Bogárdi Szabó István Dr.

Amikor Pál apostol Timótheushoz írott leveleit olvasom, mindig megrendülök az apostol kérlelhetetlen, mondhatni, könyörtelen bátorságán és egyértelműségén, ahogy fiatal munkatársait tanácsokkal utasításokkal és rendelkezésekkel küldi ki szolgálatukba. Ma a felolvasott szakasz közepét emelem ki, a szép buzdítást: Istennek embere kövessed az igazságot, az istenfélelmet, a hitet, a szeretetet, a békességes tűrést, a szelídséget! De hogy ezek ne csak szép szavak legyenek, valami lelkészszentelésre való szentimentális buzdítás, ahhoz még három egyszerű lépést is meg kell tennünk.
1. Először is, úgy tűnik, az apostol magától értetődő dolgokra emlékeztet itt. Igen, Isten minket a legnagyobb mélységekből, a leborzasztóbb elveszésekből, teljes magunkra maradottságunkból, halálos ürességekből hívott el. Minden rosszból. De az apostol elhatol a gyökérzetig és azt mondja: minden rossz gyökere a pénz szerelme. Természetesen, máris hallom az ellenvetést: no, nem; mi rendes, tisztességes emberek vagyunk, szerények, beérjük azzal, amink van, minket ez nem fenyeget. De az apostol igen határozottan és egyértelműen azt mondja, hogy minden rossznak ez a gyökere. Márpedig Isten a rosszból hívott ki minket. Lehet ezt a pénz szerelmének nevezni, de aki akarja nevezheti ezt kielégíthetetlen vágynak, vagy helytelen és bűnös vágynak, vagy akár ősbűnnek is. azt parancsolja Timótheusnak, hogy kerülje ezt, mert ez réssz. Isten ott talált meg téged a rossz kellős közepén, onnan hozott ki. Nem a szentek szentjében talált rád, nem áhítatos magányodban vagy lelked röptető pillanataiban, hanem minden rosszak kellős közepén. Aki ezt nem látja be, az nem tudja mi a szabadítás. És aki nem érti a szabadítás lényegét, az nem tudja, mi a kegyelem. Mert a kegyelem az, hogy Isten megkegyelmezett nekünk, elfogadott minket, elfogadhatatlanokat. Isten jóra vezetett ki minden rossz legmélyéről. Kerüld hát, szabad és megkegyelmezett ember, a rosszat, nehogy kísértésbe, tőrbe, esztelen, káros kívánságokba ess, veszedelembe, romlásba merülj, és emiatt eltévelyedj a hittől, s átalszegezd magadat sok fájdalommal! Ha van antikrisztus, akkor van antikereszt is. Hány ember szegzi által magát minden rosszal. Kedves Lelkipásztor Testvéreim, idézzétek fel a nagy kegyelmet, éljétek át Isten szeretetének nagy titkát, hogy leszedett benneteket erről a hamis keresztről, a magatok keresztjéről, a minden rossznak keresztjéről, és azért az egy keresztért, a Jézus Krisztus keresztjéért megkönyörült rajtatok, megváltott benneteket, megszabadított titeket.2. De most jön a neheze. Amikor Isten kihív a rosszból, és eltölti a szívünket szabadító kegyelmének csodálatos erejével, az új élet boldogságával, el is küld azok közé, akik eltévelyedtek, mindenféle rosszban gyötrődnek, önmegfeszíttetésben élnek, és kielégíthetetlen, végtelen vágyakozásban rombolják önmaguk és mások életét! Közéjük kell visszamenned! Ha végig olvassuk a levelet, sok tanácsot találunk: milyen legyen a gyülekezet, mi a pásztor dolga a gyülekezetben, milyenek legyenek a vének, a tanítók, a szolgálók - csupa-csupa tanács. A református egyház alkotmányánál azért sokkalta jobb, tehát igyekeznünk kell, hogy utolérjünk. De megrendülünk, mert, ha Isten kiragadott a rosszból, nem marad más hátra, mint szárnyra kelni, és soha többet oda vissza nem menni, hanem megtartani magunkat épségben az Isten szeretetének a titkában. Adolf von Harnack, a nagy egyháztörténész az óegyház történetét vizsgálva azon töpreng, hogy a sivatagi remeték, akikben olyan nagy lánggal égett az Isten-szerelem, a buzgóság, és az eltökélt, vajon miért vonultak ki a magányba, a pusztába, az egyedüllétbe? Kimerítő választ ad erre, de szerintem téved. Harnack azt mondja, hogy a remeték nem a világból vonultak ki, mint gondolnánk, hanem az egyházból. Éspedig ezért, mondja Harnack, mert az egyház is világgá lett. Szerintem téved a nagy egyháztörténész. Azért vonultak ki az egyházból, mert nem viselték el, hogy Isten az egyházat beállítja az emberek közé. Hívő lettél? Megszabadíttattál? Kegyelmet kaptál? Új életre szült az Isten drága evangéliuma? Hallelujah! De lám, kapsz hozzá egy küldetést: menj vissza azok közé, akik olyanok, mint a te régi önmagad. És milyen nehezen megyünk mi vissza oda, ahol a régi önmagunkkal találkozunk! Mégis, oda kell visszamennünk. Mert akiket Isten szolgálatra hívott el, szolgálatba küldött, azokra ezt a roppant terhet teszi. Ezért mondja az apostol, hogy: harcold meg a hitnek szép harcát! Fusd végig ezt a pályát! Küzd végig ezt a tusát! Verekedd meg ezt a harcot! Ámbár te már szárnyalnál fölfelé, egyenest tovább, hiszen minden rosszak rosszából, a rossz gyökeréből emelt ki Isten, de lám, most vissza kell menni oda, és bíbelődni kell az elrontott életű emberekkel, az elfacsarodott indulatokkal, a megkeseredett szívekkel, a rosszba belecsavarodott életekkel, világokkal! Mikor lelkészi tanulmányaimat végeztem, nagy buzgón tanultam mindent, ami papíron volt. Volt egy ilyen tantárgy, talán most is van: pasztorál-teológia. Kívülről fújtam. Még mindig emlékszem, a 72. oldal második bekezdésében mi áll a lelkigondozói beszélgetésről: családlátogatás keretében maximum 25 percet lehet eltölteni egy-egy családnál. Odahaza aztán mondtam édesapámnak: én már pasztorál-teológus vagyok, mindent tudok. Mosolygott, és elmesélte, hogy mi történt, amikor beosztott lelkészként kirendelést kapott egy alföldi gyülekezetbe Szép augusztusi délután érkezett a vasútállomásra a kis bőröndjével, onnan beballagott a parókiára, s ott állt a principálisa a tornácon. Édesapám szerényen bemutatkozott, mire megkérdezte a principális: tiszteletes úr, mit tanult a teológián? Ő pedig mondta: mindent, hébert, görögöt. És pasztorál teológiát tanult-e? Természetesen, tanultam, kitűnőre vizsgáztam belőle. Mire azt mondta a principálisa: na, éppen most jönnek haza a teheneim, pásztorolja már őket befelé! Jó fajta papi anekdota ez. De hát értitek? Papíron mindent tudunk, levizsgáztunk, negyven ember előtt, az országos képesítő bizottság előtt, ott ültek professzorok, püspökök, esperesek, tudósok, nagy emberek. Mindent tudunk. Az Úr pedig azt mondja: nos, akkor menj ki a kapu elé, szólítsd be a sántát, csonka-bonkát, rossz életűt, az önmagát megfeszítőt - egykori önmagadat. Azok, mind a te testvéred. Hozzájuk küld az Úr.3. Végül, meg kell tennünk egy harmadik lépést is. Amikor az apostol minden rossz gyökeréről szól, egy hirtelen mozdulattal, egy csodálatos doxológiával felemeli Timótheust és felemel bennünket is, és azt mondja: »tartsd meg a parancsolatot feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenéséig, amit a maga idejében megmutat ama boldog és egyedül hatalmas, a Királyoknak Királyoknak és Uraknak Ura.« A boldog Isten. Amikor először felhívták a figyelmemet erre a passzusra, talpig megrendültem, mert, persze, Istenről is mindent megtanultam ám. A Szenmtháromságot is, a kalcedoni dogmát is, a pericoresist is, mindent tudtam! Tudtam Isten kommunikábilis és inkommunikábilis tulajdonságait, skolasztikusul is, és reformátusul is. Erre azt mondja nekem egy hívő egy bibliaórán: tiszteletes úr, látja: Isten boldog, az egyedül hatalmas Isten boldog! És látjátok ezt az ívet, ezt a szinte csak szívvel sejthető óriási lépést? Minden rossz gyökeréből önmagához hív Isten; a boldog Isten hív meg, az egyedül hatalmas Isten hív meg! És értitek a titkot, hogy mindaddig nincsen misszió, amíg nincs pro-misszió, mert Isten először ígéretet ad. És utána küld. Isten először állít és bizonyságot tesz, és megerősít és bepecsétel, és utána küld. A mi mai modern keresztyénségünk egyik nyomorúsága az, hogy mi mindig misszióval kezdjük. Az Egyházi Jövőkép Bizottság anyagának első 15 oldal misszióról szól. Az egyházkerületi közgyűlés első jelentését mindig a Missziói Bizottság teszi. Minden misszió. Igen, legyen, ámen, ámen, ámen! De ha nincsen pro-misszió, ha nem a boldog és egyedül hatalmas Isten az, akinek a szava visszhangzik a szívedben, ha nem a boldog és egyedül hatalmas Isten az, aki Krisztus által levett a saját bűnöd önmegfeszíttetéséből, és nem ő az, aki kihozott a saját nyomorúságod poklából, és nem az Aki oda állította eléd Jézus Krisztus üdvösségét, akkor nincs misszió – akkor csak vállalkozás van, csak tervezgetés van, akkor nincs misszió, csak időtöltés van, akkor nincs misszió, csak valami megfelelési kényszer van. Elöl áll a pro-misszió, az ígéret: veletek vagyok! Isten megmutatja majd a Jézus Krisztus dicsősége napján minden kegyelmét, ama napon megnyílik a kapu, és miénk lesz a dicsőség országa. Akkor azt mondja az Úr: jertek Atyámnak áldottai. Ez a mi ígéretünk. Ígéret nélkül Isten országában nincsen küldetés. És ezért mondhatja az apostol: kerüld a rossz gyökerét, és - ugyanakkor – menj közébük. Még egyszer kérdezem: hát ez meg hogy lehet? Az első tétel az, hogy kerüljem a gonoszt, és azokat is, akikben önmagam rosszabbik, elveszett valóját látom. És mégis odaküld az Isten? Hogy lehet ez? Nos úgy, hogy eztán az igazságot követed, és az istenfélelmet, a szent isteni félelmet, a megalázkodást, a hitet, a szeretetet, a béketűrést és a szelídséget. Ezeket kövesd. És ha követed az igazságosságot, az istenfélelmet, a hitet, a szeretetet, a szelídséget és a béketűrést –, ha valóban ezek nyomdokán mégy, akkor, ha akarod, ha nem, máris ott vagy azok között, akikhez Isten küldött. Lehetne mondani, hogy ezek keresztyén erények, vagy éppenséggel általános erények, de azért azt meg kellene megfontolnunk, hogy Pál apostol az első korinthusi levélben úgy beszél a szeretetről, mintha személy lenne (1Kor 13). A szeretet nem irigykedik, nem kérkedik, nem rója fel a gonoszt, mindent hisz, mindent remél. Aztán azt mondja: kövessétek a szeretetet (1Kor 14,1) Mert azt, hogy mi a szeretet, csak akkor tudod meg, ha követed a szeretetet. Hogy mi a béketűrés, ezt csak akkor tudod meg, ha követed a béketűrést. De hogy mi a szelídség, csak akkor tudod meg, ha követed a szelídséget. Ezekkel kopogtass be, ha látogatni mész. Ezekkel nyisd meg az ajtót, ha valaki hozzád érkezik. Ezeket sóhajtsd el, ha imádságodban Isten elé állítod a gyülekezetedet. Így menj majd presbiteri gyűlésre. Így lépj be a tantermébe hittanórára. Így menj el egyházmegyei közgyűlésre, és ha hívat az esperes. Ezeket kövesd! Ezek mennek előtted. Ha nem követed őket, akkor is előtted mennek, de te lemaradsz. Istennek emberei! Elhívást kaptatok, mert egykor az Úr kihívott azok közül, akikhez most visszaküld. De immár nem ugyanúgy, ahogy kihívott, hanem megszabadított, igazságot talált emberekként, akikben Krisztus, bepecsételte az Ő drága és szent ígéretét. Hadd tudja meg a világ, hogy ti a boldog és egyedül hatalmas Isten szolgái vagytok. És nem szolgáltok másnak, csak a boldog és egyedül hatalmas Istennek. Nem hódoltok másnak, csak a boldog és hatalmas Istennek. Hadd tudja meg a világ, hogy Isten felé fordított arccal éltek, hadd lásson titeket a világ boldog embereknek. Isten áldjon meg benneteket ebben, vegyétek szívetekbe a buzdítást: kövessed az igazságot, az istenfélelmet, a hitet, a szeretetet, a békességes tűrést és a szelídséget.
