Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Most, hogy a Zsidókhoz írt levelet olvassuk Biblia-olvasó kalauzunk  szerint, újra föltolul bennem egy régi kép. A nyári idő általában sportversenyekkel telik, ki-ki tetszése szerint nézhet labdarúgást, atlétikát, úszást, ki mit szeret. Egyszer egy maratoni futóversenyt úgy rendeztek meg, hogy a stadionból futottak ki a versenyzők. Majd miután lefutották a negyven kilométert, még egy kört tettek a stadion körül, és utolsó pár száz méterre befutottak a stadionba, ott várta őket az ujjongó tömeg. A versenyző, aki győzelemre állt, sok-sok száz méterrel vezetett a többiek előtt, megérkezvén a stadionhoz, megfutotta körét, s a riporter is ujjongva mondta be: most fog beérkezni a stadionba az első helyen. De a mi versenyzőnk nem futott be a stadionba, hanem elfutott mellette és megtett még egy kört, Így mire újra a bejárathozoda ért, a többiek is megérkeztek és befutottak előtte a stadionba. A győztes jó hátul végzett. Nos, kedves testvérek, ilyesmire utal a felolvasott Ige, amelyben egy nagyon kemény kifejezés is  hangzik. Azt olvastuk a hatodik versben: lehetetlen dolog, hogy akik egyszer megvilágosodtak, megízlelvén a mennyei ajándékot, részeseivé lettek a Szentléleknek, megízlelték az Isten jó beszédét, a jövendő világ erőit és elestek, ismét megújuljanak megtérésre. Ismét megújuljanak, akik elestek? Ez a kifejezés egyedül itt fordul elő az Újszövetségben, s inkább azt jelenti, hogy elfut a cél mellett. Ott van már a célnál  valaki, aztán valami hihetetlen okból megfordul, és másik irányba kezd futni. Ez egy lehetetlen lehetőség! Ilyen nem történhet meg,  - és mégis megtörténik. Ugyanakkor, felolvastam a 11. versből egy másik Igét is, amelyik így szól: mert hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni. Ez pedig egy másik lehetetlen lehetőség. Mostmár az a kérdés, hogy e kettőben, nevezetesen egyrészt, hogy elfutunk a cél mellett (nem érkezünk meg a célhoz, noha győzelemre állunk) és márészt meg abban, hogy hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, hova tesszük a hangsúlyt.
Hadd szóljak először arról, amit a hatodik részben hallottunk. Megmondom őszintén, gyötrő ige ez. Ha valaki gondosan és alaposan végigtanulmányozza a biblia-magyarázás történetét, nyomban látni fogja, hogy azok a nagy teológusok, prédikátorok, keresztyén gondolkodók, akik talán minden más kérdésben egyetértettek, ezen az igén nem tudtak egymással egyetérteni. Konfliktusokat terem ez az Ige és ezek a konfliktusok voltaképpen a lelkünk mélyéből fakadnak föl, mindjárt látni is fogjuk, hogy miért. Gyötrő Ige ez, mert először is azt mondja, hogy vannak, akik megvilágosíttattak, megízlelték a mennyei ajándékot, részeseivé lettek a Szentléleknek, megkóstolták az Isten jó beszédét, és az eljövendő világ erőit – és elesnek. Elmennek a cél mellett. Önmagában is annyira ijesztő ennek a lehetőségnek a megfogalmazása, hogy legszívesebben gyorsan tovább mennénk, keresnénk valami vigasztaló részt az igében. Összeszorul a szívünk, hogy ez bekövetkezhet. Mert, aki megízlelte az Isten jóságát, az nem akar semmi mást az életében, mint megtudni, hogy kicsoda ez az Isten, milyen ez az Isten, aki vigasztalást, erőt, áldást, bűnbocsánatot, szeretetet, mennyei életet, örök jövendőt adott nekünk!? Az újszövetségi levelek írói, Pál is, Péter is, János is azzal buzdítják a keresztyéneket: hiszen megízleltétek az eljövendő világ erőit, hiszen Isten kóstolót adott nektek az eljövendő életből! Azt az ízt, azt a tapasztalatot, azt a részesedést, azt a felséges és fölemelő meghallást, azt a megvilágosítást, amit Istentől kaptunk, csak nem hagyjuk ott! Olyan lenne ez, mint amikor egy sötét alagútban megyünk (mi, magyarok, sok nehéz helyzetünket jellemezzük így!) és már látjuk is az alagút végén a fény, s ekkor visszafordulnánk a sötétségbe. Ez lehetetlen – vagy lehetséges?
Aztán újra visszafordulunk a fénybe? És ez lehetséges? A Zsidókhoz írt levél azt sejteti, hogy ez nem lehetséges. Ha valaki a fény láttán visszafordul a sötétbe, annak már lehetetlen ismét megújulni a megtérésre, mint aki önmagának feszíti meg a Krisztust. A revideált Károli Biblia fejezetei alatt rövid apró betűs megjegyzések vannak,  - ezek nem része Isten kinyilatkoztatásának, csupán a kiadó-szerkesztő írta oda  segítségül.  Nos, ehhez a részhez az van odaírva: a hitehagyás büntetéséről. De valóban hitehagyásról van itt szó? És ha hitehagyásról van szó, akkor miképpen lehetséges, hogy akik megkapták az isteni áldásokat, elnyerték a kegyelmet, aztán otthagyták, azok már soha többet nem újulhatnak meg a megtérésre? Lehetetlen ez a megújulás – nincs több lehetőség. De ez, kiáltunk máris,  igazságtalan! Hát éppen azok ne térhetnének meg, éppen azok ne térhetnének vissza, éppen azok ne újulhatnának meg, éppen azok ne nyújthatnák újra kegyelemért a kezüket, akik ezt már megízlelték? Hát nem úgy van a dolog, hogy a kiválasztottak, üdvösségre elhívottak, akiket az Isten megérintett, akik ezt elfogadták, - ők azok, akik ha sok botlással, sok nehézséggel, sok gyötrelemmel, sok kétséggel, sok küszködéssel, de mégis, ha lassan is, de csak mennek előre az üdvözítő cél felé?! Akiknek ez nem kellett, eldobták, akiket ez nem érdekel, nos, ők nem újulhatnak meg. De, akik az úton vannak, akik elnyerték a Szentlélekben való részesedést, azok ne újulhatnának meg? Ez igazságtalan.
S még jobban feszít minket ez, miután azt olvassuk itt, hogy nem igazságtalan az Isten (és szerelmeseim, ti felőletek jobb reménységgel vagyunk, még ha így szólunk is). Bizony, kemény beszéd ez. És mint minden kemény beszéd, mint minden ösztökélés és buzdítás, ami nem áltatás, hanem a helyzetünk tiszta és világos kimondása:  igazságtalannak tűnik. Jól emlékszem arra az édesanyai pofonra, amit egyik reggel hat órakor kaptam. Korán ébredő voltam már gyermekkoromban is, nem volt gond reggel összecsapni a leckét. Aztán egyik reggel édesanyám kijött a konyhába, és meglátta, hogy a konyhaasztalon körmölöm a házi feladatot. Ekkor kaptam azt az édesanyait, - mondván, hogy a leckét előző délután kellett volna megírni és úgy menni az iskolába. Jaj, én akkor ki akartam menni a világból. Azt a nagy igazságtalanságot! Pedig csak egy édesanyai fenyíték volt, igaz, kemény fenyíték, azzal a céllal, hogy a dolgom az adott időben végezzem. Mondjuk: buzdítás volt. Érzi a Zsidókhoz írt levél írója is, hogy amiket itt elmondott, annyira kemények, minden szava olyan kemény ösztöke, hogy nyilván igazságtalanságérzet tölti meg a hívők szívét, különösen azokét, akik kétségekben vannak, akik meginogtak, akik úgy érzik, hogy kiment alóluk a reménység, elfogyott az erejük, és sorolhatnánk a hívő élet összes gondját-baját, ami végigkíséri a hitünket.
Ezért most nagyon röviden és nagyon egyszerűen két részre osztom azt a sokféle magyarázatot, amelyet ehhez az Igéhez fűznek. Két nagy tábor van, lehet választani, dönteni, de én is elmondom, hogy szívem szerint melyiket választom. Az egyik magyarázat a harmadik század során alakult ki, amikor véget értek a keresztyénüldözések, és az egyház kiléphetett a katakombákból, újra lehetett nyilvánosan Isten tiszteletét gyakorolni, megkezdődött a keresztyének rehabilitálása is. Ekkor fölvetődött a kérdés: jó, jó, de mi legyen azokkal, akik az üldözések idején elárulták a Krisztus ügyét? Nem akarok történelmi analógiákat keresni, mert nincs is rá, de amikor 25 évvel ezelőtt végbement az állítólagos rendszerváltás, akkor a mi egyházunkban is felvetődtek ilyen kérdések: jó, jó, elmentek a kommunisták, hazamentek az oroszok, szabadok vagyunk, de mi legyen azokkal, akik a pártállam idején ügynökök voltak, az egyház ellen dolgoztak? De nem jó a hasonlat, mert a  keresztyénüldözések idején meg kellett tagadni Krisztust. Mégpedig nyilvánosan. Tehát az üldözések után az volt a kérdés, hogy mi legyen azokkal, akik hatósági erőszak nyomán, vagy félelemből, vagy karrierizmusból nyilvánosan megtagadták a Krisztust?
Volt egy irányzat Észak-Afrikában, akik azt mondták: meg van írva a Zsidókhoz írt levélben, lehetetlen dolog, hogy akik megízlelték a mennyei világ erőit, akik megízlelték Isten magasztos jó beszédét, akik megvilágosodtak, akik elnyerték az ajándékokat, aki részesei lettek a Szentléleknek és elbuktak, megfordultak, elpártoltak, hátat fordítottak,  - azok megújuljanak új megtérésre. Egyszer lehet megtérni, slussz-passz. Nincs több megtérés. Ebből aztán egyházszakadás lett. Az észak-afrikai keresztyének két táborra szakadtak.
De tegyük föl a kérdést, testvérek, vajon erről szól ez a szakasz? Fölhatalmaz-e bárkit a Zsidókhoz írt levélnek ez a része ilyen kijelentésekre? Mert van ennek egy másik magyarázata is, ez pedig egyszerűen abból indul ki, ami a 4. versben olvasható: lehetetlen dolog. Lehetetlen dolog az egész, az egész történet lehetetlen, lehetetlen mindaz, amit utána leír a negyedik, ötödik, hatodik versben. Lehetetlen dolog, hogy úgymond valaki megtérjen, úgymond megismerje a kegyelmet, úgymond megtapasztalja az eljövendő világ erőit, majd elbukjon, majd megtérjen. Ez a történet lehetetlen, ilyen nincs. Éspedig azért lehetetlen, mert az egész keresztyén életben és a hitben való megmaradás nem a mi állhatatosságunkon vagy alkalmasságunkon, nem a mi oda-szántságunkon, hanem Isten hűségén alapszik. Ezért mondja itt, a buzdítás elején, hogy: annakokáért hagyjuk a Krisztusról való kezdetleges beszédet, törekedjünk tökéletességre, ne rakosgassuk le újra alapját a holt cselekedetekből való megtérésnek. Aki megtért, aki megragadta, elfogadta Isten kegyelmét, az többet nem arra akarja alapozni a keresztyén életét, hogy ő maga mit tud. Ha arra akarja alapozni – bátran ki merem mondani –, akkor meg se tért. Ha arra teszi fel a tétet, hogy mennyit tud a keresztyénségben teljesíteni, mennyi ereje van hozzá, és ezen múlik minden, az nem kóstolta meg az eljövendő világ erőit. Aki úgy gondolja, hogy újra meg újra alapozni kell, le kell tennie holt cselekedeteiből az egész keresztyén élet alapját, az nem ízlelte meg az Isten jó beszédét, az evangéliumot, - mert az evangélium a megváltásnak és a kegyelemnek az evangéliuma.
Az egyik tábor tehát azt mondja, ha megkóstoltad és otthagytad, véged van; a másik pedig azt mondja, hogy ez az egész történet egy lehetetlenség. Annyira eredeti és nehéz ennek az ügynek a megértése és felfogása – még egyszer mondom, a Zsidókhoz írt levél páratlan igét használ itt – hogy szinte nincs is mellé párhuzamos hely, mihez viszonyítani, hasonlítani lehetne. De éppen ez nyitja meg számunkra azt a megértési lehetőséget, hogy az apostol tulajdonképpen azt mondja ki, hogy ennek az egész kérdésnek a fölvetése abszurd. Ez lehetetlen. És most  ezzel buzdít. Nem is tud mással buzdítani, hiszen a megújulás megtérésre, megújulás  - eleve régi prófétai szó. Tele van a Biblia megújulásokról szóló történetekkel. A nép újra megtérhet – erről beszélnek a próféták. Mitöbb: a megtérés: visszatérés, vagyis megújulás. Újra meg újra csak ez hangzik: térjetek meg. Ezt olvassuk az egyik zsoltárban, így szól Isten: vajh ha az én népem hallgatna rám újra. Ezt olvassuk végig a Bírák könyvében: megkapja Isten népe a kegyelmet, az áldást, a békét, a jólétet, aztán elfordul Istentől, bekövetkezik a katasztrófa, ekkor fölkiáltanak az Úrhoz, Isten meghallgatta őket és megkönyörült rajtuk. És egyénileg is így van ez, testvérek.  Csak egyetlenegy példát említsek, a mi szent Dávid királyunkat. Amikor Dávid vétkezett, és amit lehetett, minden bűnt elkövetett, szörnyű és iszonyatos bűnöket (házasságtörés, megszervezett gyilkosságot, istentagadást), nem azt mondta neki Náthán próféta, mikor bement hozzá, hogy Dávid király, megízlelted Isten áldását (hiszen megízlelte), hallottad az Isten szavát (mi az, hogy hallotta? – kinyilatkoztatta!),  részese lettél a Szentlélek erejének, de elbuktál, nem állsz fel többet! Hanem azt mondta neki: térj meg. A Zsidókhoz írt levél is csak egyet szögez le: egy dolog: hogy ismét megújuljanak a megtérésre, mint akik önmaguknak feszítik meg újra Istennek ama Fiát. Ez lehetetlen. A kereszt egyszer s mindenkori, a kereszt áldozata megtörtént, elvégeztetett és tökéletes. De arról beszél a Zsidókhoz írt levél, amit a 11. versben hallottunk és ide is tartozik, ez a másik lehetetlen lehetőség: hit nélkül lehetetlen az Istennek tetszeni.
S ha ezt a két szakaszt összetesszük, akkor kell igazán megborzonganunk. Nem az ijeszti meg az embert, ha nincsen visszaút - főleg amikor távolodik Istentől, lázad Isten ellen, akkor fel sem fogja, hogy ha eltér az Isten jóságától, kegyelmétől, akkor nincsen visszaút. A bűnbe rohanó embert nem szokta ez a lehetetlen lehetőség visszatartóztatni. Attól kell inkább megborzonganunk, amit a második lehetetlenségről mond, hogy  ugyanis hit nélkül lehetetlen az Istennek tetszeni. Semmi egyéb nem számít! És egyszerűen, világosan, radikálisan ki kell mondani: hit nélkül lehetetlen az Istennek tetszeni. Olvasom újra, amit az első lehetetlenség után mond: nem igazságtalan az Isten, nem feledkezik meg cselekedeteitekről, a szeretetről, amit tanúsítottatok az Ő neve iránt, mint akik szolgáltatok és szolgáltok. Tehát nem igazságtalan az Isten. De Istennek tetszeni – halljuk a második lehetetlenségnél -, abban a boldog bizonyságban lenni, hogy Isten elfogadott, nem ejt ki a kegyelméből, megtart, abban a szilárd bizonyosságban lenni, hogyha én hűtlen vagyok is, Ő hűséges, Ő önmagát meg nem tagadhatja, -  ez az egész a hit mozdulata. Ez nem az észé, nem az erőé, nem a teológiáé, nem a filozófiáé, nem a lélek titokzatos rejtelmeié,  - ez egyszerűen  a hit mozdulata. És a keresztyén hit Istenhez a kereszten át lép be. Nincs más utunk Istenhez, mint Jézus Krisztus keresztje.
Ezért mondja itt, értsük mi is jól, lehetetlen történet az, hogy bárki, bármikor újra, még egyszer, önmaga kedvéért az Úr Jézus Krisztust megfeszítse. Az Ő áldozata bevégeztetett, áldozatát Isten elfogadta, s áldozatáért vagyunk Istennek kedvesek, mert az bűntörlő, bűnadósságot lefizető áldozat volt és mi ennek árán lépünk be Isten országába. Lehet hát választani. Kétféle lehetetlen lehetőség van előttünk. Az egyik: lehetetlen, hogy akik elestek, ismét megújuljanak mintegy újra megfeszítve maguknak az Úr Jézus Krisztust. Lehetetlen a lehetőség. A másik: lehetetlen Istennek hit nélkül tetszeni, merthinni is lehetetlen és mégis ez az egyetlen lehetőség. Isten Szentlelke ébresszen bennünket hitre, újítsa meg bennünk az eljövendő világ minden jó ízét, erősítse és visszhangoztassa bennünk Istennek jó és áldott beszédét, ajándékozzon meg bennünket a Krisztus erejével, kegyelmével és áldásával.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Először azt a mondatot írtam föl a vázlatomba, hogy: amit itt hallunk, az látszólag ellentmondásban van a mi mindennapos tapasztalatainkkal. Aztán kihúztam ezt a szót, hogy „látszólagos”. Ellentmondás van, és meghagytam így egyszerűen: ellentmondásban van az ige és a tapasztalat,  - mégpedig nagy, komoly és mély ellentmondásban, hiszen életünknek – mondhatjuk így, nyugodtan – minden percét valamiféle aggodalmaskodás tölti el: terveznünk kell, s ez önmagában aggodalomra ad okot, gondolnunk kell a holnapra. A gondolat szóban, ha nagyon tetszik, benne van az aggodalom is valamilyen módon, mert aggodalmassággal, törődéssel, odafigyeléssel, kalkulusokkal tekintünk előre, aggódunk másokért, betegségben, nyomorúságban elesettekért, aggódunk önmagunkért is, betegségben, nyomorúságban, elesettségben, aggódunk a közösségeinkért, a családunkért. Aggódunk a nemzetünkért is, és ha nem is szoktuk ezt mindig tenni, de az utóbbi idők nagy megrendítő folyamatai, eseményei, háborúk, háborúságok, konfliktusok hírére elkezdtünk aggódni. Aggódunk, hogy netalán újra valamiféle békességünket, nyugalmunkat fölforgató világkonfliktus készülődik, mondjuk ki egyszerűen: netalán háború lesz. Olyan érzések költöznek mostanában az emberek szívébe, mint amiket húsz, huszonöt évvel ezelőtt átéltünk már, amikor tőlünk délre, néhányszáz kilométerre háborúk voltak. Nem is egy, több is, és annak, akkor mi, magyarok is ittuk a levét.
Hogy ne lenne hát itt ellentmondás azzal, amit az apostol ilyen bátran mond: semmi felől ne aggodalmaskodjatok. Mintha nem lenne gond, mintha nem lenne konfliktus, mintha nem lenne baj, mintha tulajdonképpen a világ összes nyomorúsága illúzió lenne, s nem megfordítva! Mert azt szoktuk mondani (ha a világot nézzük): inkább az az illúzió, hogy békesség van, és nyugalmunk van, hogy minden rendben van,  - mert aztán ki szokott derülni, hogy mégsincs rendben semmi. Most az apostol, mintha – még egyszer mondom – minden emberi tapasztalatnak, magatartásnak ellentmondva azt hirdetné, hogy tulajdonképpen a konfliktusok az illúziók, a háborúk az illúziók, a betegség az illúzió, a holnap az illúzió. Nincs miért aggodalmaskodni!
De hogy jól értsük, Pál buzdításának és Jézus Hegyi Beszédben mondott szavainak is az értelmét, és megértük, hogy nyilván sem Pál itt, sem Jézus a Hegyi beszédben nem azt mondja, hogy ne aggódjatok, mert nincs miért aggódni,  - ehhez a belátáshoz, azt hiszen, a felolvasott szakasz egészen közel visz bennünket. Mélyebbre jutunk itt egy puszta sóhajnál! (A sóhajunk az, hogy: de jó lenne, ha ilyen egyszerű lenne a vigasztalás, ilyen egyszerű lenne a nagy élet-terápia! De jó lenne, ha kiderülne, amikért aggódtál, fölösleges dolgok voltak, nincsenek is, illúziók voltak! De jó lenne, arra ébredni, hogy teljesen oktalan módon gyötrődünk itt a világban!) De hogy egészen más az éle, a súlya és az érvényessége ennek a buzdításnak, az apostoli  vigasztalásnak, azt akkor értjük meg, ha a bemenetet most a levélnek ebből az apró megjegyzéséből vesszük, amit itt a második versben olvassuk. Ezt írja Pál: Intem Évódiát és Szintikhét, egyenlő indulattal legyenek az Úrban.
A Filippi levél az öröm levele. Örüljetek, mindenkor örüljetek! – ezt zengi benne Pál. Még arról is bátran szól, hogy ha italáldozatként kiontatik élete Isten oltárán, vagyis ha halálba is kell mennie (börtönből írja ezt a levelet!), akkor is örül, és azt akarja, hogy vele együtt örüljenek a filippiek is. Ráadásul, ez egy köszönő levél is, az apostol megköszöni a Filippi gyülekezet szeretetét, kedvességét. Egyszóval, ez egy szép levél – öröm, hála. Egy ilyen levélbe beleszúrni ezt a kis mondatot, hogy Évódia és Szinthiké egyenlő indulattal legyenek egymás iránt, -  ez olyan kedves testvérek, mint ha az igehirdető, mondjuk, karácsony szent ünnepén venné magának a bátorságot, és angyalok dicső éneke ide, pásztorok ámulata oda, név szerint kiprédikálna valakit a gyülekezetben! Olykor hosszú panaszos leveleket kapok, melyekben gyülekezeti tagok fölháborodottan írnak arról, hogy a Nagytiszteletű Úr kiprédikálta őket. Persze, megkérhetem a prédikációt, megvan magnószalagon és meghallgatom. Egyetlen egy név sem hangzik el, nem mondott a Nagytiszteletű Úr egy nevet sem, csak aki hallgatta, úgy hallgatta, mintha róla szólna, - vagy éppen feléje nézett a prédikátor, amikor a csúnya emberekről beszélt. No most össze-vissza nézek, érezze mindenki találva, vagy érezze, hogy nem róla szólok! De képzeljük el, testvérek, amikor név szerint megemlítve, ujjal rámutatva valakit kiprédikálnak! Ez egyfajta megszégyenítéssel ér fel. Az apostol leveléről pedig tudjuk, hogy felolvasásra szánt levél volt, a gyülekezet közösségében olvasták fel – nemcsak bennfentesek hallották. Egy bizonyítékot tudok erre mondani. Találtak a 3. századból egy kéziratot, a Római levél a másolatát, amelyből hiányzik a 16. rész. Bár hosszú ideig vitatkoztak a tudósok, hogy mi lehet  ennek az oka, a magyarázat nagyon  egyszerű. Pál eredetileg a római gyülekezetnek írta a levelét, s ennek végén áll egy hosszú lista nevekkel, a köszöntések. Csakhogy miután a Római levélnek olyan komoly tartalma van, más gyülekezetekben is kezdték felolvasni. Egy másoló pedig egyszerűen lehagyta a 16. részt, mondván, ha ezt valahol Hispániában vagy Pannoniában olvassák, ugyan ki fogja érteni ott, hogy a leveleb végén kikről beszél Pál!
A Filippi gyülekezetnek is így írta Pál a levelét. Mindenki hallhatta. Vagyis kvázi homilia, szent-beszéd, prédikáció volt. A nagy apostol nyilvános levele, face-book üzenete, mindenki rajta van, -  és itt van ez a két név is, Evódia és Szintikhé, akiket  arra int az apostol, hogy legyenek egyenlő indulattal egymás iránt! Veszekedtek, civakodtak, vagy – én inkább erre hajlok – csak vitatkoztak. Ám a vitatkozás megakadályozta azt, amit így folytat tovább az apostol: kérem szolgatársaimat is, hogy legyenek segítségül nekik, mint akik az evangélium dolgában együtt viaskodtak velem és többi munkatársaimmal is, kiknek nevei fel vannak írva az élet könyvében... Majd: Örüljetek az Úrban mindenkor, és mint mondom, örüljetek. A kettőt hadd kapcsoljam össze, bár éppen itt van egy gondolati törés, a vitatkozás, a civakodás, az ellentmondás. Az, hogy nem tudtak egy akaraton, egy indulaton, egy gondolaton lenni, akadályává lett, hogy együtt tudjanak örvendezni. Mert amíg vitázunk és a vita nem dől el, amíg dűlőre nem visszük a dolgot, addig az örömünk nem lehet zavartalan, és legkevésbé sem tudunk együtt-örülni tudunk. Mert azt még meghagyom, hogy önmagában elörülget az ember, de az a szép és csodálatos keresztény életlehetőség, hogy együtt-örüljünk, bizony, vita esetén fölfüggesztetik. Vita van. Ezért említi az apostol ezt a két személyt, s nem azért, hogy kiprédikálja, megszégyenítse őket, hanem hogy megnyisson egy kaput és megértesse buzdításának a mélységét is, hogy:  semmi felöl ne aggodalmaskodjatok! A vita az együtt-örülést (eleve az együttmunkálkodást!) akadályozván, megoszt bennünket. Az aggodamaskodás megosztott lélekre utal.
