Van-e ezen magyaráznivaló? Hogy eljön az idő, eljön a pillanat, amikor elkerülhetetlenül szembesülünk azzal, hogy még semmit nem törlesztettünk?! S mikor van ez, mikor jön ez a pillanat? Éppen akkor, persze – ahogy Jézus példázata mutatja –, amikor a gyümölcsöt meg kéne adni.  Értjük jól a példázatot, s akik falun nőttek fel, még jobban értik. Ki van adva felesbe a szőlő, erről szól a történet. Egy ember betelepíti a birtokát szőllővel,  sajtót (présházat) épít belé, körbekeríti, majd kiadja bérbe munkára, és egyesség szerint a szüretkor terményben kapja meg a járandóságát. Ezt faluhelyen úgy hívták: feles. Én is jártam felesbe kukoricát kapálni. A termény fele azé lett, aki dolgozott rajta, a másik fele meg a tulajdonosé. Vagyis akkor derül ki, hogy adósok vagyunk, amikor az életünk gyümölcsözőre fordul, s meg kéne adnunk azt, amivel Istennek tartozunk. Olyan szép a Jézus példázata!  Gyümölcsről beszél,  - nem pénzről, nem járandóságról, nem kamatról beszél, hanem gyümölcsről, és ez a Bibliában a legtitokzatosabb dolgok közé tartozik. A középkori teológusok még sokat beszéltek arról, hogy a boldog élet érlelődéssel kezdődik, s az igazi élet mintegy beleérik az istenibe. És ahogyan élvezzük a friss nyári gyümölcsöt, úgy élvezhetjük Istent. De nemcsak a középkoriak mondták. Így mondja ezt a Heidelbergi Káté és a Westminsteri Hitvallás is: mi végre teremtette Isten az embert? Azért, hogy Istenét megismerve, Ővele örökké tartó boldogságban együtt élvén, és Őt élvezvén dicsőítse Őt. – És itt latinul a fruitio szó áll. (A frui gyümölcsözést jelent). S lám, nem akarja ezt az ember. Vagyis nem azért adós az ember, mert belekeveredett valamibe, például úgy vett fel hitelt, hogy nem is volt fedezete. Itt  mélyebb a dráma. Volna miből fizetni, de nem akarják megadni, amivel tartoznak. Hogy mondja Jézus? Elérkezett a gyümölcs ideje, elérkezett a szüret ideje, van tehát gyümölcs, van mit szüretelni,  - de az ember a járandóságot nem akarja megadni. S ezt kellene elmagyaráznia Jézusnak?
Hiszen a példázat szerint, az Isten és ember egész története szerint, egy valaki nem tartozik magyarázattal: Isten. Isten nem tartozik magyarázattal. Kirkegaard így szokta mondani: Istennel szemben soha sincs igazad. De én nem akarok filozófus lenni, egyszerűbbet mondok: Isten nem tartozik magyarázattal. Pedig, de sokszor számon kérjük Őt,  - egy kudarcban, egy betegségben, egy nyomorúságban, egy félrecsúszott életben, amikor elérkezünk a zsákutcában a falig, és nem tudjuk, hogyan tovább! De egyszerű, fizikai fájdalom esetén is, követeljük: magyarázza meg az Isten! Magyarázattal tartozik? Nem tartozik magyarázattal! S éppen ezt magyarázza el Jézus példázata. S megmutatja, hol nyílik kiút lehetetlen helyzetünkből. A maradék időben, ezekről szeretnék néhány szót szólni, kedves testvéreim.
Az először Istennel való történetünk egy nagy cserével újul meg. A példázat történet is cserék sorozata: valakinek birtoka van, és a bortok megműveléséért cserébe terményt ad, és fordítva: cserébe, hogy munkát adott, ő is terményt vár. De a történet végén is csere megy végbe, a gazda leszámol a gyilkosokkal, - és másokra bízza az ültetvényt. Pestiesen: lecseréli őket. Olyanokra bízza a munkát, olyanoknak adja a szőlőt, akik érdemesek rá. Ez csere. Azt olvassuk később: Jézus ellenségei megértették, hogy róluk beszélt, ezt azonnal megértették. Milyen érdekes ez is! Azt nem akarja az ember felfogni, hogy élete gyümölcsével tartozik Teremtőjének, de azt már nagyon is érti, mikor kifelé áll a szekere rúdja, akkor már nagyon fel tud háborodni, s tud haragudni. Pedig elkerülhetetlen a csere - Jézus ezt mondja a példázattal. Isten másoknak fogja adni a dicsőítés dicsőségét. Ahogyan a samáriai asszonynak mondta: Isten olyan imádókat keres, akik Őt lélekben is igazságban imádni. Ez a csere lényege. Nem olyanokat keresi Isten, hogy munkájába állítsa őket, formálisan eleget tesznek valami kötelezettségnek, hanem igaz imádókat keres, akik lélekben és igazságban akarják Őt imádni.
Másodszor, egy megfordítás is láthatóvá válik. Amikor a történet tragikusra fordul, a gazda így okoskodik: elküldöm a fiam, ő az örökös, ő az én képem, ha ő odamegy, mintha én mennék,  neki csak megadják hát. S lám, nincs itt semmi félreértés! Az ember Istennel szembeni adóssága nem balfogások nyomán alakul ki.  A szőlőmunkások tökéletesen tisztában vannak vele, hogy adósok, hogy szerződésszegők, szövetségtörők. S ezt éppen az a mozzanat világítja meg, hogy amikor meglátják a fiút, egyszerre kitűnő jogász lesz mindenikből. De borzasztó, mikor a zsiványok lesznek jogásszá, de borzasztó, mikor a gonoszok hoznak törvényt! Mit mondanak? Itt az örökös, gyertek, öljük meg őt, és miénk lesz az örökség. És olyannyira tudják a jogot ezek a gyilkosok, hogy kirángatják a gyepűn kívül, és ott verik agyon. Mert ha területen belül teszik ezt, nem nem birtokolhatják el a szőlőskertet. A kifolyt vér földszerző erejű volt. Emlékszünk a löcseiek dicső történetére mi is. De nem is ez a lényeg. Hanem, hogy Jézus itt hirtelen képet vált. Eddig egy szőlőskertben voltunk, és a birtokszerző ember mohóságáról hallottunk. Ám Jézus a végén megfordít mindent, és ezt egy teljesen más képpel fejezi ki. A hallgatók konklúziója ez: a gazembereknek el kell veszniük, majd másnak kell a szőlőbe bemennie, és azon munkálkodnia! Jézus azonban nem éri be a cserével, fordít is, és ezt mondja: hát sohasem olvastátok az Írásokat? Amely követ az építők megvetettek, azt lett szegeletnek fejévé, az Úrtól lett ez és csodálatos a mi szemeink előtt! Jézus szegeletkőről beszél, a szegeletkő pedig nem kvadrátkő. Nem véletlenül mondtam az igehirdetés előtt, hogy ott a templomban, ahol minden kvadrált, minden összeilleszkedett, minden össze volt csiszolva, éppen az mutatkozott, hogy tud így élni az ember: minden szépen össze van illesztve, mindig-minden klappol. Az életemben minden a helyén van. De ha nincs zárókő, ez mindegyre összedől. A múlt héten lementem a Ráday utcában, a püspöki hivatal pincéjébe, ahol most munkákat végeznek. Régi, százhúsz éves épület ez, a egykor még a pincébe boltíveket raktak. Most aztán a kőműves nekiállt, hogy egy felbontott falszakaszt ennek az ívnek a mintájára rakjon vissza. Elálldogáltam ott, és nézegettem, hogy egy 21. századi mester tud-e még boltívet rakni. Tudott. A sok szép, egyforma kőből rakta az egészet, de utolsó, a sarokkő vagy pontosabban a zárókő az nem kvadrát volt, az nem ugyanolyan volt, mint a többi, annak másmilyenne kell lennie. Mit mond Jézus? Egy építkezés példáját idézi föl. Talán azt a pillanatot, ahogy a pallér rakja a falak, a segéd meg adja a kezébe a köveket.  S aztán a mester kezébe kerül egy kő, amit ő félredob, mert nem jó, nem kvadrál.  Aztán megint a kezébe adja ezt a követ, s talán már veszekszik a segédjével: mit akarsz ezzel a kővel, ez nem illik ide, s elhajítja. Nem jó semmire. Ám amikor be kéne zárni a boltívet, éppen az a kő lesz jó, sőt, egyedül az a kő a jó.