Ámen

Nagy dolgokat ajándékoz nekünk a mai igeszakasz János evangéliumából. És köztük a legnagyobbat, a hit titkát. Ezért szeretném, ha most, az Északpesti Egyházmegye ünnepi közgyűlésén, amikor tisztségviselőit beiktatjuk, az áldás, az öröm és a reménység alapjáig látva bele tudna tekinteni a hit nagy titkába. A hit titkának kulcsa maga Jézus. És ez a felolvasott történet igen egyszerűen mondja nekünk is: Jézushoz kell menni.Nehéz, de titok-nyitó mozdulat ez: Jézushoz menni. Leginkább azok számára nehéz, akik ismerik Őt és bíznak Benne, leginkább azoknak nehéz Jézushoz menni, akik olyan szívesen – ha úgy tetszik, hivatali kötelességből - hívnak másokat Jézushoz. De Jézushoz kell mennünk, bármily nehéz ez azoknak, akik ismerik, akik bíznak benne, akik sok jót kaptak már Tőle.
Van abban valami szelíd irónia, ahogy János ezt a történetet bevezeti. Jézus újra Galileába van, Kánában, ahol a vizet borrá változtatta. Csak most itt nem afféle vizes-boros lakodalmi történetre érkezünk, hanem egy agóniás történet kellős közepében vagyunk! De akkor is Jézushoz kell menni. Nehéz ez, mondom még egyszer azoknak, akik sok jót és áldást kaptak már, de most tele vannak terhekkel. Mégpedig olyan terhekkel, amiket nem lehet csak úgy letenni, vagy – ez a rosszabbik eset – nem illik letenni. Ilyen például az agonizáló gyermek terhe. Ez az édesapa terhe, aki így mondja: a gyermekem halálán van. Ez az édesapa rettentő terhe, aki nem akarja megvárni, de nem is tudhatja megvárni, hogy Jézus Kapernaumig érjen. Jézus Jeruzsálemből jön hazafelé, útközben ráérősen tölti az időt, egy fél napot is elbeszélget a samáriai asszonnyal, neki, úgy tűnik, semmi sem sietős. De nem ér rá az édesapa, hát elébe siet, és kérleli: Uram, jöjj, mielőtt meghal a gyermekem! Jézushoz kell mindig menni.Vagy ha tetszik, hangsúlyozhatom így is: mindig Jézushoz kell menni. Sok a bajunk, sok a nyomorúságunk, de egy szóba is belefoglalhatjuk, a század nagy spanyol filozófusával, Unamunóval: agóniában vagyunk. A keresztyénség, a tanítványság agóniájában. S ebben a helyzetben éppen a diagnózisunkkal mondjuk ki a kérést: jöjj, mielőtt meghal. Vagy Isten mondja ki a diagnózist? Talán mindegy is, ki hogyan kezdi: először szépen, pontosan meghatározza, mi a baj, aztán megy Jézushoz, és kér, vagy elszalad Jézushoz és kérlel, és miközben kérlel, aközben dadogja ki, hogy nagy a baj és agónia van! A lényeg: Jézushoz kell menni. Mindig Jézushoz kell menni gyógyításért, élet-adásért, élet-mentésért, és – hadd toldjam hozzá – élet-visszaadásért is. Legyen hát sok bajunk, nyomorúságunk, küzdelmünk közepette ebben az egyházmegyében is szívig érő üzenete az édesapa kérésének: jöjj, mielőtt meghal a gyermekem, jöjj, mert a gyermekem halálán van. Már nem él, de még nem halott. Sok ilyen pillanata van a mi keresztyén életünknek: bár még nem vagyunk halottak, de már nem élünk. Jézushoz kell menni élet-visszaadásért. Nevezhetjük így ezt a mi sürgető kérésünket, amivel Jézushoz megyünk: csodára van szükségünk!
Azután megmutatja a történet azt is, amiről keveset beszélünk, mert átsiklunk fölötte, pedig azt hiszem, hogy ez még nehezebb is, mint Jézushoz menni, ez pedig: Jézusnál kell maradni. Ez még nehezebb. És azért nehezebb, mert Jézus rögtön tükröt tart elénk. Azt mondja: ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek. Vehetném ezt elutasításnak is. Vehetném ezt nagyon kemény szónak is. Ha nincs csoda-jel, akkor nincs hit? Ti nem hisztek, mondja Jézus. Ezért, Jézusnál maradni még nehezebb. Engem, személy szerint mindig nagyon mélyen megráz Jézusnak ez a mondata, sokszor visszatér bennem, mert le is leplez. Abban állít itt elénk Jézus tükröt, hogy mi valahogy mindig rosszul akarunk Jézusnál maradni. Mi nem nála akarunk maradni, hanem oda akarunk állni mellé cégéresként, Jézusra mutogatóként, ajtó-nyitogatóként, Jézus-szakértőként, ajánlóként. Hadd hozzak néhány példát, hogy jól értsétek. Mi nem Jézussal akarunk maradni, hanem oda akarunk mellé állni, ahogy a tanítványok is, amikor elkergették a gyerekeket.Mert Jézusnál csak fontos dolgokról lehet szó, ugye. Az nem való gyerekeknek. Aztán hadd fordítsam ezt meg. Ma meg úgy akarunk Jézusnál maradni, vagy Jézus-szakértőnek lenni, hogy a felnőtteket kergetjük el, és azt mondjuk, hogy csak a gyerek-csipogásnak van helye Jézus környezetében. Vagy úgy akarunk Jézus mellett maradni, mint a tanítványok, akik osztozkodni kezdtek a nem létező hatalmon. Uram, majd, ha eljössz országodba, kérlelik a Zebedeus-fiak, add meg a jobb- és balkéz felől való ülést. Jézus mellett akartak maradni, de csakis a jobbján és a balján ülve teljhatalomban. Vagy amikor Péter fogadkozott: Uram, ha mindenki más el is hagy téged, én nem… Nem sorolom tovább. Mindez azért van így, mert azt gondoljuk, hogy Jézus mellett a mi szebbik, jobbik arcunk látszik meg. Pedig ott mindig a valódi arcunk mutatkozik. Mindjárt itt: ha nem láttok csodákat, nem hisztek. Ez a valódi arcunk. És ezzel a valódi arcunkkal, ezzel az igazi önmagunkkal kell Jézusnál maradnunk. Mennyire kategorikus ez. Mi érvelnénk: de jöjj, jönnöd kell, mert gyermekem meghal. Ám Jézusnál el kell hordoznunk ezt a tiszta, világos ítéletet, össze is kell törnünk alatta, s meg kell gyógyulnunk abból a képzetünkből is, hogy Őt, Jézust, valami presztízs-ok vezérelné, hogy jöjjön.Gondoljátok azért jön, hogy beírhassa a szolgálati naplóba: végeztem még egy gyógyítást? Azért jön gyógyítani, hogy ne kelljen elmenni egy unalmas köztestületi ülésre? Megüzeni talán, hogy esperes úr, ne haragudj, gyógyítani járok,nem érek rá közgyűlésre menni? Jézus azért jön, mert szeret, és azért gyógyít, mert szeret. Jézusnak ez a szeretete feltétlen. Értsétek meg, bármilyen nehéz is Jézushoz menni, bármilyen rettenetes is Jézusnál maradni, ezekben az Ő kemény, leleplező, igazi valóságunkat megmutató szavaiban és ítéletében mégis Jézushoz kell menni, és Nála kell maradni, mert egyedül az Ő szeretete feltétlen.Ahogyan feltétlen a világosság is, amely a sötétségben ragyog.
A történet megmutatja számunkra, hogy Jézusban kell hinni. Nem a csodákban. Nem abban, hogy mégis megeshet... Nem a matematikailag lehetetlenben kell hinni, nem abban, hogy hátha mégis, most az egyszer... Jézusban kell hinni. És ha ez így van, és így lesz, akkor, ha sok bajunkban, nyomorúságunkban, egy szóval az agóniánkban, abban, hogy már nem élünk, de még nem vagyunk halottak, csak Jézust kérhetjük az életünk visszanyeréséhez. Leteszünk a módszerekről, befejezzük az ötletelést, nem kezdünk el tülekedni a mindentudó okosok ajtaja előtt…, s kezdjük végre az egyházunkat oly súlyosan betegítő projekt-pietizmust elhagyni, mert mi magyarok olyanok vagyunk, hogy minden egyes valaki tudja a tutit, és egyedül csakis ő tudja a tutit. De egyedül Jézusban kell hinni. Jézus pedig nem megy el, nem vonódik be az ügybe. Nem indul. Szuverén. Nem villog ott nyomban a helyszínen. Hol az a gyermek? Hadd kapjam kezem közé, megmutatom, hogy kell csinálni. De amikor azt mondja: menj el, a te fiad él, akkor azon az órán él már az a gyermek. Azért kell Jézusban hinni, mert egyedül az ige gyógyít, egyedül az ige támaszt fel, egyedül az ige ad életet. Amikor Jézus kimondja a szót, igét mond: a te fiad él. És ez az ige életet ad. Azon az órán –állapítja meg az apa – gyógyult meg a gyermek, hagyott alább a halálos láz, kelt fel az ágyból, amikor neki ott messze, Kánában azt mondta Jézus: él a te fiad! Ez a hitnek a nagy és hálás mozdulata, hogy Jézus szava elég. Semmi más nem elég. Mi több, semmi más semmit nem ér, sem a gyógyszer, sem a tülekedés, sem az igyekezet, sem az ötlet, sem a diagnózis, sem a felállított terápia. Semmi semmit nem ér. Uram, jöjj, mert a gyermekem meghal. S az Ő szava elég, és életet ad.
Jézushoz menni, ez a hit vakmerősége, bátorsága, amit olykor a helyzetünk is kikényszerít belőlünk. Azt kívánom az Északpesti Egyházmegye egész közösségének, lelkészeinek, gondnokainak, presbitereinek, tanítóinak, tisztségviselőinek, mindenkinek, ha nem másként, kényszerítse ki belőlünk a helyzetünk a hitnek ezt a merészségét, bátorságát: Jézushoz menni. Aztán Jézusnál maradni. Ez a hitnek az alázata, amit Jézus tisztázó szava kényszerít ki belőlünk, - a helyzetünk soha, de Jézus szava igen. Jézusnál maradni. Kívánom az Egyházmegye egész közösségének, a gyógyulásra váró gyülekezeteknek, testvéreknek, reformátusoknak, gyógyulásra váró népünknek, magyar népnek – ne mondja senki, hogy meggyógyult. Meggyógyult már? Kikelt már az ágyból? Egészséges? Él, virul? A gyógyulásra váró világban, amelyik káoszba és zűrzavarba fullad és hullik, kívánom ezt az alázatot, amit egyes egyedül csak az ige, a tisztázó ige kényszerít ki belőlünk.