Az aggodalmaskodás tehát az aggályoskodáshoz kapcsolódik. A Pál által használt görög szó elsőre azt a mozzanatot fejezi ki, amikor az ember szétoszt valamit. Akár úgy, hogy széttép, darabokra szakít valamit. Egyszerű mozdulat ez, sokszor látom, amikor egy kiránduláson az édesanya köré ülnek a gyerekek, ő előveszi a nagy kiflit, és darabokra törve szétosztja köztük. Ámbár olykor szétszakítja. Nemrégiben javítani való akadt itt a gyülekezetben, a vállalkozó késő este ért ide, nagyon szabadkozott, de csinálta a dolgát, aztán megjegyezte sóhajtva: tiszteletes úr, szétszakadok. Hát – kérdem – mitől szakad szét? Hisz van egy csavarkulcs a kezében, s fütyörészve dolgozik! Mit lehet attól szétszakadni? – Nos, elmondta: attól szakadt szét, hogy látástól vakulásig, kora hajnaltól késő estig egyik helyéről fut a másikra, megosztja az életét, megosztott az élete, sok mindenre kell figyelni, és egyszerűen úgy érzi, hogy szétszakad. Ezt a szót használja az apostol az aggodalomra, és érezzük is, aggodalmaskodás sokszor éppen ebből az élethelyzetből fakad: nem tudom megfelelően elosztani az időmet, az erőmet, a figyelmemet. Szétszakadok. S nyomban aggodalmaskodás tölti el az embert, hogyan ér ki ebből, hogyan végez el mindent, hogyan jut el a vállalásai végére?!
S mennyi ilyen aggodalma van az embernek! Betegségek, nyomorúság, a családunk állapota, a nemzetünk sorsa, a világ helyzete. Nem is tudjuk, hova kapkodjunk, hova figyeljünk, mire nézzünk, csak azt érezzük, hogy szinte-szinte már darabokra hullunk és szétszakadunk. Ezért olyan csodálatos, amit az apostol ebben a szakaszban mond, a hatodik versben: semmi felől ne aggodalmaskodjatok, hanem imádságaitokban, könyörgéseitekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat Isten előtt, és az Isten békessége, mely minden értelmet felülhalad (azaz: minden meggondolást, minden megfontolást, minden számítást, minden belátást felülmúl!), meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. És utána így folytatja: továbbá atyámfiai, amíg csak tisztességesek, jók, igazak, tiszták, valami erény van, valami dicséret van, ezekről gondolkodjatok. Azt mondtam az elején, hogy itt nem látszólagos, hanem valóságos konfliktus van. Nos, most érünk el, testvérek, ennek a konfliktusnak a mélyére: semmi felől ne aggodalmaskodjatok..., gondolkodjatok!
De hát az aggodalmaskodás is gondolkodás! Az aggodalmaskodó ember mást sem tesz, mint töri magát, töpreng, esélyeket kalkulál, viszonyítja egymáshoz a dolgokat, az embereket, az ügyeket, gondolkodik. Az aggodalmaskodó ember, milyen az aggodalmaskdó ember? Látunk eleget. Megyek az utcán, jön szembe valaki, köszönök neki, észre sem vesz. De inkább fordítva mondom: megyek az utcán, jön valaki, egy villanás, elhagy már tíz lépésre, amikor megfordulok, visszanézek. Ismerem, ejnye, ismerős, és köszönt is, - de miért nem vettem észre? Mert belül őröltem, mert megszálltak a gondolatok, mert töprengtem, mert aggódtam, mert nem látok ki magamból. És most azt mondja az apostol mégis: gondolkodjatok. S nem azt: kapcsoljatok ki. Sem nem azt: ne gondolj a gonddal! Hadd tegyek rövid kitérők! A mi korunk nagy divatja lett számos olyan pszichotechnika, amely mind azt ígéri: segyt megszüntetni az aggodalmaskodást, legfőképp úgy, hogy kikapcsol, mentálisan felold a gondolkodás alól. Felszabadít a mérlegelés kényerőből. Aleister McIntyre skót tudós írta még az 1980-as években, hogy a modern korban három főszereplő igyekszik feledtetni a gondot: az egyik a terapeuta, a másik az esztéta, a harmadik a menedzser. Ezzel nem ezeket a foglalkozásokat kicsinyli le, félreértés ne essék. Hanem arról az elfajulásáról beszél, amikor futószalagon jelennek meg azok a terapeuták, akik gyógyulást ígérnek, de igazából véve csak annyit csinálnak, hogy lekapcsolják a villanyt. A sötétben nem lát semmit az ember, olyankor aludni kell. És mennyi esztéta van ma, akik csak beszórják sóval, cukorral, édességgel, mézzel, mázzal – kinek mi kell rá -  az életünket, szépre festik, semmi több nem történik. És hányan menedzselik mindezt! Holott – most visszatérünk az apostolhoz – azt mondja Pál: gondolkodjatok! De ha gondolkodnom kell, nyomban aggódnom is kell, ha gondolkodnom kell, rögtön megszállnak a kétértelmű gondolatok, ha gondolkodnom kell, fölszakadnak a gondok. És ahol gondok vannak, ott aggodalom lesz, és ahol aggodalom van, ott szétszakad az ember. Íme, ezértz mondtam, hogy valóságos az ellentmondás!
De nézzük közelebbről, mit mond az apostol? – Gondolkodjatok atyámfiai azokról, amik csak igazak, tisztességesek, igazságosak, tiszták, kedvesek, jó hírűek; s ha van valami erény, van valami dicséret, ezekről gondolkodjatok, amiket tanultatok is, el is fogadtatok, hallottatok is, láttatok is éntőlem. Ezeket cselekedjétek. Mit láttak, mit hallottak, mit tanultak, mit fogadtak el a Filippibeliek az apostoltól? Azt, amit az evangéliumon keresztül hirdetett nekik: Jézus Krisztust. Ugyanis arra, hogy aggodalmak többé ne gyötörjenek, arra, hogy belső békességünk legyen, arra, hogy a dolgainkat megfelelő arányban tartsuk, arra, hogy ne érezzük azt, hogy szét kell szakadnunk, hogy egybe tudjuk valahogy tartani az életünket -  minderre csak akkor tudunk eljutni, ha belátjuk, elfogadjuk, és némi töredelemmel el is ismerjük, hogy aggodalmaink igazi forrása abban van, hogy vagy túl gyengének, vagy túl keménynek érezzük Istent. Hiszen a hívő ember a gyötrelmeivel, betegségeivel, kétségeivel, vitáival, ellentmondásos helyzeteivel, egész önmaga valójával Istenhez megy. És hallottuk a zsoltárban, hogy szól maga Isten a zsoltárban? Oh, népem, már ha meghallgatnátok, oh, ha az én népem hallgatna rám, megtölteném szájukat mézzel, megszabadítanám őket, megsegíteném őket. S van még itt egy nagyon szép kép.
Azt mondja Isten: kivettem kezéből a kosarat. Ez a régi Izrael rabszolgaságáról és szabadításáról szól. A rabszolgák nagy kosarakban vitték a köveket meg az anyagot az építkezésekhez,  - Isten kivette népe kezéből a kosarat. De én egyenként is szeretném ezt a zsoltárverset magunkra alkalmazni. Vajon nem ez a csoda történik, amikor Istenhez megyünk, hogy Ő az életterhek, aggodalmasság, bűnrabszolgaság, megoldhatatlanságok kosarát kiveszi (kivette!) a kezünkből?! És a szava, mit mond ma is? Oh, ha az én népem hallgatna rám, oh, hogyha meghallgatnátok engem, én népem – mondja az Úr. Amikor az apostol evangéliumot hirdetett, Jézus Krisztust hirdette, és a Jézus Krisztus hirdetése eljutott a fülekig és a szívekig, - erre mondja az apostol, hogy amiket hallottatok, amiket láttatok, amiket tanultatok, amiket el is fogadtatok éntőlem. Bizony, akkor nyúlunk újra meg újra az aggodalmak, a terhek, a gyötrelmek, a megoldatlanságok kosarához a régi rabszolgareflexszel, vesszük föl megint és visszük tovább, amikor az a mindennél mélyebb érzés, a valódi aggodalom tölt el bennünket, ez pedig az, mondmom még egyszer, hogy Istent vagy túl gyengének, vagy túl keménynek érezzük. És szétszakadunk a kettő között. Gyenge az Isten, nem segít! Gyenge az Isten, nem oldja meg ezt a helyzetet. Gyenge az Isten, nem hoz gyógyulást. Gyenge az Isten, hagyott, hogy bajba keveredjek -  gyötrődik a hívő. Vagy ellekezőleg, így: ezért van baj, azért nincs szabadulás, azért tört rám betegség, azért szaggat gyötrelem, mert Isten kemény ítélete alá estem – s kemény az Isten. Nos, üzeni Pál, mielőtt felőrölnek az aggodalmak, gondolkodjatok: milyen az Isten?! Ez egészen mélyre elvezet titeket a titokhoz: Isten olyan, amilyennek Jézus Krisztusban megismerjük Őt.
Nem gyenge, hanem irgalmas. Nem kemény, hanem igazságos. Nem gyenge, hanem szerető. Nem kemény, hanem szent. Ezeket a szavakat mondja kedves testvérek az apostol: amik csak igazak, tisztességesek, igazságosak, tiszták, kedvesek, jó hírűek. Ha van valami erény és van valami dicséret, ezekről gondolkodjatok. Mindez Jézus Krisztusban tik föl és árad felénk. Semmi felől ne aggodalmaskodjatok, Isten felől gondolkodjatok. És a szükség idején is hálaadással vigyétek kéréseiteket Isten elé, és az Ő békessége, amely minden értelmet, minden belátást meghalad, szíveteket és gondolataitokat is meg fogja őrizni.
A szívünk az aggodalmak helye, de ha szívünk gondolkodik, és hálaadással megyünk a békesség Istenéhez, Ő megőrzi a szívet is, és megőrzi a gondolatot is, ha, arról gondolkodunk, ami igaz, igazságos, méltányos, tiszta, szent, jó hírű, ami csak erény, és ami csak szép. Semmi felől ne aggodalmaskodjatok!
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Nem tudom jól mondani, most mégis így mondom: e mostani vasárnapon még egyszer, utoljára, az akaratról szeretnék szólani Isten igéje alapján. Azért mondtam, hogy nem jól mondom és mégis így mondom, mert láttuk a korábbi vasárnapokon, hogy ha belekezdünk az akaratról, akár az emberi akaratról, akár Isten akaratáról, akár az ember akaratának és Isten akaratának a nagy drámájáról szólani, akkor olyan témába kezdünk bele, amely az egész életünkre kiterjed. S ha az egész embert érinti, akkor egész életre való kérdés. Ez akkor is így van, ha - mint többször jeleztem már - nem éppen olyan korszakban élünk, amikor az akaratról igazán komolyan és értelmesen lehetne szólni. Meghagyom, ma is születnek remek tanulmányok, munkák, gondolatok, elképzelések az akaratról, ám valahogyan olyan ez a mi mai világunk, hogy nem szívesen időzünk el ennél a kérdésnél. Amolyan gyorsétel (fast food) kultúrában élünk, s akarat dolgában is úgy vagyunk, hogy jó abból egy Mc Donalds szendvics, alul az ember akarata, felül az Isten akarata, közé gyorsan beteszünk valamit, legyen minél hamarabb kész, minél hamarabb jussunk döntésre, de voltaképpen: minél hamarabb jusson érvényre az akaratunk. Nem szeretünk az akarással sokat bíbelődni. A mi korunknak vagy civilizációnknak az az egyetemleges akarata, hogy nem akarunk túl sokat beszélni az akaratról. Ez is egyfajta sajátos akarat.
Talán az is az oka ennek kedves testvérek, hogy akarva, akaratlanul, óhatatlanul, rögtön, ha ez a kérdés is megérint bennünket, belátjuk, hogy valóban az egész emberi életet átfogja annak a kezdetétől fogva a végéig, amikor növekszik a kisgyermek és már a térdünkre tud ülni, és gügyögünk neki, ő pedig gőgicsél. Elég hamar észrevesszük és meg is jegyezzük, hogy, na hát, milyen akaratos kis gyermek ez. Egészen életünk legvégső idejéig, amíg tudatunknál, erőnknél, értelmi képességeinknél vagyunk, addig megfogalmazzuk az akaratunkat. Így mondjuk, ez is ide tartozik ehhez a kérdéshez, hogy aztán mikor eljön annak az ideje, akkor pedig megfogalmazzuk a végakaratunkat. Akarattal kezdődik, akarattal végződik az emberi világ. Csodálom is, hogy a mai időben, a mostani korban olyen könnyen keresztül rohanunk ezeken a kérdéseken.
Azt is elmondottam már, hogy bár az akarat kérdése mindenben megjelenik, minden nagy élet-mozzanatban ott van, de különösképpen akkor tapasztaljuk az akarat problematikáját, amikor választunk vagy döntünk, amikor ahogy Paul Ricoeur, francia filozófus mondja, amikor valamiféle megegyezésről van szó. Ő (és még korábban a puritán Jonathan Edwards is) a konszenzus szót használja, én ehelyett sokkal szívesebben használom a konspirációt, a szó régi értelmében. Ma ugyanis a konspirációt kizárólag negatív értelemben használjuk, mi magyarok különösen, tele vagyunk összeesküvés-elméletekkel, mindenki konspirál, mindenki összeesküszik, mindenki fonja-tekeri a dolgokat. Néha tréfásan azt szoktam mondani, hogy mi magyarok annyira szeretjük az összeesküvés-elméleteket, hogy nekünk még az összeesküvés-elméletre is van összeesküvés-elméletünk, tehát izgalmas teóriákat akar hallani, forduljon hozzánk bizalommal, mi a paradicsomi bűnesettől kezdve a világ végéig mindent meg tudunk valamiféle konspirációval magyarázni. De van a konspiráció szónak egy igazi, eredeti, mély értelme, főleg, hogyha középkori olvasmányaikat vesszük elő. Mindjárt megüti a szemünket; például, Luthernél azt olvassuk, amikor a keresztyén közösséget jellemzi, ezt írja: pia conspiratio fratrum – a testvérek kegyes közakarata. Mi több, a régi középkori nyelvben a házasságot is konspirációnak nevezték. Milyen érdekes, hát tessék, házastársak konspirálni nyugodtan és bátran, - a szó eredetileg azt jelenti, hogy együtt lehelnek, összehajolnak, és együtt lehelnek. És az együtt-lehelés, együtt-lélegzés az együttes-akaratot is kifejezi, egy-szándékúságot jelöl, egyetértést, s csak a legvégén mondhatjuk, a szó negatív értelmében, hogy akik konspirálnak, azok valami rosszban egyetértenek. Egyébként megjegyzem, hogy a középkorban a szó mai értelmében vett összeesküvést konjurációnak nevezték, szó szerint: össze-esküdtek (mert a juráció jelentette az esküvést), vagyis esküvel megfogadtak egymásnak valamit.
Tehát ez a régi értelemben vett konspiráció és a mai értelmeben vett konszenzus segít minket megérteni az emberi akaratnak ezt a harmadik dimenzióját: ahol egyetértés van, ott egy-akarat is van. Ne felejtsük el, az Apostolok Cselekedeteiből is olvastunk pünkösdkor egy szakaszt, és mennyire megdöbbentett bennünket, hogy mielőtt eljött volna a Szentlélek, már akkor is egy akaraton voltak együtt a tanítványok, és miután kitöltetett rájuk a Szentlélek, akkor is egy akaraton voltak együtt. Pünkösd után beszélgettem erről valakivel, hogy ugyan mi a kettő között a különbség, ő pedig nagyon egyszerűen azt mondta: az, hogy mielőtt eljött volna a Szentlélek, akkor tizenketten voltak egy akaraton együtt, miután kitöltetett a Szentlélek és elindult a keresztyén egyház története, akkor meg 3012-en voltak együtt. Tizenkettőnek még könnyű, mondjuk; 3012-nek már egyáltalán nem könnyű,  - ez a Szentlélek csodája: mégis egyakartaon voltak. De azért is idézem ezt, mert ha konspirációról, egybe-lehelésről van szó, és ez az akarat dimenziójába vezet el bennünket, akkor értjük: az akarat: egyetértés, egyezés, beleegyezés valamibe. Akkor rögtön ide kell vonnunk Isten Szentlelkének munkáját, és azt kell megvizsgálnunk a felolvasott evangéliumi szakasz alapján, melyhez hozzáolvastam a Galata levelet: hogyan is van tehát a mi akaratunk és Isten akarata.
Arató időben vagyunk, nem esik nehezünkre megérteni a János evangéliumából felolvasottakat. Ez itt a csodatörténet folyománya, Jézus ötezer embert vendégelt meg, és mindjárt a csodálatos kenyérszaporítás után megjelent egy emberi akarat, összebeszéltek az emberek, konspiráltak egyet, egy akaratra jutottak, és el akarták ragadni Jézust, hogy királlyá tegyék. Jézus azonban ezt nem akarta, nem ilyen királyság az Ő királysága, s mintegy kimenekült a tömegből és eltűnt. Az a rész, amit felolvastam, már ebbe a helyzetbe vezet be bennünket. A lázas tömeg izgatottan nézi a hajókat, de látják, hogy Jézus nincsen azon a hajón, amelyen a tanítványok elmentek, s más hajókon sem látják Jézust. Erre átmennek a Tibériás tenger túloldalára, majd visszajönnek Kapernaumba, s itt találják Jézust és rögtön faggatni kezdik, hogy miképpen kerül ide? Nem láttuk, mondják neki, hogy mi módon jöttél volna ide! De Jézus, a reá jellemző módon nem szól mellékes kérdésekről, hanem nyomban rögtön ráirányítja a figyelmet arra az akaratra, amiért Őt keresik. És azt mondja: bizony, bizony mondom nektek, nem azért kerestek engem, hogy jeleket láttatok volna, hanem azért, mert ettetek ama kenyerekből és jóllaktatok! Nos, kell egy kenyérszaporító király. Igen, azért vannak ott. Nem a jelért. Ebből aztán elindul egy beszélgetés, és ennek a végén jutunk el oda, amit Jézus kimond: azért szállottam le a mennyből, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem. Az pedig az Atyának az akarata, aki elküldött engem, hogy amit nekem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam azt az utolsó napon. Az pedig annak akarata, aki elküldött engem, hogy mindaz, aki látja a Fiút, és hisz Őbenne, örök élete legyen és én feltámasztom azt az utolsó napon.
Még egyszer meg kell ismételnem, amit korábban mondottam, hogy amikor az akaratról, a miénkről és Isten akaratáról beszélünk, amikor a nagy emberi elszánásokról, eltervezésekről, az egész embert megmozgató belátásokról, döntésekről – mégpedig tudatos döntésekről, nem az ösztönlétünkből jövő késztetésekről – beszélünk, illetve Istennek az akaratáról, ez sokszor eleve ütközik bennünk. Főleg, hogyha a páli igét idézzük: nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené, - bizony, föltolul a szívünkben a kérdés: hát akkor hogy van ez? Ha nem azé, aki akarja, nem azé, aki fut, ha nem számít be, hogy mi mit akarunk, ha nem számít be, hogy oda ugrunk a körhöz és mi is belelehelünk valamit az üdvözítésnek a nagy ügyébe, az üdvözítésnek a nagy munkájába, - akkor csak bábuk vagyunk? Főleg mi, reformátusok halljuk ezeket a kérdéseket másoktól, de föltesszük időnként magunknak is. Most nem akarok kitérni a régi teológiai vitákra, melyek egyébként mindmáig érvényes viták, inkább csak a mai kor szellemiségét idézem. Ennek is van egy szörnyű paradoxona. Először az első felét mondom. A mai kor azt hirdeti: csak akarni kell. Lépten-nyomon ezt halljuk: szedd össze az akaraterődet! Aki nagyon akar valamit, az előbb-utóbb úgyis eléri célját. Ha valaki olimpiai bajnok vagy futball világbajnok akar lenni, és megvan hozzá minden feltétel, például: képessége, tehetsége, körülménye, akkor csak akarnia kell. Aki előbbre akar jutni a munkájában, hivatásában, csak akarnia kell. Ha valaki valamit el akar érni, csak akarnia kell.
Hát akkor az üdvösség nagy ügyében, a legfontosabb ügyben, az ügyek ügyében, a végső meghatározottságunkban vagy, ahogy Németh László mondja, az üdvösségügyben, éppen ott ne számítana ez? De miután mi reformátusok vagyunk és kicsit szorosabban és szigorúbban olvassuk Pál apostol ide vonatkozó megjegyzéseit, olyakor önmagunknak is föltesszük a kérdést, hogy eszerint mi volnánk a keresztyénség nagy táborán belül a fatalisták? Ezzel szoktak ugyanis vádolni bennünket a régi, nagy hitviták során. Időnként a magyar reformátusokra a 16-17. században azt is mondták, hogy törökösök, „mohamedánok” a keresztyénségen belül, mert kétségtelen, hogy az iszlámban igen erősen megjelenik a fatalizmus gondolata. Egyszóval sok gyötrő kérdésünk van, de amikor Isten és ember akaratáról beszélünk, látnunk kell, hogy ezek az akaratok – tudniillik a mi akaratunk, mely lehet akár üdvösségakarat is és az Isten akarata, az pedig mindig üdvösségakarat! – sohasem találkoznak csak úgy közvetlenül közvetlenül. Mindig van egy köztes elem, a jónak az akarása, az igazságnak az akarása, a boldogságnak az akarása és reménye - ez pedig a hit. Ugyanúgy, ahogy most itt olvassuk, azt mondja Jézus  a sokadalomnak: ne azért az eledelért munkálkodjatok, amely elvész, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet az embernek Fia ád majd néktek, mert Őt az Atya pecsételte el, az Isten. És mondották azért neki, mit csináljunk azért, hogy az Isten dolgát cselekedjük?
Nos, kedves testvérek, hogyha Jézus afféle modernkori menedzser lenne, egészen biztosan ilyesmivel felene: szedjétek össze az akaratotokat! Nyilván, hiszen azt kérdezik Tőle, mit cselekedjenek, hogy övék legyen az örök élet eledele. Szedjétek össze az akaratotokat! Tessék koncentrálni, figyelni, van mindenféle jó technika, taktika, magatartás, ezeket el lehet sajátítani, a könyvesboltok tele vannak erről szóló könyvekkel. Akarjatok. De Jézus nem ezt mondja. Pedig milyen nagy üzenet lenne nekünk! A mi Jézusunk is ezt mondja, nekünk - akaratunkat könnyen feladó, könnyen meghátráló, könnyen beletörődő, okokat, körülményeket, indokokat előcitáló embereknek! Mert nekünk azt kell mondják: akarjatok! Fogadjuk hát föl Jézus Krisztust mennyei edzőnek, kiküld minket a pályára, és ahogyan a futball világbajnokságon látjuk, a pálya széléről küldi a vezényszavakat, bekiabál, ha nagy baj van, be is szalad, fölemeli a játékost, megbuzdítja,  - és miénk az üdvösség! De Jézus nem ezt mondja, hanem ezt: az Isten dolga az, hogy higgyetek abban, akit elküldött. Vagyis az emberi akarat és az isteni akarat közé odaállítja a hitet.
Ezt még azzal is tudom fokozni, hogy ha valaki elővesz egy újszövetségi szómutató kézikönyvet, és megnézi, hol fordul elő ez a szó, hogy akarat – főnévként, fogalomként – azt veszi észre, hogy az Újszövetségben két esetben találjuk ezt az ember kapcsán. Egyrészt János evangéliuma prológusában, ahol tagadó értelemben azt mondja, hogy nem ember akaratából lett testté az Ige, másrészt, az Efézusi levélben, amit Péter apostol megismétel, hogy nem ember akaratából. Minden más esetben Isten akaratát jelöli a szó. Az akarás, mint ige, természetesen nagyon sok helyen előfordul, az ember is akar, az embernek is vannak akarásai, de elvonatkoztatott értelemben csak Istenhez kapcsolva áll, mégpedig azért, mert az akarat szó az Újszövetségben kinyilvánított, eldöntött akaratot jelöl, tehát nem azt, amikor akarunk, s benne vagyunk méga döntés, választás drámájában, hanem azt amikor elvégzett, kihirdetett, tudtul adott, megmásíthatatlan akarattal találkozunk - s ez csak Istennel kapcsolatban szerepel.