Jézus önmagára mutat: amely követ az építők megvetettek, azt tette Isten szegeletnek fejévé! Amely követ az ember úgy ítélt, hogy semmire sem jó (ahogy Ézsaiás próféta mondja az Úr szenvedő szolgájáról: nem kívántunk rátekinteni, és utálatos volt a mi szemünkben, és azt hittük, hogy verettetik és ostoroztatik, és Istentől el van hagyva, és nem volt kívánatos a számunkra!), tehát azt a Jézust, akit kivetettek a falon kívül, mert a Golgota a gyepűn kívül volt, a szőlőskerten kívül volt, és megfeszítettek és félrehajítottak, - azt tette Isten zárókővé. Krisztus nélkül hiába stimmel minden kedves testvéreim, hiába a méretre vágott, összecsiszolt, egymást is látszólag megtartó falrengeteg, hiába épít az ember életet, rak gondolatot gondolatra, érdemet érdemre, erényt erényre, eredményt eredményre, - zárókő nélkül mindegyre összedől minden. Boldogító fordulat ez, amit Jézus mond, és csodálatos! Hiszen amit az ember félrehajít, azt használja Isten arra, hogy mindent összefogjon és megtartson vele! Boldogító változás ez, mert ami a számunkra haszontalan, az a leghasznosabb, amit mi elvetünk, az tart meg bennünket. Milyen kellemetlen az, ami az Istenhez tartozásunkra emlékeztet, hiszen az egész nagy életadósságra emlékeztet. S emlékeztet, hogy Istennel szemben soha sincs igazunk, s hogy Isten nem tartozik semmit megmagyarázni. S most éppen ez magyaráz meg mindent, ez igazol, ez tart meg.
Mikor az utolsó mondatot halljuk: csodálatos ez a mi szemeink előtt, - értjük már, miért mondja Jézus: csodálatos! A megváltás titkáról szól. Arról, hogy a világ rakja a köveket, de mindig minden összedől. Miért is? Isten ebbe a csodálatos teremtésbe beállította az embert, gyepűt épített, határt szabott a földnek, sajtót épített, van mivel a szőlőt kipréselni, hogy mustját igyuk. Miért tette ezt? – hogy osztozzunk a gyümölcsön. Hadd maradjak a falusi hasonlatnál: azért tette ezt, hogy felesbe legyünk az Istennel. Viszont, amit az ember gőgösen és ostobán elvon az Istentől, azt teljesen el fogja veszíteni. Ez nem titok. A titok abban van, a nagy csoda abban van, hogy ha mégis engedünk Isten unszolásának, akkor miénk lehet mindaz, amit Pál apostol a Lélek gyümölcseiről mondott. Mert csak ezek a gyümölcsök számítanak, ezeket kéri rajtunk számon Isten, mert erre teremtett bennünket, ezért hordoz bennünket, ezért áld meg bennünket naponként, ezért bocsátja el Szentlelkét és megannyi áldását. Miért? Hogy amikor eljön a gyümölcs ideje, megadjuk neki is magunkat, és élvezzük Őt, a gyümölcstermő, boldogító Urat, aki Krisztusában mindent egybetart, és minket is megtart az örök üdvösségre.
Ámen

Jöjjetek énhozzám mindnyájan! – mondja Jézus. Olyan szép ez az ige, kedves testvéreim, hogy az összefüggésekből kiemelve is buzdítjuk magunkat ezzel, és gyakran másokat is hívogatunk vele: Jézushoz kell jönni: “Jézus terhe könnyű s édes, igája gyönyörűséges” (454.d.) – énekeljük Borkó Julianna szép versével, vagy ahogy egy új bibliafordítás mondja: a Jézus igája boldogító. De még azoknak is mondjuk ezt, akik nem akarnak semmiféle igát fölvenni, hanem csak könnyebbedni akarnak, hiszen azt is mondja Jézus: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik meg vagytok terhelve, akik megfáradtatok, és én megnyugosztlak titeket. Annyira szép, annyira mély és igaz ez az ige, hogy – mondom még egyszer – az összefüggései nélkül is idézzük, hogy mi is jobban igyekezzünk, terheinkkel együtt is Jézushoz. Mert, akik terheket hordoznak, könnyen megroppant az életük. És mi éppen olyan aggodalommal tekintünk rájuk, ahogy ma ki-kinézünk az ablakon, s látjuk, hogy a fák ágai egyre terhelődnek a hóval. Meddig bírják még? Igen, még egy darabig bírják, talán sokáig is bírják, de aztán, ha túl nagy a teher, megroppan a fa, leszakad az ág. Jöjjetek Jézushoz, akik meg vagytok terhelve! Gyertek, mert csak több teher következik, még nagyobb lesz a gond, gyertek, mert Jézusnál megkönnyebbedik az élet.
Azonban, én azt hiszem, kedves testvéreim, hogy ez a szép buzdítás, bátorító hívás még mélyebb lesz, még többet fog nekünk mutatni, ha megnézzük azt is, hogy mikor is mondja Jézus ezeket a szavakat. Hiszen az evangélista így vezeti be: abban az időben Jézus ezeket mondta… Mikor mondta Jézus ezeket? Két nagyon fontos tény vagy esemény áll itt előtte, a kettő össze is tartozik, egymást feltételezik, egymásból bomlanak ki.