Jézusban hinni, ez a hitnek az öröme. A hálás öröm. Megértette az apa, hogy azon az órán gyógyult meg a gyermek, amikor Jézus ezt mondotta: él a te fiad. És hitt ő és az ő egész háza népe.
Bátorság, alázat, öröm. Írjátok a szívetekbe ma az igének ezt a három üzenetét, s kívánom, Isten Szentlelke így segítsen mindannyiótokat az elkövetkezendőkben: bátorság, alázat, öröm. Uram, jöjj, az én gyermekem halálán van.
Ámen

Alapkő letételi ünnepségen vagyunk, és nemsokára hallani fogjuk annak hosszadalmas, és sokszor hitet próbáló történét is, hogy most, ezen a gyönyörű vasárnapon elhelyezhetjük ennek a kis templomnak, gyülekezeti háznak és parókiának az alapkövét. És ezt azzal a bizonyossággal tesszük, hogy hamarosan látszani fog a munka. Tehát nem a távoli jövendőnek előlegezünk meg valamit, hanem külső jelet adunk arra nézvést, hogy itt Istennek szent háza épül. Ide való tehát az apostol szava.  De még jobban a miénk lesz, ha az apostol itt használt képes kifejezéseire is figyelünk.
Az első kép a táplálás. Azt mondja az apostol: tejnek eledelével tápláltalak benneteket, miután hitre jutottatok. Amikor ugyanis hitre jut az ember, olyan, mint az újszülött, és az újszülött elé nem lehet odatenni töltött káposztát, tavalyi, jólkiszáradt sonkát, hogy egyen valami jó keményet. Tejjel kell táplálni. Istennek mély bölcsessége az, hogy akit megragadott a Szentlélek, megérintett az evangélium, akiket eltöltött az Isten szent szeretete fölötti csodálkozás, akik eltökéltek, hogy az életüket Krisztus követésére teszik, azokat Isten »tejnek eledelével« táplálja. Ahogyan megszületett gyermeknek sincs jobb eledele, mint a drága anyatej. Ide illik az is, amit a zsoltáros mond önmagáról: Uram, nem néztem nagyra, nem jártam csodadolgok után, erőmet meghaladó dolgok után, hanem mint az anyjától elválasztott gyermek, olyan bennem az én lelkem. Olyan a lelkem, mint amikor egy csecsemő megelégszik, és megcsendesedik édesanyja karjaiban, mert tejnek eledelével tápláltatott. (Zsoltár 131) Azt mondja az apostol a korinthusiaknak: elindultatok a hit útján, mert megindított az Isten szeretete, és rezonáltatok az Isten titokzatos hívására, először tejnek eledelével táplálkoztatok. Nos, lehetséges, hogy Isten hosszú ideig táplálta tejnek eledelével a monorierdőieket, és ők már előbb nekifogtak volna valami nagynak, valami hitet és reményt próbálónak, de most talán értik ők is, hogy aminek ma örvendezünk, az jele annak is, hogy Isten ismer igazán bennünket, és jól tudja, mire van nekünk szükségünk legelőször.
Aztán utána arról szól itt az apostol, hogy más a vető, más az öntöző, a felnevelő és más az arató. Elvetni a magot, kiültetni a palántát –  ez volt az apostol nagy és szent munkája Korinthusban. És ezért ő nem féltékeny Apollósra és a többiekre, akik utána jöttek – hadd mondjam így: később jöttek! – és öntöztek, és gondozták a veteményt, mígnem felnövekedett; továbbá sem ő, sem a később jövők nem voltak irigyek arra, aki majd megéri az aratást, a szüretet. Csodálatos ritmusa ez az ültetésnek, növekedésnek, az érőre fordulásnak, a gyümölcstermésnek és a boldog aratásnak. Monorierdő vágyakozásának hosszú a története. Évekre, évtizedekre, ki tudja milyen korokra megy ez vissza. És milyen igaz, amit az apostol mond: más plántált, más öntözött, más gondozott, és majd más szedi le a gyümölcsöt. De mindegyik, a plántálás, az öntözés, a gyümölcs leszedése, mindegyik Isten dicsőségét szolgálja. Ahogyan az első hasonlat, ez a második hasonlat is a növekedésről szól. Az egyik a gyermek növekedéséről, a másik a vetemény növekedéséről –, és így érkezünk el a harmadik képhez, ahol az apostol azt mondja, hogy a gyülekezet története ahhoz is hasonlítható, aminek most együtt örvendező tanúi vagyunk: bevetik az alapot, és arra a szilárd alapra felépül az épület.
Azt mondja az apostol: bölcs építő mesterként vetettem alapot a korinthusi keresztyének számára, és ez az alap maga Jézus Krisztus. Sőt, kategorikus az apostol, és azt mondja, nincs más alap, csak Krisztus. Senki másmilyen alapot nem vethet. Hadd fordítsam meg, hogy jobban értsük: aki másmilyen alapot vet, az semmit sem végzett el. Abból nem lesz semmi. Mert nincs más alap. És hadd bontsam ki a hasonlatot. Minden épületet jól meg kell alapozni.  S nem szabad úgy járni, mint megesett nemrégiben, hogy egy gyülekezeti ház alapkő letételére hívtak. Felhívtam a lelkipásztort, és megkérdeztem, milyen alapkőletételre hívtok ti, hiszen 50 éve áll az épület?! Azt felelte, igen, de csak most a renováláskor kiderült, hogy annakidején elsinkófálták az alapot, és csak úgy lerakták a téglát a homokba, hát utólag alapozunk. Van rá módszer, roppant költséges. Mi pedig elmentünk alapkövet letenni. A mesében van ilyen, ugye?! Meg száz évenként egyszer a valóságban.
Szilárd alapot kell vetni, ezt mindenki érti. Értették ezt a korinthusiak is, mégpedig igen jól. Korinthust egyszer földrengés rombolta le, tehát ott mindenki értette mi ez a fundamentum. De van ennek többlet-jelentése is - és ezért beszél róla az apostol. Mindenekelőtt áll az, hogy Isten az emberi életet szilárd alapra akarja ráhelyezni. Tudjuk, hogy a nyomorúságunk éppen abból adódik, hogy mi folyamatosan letérünk erről az alapról. Az ember szellemi lény. Világban való tájékozódásunk, emberek között való dolgaink, egyáltalán ahogy vagyunk, folyamatosan a reménység dimenziójában játszódik. Ha a reménységünk nem megalapozott, akkor puszta illúzió. És Istenhez is úgy fogunk viszonyulni, hogy mi ugyan csak akkor „hiszünk benne”, ha beteljesíti álmainkat; ha nem segít bennünket, haragudni fogunk rá. Mikor haragszunk rá? Ha például nem súgja a fülünkbe a lottó ötös számokat. Milyen Isten az ilyen? - csattanunk fel. Bajom van a szomszédommal, és Isten nem ad olyan jégesőt, hogy az én kertemre nem esik belőle, az övét viszont elveri. Hát milyen Isten az ilyen? - csattanunk fel. És gyarapíthatnám a magyar emberek ezernyi dohogását napestig, de mind abból fakad, hogy nem krisztusi alapon van az életünk. Ezért aztán a remények, a kérések, a váradalmak, a tervek sem szilárd alapon állnak, hanem ingó-bingó mocsáron, és elsüllyed, semmivé lesz minden. Senki más alapot nem vethet, mint amely vettetett, aki a Jézus Krisztus - mondja az apostol, vagyis nincs más alap. Az egész emberi életnek ez az egyetlen szilárd alapja. És azt is jelzi az apostol, hogy miért van ez így. Korábban mondja: amit az ember füle nem hallott, amit az ember szeme nem látott, amit az ember szíve el nem gondolt, azt készítette Isten az őt szeretőknek.  De amit Isten elkészített, azt Krisztusban elrejtette és kinyilatkoztatta. Elrejtette, ezért a világ bölcsessége ezt nem ismeri, a világ nagyjai nem ismerik. Ha ismerték volna, akkor nem feszítették volna meg az Isten Egyszülöttjét. És ugyanakkor kinyilatkoztatta, hogy Isten a Krisztusért öröktől megbékélt velünk. Azt nyilatkoztatta ki Isten, hogy szeret bennünket. Immár csak az a kérdés van hátra, hogy ráépíted-e erre az isteni szeretetre az életedet, és felelsz-e az Isten szeretetére?
És mit építesz rá? Később így fejti ki az apostol: sok mindent lehet az alapra építeni: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát, pozdorját, aztán majd kinek-kinek munkáját megmutatja majd a végső ítélet-nap. Isten az emberi életnek egy szilárd alapot ad, amire aztán lehet megingathatatlan épületet építeni. De Isten csodálatos szabadságot is ad az Ő gyermekeinek. Vagyis lehet erre aranyat, ezüstöt, drága követ, fát, szénát, pozdorját, bármit lehet az alapra építeni.  Majdnem azt mondhatnám, ahogy tetszik. Milyen béketűrő az Isten! Milyen véghetetlen az Ő szeretete. Hány csutka-várat építettünk már erre a csodálatos fundamentumra! Hány széna-ház épült, hány pozdorja-ház emelkedett, hány fából tákolt viskót ütöttünk össze nagy hirtelen, aztán katedrálisnak akarjuk nevezni! Persze, nem az anyag minőségéről beszél az apostol, mert vályogból is lehet szép templomot építeni, hanem arról, hogy megfelel-e az életünk a krisztusi mértéknek, a krisztusi minőségnek. Széna az életem? Szalma az életem? Pozdorja az életem? Vagy csodálatos, nemes alkotás, amit odaadtam az Isten kezébe, hogy formáljon, alakítson. Kedves monorierdői testvérek, ennek a templomnak arra az egyetlen alapkőre kell épülni, arra a transzcendens isteni valóságra, a mi Megváltónkra, a mi Urunk Jézus Krisztusunkra, Akiben Isten elrejtette és feltárta az ember megváltását és az ember jövőjét. Ha erre épül, jóra épül.
De értjük mi, nem puszta épületről van itt szó. Hanem rólunk. És így is fel kell tenni a kérdést: mi épül a szilárd alapra? Széna, szalma, pozdorja, vagy drága, nemes Isten dicsőségét hirdető életek sokasága. Hiszem, hogy most, ebben az ünnepi órában mindannyian készek vagyunk együtt is elkötelezni magunkat arra, hogy nemes életek épüljenek erre a krisztusi alapra Monorierdőn is. Hogy szép legyen a templom, és szép legyen a gyülekezet, hogy szép legyen az életünk, Istenhez méltó. Ezért, amikor hálát adunk Istennek, elkérjük az Ő segítségét is, segítségét és áldását az építő munkához, de még inkább arra, hogy folytatódjék a Krisztusban való növekedésünk.  Dicsőség annak, Aki Krisztusban megváltott és megszabadított bennünket, Aki tejnek eledelével táplált bennünket, amikor élő hitre jutottunk, Aki adott ültetőt, plántálót, öntözőt, és ad majd aratót is, hogy legyen gyümölcse életünknek, és Aki rendel mellénk bölcs építőmestereket, akik segítenek megépülni a mi Urunk Jézus Krisztusunkban. Dicsőség Istennek örökkön örökké!
