A könyörülő Istené

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A múlt alkalommal egy találós kérdéssel fejeztem be az igehirdetést, de inkább azt kell mondanom, hogy talányos kérdés volt az. A kérdés az volt, hogy miért nem olvasunk Istennek igéjében ilyen buzdításokat: akard, hanem hogy: higgy? Például miért nem azt mondja Pál apostol Filippiben a börtönőrnek, hogy akarj? Hanem: csak higgy és üdvözölsz mind te és mind a te házad népe?! Azért is kérdés ez, mert ma sokakat feszít az a mindent átható meggyőződés, hogy csak akarni kell. Elégszer halljuk ezt, sőt azt hiszem, mi magunk is unos-untalanig mondjuk gyerekeinknek, barátainknak, munkatársainknak, hogy csak akarni kell... Egész életfilozófiák, management-filozófiák, meghatározottságok épülnek arra, hogy miképpen lehet az emberek akaratát, akaraterejét megmozdítani, hogyan lehet ezeket az akaratokat összegyűjteni, egy célra irányítani, s hatékonyabbá tenni.
Nem mintha az akarat és a hit szöges ellentétben állna egymással, - nem ezért tettem fel a múltkor ezt a talányos kérdést. Mégis érzünk itt egy nagy különbséget, és ez különbség meghatározó. A mai ember azt mondja önmagának, meg a másik embernek: csak akarnod kellene. Csak akarni kellene jónak lenni, csak akarni kellene a dolgokon változtatni, csak akarni kellene a nehéz helyzetekből kikecmeregni, csak akarni kellene a jót elfogadni...! És máris ott vagyunk annál a nagy kérdésnél, amiről a múlt alkalommal vázlatosan szóltam már, hogy minket, keresztyéneket is – nem mindig, de koronként! – elővesz ez a nagy kérdés, aztán nagy viták támadnak belőle, s aztán ezek a viták tovább élnek. Azt is elmondtam, hogy a mi korunk talán nem éppen alkalmas egy ilyen vitára, de ha visszafelé megyünk időrendben, látjuk: a 20. században folyt erről nagy vitatkozás, aztán reformáció idején, aztán Augustinus egyházatya vitatkozott erről Pelagius-szal, és a felolvasott Római levélben is érezzük Pál apostol szavaiból, hogy kimondatlanul is egy nagy vita lappang a megállapításai mögött.
Ma azt szeretném megmutatni, hogy azért zárja ki az apostol ebben a mondatában az emberi akaratot, mert fölismeri és hangot is ad neki, hogy bár az akarat mindenütt ott van, és mindenben benne van, tulajdonképpen mégsem tudjuk tetten érni. Az akarat benne van a hitben is, a hitnek is van egy akaratlagos eleme. Az akarat benne van a reménykedésünkben. Hogyne lenne benne, hiszen az akarat irányultságot jelent. Az akarat benne van a szeretetünkben is, hogyne kellene akarattal mozgósítani készségeket, képességeket, mozdulatokat, amikor valaki irányában szeretet érzünk. A francia filozófus, Paul Ricoeur még az 1950-es években, éppen, mikor az akaratról szóló nagy vitatkozás lezárulóban volt, azt mondja, hogy éppen a szórtsága miatt nem tudjuk az akaratot körbehatárolni, mint valami emberi fakultást. Mindenütt ott van, és mégsem tudjuk egyszerre összefogni. Inkább azt tudjuk mondani, hogy akarat jelenik meg akkor, amikor döntünk vagy választunk, akaratnak kell abban, ahogy a döntésünk vagy a választásunk nyomán cselekvésre kerül sor, és akarat jelenik meg akkor is, amikor valamiféle nagy életmegegyezésre jutunk. Ezek különböző dimenziói az emberi életünknek.
Jézus szavai még világosabban feltárják ezt. Amikor a János evangéliumában olvasható búcsúbeszédeiben tanítványait buzdítja, ezt mondja: ha énbennem maradtok és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok és meglesz néktek. Ez az Ige az, amely alapján feltettem a múltkor a kérdést! Hogy van ez?  Kérjetek, amit csak akartok és meglesz néktek. Miért nem azt mondja Jézus, hogy akarjátok csak, amit akartok, igyekezzetek arra, amit akartok, vigyétek végbe, amit akartok, és aztán meglesz néktek? Hanem azt mondja, hogy kérjétek, amit csak akartok, és meglesz néktek. Tehát itt az akarat és a megvalósulása között van egy különös közbeiktatott elem: kérjétek. Mi ez a kérjétek, s miért van ez ott az akarat és a céljaink, vágyaink, döntéseink, elhatározásaink megvalósulása között?