Így látva már közelebb jön a szívünkhöz, amit itt Jézus beszélgetésében olvasunk. Kenyérről van itt szó, valóságos kenyérről, és kenyérről van szó, metaforikus értelemben is, - Jézus az élet kenyeréről beszél, az élet kenyere pedig az az üdvösség, amit Isten elkészített és Isten ajándékozni akar. Ezért mondja Pál apostol a Galata levele elején, az Istent magasztaló részben: kegyelem néktek és békesség az Atya Istentől és a mi Urunk Jézus Krisztusunktól, aki önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint. Jézus arról beszél a kenyérszaporítás csodája után, hogy az Atya azért küldtr, hogy éleétt adja sokakért. Én vagyok az élet kenyere,  - Jézus úgy beszél önmagáról, mint Isten ajándékáról, de ebbe az ajándékba belefoglaltatik a bűnöket eltörlő áldozat is. Ezt ismétli meg Pál apostol a Galatákhoz írott köszöntésében, s az Efézusi levélben pedig azt is hozzá teszi, hogy az Atya Isten akaratának jó tetszése szerint. Azt talán úgy lehetbe a legszabatosabban magyarra fordítani: az Atya Isten jó akarata szerint, s ezzel a megtoldással máris értjük, hogy itt nem egyszerűen egy kis jóakaratról, nem valami altruizmusról, nem valami jó szándékúságról van szó, hanem arról, hogy az isteni akarat, amiről mi beszélünk Pál leírása szerint: jó kedvű akarat. Azért hangsúlyozom most ezt ennyire, mert ha csak annyit mondok, hogy jó akarat, hamar eltévedünk, elsikkadunk. Több az: jó kedvű akarat. Mindig megüt, amikor olvasom József Attilánál a verssort, a kis töredéket, hogy: ugyancsak rosszkedvében lehetett az Isten, hogy ilyen csúnya planétát köpött; jajm ezt egy bánatos költő írta nagy elkeseredésében, hanem Isten jókedvében teremtette a világot és a megváltásnak, az üdvözítésnek az akaratát így írja le Pál apostol, hogy Isten akaratának jó kedvében. Ez az eltökélt akarat: jó kedvű akarat.
De jelzem, amikor „kedv”-ről beszélünk, belépünk a szubjektivitások világába, ahol természetesen megint csak önmagunkból tudunk kiindulni. Ha ezt mondjuk: Isten jókedvű, Isten akarata jókedvű, Isten jókedvéből akarja az ember üdvösségét, rögtön sok kétségünk támad.  Hiszen a mi jókedvünk és jóakaratunk, meg jót akarásunk, hamar megsemmisül, elporlad, fordul át az ellentétébe. Ki ne tapasztalta volna önmagán, hogy reggel fölkelvén, szép dolgokat elhatározván, nagy dolgokra készülvén, úgy indul, hogy úgy is lesz - aztán történik valami, és a reggeli jókedv, jó szándék, mosoly egy pillanat alatt feltoluló dührohammá, idegességgé, keserűséggé, kedvetlenséggé változik, s hamar elpárolog belőlünk jót akarásunk.
Ezért olyan kizárólagos kedves testvérek az Újszövetség, amikor az akaratot Istenhez köti, mert az övé megmásíthatatlan akarat. Megbánhatatlanok az Isten ígéretei – mondja az apostol. Isten nem a visszavonásoknak az Istene, ha mi hűtlenkedünk, Ő hű marad, önmagát meg nem tagadhatja -  és ebbe ez is bele tartozik. Egy szóval hát – ez derül ki Jézus szavából is, és erre utal Pál apostol is – itt a kérdés: hogyan jöhet létre az a bizonyos konspiráció, amikor a hitben megragadott keresztyén ember és az üdvösséget készítő szerző és hirdető isteni Lélek egyre lehel? Konspirál. Mert a Lélek is lehel, a spiráció leheletet jelent, a Lélek inspirál: eltölt bennünket. Amikor Jézus elküldi a tanítványait, ezt mondja nekik: vegyetek Szent Lelket, és rájuk lehelt. Láttam már ilyetsmit gyermekkoromban. Állt a kisgyerek télen a buszmegállóban, kesztyű nélkül, elgémberedett már a keze-lába. És akkor az édesanyja magához ölelte, s elkezdte lehelgetni a kezét. S a gyerek is elkezdte lehetgetni. Ketten lehelték, hogy az az elgémberedett végtag megelevenedjen.
Vagy még erősebb példát is tudunk. A Károli fordításban meg az új fordításban is így van, hogy kiszabadítson bennünket a jelevaló gonosz világból. Szó szerint úgy kéne fordítani: hogy kiragadjon, kimentsen bennünket. Ámos prófétát tudnám idézni, aki Isten megmentett népéről egy nagy történelmi katasztrófa után azt mondja, hogy olyan az, mint mikor a pásztor kitépi az elragadott báránykát az oroszlán szájából. Már elragadta, de odarohan és kitépi a szájából. Vagy olyan ez, ha a lehelet hasonlatát akarjuk mondani, mint amikor valaki már a halál karmaiban van, és akkor így szoktuk mondani: újraélesztjük. Oxigént lehelünk a tüdejébe. És akkor éledt újra, amikor ő is elkezd lélegezni és lehelni,  - azért küldte Isten az Ő Úr Jézus Krisztusát, hogy kiragadjon bennünket a jelenvaló gonosz világból, az elvesztésből, a halálból, a bűnből. Mit cselekedjünk? – kérdezik ott Kapernaumban a kenyérvárók Jézustól. Mit cselekedjünk, hogy az Isten dolgait tegyük? Azt mondja Jézus: az Isten dolga, hogy higgyetek abban, akit Ő küldött.
Az ember akkor él, amikor lélegzik. Isten gyermeke akkor él, amikor hisz. A régi orvoslásban nagyon egyszerűen úgy nézték meg, hogy valaki él-e vagy meghalt-e már, hogy oda tettek az orrához egy kis tükröcskét, és ha elpárásodott, akkor még élt, bár nem mozgott a mellkasa, de ha még volt benne lehelet, akkor elpárásodott  a fém. Aki él, az lélegzik, aki Isten szerint él, az hisz. Az a konspiráció, conspiratio fratrum, pia conspiratio, kegyes, hívő istenes együttlehelése a testvéreknek, amiről beszélünk, az a hit. Ezért mondtam és ezért szeretném ma is megerősíteni kedves testvérek, hogy amikor a magunk akarását, a magunk akaratát, és azt hiszem, hogy életakarat, és az Isten akaratát, kegyelmes, jókedvű akaratát egymás mellé tesszük, nem tudjuk máshogy, csak a hit által összekötni. Csak a hitben. A hit fogadja Isten erejét és áldását, és a hit az, ami bennünket arra késztet – ahogyan Jézus mondja – hogy munkálkodjunk azért az eledelért, az életért, az új életért, a feltámadásért, Isten akaratát megcselekedve, amelyre elküldötte Krisztusát.
Az akarat, mint mondottam korábban, sokszor, mindenütt ott van, de az akarat önmagában nem juttat el bennünket oda, ahová mindannyian vágyódunk, Istenhez és az isteni életbe. Csak a hit az, ami összeköt bennünket Istennel, csak a hit által kapjuk meg az isteni életet, és csak hitben járva értjük meg, hogy Istennek akarata jókedvű akarat, kegyelmes akarat, visszavonhatatlan akarat és hűséges akarat. Jó együttlehelést, konspirációt kívánok mindenkinek.
Ámen

Hogyha emberektől való e dolog, semmivé lesz – mondotta Gamáliel a Nagytanácsban, amikor azt fontolgatták, miképpen állhatnák útját a keresztyénség terjedésének (ApCsel 5,38). Kétezer éves mondat ez, s keressük az okát, mi bizonyítja, hogy nem emberektől való a keresztyénség. Lukács egy különös szóval kétszer is hangsúlyozza a bemenetet ennek megértéséhez. Azt mondja, hogy az első keresztyének egyakaraton voltak együtt. Ezt a kifejezést a görög történetírók is használták (Lukács talán tőlük vette át), ezzel írták le, hogy amikor csatára gyűlt a sereg, s kiállt eléjük a vezér, hogy buzdító beszédet intézzen hozzájuk, hogy egy akaratra jussanak. Aztán amíg az az egy akarat megvolt a seregben, az minden gáton, akadályon keresztülvitte őket és diadalmassá tette őket. De máris jelezzük, hogy az emberi akaratok és igyekezetek, még ha van is egy pillanat, van is egy alkalom, amikor hirtelen egymásra találnak, összeállnak, bizony hamar elpárolognak. Ezért mondja Gamáliel is, hogyha emberektől való a keresztyéneknek ez a nagy összetartása, ez a nagy igyekezete, a közösség növekedése, úgy sem lesz belőle semmi. Majd az idő, majd a körülmények, majd a helyzet, majd a világ változása elrendezi ezt a dolgot.
Lukács evangélista tehát kétszer használja ezt a szót, a pünkösdi történet elején és a végén. Ám, hogy a kettő között valami megváltozott, azt az is bizonyítja, hogy a régi Biblia-másolók az első helyen levő megjegyzést, tudniillik, hogy a tanítványok egy akarattal voltak együtt, lerövidítették, és csak annyi áll ott, hogy együtt voltak. Emiatt aztán régóta vitatkoznak a Biblia-tudósok, hogy melyik változat is tulajdonképpen a Lukács-szerint való, - az volna eredeti, amit én is felolvastam, hogy ti. egy akarattal voltak együtt, vagy az volna az eredeti, hogy: együtt..., s aztán majd a végén csattan az ostor, amikor majd kimondja Lukács, hogy: egy akarattal voltak együtt. Akik arra hajlanak, hogy a történet elején csak egyszerűen annyinak állna – olvasom még egyszer: és amikor pünkösd napja eljött, együtt...., azok is érzik, hogy ez így nem teljesen jó. Sok-sok Biblia-fordítást lehetne idézni, amelyből ez kitűnik. Némelyik így fordítja, hogy: egy helyen voltak együtt, más így fordítja: egy időben voltak együtt, más aztán tetézi a dolgot és így fordítja bővítve, hogy: egy időben, egy helyen, egy akarattal voltak együtt. Azért hoztam ezt ide, mert nekünk is meg kell érezni, akár ezen az egyszerű szövegtani példán is, hogy az első megjegyzés: egy akarattal voltak együtt, meg a második megjegyzés között: egy akarattal voltak együtt, valami történt, és ami akkor történt, az a pünkösd.
Nem tudok mindent elmondani erről. Vegyétek úgy, hogy ez is olyan, mint amikor konfirmációkor eljönnek a szülők, a családtagok, s feldíszítik a templomot egy-két zölddel, virágszállal. Nincs itt az egész mező, nincs itt az egész gyönyörű virágzó természet, csak egy-egy szál, egy-egy jelzés. Én is hadd vegyek ki most a pünkösdi történetből csak egy-egy jelzést, egy-egy motívumot, ám hiszem, hogy bennünket is meg fog erősíteni abban, hogy valami nagyon-nagy, döntő változás történik itt, amihez majd még bizonyítékul hozzá olvasom János evangéliumából Jézus Krisztus szavait is, amikor megígéri, hogy elküldi nekik a Szent Lelkét, és elmondja, mi fog történni, ha eljön a Lélek.
De mindenekelőtt, még ízelgessük ezt a kifejezést, hogy: egy akarattal együtt lenni. Mert sok mindent jelenthet. Lehet egy akarattal együtt lenni félelemből is. A félelemnek is van akarata. Azt mondja János evangélista: a tanítványok félelem miatt voltak együtt, egy helyen. A zsidóktól való félelem miatt bezárkózva. Ez is akarat. De ha a félelem oka múlik, akkor ez az összetartó akarat is elpárolog és megszűnik. Lehet egy akaraton lenni azért, mert valami összekényszerít bennünket. Furfangos valami az emberi lélek: sokszor vonakodunk, rugódozunk, nem akarunk valamit, kényszer van rajtunk, aztán hirtelen történik bennünk valami és azt mondjuk: hát akkor legyen, inkább megcsináljuk, essünk túl gyorsan a dolgon! - és ez is tud emberi szándékokat, motívumokat összehozni és mindez akaratként is meg tud jelenni. Még azt is mondhatnánk, hogy egyfajta mennyei kényszer van a tanítványokon, hiszen Jézus Krisztustól azt a parancsot kapták, hogy maradjanak Jeruzsálemben, míg el nem jön reájuk a Szentlélek áldása, míg ki nem töltetik az Atyának az ígérete, maradjanak együtt, el ne menjenek,  - ez nagy parancs a Mestertől. Egyszóval, vagy így, vagy úgy, jó meggyőződésből vagy parancsra, de együtt vannak.
Akaratokat hozhat létre a hiány is. Ez már messzebbre visz bennünket, s nem is kívánok pünkösd napján ebbe túlságosan belemélyedni, de úgy látom, hogy az emberi történelmet vagy az emberi kultúrák vagy civilizációk történetét nagyon sokszor a hiányok mozgatták. Vannak szociológusok, akik azt mondják, nem is jó a  hiány kifejezés, jobb szűkösséget mondani: van valamink, de nem elég, egyszerűen így mondjuk: hiányzik valami, hiányoznak az életlehetőségek. Hiányzik a nyugodt életvitelhez szükséges feltétel-együttes, vágyakozunk valami után, és ezt nem tudjuk másképp elérni, csak ha összefogunk, összetartunk. Az ember közösségbe szervezi magát, hogy az életében megmutatkozó hiányokat kipótolja, hogy a szűkösségből bőség legyen, hogy az eltervezésből valóság legyen. Igen, vannak ilyen akarat-közösségek is, nyugodtan mondhatom némi felületességgel, hogy egy-egy kulturális közösséget, de akár egy-egy civilizációt is tekinthetünk akarat-közösségnek.
De éppen a történelem bizonyítja, hogy valamilyen erő rendre-módra, időről-időre, nemzedékről-nemzedékre, történelmi korszakról történelmi korszakra elsöpri, megszünteti, semmivé teszi ezeket az akaratközösségeket. Nagy filozófus volt az a Gamáliel rabbi ott, a jeruzsálemi Nagytanácsban, amikor azt mondta, hogyha ez – tudniillik a keresztyén anyaszentegyház - emberektől való, semmi lesz belőle. Mert mennyi mindenből lett semmi, mennyi nagy föltolulása, akarata, igyekezete volt az embernek! Félelemből, kényszerből, hiányérzetből, bármi másból... Hol van már az a Római birodalom, amelynek virágzó idejében történt az első pünkösd? – pedig nagy akarat volt az a birodalom, világhódító akarat volt, rendező akarat. Ironikusan mondom: békeakarat volt, hiszen mindenütt a világon a pax romana-t hirdették és magasztalták, és annak elvei mentén rendezték és szervezték az emberek életét. De már a Német-római birodalom sincs meg, és sok-sok birodalom emelkedik még fel a történelemben és tűnik majd el. Gamáliellel mondhatjuk, ami emberektől való, abból nem lesz semmi. Valaminek tehát pünkösdkor történnie kellett.
Azt mondja Jézus Krisztus a tanítványainak (János evangéliuma 16. részéből olvasom): ha én el nem megyek, nem jő el hozzátok a Vigasztaló, ha pedig elmegyek, elküldöm hozzátok. És amikor eljön a Vigasztaló, a Szentlélek, megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében. Bűn tekintetében, hogy nem hisznek énbennem, igazság tekintetében, hogy én az én Atyámhoz megyek, és többé nem láttok engem, ítélet tekintetében pedig, hogy e világnak fejedelme megítéltetett (Jn 16. 7-11). Sok minden történt pünkösdkor, de ez a három is megtörtént. A Szentlélek megtanít bennünket a bűn dolgára, megfed bennünket bűn tekintetében. Ne ijedjetek meg, kedves testvérek, nem akarok morálprédikációt mondani pünkösd szent napján (egyébként sem szoktam)! Ámbár azokkal sem értek egyet, akik legszívesebben kipusztítanák a keresztyénségből a bűnről való beszédet, mondván, hogy ezek a keresztyének semmit sem tudnak semmit, csak a bűnről beszélni, de arról nagyon. De  amiről Jézus Krisztus beszélt, hogy a Szentlélek meggyőz, és megfedd bennünket bűn tekintetében, az nem a bűnöcskékről szól! A Szentlélek nem botcsinálta erkölcscsősz, holmi moráltanító, aki időnként dobbant egyet a lelkünkben, hogy valami nincs jól! Idézzük csak fel, hogy ki prédikál pünkösdkor!? Ki az, aki kiáll, és azt mondja: atyámfiai, nem részegek ezek, akik itt az Isten nagyságos dolgait hirdetik, hanem most az történik, amit Joél próféta megjövendölt? Péter apostol mondja ez. És ki az, akinek a leginkább megszeppenve hallgatnia kellett volna? Péter apostol. Mert ki volt az, aki Nagycsütörtök éjszakáján azt mondotta háromszor is, hogy nincs Jézushoz semmi köze? Péter mondotta.
Nos, ha tudni akarjuk, hogy mi a bűn, akkor ez a mondat a bűn: nincs közöm hozzá, nincs közöm Krisztushoz, nincs közöm Istenhez, nincs közöm az élet forrásához, nincs közöm ahhoz, akiből vagyok! Ez a bűn: nincs közöm Istenhez. Péter ott, a Genezáreti tónál az Ő mesterével beszélgetve – és ez már pünkösdnek az előtörténete – megkapta a feloldozást. Megkapta újra a meghívást. Megkapta újra Istennek a megerősítését:  hogyha te hűtlenkedsz is, én hű vagyok, mert én önmagamat meg nem tagadhatom. És ezt hirdeti most Péter Joél próféta szavával: értsétek, a zúgó szélnek zendülése, ami egyébként szétkergetni szokta az embereket, de most összehívja őket, ez a Szentlélek elérkezte és a Lélek tanít bennünket. A Lélek győz meg bennünket arról, hogy ha mondtad is eddig, hogy nincs közöd Istenhez, ha élted is eddig, hogy nincs közöd hozzá, most a Lélek megtanít és meggyőz, ha kell, meg is fedd, hogy tudd, Őhozzá van közöd. Mert ha Őhozzá nincsen közöd – hadd mondjam ezt egyszerűen, s nem szójátékként – ha azt mondod, hogy nincs hozzá semmi közöd, akkor csak a semmihez van közöd. És úgy élni nem lehet.
Másodszor, azt ígéri Jézus Krisztus, hogy ha eljön a Szentlélek, meggyőzi a világot igazság tekintetében. Mi az igazság? – kérdezte Pilátus. Mi az igazság? – kérdezzük mi. Mi az igazság? – kérdezik konfirmandusaink, akikre mi, megrenyhült felnőttek mosolyogva nézünk, amikor az élet értelméről vitatkoznak, és azt mondjuk, az ilyen vita kamaszoknak való, hadd vitatkozzanak csak, hadd forgassák még a kérdést a szívükben, aztán, majd ha nagyok lesznek, benő a fejük lágya. Ilyet mi már nem kérdezünk, hogy: mi az igazság, mi az élet értelme? De ha ezt nem kérdezzük, akkor nincsen iránytűje az életünknek, akkor nem tudjuk, honnan jöttünk és hová megyünk! Mert ezt mondja Jézus is, a Lélek meggyőzi a világot igazság tekintetében, hogy én az én Atyámhoz megyek. És ebbe bele kell hallanunk, hogy megfeszíttetésére, feltámadására nézve mondja: ha pedig én fölemeltetem, sokakat magammal vonszok. Isten az élet iránya. Augustinus egyházatya a vallomásaiban szól az élet gravitációjáról: a szeretet az én súlyom (nehézkedésem), a szeretet vonz engem, és amit szeretek, ahhoz vonzódom. Hová gravitál az életed, hova nehézkedik az életed, mire támaszkodsz? Hova tart az életünk, honnan jövünk, hová megyünk? Van iránya? Vagy csak egy pillanatig együtt vagyunk, a történelem kényszerei, a sorsunk, a hiányaink, a félelmeink összeterelnek bennünket, pár percig együtt vagyunk, aztán, mint a pitypang, szétfúj bennünket a szél? Voltunk és nem vagyunk?
Olyan csodálatosan fejezi ki kedves testvérek ezt Joél próféciája, s ahogy Péter magyarázza, hadd olvassam. Azt mondja Joélt idézve Péter apostol, hogy lesz az utolsó napokban – ezt mondja Isten – kitöltök az én lelkemből minden testre, s prófétálnak fiaitok és leányaitok, ifjaitok látásokat látnak, véneitek álmokat álmodnak. Amikor ezeket a sorokat olvasom, mindig fölütöm a fejem, hiszen ez fordítva szokott lenni! A fiataloknak kell álmodni, és a véneknek kell látásokat látni, - mert ha a fiatalnak támad látomása, jaj, abban még nincsen tapasztalat, az még rosszul fogja látni a dolgot. A fiatal csak álmodjon, a vének, akik már nem tudnak aludni, nagy kegyelemként kapják meg, hogy látomásaik vannak. Éberek, álmatlanul őrzik a világot, de vannak látomásaik. És mit mond Joél? – fordítva lesz: a fiataloknak lesznek látomásaik, és a véneknek lesznek álmaik. Vagyis ebben a megfordításban pontosan ezt fejezi ki, hogy együtt, együtt lesznek. Nemzedékek fognak találkozni, s a maga legtermészetesebb módján lesz együtt vén és fiatal. Mondom, hogy a maga legtermészetesebb módján, holott a világ törvénye az, hogy ez a legkevésbé természetes, hogy egy öregember és egy fiatal megértse egymást, hogy szülők és gyermekek egyet akarjanak. Mi történik pünkösdkor? – eljön a Vigasztaló és meggyőz bennünket igazság tekintetében, - mert van igazság, van igaz valóság. Meggyőz bennünket arról, hogy Isten szeretet. Megint mondtam egy közhelyet. Amikor elkezdtem a bűnről szólni, láttam némelyek tekintetében: na, jól van, ezt még meghallgatjuk. Most, hogy a szeretetről beszélek, még néhányan lehunyták a szemüket: na, az egyházban sem tudnak mást, csak a szeretetről papolni! De miről másról szóljak, kedves testvérek? El lehet lenni szeretet nélkül? Olyan unalmas ez? Nem inkább az unalmas, hogy folyton kidobjuk a szívünkből? Hát nem untatok még bele nem szeretni? Nem fáradtatok el még abban, hogy Isten csodálatos életrendet szab nekünk, és mi nem bírunk, nem akarunk úgy élni? Ez a szeretet az igaz valóság, ez az igazság, amire a Szentlélek meggyőz bennünket. Minden egyéb csak van, - ahogy József Attila mondja versében, amit Thomas Mannak írt: az igazat mondd, ne csak a valódit. Az életünk tele van valódi dolgokkal. Valódi a nyomorúságunk, valódi az elesettségünk, valódi a betegségünk, valódi a fájdalmunk, valódi a hiányunk, minden valódi. Mi az, ami igazán igaz? Az a végső létvalóság, az Isten szeretete, ahova Isten nemcsak meghív bennünket Szentlelke által, hanem el is indít.
És végül azt mondja Jézus, hogy eljön a Szentlélek és meggyőz benneteket ítélet tekintetében, hogy tudniillik a világ fejedelme megítéltetett. Amikor azon csodálkozunk az Apostolok Cselekedeteit olvasva, hogy egy kicsi közösség milyen erős lesz, ezt is látnunk kell. János evangélista azt jegyzi fel róluk – jól látta, ott volt közöttük – , hogy a félelem tartotta őket egybe, s azért mentek egy helyre, hogy bezárkózhassanak. Most azt mondja Lukács: amikor megkapták a Szentlélek erejében a csodálatos belátást, hogy megítéltetett a hamisság  fejedelme, hogy többé fölöttünk bűnnek, halálnak, kárhozatnak, ördögnek nincs hatalma, akkor tölti el őket ez az ellenállhatatlan és legyőzhetetlen erő. Hát hogyne akarná mondani Péter is, és a többi is – mégpedig megállíthatatlanul – hogyne törne fel a szívükből, mégpedig föltartózhatatlanul, hogyne kapaszkodnának össze, mégpedig elválaszthatatlanul azok, aki tudják, hogy eltöröltetett, megsemmisíttetett az ellenünk szóló vád!
Tudjuk, testvérek, a kísértőnek, az ellenségnek az a nagy trükkje, hogy rávesz bennünket a bűnre, aztán nyomban fel is jelent bennünket. Provokátor, miért hisztek neki?! Miért hiszitek el a kísértőnek, miért hiszitek el az Isten ellenségének, miért hiszitek el a lemondás, a semmi fejedelmének, hogy az a jó, amire ő bír rá benneteket? S aztán miért vagytok kétségbeesve, hogyha ugyanő megvádol benneteket? Micsoda szabadságot ad a Lélek, micsoda feloldottságot, nincsen ellenünk vád, ahogy Pál apostol mondja a Római levélben: nincsen kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint járnak.