Ámen

Ha Pál apostol szavához igazodva azt mondja lelkipásztorunk, akit most beiktatunk, hogy félelemmel és rettegéssel érkezett ide, és mindeddig így is forgolódott a gyülekezetben, mély igazságot vall meg. Mindazáltal, sokféle félelem és sokféle reszketés van. Lehet érkezni emberi félelmekkel: hova jövök, milyen ez a gyülekezet, miképp kell itt forgolódnom? Talán nem is baj, ha az Úr palástos szolgája alázatosan érkezik, és nincsen nagy garral, mintha ő lenne itt mennyből az angyal. De ezek az érzések – hallottuk az apostol szavaiból – emberi viszonyulások, ezért az emberi lelkiismeret alá esnek. Mi azonban, folytatja az apostol, nem e világnak lelkét vettük, hanem az Istenből való Lelket; hogy megismerjük azokat, amiket Isten ajándékozott nékünk. (1Kor 2,11-12) Tehát nem azért írja, hogy rettentő félelmek között ment Korintusba, hogy mintegy utólag is igazolja: az evangélium hirdetőjének illik alázatosan, szerényen viselkednie, és az őt fogadó a közösségnek is illik szeretettel, nyitott szívvel fogadni őt. Az apostol itt az egész keresztyén élet lényegéről, Istennek és embernek a titkáról beszél. Ha világ fejedelmei ismerték volna Isten titkát, nem feszítették volna meg a dicsőség Urát - jelenti ki bátran. Csakhogy, amiket szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek, azt jelentette ki nekünk Isten az Ő Lelke által, és azt kellett – mondja az apostol szolgálatára visszatekintve – nekem közöttetek, korinthusiak hirdetnem.
1. Elsőül tehát hadd kössem a lelkipásztor és a gyülekezet szívére is ezt a közös feladatot. Amikor elvárásokat fogalmazunk meg egymás iránt - gyülekezet a lelkipásztor, lelkipásztor a gyülekezet iránt – ez álljon középpontban. A gyülekezet fogadja úgy új lelkipásztorát, mint akit ennek hirdetésére küldött ide az Úr: amit szem nem látott, amit fül nem hallott, amit embernek szíve meg sem gondolt – ez az evangélium. Ez az Isten beszéde. Ez az Isten gondolata. Ez az Isten mindenkor érvényes üzenete. Ez volt érvényes kétezer éve Korinthusban, és ez érvényes itt, Faddon is. Istennek nincs üzenete afelől, hogyan kell megkapálni a kukoricát. Amikor megteremtette az embert, és lelkét lehelte belé, megáldotta okossággal és hozzáértéssel is. Azt olvassuk az Éden kert történetében, hogy Ádám a világ minden dolgát nevén tudta nevezni. (1Móz 2,19-20) A világ dolgaiban tehát elboldogulunk, mert ezek nyitja-módja el van rejtve az ember szívében, és ki más tudná mindezt jobban megítélni, mint maga az ember lelke! De mi az Isten dolgairól beszélünk. Mi hát az élet értelme? Van-e élet a halál után? Van-e a kiút az ember szerencsétlen nyomorúságából? Csak a véletlen menthet meg miket? És haragszik-e ránk Isten vagy feltétlenül szeret bennünket? És meghallgatja-e Isten imádságainkat? És sorolhatnám a kérdéseket, amelyekre emberi értelem, bölcsesség, okosság, tapasztalat nem tud felelni. Ezekre nézve mondja az apostol az első fejezetében: Isten nem a bölcseknek, nem a hatalmasoknak, nem a valakiknek, nem a nemeseknek, hanem a bolondoknak, a senkiknek, a nincsteleneknek, a nemteleneknek jelentette ki az Ő evangéliumát (1Kor 1,17-31). Az a lelkipásztor dolga, hogy az evangéliumot hirdesse nektek. És csak az evangéliumot! És az evangéliumot mindig! A gyülekezet szívét pedig azért érinti meg Isten és ad neki szent várakozást, hogy csak az evangéliumot, de mindig az evangéliumot akarja hallani a gyülekezet. Mert ezen alapszik hitünk, amely összeköt az üdvözítő kegyelemmel. Hitben van bemenetünk Isten csodálatos világába. Hitben van bemenetünk Isten erőihez. Hitben van bemenetünk a boldog reménységhez. Hitben van bemenetünk a szeretet titkaihoz. Ám ha hitünk emberi beszéden, okosságon, erőn alapszik, az éppen olyan, mint a bolond ember esete, aki fövényre építette a házát (Mt 7,26). Az első vihar bebizonyítja, hogy merő ostobaság ez az emberi bölcsesség. Az első próbatétel bebizonyítja, hogy erőnk magában semmit sem ér, és odalesz minden. Az evangélium ébreszt hitet, és az evangélium szilárdítja a hitünket: igen, amit az ember szíve magától el nem gondolt, amit a fülünk más embertől nem hallott, amit ember szája soha ki nem mondott, azt hirdetteti nekünk az Isten. Beiktatandó lelkipásztor testvérem, ez legyen minden igyekezted, ezt hirdesd! Tudom jól, sokféle igény él a lelkipásztor iránt: képviseljen bennünket a községben, mondjon döntő szót vitában, igazítson el ügyes-bajos dolgainkban, másszon fel a toronyba, igazítsa meg toronyórát, ha kell, értsen a politika nyelvén, nyerjen pályázatokat, és intézze el, hogy itt, Faddon állítsanak fel egy rakéta-kilövőt (vagy éppen bontassa le, ha már van). No, akkor már valaki a papunk! S rettegjen, ha ezeket nem tudja?2. Kérdezhetnénk másképpen is: ugyan miért félt az apostol? Amikor a második Korinthusi levélben felsorolja, mennyi hányattatáson, bajon, nyomorúságon ment keresztül, hány hajótörést szenvedett, hányszor kövezték meg, ostorozták meg, hány esztendőt töltött börtönben, hozzáteszi: nem vagyok alábbvaló a fő-fő apostoloknál (2Kor 12,11), és ezzel azt erősíti meg, amit itt az első levélben mond, hogy egymaga többet munkálkodott az Úr ügyében, mint az összes többi apostol együttvéve (1Kor 15,10). Persze, mondhatnánk, ez itt csupán retorikai túlzás! De éppenséggel Lukács evangélista leírásából is tudjuk, hogyan áldotta meg az apostolt az Úr erővel, bölcsességgel, hatalommal, gyógyító erővel, szabadításokkal. Mindig ott volt mellette. Mitől féljen hát? Ő is hányszor énekelhette a zsoltárral: az Úrban bízom, Ő az én segítségem, nem félek, ember mit árthat nekem? (Zsoltár 56) Hát akkor miért mondja a korinthusiaknak, hogy félelem és reszketés között ment közéjük? Mitől kellene félnie, ha övé a drága, szabadító és üdvözítő evangélium? Kik azok a korinthusiak, hogy félni kellene tőlük? Nem ők voltak a félelme. Nem a korinthusiaktól félt, nem is a helyzettől félt, hanem az a szent tudat töltötte el reszketéssel, hogy Isten neki is kijelentette azt, amit emberi szív nem hallott, nem is sejtett, nem is képzelt, amit ember szája soha ki nem mondott, és ami még ember fülébe nem jutott el, hogy ezt készítette Isten az őt szeretőknek! Tudjátok, hogy mikor tölti meg az ember szívét félelem és reszketés? Amikor egészen közel ér az Isten szeretetéhez. Akkor igazán. Amíg pusztán valami transzcendens munka-kapcsolatba akarunk kerülni az Istennel, sejtelmünk sincs Róla. A cinikus Heinétől, aki sokat gyalázta Istent, megkérdezték a halálos ágyán: no most Istened elé fogsz állani, mi lesz veled? Mire ő azt mondta: Isten megbocsát, az a dolga! Amíg úgy gondoljuk, hogy Istennek szíves kötelessége minden reggel felhozni a Napot, megmelengetni fáradt csontjainkat, beragyogni a templomablakon, esőt adni gonosznak és jónak egyaránt, felruházni a mezők liliomait, - amíg úgy gondoljuk, hogy ez az Isten kötelessége, és cserébe, mi hajlandók vagyunk hinni Benne, - amíg ezt így gondoljuk, addig még csak meg sem sejtettük, hogy kicsoda az Isten. De amikor az evangélium szava közel odavonz a kimondhatatlan titokhoz, Isten örök szentségéhez, akkor reszketni kezd az ember. Hogyan? A csodálatos halfogás után, mikor Jézus elhívja tanítványul, Péter azt mondja: eredj el tőlem, Uram, mert én bűnös ember vagyok! (Lk 5,8) És mit mond Ábrahám, miután megjelent neki az Úr, és szövetséget kötött vele? Én csak por és hamu vagyok. (1Móz 18,23) Akinek átjárja a szívét Isten csodálatos szeretete, az kezd el reszketni és félni. Aki megérti, hogy Isten azért adta Krisztust a keresztre, hogy örökre feloldja az ember nyomorúságát, és ezt tiszta szeretetéből tette Isten, az csak félni és reszketni tud. Hogyne még inkább Isten elhívott szolgája, akinek ezt kell hirdetnie! Mi ezeket prédikáljuk is - mondja az apostol – éspedig nem olyan beszédekkel, amelyekre emberi bölcsesség tanít, hanem amelyekre a Szentlélek tanít lelkiekhez lelkieket szabván. (1Kor 2,13) Ahol emberi bölcsesség van, ott nincs miért félni, ahogy szoktuk mondani. Ahol magunkban vagyunk, ott összeadjuk a világ összes bölcsességét, építünk a mennyországba lajtorját és felkapaszkodunk rajta. Majd csak kitalálunk valamit. De ahol a Lélek tanít az Istennek erre a titokzatos szeretet-bölcsességére, ott mit tehet az Úr szolgája? Mit tehet az evangélium hirdetője? Csak félhet és reszkethet, mert ahogy Augustinus egyházatya mondja a Vallomásaiban: jaj nekem, ha nem beszélek Rólad, Uram és jaj nekem, mert nem tudok Rólad semmit mondani! Ez az igehirdető mindenkori rettegése! Nagytiszteletű úr, kérd mindig Isten Lelkét, hogy adja meg a szavakat! Ne folyamodj, ne fanyalodj emberi bölcsességre, ne váltsd be okos szavakra a hit igazságát, ne cseréld hangzatos szólamokra a kimondhatatlant. A kimondhatatlant csak a Lélek tudja szánkra helyezni. És szeretett gyülekezet, ne érjétek be soha szép szavakkal, hangzatos bölcsességekkel. Ezek legfeljebb a fülünket csiklandozzák meg. Ti csak azt a kimondhatatlant és azt a halhatatlant akarjátok hallani, amit Isten reá bízott, hogy nektek mondja. Ha Isten küldötte, akkor az Isten üzenetét akarjátok hallani szájából!3. Végül, láthatjuk, hogy a lelkipásztor és a gyülekezet közösön élheti meg azt, amit így mond az apostol: a Szentlélek tanít »lelkiekhez lelkieket« szabván. Mikor boldog egy gyülekezet? S mikor boldog a gyülekezet közösségben az evangélium szolgája? Ha a lelkiek igazodnak a lelkiekhez. Ha a hívők szívében az evangélium nem üres szó (mit ne mondjak: szólam). Ők értik, hogy az ige magvainak a szívünk jó befogadó földje, hogy az gyümölcsöt teremhessen Isten dicsőségére (Mt 13). Vagyis megszűnik a különállás viszonya, miszerint itt áll az igehirdető, amott a gyülekezet, az igehirdető mondja, a gyülekezet hallgatja. Hanem az igehirdető szent váradalommal reméli az igét, és a gyülekezet is szent várdalommal reméli az igét, lelkiekhez lelkieket szabva –mindenki igére áhítozó, imádkozó közösséggé válik. Dosztojevszkij szép hasonlata szerint olyan az evangélium, mint egy szoba közepén világító mécses. Ha azt a mécsest onnan kiveszik, sötét lesz. Isten evangéliuma ez a mécses, mely az embervilágnak világít; ha kiveszed, sötétség lesz. A beiktatás áldás is: jussatok hát közel az Isten szeretetéhez, az igehirdető szava által, az igét befogadó és gyümölcsözésre fordító gyülekezet közösségében! Ne bánjátok, ha beleremegtek, amikor Isten szentségéhez közeledtek.