Az első Keresztelő János megbotránkozásának a története. Azt olvastuk, hogy Keresztelő János, aki akkor már börtönben volt az igazság beszédéért, sőt, már a halálvártán állt, s valóban, nem sokkal később Heródes király kivégeztette, tehát János, az előfutár, Jézus útkészítője hallva Jézus cselekedeteit, a csodákat, a gyógyításokat, az irgalmat, a terhek elvételét, sok élet megkönnyebbedését, hallva,  hogy Jézus válogatás nélkül osztohatja a jót, elküldte két tanítványát Jézushoz ezzel a kérdéssel: Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk? Keresztelő János megbotránkozott Jézusban – s ezt nem kell eltitkolni, az ige mindig őszintén beszél. Ő nem ezt várta. A Messiást várta, de az ő megváltója a szórólapátos ember volt, és azt is hirdette: Ímé eljön, akinek szórólapát van a kezében, és megtisztítja az Úr szérűjét – ahogyan a kicsépelt gabonát régen tisztították a szérűn, lapáttal fölszórták, s a szél a polyvát kifújta, a jó gabonamag pedig visszaesett a maga helyére. Keresztelő János ezt várta, így jön el majd Krisztus. S elkezdődik a szétválasztás, az ítélet, a végső megkülönböztetés, az igazak pedig örömre és üdvösségre mennek, a hamisak, a gonoszok, az istentelenek pedig mennek kárhozatra. De mit hall Keresztelő János a tömlöcben? Ez a Jézus mindenkinek, válogatás nélkül adja a jót. Hömpölyög a tömeg Jézus körül, vámszedőt hív el tanítványnak, bűnös ember állhat a tanítványok sorába, s nem kérdezi meg a hozzá járulóktól, hogy megtértek-e már, átadták-e szívüket Istennek, jó útra tértek-e, sőt, még az is megtörténik, nem azt mondja, a betegnek: meggyógyítalak téged, hanem azt: megbocsátottam bűneidet. Egyszóval, minden kor legnagyobb prófétája (s ezt maga Jézus mondja Keresztelő Jánosról!), a legnagyobb próféta megbotránkozik Isten üdvözítőjében.
Ez az egyik körülmény. És ahol ilyen körülmények vannak, ahol megbotránkozás, megütközés van, ott az emberre, aki egyébként is terheket hordoz, még nagyobb teher hárul. Amikor az újságokban valamelyik egyházi ember viselt dolga kerül terítékre, egész biztos vagyok benne, mindannyian összébb húzzuk magunkat, és azt mondjuk: hát nem elég, ami rajtunk van egyébként is?! Hát nem elég, hogy olyan nehéz dolog hitelesen megélni a keresztyénséget, nem elég, hogy évtizedek óta, sőt, évszázada már köpködik az egyház drága nevét, most még itt van ez az ügy is!? Újabb teher érkezik a meglévő terhekhez. A Jézus követői, akik nyilván hallották Keresztelő János kérdését, korábban éppen annak voltak tanúi, hogy Istennek ez a nagy szentje így kiáltott fel Jézust meglátva: ímé, az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit! Most pedig megbotránkozva üzenget: Te vagy az eljövendő? Te vagy a messiás? Te vagy a szabadító, akire vártunk? Vagy kezdjünk el másra várakozni? A kérdés vagylagos. Jaj de nehéz, de súlyos körülmény ez!
A másik körülmény, mely Jézus hívogató szavait megelőzi, egy felismerés. S ez a tanítványoknak, és nyugodtan kimondhatjuk: Jézus szívének is terhet okozott. Azokról a városokról kellett Jézusnak ítéletet mondania - ott a Genezáreti tó mellett, Bethsaidáról, Korazinról, és Kapernaumról -, ahol földi szolgálatának kezdetekor megszámlálhatatlan csoda történt. Pontosan ott van a baj, ahol Jézus válogatás nélkül vitte végbe csodatetteit, pontosan ott éget a felismerés, ahol azok a dolgok történtek, amik miatt Keresztelő János megbotránkozott. Mert Bethsaidában, Korazinban, Kapernaumban és ezek környékén ment végbe a válogatásnélküliség. Sem Bethsaidában, sem Korazinban, sem Kapernaumban nem osztogattak a tanítványok sorszámot, hogy ha az ötvenötödik nem kerül sorra aznap, jöjjön másnap, hanem válogatás nélkül adta Jézus a jót. Leírják az evangéliumok, hogy voltak olyan napok, amikor Jézus szinte halálosan elfáradt, mert – ha szabad ezt mondani – nem tudott, de nem is akart nemet mondani az Hozzá tóduló embereknek. Idézzük föl csak azt a történetet, amikor egy alkalommal a Genezáreti tó túlsó partjára indult hajóval, egy esti időpontban. És Jézus elaludt a hajóban. Aztán vihar tört rájuk, hánykolódott a hajó, már-már elsüllyedés fenyegetette, a tanítványok pedig kétségbeesve mentették a menthetőt, dobálták ki a hajóból a terhet – ez is egy teher! – és Jézus úgy aludt ott, mint egy fáradt kisgyermek, ágyút lehetett volna a füle mellett sütögetni. Tanítványai rémülten és sikoltozva rázták fel, és kiáltoztak hozzá: Mester, nem törődsz vele, hogy elveszünk? Olyan fáradt volt, annyira eltörődött a gyógyításokban, a csodákban! Mert válogatás nélkül, Isten szabad szeretetével szórta – nincs más szó –, szórta Isten kegyelmét, gyógyítását, ajándékát, vigasztalását, megjobbító drága erejét. S most Jézus azt mondja: jaj nektek, mert ha Tirusban vagy Sidonban - sőt, horribile dictu! – Sodomában történtek volna ezek, azok már rég megtértek volna, még mindig lenne Sodoma, s nem kellett volna elpusztulnia. Ti viszont nem tértetek meg.
Egyszóval, kedves testvéreim, kétszeres szorítás és kétszeres teher van itt. Egyrészt a Keresztelő János megbotránkozása, másrészt Jézus a leleplező szavában a tény, hogy az sem kellett, amit szabadon adott. S itt van még egy szakasz, Jézus példálózása. Miután Keresztelő János kérdésére válaszolt, ezt mondja: mihez hasonlítsam ezt a nemzetséget? Olyanok, mint a gyerekek, akik a piacon játszanak, és mondókát énekelnek egymásnak, és így hangzik a mondóka: sípoltunk nektek és nem táncoltatok, siralmas éneket énekeltünk nektek és nem sírtatok. Keresztelő János énekelte a siralmas éneket. Jaj, a fejsze a fák gyökerére vetetett, jaj, elközelgetett az ítélet, - térjetek meg, hogy megmentsétek magatokat! Keresztelő János a végső ítéletet hirdeti, sirató próféta! S mint a gyerekmondókában, hiába a siralmas ének, nem hatott az meg senkit, senki nem rendült bele, senki nem kezdte siratni magát és az övéit. De van egy másik ének is, az pedig a Jézus éneke: sípoltunk nektek! Lagzira szólt a nóta, de nem táncoltatok, nem volt kedvetek a lakodalomba se eljönni. Mihez hasonlítsam ezt a nemzetséget?
Kétszeres tehát a Jézus követőinek a terhe. Mert ha keresztyén életünk kapcsán valami megbotránkozás, vagy akár megbotránkozást sejtető kérdés támad, annak a terhe mind rajtunk van. Aztán, ha azt látjuk, hogy nem tör át a lét sötétjén a Jézus jó és drága evangéliuma, és nem fényesíti meg az életeket, hanem továbbra is fagyban, didergésben, elveszésben vannak az emberek, az is megterhel bennünket. De az a kettő is csak valami ráadás arra, amit egyébként is hordozunk. Nézzük meg ebben az összefüggésben Jézus hívogató szavait: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettek, és én megnyugosztlak titeket.