Jézus tehát – megismétlem – nem azt mondja, hogyha énbennem megmaradtok, énbennem vagytok, bennem hisztek, nekem engedelmeskedtek, minden meglesz, amit akartok. Pedig – legyünk őszinték –, ezt így lenne jó hallani: Jézusban hinni, Istennek engedelmeskedni, a szeretet útján járni, és minden meglesz, amit akarunk. Így is lenne logikus, így is lenne természetes. Legyünk őszinték, testvérek, bizony a keresztyén életünkről és a hitben járásunkról is így gondolkodunk! Ezt az bizonyítja a legjobban, amikor néha, ritkán módunk nyílik beszélgetni imádságunk meghallgatásairól, nyomban kiderül, hogy bizony úgy gondoljuk, ahogy az előbb mondtam. Hiszünk, s ezért akarunk, és ha akarunk, annak meg kell lennie. Hogy így gondoljuk, az bizonyítja, hogy tele van a szívünk csalódottsággal, méltatlankodással, zúgolódással. Sokszor kimondva is türelmi időt adunk az Istennek, vagy éppen fölfortyanunk, mint ahogy a múltkor a szőlőművesek példázatában hallottuk. És micsoda érdekesség – még hadd térjek vissza a példázatra – a végén még Istennek kell magyarázkodnia.
Nézzünk a szívünkbe, kedves testvérek, a sok dohogásunkkal, a méltatlankodásunkkal – persze, ezt mi nagyon finoman tudjuk előadn – nem Istent akarjuk-e abba a helyzetbe, hogy a végén még Őneki kelljen magyarázkodnia? De mindennek a gyökere abban van, hogy újra meg újra elvétjük ezt a jézusi szót: kérjétek, amit akartok és meglesz néktek. Mert nem azt mondja Jézus, hogy akarjátok, amit akartok, hanem: kérjétek.
És itt jelenik meg a kérdés újra: hogyan viszonyul egymáshoz a hit meg az akarat? Mert arra Istennek bennünket nem kell buzdítania, hogy akarjunk, - akarunk. Minden filozófus, minden antropológus, minden tudós, mióta világ a világ, legalább Arisztotelésztől kezdve, de még Platónt is idevehetjük, akik az emberről beszéltek, rögtön megállapítják, hogy az embert az állattól nemcsak az értelmi képessége különbözteti meg, hanem az is, hogy az ember az akaratával egy lényegesen magasabb szinten helyezkedik el, nem pusztán biológiai-fizikai élete van. Az akarat sokkal több, mint az ösztöneinkből, a puszta létünkből való késztetések, impulzusok, meghatározottságok együttese. Az akarat koncentráltságot jelent, lehetőségeket látunk magunk előtt és megfontoltan vagy nem megfontoltan: választunk. Az akarati élet azt jelenti, hogy előbb-utóbb vállalnunk kell a döntéseink következményeit. Mostanában majd sokat fogunk hallani azt, amit Ferenc József császárunk mondott 1914 nyarán: mindent meggondoltam, mindent megfontoltam... Mindent meggondolt, mindent megfontolt? – száz éve isszuk a levét! Elindított egy világháborút. De akármilyen tragikus és fájdalmas is ez a mondat, hogy mindent megfontoltam, mindent meggondoltam..., azt mutatja, hogy az ember lehetőségek között válogat, mérlegel, megfontol, dönt és cselekszik. Ezt tudjuk, Istennek tehát nem arra kell bennünket biztatnia, hogy akarjunk. Sőt, Pál apostol szavából az is kiderül, hogy ellentmondó akaratok vannak bennünk. Nagyon egyszerű lenne, ha annyi lenne a mi nagy életfeladatunk, hogy kibányásszuk, a lelkünk aljáról előhozzuk, a jónak, az egyszerű, tiszta és nemes akarását és aszerint éljünk. Pál fölfedezi a saját szíve legmélyén, hogy van ott egy ellenakarat is, fölfedezi, hogy meghasadt az ember, akarja, igenli a jót, vágyakozik utána, és ugyanakkor nem akarja, hogy akarja a jót. Az ember szövetkezik mindenre, ami jó, s mégis szövetségese lesz sok mindennek, ami csak rosszat-rosszra halmoz. Ezért kiált így a Római levél 7. részének a végén: óh én, nyomorult ember: kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből?! - mert mindez egy borzasztó szövevény. És ezért buzdít bennünket a mi Üdvözítőnk, amikor azt mondja, hogy higgyetek, kérjetek... Aki akar, az nem kér, az csak akar. Aki akar, az válogat, dönt, cselekszik. Aki hisz, az kér, mert bár a hitben is van akarati tényező, sokszor rendkívül erős és meghatározó, a hitnek mégis van néhány olyan oldala vagy dimenziója, amiről Jézus a felolvasott  búcsúbeszédében szól.