Félelmek és rettegések között jöttem hozzátok – mondja Pál apostol a korinthusiaknak. Nem a korinthusiaktól félt, nem a saját tehetetlenségétől félt, nem attól reszketett, hogy mi vár reá, hanem az Isten szent szeretete, örök és tökéletes szentsége hatotta át. Hogyne félnék, hogy ne remegnék, és mégis, hogy ne hinném és hogy ne remélném, hogy az örökkévaló, az örök szent és a tiszta szeretet megvált, fölemel, megtart és üdvösségébe befogad! Lelkipásztor testvérem! Hirdesd az igét alkalmas és alkalmatlan időben, ahogy Pál mondja Timótheusnak (2Tim 4,2). Szeretett Gyülekezet! Hallgassátok az igét alkalmas és alkalmatlan időben!
Ámen

Mi méltóbb a reformáció emléknapján, mint templomot szentelni? És mi méltóbb a reformáció napján, mint iskolát avatni, de templomban kérni rá Isten áldását hálaadással. Ma azért vagyunk együtt itt, Kunszentmiklóson, hogy megköszönjük Isten megsegítő kegyelmét a megújított Kunszentmiklósi Református Kollégiumért, örvendező, hálaadó szívvel kötelezzük el magunkat újra Isten dicsőségének.  A felolvasott igét, a Korinthusi levél végét többnyire gyorsan átlapozzuk, mondván, ez itt a levél záradéka, itt már csak formalitások olvashatók, rendelkezések, jókívánságok, áldások általunk ismeretlen személyek számára. De hát talán éppen ezekben a köznapi dolgokban kell nekünk észrevennünk fontos isteni üzeneteket. Ünnepelni is azért ünnepelünk, mert ünnep nélkül közönyösen átlépnénk azon, amit Isten kiváló módon elénk tesz, de olykor éppenséggel elrejt a hétköznapokban. A16. századi reformáció egyik nagy igyekezete éppen az volt, hogy az ünnepet és a köznapot ne fordítsuk egymással szembe, hanem találjuk meg a kettőnek a helyes viszonyát. Nem azért ünnepelünk, mert szeretnénk a hétköznapoktól megszabadulni, hanem azért, hogy az ünnepben felemeljük, mindazt, amit Isten köznapjainkon ad nekünk. S lám, így már érezzük, hogy amiről az apostol itt beszél, az nem is annyira hétköznapi. Azt mondja a korinthusiaknak, akik sokféle nyomorúságban, bajban vannak, és igényelnék az apostol személyes jelenlétét: pünkösdig Efézusban maradok, nem megyek közétek, mert az Úr nagy kaput nyitott itt, amely hasznos és sok az ellenség.
Ezt kétféleképpen lehet érteni. Vagy úgy, hogy: maradok, mert Efézusban még sok mindent el tudok végezni, s ha elmennék, az ellenség nyomban munkához látna; inkább maradok hát. De lehet úgy is érteni – és azt hiszem, ez értelem van közelebb az ige lényegéhez –, hogy: maradok, mert szólhatom az evangéliumot, és azért van sok ellenség, mert szólom az evangéliumot. Isten ugyanis az evangélium szava által ébreszti a csüggedt, rest embert, aki bele tud temetkezni a nyomorúságába, elesettségébe, belefeledkezik a bűnébe, és szinte megrökönyödik, ha valaki emlékezteti, hogy van jó, van igaz és van szép. Isten ébreszti az embert. Az ördög viszont altatja. Isten feltárja a reménységünk alapját, megmutatja önmagában az élet forrását. Az Isten ellensége pedig folyton hazugságba akarja keverni az élet Teremtőjét és Urát. Ezért mondja az apostol: maradok. Katonai műszót használ, lehet így is fordítani: kitartok Efézusban pünkösdig. Kitartok azon a poszton, ahol most éppen vagyok, ahol Isten nagy kaput nyitott nekem, és sok lehetőséget adott.  Kaput nyitott - ezt így is lehet mondani: módot és lehetőséget adott, gyümölcsöző lehetőségeket tárt fel; egyszóval: hasznos az, amit tehetek. Maradok, mondja az apostol, mert mi mást tehetnék? Ámbár némelyek úgy vélik, másként is tehetnék. Mehetnék Korinthusba, folytathatnám az adománygyűjtő körutat a kis-ázsiai gyülekezetekben a jeruzsálemi éhezők megsegítésére, vagy találhatnék magamnak újabb missziói célt; de maradok, mi másként is tehetnék?!
Sokan mondják ma is a keresztyéneknek: tehetnétek másként is. Annyi lehetőség van a világban, annyi jó cél, annyi opció, de legalábbis alternatíva van, válasszatok egyet! Mi azonban az apostollal együtt érezzük, hogy nem tehetünk másként: maradunk. Nem azért, mert makacsok, eltökéltek, kemény nyakúak, sőt, megátalkodottak vagyunk, vagy mert a fejünkbe vettünk valamit, és attól egy tapodtat sem távozunk. Az isteni kegyelem miatt nem tehetünk másként, ahogy ezt az apostol oly világossá teszi. A kegyelem miatt maradok Efézusban, legalább pünkösdig – írja a Korinthusiaknak –, mert kaput nyitott nekem az Úr és ez hasznos. Marad tehát a kegyelem miatt.
Olykor pedig azt is el tudjuk mondani, hogy éppenséggel az a kegyelem, hogy nem tehetek másként, maradnom kell!  A reformáció után kialakuló keresztyénség egyik sajátos vonása a protestantizmus. Ezen, tévesen, a tiltakozás lelkületét értik. Nekem is mondják sokszor: püspök úr mikor tetszik már tiltakozni ezért-azért, ha már protestánsnak tetszik lenni? Türelemmel el kell mondanom, hogy a protestáns szóban akárhogy is forgatom, nincs benne az, hogy tiltakozás. Az van benne, hogy valami mellé odaállok, valami mellett tanúskodom, pro-testálok, valaminek a tanúja leszek; éppen úgy, ahogyan az apostol is tanúskodik a levelében a korinthusiaknak: beszélek nekik a feltámadásról, az új életről, a világot átjáró isteni erőkről, és nem akar az Isten hamis tanúja lenni. Aki protestál, azért protestál, mert nem akar az Isten hamis tanúja lenni. Odaáll hát az isteni igazság mellé. Meghagyom, olykor ezt tiltakozás formájában kell tennünk, de leginkább olyan tiltakozás ez, amely valójában helyben maradás, kitartás az igazság mellett. Nem valami szittya keménynyakúság ez, hanem annak a megélése és a kimondása, hogy nem tehetünk másképpen, a kegyelem miatt nem tehetünk másként, az Isten szent igazsága, Krisztusban adott kegyelme, az örökélet reménysége miatt nem tehetünk másként – mi ezekről tanúskodunk. Jó az, amit itt az apostol mond. Reálisan szól, azt mondja, hogy az ellenség sok - ez is az indoklás része.
És így értjük meg a mondatnak és az indoklásnak ezt a másik felét is. Mert nem csak úgy magától van ott sok ellenség. És nem is azért, mert az apostol provokáló személyisége ellenállást, sőt, ellenségeskedést váltott volna ki. Azért van sok ellenség, mert nagy a kegyelem. Mert nagy kaput nyitott az Isten, mert nagy lehetőséget adott az Isten. Mert sok áldással szól az evangélium, mert sokan felébrednek az álomból, sokan rádöbbennek, hogy amit eddig olyan magától értődőnek és természetesnek tartottak, az csupán halálos ernyedtség. Jaj, ébredne már fel a magyar nép! Ébredne már fel Európa! Milyen lett a világ?! Mint egy szenilis öreg bácsi, aki üldögél a kertjében egy nyugszékben, s mindenkit elhesseget magától, csak hagyják békén! Ébredj fel, aki aluszol! – ez az evangélium hívó szava –, és felragyog néked a Krisztus! Maradok, mert Isten kaput nyitott, lehetőséget adott az üdvösség meghirdetésére, a protestálásra, az Isten melletti tanúskodásra, – és ez hasznos, ez gyümölcsöző, és ez nagy kegyelem, és én megmaradok ebben a kegyelemben. És maradok, mert sok az ellenség. De ez az utóbbi csak következmény. Szent Ágoston mondja: árnyék csak ott van, ahol fény van. Ez az ellenségeskedés az igazságnak való ellenállás. Ez a fajta ellenségeskedés az Istennek való ellenszegülés. Maradok hát, hogy még több legyen a fény. Mert árnyék csak ott van, ahol fény van, de minél több a fény, annál kisebb az árnyék.  Minél jobban delelőre áll a nap, annál inkább rövidül és kisebbedik az, ami homályos és sötét.
Ünneplő gyülekezet! Egy köznapi mondatot hallottunk Pál levelének végéről, sok köznapi dolog közepette. Ezt mondja: Efézusban maradok pünkösdig, nagy kapu nyílott előttem és hasznos, az ellenség is sok. Mi most azért ünnepelünk, hogy lássuk, hogyan rejtette bele Isten az ő kegyelmét, igazságát és a szabadítását a mi hétköznapjainkban, a munkánkban, mindennapos küzdelmeiben. Legyen áldott hálás emlékezésünk a 16. századi reformátorokra, protestánsokra és katolikusokra egyaránt. Áldjon meg minket Isten az ünnep szép távlatával. S ha az ünnep a kegyelem, márpedig kegyelem az ünnep, akkor így teljesedik: hétfőn katedrára állok az iskolában, s végzem a feladatomat. Megállok és itt maradok, másként nem tehetek! És az a kegyelem, hogy nem tehetek másként!
Ámen

A felolvasott szakasz olyan evidens dolgokat hoz elénk, amelyekre rögtön rámondjuk: így tanultuk, így tudjuk: Szeresd az Urat, a te Istenedet, szeresd felebarátodat, mint magadat! Ez az Isten törvényének summája, ettől függ a törvény és a próféták. S akkor is így vagyunk ezzel, amikor megpróbál bennünket az idő, mint a mögöttünk lévő nyár, és tudjuk: meg fog bennünket próbálni az elkövetkezendő  öt, tíz, tizenöt esztendő is. Most sokan bekopogtatnak Európa kapuján olyanok, akik eddig távol voltak és éltek. És mi távolról nagyon tudtuk őket szeretni, közelről azonban nagyon nehéz. Amikor a konfirmandusainknak a szeretet törvényéről szoktam beszélni – főleg arról, hogy szeresd felebarátodat, mint magadat -, mindig megkérdezem tőlük: ki szereti az eszkimókat?  Néznek kikerekedett szemekkel. A norvégokat ki szereti? Néznek kikerekedett szemmel. S mondom: én nagyon szeretem őket, - mert messze vannak. És a szomszédot a lépcsőházban ki szereti? A segítségre szorulót ki szereti? A jött-mentet, aki bekopogtat, és valamit akar, ki szereti? A menekültet ki szereti? A jövevényt ki szereti? A migránst ki szereti? Milyen jól tudjuk a szabályokat, és mégis, lám,  amire azt mondjuk, hogy magától értetődő, evidens, nyilvánvaló, az próbál meg minket szinte teherbíró képességünk fölött.