Két szót mond Jézus, mindkettőt ismerjük: a fáradtságot is, meg a megterheltetést is. Nem ugyanaz a kettő, de az élet nagy drámájában összeadódnak, mert amikor megfárad valaki, az erőtlenségében még újabb terheket raknak rá. S azt már nem lehet bírni. Elég az embernek önmaga életét fáradtsággal, gonddal, törődéssel, végső erőfeszítéssel vinni, - tudjuk. De ha már erre újabb megterhelés jön, ha még erre is rátetéznek, akkor nem lehet tovább menni. Gyerekkoromban láttam, képszerűen előttem van. Szénát gyűjtöttek kaszálás után a mezőn, egy egyszerű kis kordéllyal ment ki a gazda. Jól megrakták, de mivel maradt még begyűjteni való, hazaballagott a gazda, hozott két rudat, rákötötte a kordélyra vendégoldalnak. Nem lett volna nem szabad, mert a könnyű alkotmány ilyet nem bír el.  De úgy gondolta, próba-szerencse, hátha egy fordulóval sikerül mindent hazavinni. Az lett a dolgo vége, hogy kiment a kordély kereke, és odalett minden. A teherre még teher? Hisz akkor nincs tovább! Mintha azt mondaná Jézus: hogyha van még némi maradék erőd, csak egy lépésre való,  ha van még a lelkedben, de akár az izmaidban egy csöpp kis erőtartalék, akkor gyere énhozzám. S azt ígéri és ezt mindig meg is teszi: megnyugosztlak titeket. Talányos szó ez, sokfelé mutat: megnyugtatni, megnyugosztani. Jelentheti csupán annyit: meg lehet állni, erőt lehet gyűjteni, aztán lehet folytatni. De leginkább ezt jelenti: le is lehet tenni a terhet, egy kis szünetre. Én szünetet adok nektek, mondja Jézus, vagyis le tudod tenni a terhet, s amíg nincs rajtunk teher, erőre kaphatunk.
Azonban azt is el kell mondanom, hogy ha csak eddig mennénk el ennek az igének a magyarázatában és a megértésében, és csak ennyivel buzdítanánk magunkat és hívogatnánk másokat is, akkor csak a felét mondanánk el az igazságnak. A féligazságok pedig nagyon veszélyesek. Jézus ugyanis folytatja: vegyétek fel magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok lelkeiteknek. Milyen szép ez a történet: gyere énhozzám minden terheddel, én leveszem a válladról ezeket a terheket, de csak azért, hogy egy másikat felvehess. Tehát nem azt mondja Jézus, ha hozzám jöttök, én majd valami titokzatos doppingszerrel, valami roboráló-szerrel megfrissítelek benneteket, és mehettek tovább. Ahogy marathóni futáskor, hogy a versenyzők az pálya szélére állók kezéből frissitővel teli palackot kapnak ki, s futtukban magukra locsolják és eldobják a palackot – de mi nem így megyünk Jézushoz! Hanem azt mondja: aki hozzám jön, arról leveszem a terheit, és egy másik terhet teszek rá: az én terhemet, az én igámat. S ebben a pillanatban a megelőző drámák is ott visszhangzanak a fülünkben:  a Keresztelő János megbotránkozása, a kapernuemiak, a bethsaidaiak, korazimiek hitetlensége, ahogy az ember kiüti Isten kezéből a felé nyújtott drága ajándékot, aztán az ezen való megszomorodottságunk, és a rettentségünk, hogy milyen iga ez a Jézus igája?
Tanuló-iga. Mert azt mondja Jézus: vegyétek föl az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok.
Megrendítő ellentét ez, amit Jézus példálózása és hívogatása között látunk. De ilyen az Isten beszéde. Isten nem azért hív bennünket, hogy áltasson, Isten nem valamiféle altruista módszert akar alkalmazni, s nekünk nem úgy van Istennel a dolgunk, hogy az adósságaink, a terheink, a bűneink, a nyomorúságaink láttán Isten behunyja a szemét: egy kicsit eltussolja, egy kicsit elnapolja, egy kicsit odébb teszi, úgy tesz, mintha nem is lenne, s azzal hiteget bennünket, hogy maguktól is megoldódnak ezek. Ezt mi szoktuk csinálni, tetézve terheinket, s ez vezet oda, hogy csak rakjuk, rakjuk egyik terhet a másikra, és ennek vége összeroppanás. Inkább válasszuk ezt a jézusi módot! Ő nem mondja sem Bethsaidának, sem Korazinnak, sem Kapernaumnak: jaj, jaj, sok csoda történt, sok áldás volt, nem vettétek észre, nem tértetek meg, nem baj, lesz ez még másképp is! Csak azt mondja, egyenesen és világosan: jaj! És akik fölött jajt mondott, most ugyanazoknak mondja: gyertek énhozzám, tegyétek le a terhet, vegyétek föl az én igámat, és tanuljatok tőlem szelídséget és alázatot.
Hogyan fér össze ez a kérlelhetetlen, csalhatatlan, világos és tiszta ítélet és a szelídség? – jaj de nagy kérdés ez Bennünk a kettő bajosan fér össze, mert ugyan szeretjük a szelíd és alázatos embereket, de leginkább azért, mert ők aztán nem fognak nekünk semmit a szemünkre hányni. Ők inkább félreállnak. Mi az Arany Jánosokat szeretjük: ha úri hintó bevert sárral, nem pöröltem, letöröltem, félreálltam. Igen, ezt szeretjük! Óh, ha a mi országunk, és világunk, csupa-csupa ilyen szelíd emberrel lenne tele! Nem mondanának semmit, hagynák, eltűrnék, félrefordulnának, behunynák a szemüket… A szelíd ember, az alázatos ember, - az ilyeneket szeretjük. S ezért nem fér össze az, amit most Jézusban látunk. De nyissuk csak meg a szemünket, és engedjük, hogy ez a látvány lenyűgözzön: mert él a Jézus valósága. Feketén, fehéren, igazságot nem kendőzve, a bajokat nem tetézve elhallgatással kimondja a legsúlyosabb prófétai szót: jaj! Ha próféta azt mondja: jaj, az már a bekövetkezett bajt jelenti. De azt mondja ugyanez a Jézus: tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatos szívű vagyok, s így folytatja: ha ezt megtanuljátok, nyugalmat találtok lelkeiteknek.
Ha beálltok a Krisztus iskolájába, és megtanuljátok a Mestertől ezt a csodálatos isteni igazmondást és szelídséget – ahogy az apostol mondja, ha megtanuljátok az igazságot szeretetben követni – akkor megtaláljátok a nyugalmat is! Akkor magától értetődő lesz, hogy bármekkora a teher, Isten erejével, békességével és bölcsességével le is lehet tenni ezt a terhet, és föl is lehet venni ezt a terhet, lehet erőt gyűjteni. Akkor nem azt érzi az ember, amit egy vízvezeték-szerelő mondott nekem, amikor este 11-kor hívtam csőtörés miatt: Jaj, Tiszteletes Úr, megszakadok! Akkor nincs megszakadás, hanem erő van, békesség, és a boldog célba érés biztonsága.