Először is azt mondja Jézus, hogy maradjatok meg énbennem. Egy egyszerű hasonlatot mond, a prófétáktól veszi.  Ezékiel könyvében olvashatunk erről (5. rész). Ezékiel próféta Isten népét szőlővesszőhöz hasonlítja, és azt kérdezi  hogy mit lehet kezdeni a mind a két végén megégett szőlővesszővel. Ha lemetszenek egy szőlővesszőt és abban még van egy szem, azt le lehet dugni, az meghajt, gyökeret ereszt, abból idővel tőke lesz. De mi van, ha mind a két vége megégett? Azt mondja Ezékiel próféta: semmire se jó! Ezt a régi prófétai hasonlatot újítja meg Jézus, és azt mondja tanítványainak, hogy: én vagyok a szőlő, ti vagytok a szőlővesszők, maradjatok meg énbennem. Benne kell, hogy gyökerezzetek, a szőlő a tőkéből veszi az éltető nedveket és csak akkor tud gyümölcsöt hozni, ha bele van gyökerezve a tőkébe, onnan kapja az éltető nedveket. Maradjatok meg énbennem. Majd egyszerű szabályokat told ehhez Jézus, hiszen ez egy organikus hasonlat: maradjatok meg az én szeretetemben, amit parancsoltam nektek, azt tegyétek. Ha engem szerettek, parancsolataimat megtartjátok, az én parancsolatom pedig az, hogy egymást szeressétek, és úgy szeressétek egymást, ahogy én és az Atya szeretjük egymást. Egy szeretet-közösséget mutat meg nekünk Jézus, ami nem pusztán érzelmek világában megmutatkozó szeretet-közösség. A konfirmandusainknak szoktuk magyarázni a parancsolatot: szeresd felebarátodat, mint magadat, - nos, ez a felebarát az, aki a legközelebb van hozzám, őt a legnehezebb szeretni. Az eszkimókat én nagyon szeretem, tényleg igazán, mert egyetlen egyet sem ismerek közülük. Akit nem ismerünk, papíron igazán nagyon lehet szeretni. Filozófusoknak szoktam mondani: az egész emberiséget szeretem, mert az emberiség csak egy absztraktum, olyan nincs is, könnyű szeretni. De az emberek, a felebarát, a szomszéd? Ha odahaza lennék Sárbogárdon, úgy alkalmaznám ezt, hogy azt szeresd, aki mindegyre átengedi a tyúkot és kikaparja a palántát a kertedben, azt szeresd, aki a lépcsőházban éppen úgy locsolja a virágot, hogy a nyakadba csorogjon a víz, amikor alatta mész. Azt szeresd, aki éjjel-nappal dörömböl, azt szeresd, aki feljelentett, azt szeresd, aki kötözködik veled, azt szeresd, aki pokollá teszi az életedet. Maradjatok meg énbennem.
Értjük már Jézus buzdításának a súlyát, s lám, itt is milyen érdekes. Nem azt mondja Jézus, hogy akarjatok tanítványok lenni, akarjatok a követőim lenni, akarjátok a parancsolataimat megtartani, mert ha akarjátok, akkor az mind meglesz. Hanem ezt a szép és igaz szót mondja: maradjatok meg... A megmaradás, a Krisztusban maradás, a helyben maradás, az ottmaradás, sőt, az alatta-maradás, a hűség: ez a hitnek a nem-akaratlagos dimenziója, ez a hitnek a bizalmi dimenziója. Egyszer, amikor a szüleink békítettek bennünket, édesapám összefogott a bátyámmal, és ránk parancsolt: tessék most egymást szeretni! Csókoljátok meg egymást. S milyen a gyermek? Az ember? Ímmel-ámmal, kelletlenül, megtettük -  aztán visszaszóltam: könnyű ezt parancsolni, de mi van, ha nem tudom akarni? De sokszor védekezünk ezzel: könnyű Jézusnak mondani, hogy szeressétek egymást, de milyen nehéz ezt akarni! De nem is akarni kell, hanem Jézusban megmaradni, benne élni, belőle táplálkozni, hozzá újra meg újra bizalommal fordulni.
A másik Ige is, amit ugyanitt mond Jézus, megerősíti és megvilágosítja ezt. A 16. versben ezt mondja: nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek. Ez a szakasz rímel arra, amit Pál apostolnál újra meg újra olvasunk: nem azé, aki akarja, nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Nem ti választottatok engem, én választottalak titeket. És ez csodálatos, hiszen elmondtuk, hogy az akarat, ami mindenütt ott van az életünkben, ott van a hitünkben, ott van a reményünkben, ott van a szeretetünkben, ott van a vonakodásunkban, ott van az eltervezésünkben, minden életmozzanatban ott van, mégsem képes arra, amiről most Jézus beszél! Nem ti választottatok engem.