Most azonban, az Igét olvasva, nem egy ebben a körülményben vagyunk, hanem  egy provokatív helyzetben. Jézust firtatják. Tudjuk az evangéliumi feljegyzésekből, hogy ezek a kérdések provokációk voltak. Máté evangélista is és Márk evangélista is odafűzi a történet végéhez, hogy többet soha senki nem merte Jézust kérdezni. Előtte sokféle kérdést tettek fel Jézusnak hatalomról, emberi viszonylatokról, házasságról, az isteni világ titkairól, de végül,  ez itt a döntő provokáció, mert a döntő kérdés mindig az, hogy melyik a nagy parancsolat az egész törvényben?  Mi a döntő parancsolat? Mi lenne mindennek a tengelye? Ahogy az imént említettem: ha csak távolról kell szeretnünk valakit, az könnyű – de ha  közelről kell szeretnünk valakit, mindjárt konkrét és személyes lesz az elvonatkoztatott és általános. Mi a döntő szabály? - akár szabad ország vagyunk, akár rabigában vagyunk, akár megy a sorunk, akár rosszul megy a sorunk, akár elboldogulunk magunkban, akár nem boldogulunk. Mi a törvényben a törvény, mi a summa? Még egyszer, testvérek, ez most nem konfirmációs kérdés, nem az úrvacsorai liturgiában ismételjük el, nem a tanító feleltető kérdése, ez most a provokáció kérdése. De erre is tudjuk a feleletet, hogy ne tudnánk, hiszen a szeretet minden dolog igazi lényege. És a szeretet feltárja előttünk a lét titkát is. Hát hogyne tudná Jézus is erre a feleletet. Mi mást mondhatna?
Mégis azt hiszem, hogy a provokáció mögött valami olyasmi húzódik meg, amire a reformáció is ráirányítja a figyelmet, és erre újra meg újra eszmélnünk kell. Ezt pedig éppen abból a Jézus által adott visszhang-provokációból értjük meg, amit Máté és Márk egyaránt feljegyez. Jézus elmondja a szabályszerű feleletet: elismétli a törvény summáját, majd megfordítja a beszélgetés irányát, és azt mondja: most én kérdezek tőletek valamit. A kérdés pedig az, hogy miképpen vélekedtek ti Krisztus felől. Miképpen nevezitek őt? És máris mondják a Jézus korában ismert messiási címet: Dávid fia. Ez az evidens felelet. Dávid fia. Isten ugyanis Dávid leszármazottainak ígérte meg, hogy onnan támad a Messiás, ahogyan olvassuk Ámós próféta szép jövendölését: Fölemelem Dávid leomlott sátorát (Ámós 9,11). Dávid fia. Ekkor Jézus  tovább kérdez: akkor hogy lehet az, hogy Dávid így szólítja őt messiási zsoltárában: az én uram (110. Zsoltár)? Akkor a Messiás az ura Dávidnak, vagy a fia Dávidnak? Az atya parancsol a fiúnak. Az atya sosem mondja a fiúnak, hogy uram. De az úr is messiási cím. Ekkor mindenki megzavarodik, és elhallgat. Máté evangélista egészen súlyosan mondja: képtelenek voltak erre felelni. Nekünk ez úgy tűnik, mintha Jézus egyfajta teológiai okoskodásokba zavarta volna bele a farizeusokat. Pedig talán inkább arról van szó, hogy Ő is kimond egy evidenciát, hogy a messiás Fiú, ő a Dávid fia, és Úr. Ahogy majd az óegyház atyái mondták: igaz ember, és igaz Isten. Igaz Isten, igaz ember.
És azért fontos ez a megfordítás, mert a reformáció mindig abban feszült föl, és akkor lett több, mint nosztalgikus visszatekintés vagy agyoncsépelt egyházi szlogen, ha ebben beleláttunk. Nekünk is bele kell nézni a reformáció tükrébe, és akkor lesz Isten világformáló indíttatása bennünk is többé vágyálmok kergetésénél. Ezek időről-időre feltolulnak az egyház életében. Fiatalok és idősek együtt kiáltanak: reformáljuk meg az egyházat! De a reformáció valóban azt jelenti, hogy mindig reformálunk? Azt is megreformláljuk, amit nem kell, és azt is megreformáljuk, amit szükségtelen, sőt azt is, amire nincs is szükségünk? Én ezt Luthernél, sem Zwinglinél, sem Kálvinnál nem találom. Ezt senki sem követelte a XVI. században. Az egyházat szüntelenül reformálni kell! – ezt a XVII. században mondták először, s megvan annak az oka.
De amikor  a Jézus által elénk tartott tükörbe, a viszont-kérdésébe beletekintünk, akkor értjük meg azt, ami ennek a provokációnak a lényegére rámutat. Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből! De sokan vannak, de sokan vagyunk, akik ezzel bezárjuk a keresztyén életet. Szeretem Istent! Ám az Isten-szeretetünk nem árad ki, nem árad tovább. Nem történik meg az, amiről Ezékiel próféta  csodálatos látomást látott, hogy a templom küszöbéből fölfakad egy forrás, és kiárad a világba gyógyító erővel. Mi mindig ott vagyunk az oltár körül, szüntelen áldozunk az Úrnak, felemeljük a kezünket dicsőítésre, és Isten felé fordított arccal magasztaljuk őt, -  és az emberek csak a hátunkat látják. De fordítsuk meg! Szeresd felebarátodat – és már rég elhagytuk a forrást. Már rég eltértünk az oltártól. Már réges-rég lefordítottuk az Isten szeretetét emberszeretetre.  Ahogy Magyarországon szokták mondani: aprópénzre váltottuk a keresztyénségünket, a hitünket, és oly jól sikerült ez, hogy észre se vesszük: már aprópénzünk sincs. Már rég eltávolodtunk a forrástól, és poshadt vizet kínálunk embertársainknak, a keresztyén altruizmus meddő és üres rutinját, amit mások sokkal jobban végeznek, mint mi. Aztán csatlakozunk mindenféle mozgalomhoz, irányzathoz, mindenhez odavisszük a keresztyénség szentelt vizét, ami már nem szentelt víz, de arra se jó, hogy a szomjazó ihasson belőle.
E között a kettő között hányódik a mi keresztyénségünk. Hol az oltárnál állunk hátat fordítva a világnak, hol kifelé nyomulunk a világba hátat fordítva az Istennek.  Pedig, ez a kettő nem relativizálja egymást. Tudom, úgy szokott az lenni, hogy tűzből vízbe, vízből tűzbe esünk, hol csak az Istent imádjuk, hol csak az embert szolgáljuk, és e kettőt kioltjuk egymással, mondván: az Isten dicsősége, az Isten örök szentsége, az Isten fenséges hatalma mindent, ami e világban van, relatívvá tesz – vagy éppen fordítva: az ember ügye okán háttérbe állhat Isten. Ráér az Isten dicsősége, az Isten fenségéhez képest. De ha nem ragyog az Isten áldott napja, és nem melegít át bennünket, akkor mivel világítunk? 60-as villanykörtével? És szoktuk azt is mondani: elég volt a szentekből, a képmutatókból, az imádkozó sáskákból, a szenteskedő keresztyénekből, itt van a világ minden gondja, itt zúdul rá Európára, az egész világra a sok gond, és mennyi itt a kérdés, és hol vannak a keresztyének? Ezt kérdezték tőlünk az elmúlt hónapokban: hol vannak a keresztyének?  Megbuktatok, keresztyének! Mert az ember gondja Isten legnagyobb dicsőségét is relatívvá teszi.  Ahogy ezt egyszer egy teológus fogalmazta: egy síró kisgyermek Isten dicsőségét abszolút relatívvá teszi.
Én másként látom: ezek nem relatívumok, ezek korrelatívumok. Szeresd az Urat, a te Istenedet, és szeresd felebarátodat, mint magadat. Ez nem két külön világ. Ez nem két dolog, amely relativizálja egymást, és mi, szegény  keresztyének hol ide, hol oda csapódunk. Az igazi reformációs indíttatás, az az igazi megerősíttetés, amikor ezt a kettőt együttértjük.
Ezért a felolvasott igéből még két szóra kell odafigyelnünk. Az első, amit már idéztem, Márk és Máté közös megjegyzése: nem kérdeztek többet Jézustól semmit. Nyilván, ez nem végleges elhallgatást jelet, sőt, kérdezték még Jézus - Nagycsütörtök éjszakáján. és Nagypéntek reggelén, és a kereszten is. De akkor a kérdések már nem adtak esélyt Jézusnak, és ő nem is akart esélyt kapni -  akkor már ott volt a halál torkában, akkor már odatette életét, és akkor már voltaképpen, ahogy Ézsaiás jövendöli: nem nyitotta száját szóra (Ézs 53).
A másik ez a szó: függ.  azt mondja Jézus: szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ a törvény és a próféták. Ez itt döntő szó: függ. Amikor, például, Pál apostol idézi a törvény summáját, azt mondja: e kettőben teljesedik be a törvény. Az tölti be a törvényt, aki szereti az Urat, aki szereti a felebarátját. Ebben a korrelatívumban teljesedik be a törvényt. Jézus most azt mondja: ettől függ. A következő eset, amikor ezt a szót halljuk: függ, az lesz, amikor azt olvassuk: keresztre függesztették. Ott függ minden. Ebben a jézusi válaszban: az Ő tökéletes szeretetében az Atya iránt, és az Ő tökéletes szeretetében az ember iránt. Ott függ a kereszten. Attól függ a törvény és a próféták. Ettől függ az Isten jó rendje, ettől függenek az ígéretek és a reménységek, ettől függenek a váradalmak, ettől függ a boldogságunk és az élet, ettől függ minden. Ott függ a kereszten  Jézus kiterjesztett két kezével, és ez a kiterjesztett két kéz öleli magához az istenit és az emberit. Az igaz ember és az igaz Isten függ ott. Ettől függ minden.
Hadd véssem a szívetekbe ezt a szót! Hogy amikor tanítjuk, idézzük, önmagunknak és másoknak mondjuk, hogy mi a legnagyobb törvény, mi a törvény summája, és idézzük Jézus szavát: e kettőtől függ a törvény és a próféták, akkor Szentlélek  újra meg újra beírná a szívünkbe ezt a szót is, hogy: függ, és emlékeztetne rá minket, hogy a Jézus Krisztus a mi Urunk és Megváltónk ott függ a kereszten. Ezért mondja Luther – aki nem az irgalmas embert, hanem az irgalmas Istent kereste - a heidelbergi disputában: egyedül a  kereszt, ez a mi teológiánk.
Ámen

Belépve a templomba, a kécskei rend szerint a torony alól, rögtön rögzítettem magamban, hogy ma valóban hálaadó istentiszteletre jöttünk egybe, és a gyülekezet megcsodálhatja az új orgonát. Mindenki a templomnak azon az oldalon ül, ahonnan szemtől-szemben látni az orgonát, és egészen hallani is. Milyen jó, hogy a szószék középen van, és nem a templom másik végén, mert akkor bajban lennék, hogy mindenki háttal ül nekem. A akkor hogyan mondanám el azt a néhány gondolatot, amit erre a hálaadásra hoztam a két zsoltár alapján?