Értjük már, hogy a két szó között (mikor eljött a pünkösd napja, mindnyájan egy akarattal együtt voltak, majd utána: s minden nap egy akarattal, kitartva a templomban, részesedtek az eledelben, örömmel és tiszta szívvel dicsérve az Istent) ott mutatkozik különbség!  De még egy szó kifejezi ezt: úgy kezdődik a történet, hogy mikor eljött a pünkösd napja. Egy nap, az csak egy nap, az csak egy óra, az csak egy kis idő. De úgy fejeződik be a történet: ezután minden nap. Nem egy nap, - minden nap. Isten bennünket nem egynapi ünnepre, nem egy órányi felemelkedettségre, nem egy fontos, de mégiscsak pillanatig tartó emelkedettségre, megajándékozottságra hív, hanem arra, amit itt a történet végén hallunk: egy akarattal (vagy, ahogy az új fordítás is mondja szépen: egy szívvel és egy lélekkel) minden nap... Az a minden nap már mindennap Isten országa felé vezet, az a minden nap már mindennap növekedés a lélek kegyelmében, az a minden nap mindennap tisztulás, mindennap erősödés, mindennap boldog bizonyosság. A pünkösd nem valaminek a betetőzése, ellenkezőleg: ekkor kezdődik a mi igazi történetünk a mi megváltó, szabadító üdvözítő Istenünkkel  mindennap – egy akaraton.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Azt mondják az emberi lélek ismerői, hogy az elszólásoknak is van értelme. Hadd idézzek egy ilyet, tegnap a Budapesti Teológia évzárója volt, és az évzárónak mindig van egy ünnepélyes mozzanata, amikor a jelentést tevő dékán az utolsó mondatával lezárja a tanévet ilyenformán: most pedig a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi karának 158. esztendejét bezárom. De a dékán nem így mondta, hanem így mondta: a 158. esztendejét megnyitom..., mert hogy van egy formula évnyitóra is, amikor azt mondja, hogy az adott tárgyévet megnyitja. Én ezt úgy vettem, hogy a dékán úr elszólta magát, nem bezárta, hanem megnyitotta az évet, annyira szeret tanítani, hogy évzárókor rögtön megnyitotta a következő évet. Befejezésben a kezdet, vagy kezdetben a befejezés, nem is tudom, hogy mondjam.
Amikor a Római levelet olvassuk, éppen egy ilyen csodálatos jelenség tűnik a szemünk elé. Az apostol azzal zárja be a levelét, amivel elkezdte. Mert, ha visszagondolunk most az olvasmányainkra a Római levélből, felidézhetjük, hogy az apostol az egész levelet ezzel kezdi: nyilvánvaló Isten dicsősége. Ez volt a levélnek a nagy nyitánya. S ez a levél utolsó mondata is: az egyedül bölcs Istennek dicsőség. Isten azért teremtette az embert, hogy Istene  dicsőségét megismerje, dicsőségét magasztalja. S az egész emberi nyomorúság, a mi szomorú és rettenetes történetünk abból van – mondja az apostol -, hogy bár az ember látván-látja az Isten dicsőségét, mert az nyilvánvaló munkáiból, teremtéséből, az egész világegyetemből, mégsem Istennek ad dicsőséget, hanem a maga keze-csinálmányát imádja. És aztán ebből, mint egy rettenetes forrásból kifakad, kiárad minden rossz, ami létezik, ami adódik az emberiség történetében, és elönti az embervilágot. De arról is beszél az apostol, és ez a Római levélnek nagy és csodálatos mondandója, hogy miképpen sietett Isten az ember segítségére, és az Úr Jézus Krisztus által kereszthalála, feltámadása, megdicsőülése által igazságot és kegyelmet szerzett az embernek. S ahogy ez a szabadítás, kegyelem-szerzés végbement, - ez igazán az Isten dicsősége.
Az is az Isten dicsősége, amit a teremtett világban látunk, valóban. De azt mondja az apostol, hogy ez az első és eredeti Isten ismeret, tudniillik ahogyan Őt megismerhetjük a világ dolgaiban, elhomályosodott, megrendült, megrongálódott, mi több, végső esetben a visszájára is fordult. Mert a dicsőséget érzékeli az ember a világban, de elmúltán meghamisítja ezt az ismeretet, önmaga felé akarja irányítani ezt a dicsőséget. Kálvin jegyzi meg az Institutio 2. könyvében, hogy nem ok nélkül mondották a régiek: ismerd meg magadat, mert hiszen, ha az ismeret a világ legelemibb dolgaiban is szükséges. De hozzáteszi Kálvin, amilyen okkal és joggal mondották ezt a régiek, olyannyira oktalanul meg is hamisították ezt a nagy igazságot, mert amikor a filozófusok arról beszélnek, hogy ismerd meg önmagadat, többnyire csak az ember kiválóságáról, nagyszerűségéről, csodálatos voltáról beszéltek, vagyis arról, ha megismerjük önmagunkat, akkor már dicsérhetjük is önmagunkat. Ez az ismeret tehát megrongálódott bennünk.
Jézus Krisztusban azonban egy másik ismeretet kapunk, erről beszél Pál apostol a Római levél közepén, és ez a másik ismeret, a megváltó Istennek a megismerése. Ez mutatja meg számunkra a dicsőség még mélyebb titkát, ahogy itt mondja az apostol: az egyedül bölcs Istent, akinek a Jézus Krisztus által dicsőség mindörökké. Közbe kellet jönnie az Úr Jézus Krisztusnak, a megváltásnak, hogy Istennek igazi és valódi dicsősége fölragyogjon.
Ez a hosszú bevezető újra odavezet ahhoz a nagy kérdésünkhöz, amelyről az elmúlt vasárnapokon több ízben és különböző megközelítésekben szóltam, - ez pedig az ember akaratának a kérdése, még szorosabbra véve, a szabad akarat, vagy az akarat szabadságának a kérdése. Van-e ilyen, van-e az embernek akarata, vagy csak a körülmények foglya, kiszolgáltatottja, aki csak hiszi magáról, hogy van akarata, pedig nincsen, vagy ha van akarata az embernek, mire elég ez az akarat, mire képes ez az akarat? Azt is elmondottam, hogy a mi korunk kulturálisan mentálisan nem igazán alkalmas arra, hogy erről a kérdésről a lényeget érintve is szóljunk. De voltak olyan korszakai a keresztyénségnek, amikor nagy erővel, nagy mélységgel és maradandó módon, érvényes gondolatokat elmondva vitatkoztak erről. Ilyen volt a 20. század dereka, ilyen volt a reformáció, ilyen volt a negyedik század, amikor a Római birodalom összeomlott.  S még inkább ilyen az a rövid időszak, amire Pál apostol leveléből is ki tudunk következtetni, mert ő itt egy nagyon komoly vitára utal. Ebben a vitába vezet be az, amit az apostol a Jeremiás prófétától vett hasonlat után idéz: te pedig kicsoda vagy, ember, hogy versengsz az Istennel?
Ma hadd szóljak az akaratnak, az akarat szabadságának erről a dimenziójáról is. Pál, mint tudjuk, a Római levélnek ebben a részben arról a nagy titokról töpreng, hogy miképpen lehetséges, hogy amikor Isten üdvözítő akarata megjelenik, akkor azok, akik az ígéreteket hordozták, nevezetesen Isten ószövetségi népe, a zsidók, nem fogadják el teljes körűen az üdvösség evangéliumát? Hadd hangsúlyozzam, fontos, Pál nem azt mondja, hogy a zsidók elutasítják ez nem igaz – ezt a középkorban találta ki néhány bódult elme!), az apostol azt észleli, hogy az ószövetség népének egy része elfogadja, egy másik része meg nem fogadja el az evangéliumot. Megosztást észlel. S mellette ott van az a megdöbbentő felismerés, hogy viszont a pogányok egy része elutsítja, de egy más része elfogadja az evangéliumot. Az apostol azért töprend, mert az evangélium meghirdetésének a kezdetéig, amíg tehát – mondjuk nagyon egyszerűen és durván – voltak a pogányok és voltak a zsidók, ritka volt az, hogy a pogányságból valaki zsidó hitre tért volna. Jézus azt mondja, annyira ritka volt, hogy a farizeusok térítő rendje bejárta az egész világot, a tenger végére is elment, hogy csak egy lelket megragadhasson. Zsidóság és pogányság között válaszfal volt, sőt, konfrontáció volt, elkülönbözés, olykor gyűlöltséggel, ellenségességgel, de legalább is megvetéssel tekintettek egymásra.
Pünkösdkor felhangzik az evangélium és Pál apostol a missziói útjai során döbbenve tapasztalja, hogy nem az történik, aminek történnie kellene. Tudniillik, hogy az a nép, amely évszázadok óta erre várt, most itt, a betljesedésben, elfordul ettől a teljességtől. Ugyanakkor a másik oldalról azt tapasztalja az apostol, hogy mások – görögök, rómaiak, mindenféle népek – elfogadják azt. De nem azért, mert Pál valami jó módszert alkalmazott volna, pl. ahogy mondja: mindenkinek mindenné lett.  A módszer, testvérek, soha nem old meg semmit, csak segít. Az apostol tehát egy nagy titkot lát itt. És erről a titokról beszél a Római levél végén is, ahol azt mondja, hogy annak pedig, aki titeket megerősíthet az evangélium és Jézus Krisztus hirdetése szerint, ama titoknak kijelentése folytán, amely örök időktől el volt hallgatva, most pedig megjelentetett úgy, ahogy a prófétai írások jelezték Isten parancsa szerint, minden pogányoknak tudomására adatva, hitben való engedelmességre Jézus Krisztus által... Egy titokról beszél és ebbe a titokba tartozik bele az akarat kérdése is. Több okból is.  Hallottuk, hogy az akaratot mindenben megtaláljuk, ott van a megfontolásban, a választásban, a cselekvésben, az élet nagy dolgainak az összegzésében. Vagy ha a főerények szerint szeretnénk erről szólni, a hitnek is van akarati eleme, a reménységnek is van akarati eleme, a szeretetnek is van akarati eleme. De amikor oda kerül a sor, hogy mondjuk meg, mi az, hogy akarat, bizony,  széttárjuk a kezünket és azt mondjuk, mindenütt ott van, mindenben benne van, mindenhez köze van, de mégsem tudjuk, mi az, hogy akarat!
Sőt, Pál apostol ellenkező akaratokat fedezett fel saját szívében. S így még bonyolultabbá válik a helyzet. Igen, a saját élettörténetünkből, a vívódásainkból, a küzdelmeinkből, a megtorpanásainkból, a hirtelen akaratváltásainkból, irányváltásaikból is tudjuk, hogy ellentmondó akaratok küzdenek bennünk. S máris érezzük, hogy mindenünkben ott van az akarat, mindent meghatároz, mindent áthat, és mégis folyton kicsúszik a kezünk közül. De ez a különleges valami most ide tartozik, amit az apostol mond: az egyedül bölcs Istennek, az Úr Jézus Krisztus által a dicsőség.
Ehhez olvastam fel a 9. részből az apostol példálózását, amikor már eleve nagy titkokról beszél, Jákobnak és Ézsaunak a sorsáról, a dicsőséges fáraóról és a rabszolganépről és a többiekről, hogy miképpen van az – kérdezi az apostol –, hogy Isten az egyiket fölemeli, a másikat leteszi, az egyikről eleve látjuk, hogy méltatlanságra alkotta az Isten, a másikat pdig dicsőségre. Ebből az ember szívében gondolatok fakadnak, meg ellenzések és ellenkezések, s hamar eljutunk a lényegig: kicsoda vagy, hogy versengsz az Istennel? -  hiszen mi másképp gondolnánk, másképp szeretnénk sok mindent. Ezért idézi az apostol Jeremiás próféta példálózását, Isten népének súlyos helyzetében. Ha fellapozzuk a próféta könyvét, a 18. részben olvashatunk erről. A szorongatott Jeruzsálemben megadás vagy kitartás a tér. A régi emlékek kitartásra késztetnek, ahogy 150 éve történt Ézsaiás korában. De most Jeremiás nem tudja ezt hirdetni, most a megadás lenne a menekülés.  Hogy mondja ezt el? Ebben a nagy vivódásban él, amikor meglát egy jelenetet, amit nyilván sokszor látott, s ebben nyílik meg a titok. Elsétál a fazekas háza előtt,  aki gyúrja a fazekaskorongon az agyagot, és ha félresikeredik egy-egy edény, nem foglalkozik vele túl sokat, leveszi a korongról, összegyúrja és újrakezdi. Ha csáléra sikeredik egy edény, félreteszi, jó lesz az valamire. Ebből az egyszerű jelenetből érti meg a próféta az embernek és az Istennek a viszonyát, - és erre applikál most Pál apostol is: kicsoda vagy te készítmény, hogy azt mondod a készítőnek, hogy miért ilyenre formáltál engem, ki vagy te, hogy versengsz az Istennel, ki vagy te, hogy jobban tudod, mit kellene az Istennek csinálni?!
Ez a kép Isten abszolút szuverenitását fejezi ki. Tényleg, kik is vagyunk mi? Mi, porból vettek és porrá leendők? Kik is vagyunk mi, akik itt élünk hét, nyolc évtizedig a földön, hogy perbe szálljunk az Örökkévalóval? Kik vagyunk mi, hogy valamiféle nagy világtörténeti minőségellenőrző könyvbe beírjuk, hogy nekünk nem teszik, ahogyan az Isten bánik velünk, nekünk nem tetszik, ahogyan az Isten csinálja, másképp kellene ennek lennie?
Hogy kik vagyunk, vagy éppen, hogy mit gondolunk magunkról, azt talán az bizonyítja legjobban, amiről itt az apostol is beszél, nem nevezi nevén, de van egy filozófiai neve, teódicia. Magyarra szabatosan istenigazolásnak lehetne fordítani. Vagyis: beidézzük Istent az emberi szellem metafizikai ítélőszéke elé, bevádoljuk és lefolytatjuk ellene a pert. Igazolja magát, ha tudja. De ki vagy te? – kérdezi az apostol -, ki vagy te, hogy ellenakaratot fogalmazol meg Isten akaratával szemben, ki vagy te, hogy számon kéred Istenen, hogy téged így, a másikat amúgy? Azonban azt is elmondtam, testvérek, hogy ha csak eddig a pontig jutunk el, nevezetesen, hogy Isten itt kinyilatkoztatja szuverén és megkérdőjelezhetetlen felségét, akkor még nem jutunk el az evangélium nagy titkához. Ezért olvastam fel a levél befejező részét, ahol azt mondja az apostol: annak pedig, aki titeket megerősíthet az én evangéliumom, és Jézus Krisztus hirdetése szerint ama titoknak kijelentése folytán, mely örök időktől el volt hallgatva. Egy titokról beszél, és itt a müsztérion szót használja, ez az  a titok, ami kimondhatatlan. Egy titok lappangott a világban – mondja az apostol - , el volt hallgatva, el volt rejtve, nem volt kimondva, nem lehetett kimondani. Ez nyilatkozott meg az Úr Jézus Krisztusban.
Mi ez a titok? Ez a titok a kegyelemnek a titka. Azt mondja Jeremiás – miután végül is nem hallgatott rá a népe, ellenállt és elesett és elpusztult Jeruzsálem - , azt mondja siralmas énekében: csak az Isten nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk! (Jeremiás Siralmai) Majd azt mondja az apostol – fél évezreddel később – az Úr Jézusnak kegyelme, mely minden emberi értelmet felülhalad...(Filippi levél). Egy értelmet meghaladó, belátást meghaladó mély-mély, sokáig elrejtett titokról van itt szó. Mondhatok magyar példát is. Tegnap emlékeztünk a Szarajevói merénylet százéves évfordulójáról. Persze, a történészek tudják, hogy a trónörökös meggyilkolása csak ürügy volt, a hadi gépezetek már készen voltak, csak a szikra kellett, csak az indító kellett, hogy elkezdődjön a nagy háború. Akkor ezt így nevezték: a nagy háború. Ami majd mindent rendbe tesz. Olyan nagy volt ennek az igézete, hogy ebbe – valljuk meg szégyennel és töredelemmel - a keresztyén egyházak is mélyen belekeveredtek. Egyik és másik oldalon is. Megszentelték a fegyvereket, szent jelszavakkal küldték a katonákat, a németek úgy prédikáltak a franciákról, mint ördögfattyakról, a franciák úgy beszéltek a németekről, mint a pokolról. Ez a mennynek és a pokolnak a háborújaként volt beállítva. S nem nagy háború lett, testvérek, hanem első világháború, amit aztán követett még egy világháború, meg követett egy hidegháború. S ittmaradtak Magyarországon is hadiárvák milliói, lett belőle egy igazságtalan, gyalázatos békediktátum, elveszett az ország kétharmada, lettek polgárháborúk, forradalmak, minden jónak fölfordulása. Így mondja Paul Johnson a könyvében, a melyet a világ 20. századáról ír, így jellemzi a világháborúk utáni Európát: Európa a világ Lázára. Nyomorult koldus lett Európából. Miért vagyunk még itt? Hiszen amikor azt mondta Ferenc József császár: mindent meggondoltam, mindent megfontoltam – tudjuk, hogy semmit nem fontolt meg, semmit nem gondolt meg – s összedőlt a birodalom, elveszett az ország, minden elveszett. Miért vagyunk még itt, mi, magyarok, miért vagyunk még itt? Két világháborút, egy hidegháborút, forradalmat veszítettünk, mindent elveszítettünk, mindig mindent. Miért vagyunk még itt? – mondhatjuk igaz szívvel, csak az Isten nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk. És van erre racionális magyarázat? Egy francia filozófus, Paul Ricoeur azt mondja, hogy amikor a kegyelemről beszélünk, arról a nagy titokról, ami el volt rejtve és hallgatva, aztán az Úr Jézus Krisztusban nyilvánvalóvá vált, tehát amikor a kegyelemről beszélünk, nincsenek igazán racionális érveink, bár teljes egészében átjárja és megmozgatja az elménket és mozgásba lendíti minden gondolatunkat. Áthatja az egész embert és lendületbe hozza az akaratunkat is, ámbár kisöpör belőlünk mindenfajta illúziót, és új irányt és új célt és új reménységet ad az életünknek,  - mégsem tudjuk ezt a történést racionálisan ezeket megindokolni. Azt javasolja a filozófus, nevezzük ezt szürracionálisnak. Ha a művészetben van szürreális, akkor a gondolkodás világában lehet azt mondani, hogy ez szürracionális. Minden emberi értelmet felülhalad. És amikor ezt engedjük egészen a szívünkig költözni, engedünk az apostol kérdésének: kicsoda vagy, hogy veszekedsz az Istennel, minek gondolod magadat? -, és mindeközben meglátjuk Istennek ezt a megszabadító és megtartó kegyelmét, akkor – ha szabad ezt mondani – oda jutunk a végén, ahol kezdtük. Azt mondja az apostol a levele végén: az egyedül bölcs Istennek a Jézus Krisztus által dicsőség mindörökké.
A dicsőséggel kellett volna kezdenünk, az Isten mindeneket betöltő hatalmával, szentségével, igazságával, szépségével és jóságával. Ez az Isten dicsősége. Eloroztuk,  magunkra hamisítottuk, töredékeit elvesztegettük, emlékét eltékozoltuk. De fölragyog egy második és mélyebb dicsőség, a Krisztusban kinyilatkoztatott kegyelem dicsősége. Az egyedül bölcs Istene ez a dicsőség. Pál apostol sokféle nagyszerű jelzőt használ Istennel kapcsolatban, általában – ahogy a teológusok mondják – az úgynevezett inkommunikábilis tulajdonságokat: Isten örökkévaló, Isten véghetetlen, Isten mindenható, olyan kifejezéseket használ, amelyek nem használhatók az emberre. Itt most mégis bátran és kizárólagosan azt mondja az egyedül bölcs Istené. Nekünk is van bölcsességünk,  - de kérdezi Pál apostol a Korinthusi levélben: hol a bölcs, hol a hatalmas, hol a világnak vitázója, hol van az, aki perbe vonja Istent, hol van az, aki vetekszik Vele?
Az egyedül bölcs Istené az Úr Jézus Krisztus által a dicsőség. Kié hát? – aki akarja? Azé talán, aki fut? Nem inkább a könyörülő Istené? -, az irgalmazó Istené? -, a kegyelmes Istené minden dicsőség! Fordítsuk életünket a dicsőség Istene felé, alakítsuk és formáljuk életünket, hogy visszatükrözhesse ezt az isteni dicsőséget, tisztaságot, jóságot, szentséget, szépséget, irgalmasságot, hogy egész szent, átadott élettel magasztalhassuk és mondhassuk: az egyedül bölcs Istené a dicsőség a mi Urunk, Jézus Krisztusunk által.  Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A múlt alkalommal egy találós kérdéssel fejeztem be az igehirdetést, de inkább azt kell mondanom, hogy talányos kérdés volt az. A kérdés az volt, hogy miért nem olvasunk Istennek igéjében ilyen buzdításokat: akard, hanem hogy: higgy? Például miért nem azt mondja Pál apostol Filippiben a börtönőrnek, hogy akarj? Hanem: csak higgy és üdvözölsz mind te és mind a te házad népe?! Azért is kérdés ez, mert ma sokakat feszít az a mindent átható meggyőződés, hogy csak akarni kell. Elégszer halljuk ezt, sőt azt hiszem, mi magunk is unos-untalanig mondjuk gyerekeinknek, barátainknak, munkatársainknak, hogy csak akarni kell... Egész életfilozófiák, management-filozófiák, meghatározottságok épülnek arra, hogy miképpen lehet az emberek akaratát, akaraterejét megmozdítani, hogyan lehet ezeket az akaratokat összegyűjteni, egy célra irányítani, s hatékonyabbá tenni.
Nem mintha az akarat és a hit szöges ellentétben állna egymással, - nem ezért tettem fel a múltkor ezt a talányos kérdést. Mégis érzünk itt egy nagy különbséget, és ez különbség meghatározó. A mai ember azt mondja önmagának, meg a másik embernek: csak akarnod kellene. Csak akarni kellene jónak lenni, csak akarni kellene a dolgokon változtatni, csak akarni kellene a nehéz helyzetekből kikecmeregni, csak akarni kellene a jót elfogadni...! És máris ott vagyunk annál a nagy kérdésnél, amiről a múlt alkalommal vázlatosan szóltam már, hogy minket, keresztyéneket is – nem mindig, de koronként! – elővesz ez a nagy kérdés, aztán nagy viták támadnak belőle, s aztán ezek a viták tovább élnek. Azt is elmondtam, hogy a mi korunk talán nem éppen alkalmas egy ilyen vitára, de ha visszafelé megyünk időrendben, látjuk: a 20. században folyt erről nagy vitatkozás, aztán reformáció idején, aztán Augustinus egyházatya vitatkozott erről Pelagius-szal, és a felolvasott Római levélben is érezzük Pál apostol szavaiból, hogy kimondatlanul is egy nagy vita lappang a megállapításai mögött.
Ma azt szeretném megmutatni, hogy azért zárja ki az apostol ebben a mondatában az emberi akaratot, mert fölismeri és hangot is ad neki, hogy bár az akarat mindenütt ott van, és mindenben benne van, tulajdonképpen mégsem tudjuk tetten érni. Az akarat benne van a hitben is, a hitnek is van egy akaratlagos eleme. Az akarat benne van a reménykedésünkben. Hogyne lenne benne, hiszen az akarat irányultságot jelent. Az akarat benne van a szeretetünkben is, hogyne kellene akarattal mozgósítani készségeket, képességeket, mozdulatokat, amikor valaki irányában szeretet érzünk. A francia filozófus, Paul Ricoeur még az 1950-es években, éppen, mikor az akaratról szóló nagy vitatkozás lezárulóban volt, azt mondja, hogy éppen a szórtsága miatt nem tudjuk az akaratot körbehatárolni, mint valami emberi fakultást. Mindenütt ott van, és mégsem tudjuk egyszerre összefogni. Inkább azt tudjuk mondani, hogy akarat jelenik meg akkor, amikor döntünk vagy választunk, akaratnak kell abban, ahogy a döntésünk vagy a választásunk nyomán cselekvésre kerül sor, és akarat jelenik meg akkor is, amikor valamiféle nagy életmegegyezésre jutunk. Ezek különböző dimenziói az emberi életünknek.