Leginkább abban éljük át az akaratunk gyengeségét vagy erejét, akkor szoktunk emberek között különbséget tenni, hogy annak aztán vasakarata van, ha ezt meg elfújja a szél, amikor választani kell. S leginkább, amikor oly módon kell választani, hogy akaratunkat meghaladó, sőt embervoltunkat meghaladó körülmények között vagyunk. Mert van sors is, ahogyan a múltkor mondottam. Szabad akaratról nekünk nem érdemes vitatkozni, mert az akarat  mindig szabad, mindenki azt akar, amit akar, mindenki szabad akarni, de hiába akarok angyal lenni, nem fog angyalszárnyam nőni, hiába akarok a Marson egy hétvégi házat szerezni magamnak, ez nem fog sikerülni, hiába akarom magamat ezzé-azzá átváltoztatni, nem fog sikerülni. Hiába igyekszik a mai ember is iszonyatos akaratokkal önmagát valami mássá tenni, amikor végső kérdésekről van szó, amikor üdvösség kérdéséről van szó. De sokszor megüt bennünket, még minket, kálvinistákat is, pedig mi sokat beszélünk a predesztinációról, megüt bennünket, hogy Isten választ! Hiába akarsz, hiába futsz, minden a könyörülő Istené. Hát akkor csináljon az Isten, amit akar – szoktuk néha mondani. De milyen vigasztaló, amit most Jézus mond: nem ti választottatok engem, én választottalak titeket. Hadd tegyek erről bizonyosságot személyesen is. Ha mindent összetesz az ember, mindent, amit az ember meg tud fontolni, minden emberi körülményt figyelembe vesz, azt, amin tud változtatni és azt, amin nem tud változtatni, egészen biztos vagyok benne, hogy a Krisztus mellett való döntésünket, ha csak akarati döntés, a helyzetek, a körülmények meg fogják semmisíteni. Jézus búcsúbeszédeiből hallottunk egy részletet. Ott ült Péter is, aki a tanítványi közösségben mindig úgy jelenik meg, mint az akarat embere. Csak egyet hadd idézzünk: amikor Jézus közeledik a tanítványokhoz éjszaka a vízen a háborgó tengeren, Péter azt mondja: Uram – most egyszerűen fordítok – én is akarok a vízen járni! És akkor azt mondja Jézus, hogy jöjj. Kilép Péter a vízre, de arcába csap az első hullám és süllyedni kezd. Jézus utána nyúl és kiemeli. De nem azt mondja Péternek, hogy: Péter, Péter, ennyit ér csak az akaratod?! Hanem azt mondja, hogy kicsinyhitű. Kicsinyhitű. Látjuk hát Péterben az akaratembert. Hogy fogadkozik az utolsó vacsorán is: Uram, ha mindenki elhagy is, ha mindenki elárul is, én nem, én még az életemet is éretted adom. Mert én úgy akarom. Vitte a köpenye alatt a kardokat. Harcolni akart, meg akarta mutatni, hogy hűséges tanítvány ő. Aztán majd a feltámadás után ott, a Genezáreti tó partján, amikor a Mester megkérdezi őt, milyen bölcsen, milyen isteni módon nem azt kérdezi, hogy: Péter, hát ennyit ért az akaratod, első szóra elszaladtál, rád nézett egy szolgálólány a főpap udvarán és megtagadtál?! Hol van az a híres akarat, hol van az a híres koncentráció? Azt kérdezi az Úr Jézus: szeretsz-e, szeretsz-e engem Péter? – és ebben a kérdésben benne van az, amit most mond a tanítványoknak, ha engem szerettek, parancsolataimat megtartjátok, ha parancsolataimat meg akarjátok tartani, akkor engem szerettek, és úgy szeressétek egymást, ahogy én szeretlek titeket... Ebben a nagy drámában értjük meg, milyen nagy vigasztalás van abban, hogy ezt mondja Jézus: nem ti választattatok engem, én választottalak titeket. Hadd vigasztaljak én is mindenkit, ingó-bingó, nádszálhitűeket, csalódottakat, megkeseredetteket, hadd vigasztaljak mindenkit, aki lapozza a határidő-naplót, adtam még két napot az Istennek, hogy meglegyen, amit akarok! Adtam még két évet, de most már fogytán a türelem! Hadd vigasztaljak mindenkit, aki nagy igyekezetében összeomlott és önmaga számára is kudarccá vált az egész élete, mert Péter sírva ment ki a főpap udvaráról. Ott, abban a pillanatban rájött, hogy hiába akart ő nagyot. Hadd vigasztaljak mindenkit, aki bele van bonyolódva élete legfontosabb kérdéseibe és nem igazodik ki belőle. Hadd vigasztaljak mindenkit, akinek odadobolják a fülébe mindennap, hogy a keresztyénség a gyengék vallása, a keresztyénség nyolcvan felett kezdődik, a babos kendős öreg nénik vallása, addig csak élj és akarj, amíg tehetsz. Hadd vigasztaljak mindenkit:  nem ti választottatok engem, én választottalak titeket, és ezt az az Úr Jézus Krisztus mondja, aki ezekkel a szavaival a tanítványainak elmondja, hogy nincsen nagyobb dolog annál, mintha valaki életét adja barátaiért. Életemet adom érettetek, nem mondalak többé titeket szolgának, nem mondalak titeket többé a saját akaratotok rabszolgáinak, nem mondalak többé titeket igyekvőknek, akiknek ki van adva a parancs és teljesíteni kell. Barátaimnak mondalak titeket. És ezt azért mondja Jézus, mert ezt az Ő barátságát bepecsételte halálával és föltámadásával.