Mert végül ezt mondja Jézus: az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű. Szép ez a magyar szó: gyönyörűséges, de hadd idézzek egy újabb kori fordítást, mert a mi számunkra a “gyönyörűséges iga” az azt szokta jelenteni, amit sokszor látunk lovon: a kantárt meg a zablát, a cifra sarkantyút. Gyönyörű. Ez az iga, amiről Jézus beszél: boldogító iga. Jó iga, gyönyörűségére van az embernek, nem esik nehezére hordozni. Hozzátoldja, megerősítőleg: az én terhem könnyű. Hadd hirdessem most ezt a titokzatos isteni paradoxont! Mert ez paradoxon, hiszen könnyű teher nincs. A teher a teher, a súly az súly, ami nehéz, az nehéz. Mégis Jézus megmutatja: van olyan teher, ami könnyű. Tehát van olyan teher, amit ha vállalunk – nem fölvállalunk! – van olyan iga, amibe ha beállunk, alatta hirtelen megtapasztaljuk, hogy mindent, de mindent megkönnyebbít. Ez az a Jézusnak a terhe és igája, aki válogatás nélkül, Bethsaidának, Korazinnak, Kapernaumnak, és itt a Budahegyvidéki-gyülekezetnek, ennek a kis nyomorult népünknek, mindenkinek, mindenütt a világon bőven ad szabad szeretetéből. Ha annyi csoda esett volna Sodomában, Gomorában, Tirusban és Szidonban, amennyi közöttünk itt esett, ők már rég megtértek volna. Térjünk meg! Így hív a Mester: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én nyugalmat adok nektek.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
A múlt alkalommal egy drámai jelenetet hozott elénk az evangélista. Jézus személyének, szolgálatának, mibenlétének kapcsán ellentmondásos vélemények kezdtek terjedni az emberek között.  S ezek nyomán  aztán a családja is elindult Jézusért, hogy hazavigyék, megmentve Őt,  de mire odaértek, már ott voltak a Jeruzsálemből kiküldött kémek, besúgók, a Nagytanács vizsgáló biztosai is, akik aztán fokozatosan provokálták Jézust. A drámai történetben azt láttuk, hogy mindent megtehetünk Jézus kapcsán, csak egyet nem: Ővele kapcsolatban nem lehetünk közönyösek. Vagy elutasítjuk, vagy követjük, vagy elfogadjuk a szavát, vagy hátat fordítunk neki, - de Jézus mellett nem lehet közömbösen elmenni. Mert ez a dráma, amit a  múltkor láttunk, a leginkább azt mutatta meg, hogy Jézus szuverén módon járja Isten útját. Most, az a dráma folytatódik. A Jézusban működő erők, vagyis isteni hatalma nemcsak gyógyító, csodatevő hatalom, nemcsak az Ige hatalma, hanem szembesítő hatalom is.  Jézus mindig úgy szól, úgy cselekszik, hogy kénytelenek vagyunk állást foglalni. Hallottuk, sokféle vélekedés, hír és rémhír, reflexió született Jézus kapcsán. Ezek sorába tartozik az is, amit ma elénk hoz az ige. A múltkor két véleményt hallottunk, az egyiket a nép, illetve a családja fogalmazta meg. Eszerint Jézus magánkívül, mintegy felfokozott, eksztatikus állapotban volt. A másikat a Jeruzsálemből érkező vizsgálóbiztosok mondták ki, s benne a súlyos ítéletet is: ördög van benne, az ördög hatalmával és erejével végzi ezeket a dolgokat. S láttuk azt is, hogy ezek a vélemények eléggé távol estek az igazságtól.
Most azonban egy pogány király mond valamit, s erre oda kell figyelni. Igen, Heródes pogány király volt, nem zsidó származású, a rómaiak tették Izrael nyakába. Ez bele is illett a mindenkori római politikába. Róma mindig egy másik népből vitt királyt egy-egy leigázott nép fölé báburalkodónak. (Bár, megjegyzem, ez nemcsak a rómaiak szokása volt. Így van ez ma is, csak egy példát mondok. A Világbanknak Magyarországon nem magyar vezetője van, hanem valami más országból érkezik. A nagy multinacionális cégeknél pedig a magyar megy Spanyolországba, a spanyol Romániába, a román Lettországba, a lett meg Angliába főnöknek. Sokat tanultak a maiak a rómaiaktól, - így kell uralkodni.) Egyszóval, Heródes pogány ember volt, pogány módra is élt. De persze a dekórumot, tudniillik a köteles tisztességet (ahogy Cicero leírja), a helyi szokásokat neki is illett megtartani. De lám, most ennek a pogány királynak a megjegyzése (vagy félelme) sokkal közelebb jár az igazsághoz, mint Jézus testvéreié vagy mint a jeruzsálemi beavatottaké. Ugyanis Heródes azt mondja, hallva Jézusról a híreket: Keresztelő János támadt fel, azért működnek benne az erők!
És itt egy kitérőt, egy hosszú kitérőt kell tennünk, kedves testvéreim. Keresztelő János teljesítette a próféta sorsát, végigjárja azt az utat, amit egy prófétának végig kell járnia. Ha filozofálgatni szeretnénk, mondhatnánk, hogy Keresztelő János az erkölcs dimenziójában járt, mint általában a próféták. Ő is Isten szent embere volt, akinek Isten népét, vagy akár az egyes embert is Isten törvénye és igazsága alapján ítélte meg. De nem pontos a kifejezés.  Hiszen a próféta nemcsak ítél, és az se igaz, hogy ennyi lett volna Keresztelő János egész tragikus esete Heródessel. Hogy ugyanis, pusztán ítélkezett volna és ennek kellett életével megadnia az árát. Mert ítélkezni mindannyian tudunk, az nekünk nagyon megy, főleg, ha másról van szó, ha másnak az erkölcsét, a pénztárcáját, a portáját kell megítélni. Az ilyet mi nagyon meg tudjuk ítélni, innen is van a magyar mondás, söprögessen csak a maga portája előtt. Csakhát sok seprőnk van, és a másé előtt mindig szívesebben söpörgetünk. Ítélkezni mindenki tud. A próféta nem ítélkező, a próféta beavatkozó,  - a próféta beavatkozik.