Jézus szavai még világosabban feltárják ezt. Amikor a János evangéliumában olvasható búcsúbeszédeiben tanítványait buzdítja, ezt mondja: ha énbennem maradtok és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok és meglesz néktek. Ez az Ige az, amely alapján feltettem a múltkor a kérdést! Hogy van ez?  Kérjetek, amit csak akartok és meglesz néktek. Miért nem azt mondja Jézus, hogy akarjátok csak, amit akartok, igyekezzetek arra, amit akartok, vigyétek végbe, amit akartok, és aztán meglesz néktek? Hanem azt mondja, hogy kérjétek, amit csak akartok, és meglesz néktek. Tehát itt az akarat és a megvalósulása között van egy különös közbeiktatott elem: kérjétek. Mi ez a kérjétek, s miért van ez ott az akarat és a céljaink, vágyaink, döntéseink, elhatározásaink megvalósulása között?
Jézus tehát – megismétlem – nem azt mondja, hogyha énbennem megmaradtok, énbennem vagytok, bennem hisztek, nekem engedelmeskedtek, minden meglesz, amit akartok. Pedig – legyünk őszinték –, ezt így lenne jó hallani: Jézusban hinni, Istennek engedelmeskedni, a szeretet útján járni, és minden meglesz, amit akarunk. Így is lenne logikus, így is lenne természetes. Legyünk őszinték, testvérek, bizony a keresztyén életünkről és a hitben járásunkról is így gondolkodunk! Ezt az bizonyítja a legjobban, amikor néha, ritkán módunk nyílik beszélgetni imádságunk meghallgatásairól, nyomban kiderül, hogy bizony úgy gondoljuk, ahogy az előbb mondtam. Hiszünk, s ezért akarunk, és ha akarunk, annak meg kell lennie. Hogy így gondoljuk, az bizonyítja, hogy tele van a szívünk csalódottsággal, méltatlankodással, zúgolódással. Sokszor kimondva is türelmi időt adunk az Istennek, vagy éppen fölfortyanunk, mint ahogy a múltkor a szőlőművesek példázatában hallottuk. És micsoda érdekesség – még hadd térjek vissza a példázatra – a végén még Istennek kell magyarázkodnia.
Nézzünk a szívünkbe, kedves testvérek, a sok dohogásunkkal, a méltatlankodásunkkal – persze, ezt mi nagyon finoman tudjuk előadn – nem Istent akarjuk-e abba a helyzetbe, hogy a végén még Őneki kelljen magyarázkodnia? De mindennek a gyökere abban van, hogy újra meg újra elvétjük ezt a jézusi szót: kérjétek, amit akartok és meglesz néktek. Mert nem azt mondja Jézus, hogy akarjátok, amit akartok, hanem: kérjétek.
És itt jelenik meg a kérdés újra: hogyan viszonyul egymáshoz a hit meg az akarat? Mert arra Istennek bennünket nem kell buzdítania, hogy akarjunk, - akarunk. Minden filozófus, minden antropológus, minden tudós, mióta világ a világ, legalább Arisztotelésztől kezdve, de még Platónt is idevehetjük, akik az emberről beszéltek, rögtön megállapítják, hogy az embert az állattól nemcsak az értelmi képessége különbözteti meg, hanem az is, hogy az ember az akaratával egy lényegesen magasabb szinten helyezkedik el, nem pusztán biológiai-fizikai élete van. Az akarat sokkal több, mint az ösztöneinkből, a puszta létünkből való késztetések, impulzusok, meghatározottságok együttese. Az akarat koncentráltságot jelent, lehetőségeket látunk magunk előtt és megfontoltan vagy nem megfontoltan: választunk. Az akarati élet azt jelenti, hogy előbb-utóbb vállalnunk kell a döntéseink következményeit. Mostanában majd sokat fogunk hallani azt, amit Ferenc József császárunk mondott 1914 nyarán: mindent meggondoltam, mindent megfontoltam... Mindent meggondolt, mindent megfontolt? – száz éve isszuk a levét! Elindított egy világháborút. De akármilyen tragikus és fájdalmas is ez a mondat, hogy mindent megfontoltam, mindent meggondoltam..., azt mutatja, hogy az ember lehetőségek között válogat, mérlegel, megfontol, dönt és cselekszik. Ezt tudjuk, Istennek tehát nem arra kell bennünket biztatnia, hogy akarjunk. Sőt, Pál apostol szavából az is kiderül, hogy ellentmondó akaratok vannak bennünk. Nagyon egyszerű lenne, ha annyi lenne a mi nagy életfeladatunk, hogy kibányásszuk, a lelkünk aljáról előhozzuk, a jónak, az egyszerű, tiszta és nemes akarását és aszerint éljünk. Pál fölfedezi a saját szíve legmélyén, hogy van ott egy ellenakarat is, fölfedezi, hogy meghasadt az ember, akarja, igenli a jót, vágyakozik utána, és ugyanakkor nem akarja, hogy akarja a jót. Az ember szövetkezik mindenre, ami jó, s mégis szövetségese lesz sok mindennek, ami csak rosszat-rosszra halmoz. Ezért kiált így a Római levél 7. részének a végén: óh én, nyomorult ember: kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből?! - mert mindez egy borzasztó szövevény. És ezért buzdít bennünket a mi Üdvözítőnk, amikor azt mondja, hogy higgyetek, kérjetek... Aki akar, az nem kér, az csak akar. Aki akar, az válogat, dönt, cselekszik. Aki hisz, az kér, mert bár a hitben is van akarati tényező, sokszor rendkívül erős és meghatározó, a hitnek mégis van néhány olyan oldala vagy dimenziója, amiről Jézus a felolvasott  búcsúbeszédében szól.
Először is azt mondja Jézus, hogy maradjatok meg énbennem. Egy egyszerű hasonlatot mond, a prófétáktól veszi.  Ezékiel könyvében olvashatunk erről (5. rész). Ezékiel próféta Isten népét szőlővesszőhöz hasonlítja, és azt kérdezi  hogy mit lehet kezdeni a mind a két végén megégett szőlővesszővel. Ha lemetszenek egy szőlővesszőt és abban még van egy szem, azt le lehet dugni, az meghajt, gyökeret ereszt, abból idővel tőke lesz. De mi van, ha mind a két vége megégett? Azt mondja Ezékiel próféta: semmire se jó! Ezt a régi prófétai hasonlatot újítja meg Jézus, és azt mondja tanítványainak, hogy: én vagyok a szőlő, ti vagytok a szőlővesszők, maradjatok meg énbennem. Benne kell, hogy gyökerezzetek, a szőlő a tőkéből veszi az éltető nedveket és csak akkor tud gyümölcsöt hozni, ha bele van gyökerezve a tőkébe, onnan kapja az éltető nedveket. Maradjatok meg énbennem. Majd egyszerű szabályokat told ehhez Jézus, hiszen ez egy organikus hasonlat: maradjatok meg az én szeretetemben, amit parancsoltam nektek, azt tegyétek. Ha engem szerettek, parancsolataimat megtartjátok, az én parancsolatom pedig az, hogy egymást szeressétek, és úgy szeressétek egymást, ahogy én és az Atya szeretjük egymást. Egy szeretet-közösséget mutat meg nekünk Jézus, ami nem pusztán érzelmek világában megmutatkozó szeretet-közösség. A konfirmandusainknak szoktuk magyarázni a parancsolatot: szeresd felebarátodat, mint magadat, - nos, ez a felebarát az, aki a legközelebb van hozzám, őt a legnehezebb szeretni. Az eszkimókat én nagyon szeretem, tényleg igazán, mert egyetlen egyet sem ismerek közülük. Akit nem ismerünk, papíron igazán nagyon lehet szeretni. Filozófusoknak szoktam mondani: az egész emberiséget szeretem, mert az emberiség csak egy absztraktum, olyan nincs is, könnyű szeretni. De az emberek, a felebarát, a szomszéd? Ha odahaza lennék Sárbogárdon, úgy alkalmaznám ezt, hogy azt szeresd, aki mindegyre átengedi a tyúkot és kikaparja a palántát a kertedben, azt szeresd, aki a lépcsőházban éppen úgy locsolja a virágot, hogy a nyakadba csorogjon a víz, amikor alatta mész. Azt szeresd, aki éjjel-nappal dörömböl, azt szeresd, aki feljelentett, azt szeresd, aki kötözködik veled, azt szeresd, aki pokollá teszi az életedet. Maradjatok meg énbennem.
Értjük már Jézus buzdításának a súlyát, s lám, itt is milyen érdekes. Nem azt mondja Jézus, hogy akarjatok tanítványok lenni, akarjatok a követőim lenni, akarjátok a parancsolataimat megtartani, mert ha akarjátok, akkor az mind meglesz. Hanem ezt a szép és igaz szót mondja: maradjatok meg... A megmaradás, a Krisztusban maradás, a helyben maradás, az ottmaradás, sőt, az alatta-maradás, a hűség: ez a hitnek a nem-akaratlagos dimenziója, ez a hitnek a bizalmi dimenziója. Egyszer, amikor a szüleink békítettek bennünket, édesapám összefogott a bátyámmal, és ránk parancsolt: tessék most egymást szeretni! Csókoljátok meg egymást. S milyen a gyermek? Az ember? Ímmel-ámmal, kelletlenül, megtettük -  aztán visszaszóltam: könnyű ezt parancsolni, de mi van, ha nem tudom akarni? De sokszor védekezünk ezzel: könnyű Jézusnak mondani, hogy szeressétek egymást, de milyen nehéz ezt akarni! De nem is akarni kell, hanem Jézusban megmaradni, benne élni, belőle táplálkozni, hozzá újra meg újra bizalommal fordulni.
A másik Ige is, amit ugyanitt mond Jézus, megerősíti és megvilágosítja ezt. A 16. versben ezt mondja: nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek. Ez a szakasz rímel arra, amit Pál apostolnál újra meg újra olvasunk: nem azé, aki akarja, nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Nem ti választottatok engem, én választottalak titeket. És ez csodálatos, hiszen elmondtuk, hogy az akarat, ami mindenütt ott van az életünkben, ott van a hitünkben, ott van a reményünkben, ott van a szeretetünkben, ott van a vonakodásunkban, ott van az eltervezésünkben, minden életmozzanatban ott van, mégsem képes arra, amiről most Jézus beszél! Nem ti választottatok engem.
Leginkább abban éljük át az akaratunk gyengeségét vagy erejét, akkor szoktunk emberek között különbséget tenni, hogy annak aztán vasakarata van, ha ezt meg elfújja a szél, amikor választani kell. S leginkább, amikor oly módon kell választani, hogy akaratunkat meghaladó, sőt embervoltunkat meghaladó körülmények között vagyunk. Mert van sors is, ahogyan a múltkor mondottam. Szabad akaratról nekünk nem érdemes vitatkozni, mert az akarat  mindig szabad, mindenki azt akar, amit akar, mindenki szabad akarni, de hiába akarok angyal lenni, nem fog angyalszárnyam nőni, hiába akarok a Marson egy hétvégi házat szerezni magamnak, ez nem fog sikerülni, hiába akarom magamat ezzé-azzá átváltoztatni, nem fog sikerülni. Hiába igyekszik a mai ember is iszonyatos akaratokkal önmagát valami mássá tenni, amikor végső kérdésekről van szó, amikor üdvösség kérdéséről van szó. De sokszor megüt bennünket, még minket, kálvinistákat is, pedig mi sokat beszélünk a predesztinációról, megüt bennünket, hogy Isten választ! Hiába akarsz, hiába futsz, minden a könyörülő Istené. Hát akkor csináljon az Isten, amit akar – szoktuk néha mondani. De milyen vigasztaló, amit most Jézus mond: nem ti választottatok engem, én választottalak titeket. Hadd tegyek erről bizonyosságot személyesen is. Ha mindent összetesz az ember, mindent, amit az ember meg tud fontolni, minden emberi körülményt figyelembe vesz, azt, amin tud változtatni és azt, amin nem tud változtatni, egészen biztos vagyok benne, hogy a Krisztus mellett való döntésünket, ha csak akarati döntés, a helyzetek, a körülmények meg fogják semmisíteni. Jézus búcsúbeszédeiből hallottunk egy részletet. Ott ült Péter is, aki a tanítványi közösségben mindig úgy jelenik meg, mint az akarat embere. Csak egyet hadd idézzünk: amikor Jézus közeledik a tanítványokhoz éjszaka a vízen a háborgó tengeren, Péter azt mondja: Uram – most egyszerűen fordítok – én is akarok a vízen járni! És akkor azt mondja Jézus, hogy jöjj. Kilép Péter a vízre, de arcába csap az első hullám és süllyedni kezd. Jézus utána nyúl és kiemeli. De nem azt mondja Péternek, hogy: Péter, Péter, ennyit ér csak az akaratod?! Hanem azt mondja, hogy kicsinyhitű. Kicsinyhitű. Látjuk hát Péterben az akaratembert. Hogy fogadkozik az utolsó vacsorán is: Uram, ha mindenki elhagy is, ha mindenki elárul is, én nem, én még az életemet is éretted adom. Mert én úgy akarom. Vitte a köpenye alatt a kardokat. Harcolni akart, meg akarta mutatni, hogy hűséges tanítvány ő. Aztán majd a feltámadás után ott, a Genezáreti tó partján, amikor a Mester megkérdezi őt, milyen bölcsen, milyen isteni módon nem azt kérdezi, hogy: Péter, hát ennyit ért az akaratod, első szóra elszaladtál, rád nézett egy szolgálólány a főpap udvarán és megtagadtál?! Hol van az a híres akarat, hol van az a híres koncentráció? Azt kérdezi az Úr Jézus: szeretsz-e, szeretsz-e engem Péter? – és ebben a kérdésben benne van az, amit most mond a tanítványoknak, ha engem szerettek, parancsolataimat megtartjátok, ha parancsolataimat meg akarjátok tartani, akkor engem szerettek, és úgy szeressétek egymást, ahogy én szeretlek titeket... Ebben a nagy drámában értjük meg, milyen nagy vigasztalás van abban, hogy ezt mondja Jézus: nem ti választattatok engem, én választottalak titeket. Hadd vigasztaljak én is mindenkit, ingó-bingó, nádszálhitűeket, csalódottakat, megkeseredetteket, hadd vigasztaljak mindenkit, aki lapozza a határidő-naplót, adtam még két napot az Istennek, hogy meglegyen, amit akarok! Adtam még két évet, de most már fogytán a türelem! Hadd vigasztaljak mindenkit, aki nagy igyekezetében összeomlott és önmaga számára is kudarccá vált az egész élete, mert Péter sírva ment ki a főpap udvaráról. Ott, abban a pillanatban rájött, hogy hiába akart ő nagyot. Hadd vigasztaljak mindenkit, aki bele van bonyolódva élete legfontosabb kérdéseibe és nem igazodik ki belőle. Hadd vigasztaljak mindenkit, akinek odadobolják a fülébe mindennap, hogy a keresztyénség a gyengék vallása, a keresztyénség nyolcvan felett kezdődik, a babos kendős öreg nénik vallása, addig csak élj és akarj, amíg tehetsz. Hadd vigasztaljak mindenkit:  nem ti választottatok engem, én választottalak titeket, és ezt az az Úr Jézus Krisztus mondja, aki ezekkel a szavaival a tanítványainak elmondja, hogy nincsen nagyobb dolog annál, mintha valaki életét adja barátaiért. Életemet adom érettetek, nem mondalak többé titeket szolgának, nem mondalak titeket többé a saját akaratotok rabszolgáinak, nem mondalak többé titeket igyekvőknek, akiknek ki van adva a parancs és teljesíteni kell. Barátaimnak mondalak titeket. És ezt azért mondja Jézus, mert ezt az Ő barátságát bepecsételte halálával és föltámadásával.
Jaj de jó, testvérek, hogy nem azé, aki akarjam, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Jaj, de jó, hogy nem azt állítja elénk a mi Urunk Jézus Krisztusunk, hogy válassz, hiszel, vagy nem hiszel, nézd, választhatsz, örökélet vagy kárhozat között, nézd, választhatsz, vagy jársz a hit útján vagy élsz magadnak. Nézd, választhatsz, kapsz egy nagy áldott forrást a szeretetből, vagy találd ki magadnak a világot. Mindennek vége lenne, ha nekünk kellene dönteni, mert vagy nem tudnánk dönteni, vagy rosszul döntenénk, vagy visszavonnánk a döntésünket. Maradjatok meg énbennem, - mondja Jézus. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, hogy elmenvén sok gyümölcsöt teremjetek, és amit csak akartok, kérjétek, hitben Isten elé vigyétek, és az meglesz nektek. Ezért nem olvassuk soha, hogy a mi Istenünk azt mondaná: csak akard, de mindig azt olvassuk: csak higgy, csak bízz, csak szeress, csak maradj meg a téged kiválasztó Isten szeretetében.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Néhány hete egy igehirdetésben szóba hoztam az akarat kérdését. Nem is emlékszem pontosan, hogy volt ez, valamit mondtam a szabad akaratról, aztán hozzá tettem, hogy akarni kérem, azt szabad..., és ezzel vitattam, hogy volna úgynevezett szabad akarat. Aztán pünkösdkor azt hallottuk, hogy a tanítványok, mielőtt kitöltetett volna reájuk a Szentlélek, egy akarattal együtt voltak, majd a Lélek kitöltetése után is úgy élték meg Isten Szentlelkének gazdag ajándékát, hogy továbbra is egy akaraton együtt voltak. Többen megszólítottak, hogy akkor néhány szót nem ártana szólni az akaratról, meg a szabad akaratról is.  De igen vonakodtam erről szólni, mert nem látom, hogy szezonja vagy ideje volna annak, hogy erről a nagy és drámai kérdésről, az akaratról, az akaratnak a szabadságáról szóljunk. Mert azt kell mondani, hogy olykorolykor ez a kérdés nagyon erősen jelentkezik, ha szabad ezt mondani: fölizzik, egy egész kultúrát áthat. Aztán vannak olyan korszakok, amikor csak úgy „tudunk” erről a kérdésről, van is rá néhány egyenes és határozott válaszunk, s ezekkel többnyire félre is szoktuk söpörni a kérdést, és más kérdések felé fordulunk. Ilyen korszak volt az anyaszentegyház életében (menjünk visszafelé a történelemben!) a 20. század első fele, amikor izgalmas és sokakat meghatározó vita-téma volt az emberi akaratnak a kérdése, s ehhez kapcsolódóan a szabad akaratnak a kérdése is. Ennek egyszerűen az volt az oka, hogy a mélylélektan tudósai a 20. század elején olyan mélységéig elhatoltak az emberi lélekben, és ott olyan titkokat tártak föl, amelyeket addig talán csak sejtett az ember. Elég, ha a mélylélektan egyik „apostolára”, vagy nagy alakjára, Freudra utalok, aki fölismerte, hogy az emberi élet mélyén két nagy mozgató erő – ő ezeket princípiumoknak nevezte el –, két mozgató erő van, az erosz és a tanathosz. Azt mondja Freud, hogy ez a két forrás határoz meg mindent az emberi életben, s mindkettő akaratként jelenik meg. Ha visszalépünk az időben, egy másik ilyen nagy korszak a reformáció évszázada volt, amikor középkor vallásos embere, aki kegyelmet, üdvösséget keresett, éppen annak a gépezetnek köszönhetően  csúszott le az üdvösség reményéről, amely gépezet azért épült fel, hogy följebb emelje őt. Egyszerű példával szólva: építünk egy liftet, hogy gyorsan felvigyen bennünket a 20. emeletre, és mindegyre a pincében kötünk ki. Így élte át ezt Luther is, aki belépett a középkor üdvözítő gépezetébe és mindegyre a purgatóriumban találta magát. Előjött a kérdés: mi van az emberi akarattal, hozzá tud-e járulni az ember akarata az üdvözölés nagy reményéhez?
Még korábban, szinte ezer évet kell itt visszaugranunk, a negyedik-ötödik században látjuk feltörni a kérdést. Ekkorra esik a Római birodalom összeomlása, már látszott, hogy mindennek vége, és maga a keresztyénség is nehéz helyzetbe került, csak néhány foltban élt még, Észak-Afrikában, és, mondjuk Írországban. A kontinensen, Itáliában, Galliában, Germániában a kevés keresztyénség a népvándorlás hullámaiban szinte eltűnt. Észak-Afrikában a keresztyénség meghatározó alakja, Szent Ágoston tevékenykedett, Írországban pedig Pelagius; mindketten szerzetesek voltak, és óriási nagy munkát végeztek. Ám az egyháztörténet úgy tarja számon, hogy az európai keresztyénséget tulajdonképpen mégis Írország hozta vissza.  S ez a két nagy alak összecsapott, mert Ágoston azt hirdette, hogy minden kegyelemből van, ez volt megtérés-élményének a gyökere, minden kegyelemből van. Pelagius pedig azt mondta: ami a keresztyénségre tartozik, azt meg lehet és meg is kell tanulni, mert van az emberben egy nagy és szent isten-akarat, föl kell fedezni, elő kell hozni.
És ha még egyet visszalépünk, itt találjuk magunkat a Római levélnél, s a Római levélben azokat a kérdéseket, amelyeket Pál apostol fölvet, majd ilyen határozottan fogalmaz: könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek, annak okáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené...S ezt csak akkor értjük jól, ha tisztázzuk, hogy Pál polemikus helyzetben mondja ezeket. Mert nem magától találta ki ezt Pál apostol, s nem azért mondta, mert determinizmust akart volna hirdetni, vagy mert hirtelen támadt egy ideája. Egy valóságos helyzetben hozza ezt a nagyon súlyos és nehezen érthető megállapítást. Ehhez olvastam föl Jézus példázatát, mert ez a példázat is sajátos bemenetet ad nekünk ehhez a nagy kérdéshez. És bár úgy érzem, hogy a 21. század nem az akaratról való vitatkozás évszázada, de ha már az akaratról, a szabad akaratról szólunk, azt hiszem, hogy amit a példázatban hallottunk, az hallatlanul korszerű módon vezet be bennünket az egész kérdéshez.
A példázatról először is azt szeretném elmondani, hogy egészen abszurd dolog, amit Jézus elmond. Ha így lenne a munka világában, nem jutnánk egyről-kettőre, mert, így egy üzemet, egy gazdaságot, az emberi világot nem lehet eligazgatni. Mert mi hallunk? – azt halljuk, hogy mindenki ugyanannyit kap. Ez nem kommunizmus, az valami más, a kommunizmusban arról szól a világ, hogy mindenkitől elveszünk mindent, bedobjuk egy kalapba, megígérjük, hogy mindenki ugyanannyit fog kapni, aztán a végén senki nem kap semmit. Itt azért a végén van bérkifizetés, de a bér az ugyanannyi! Engedjük át magunkat ennek a gondolatnak! S lám, ott a napszámosok közül az egyik rögtön szakszervezeti vezetőként lép fel és nekimegy a gazdának, és kiabálni kezd, hogy ez igazságtalanság, mert akik csak egy órát dolgoztak, azok pontosan ugyanannyit kapnak, mint azok, akik végig dolgoztak tizenkét órát, állták a napnak a hevét, a hőséget, - ez igazságtalanság. Éljük bele magunkat egy kicsit ebbe a helyzetbe, mert ez igazságtalanság. Méltánytalan és tisztességtelen dolog.
Mi történik itt? Emberek állnak a piacon (mint a Moszkva téren vagy Széll Kálmán téren az Erdélyből jött szegény, napszámra váró munkások, akiket a munkaközvetítők beültetnek az autóba és viszik őket napszámba), s napfelkeltekor a gazdával megegyeznek egész napra, napszámba, tíz pénzbe. Aztán kimegy a gazda három óra múlva, s talál még ott embereket, azokat is felfogadja a munkába, s megegyezik velük is, mondván, hogy menjetek ki ti is, ami igazságos, megadom. Így tesz aztán hat óra és kilenc óra múlva is, akit talál, felfogadja, mindeniket elküldi, és mindeniknek azt mondja, hogy ami igazságos, megadom. S kimegy tizenegy óra múlva, egy órával napnyugta előtt. S talál még ott néhány embert. Mit kerestek itt? – kérdezi. Mert minket ma senki nem fogadott föl - felelik. Menjetek el ti is, s ami igazságos, megadom. Amikor aztán befejezték a munkát, sor kerül a pénzosztásra, visszafelé menő sorrendben, s akik csak egy órát dolgoztak – utasítja a vincellért a tulajdonos – tíz pénzt kapnak. Akik tizenkettőt dolgoztak, látják ezt, s könnyű a szorzás: tizenkétszer tíz, az százhúsz. Megérte eljönni! Lehet, hogy afeletti örömében osztogat ennyit a tulajdonos, hogy bevégeztük a munkát! És ha az utolsó, aki csak egy órát dolgozott, tízet kap, akkor (bár megegyeztünk reggel tízben) az igazság azt kívánja, hogy mit százhúszat, de legalább hatvanat, vagy húszat, de mindenképpen többet fogunk kapni. S mégis, ugyanannyit kapnak.