Az első zsoltár, a bibliatudósok szerint, nem csupán első a zsoltárok sorában, hanem a Zsoltárok Könyvének az összesítő jegyzéke. A zsoltárok arról szólnak összességükben, hogy ki a boldog ember. Az a boldog ember, aki nem tölt időt a gonoszok tanácsában, a bűnösök útján nem jár, a csúfolók székébe nem ül, hanem az Úr törvényében gyönyörködik, arról gondolkodik éjjel és nappal. És hogy miképpen lesz a boldog ember olyanná, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, az kiderül a sok-sok zsoltár olvasásából. Mind a százötven zsoltárt el kell olvasni ehhez. És akkor olvashatjuk a beteg ember zsoltárát, olvashatjuk a bűnbánó ember zsoltárát, a szorongatott ember zsoltárát, olvashatjuk a meggyógyult ember hálaadó énekét, a szorongattatásából kiszabadított ember dicsőítő énekét, előttünk az intő zsoltárt, és a buzdító, aztán végigjárjuk a Grádicsok énekével a zarándokutat -, és így bontakozik ki előttünk a sok-sok zsoltárversben, hogy mit jelent az, hogy ha valaki Istenben találja meg gyönyörűségét; az ilyen embert Isten beplántálja, mint a fát folyóvíz mellé, és idejében megadja gyümölcsét. Ha pedig ez így van, s valóban igaza van a Biblia tudósainak, hogy az első zsoltár nem egy a százötvenből, hanem az első a többi élén, és ekként azok tartalmát is megmutatja, akkor a 150. zsoltár az utolsó a sorban - mondjuk így: ez a summázat. Az utolsó zsoltár arról szól, hogy végigjárván az utat, és belplántáltatván Isten által, és megtapasztalva, mit jelent Isten hűsége, jósága, kegyelme, elérkezünk a summához, az pedig így szól: dicsérjétek az Urat! A tudós feltevést, valószínű, református ember ötlötte ki, hiszen nincs ideírva a Zsoltárok Könyvének első részéhez, hogy tartalomjegyzék, és a végén sincs odaírva, hogy summa. Amit felhoztam, efféle tudós lelemény, de feltehetően református embertől való. Mi ugyanis úgy tanuljuk a Heidelbergi Kátéból a keresztyén életet, hogy Isten azért teremtette az embert, hogy az ember teremtő Urát megismerje, Őt dicsőítse, szeresse, vele együtt éljen örökké tartó boldogságban. Ez az emberi élet célja. Ezért teremtett minket Isten, hogy Őt megismerjük, benne boldogok legyünk, és Őt dicsőítsük. Ki a boldog ember? Aki szereteti az Úr törvényét, aki azon gondolkodik éjjel és nappal, aki meg akarja ismerni Istent, aki közeledik az Istenhez. És mi a boldog megérkezés summája? Dicsérjétek az Urat!
Még valamit hozzá kell ehhez tenni, és inkább az orgonához fog hasonlítani, amit egykor romantikus lélektől indíttatván így neveztek el: a hangszerek királynője. Ezzel nyilván a fenségét, csodálatosságát, a hangteljesítményét és még sok mindent akartak jelezni. Én most inkább azt mondom, hogy az orgona az emberi lélek teljességének a megszólaltatója. Majd hallani fogjuk a beszámolóban, hogy hány regiszter és hiány síp van ebben az orgonában. De vegyünk most egy 150 sípos orgonát. Az nem nagy hangszert. A 150 síp talán kevés is. Hát akkor vegyünk egy 150 regiszteres orgonát. Olyan nagy talán nincs is. Vagy inkább kérdezzük: mit muzsikálna nekünk egy olyan orgona, amelyben csak egyetlen egy sípsor volna, egyetlen árva regiszter mit énekelne? Az éppen olyan lenne, mint amit a zsoltárokban hallunk sokszor. Az esendő lélek éneke lenne, aki várja az Úr szabadítását, de talán már úgy meg van keseredve, hogy nem is akar énekelni. Olvassuk csak a babiloni fogság zsoltárát, azt mondja: hegedűnket fűzfára akasztottuk. Aztán megszólalhat úgy is, hogy abban a zarándokok zsoltárát halljuk. A zarándok már nincs egyedül, társakkal megy fel a szent városba, tehát többen együtt énekelnek, és egyre lelkesebben, ahogy közelednek a szent hely felé. De hallhatunk ujjongó zsoltárt is, amikor megemlékeznek arról, hogyan szabadította ki Isten az Ő népét. De voltak másféle szabadítások is, például Dávidé,  és még egy tucatnyi emberé, akik vele voltak, és mégis micsoda ujjongással tudnak Istennek énekelni. És hallunk zsoltárt, amelynek szövege mentén jegyzetek olvashatók, talán az éneklés módjára nézve. És vannak fokozó zsoltárok, például, a 103. zsoltár: Áldjad én lelkem az Urat - így kezdődik, és egészen addig emelkedik a zsoltár, mígnem kimondja: minden lélek dicsérje az Urat! Mindenki. Azok is, akik a templomban vannak, azok is, akik a világegyetem templomában vannak, azok is, akik nem gondolnak az Úrr –, minden teremtmény dicsérje az Urat. Hány síp, hány regiszter kell ahhoz, hogy mindez megszólaljon? Nem tudom, ma hogyan fog végbemenni az orgona bemutatója. Általában úgy szokták kezdeni, hogy megmutatnak egy-egy regisztert, külön-külön, egyesével a hangjait. Ahogy az első zsoltár szól: boldog ember... Hogy mondja a zsoltáros? Boldog ember az, aki nem jár a hitlenek tanácsán, nem áll meg a bűnösök útján, a csúfolók székébe nem ül. Mintha, Arany Jánossal mondaná: egy, csak egy legény van talpon a vidéken... Nincsen senki más. Csak hitetlenek vannak, csak bűnösök vannak, csak gonoszok vannak – róluk többes számban szól. Boldog ember az –  íme, a nagy keresztyén életlecke –, aki, ha egyedül is van, és nincsen senkije sem, akkor is boldog. Mert a boldogság nem abban van, hogy sokan egyetértenének velem. A boldogság nem abban van, hogy mindenki mellém állt. A boldogság nem abban van, hogy beleilleszkedtem egy nagy sodrásba, és aztán rettentő nagy hangerővel mondom ugyanazt, mint a többiek. Karl Barth, a 20. század teológusa mondta: hiába nagy a hangerő, ha hamis a hang. Az a boldog ember, aki Istenben bízik, Isten törvényében gyönyörködik, Isten tanácsát kutatja éjjel és nappal. És ha nincs vele senki, akkor is boldog ember, mert ő Istennél van.
Sőt, még boldogabb is, mert úgy ér véget a Zsoltárok Könyve, hogy már nem önmagáról beszél az ember, nem önmagát állítja oda bizonyságul mások elé, hanem azt mondja: minden lélek dicsérje az Urat, dicsérjétek az Urat! Egybeolvad a két kívánság, a két felszólítás, és a hívő emberek óhaja egyetemes lesz: minden lélek dicsérje az Urat! Bárha minden lélek dicsérné az Urat! Bárha az egész embervilág csodálatos hangszerré lenne, és minden hangon, minden regiszterben, minden szólamban Isten dicsőségére emelkedne fel minden szív! És micsoda prófétai bátorság ez a zsoltáros részéről, amikor azt mondja: dicsérjétek az Urat! Nem azt mondja, amivel magányában önmagát buzdítja: dicsérjed én lelkem az Urat, áldjad én lelkem az Urat, magasztald én lelkem az Urat, tegyél róla én ajkam bizonyságot! –, hanem most bátran azt mondja: ti mind dicsérjétek az Urat, ti mindannyian. Sőt, mindenki dicsérje az Urat. Ez prófétai bátorság. Valami olyasmit mond ki a zsoltáros, amit aztán majd a Mennyei Jelenések Könyvében olvasunk, látunk, és életünk ritka-ritka emelkedett pillanataiban – azt hiszem – hallunk is, ami azon a mennyei istentiszteleten történik, amit a pathmoszi látnok, János látott és hallott történni, ott a mennyei dicsőség trónja körül. Azt látta, hogy minden népből, nyelvből, ágazatból ott voltak mindenek, és dicsőítették a Bárányt, és dicsőítették a trónon ülőt, és dicsőítették az örökkévaló Istent. Ki a boldog ember? Aki Istenben gyökerezteti életét. És ha nincs más hang e világban, akkor egymagában is éneket énekel a boldog ember az ő Istenének. De mikor boldog igazán a boldog ember? Amikor sokakat lát maga körül, lelki szemeivel pedig az egész univerzumot látja, átérzi minden ember hangját, és fölkiált és hangja eljut a szívekhez: Dicsérjétek az Urat!  Minden lélek summája az orgona. S ki játszik rajta jól? A boldog ember, aki keresi az Urat, gyönyörködik az Úr törvényében, elméjét szüntelenül azon forgatja, életét az Isten ígéreteiben gyökerezteti, és megváltó Krisztusát boldog hálaadással magához öleli. Íme, ez a boldog ember, az ilyen jár az Isten útján, és ő fogja majd sokakkal együtt énekelni az Úr dicsőségének énekét.
Ámen

Miért jó, ha van gyülekezeti háza egy gyülekezetnek? Miért nem elég a templom vagy a parókia vagy az iskola, ahol a gyermekek számára megtarthatjuk a hittant? A felolvasott ige szép válaszokat ad erre a kérdésre. Pedig, látszólag, éppen erről nem beszél az apostol. Szól itt a házasságról, vallási hagyományokról, pereskedésről, s mindegyre visszatér ugyanahhoz a gondolathoz: kit-kit, ahogyan elhívott az Úr, úgy járjon, vagy: kit-kit amilyen állapotában elhívott az Úr, abban maradjon meg. Mi köze ennek a gyülekezeti házhoz?
Először azt kell látnunk, hogy az apostol az egész keresztyén életünket úgy szemléli, hogy mi egy elhívás nyomán lettünk a Krisztus követői. Így kezdődött az apostolok tanítványsága is: jer, és kövess engem, mondta az Úr a tanítványoknak. És így küldte el őket: menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népeket. Menjetek el, és hívjátok el a népeket. A kétség óráján, amikor megingott a tanítványok Jézusba vetett hite, azt mondja nekik a Mester: nem ti választottalak engem, hanem én választottalak titeket, hogy gyümölcsöt teremjen az életetek. Istennél van tehát a kezdeményezés. Ezért olyan mély tartalmú a szó: hívás elhívás. Elhívás nélkül nincsen keresztyén élet. És tudjuk, az anyaszentegyházban még vannak külön, sajátos elhívások is: szolgálatra – presbiterségre, tanítóságra, lelkipásztorságra, diakóniára. Ezeket az apostol másutt tételesen felsorolja és alaposan bemutatja. De ma maradjunk itt, hiszen ez is a lényege igénknek. Azt mondja az apostol: úgy járjon mindenki, amint adta neki Isten, amint elhívta az Úr. Miért fontos tehát, hogy legyen gyülekezeti házunk is, miért nem elég a templom? A templom, tudjuk, az a szent hely, ahol az egész közösség az egybegyülekezik az Ige hallgatására és szentségek vételére. Az ige hirdeti nekünk Isten hívását, és a szentségek erősítik meg Isten hívását, nevezetesen azt, hogy Isten szeretetétől semmi sem választhat el bennünket, és a nagy ígéretét Krisztusnak: veletek vagyok minden napon. De mindennek van egy másik oldala is. Éspedig az, hogy miközben elhívásunk boldog célja felé tartunk – igével és szentségekkel erősítve – aközben egymásra is figyelnünk kell. Erre való többek között egy gyülekezeti ház. A templomban Istenre figyelünk, a gyülekezeti házban egymásra. Én olyan faluban nőttem fel, ahol megmaradt a gyülekezeti ház. Véletlenül. Vályogból volt a fala, és nem kellett a kommunistáknak. Azt mondták, meghagyjuk az egyháznak, előbb-utóbb úgyis összedől. A hívek aztán odaügyeskedtek az alap alá valami téglát, és nem dőlt össze. Aztán kicserélték a tetejét és ne ázott szét. És hétköznapokon hol a gyerekek, hol az asszonyok, hol a fiatalok, hol a presbiterek –  divatos szóval a réteg-csoportok – egybejöhettek abban a gyülekezeti házban, és tanulhatták a tanítványságot. Ki-ki arra használta a házikót, amire sajátosan szüksége volt. De vasárnap mindannyian együtt felgyűltek az Úr házába, és közösen, az egész gyülekezet figyelt az Úrra. Megszűntek réteg-csoportnak lenni, és a gyerekek már nem voltak gyerekek, az asszonyok nem voltak asszonyok, a férfiak nem voltak férfiak, a presbiterek nem voltak presbiterek, hanem mindannyian együtt, az Úr népe voltak, hogy az istentiszteleten újra megerősödhessenek Isten elhívó szeretetében, hogy a Szentlélek újra bepecsételje a szívükbe Krisztus drága evangéliumát: enyéim vagytok, hozzám tartoztok, tőlem senki nem választhat el.