Jaj de jó, testvérek, hogy nem azé, aki akarjam, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Jaj, de jó, hogy nem azt állítja elénk a mi Urunk Jézus Krisztusunk, hogy válassz, hiszel, vagy nem hiszel, nézd, választhatsz, örökélet vagy kárhozat között, nézd, választhatsz, vagy jársz a hit útján vagy élsz magadnak. Nézd, választhatsz, kapsz egy nagy áldott forrást a szeretetből, vagy találd ki magadnak a világot. Mindennek vége lenne, ha nekünk kellene dönteni, mert vagy nem tudnánk dönteni, vagy rosszul döntenénk, vagy visszavonnánk a döntésünket. Maradjatok meg énbennem, - mondja Jézus. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, hogy elmenvén sok gyümölcsöt teremjetek, és amit csak akartok, kérjétek, hitben Isten elé vigyétek, és az meglesz nektek. Ezért nem olvassuk soha, hogy a mi Istenünk azt mondaná: csak akard, de mindig azt olvassuk: csak higgy, csak bízz, csak szeress, csak maradj meg a téged kiválasztó Isten szeretetében.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Néhány hete egy igehirdetésben szóba hoztam az akarat kérdését. Nem is emlékszem pontosan, hogy volt ez, valamit mondtam a szabad akaratról, aztán hozzá tettem, hogy akarni kérem, azt szabad..., és ezzel vitattam, hogy volna úgynevezett szabad akarat. Aztán pünkösdkor azt hallottuk, hogy a tanítványok, mielőtt kitöltetett volna reájuk a Szentlélek, egy akarattal együtt voltak, majd a Lélek kitöltetése után is úgy élték meg Isten Szentlelkének gazdag ajándékát, hogy továbbra is egy akaraton együtt voltak. Többen megszólítottak, hogy akkor néhány szót nem ártana szólni az akaratról, meg a szabad akaratról is.  De igen vonakodtam erről szólni, mert nem látom, hogy szezonja vagy ideje volna annak, hogy erről a nagy és drámai kérdésről, az akaratról, az akaratnak a szabadságáról szóljunk. Mert azt kell mondani, hogy olykorolykor ez a kérdés nagyon erősen jelentkezik, ha szabad ezt mondani: fölizzik, egy egész kultúrát áthat. Aztán vannak olyan korszakok, amikor csak úgy „tudunk” erről a kérdésről, van is rá néhány egyenes és határozott válaszunk, s ezekkel többnyire félre is szoktuk söpörni a kérdést, és más kérdések felé fordulunk. Ilyen korszak volt az anyaszentegyház életében (menjünk visszafelé a történelemben!) a 20. század első fele, amikor izgalmas és sokakat meghatározó vita-téma volt az emberi akaratnak a kérdése, s ehhez kapcsolódóan a szabad akaratnak a kérdése is. Ennek egyszerűen az volt az oka, hogy a mélylélektan tudósai a 20. század elején olyan mélységéig elhatoltak az emberi lélekben, és ott olyan titkokat tártak föl, amelyeket addig talán csak sejtett az ember. Elég, ha a mélylélektan egyik „apostolára”, vagy nagy alakjára, Freudra utalok, aki fölismerte, hogy az emberi élet mélyén két nagy mozgató erő – ő ezeket princípiumoknak nevezte el –, két mozgató erő van, az erosz és a tanathosz. Azt mondja Freud, hogy ez a két forrás határoz meg mindent az emberi életben, s mindkettő akaratként jelenik meg. Ha visszalépünk az időben, egy másik ilyen nagy korszak a reformáció évszázada volt, amikor középkor vallásos embere, aki kegyelmet, üdvösséget keresett, éppen annak a gépezetnek köszönhetően  csúszott le az üdvösség reményéről, amely gépezet azért épült fel, hogy följebb emelje őt. Egyszerű példával szólva: építünk egy liftet, hogy gyorsan felvigyen bennünket a 20. emeletre, és mindegyre a pincében kötünk ki. Így élte át ezt Luther is, aki belépett a középkor üdvözítő gépezetébe és mindegyre a purgatóriumban találta magát. Előjött a kérdés: mi van az emberi akarattal, hozzá tud-e járulni az ember akarata az üdvözölés nagy reményéhez?
Még korábban, szinte ezer évet kell itt visszaugranunk, a negyedik-ötödik században látjuk feltörni a kérdést. Ekkorra esik a Római birodalom összeomlása, már látszott, hogy mindennek vége, és maga a keresztyénség is nehéz helyzetbe került, csak néhány foltban élt még, Észak-Afrikában, és, mondjuk Írországban. A kontinensen, Itáliában, Galliában, Germániában a kevés keresztyénség a népvándorlás hullámaiban szinte eltűnt. Észak-Afrikában a keresztyénség meghatározó alakja, Szent Ágoston tevékenykedett, Írországban pedig Pelagius; mindketten szerzetesek voltak, és óriási nagy munkát végeztek. Ám az egyháztörténet úgy tarja számon, hogy az európai keresztyénséget tulajdonképpen mégis Írország hozta vissza.  S ez a két nagy alak összecsapott, mert Ágoston azt hirdette, hogy minden kegyelemből van, ez volt megtérés-élményének a gyökere, minden kegyelemből van. Pelagius pedig azt mondta: ami a keresztyénségre tartozik, azt meg lehet és meg is kell tanulni, mert van az emberben egy nagy és szent isten-akarat, föl kell fedezni, elő kell hozni.
És ha még egyet visszalépünk, itt találjuk magunkat a Római levélnél, s a Római levélben azokat a kérdéseket, amelyeket Pál apostol fölvet, majd ilyen határozottan fogalmaz: könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek, annak okáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené...S ezt csak akkor értjük jól, ha tisztázzuk, hogy Pál polemikus helyzetben mondja ezeket. Mert nem magától találta ki ezt Pál apostol, s nem azért mondta, mert determinizmust akart volna hirdetni, vagy mert hirtelen támadt egy ideája. Egy valóságos helyzetben hozza ezt a nagyon súlyos és nehezen érthető megállapítást. Ehhez olvastam föl Jézus példázatát, mert ez a példázat is sajátos bemenetet ad nekünk ehhez a nagy kérdéshez. És bár úgy érzem, hogy a 21. század nem az akaratról való vitatkozás évszázada, de ha már az akaratról, a szabad akaratról szólunk, azt hiszem, hogy amit a példázatban hallottunk, az hallatlanul korszerű módon vezet be bennünket az egész kérdéshez.