Figyeljétek meg a példázatot, milyen finoman mondja Jézus. Nem azt mondja, hogy akik egész nap dolgoztak, azok is „csak” tízet kaptak! Mi így mondanánk: azok is csak tízet kaptak! Jézus azt mondja, hogy tízet kaptak ők is, vagyis annyit, amiben megegyeztek. És ez itt az első dráma. Ez az észnek és a léleknek is, a szívnek is, az igazságérzetnek is a nagy drámája. Mert, ha visszafelé bontjuk a sort és azt látjuk, hogy aki a végén állt be, tízet kap, akkor mi azonnal átírjuk az egyességet, és azt mondjuk: annak több jár, aki az elejétől kezdve végig munkában volt, végigdolgozta a napot. Ha ugyanannyit kap, akkor így mondjuk: csak tízet kap. Erről szól a szőlősgazdának és a munkásnak a beszélgetése, s ez vezetett bennünket az akaratnak a kérdéséhez is. A méltatlankodás után ugyanis visszakérdez a tulajdonos: mennyiben egyeztünk meg? – tízben. Megkaptad? – igen. Nos, igazságtalan-e, hogy én a magaméból másnak annyit adok, amennyit akarok? Ez a kérdés a bemenet ahhoz a kérdéshez, amit így szoktunk feszegetni, hogy magunk akaratából vagy Isten kegyelméből jutunk-e üdvösségre, hozzá tudunk-e tenni valamit Isten üdvözítő kegyelméhez vagy nem tudunk hozzátenni semmit?!
Pál apostol egyértelműen kihegyezi ezt, és azt mondja, hogy könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek, annak okáért nem azé, aki fut, sem nem azé, aki akarja, hanem a könyörülő Istené... Ebben az összesűrített tételben tudjuk ezt megérteni. S csak ebben. Mert egyébként teljesen fölöslegesen vitatkozunk erről a kérdésről, hiszen ha azt mondjuk, hogy mégis csak kell lennie valaminek – üdvözítésről beszélünk, Isten kegyelme kitöltéséről beszélünk! –, mégis csak kell lennie valaminek, amiért, vagy ami okán Isten nekünk kegyelmet ajándékoz, vagy éppen ellenkezőleg azt mondjuk, hogy teljesen mindegy, hogy kik és mik vagyunk, majd valahogy egyszer Isten eldönti tudtunk nélkül is üdvösségünket,  - nos, akkor azt hiszem, hogy egy teljesen okafogyott és hamis vitatkozásba visszük bele magunkat. A reformátorokat azzal szokták vádolni, hogy tagadták volna a szabad akaratot. Dehogy is tagadták! Én most itt ezt a szemüvegtokot saját akaratomból emelem föl és teszem vissza. Aki ma itt van a templomban, ha megvizsgálja önmagát, nyugodtan mondhatja: saját jó-szántamból, akaratomból jöttem el, engem ide senki nem kényszerített. Igen, ismerjük a skolasztikus érvelést, és tudom, hogy amikor az magasodik elénk, hogy akarhatunk-e valamit, akkor nem is ez a kérdés, hogy akarunk-e valamit, mert voltaképpen nem azt firtatjuk, hogy akar-e az ember valamit. Hát hogyne akarna, az ember mindig akar (volo ergo sum!). Valójában azt firtatjuk, hogy mit ér ez az akarat, mit ér el ez az akarat, mire képes az emberi akarat?! És máris abba a szörnyű dilemmába jutunk, hogy én ugyan akarnám, hogy angyalszárnyam nőjön és a Holdra kiülve kényelmes biztonságban szemléljem, micsoda szörnyű dolgok mennek itt a földön - akarhatom én ezt nagyon, de nem lesz meg! Akarhat az ember rettenetes nagy dolgokat, nem lesznek meg. Nem azt firtatjuk tehát, hogy van-e akarat vagy nincs, hanem sorjában először azt, hogy mire képes ez az akarat!? És azt kell belássuk, de látjuk is, tudjuk is, abban a kérdésben, hogy Isten kegyelmet ajándékozzon nekünk, az akaratunk semmire nem kényszeríti Istent. Hiszen mit mond a szőlősgazda? Hát a magaméból nem annyit adok, amennyit akarok? Micsoda erős szándék, micsoda akarat az, jogos akarat ráadásul - körülményeket, méltányosságot, igazságosságot, tisztességet mérlegelő akarat! -,  hogy aki elvégezte a munkát, az csak kapjon már többet, mint aki csak alkonyattájt ment ki dolgozni, amikor már hűvös szél fújdogált. Tán bele sem köpött a tenyerébe, kettőt nem kapált ott a szőlőben, oszt véget ér a munka... Hátezeknek a körülményeknek nincsen befolyása, nincsen hatása a szőlősgazdára? S nem kéne, hogy legyen? És ő mégis, most, ebben a pillanatban azzal vág vissza: nem azt teszek a magaméval, amit akarok?
Ebből rögtön azt értjük meg, hogy amikor kegyelemről és kegyelmi üdvösségről szólunk és gondolkodunk, akkor nem járandóságról beszélünk. Ez volt Ágostonnak és Pelagiusnak a nagy vitája. Ágoston nemcsak azt mondta (amit sokszor mondunk!), hogy annyira megromlott az ember természete, hogy nem képes nem vétkezni, és aki nem képes nem vétkezni, annak minden mozdulata, minden tevékenysége előbb-utóbb elromlik, elcsavarodik, s a legjobb szándékok mellett is rossz jön ki belőle! Ezt tudjuk, ez hozzátartozik az emberi sorshoz. De Ágoston arra is utal, hogy éppen ezért csak Isten abszolut feltétlen könyörülete, ami semmi mást nem vesz figyelembe, csak szeretetét, csak ez segíthet rajtunk. Ezért azt is mondta Ágoston, hogy nemcsak az a bajunk az, hogy nem tudunk nem vétkezni, hanem inkább, hogy nem tudunk szeretni.
Nézzük meg ennek az állításnak ezt az oldalát: az ember nem képes nem vétkezni. Ez a sorsunk: nem vagyunk képesek arra, hogy kilépjünk egy olyan térbe, ahol azokká lehetünk, amit magunk felől elhatároztunk, elterveztünk, akarunk. A görög nyelvben az akarat szó többek között a tudatos eltervezést jelenti. Erre gyenge a magyar szó, szándék, ámbár még a szándékban is benne van valami eltervezettség: azt mondjuk, valaki szándékosan csinál valamit, vagyis akaratlagosan csinál valamit –  s ez azt jelenti, hogy megfontolta, meggondolta, eltervezte. De ismerjük a sorsunkat, hogy akárhogy is tesszük-vesszük, csak úgy alakulnak a körülmények, akár tőlünk függetlenül, akár azért, mert hibás volt a kalkulusunk, hogy nem jön ki belőle az a jó, amit szeretnénk belőle kihozni. Erről is beszél az apostol.
De mond ő még mélyebbet is, éppen itt a Római levélben, a 7. részben, amikor megmutatja, hogy ha az akaratról vitatkozunk, nem elég csupán azt állítani az asztalt verve, hogy van akarat - történelmi, metafizikai pert indítva Isten ellen, s kiabálni: hogy igenis vegye Isten figyelembe jóakaratunkat és jó szándékunkat, tiszta érzésünket, törekvéseinket, igyekezetünket arra, hogy Nála kegyelmet, új életet, üdvösséget találjunk, és milyen Isten az, aki ezt nem veszi figyelembe!! Nagyon egyszerű ilyeneket kiabálni. Azt mondja Pál a Római levél 7. részében, hogy gyönyörködik az Isten törvényében. Isten törvénye jó! Majd így folytatja: de látok magamban egy másik törvényszerűsége is (mitöbb: törvényt), amelyik nem akarja, hogy akarjam a jót. Ebben a szörnyű, halálos dilemmában őrlődik  fel az ember. Szívével, lelkével, értelmével, tapasztalataival, bölcsességével, egész emberi mivoltával tud gyönyörködni az Isten törvényében. Képes fölismeri a jót. Oda tud mellé állni, rá tudja magát tenni, - és mindeközben fölfedez önmagában egy másik erőt, egy másik törvényt, egy másik akaratot (ez is az ő akarata!), amely nem akarja ezt a jót. Pontosabban: nem akarja, hogy akarja a jót.
Aztán ebben a sűrű rengetegben egyszercsak elérkezünk oda, hogy döntenünk kell, választanunk kell. Erről beszéltek a 16. században, és erről kellett volna a 20. században is beszélni, erről kellene mindig szólni, amikor az akarat kérdését firtatjuk. Arról, hogy dönteni kell. Mert mi alapján döntök, és hogyan döntök, egyáltalán mitől jutok el oda, hogy döntenem kell? Mi késztet engem arra, hogy választanom kell? Mert választani kell. Az apostol így éli meg a döntéskényszert és a döntéskényszerben a lehetetlenséget, így kel fel: oh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből? Ez egy halálos dilemma, ismerem a jót, megízleltem a jót, odaállnék a jó mellé, és lám, van bennem egy másik erő, egy másik akarat, amely szüntelen elvon ettől. Mert úgy őrlődni, hogy az ember csak csapódik ide-oda, s nem is tudja, hogy mi történik vele, az legfeljebb szerencsétlenség. De úgy őrlődni, hogy tudom, mi a jó, sőt, tetszik az a jó, gyönyörködöm abban a jóban, ám nemcsak azt ismerem fel magamban, hogy gyenge és erőtlen vagyok hozzá, hanem van egy erő, egy ellenakarat, és erősebben nem akarja a jót -  ez több mint szerencsétlenség. Ez az, amit az apostol így mond: a halálnak a teste. Ebben a helyzetben, vagy ebben a dilemmában hangzik az ige: könyörülök azon, akin könyörülök, kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek, mert nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené...
Az apostol is olyan helyzetről szól, ami szinte pontosan ugyanolyan felfoghatatlan, igazságtalan, abszurd, mint a szőlőmunkások helyzete, mert a szőlőmunkások példázata egy abszurd történet,  - nem véletlenül mondja el Jézus, Ő szeretett ilyen abszurd történeteket mondani, ez is az. Az apostol is egy ilyen abszurd helyzetben van. Neki arra a kérdésre kell választ találnia, hogy Izrael hűsége fényében igazságos-e a kegyelem közlése a pogányokkal? Izrael hűségesei azok voltak, akik évezredek óta várták Isten könyörületének teljes kiáradását, erről  jövendöltek a prófétáik, erről szóltak szertartásaik, azért küzdöttek, ezért vállalták minden nép megvetését,  ezért nem voltak hajlandók történelmi kompromisszumokat kötni, s ennek hordozták minden terhét, átkát, baját a történelmükben! Nos, hogy van az – kérdezi Pál apostol –, hogy amikor felragyog a Krisztus kegyelme, amelyre a hűségesek vártak -  egyszercsak jönnek a tizenegyedik órában a piacon hivalkodók, akik eddig nem kellettek senkinek? Olvassuk újra a pünkösdi történetet: szkíták, elámiták, föníciaiak, cziréne-beliek, rómaiak, hispániaiak, mindenféle gyütt-ment hordalék nép jön a tizenegyedik órában! S miért kapják meg a jutalmat kegyelemként? Miért kapják meg a teljes kegyelmet? A teljeset, az egészre valót.
Mennyi volt a napszám? – tíz pénz. Mennyit kapott, aki csak egy órát dolgozott? Tízet! Pedig egy álló nap nem csinált semmit, csak álldogált a piacon, szotyolázott, bagózott, hűsölt, kicsit kellette magát, vitték, nem vitték, nem csinált semmit,  - és ugyanannyit kap. Ez igazságtalan! Ez a kegyelem! Ezért nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.
A következő alkalommal ugyanígy a Római levél fényében megnézzük ennek a kérdésnek egy másik oldalát is, éspedig azt, hogy amikor Isten buzdítását olvassuk, miért  tűnik olyan korszerűtlennek az Isten?! Hadd fejezzem tehát be a mai igehirdetést egy előrevezető kérdéssel: miért olyan korszerűtlen az Isten, hogy nem azt mondja nekünk: csak akarj, hanem azt mondja: higgy? Nem akarni, hanem hinni?! Maradjon most ez egy  darabig kérdésként bennünk, forgassa ki-ki a szívében, nyissa ki Bibliáját, sok Igét és sok feleletet fog erre találni.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Hosszabb ideje olvassuk már a Biblia-olvasó kalauz szerint Jób könyvének fejezeteit.  Minthogy azonban az elmúlt vasárnapokon más témáról szóltak az igehirdetések, nem hoztam ide textusul Jób könyvéből választott igét. De, megvallom, most egy olyan ige jön elénk Jób könyvének a 29. részéből, amit, ha akarnánk, sem tudnánk kikerülni. Nemcsak az igazsága elénk magasodik, fénylő ereje miatt, hanem mint egy csomópontban, hihetetlenül sok dolog összesűrűsödik itt. Ezért úgy gondoltam jónak, ha nem kerülöm ki most a Jób könyvét sem, hanem ennek a szakasznak a kapcsán hozom elétek Istennek igazságát. Ám ahhoz, hogy jól értsük Jób szavát – nagy szavak ezek: az igazságot magamra öltöttem és az igazság is magára öltött engem! - , röviden a Jób könyvéről is szólni kell.
Sokan úgy tartják – és joggal –, hogy Jób könyve az úgynevezett bölcsesség-irodalomba tartozik, hiszen ha végigolvassuk, sok mély és megrendítő igazságot találunk benne a szenvedésről, a szenvedés értelméről, egyszóval, arról, hogy mi az értelme az emberi életnek. Sok megrendítő igazságot találunk benne Isten igazságosságáról is. De ezentúl, a három barát, Bildád, Czofár és Élihu, akik elmennek Jóbhoz, vigasztalni őt, a beszélgetésük során óhatatlanul is belekeverednek abba is, hogy Isten igazságát próbálják megvédelmezni. Igazságos-e Isten? – ez mindig izgatott bennünket. És még sok mindenről lehetne Jób könyve kapcsán beszélni, csak egyet hadd mondjak még: hol van az ember helye az univerzumban a teremtmények milliárdja között? Azonban talán az is feltűnt már sokaknak, hogy igen különös szerkezete van a Jób könyvének. Akik az új fordítás szerint olvassák a Bibliát, azok cserébe azért, hogy az új fordítás nem annyira költői, mint a Károli-fordítás, jól láthatják a kinyomtatott Biblia tipográfiáján, hogy Jób könyve tulajdonképpen vers, versekbe van szedve. A Károli-fordítás, a régi latin hagyományt követve más tipográfiát alkalmaz. Pedig ez valóban vers, itt egy nagy költemény van a kezünkben. De ez nem elég, mert nem ettől különös könyv ez, hanem attól, hogy voltaképpen egy peres eljárást olvasunk itt végig. A jogászok, ha előveszik a Jób könyvét, egészen megdöbbenhetnek azon, hogy miképpen lehet egy bírósági eljárást, a perbeszédeket, a védőbeszédet, a vádbeszédet, a panaszt, a védekezést, a perújrafelvételt, a perbelépést, a perbevonást versbe szedi?! Bizony,  igencsak érdekes jogi szöveg lenne, ha  ma egy periratot, mondjuk, disztichonokban vagy régi magyar párversekben olvasnánk. De Jób könyve egy ilyen különös alkotás: vers és perirat. Talán nem is kell most ezt a tényt hosszasan taglalni, elég a körülményekre utalni. Jób szenved. És keveset mondanánk azzal, hogy nagyon szenved. Mindent elveszített. És a szenvedése – Jób felfogása szerint - értelmetlen szenvedés.
A barátai szerint a szenvedés nem értelmetlen, és a Jób szenvedése sem az, - de nem találják az értelmét. Amikor aztán vigasztalni akarják Jóbot, máris megdöbbentő dologgal indul a dolog: vita lesz a vigasztalásból, a disputából pedig per lesz. Jób ugyanis megvádolja Istent. Egészen pontosan, ezt közvetett módon teszi:  megátkozza saját születése napját, s kijelenti, hogy őt igazságtalanul éri a nyomorúság és a szenvedés,  - és nem is kívánja ennek az okát megtalálni. Meg akar halni. Mondhatnánk azt is, hogy Jób a nagy filozófust, Albert Camus-t megelőzve, évezredekkel ezelőtt kimondta, hogy voltaképpen csak egy kérdés van, csak egy nagy filozófiai kérdés van: az öngyilkosság kérdése. Éljünk, vagy ne éljünk? – ez az egyetlenegy kérdés. Ám ekkor a barátok, akik vigasztalásra érkeztek, fordítanak egyet a dolgon, és Isten védelmezőivé alakulnak át, s megpróbálják Isten igazságosságát, szeretetét, hűségét, állhatatosságát, megbízhatóságát Jób előtt is bebizonyítani. S itt máris ott is vagyunk azon a metafizikai bíróságon, ahol az ember Istent panaszra vonja és a saját metafizikai fóruma elé állítja és ítélni kíván Isten fölött. A barátok tehát vigasztalóból Isten védőügyvédeivé lesznek, Jób pedig a panaszos. De Jób nem a barátok védekezéséből akar Isten igazságáról hallani, hanem Isten szájából. Olyan ez a per, mint amikor a panaszlott távollétében folytatják le az eljárást, küldik neki újra meg újra az idézést, de nem jelenik meg a tárgyaláson. Jób tulajdonképpen – ez kiderül a könyv végén – ezt akarja kiprovokálni: maga Isten mondjon neki valamit. Pedig a barátok – és ez is nagyon megrendítő! – igen mély és igaz dolgokat mondanak. Könnyű lenne a Jób könyvét azzal elintézni, hogy ott van ez a három barát, akik össze-vissza mindenféle sületlenséget beszélnek, amiket mi szoktunk egyébként mondani, amikor vigasztalni akarunk valakit. (Igen, lássuk be, sokszor talán az a legjobb, amikor gyászba borult emberhez, súlyos beteghez, szenvedőhöz megyünk, vagy olyanhoz érkezünk, akinek összedőlt az élete, lássuk be, hogy sokszor az a legjobb, ha ilyenkor nem mondunk semmit. Jobb, ha nem nyitjuk ki a szánkat, mert ha valamit mondunk, csak mélyítjük a bajt, csak nyomkodjuk a sebet, csak növeljük a léleknek a fájdalmát. Mint amikor egy ügyetlen hályogkovács, akarja levenni a hályogot a szemről, aztán esetlenül nyúl oda, és nemhogy a hályog nem jön le, hanem a szeme világa is odavész az illetőnek. Sokszor így vagyunk a magunkfajta vigasztalással.) Szeretnénk azt mondani, hogy Jób barátai is ilyenek voltak. De nem! Ha kimetszenénk Bildádnak, Czófárnak, Élihunak, a három barátnak az Isten igazságáról mondott szavait, azokat teológiai kézikönyvekbe lehetne belefoglalni. Nagyon igaz szavak azok. De, milyen érdekes – és ez Jób könyvének az egyik mély és nagy üzenete! –, hogy azok az igazságok (még egyszer mondom: igazságok!), amelyek elhelyezhetők a mi világról, önmagunkról, Istenről való gondolkodásunkban és megvan a jó helyük, ezek az úgynevezett egzisztenciális határhelyzetekben nem mondanak semmit!
Az a szakasz tehát, amit felolvastam, Jóbnak egy hosszabb beszédéből való. A korábbi részekben a barátok felváltva és olykor együtt is próbálták Isten igazságát védeni. Ennek aztán az lett a folyománya, hogy váddal fordultak Jób felé, hiszen a formális logika szerint: ha Jób ártatlan, akkor Isten a vétkes. Ha viszont Isten ártatlan, akkor Jóbnál kell lennie valaminek, mert a bűnhődésnek, a szenvedésnek, a csapásoknak, mindannak, ami Jóbot éri, oka kell legyen. És ha Isten igaz, ha Isten igazságos, ha Isten ártatlan, akkor Jóbban van a szenvedés oka. Milyen érdekes! Úgy indult az egész történet, hogy Jób vigasztalására mennek, s lám, mostmár, hogy Istent védelmezzék, Jób vádolóivá lesznek.
Most tehát Jób, e beszélgetés-kör végén, mond egy hosszabb beszédet, és ennek a kellős közepén áll ez a szakasz, amelyben Jób fölidézi korábbi állapotát.
Figyeljük ezt meg! Amikor azt mondja, hogy óh haj, ha olyan volnék, mint a hajdani, elmúlt hónapokban, amikor Isten őrzött engem, amikor szövétneke fénylett felettem, világosságánál jártam a sötétet, amikor java korom napjaiban voltam, amikor Isten gondossága borult a sátoromra..., akkor utána mit mond? Mert innentől kezdve annak kéne jönnie, hogy: Isten gondossága borult a sátoromra, amikor még gazdag voltam! Jób gazdag volt, mint egy nábob. Biblia-tudósok kikutatták, s bizonyos régi adatok alapján teljes mértékben bizonyítottnak tekintik, hogy ez a Jób, aki nem zsidó ember volt, valahol az arab sivatag peremén élt, és olyan gazdag volt, mint egy nábob, egy gazdag törzsfőnök. Mesebeli gazdagság volt az övé – de ez nem mese. Nem túlzás, ami le van írva Jób könyve elején, hogy hány tevéje, hány marhája, hány ökre, hány cseléde, miféle gazdagsága, téli szállása, nyári szállása, mije volt. Jób vagyonos, gazdag ember volt. Nos, amikor Jób azt mondja: Oh, amikor Isten gondossága borult a sátoromra, oh, ha megint azok az állapotok lennének – mi jut eszébe az embernek? Ez: ha visszaállna a régi rend, a régi gazdagság, vagy talán csak a töredéke! A mindenüket elveszítő emberek sokszor gondolkodnak így: ha nem is minden, de valami kevés mégis megmaradhatott volna! Vagy gondolhatnánk arra is, hogy Jób a régi tekintély visszaállítása után sóhajtozik. A szakasz végén olvastuk ezt: amikor úgy laktam, mint a király a hadseregben, amikor főemberként ültem az emberek között, amikor a kapuhoz mentem, a köztérre léptem, megláttak az ifjak, és félrevonultak, megláttak az öregek, és fölkeltek és álltak, míg szóltam. A fejedelmek abbahagyták a beszélgetésüket és tenyerüket a szájukra tették. Oh, vajha ez a régi állapot visszatérne, amikor ilyen nagy tekintélyem volt. Olyan megbecsülés övezett, hogy a vénember is fölállt, amikor én ültem, ott álltak a vének, és csendben hallgattak. A törzsfőnökök, a fejedelmek, a nagy emberek, ha megláttak, a szájukra tették kezüket, megszeppenve elhallgattak. Olyan voltam, mint a király a hadseregben, tiszteltek, becsültek és féltek.
De Jób nem arról szól itt, hogy micsoda gazdagság veszett oda, amikor koldusbotra jutott, sőt rosszabbra a koldusbotnál, mert még a tenyerét sem tudja kinyújtani, hogy kéregessen, hiszen súlyos fekélyes betegség érte. Rá se néztek, nemhogy kérni tudott volna valakitől. Jób azonban nem a régi vagyont, a régi gazdagságot sírja vissza, és azt sem mondja, hogy legalább azt kapjam vissza a régi időkből, hogy becsültek, tiszteltek és féltek! Igen, sokféleképpen lehet embereket becsülni, tisztelni és félni. A régi uralkodók mondották: nem baj, ha félnek tőlem, de becsüljenek. Vagy megfordítva: becsüljenek, még ha félnek is tőlem. Ez afféle uralkodói adottság. Nem érdekes, nem számít, hogy szeretnek, vagy nem szeretnek, ez csak egy amolyan modernkori, nem is tudom miféle érzelmesség, hogy az uralkodót mindenkinek szeretni kell! Ezt a 20. század diktátorai találták ki, hogy mindenkinek tapsolnia kell, mindenkinek lelkesednie kell, mindenkinek luftballont kell eregetnie. Úgy hívták ezt, hogy személyi kultusz. A régiek nem sokat törődtek ezzel, nem bánták, ha féltek tőlük, csak engedelmeskedjenek nekik.
De Jób nem kívánja ezt sem, kedves testvéreim. Valami egészen másról beszél. Elmondja, egy szóval, szép képpel kifejezi: az igazságot öltöttem magamra és az is magára öltött engem. Akik ismerik Shakespeare Lear királyát, a nagy drámát, az idős ember drámáját, aki odaad mindent a lányainak, ámbár a legkisebbet kitagadja, mert – lehet, ott kezdődött a személyi kultusz?! -, mert a legkisebb nem hajlandó túlmagasztalni az öreget s egyúttal önmagát is földicsérni, hogy mennyire szereti őt. Ám a két másik leány, akik mindent megkaptak, kiteszik az öreget éjszaka a semmibe, a vihar teljes közepébe. S mikor egy csűrbe elvetődnek, a félig megőrült Lear király ítéletet tart, megidézi a lányait, elindít egy pert, s rámutat a jelenlevő kísérőjére, Glousterre, és azt mondja neki: igazságnak palástos embere! Ez innen van Shakespeare-nél ez a kifejezés: igazság palástos embere, innen veszi. Az igazságot vették föl magukra azok, akik ítélkeztek, az igazság palástját vették föl - és erről beszél Jób is, hogy amikor én magamra öltöttem az igazságot, mint egy palástot, akkor engem az igazság magára öltött. Hogyan? Elmondja. Azt mondja Jób, amikor a régi szép időkről emlékezik (és még egyszer mondom: nem arra emlékezik, hogy milyen sok mindene volt, nem azt sírja vissza, hogy mindenki haptákban állt előtte), hanem: a szegények segítője voltam, az árvák gyámolítója voltam, az özvegyek istápolója voltam. A Károli fordításban így van: az idegeneknek ügyét, baját vittem, s ezt egészen pontosan így lehet lefordítani, hogy a jövevénynek, azoknak, akiknek nem volt állampolgársága, még azoknak is a pártját fogtam, ügyét, baját vittem, senki fölött meghallgatás nélkül nem ítéltem. Ezt sírja vissza. Milyen érdekes!