Azért mondom ezt, mert a mai világban, különösen Magyarországon, de különben az egész a nyugati civilizációban sokan szívesen játsszák a prófétát. Főleg az értelmiségi. Szívesen mutatja magát a mai értelmiségi, hogy olyan véleményt, igazságot, látást fogalmaz meg, amellyel megítéli a politikusokat, megítéli az élet dolgait. De én mindegyre csak azt látom, hogy a mi mai értelmiségünk ezekkel a mai ítélkezésekkel igazából véve azt akarja kifejezni, hogy: semmi közöm hozzá.  A mai ítélkezés: finnyáskodás. Nemrégiben nyilatkozott egy magyar művész: minden politikus gazember. Tényleg? (És minden művész szent? Vagy aki ítélkezik, az mind máris szent?) Mégsem gondolom, hogy ez a súlyos ítélet (ti. hogy minden politikus gazember) azt volt hivatott kifejezni, hogy  valóban gazember minden politikus! A művész úr inkább azt akarta mondani, hogy neki semmi köze ahhoz a nehéz üzemhez, amit politikának neveznek. Semmi köze a törvényhozáshoz, a végrehajtáshoz, egy ország kormányzásához, a kénytelenül megkötött kompromisszumokhoz, - ezek jellemzik ugyanis a politika világát. Meg az erőhöz sincs semmi köze, mert időnként a politika erőt is alkalmaz. Semmi közöm hozzá – még mi is eljátsszuk olykor ezt a prófétáskodást. De ez nem prófétaság, testvéreim,  ez finnyás értelmiségi attitűd. A próféta ellenben beavatkozik. Keresztelő János sem a maga körében mondogatta az embereinek, hogy ez a Heródes, ez vérfertőző, ez egy undorító alak, ez a saját testvére feleségét vette feleségül, ez már a sógornője lányára is szemet vetett!! Keresztelő János ezt nem valami zugkörben teszi szóvá, hanem üzen Heródesnek. És ezt üzeni neki: nem szabad neked így élned, nem szabad neked vele élned. Beavatkozik.
És a beavatkozásával vállalja a próféta-sorsát is, meg kell halnia (ezt már a mi finnyás próféta-imitátoraink elgondolhatatlannak tartanák.) Nemcsak Heródes asszonya az, aki fel volt háborodva a próféta beavatkozásán, hanem Heródes is János halálát kívánta. De, mint írja az evangélista, amikor meg akarta öletni, megrettent a sokaságtól, mert a tömeg prófétának tartotta János – vagyis beavatkozónak, éspedig isteni jogon beavatkozónak. És mivel Heródesnek az volt a dolga, hogy a római gazdától kapott megbízást teljesítse, vagyis biztosítsa a köznyugalmat,  vegye elejét bármi ribilliónak, lázongásnak, tüntetésnek, háborgásnak, óvatosan kellett az ügyben eljárnia. Ha indulatból likvidáltatja Keresztelő Jánost, máris azt kockáztatja, hogy lázongás tör ki. Ezért csak börtönbe vetteti, megbilincselteti, s ilyen módon próbálja elhallgattatni.  Mégis meg kell halnia Keresztelő Jánosnak, a prófétának, - aki az erkölcsnek, az Isten igazsága ügyének, a tiszta és nemes élet dolgában jár, és végig is járja ezt az utat a moralitás dimenziójában.
De most megnyílik egy másik dimenzió is. És éppen emiatt tartom fönn, hogy ez a Heródes közelebb jár az igazsághoz, amikor Jézusról vélekedik.  Pedig látjuk, milyen ember volt Heródes: pogány, a legsúlyosabb törvénytelenségeket követi el, kimondhatatlanul iszonyatos bűnben, vérfertőző kapcsolatban él, - s mégis. A Jézusról Heródeshez érkező hírek (a csodáiról szóló hírek, a Jézusért rajongó tömegről szóló beszámolók) valami különös félelmet váltottak ki ebben a pogány emberben. Ekkor mondja: Keresztelő János támadt föl, azért vannak benne ezek az erők! Ez egy metafizikai ítélet. A Keresztelő János világában a moralitásé a szó, de most, milyen érdekes, ennek az erkölcstelen, istentagadó, törvénytaposó bábkirálynak az életében egy titokzatos metafizikai hang szólal meg: Keresztelő János támadt fel a halálból. Azért mondaná ezt Heródes, mert hitt a feltámadásban? – Nem hitt ő semmiben. Istenben sem hitt, feltámadásban sem hit, mert akkor hitt volna a prófétának. Mégis. Átüt a gondolkodásán, mert átüt a szívén egy hirtelen belátás. Másképp nem tudja megmagyarázni, mi az, ami Jézus körül történik. S általában, ha nem tévesztem el nagyon a filozófiát, azt szoktuk metafizikának nevezni, amire nincs kézzelfogható magyarázatunk. A fizika az, amit meg tudunk fogni, ami a természetben van, amire vannak képleteink, amit bele lehet tenni egy kémcsőbe, amit ki tud kutatni az spektrométer. Ami viszont ezen túl van, az metafizika, arra nincs képlet és magyarázat. Hogy mennyire mély ez a dimenzió, arra hadd hozzam fel éppen János életének tragikus végét. Operák, irodalmi művek, festmények százain és ezrein lehet látni Sálomé táncát, az elbűvölt Heródest, vagy éppen azt, ahogy viszik szegény Keresztelő János fejét a tálcán, és nem is a lánynak, hanem az anyjának, mert ő fundálta ezt ki. De én csak arról szeretnék most szólni, amikor előadja a lány a kérését, amikor kéri a Keresztelő János fejét. Ezt mondja az evangélista: és megszomorodott a király... Így mondja: megszomorodott, de esküjéért és a vendégek miatt megparancsolta, hogy adják oda Keresztelő János fejét. Megszomorodott. Egy új fordítás ezt így adja vissza: elkomorodott. De az új fordítás csak a mozzanatot érzékelteti, a pillanatot, amikor láthatóvá válik valakinek az ábrázatán, hogy hirtelen hangulatváltás állt be, s ami az előbb még születésnapi ünnepség volt (heje-huja, vigadalom, kérjél lányom, amit akarsz, tiéd a fele királyságom), az most, a lány kérése miatt rossz-érzésre fordult. És elkomorodik a király.
Ám azt hiszem, hogy a revideált Károli fordítás jobban kifejezi a lényeget, mert nemcsak a mozzanatot, a pillanatot tükrözi vissza, hogy elsötétedett a király ábrázata, hanem azt mondja: megszomorodott a király. És ez ugyanaz mint, amikor a szíve mélyéig megüti az embert valami, ez nem futó hangulat, hanem áthatja az egész életét. Mert Heródes valahogy, valamit megértett vagy megsejtett itt, ebben a titokzatos tartományban, a metafizika tartományában. Persze, úgy fejezi ki, ahogy az ember általában gondolkodik: analógiásan. Nem töpreng, hogy ki lehet ez a Jézus, hogy valami új próféta volna, neki elég volt Keresztelő János is,  - elég volt annyi, hogy Keresztelő János beleavatkozott az életébe. Ezért mondja: Keresztelő János ez az alak. Mert Jézus is beavatkozik. Mert Jézus sem csak úgy mondja az igazságot, hogy szép szavakat mond, Jézus sem csak úgy leplezi le az embert, hogy a 12 tanítványának valahol kint, a Genezáreti tavon ül a csónakon, hogy senki ne hallja, s fülbe súgva elmondja nekik: gazember mindenki. Jézus is beavatkozik. S ebből fakadt hát Heródesnek ez a mély szomorúsága. De lám, a lelkiismerete gyengébb volt, mint a könnyen adott ígéret. Megígérte – így mondja az evangélista – csak úgy egy szóval. Megesküdött, és hát ott voltak a vendégek. De kérdezzük csak: valóban a vendégek miatt, a vendégek kedvéért, meg az esküje e miatt ölette meg Jánost? Azt hiszem, kizárólag önmagáért tette, mert olyan mélyre süllyedt már, hogy hiába volt a lelkiismeret szava, olyan mélyre jutott már a gyilkoló szándékban, amit a várható bonyodalmak miatt eddig még nem valósított meg, hogy most, amikor alkalom kínálkozott, most, amikor rá lehetett kenni valakire, most végre is hajtja a régi gyilkos tervet. Mert nehogy azt gondoljuk, hogy nekünk egy percig is sajnálnunk kellene Heródest: jaj, szegény, beleszédült abba a szép táncba, jaj, hogy rászedte az asszony, jaj, milyen felelőtlenül ígérgetett,  - de ha tudta volna, hogy ez lesz a kérés, akkor nem ígér semmit. Nem, testvéreim, Heródes a gyilkos, ő akarta kitenni a saját életéből Istennek a szavát, amit a próféta képviselt. S mégis, most megcsillan ott valami, ami a megmagyarázhatón túlról érkezik. Mikor hallja Jézusról a híreket, szinte kiszalad belőle: ez a Keresztelő János, ő támadott fel! Mert azokat az erőket, azt az isteni hatalmat, azt az elodázhatatlan kényszerítő jelenlétet és azt a döntéskényszert, amit Jézus személye hordoz -  ezt Heródes már megtapasztalta egyszer, - s éppen Keresztelő Jánosban. S most Jézusban még inkább.