A példázatról először is azt szeretném elmondani, hogy egészen abszurd dolog, amit Jézus elmond. Ha így lenne a munka világában, nem jutnánk egyről-kettőre, mert, így egy üzemet, egy gazdaságot, az emberi világot nem lehet eligazgatni. Mert mi hallunk? – azt halljuk, hogy mindenki ugyanannyit kap. Ez nem kommunizmus, az valami más, a kommunizmusban arról szól a világ, hogy mindenkitől elveszünk mindent, bedobjuk egy kalapba, megígérjük, hogy mindenki ugyanannyit fog kapni, aztán a végén senki nem kap semmit. Itt azért a végén van bérkifizetés, de a bér az ugyanannyi! Engedjük át magunkat ennek a gondolatnak! S lám, ott a napszámosok közül az egyik rögtön szakszervezeti vezetőként lép fel és nekimegy a gazdának, és kiabálni kezd, hogy ez igazságtalanság, mert akik csak egy órát dolgoztak, azok pontosan ugyanannyit kapnak, mint azok, akik végig dolgoztak tizenkét órát, állták a napnak a hevét, a hőséget, - ez igazságtalanság. Éljük bele magunkat egy kicsit ebbe a helyzetbe, mert ez igazságtalanság. Méltánytalan és tisztességtelen dolog.
Mi történik itt? Emberek állnak a piacon (mint a Moszkva téren vagy Széll Kálmán téren az Erdélyből jött szegény, napszámra váró munkások, akiket a munkaközvetítők beültetnek az autóba és viszik őket napszámba), s napfelkeltekor a gazdával megegyeznek egész napra, napszámba, tíz pénzbe. Aztán kimegy a gazda három óra múlva, s talál még ott embereket, azokat is felfogadja a munkába, s megegyezik velük is, mondván, hogy menjetek ki ti is, ami igazságos, megadom. Így tesz aztán hat óra és kilenc óra múlva is, akit talál, felfogadja, mindeniket elküldi, és mindeniknek azt mondja, hogy ami igazságos, megadom. S kimegy tizenegy óra múlva, egy órával napnyugta előtt. S talál még ott néhány embert. Mit kerestek itt? – kérdezi. Mert minket ma senki nem fogadott föl - felelik. Menjetek el ti is, s ami igazságos, megadom. Amikor aztán befejezték a munkát, sor kerül a pénzosztásra, visszafelé menő sorrendben, s akik csak egy órát dolgoztak – utasítja a vincellért a tulajdonos – tíz pénzt kapnak. Akik tizenkettőt dolgoztak, látják ezt, s könnyű a szorzás: tizenkétszer tíz, az százhúsz. Megérte eljönni! Lehet, hogy afeletti örömében osztogat ennyit a tulajdonos, hogy bevégeztük a munkát! És ha az utolsó, aki csak egy órát dolgozott, tízet kap, akkor (bár megegyeztünk reggel tízben) az igazság azt kívánja, hogy mit százhúszat, de legalább hatvanat, vagy húszat, de mindenképpen többet fogunk kapni. S mégis, ugyanannyit kapnak.
Figyeljétek meg a példázatot, milyen finoman mondja Jézus. Nem azt mondja, hogy akik egész nap dolgoztak, azok is „csak” tízet kaptak! Mi így mondanánk: azok is csak tízet kaptak! Jézus azt mondja, hogy tízet kaptak ők is, vagyis annyit, amiben megegyeztek. És ez itt az első dráma. Ez az észnek és a léleknek is, a szívnek is, az igazságérzetnek is a nagy drámája. Mert, ha visszafelé bontjuk a sort és azt látjuk, hogy aki a végén állt be, tízet kap, akkor mi azonnal átírjuk az egyességet, és azt mondjuk: annak több jár, aki az elejétől kezdve végig munkában volt, végigdolgozta a napot. Ha ugyanannyit kap, akkor így mondjuk: csak tízet kap. Erről szól a szőlősgazdának és a munkásnak a beszélgetése, s ez vezetett bennünket az akaratnak a kérdéséhez is. A méltatlankodás után ugyanis visszakérdez a tulajdonos: mennyiben egyeztünk meg? – tízben. Megkaptad? – igen. Nos, igazságtalan-e, hogy én a magaméból másnak annyit adok, amennyit akarok? Ez a kérdés a bemenet ahhoz a kérdéshez, amit így szoktunk feszegetni, hogy magunk akaratából vagy Isten kegyelméből jutunk-e üdvösségre, hozzá tudunk-e tenni valamit Isten üdvözítő kegyelméhez vagy nem tudunk hozzátenni semmit?!