Azt fájlalja, hogy egykor odahajolhatott másokhoz, egyszerű magyar szóval, segíthetett másokon, vihette mások ügyét, és ilyen módon betölthette a szövetségi hűséget! Azért fontosak és meghatározóak Jóbnak ezek a szavai, mert amiket itt felsorol, azokat Mózes könyvéből olvassuk először. Mondom még egyszer: megmentette a kiáltozó szegényt, az árvát, akinek nem volt segítsége, a veszni indultnak áldása szállt reá, az özvegyek szívét megörvendeztette, a vaknak ő volt a szeme, a sántának a lába, a szűkölködőknek atyjuk, és a jövevények ügyét is jól meghányta-vetette. Az álnok zápfogait kitördöste, és fogai közül a prédát kiragadta. Tudjuk jól, hogy amikor Mózes könyve a szövetségi hűségről beszél, éppen ezeket írja le. Mit jelent szeretni felebarátunkat, mint magunkat? Ezeket jelenti!
Csakhogy, Mózes törvénykönyve korlátos. Ez kiderül Jézusnak és a főembernek a beszélgetéséből, aki odamegy hozzá és megkérdezi, mit kell azon érteni, hogy szeresd felebarátodat, mint magadat? Ki a felebarátom? A régi mózesi rendtartás szerint a honfitársam. A régi mózesi rendtartás szerint az a felebarátom, aki tagja a szövetségnek,  vagyis az izraeliták, akik beletartoztak a tizenkét törzs szövetségébe. És ezt azért fontos megemlíteni, mert Jób nem volt zsidó ember volt, és most azt mondja ez a nem-zsidó ember, hogy megtartottam a zsidók szövetségi rendjét. Vagyis mintegy kifejezi, hogy ugyan vér szerint, származás szerint, neveltetés szerint nem tartozott Isten szövetséges népének a körébe, mégis, ez az isteni törvény, a felebarát szeretetének a törvénye olyan magasrendű, hogy ő ezt megtartotta. Vagyis amikor Jób az egykori állapotát panaszolja, igazából véve arról beszél, hogy ugyan leszármazás szerint nem, szertartási renden keresztül nem tartozik az Isten népéhez, ám ott élt az Isten népe – mondjuk először így: az Isten népe peremvidékén. És most úgy érzi, hogy az az ítélet, az a baj, az a rettenet, ami rázúdult az életére, mindettől elszakítja őt. Istentől van elszakítva. Pedig – mondja – megmentettem a kiáltozó szegényt, az árvát is, akinek nem volt segítsége, a veszni indultnak áldása voltam, az özvegyek szívét megörvendeztettem, az álnok zápfogait kitörtem és kiszedtem közüle a zsákmányt. Erre csak az volt köteles, aki a szövetség tagja volt. Ez volt – egy szóval kifejezve – a szövetségi hűség. Isten választottjai, az Ószövetség népe ebben a szövetségi hűségben voltak kötelesek járni, s ha nem így jártak, akkor szegték meg a szövetséget.
Ha föllapozzuk a Prófétákat, és olvassuk, hogyan feddik Isten népét, hogyan hirdetnek ítéletet a nép fölött, hogyan vádolják őket, hogy hűtlenek voltak, mert megszegték a szövetséget, megtörték az Isten jó rendjét, akkor mindegyre ezekkel példálóznak. Odáig elmenően, hogy én prédikálni se mernék arról (még a mai szekuláris világbansem), amiről Jeremiás próféta a templomban prédikált: minek jártok ti templomba? Jaj, nem tudom, ha ilyen prédikációkat hallgatnátok, testvérek, hogy minek jártok templomba, minek jöttök ti ide, jaj, nem tudom, mennyivel gyarapodna a gyülekezetünk? Pedig Jeremiás erről prédikált: minek jártok templomba, ha nem tartjátok meg a szövetségi hűséget? Miért áldoztok, miért mutattok be Istennek fogadalmi áldozatot, bűntörlő áldozatot, hálaadó áldozatot s mentek haza, mondván, hogy eleget tettünk a szövetség rendjének, s megszabadultunk, ha nem tesztek eleget a szövetségi hűségnek?!  Azt mondja Jeremiás próféta, hiába veregetitek vállon magatokat, Istent nem csaphatjátok be,  de önmagatokat meg vesztetekre csapjátok be.
A prófétákat is mindegyre az érdekelt, amiről Jób beszél itt. Ki segít a szegénynek, ki karolja fel az özvegyasszonyt, ki töri ki az álnok fogát, hogy kivegye belőle a szegény embertől elbitangolt zsákmányt? Ki hallgatja meg az ügyefogyottat, az idegent, szóról-szóra, töviről-hegyire, hogy az ügyét méltányosan képviselje? Ez a szövetség rendje, ez a szövetségi hűség! És ez a Jób, aki csak ott a peremen van, talán éppen ezért élvezett tiszteletet. Mint ahogy mi is – egy távoli képpel élve – ha mondjuk, Magyarországa jön egy amerikai és megtanul a kedvünkért magyarul és szépen beszéli a nyelvünket, még szebben, mint mi,  akkor kérdezzük, hol tetszett ilyen szépen magyarul megtanulni? Nos, ha azt felelné az illető, hogy én annyira szeretem a magyarokat, úgy bele vagyok szerelmesedve ebbe a népbe, hogy egy életem, egy halálom, megtanultam magyarul, meg Arany János összes balladáját is fejből,  nos, akkor nagyon becsülnénk. Pedig nem magyar, nem magyar állampolgár, nem köti hozzánk semmi, még csak magyar menyecske sincs neki kilátásban. Jób ott a peremen, most úgy érzi, hogy Isten elvette tőle az eszközöket, hogy gyakorolja a szövetségi hűséget! Mintha magát Istent vették volna el tőle.
Igazságba öltöztem és az igazság is fölöltözött engem. Kettős öltözet ez. Nem holmi beszélő köntös az igazság, (ismerjük a regényt), csak megmutatjuk a budai pasának, aki térdre borul, mert rá van varrva valami. Nem is olyan beszélő köntös ez, amit tréfásan a lelkésztársaimnak szoktam mondani, hogy: ide figyelj, azt hiszed, ha magadra veszed a beszélő köntöst (a palástot), azt mondhatsz a szószéken, amit akarsz? Ez itt az igazság, és aki magára ölti az igazságot, az csodálatos módon tapasztalja, hogy az igazság is magára ölti őt. Micsoda nagy kép ez! Igazságba öltöztem, rajtam van az igazság. Látszik, megmutatkozik – mert annak meg kell mutatkozni. Az igazság, vagyis az igazságosság nem valami belső, szívben hordott, kimondhatatlan titkos kis dolog, amit odahaza magammal megbeszélek: hogyha én lennék a király, én lennék a hadvezér, én lennék a fejedelem, nekem lenne bírói székem, hatalmam, erőm, akkor így meg így lenne... Az igazság meglátszik. Mert Isten törvénye sosem mondja, hogy ilyen meg ilyen feltételek között érvényesül az igazság.... Segíts a szegénynek, ha és amennyiben... Pártfogold az özvegyet, ha és amennyiben... Törd ki a gyalázatos fogát és szedd ki belőle azt, amit a másoktól elorzott, ha és amennyiben... Nincsenek korlátozó feltételek. Isten törvénye abszolút. És aki ebbe beleöltözik, azt látjuk róla, hogy olyanná lesz, mint az igazság. Milyen az igazsás? Az igazság olyan, mint Jób. Amikor az igazság meg akarja mutatni önmagát, s szép ruhájába akar öltözni, akkor Jóbba öltözik.
Értjük hát mindannak a súlyosságát, amit Pál apostol a Kolossé-beli gyülekezetnek mondott. Ezeket olvastam föl a lekcióban, s ezek titkos csatornákon, rejtekutakon egészen Jóbig vezetnek vissza. Pál unszol, amikor azt mondja a Kolossé gyülekezetnek: annak okáért öltözzetek fel, mint Isten választottjai, szentek és szeretettek, könyörületes szívet, jóságosságot, alázatosságot, szelídséget, hosszú tűrést, elszenvedvén egymást és megbocsátván kölcsönösen, ha valakinek valaki ellen panasza volna. Hát nem ugyanazt mondja, mint amit Jób mondott? Ugyanazt mondja. Pál apostol erényeket sorol, Jób pedig elmondja panaszában, hogy miképpen gyakorolta ezeket az erényeket. Vagyis a Jób panaszában, ahogy perrendtartás szerint panaszkodva védekezik, megfordult a dolog, - a barátok beszorították a sarokba (hogy meri ő Istent vádolni?!), s Jób védekezik, panaszként adja elő védekezését, de ez a panasz csodálatos lehetőséget nyit meg. Öltözzétek fel mindenek fölé – mondja Pál apostol itt a kolosséiaknak – a szeretetet. Előbb jóságosság, türelmesség, irgalmasság, megbocsátás, s mindezek fölé öltözzétek föl a szeretetet. Az igazságosság a szeretet, és a szeretet az igazságosság. S akikhez Pál apostol szól a Kolossé levélben, talán maguk is láthatták úgy önmagukat, ahogyan Jób: egy peremember, aki meglátja egy népben, a nép törvényében, a mózesi törvényekben a tökéletest! S talán sokszor átsuhant a szívükön, hogy nekik milyen jó, ott van nekik ez a tökéletesség! Milyen jó lenne, ha a miénk lenne!
De történt valami, és erről Pál apostol diadallal beszél, amit Jób csak sejt. De mert sejti, azért Jób, aki költő, Jób, aki kitűnő jogász, Jób, aki egy nagyszerű figura, ebben a tekintetben próféta is. Mert a Jób szavai előreutalnak arra az Úr Jézus Krisztusra, akiben eltöröltetik minden különbség. Pál buzdítását éppen ez előzi meg. Azt mondja Pál: felöltöztétek amaz új embert, amelynek újulása van annak ábrázatjára szerint való ismeretre, aki teremtette azt, ahol nincsen többé görög és zsidó, körülmetéletlenség és körülmetélkedés, idegen, szkítiai, szolga, szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus. Jób, az idegen, Jób, a kívülálló beljebb van az Isten igazságához, mint azok, akik az Isten gyermekei. De ez a feszültség, ez a kívül-belül, idegen-odatartozó az Úr Jézus Krisztusban megszűnt. Aki a szeretet öltözi mindenek fölé, az az Úr Jézus Krisztusba öltözik. Jób nem a régi dolgokért, nem az elveszett privilégiumokért, nem az eltűnt sok-sok áldásért, az elmúlt időkért panaszol. Jób  a jövőt keresi. Aki igazságba öltözik, az Krisztusba öltözik, aki Krisztusba öltözik, azt Krisztus is magára ölti.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A mai nap istentiszteletünkön hat gyermeket kereszteltünk, s ez ritka pillanat, köztük ikreket is, hármas és kettős ikreket. S ugyanakkor a keresztelőknek volt egy szemtanú diákcsapata, akik 70 esztendővel ezelőtt érettségiztek Debrecenben, a Dóczi gimnáziumban és Isten megtartó kegyelméből most itt vannak velünk. Ritka dolog sok gyermeket keresztelni és ritka dolog, hogy egy gimnáziumi évfolyam hét évtizeden keresztül jóban, rosszban, bajban, örömben, nyomorúságokban és áldásokban fogja egymás kezét, és most így Istennek ad hálát a megtartó kegyelemért. Isten éltesse őket és sok áldást életükre! Boldogok vagyunk, hogy gyülekezetünk tagjai is vannak közöttük, ismerősök is.
Nem is véletlenül választottam a lekcióhoz a Jelenések könyvéből azt a titokzatos Igét, melyben János, a Pathmosi látnok egy csodálatos ajándékot kap, látomást lát az új égről, az új földről, az új Jeruzsálemről, az Isten nagy megújító és teremtő munkájáról. Ám ha alaposan olvassuk a Mennyei Jelenéseknek ezt a néhány passzusát, találunk itt egy nagyon különös vonatkozást is, egy hallgatást, - és ez a hallgatás vezet el bennünket Jób könyvéhez, az ott olvasott kérdéshez. János azt mondja: új eget és új földet láttam. Ez az ég és föld az, amiről Péter apostol azt mondja, hogy igazság lakozik benne, erről mondja Pál apostol, hogy ez az Isten teremtése, mert Isten Krisztusban mindent újjáteremt. Ez után sóhajtozik évezredek óta az ember, és  ezt próbálta olykor-olykor balga módon itt a földön is megvalósítani. Ebből lettek az utópiák, aztán erőszakoskodásokból a lettek a diktatúrák, amelyekből kaptunk eleget a 20. században, - nem kérünk már többet.
De mondja azt is János, hogy láttam ezzel az új éggel és új földdel egy új várost is, az új Jeruzsálemet. A világot, az új eget és új földet Isten alkotja, ez az Ő teremtése, Isten viszont nem épít várost, azt mi építünk. A világ Isten teremtése, a város az ember alkotása. János új várost lát, új Jeruzsálemet új alapokon. Ebben a városban, az új Jeruzsálemben lakozik az Isten szentsége. S ekkor mondja azt, amire imént utaltam: s láttam az Isten sátorát; de a sátorról nem mondja azt, hogy új. Pedig a sátor egyszerű alkotmány, három rúd is elég hozzá, sőt, vannak olyan sátorok, melyekhez kettő is elég. Gyerekkoromban drága jó édesanyánkat bosszantottuk azzal, hogy bár azt még hagyta-tűrte, hogy a kert végébe bodzából, kukoricaszárból sátrat rakjunk, de mi télen is akartunk sátrat rakni, úgyhogy a szobában pokrócból, székekből, asztalból raktuk a sátrat. Amúgy is, az ember bárhogy le tud szúrni egy rudat és tud egy sátracskát csinálni magának – nem nagy dolog –, vagy ha nincs rúdja, akkor növel neki sátrat az Isten, mint Jónásnak egy töklevelet. Vagy mint mi, magyarok, ha mennünk kell, szedjük a sátorfánkat. Láttam én ezt Afrikában is, nyomorult emberek között, akiknek semmijük sincs, csak egy botjuk. Este leszúrják ezt a botot, ráterítenek két pálmaágat s ott a sátor. Olcsó dolog a sátor.  Miért nem látja hát János, hogy az új égen és az új földön, az új városban, az új Jeruzsálemben új sátor volna? Hát milyen lehet az a régi sátor? Így kifutott Isten az áldásokból, hogy új égre, új földre tellett, új városra tellett, új Jeruzsálemre tellett, s egy sátorra már nem telik?
De nem ez a mérlegelés szempontja, hogy a sátor régi-e vagy új-e? A sátor ugyanis örök. Isten sátora nem más, mint Isten együtt-lakozása az emberekkel, és ez örök. Úgy örök, ahogyan Ábrahám a Mamré tölgyesében ülve azt hitte, hogy csak arra járó utasokat vendégel meg,  holott magával a Szentháromság Istennel beszélgetett, ahogy ezt Andrej Rjubljov gyönyörűen megfestette ikonosztázán. Úgy örök ez a velünk-lakozás, ahogy az Ószövetség prófétái folyamatosan jövendölték és mondták újra meg újra a titokzatos héber szót, így hangzik: shekiná,  - ez az Isten velünk-lakozása, az Isten velünk sátorozása a maga közvetlenségében. Szerintünk a sátor cserélgethető, de a Biblia nyelvén itt azt a mindenkori és örök lehetőséget jelenti, amit az Isten velünk-léte rejt.
Aztán ezt a kérdést olvastam Jób könyvéből: melyik út visz oda, ahol a világosság lakik? Így is tudnám most fordítani: ahol a világosság sátorozik? Mert itt ugyanaz a szó áll, mint amit a próféták az Isten velünk-lakozására mondanak. Hogy ezt igazán jól megértsük, ahhoz még néhány szót hadd szóljak Jób könyvéről. Harminchét fejezeten keresztül olvastuk Jóbnak és barátainak súlyos beszélgetését, vitáját, Jób panaszait, a barátok válaszait, a jóbi ellenpanaszokat, aztán a barátok Jób ellen hozott vádjait. De immár Isten szól. Azaz nem szól, csak kérdez. Így kezdi Isten Jób könyvének 38. részének elején: ekkor felelt az Úr Jóbnak a forgószélből, és azt mondta: nosza, övezd fel, mint férfiú derekadat, én majd kérdezlek, te meg taníts engem. Itt az idő, tanítsuk az Istent! Itt az idő, Isten kérdez, és mi most szépen megtanítjuk neki az örök rendet. Így áll oda Isten Jób elé. Eddig a barátok oktatták Jóbot, illetve győzködték, hogy semmit sem tud igazán Istenről – most Isten áll Jób elébe, s várja a kioktatást.  Ha Jób tudatlan volt, nem értette a titkokat, nem értette a szenvedés titkát, nem értette az élet titkát, nem értette,  hogy mi az útja Istennek az emberrel, most itt az idő: alapozza meg kérdéseivel a jogát ehhez a nemtudáshoz!  De kérdezzünk vissza: tudatlan volt Jób és tudósak voltak a barátok? Vajon Jób csak afféle oktondi tiltakozó lett volna, aki nem akarja az igazságot bevenni? Hitetlen lett volna Jób? (Megtanította nekünk Kálvin, hogy ha tudni akarjuk, ki a hívő, akkor nem a nagy lelkes föltolulásokat kell nézni, s nem is azt, hogy hány méteres fesztávja van már az illető angyal-szárnyának, csak egyet kell nézni: akar-e tanulni?! Mert akit Isten édessége, szeretete és kegyelme megérintett, az már nem akar mást, csak azt akarja tudni és tanulni, hogy ki ez az Isten, milyen ez az Isten?  Ezt azért mondom külön, mert mára elterjedt az a balga nézet, hogy amikor belépünk a hit dimenziójába, ott bezárjuk az eszünket. Hinni akkor kezd az ember, amikor megszűnik gondolkodni, tehát hinni azt jelenti, hogy nem kell tanulni semmit. Akik hívők, azok azért hívők, mert már nem érdekli őket semmi, nem akarnak tudni semmit, bezárták az eszüket. Éppen fordítva, testvérek, a hittel kezdődik el igazán a gondolkodás, a hittel kezdődik el igazán a tanulás.)
Tudatlan volt Jób és tudósak voltak a barátok? Igenis-nemis. Talán úgy tudnám ezt a kérdést a helyére tenni, hogy Jób nem tudja az okát a bajának (ebben volt tudatlan). Így van, tudatlan, nem tudja az okát a bajának,  - de a baját tudja! A barátai pedig sok okot tudnak, nagyon ok-osok, sok okot tudnak, de nem tudják a Jób baját. Némileg ahhoz hasonlít ez, mint amikor diák koromban az egyik professzorom, hihetetlenül művelt, sok nyelvet beszélő, okos ember, s mellette hipochonder, beütötte a vállát az ajtófélfába. S mikor nem akar múlni a fájás, szemináriumi órán hagyagolta a vallástörténetet,  hanem hosszasan taglalta, hogy a zúzódás miféle hámréteget sértett, s alatta miféle gyűledék támad és az majd el fog rákosodni... S hozta a könyvespolcáról a vastag német orvosi lexikont, és lapozgatta és olvasta nekünk hosszasan, hogy mi az ő baja. S minél többet lapozott, annál betegebb lett. Ez így szokott lenni. Amikor mi – hát bocsánat, hozzá nem értők – keressük a bajok és betegségek okát, még a makkegészséges ember is, ha kinyit egy orvosi kézikönyvet, azt találja, hogy már nem is él. Kedves testvérek, a Jób barátai ilyen okos tudós atyafiak voltak mind, akik levették a nagy lexikont a polcról és lapozgattak benne, keresték a Jób bajának az okát: ez a bajod oka, az a bajod oka, -  olvassuk csak végig az előző fejezeteket. Az okot keresték, és a Jób baját már nem is látták.
Ezért mondja nekik újra meg újra Jób, hogy nem érdekel a tudományotok,  Istennel akarok beszélni.  Mert ha nem is tudja, de sejti, hogy a magyarázatot és a magyarázaton túl, a megoldást, vagyis a gyógyulás reményét Istennél fogja megtalálni. Aztán a hosszú vívódás és küzdelem után eljön az a pillanat, íme, Isten szól Jóbhoz. És úgy szól Isten, ahogyan a magyar irodalom egyik legszebb versében, Kányádi Sándor versében halljuk:  fától fáig. Hadd olvassam fel a bevezető strófáját, egy gyermekről szól, aki elkódorgott a tisztásról, betévedt az erdőbe és ki kéne találnia onnan. S így kezdődik a vers: „Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban/ Fától fáig lopja magát a gyermek./ Én Istenem, csak vissza ne,/ Csak ne gyalog kellene./ Csak le ne menjen a nap a tisztásról,/ Legalább a csengettyűt hallanám.”
Ez a csengettyű most az Isten szava. Sokat kérdez, s most azt kérdezi: melyik út visz oda, ahol a világosság sátorozik?  A kérdés egyszerű és természetes, és közvetlenül hangzik. Isten megmutatja Jóbnak a világegyetem panorámáját. Ott voltál-e, amikor megalkottam a világegyetemet? Meg tudod-e fordítani a Göncöl-szekér szekere-rúdját? Honnan jön elő a jég és a hó? Megtanácskoztad-e velem, hogy mekkora legyen a Föld nevű bolygó, és hogy hány csillagot akasszak az égboltra? Veled terveztem-e?
Isten csak kérdez, és ezek között kérdezi meg Jóbtól, hogy nos, akkor, ha most sötét van, melyik úton kell elindulni a világossághoz? Hol lakozik a világosság? Ősi kép, jól értjük, így mondjuk: napkelte és napnyugta. Maradjunk hát a régi képnél: hova ballag haza délután a nap, hol vacsorázik meg, hol fekszik le, és honnan indul ki reggel, hol tolja ki biciklijét, hogy végigjárja a szép utat, ahogyan azt rendje-módja megkívánja? Hol lakozik a világosság, melyik út vezet oda?
De honnét a rossz? – lám, Isten egyetlen ilyen kérdésünkre nem válaszol itt. S nemhogy Jóbnak, még Augusztinusz egyházatyának sem válaszolt Isten, aki újra meg újra ezt a kérdést tette föl: unde malum? – honnét a rossz? Honnét a rossz, honnét a rossz, honnét a baj, honnét a betegség? Hiába hozzák a teológus barátok a nagy lexikont és hiába zengik hipochonder professzorok doktorok módjára Jób feje fölött az okokat, nem elégít ki bennünket ez a felelet.
S mégis, milyen megrázó, mikor azt hinnénk, végre Isten megszólal, s megmagyarázza majd a bajt, Isten nem válaszol semmit a kérdéseinkre, hanem csak kérdez, csak kérdez, csak belehelyez bennünket a világba, a világegyetembe (és mondjuk csak Pascallal szemben: ez a világegyetem nem néma, halott űr!), amely hirdeti az Isten dicsőségét. A csillagok is a világalkotó hatalmát suttogják egymásnak éjszaka! Akkor mást tudunk tenni, mint Jób? Szánkra tesszük kezünket és elhallgatunk. És megértünk valamit. Amíg mi kérdezünk, nem fogjuk megtudni, hogy Jób mit értett meg ott. Megoszthatatlan ez a megértés. Nem tudjuk, hogy Ászáf, a zsoltáros mit értett meg. A 73. zsoltárban olvasunk erről. Jóbi panaszokkal viszi Isten elé szerencsétlen sorsát, aztán azt mondja: bementem az Isten szent helyére, és megértettem...
A sátorba ment be. Ott is sátor van. A szent sátor. Beléptem az örök isteni sátorozásba, ahol Isten örökkévaló módon lakozik, ahol nincsen régi és nincsen új, nincsen tegnap és nincsen holnap, ahol nem kell arról álmodozni, hogy elmúlik majd minden, ami baj volt, és kezdődik majd minden, ami jó lesz, és ott, mondja a zsoltáros: ott megértettem. Mit, mit értett meg a zsoltáros? Mit értett meg Jób, hogy szájára tette kezét? Azt talán, hogy végtelen a világegyetem? – ezt tudjuk mi is. Azt talán, hogy nekünk földi halandóknak nincs sok esélyünk arra, hogy fölkerekedjünk valami űrszekéren és fölkutassuk, hogy hol volna az a – csillagászok szavával szólva – az a kozmikus háttérsugárzás, mely akkor is van, ha nem ragyognak a csillagok? Mert világosság előbb volt, tudja minden csillagász, mint a csillagok. Eljutunk oda? Tudod az utat oda, ahol a világosság lakozik?