De hogy miért beszéli el mindezt az evangélista, s miért ilyen részletesen, annak van egy harmadik oka is. Láttuk, hogy Keresztelő János teljesíti a próféta sorsát, mindhalálig képviseli Isten igazságát. És teljesíti Heródes is a maga sorsát, teljesíti a makacs ember, az Isten ellen lázadó ember  sorsát, akiről, lám, ott a nagy fényes palotában kiderül, hogy gyenge és hiú ember, aki aljas gyilkos is. De ezeket azért mondja el az evangélista, hogy mi lássuk: Jézus is teljesíti a maga sorsát. Ez pedig egy harmadik dimenzió. Ha eddig a moralitásnak, és a sejtelmes, metafizikai világnak a dimenzióit láttuk, most az isteni dimenzióba lépünk be. Jézus is teljesíti a maga sorsát. A családtagjai tévesen fogalmazzák meg, hogy mi történik Vele (idézzük föl a múltkori Igét: azt mondják róla, magánkívül van), nem is az ellenfelei mondják ki az igazságot (ördögi trükkel tesz csodákat), és, persze, nem is Heródes mondja ki az igazat. Keresztelő János nem támadt fel. Jézus nem valami titokzatos módon visszatért próféta, nem egy régi alak reinkarnációja. Az igazat Péter mondja majd ki, nem sokkal később, a csodák és a dicsőség, a népszerűség és  a rajongás csúcsán, amikor tömegek hömpölyögnek Jézus körül. Igen, Péter mondja ki, mikor megkérdezi a tanítványait Jézus: kinek mondanak engem az emberek? És ők idézgetik a közvéleményt meg a bulvársajtót: egy vagy a próféták közül, mások azt mondják, Te vagy Keresztelő János, némelyek, hogy Te vagy Illés, akiről megjövendölték, hogy vissza fog térni, mert Illés nem látott halált. Sok mindent mondanak Jézusról, mindenki mond valamit, ki erkölcsi ítéletet, ki metafizikai ítéletet, mindenkinek kell valamit mondania. És akkor Jézus odafordul a tanítványokhoz, és azt kérdezi tőlük: no és ti, ti kinek mondtok engem? És ekkor mondja Péter: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia! Jézus, ezt hallva, azt mondja Péternek: boldog vagy Péter, mert nem test és vér jelentette meg ezt tenéked, hanem az én Mennyei Atyám. Íme, isteni dimenzió nyílik meg itt! És ha végig kell járnunk az erkölcs világát, mert azt végig kell járnunk, és ha járnunk kell a titokzatos, metafizikai dolgok világában is, mert ott is járnunk kell, - akkor értjük már, miért szúrta ide Keresztelő János halálának történetét az evangélista. Azért, mert nekünk is kell valamit mondani. Egészen pontosan nem mondanunk kell valamit (például, továbbmondanunk, amit más mond), hanem válaszolnunk kell, felelnünk kell arra, amit Jézus kérdez tőlünk is: te kinek mondasz engem? Te vagy a Krisztus! És ez Krisztus végigjárja a maga isteni útját, melyen fog még majd találkozni Heródessel, ott Jeruzsálemben, amikor Heródes rettentő izgalommal várja, hogy talán mutat neki valami csodát.  S ott provokálja, hogy mutasson valamit ebből a metafizikai hatalomból, amit ő korábban megsejtett. De ott lesznek majd a tanítványok is, és ott lesz mennyi meg mennyi ember, aki mind azt várja, hogy a próféta, a beavatkozó jelet ad, s jönnek az angyalok és ledöntik ezt a hamis uralmat, és fölállítják Isten jó törvényének a rendjét. Ott a kereszt felé menet. Péter is ott lesz, aki Caesarea Filippi országútján még azt mondta Jézusnak: Te vagy a Krisztus! Ott lesz, és úgy megretten nagycsütörtök éjszakáján, hogy a Főpap udvarán megtagadja ezt a Krisztust. Azt mondja: nem ismerem, semmi közöm hozzá. Vajon a szolgáló kérdezte ott az éjszakában, vagy Jézus egykori kérdésére felelt most így. Testvéreim, Jézus mellett nem mehetünk el közönyösen, ő pedig megy végig azon az úton, amin végig kell mennie.
Amikor ezeket így elmondtam, talán valóban megéreztétek, nem térhetünk ki Jézus elől, s választanunk kell. Maradhatunk, persze, a moralitás dimenziójában, az amúgy is jól áll a reformátusoknak; mi szeretünk moralizálni, szeretünk prófétaiak lenni, meg mindenbe beavatkozni. Maradhatunk a metafizikában is, ha már ökumenikusan kell szólni, ez jó a római katolikusoknak. Ők sok különleges titkot tudnak.  De minket Jézus a keresztútjára hívott fel. Nem lehet tanítványom az, aki nem veszi föl a maga keresztjét naponta és nem úgy követ engem. Az út, amire Jézus meghív, az Ő útja, és ez az út a kereszthez érkezik. Meglehet, elsőre talán azt mutatja, onnan nincs tovább. Valójában ott nyílik meg az igazi út, ott, ahol emberileg véget ér, ott, ahol egy próféta sorsa befejeződik, ott, ahol egy szélhámos, vérfertőző király lezárja a történetet, ott a keresztnél. Ott nyílik meg az igazi út. Adjon Isten Szentlelke mindannyiunknak bátorságot, hogy amit szemmel nem látunk, a szívünkkel meg sem sejtünk, amit soha nem hallottuk, oda induljunk.  Hogy eljussunk a Jézus keresztjéhez, mert ott nyílik meg a feltámadás, mert ott nyílik meg az eljövendő élet reménye. Jézus is beavatkozó, s inkább beavatkozó, mint próféta, inkább beavatkozó, mint bárki, akinek véleménye van a dolgokról, mert ő a legerősebb beavatkozó, Isten szent Fia ő, aki beavatkozik a bűnbe, betegségbe, halálba, hogy kimentsen bennünket abból. Legyen neki dicsősége örökkön örökké, s adja Szentlelkét, hogy hívó szavát meghalljuk s eljussunk oda, ahol megnyílik számunkra az igazi élet.