Pál apostol egyértelműen kihegyezi ezt, és azt mondja, hogy könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek, annak okáért nem azé, aki fut, sem nem azé, aki akarja, hanem a könyörülő Istené... Ebben az összesűrített tételben tudjuk ezt megérteni. S csak ebben. Mert egyébként teljesen fölöslegesen vitatkozunk erről a kérdésről, hiszen ha azt mondjuk, hogy mégis csak kell lennie valaminek – üdvözítésről beszélünk, Isten kegyelme kitöltéséről beszélünk! –, mégis csak kell lennie valaminek, amiért, vagy ami okán Isten nekünk kegyelmet ajándékoz, vagy éppen ellenkezőleg azt mondjuk, hogy teljesen mindegy, hogy kik és mik vagyunk, majd valahogy egyszer Isten eldönti tudtunk nélkül is üdvösségünket,  - nos, akkor azt hiszem, hogy egy teljesen okafogyott és hamis vitatkozásba visszük bele magunkat. A reformátorokat azzal szokták vádolni, hogy tagadták volna a szabad akaratot. Dehogy is tagadták! Én most itt ezt a szemüvegtokot saját akaratomból emelem föl és teszem vissza. Aki ma itt van a templomban, ha megvizsgálja önmagát, nyugodtan mondhatja: saját jó-szántamból, akaratomból jöttem el, engem ide senki nem kényszerített. Igen, ismerjük a skolasztikus érvelést, és tudom, hogy amikor az magasodik elénk, hogy akarhatunk-e valamit, akkor nem is ez a kérdés, hogy akarunk-e valamit, mert voltaképpen nem azt firtatjuk, hogy akar-e az ember valamit. Hát hogyne akarna, az ember mindig akar (volo ergo sum!). Valójában azt firtatjuk, hogy mit ér ez az akarat, mit ér el ez az akarat, mire képes az emberi akarat?! És máris abba a szörnyű dilemmába jutunk, hogy én ugyan akarnám, hogy angyalszárnyam nőjön és a Holdra kiülve kényelmes biztonságban szemléljem, micsoda szörnyű dolgok mennek itt a földön - akarhatom én ezt nagyon, de nem lesz meg! Akarhat az ember rettenetes nagy dolgokat, nem lesznek meg. Nem azt firtatjuk tehát, hogy van-e akarat vagy nincs, hanem sorjában először azt, hogy mire képes ez az akarat!? És azt kell belássuk, de látjuk is, tudjuk is, abban a kérdésben, hogy Isten kegyelmet ajándékozzon nekünk, az akaratunk semmire nem kényszeríti Istent. Hiszen mit mond a szőlősgazda? Hát a magaméból nem annyit adok, amennyit akarok? Micsoda erős szándék, micsoda akarat az, jogos akarat ráadásul - körülményeket, méltányosságot, igazságosságot, tisztességet mérlegelő akarat! -,  hogy aki elvégezte a munkát, az csak kapjon már többet, mint aki csak alkonyattájt ment ki dolgozni, amikor már hűvös szél fújdogált. Tán bele sem köpött a tenyerébe, kettőt nem kapált ott a szőlőben, oszt véget ér a munka... Hátezeknek a körülményeknek nincsen befolyása, nincsen hatása a szőlősgazdára? S nem kéne, hogy legyen? És ő mégis, most, ebben a pillanatban azzal vág vissza: nem azt teszek a magaméval, amit akarok?
Ebből rögtön azt értjük meg, hogy amikor kegyelemről és kegyelmi üdvösségről szólunk és gondolkodunk, akkor nem járandóságról beszélünk. Ez volt Ágostonnak és Pelagiusnak a nagy vitája. Ágoston nemcsak azt mondta (amit sokszor mondunk!), hogy annyira megromlott az ember természete, hogy nem képes nem vétkezni, és aki nem képes nem vétkezni, annak minden mozdulata, minden tevékenysége előbb-utóbb elromlik, elcsavarodik, s a legjobb szándékok mellett is rossz jön ki belőle! Ezt tudjuk, ez hozzátartozik az emberi sorshoz. De Ágoston arra is utal, hogy éppen ezért csak Isten abszolut feltétlen könyörülete, ami semmi mást nem vesz figyelembe, csak szeretetét, csak ez segíthet rajtunk. Ezért azt is mondta Ágoston, hogy nemcsak az a bajunk az, hogy nem tudunk nem vétkezni, hanem inkább, hogy nem tudunk szeretni.
Nézzük meg ennek az állításnak ezt az oldalát: az ember nem képes nem vétkezni. Ez a sorsunk: nem vagyunk képesek arra, hogy kilépjünk egy olyan térbe, ahol azokká lehetünk, amit magunk felől elhatároztunk, elterveztünk, akarunk. A görög nyelvben az akarat szó többek között a tudatos eltervezést jelenti. Erre gyenge a magyar szó, szándék, ámbár még a szándékban is benne van valami eltervezettség: azt mondjuk, valaki szándékosan csinál valamit, vagyis akaratlagosan csinál valamit –  s ez azt jelenti, hogy megfontolta, meggondolta, eltervezte. De ismerjük a sorsunkat, hogy akárhogy is tesszük-vesszük, csak úgy alakulnak a körülmények, akár tőlünk függetlenül, akár azért, mert hibás volt a kalkulusunk, hogy nem jön ki belőle az a jó, amit szeretnénk belőle kihozni. Erről is beszél az apostol.