De van még ennek a kérdésnek egy sokkal mélyebb értelme is, amit egy egyszerű példával tudok megvilágítani, mindenki átélte már. Debreceni diák voltam, négy évig jártam a Debreceni Református Kollégiumba, szigorú rend volt, vagyis amikor karácsonykor és húsvétkor haza lehetett utazni, hiába volt hazautazás és hiába ment reggel nyolckor egy jó vonat Budapestre, hogy át lehessen szállni a Déli-pályaudvaron a Dunántúl felé, nem engedtek a tanárok, még voltak tanórák, délután kettőkor lehetett vonatra ülni. Ez azt jelentette, hogy este érkeztünk Budapestre, megvártuk a Déliben az átszállást, aztán volt éjfél is, mire hazaértünk. Amikor a vonat a sötét és csillagtalan éjszakában kigurult az utolsó állomásból, Nagylókról, tudtam, hogy kezdhetek készülődni, mert jó messze már fölragyogtak a falunknak a fényei. Nem sok fény, de tudtam, hogy megérkeztünk, tudtam, hogy jó úton vagyunk.
Egy másik példát is tudok mondani, és ez még közelebb visz Jób könyvéhez. Azért is szeretem ezt a szép  Kányádi verset, mert gyerekkoromban én is eltévedtem egyszer a barátommal a Bakonyban. Nyaralni voltunk, elmentünk gombászni. Hát csak hét éves gyereket ne eresszetek egymagába gombászni, - úgy rendje, módja szerint eltévedtünk. Annyit tudtunk csak, hogy a hegyoldalban lefelé kell menni, aztán majd csak lesz valami. De bizony sokat mentünk ám, és kétségbe voltunk esve. Fától fáig, csak visszafelé ne, csak gyalog ne kellene, csak lenne valami hang... Aztán, amikor leértünk egy völgyhajlatba, keresztbe előttünk futott egy út,  s mi abban a pillanatban rájöttünk, hogy mi bent az erdőben tulajdonképpen végig párhuzamosan az út mellett, negyven méterre az úttól mentünk. Ki nem élte át már ezt, kedves testvérek? Bent a sűrűben, kétségbeesetten, elveszetten, reménytelenül, és velünk párhuzamosan megy az út.
Nem elutasítás, hanem áldás, hogy Isten kérdez. Van csengettyűhang, mert kérdez az Isten. S túlnan a fákon fölragyog egy kis fény, s még humor is van benne, merthogy mi végig úttalanul az Isten útja mellett mentünk párhuzamosan. És ez a vége az Isten kérdezéseinek is. Ayai irgalommal nem rója fel nekünk, hogy nem találtunk rá rögtön az útra (sőt, hogy letévedtünk róla!), pedig úgy lenne jó nekünk is, meg Istennek is. Nekünk azért, mert biztonságban lennénk, Istennek meg azért, mert nem zaklatnánk többé oktalan kérdésekkel. Imádságaink javarésze oktalan kérdés és kérés. Tudjuk mi ezt jól. De így van a mi utunk, és amúgy az Isten útja, s a kettő ebben a kérdésben találkozik:  tudod-e, tudod-e, hol lakozik a világosság, tudod-e, hogy hol van a világosság sátora?
János apostol, a Páthmoszi látnok látja az abszolút jövőt. Látja a szent várost, az új Jeruzsálemet, négyzetméterről négyzetméterre, centiméterről centiméterre, anyagra, állagra leírja. De azt nem látja, hogy mi lesz holnap! Meg holnapután. Meg a jövő héten. Ám tudja, amit az Úr Jézus Krisztus mond: ne aggodalmaskodjatok a holnapért, a holnap majd aggodalmaskodik magáért. Isten országát keressétek mindenekelőtt és mindenekfölött is, a többi megadatik nektek. Ha tehát a Jób könyvét olvassuk, és halljuk ezt az isteni kérdést: melyik út visz oda, ahol a világosság sátorozik, ahol maga az Örökkévaló van? -, kérdezzük bátran, magunktól is ugyanezt. S akkor az életünk nem fától fáig, hanem áldástól áldásig, nem rémülettől rémületig, hanem kinyilatkoztatástól kinyilatkoztatásig, nem bajtól bajig, hanem a zsoltár szava szerint áldásoktól áldásokig fog tartani. Amikor János mindezt leírja, még hall egy mennyei szót: Írd meg mindezeket, mert ezek a beszédek hívek és igazak! S amikor megírja, hangzik még egy szó: meglett! Isten ezt a látomást bepecsételi a szívünkbe. Ne kérdezzünk hát magunktól se, mástól se soha mást, csak ezt: tudod-e, hol lakozik a világosság, tudod-e, melyik út vezet a világossághoz? Aki ezt tudja kérdezni, az már a világosság útján jár. Szentelje meg Isten szívetekben, lelketekben ezt a kérdést, és segítsen, míg mi itt, fától fáig járunk abban a biztos reménységben, hogy ha már hallik a csengettyűszó, az Isten halk és szelíd kérdése, egészen biztosan tudjuk az utat is.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ezen a kora tavaszon a Sámuel könyvében olvasott Ige vezette gondolatainkat; ebben ezt olvastuk: az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van. És ha már Sámueltől vettük az Igét, próféták sorsán, üzenetein, jellemén, életük alakulásán keresztül próbáltunk beletekinteni ennek a kinyilatkoztatásnak a mélységeibe. Mit jelent az, hogy mi mindegyre csak azt nézzük, ami a szemünk előtt van, és mit jelent az, hogy Isten azt nézi, ami az ember szívében van? Több prófétát is láttunk, a sorsukat, a jellemüket. Mindegyre megismételtem, hogy a próféta nem azt jelenti, amit ma szoktunk prófétán érteni. Ma úgy vesszük, hogy a próféta látnok, jós, akihez akár privátilag is el lehet menni. Különösen a 21. század gyermekei szeretik a transzcendens dolgokat – mondjuk egyszerű szóval –, a vallásos dolgokat privát szférában intézni. Sok könyvet lehet vásárolni, ezek afféle csináld magad könyvek: csináld magad az Istennel való dolgodat. Ehhez aztán időnként felfogadunk látnokokat, jósokat, akik eligazítanak bennünket a jövendőben. Ennyit a mai választások kapcsán engedjen meg a gyülekezet: múlt héten olvastam, hogy néhány megválasztandó jelölt jóshoz fordult, és rettenetesen izgulnak, hogy ma valóra válik-e a jövendőmondók szava. (Szerintem nem fog.) Aztán prófétán szokták manapság érteni a megmondó embereket is. Ezek többnyire értelmiségiek, akik szeretik is az efféle kitüntető címeket magukra aggatni: profetikus, független, független értelmiségi, szabad ember. Nos, vannak bibliai helyek is, ahol azt olvassuk, hogy a próféta megmondta a tuttit. Igen, mint Mózes a fáraónak. Csak az a különbség, hogy az igazi próféták sohasem mondhatták magukra azt, hogy függetlenek volnának. A prófétaság egyik igazi ismérve az, hogy a próféta életében teljes mértékben megmutatkozik az Istentől való abszolút függés. Emlékezzünk Jeremiás próféta panaszára: rászedtél Uram és rászedettem! A próféta küldött. S amit ma felolvastam, jól jelzi ezt. A legnagyobb próféta, Mózes, isteni elhívása és elküldése teljesen egyértelműen bizonyítja: Isten prófétái csak addig próféták, amíg küldöttek. Csak addig tudnak eleget tenni elhívatásuknak, amíg a küldetésükben járnak. A prófétának üzenete van, nem gondolata, Isten bízott rá valamit. Voltaképpen nem is jó szó ez, hogy üzenet. Mindenkinek van üzenete, - Kossuth Lajos is üzent, és volt „testvéri izenet”  a mi egyházunk életében is, 1951-ben (tiszántúliasan „izenetnek” nevezték), abban betiltották a kommunisták a missziót. Sokféle üzenet jön-megy a világban. Amit mi Isten üzenetének nevezünk, és amit a prófétának kell tovább adni, az egyszerű szóval Isten életakarata. Isten akar valamit, Istennek vannak elvégzett, elhatározott, eltökélt döntései, és ezeknek cselekvésére szólít fel bennünket.  Másrészt saját tervei kapcsán, tudtul adja a próféták által, hogy azokat meg fogja cselekedni, végre fogja hajtani. Ezért mondja másutt Jeremiás próféta – és ezt idézi az Újszövetségben az apostol –, hogy Isten soha nem hagyta magát prófétai szó nélkül,  - Isten beszélő Isten, közli, hogy mi a szándéka, az akarata, életterve az emberrel kapcsolatban, hogy egyszer végre mindenki megértse: az egész életnek Istennel van dolga. Nekünk is Istennel van dolgunk. S ebben csodálatos módon azt is megértjük, hogy Isten soha nem tett le rólunk, Neki is dolga van velünk. Az ide tartozó – mondjuk – üzenetet, isteni akaratot, régiesen szólva: tanácsvégzést hirdetik, adják tudtul, élik meg a próféták. De nem holmi független megmondó emberként, akik, mint az indián törzsfőnök szólnak: Uff!, aztán elvonulnak: lesz, ami lesz. A próféta saját élete is átalakul az által, hogy Isten elküldi őt.
A legnagyobb prófétáról szól ma az Ige. De engedjétek meg, kedves testvérek, hogy rövidítsek, hiszen Mózest nemhogy egy igehirdetésben, hanem százban sem lehet igazán bemutatni. Még Madách Imre nagyszerű drámája, a Mózes, is három és fél órát tartana, ha szóról-szóra eljátszanának a színészek. Nagy, vastag regényeket lehetne írni Mózes életéről, elemezni a dolgait, körülményeit, sorsát. Most csak a felolvasott textus fényében ezt az egy mondatot akarom kiemelni: Mózes nem félt a király haragjától, mert erős szívű volt, mint aki látta a láthatatlant! Ezért tartjuk Mózest a legnagyobb prófétának. Mózes látta a láthatatlant. Az ember csak azt nézi - mi mást nézne, érzékelne, fogna föl? -, ami a szeme előtt van. Mózes azonban látta a láthatatlant.
Pusztai tartózkodásának idejére esik az égő csipkebokor megtekintése. Az égő csipkebokrot látva Mózes szívében olthatatlan vonzódás, vágy támadt, egyszerű szóval kíváncsiság: oda megyek, mondja, megnézem, mi ez a csoda, hogy ég a csipkebokor és nem emésztetik el?! Ekkor találkozik Mózes az őt megszólító és szolgálatba állító Istennel. Találkozik Istennel, aki – ahogy a leírás elmondja – nyilvánvalóvá teszi Mózes számára, hogy elodázhatatlan, eltökélt, végrehajtandó terve van népével, és Mózest küldi el szabadítóul. A próféta küldött. Hadd hangsúlyozzam még egyszer! Mózes prófétasága nem abban áll, hogy pusztai tartózkodása  során, amikor apósának, Jethrónak juhait terelgette ide-oda, volt ideje végiggondolni egyiptomi életét, sorsát a fáraó udvarában, a fényes karrier-lehetőséget, annak összeomlását, meg azt, hogy miképpen lehetne mégis egyenesbe tenni mindent,  s kreált hozzá egy nagy üzenetet, mozgalmat. Mózes egy megdöbbentő jelenséget lát, egy csodát, és ebben találkozik az őt elküldő Istennel. Ki ez az Isten, aki őt elküldi? Először hadd szóljak erről röviden néhány szót.
Ez az Isten, aki Mózest elküldi, a szentséges Isten. A Szent. A nagy német vallástörténész, Rudolf Otto lassan száz esztendeje megjelentetett egy filozófiai, teológiai, tudományos gondolkodást megváltoztató könyvet, ez a címe: A szent. Ebben többek közt ezt a jelenetet  is elemzi, és leírja, hogy Isten, akivel ha találkozunk, aki ha megérint bennünket, ellenállhatatlan módon vonz bennünket, lenyűgöz minket. Mi ez a csoda? - kérdi Mózes lenyűgözötten –, oda megyek és megnézem. Csakhogy ugyanez az Isten meg is rettent bennünket. Azt olvassuk itt a történetben: odament Mózes és megfélemlett. Misterium fascinans és tremendum. Így nevezte el ez a tudós azt a mélységes tapasztalatot.  Isten szentsége egyszerre vonja és rémíti az embert. Életünk végső céliránya az, megérkezzünk Istenhez, Istenben legyünk, - Isten jelenléte az ember legfőbb boldogsága, Istennel együtt lenni a legfőbb jó. (Ezt nemcsak a Bibliából olvasom, hanem Platóntól idézem.). Istennel lenni.  Ez ellenállhatatlanul vonzza az embert. Augustinus egyházatya azt mondja: amor meus pondus meum – amit szeretek, az a súlyom, az vonz engem. Az ember óhatatlanul és akaratlanul Isten felé gravitál. Ugyanakkor – jaj, mégis! -  megromlott természete miatt fél is Istentől. Ez  a tremendum – Mózes megfélemlett. Az embert vonzza Isten - és ijeszti. Ami ellenállhatatlanul lenyűgözi, az taszítja. Ez az Isten az, aki most ott, a Midián pusztájában Mózest megszólítja, feladatot, küldetést terhel rá, s tudtára adja: eldöntötte, hogy kiszabadítja népét.
Ki ez az Isten, aki küld? Így mutatkozik be Mózesnek: Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene, Jákobnak Istene, az Atyák Istene vagyok. Ez az Isten az ígéretek Istene, ez az Isten a kiválasztás Istene. És a kiválasztott néphez küldi a kiválasztó Isten a kiválasztott Mózest. Igen, úgy is mutatkozik be, mint kiválasztó Isten:  Ábrahámnak, Jákobnak, Izsáknak Istene,  mert Ábrahámban választott magának egy népet. De tovább kell menjünk, testvérek, visszafelé. Isten választó Isten, és ha tovább megyünk ebben a nagy titkokban, akkor csak Pascal-lal együtt szólhatunk. Ezt írta a titokzatos éjszakán: tűz, tűz, amely ég és el nem hamvad, amely éget és nem emészt meg, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene, Jákobnak Istene, Jézus Krisztusnak Atyja!!  Pascal ezt a feljegyzését bevarrta a ruhájába, csak a halála után találták meg nála. Ha arról beszélünk, hogy Isten választ, akkor a Kolossé levél értelmében Jézus Krisztus az első választott. Őbenne választott ki minket Isten igaz hitre, üdvösségre, arra, hogy Istenhez találjunk, Istenben legyünk, Istennél legyünk, hogy megérkezzünk a legfőbb boldogsághoz. Ez az Isten a történelem ura. Kérdezi Mózes: ha majd elmegyek honfitársaimhoz és megkérdezik tőlem, hogy ki küldött engem, mint mondjak? Mondd azt, hogy az Atyák Istene küldött, aki a választással együtt ígéretet adott, az elhívással együtt szabadítást adott, aki évszázadokon keresztül vezette népét, vezeti majd  egészen el a Krisztusban való beteljesedésig. Valaki megjegyezte a múltkor, Jónás kapcsán, hogy miért úgy válogatom a prófétákat az igehirdetéshez, hogy négy-ötszáz éveket ugrálunk az időben? Nem lett volna jobb valami kronológiát alkalmazni? Nos, kedves testvérek, most visszaugrottunk Dávid királytól Mózesig, de nem bánom, ha nagyokat lépünk az időben, mert akárhova lépünk és akárhova érkezünk, mindenütt a történelem Istenével találkozunk. Az Atyáknak Istene: a történelem istene, aki egyben és legfőképpen az üdvösség ura.
Ki az az Isten, aki küld? Mózes biztosítékot akar a küldetéséhez: mit mondjak atyámfiaimnak, kérdi, ha megkérdezik, hogy ki az, aki küldött? Az Atyák Istene. S ekkor ezt mondja Isten: VAGYOK, aki VAGYOK, mondd meg nekik, hogy a VAGYOK küldött engem tihozzátok. Erről is lehetne száz igehirdetést mondani, mitöbb, egész könyvtárat teletölteni, erről a különös és titokzatos szóról, hogy „vagyok”. Ebből a filozófusok metafizikát csináltak, erről írta Aquinói Tamás a Summa Theologia első két kötetét, erről az egyetlenegy szóról:  a vagyok-ról, a sum-ról, a létnek, az életnek, az élet gyökerének az igéjéről. Isten ige: VAGYOK. És ez az Ige, mert az ige akkor ige, ha létige. Isten van. A diákjaimat szoktam kiigazítani, amikor vizsgán mondanak valamit Istenről, s azt mondják: Isten létezik. Nem. Isten nem létezik, Isten van, öröktől van, örökké való, Ő a  mindig-van. És most ezt üzeni Mózes által népének, ha kérdezik, hogy ki küldött, akkor mondd azt, hogy a VAGYOK küldött.
És ugorjunk, Mózestől egészen karácsony éjéig, ahol ebből a „vagyok”-ból „veletek vagyok” lesz. A VAGYOK Immánuel lesz. Ez már ott is, amikor Mózest küldi, ott is benne a fenséges, titokzatos, magasztos szóban. Mózes kérdezi: Uram, mit mondjak az enyéimnek, hogyan azonosítsalak? Hiszen Egyiptomban minden sarkon van egy isten, melyik az az isten, aki küldött? Budapesten minden sarkon van egy isten, Európában  minden sarkon van egy isten. Minden otthonban van egy isten, sőt szerintem, ahányan laknak egy lakásban, annyi isten van ott. Mindenki isten. Nos, ki az az Isten, aki Mózest elküldi? A VAGYOK. És ez nem fölényes, elhatárolódó kijelentés, hanem Istennek a hozzánk hajlása, mely Jézus Krisztusban teljesedik örök érvényűen - az Immánuel-ben, ahogy az Ézsaiás próféta megjövendölte. Szabadítót ad az Úr, de Krisztusban már nem olyan szabadítót küld, mint Mózes volt. Nem kicsinyítem én ezzel Mózest egyáltalán, de őneki mégiscsak a fáraó birodalmából kellett a népét kivezetni. Mi pedig minden keresztyének, amikor megkereszteltetünk az Úr Jézus Krisztus nevére, mikor a kenyeret és a bort vesszük az Úr asztalánál, és emlékezünk Krisztus halálára és feltámadására, azt mondjuk: ahogyan Mózes kiszabadította népét a fáraó hatalmából, úgy szabadít ki bennünket a mi Istenünk a főfáraó, a sátán Egyiptomából, a bűnnek, a halálnak, az ördögnek a fogságából. Mert nem az a fáraó a fáraó, aki nem akarta egykor a népet elengedni, s megkeményítette a szívét (lám, ott is van egy szív, kedves testvérek, csak kemény). A mi főfáraónk a bűn, és a mi Egyiptomunk a halál, de Isten elbocsátotta az idők teljességében az Úr Jézus Krisztust, aki által Isten nemcsak van, hanem velünk van.
Ezért a legnagyobb próféta Mózes. Ezért mondja róla a Zsidókhoz írt levél, hogy látta a láthatatlant, mert ezt látta Mózes. Még ha nem is tudta elmondani. Ezt látta ott az égő csipkebokorban, és ezt tárgyalta Illéssel a dicsőség hegyén a Krisztus által bekövetkezendő szabadításról. Igem Mózes ott volt a megdicsőülés hegyén, újra látta a láthatatlant, a Krisztusban elrejtőző Istent – a Krisztusban feltáruló Istent.
S végül, visszatérve a Zsidókhoz írt levél szakaszára, ezt mondja Mózesről: hit által hagyta oda Mózes Egyiptomot, nem félvén a király haragjától, mert erős szívű volt, mint aki látta a láthatatlant! Mit lát az Isten, ha a szívünkre tekint? Gyengeséget, restséget, romlottságot, kicsinyhitűséget, vagy éppen ennek gyarló ellenszereit. A gyengeség ellenszere a bőszület. Itt éppen ezt a szót szerepelteti a Zsidókhoz írt levél írója, teljes tudatossággal, amikor azt mondja: nem félt a fáraó haragjától. Ez szó szerint így kéne lefordítani, hogy bőszületétől, itt a tümosz szó áll, és ezzel a görög szóval írták le a régi antik világban, amikor a katonák a harcba mentek, s előtte a hadvezér felbőszítette őket. Ez a harcos bátorság szava. Mózes nem félt a fáraó bőszületétől, mert aki már látta a láthatatlant, az tudja, hogy ez csak a gyengeségünk gyarló ellenszere. Gyáva vagyok, felbőszítem magam, gyenge vagyok, felbőszítem magam: egy életem, egy halálom. De a szívünk is romlott, és arra is keresünk mindig ellenszert, amit az érzelmességben szoktuk megtalálni. Nem akarok én hűvös, racionalista kálvinista lenni, jöjjenek a könnyek! Csakhogy  mindannyiunkat megtanított már az élet arra, hogy ahol túl sok a könny, túl sok a sentimento, túl sok a Hollywood, túl sok az érzelgősség, ott lapul valami, amiben ott romlottság van. Azért próbálja könnyekkel egy kicsit megöntözni ez ember a megkeményedett szívét, hátha termőre fordul. Vagy éppen így akarja szándékait elrejteni. Vagy javíthatatlan romlottságát elsiratni. De sírhatunk, ha nem könyörül meg rajtunk senki.
Mózes látta a láthatatlant, és ezért erős szívű volt. Ez itt egy páratlan fordítási lelemény. Aki más fordításokat megnéz, nem találja ezt. Luther így fordítja: Mózes hit által hagyta oda Egyiptomot, nem félve a király haragjától, s megállta a helyét. Mások úgy fordítják: állhatatos volt; megint más fordítás így mondja: kibírt mindent. Ez tehát az állhatatosságnak az Igéje. Ám Károli Gáspár zseniális fordítói leleménye ez: erős szívű volt. Mert aki látta az Istent, és aki tudja, hogy az elhívásában Isten is látta az ő szívét, az erőket kap, a helytállásnak, az állhatatosságnak, a hűségnek, a szabadságnak és a bátorságnak az erejét kapja. Ezért nem félt Mózes a király haragjától, bőszületétől, indulatától, álnokságától, hatalmától, - nem volt miért félnie. Mózes szívében az Isten arca tükröződik vissza. Azt mondja róla az Ige, hogy amikor ott, a Hóreb hegyén, ahol a küldetését kapja, már a szabad néppel megérkezvén megkapja Istentől az élet szövetségének az ígéreteit is, és ezt írásba foglalja, hogy kőbe vésse a Tízparancsolatot. De csak Isten hátulját láthatta Mózes. Mégis, Isten dicsőségének az ereje és hatalma olya erővel sugárzott vissza Mózes arcáról, hogy egy fátyollal kellett eltakarnia, mert arra a visszatükröződő dicsőség – holott csak visszatükrőződés volt - nem lehetett rátekinteni. Így türköződött vissza Mózes arcán és Mózes szívében az Isten örökké való dicsősége, így tükröződött vissza a VAGYOK. De azt mondja Pál apostol: mi már fedetlen arccal szemléljük az Isten dicsőségét, mi már nem a VAGYOK dicsőségét szemléljük, hanem a VELETEK VAGYOK dicsőségét, az Úr Jézus Krisztus dicsőségét. Mi pedig – mondja az apostol –fedetlen arccal szemlélvén az Isten dicsőségét az Úr Jézus Krisztus ábrázatán, elváltozunk dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úr Jézus Krisztus ábrázatja szerint.
Isten, mint mondtam, nem egyszerű üzengető. Isten nem az univerzum nagy kommentelője, nem holmi blogger. Istennek nem kommentjei vannak, vagy ilyen-olyan deklarációi, üzenetei. Istennek dekrétuma van, életváltoztató akarata. Elküldte Mózest, elküldte a prófétákat, elküldte őket hosszú sorban, mígnem végre megadta Fiát. A szőlőmunkások példázata, amit az Úr Jézus Krisztus mond el, a prófétákról szól.  A prófétának, kezdve a legnagyobbtól el a névtelenekig, egy a szava, egy az üzenete: adjátok meg, ami az Úré. Adjátok át magatokat. Isten nem ezt vagy azt akar tőled,  - téged akar. Ez üzeni az Immánuel, a „velünk az Isten”, és, lám, az Immánuel dicsőségét mi fedetlen arccal szemlélvén, színről színre, dicsőségről dicsőségre, kegyelemről kegyelemre elváltozunk, úgymint az Úr Jézus Krisztus ábrázatja szerint.
Ámen