Ámen

Gyászoló Család! Végtisztességet tevő gyülekezet!
Csurka István egyik, s talán legutolsó nyilatkozatában „lépcsőházi ember”-nek nevezte magát. Szép és őszinte hasonlat ez, mi több: drámai leírás. Engem igen megrendített. Talán azért, mert én is lépcsőházi ember vagyok, talán azért, mert mi magyarok mind lépcsőházi emberek vagyunk:  vita zárulván, harcunk végezvén, a nagyok és hatalmasok termeiből kilépvén, a lépcsőházban jut eszünkbe, hogy mit kellett volna mondani vagy tenni, és belénksajdul, hogy ahonnan kitessékeltek minket, ott már rég eldőltek a dolgok, velünk csak játszottak. A bennfentesek, a hatalmasok már rég leosztották a szerepeket, és a miénk éppen az volt, hogy nem jut eszünkbe a megváltó mondat és mozdulat, - csak az maradt, hogy mondjuk József Attilával: urak között játszottam a bambát.
Amikor ennek felismerése áthat bennünket, harag is támadhat bennünk, ez pedig nagy dühöt lobbanthat, akár forradalmat is támaszthat, sőt az egész világot is megrendítheti. És ennek hangot adhat az író, kristálytiszta, pontos szóval – és hangot adhat a politikus is, mozgosító szóval. De aki ezt teszi megalázott helyzetében, az kockáztat is. Az író azt kockáztatja, hogy azok is megértik, akiknek nem kellene. A politikus pedig azt kockáztatja, hogy azok sem értik meg, akiknek kellene. Csurka István vállalta a kockázatot. És itta a levét annak is, hogy olyanok is megértették írói szavát, akik ezt megtorolhatták – és meg is torolták rajta. És itta a levél annak is, hogy politikai radikalizmusát éppen azok értették a legkevésbé, akik a legtöbbször vállukra kapták.
Most azonban, szeretett gyászoló család, végtisztességtevők, nekünk, akik Csurka István temetésére jöttünk, másformán kell belátnunk, hogy lépcsőházban vagyunk itt is, most is. Az embert kitessékeli a halál az életből; és sokféle szolgája, lakája van a halálnak arra, hogy kisemmizzen minket: betegségek, sors-rontások, vétkek, igazságtalanságok, megaláztatások, kisebb és nagyobb becsapások és árulások, csalások, csalódások.  És csalótársai is vannak a halálnak  – némelyik  írónak, egysmásik politikusnak, amaz papnak, emez barátnak öltözve. Mondhatnám: életünk minden szereplője a halál szolgája! De inkább azt kell mondanom: hacsak nem állunk szent életfolytatással Isten szolgálatába, a mi egész életünk a halál szolgálja, és aztán itt találjuk magunkat e huzatos lépcsőházban, itt, a halál árnyéka völgyében, s itt döbbenünk rá – igen, ha kell, itt Csurka István koporsója mellett! -, hogy lépcsőházi emberek vagyunk mi mind. Mert meghalunk mind. Mert rászed az életünk, és rászed az igazunk is. Bizony, fű a nép – mondja a próféta. Bizony, halálnak halálával halsz – teljesül az Édenkert szankciója. Ez a bűn  átka. Ez a bűn zsoldja. S hiába tolul a szívünkbe végső lázadás, - ennyi jár nekünk az egész elvesztegetett életünkért, éppen ennyi: semmi.
De volt valaki, gyászoló testvéreim, aki mellénk állt ebben a kisemmizettségben. És ártatlan szenvedésével, a sorsunk teljes átélésével, önkéntes halálával, melyet  ő nem érdemelt, örök életet szerzett számunkra,  - és feltámadt a halálból, és most is hív mindannyiunkat egy másfajta életre! És az az élet nem önáltatás, nem a vesztesek dohogó öntömjénezése, hanem igazi isteni diadal. Krisztusról beszélek.  Ha ugyanis, mondja Pál apostol, Krisztussal feltámadtatok, akkor nyilván már meg is haltatok a bűnnek. S akkor – bár még lépcsőházban vagytok, de nem vereségben vagytok, hanem már hitben vagytok. Bár még a halál árnyéka völgyén jártok – de már nem kifelé jöttök (exitus) az életből, hanem befelé tartotok (introitus) az örökéletre, oda ahol a kegyelmes Isten véghetetlen dicsősége vár.
Ezért csak Krisztust kell hallgatni. És én is ezt a feltámadott Krisztust hirdetem nektek. Mert úgy kell élnünk és úgy kell halnunk, hogy sosem keverjük össze azt, ami az örökkévalóra szólít, azzal, amit itt és most, a mulandó életben kell elvégenünk. Úgy kell élnünk és halnunk, hogy nem szakítjuk ketté az örökkévalót és a mulandót – mert ezt nem is tehetjük, főleg nem itt, a létnek és nemlétnek mezsgyéjén. Úgy kell élnünk és halnunk, hogy tudjuk: ha Istent szeretjük, nem leszünk hűtlenek a magunkéhoz, ha Isten országát keressük, nem áruljuk el a földi országot (mert azt csak egy másik földi országért lehetne). És megfordítva, úgy kell élnünk és úgy kell halnunk, hogy tudjuk: minket nem kápráztathat el semmi földi érdem, érdek, ígéret és áltatás, hogy ezekért eltagadjuk Krisztusunkat, s hiába hiteget vagy rémíszt minket a cselédek szava, hogy háromszor is megtagadjuk Krisztust, mi nem a gyáva emberi szívre hallgatunk, hanem Krisztus szeretére. S úgy kell élnünk és halnunk, hogy éppen azáltal szeretjük a földi életben nekünk rendelt sorsot, hogy nem takargatjuk mulandóságunk jegyeit sem.
Gyászoló Gyülekezet! Csurka István lépcsőházi ember volt – vagyis: ember volt. És mi is mind emberek vagyunk. Ezért hirdetem nektek bátran igaz vigasztalásul azt az ember-testvért, mi több, isten-testvért, isten-embert, aki megelőzőtt minket ebben a kisemmizettségben, s előttünk járva kinyitotta már az új élet ajtaját, átlépett annak küszöbén, s megmutatta nekünk, hogy az út, az igazi út nem visszafelé vezet, hanem előre, halálon menvén át. Ő a mi Krisztusunk, őt hirdetem nektek: ő az út, az igazság és élet – senki nem találhat igazságot, csak őbenne, senki nem válthatja ki létét a semmiből, csak őáltala,  senki sem hagyhatja el a mulandó lét e siralmas lépcsőházát és senki sem mehet öröklétre, csak ha átlép azon az ajtón, amit ő nyitott számunra!  Ezért tehát „ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafelvalókat keressétek, ahol a Krisztus van, aki az Isten jobbján ül. Az odafelvalókra ügyeljetek, ne a földiekre. Mert meghaltatok, és életetek el van rejtve a Krisztussal az Istenben. Mikor azán Krisztus, a mi életünk, megjelenik, mi is megjelenünk vele együtt dicsőségben.”
Ámen