De mond ő még mélyebbet is, éppen itt a Római levélben, a 7. részben, amikor megmutatja, hogy ha az akaratról vitatkozunk, nem elég csupán azt állítani az asztalt verve, hogy van akarat - történelmi, metafizikai pert indítva Isten ellen, s kiabálni: hogy igenis vegye Isten figyelembe jóakaratunkat és jó szándékunkat, tiszta érzésünket, törekvéseinket, igyekezetünket arra, hogy Nála kegyelmet, új életet, üdvösséget találjunk, és milyen Isten az, aki ezt nem veszi figyelembe!! Nagyon egyszerű ilyeneket kiabálni. Azt mondja Pál a Római levél 7. részében, hogy gyönyörködik az Isten törvényében. Isten törvénye jó! Majd így folytatja: de látok magamban egy másik törvényszerűsége is (mitöbb: törvényt), amelyik nem akarja, hogy akarjam a jót. Ebben a szörnyű, halálos dilemmában őrlődik  fel az ember. Szívével, lelkével, értelmével, tapasztalataival, bölcsességével, egész emberi mivoltával tud gyönyörködni az Isten törvényében. Képes fölismeri a jót. Oda tud mellé állni, rá tudja magát tenni, - és mindeközben fölfedez önmagában egy másik erőt, egy másik törvényt, egy másik akaratot (ez is az ő akarata!), amely nem akarja ezt a jót. Pontosabban: nem akarja, hogy akarja a jót.
Aztán ebben a sűrű rengetegben egyszercsak elérkezünk oda, hogy döntenünk kell, választanunk kell. Erről beszéltek a 16. században, és erről kellett volna a 20. században is beszélni, erről kellene mindig szólni, amikor az akarat kérdését firtatjuk. Arról, hogy dönteni kell. Mert mi alapján döntök, és hogyan döntök, egyáltalán mitől jutok el oda, hogy döntenem kell? Mi késztet engem arra, hogy választanom kell? Mert választani kell. Az apostol így éli meg a döntéskényszert és a döntéskényszerben a lehetetlenséget, így kel fel: oh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből? Ez egy halálos dilemma, ismerem a jót, megízleltem a jót, odaállnék a jó mellé, és lám, van bennem egy másik erő, egy másik akarat, amely szüntelen elvon ettől. Mert úgy őrlődni, hogy az ember csak csapódik ide-oda, s nem is tudja, hogy mi történik vele, az legfeljebb szerencsétlenség. De úgy őrlődni, hogy tudom, mi a jó, sőt, tetszik az a jó, gyönyörködöm abban a jóban, ám nemcsak azt ismerem fel magamban, hogy gyenge és erőtlen vagyok hozzá, hanem van egy erő, egy ellenakarat, és erősebben nem akarja a jót -  ez több mint szerencsétlenség. Ez az, amit az apostol így mond: a halálnak a teste. Ebben a helyzetben, vagy ebben a dilemmában hangzik az ige: könyörülök azon, akin könyörülök, kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek, mert nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené...
Az apostol is olyan helyzetről szól, ami szinte pontosan ugyanolyan felfoghatatlan, igazságtalan, abszurd, mint a szőlőmunkások helyzete, mert a szőlőmunkások példázata egy abszurd történet,  - nem véletlenül mondja el Jézus, Ő szeretett ilyen abszurd történeteket mondani, ez is az. Az apostol is egy ilyen abszurd helyzetben van. Neki arra a kérdésre kell választ találnia, hogy Izrael hűsége fényében igazságos-e a kegyelem közlése a pogányokkal? Izrael hűségesei azok voltak, akik évezredek óta várták Isten könyörületének teljes kiáradását, erről  jövendöltek a prófétáik, erről szóltak szertartásaik, azért küzdöttek, ezért vállalták minden nép megvetését,  ezért nem voltak hajlandók történelmi kompromisszumokat kötni, s ennek hordozták minden terhét, átkát, baját a történelmükben! Nos, hogy van az – kérdezi Pál apostol –, hogy amikor felragyog a Krisztus kegyelme, amelyre a hűségesek vártak -  egyszercsak jönnek a tizenegyedik órában a piacon hivalkodók, akik eddig nem kellettek senkinek? Olvassuk újra a pünkösdi történetet: szkíták, elámiták, föníciaiak, cziréne-beliek, rómaiak, hispániaiak, mindenféle gyütt-ment hordalék nép jön a tizenegyedik órában! S miért kapják meg a jutalmat kegyelemként? Miért kapják meg a teljes kegyelmet? A teljeset, az egészre valót.
Mennyi volt a napszám? – tíz pénz. Mennyit kapott, aki csak egy órát dolgozott? Tízet! Pedig egy álló nap nem csinált semmit, csak álldogált a piacon, szotyolázott, bagózott, hűsölt, kicsit kellette magát, vitték, nem vitték, nem csinált semmit,  - és ugyanannyit kap. Ez igazságtalan! Ez a kegyelem! Ezért nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.
A következő alkalommal ugyanígy a Római levél fényében megnézzük ennek a kérdésnek egy másik oldalát is, éspedig azt, hogy amikor Isten buzdítását olvassuk, miért  tűnik olyan korszerűtlennek az Isten?! Hadd fejezzem tehát be a mai igehirdetést egy előrevezető kérdéssel: miért olyan korszerűtlen az Isten, hogy nem azt mondja nekünk: csak akarj, hanem azt mondja: higgy? Nem akarni, hanem hinni?! Maradjon most ez egy  darabig kérdésként bennünk, forgassa ki-ki a szívében, nyissa ki Bibliáját, sok Igét és sok feleletet fog erre találni.
Ámen