Azt mondja az apostol: kinek-kinek amint adta az Isten, kit-kit amint elhívott, úgy járjon. Finoman fogalmaz: kinek-kinek, kit-kit. Vagyis az apostol egyáltalán nem úgy látja szeretett gyülekezetét, hogy ott ne volna semmi különbség, hanem vannak férfiak, és vannak nők, gyermekek és felnőttek, házasok és nőtlenek, és özvegyek. Vannak, akik iparban dolgoznak, vannak, akik a földjükön. Vannak, akik tanulnak, vannak, akik tanítanak. Vannak, akik súlyos életproblémákkal küszködnek, és nem tudják, mitévők legyenek.  És vannak, akiknek hét ágra süt a nap. És Korinthusban is voltak tehetősök és kikötői culágerek. Voltak szabadok, és voltak rabszolgák. Voltak, akik zsidókból lettek keresztyének, és voltak, akik korábban barbárok voltak. És ők mind együtt az Úr népe. Igen, ha Isten megragad egy-egy embert, és elhívja a gyülekezetbe, ott olyan csodálatosan formálja az életét, hogy nem kell a szubsztanciáját megváltoztatnia; a férfinak nem kell nővé lennie, és a nőnek nem kell férfivá lennie, és amíg gyermek, addig maradjon gyerek, és a felnőttnek sem kell óvodássá lennie, és aki tisztes ipart űzött eddig, az űzze tovább, aki pedig két kezével kereste a kenyerét, keresse továbbra is így a kenyerét. Ezeknek nem kell megváltozniuk. De az Istenhez való viszonyomnak meg kellett változnia. Ezért bátran mondja az apostol, őt nem zavarja kinek-kinek a társadalmi állapota. Az sem zavarja, ha valaki vegetárius, vagy éppen húsevő. Csak az a fontos, hogy Krisztus szabad gyermeke-e?  Ez az indító kérdés és ez a végső kérdés.  És ezt abból tudhatom, hogy Ő elhívott engem az Isten-gyermekségre.
Amikor arról hallottam, hogy nagy munka lesz itt Tahiban, az jutott eszembe, amit az apostol itt, a Korinthusi levél elején mondja: más az ültető, más az öntöző, más az arató. Magáról is mondta ezt.  Hiszen ő ültette a magot Korinthusban, először ő tolmácsolta Isten meghívását. Ő volt az a küldött, akivel Isten bekopogtatott a korinthusiakhoz. De más volt az öntöző. És így találkozott össze bennem ez a kettő: a templom és mellette a gyülekezeti ház, ahol a gyülekezet tagjai majd testvéri közösséggé fognak összeforrni. A templomban az Úr asztalát ülik körbe, a gyülekezeti házban a szeretetvendégség asztalát.  A templomban a szószékre figyelnek, ahonnan Isten áldó és megerősítő igéjét várják, a gyülekezeti házban egymásra figyelnek. A templomban Istent hallgatják meg, a gyülekezeti házban egymást. A templomban a liturgia törvényei szerint mennek végbe a dolgok - ékesen és jó rendben; a gyülekezeti házban szükség szerint telik az idő - ékesen és jó rendben (1Kor 14,40).
Mi az evangélium?  Az, hogy Isten szeretete mindent megelőző módon megnyitotta számunkra az utat az élet forrásához. Ezt hirdette Pál, amikor Korinthusba ment (ApCsel 18) Az volt a megvetés. És mi a keresztyén élet? Ilyen kérdések vannak itt: mi, a Krisztus gyermekei pereskedjünk-e egymással? Részt vegyünk-e hitetlen vagy pogány szertartásokon?  Mivel táplálkozzunk? Melyik nap legyen igazán a mi ünnepnapunk? Mit érnek a hagyományok? Elváljon-e egy asszony, ha a férje hitetlen? Megházasodjon-e valaki újra, ha megözvegyült? Segítsenek-e a szülők gyermekeiknek jó házastársat találni? És sorolhatnám az élet ezernyi kérdését, amelyeket Isten nem vesz le a vállunkról, amikor keresztyénné lettünk, és nem mentesít alóluk, és nem is ültet be valami kapszulába, és röpít mindjárt a mennyek országába, hanem azt mondja az apostollal: te maradj meg abban, amiben elhívattál! De a hozzám való viszonyodat meg kell változtatnod. És ha az megváltozott, akkor kezd az életünk átalakulni. Akkor észrevesszük, hogy a másik már idegesítő pacák itt mellettem a templom-padban, hanem a lelki testvérem. Amaz pedig, akiről nem is tudom, mit keres itt, talán áldottabb és szentebb életű hívő, mint én vagyok, és épülhetünk egymás hite által, és növekedhet a gyülekezet szent növekedéssel. Hiszem, hogy Isten azért áldott meg benneteket elhatározásotokban, nagy munkátokban, hogy a hétköznapi keresztyénségetek éppen olyan boldog, áldott, és ragyogó legyen, mint az ünnepi keresztyénségetek. Ha erre néztek, és ezt kéritek, Isten bizton megadja nektek. Ajándékot kapott a gyülekezet, mert Isten megsegítette.  Ennek örvendezünk ma. És kérlek, ahogyan Isten megnyitotta nektek ezt a lehetőséget, úgy nyissátok meg ti is a szíveteket az evangélium meghallására és a szent életre. Szent Ágoston egyházatya arra tanít bennünket, hogy az Ajándékozó mindig nagyobb, mint az ajándék. Isten volt az Ajándékozó. Isten nagyobb, mint az ajándék. Áldásával most is önmaga felé akarta fordítani egész életeteket és hétköznapjaitokat is, kit-kit, amiben megáldott, kit-kit amiként elhívott. Mert mindenkit önmagához hívott az Úr. Ámen

Folytatjuk a szerelmes verset. Mint múltkor elmondtam, ha igazán szeretünk valakit és ki akarjuk nyilvánítani szeretetünket, és van némi költői hajlamunk is, hosszúra tud szaladni a szavunk. Láttam sokszor szerelmes fiatalokat kollégista koromban, a túloldalon volt a leányinternátus, mi csak merengtünk át az ablakon. De volt olyan szerelmes diáktársunk, aki egy hét alatt Ady Endre, Kosztolányi Dezső és Petőfi Sándor összes szerelmes versét oda-vissza elolvasta, mert, aki szeret és el akarja mondani, az nem fogy ki a szóból. Itt még el kell mondanom (és ez a zsoltár bevezető szakaszához tartozik), hogy aki szerelmes, az a boldog ember. Még akkor is boldog, ha amúgy szerencsétlen (ámbár ezt most bízzuk a drámaírókra, mert ahhoz egy Shakespeare kellene, hogy bemutassa nekünk, milyen az, amikor valaki nagyon szeret, és amiatt boldog, vagy mellesleg szerencsétlen, és mégis nagyon boldog). De szerelem okán beszél a zsoltár arról, hogy kik a boldogok. Úgy énekel, hogy egyszerre hálálkodik, aztán kér, aztán esd, aztán rebeg, aztán fogadalmat és elkötelezést tesz, - igen, egy ilyen érzületvilágban ezekre van szükség. Úgy beszél, mint aki nem tud Istenen kívül más forrást a boldogsághoz. Isten az útja és ezért Isten nem áll az útjában, csak Isten által juthat el Istenhez, és ha ezen az úton megy: boldog.
Ma, a második szakaszban voltaképpen a múltkor felolvasottak, az első szakasz nyolc versének a megfordítását olvastuk. Ezért aztán némelyek szerint az első részt nem is kellene magához a költeményhez hozzá számítani, hanem általános bevezetőként, előre bocsátott gondolatként kellene venni. Erről én nem akarok vitába bonyolódni a bölcs és tudós Biblia-magyarázókkal, csupán azt jelzem, hogy mégsem egyszerű bevezetésről van szó, hanem egy nagyon szoros összefüggésről. Az első rész így ért véget (a 8. versben): ne hagyj el engem! Fölkiált a zsoltáros, miután fölismerte, hogy Istenben van a boldogsága, csak Istenben van boldogság, csak Őt kell keresni, csak az Ő útján kell járni, Ő az egyetlen út. Fölkiált Istenhez: ne hagyj el engemet! Mély, megrendítő, megindító és örökös kérés ez.
Aztán a kérés után, a második szakaszban elején (9. vers) mindjárt kérdés következik. Mert kérdeznünk is tudni kell, és bizony, jól kell kérdezni. Azt kérdezi: mi módon őrizheti meg tisztán az ifjú az ő útját, hogy sem szívében, sem életében ne legyen semmi, amivel Istent megbánthatja? Úgy-e, mégiscsak valami szerelemről van itt szó, mert ha szeretünk valakit, mindent elkövetünk, hogy ne bántsuk meg. Odafigyelünk, érdeklődünk, megpróbáljuk kilesni, mi a kedvére való. És az életünket is úgy igazítjuk, hogy a kedvére való legyen. Emlékszem egy osztálytársunkra, aki csapnivalóan tanult, folyton ki akarták rúgni az iskolából, mindig külön szülői könyörgés, letérdepelés kellett, hogy maradhasson. Egyes-kettesekkel bukdácsolt, pótvizsgázott. Bizony, Debrecenben, a Református Gimnáziumban nem nagyon tűrték a hanyag diákokat, elég hamar elcsaptak onnan a lustákat. Harminchatan kezdtük, huszonegyen fejeztük be, nagy volt a kihullás. Harmadikos korában aztán ez a fiú szerelmes lett, és mikor rájött arra, hogy szóba sem áll vele a lány, ha ő másnap matematikából egyest kap, megtáltosodott, és ő, aki korábban pótvizsgázgatott matematikából, most országos matematikai rejtvényfejtő versenyen bekerült az első kilencvenbe. Mire képes a szerelem! Vagy inkább a másik, aki ilyen hatással van arra, aki szereti őt?! Mit cselekedjen az ifjú? – kérdezi a zsoltáros –, milyen módon őrizheti meg útját, ha nem a Te beszédednek megtartása által?! Világos és egyértelmű a kérdés és a válasz is.
Miután az Isten iránti szeretetünk mindig a szív beszéde, a következő szakaszokban a szív beszédét fogjuk hallani. Azt mondja a 11. versben, felelve a kérdésre: szívembe rejtettem a Te beszédedet. Tehát valóban a szív beszédét fogjuk hallani. Eddig, figyeljük meg, általános kijelentéseket hallottunk: boldog az az ember, boldogok azok az emberek..., és sorolja: akik nem cselekszenek hamisságot, így tesznek, úgy tesznek, amúgy tesznek. Mindez eddig általános megállapítás. Most azonban személyesre fordul a szó. Az előző strófánál is elmondtam: boldogok azok, akik keresik az Istent. Most azt mondja, hogy: én kereslek Téged. Szívből kerestelek Téged én – mondja a 10. versben, majd: szívembe rejtettem a Te beszédedet (11. vers). S mindjárt mond hét dolgot (hét a szent szám), hogy mi történik akkor, amikor valaki az Isten beszédét, kinyilatkoztatását, hozzánk szóló szent üzenetét a szívébe rejti.
Először is azt mondja: hirdetem ítéleteidet. Amikor Isten kinyilatkoztatása, üdvakarata, életigéje a szívünkbe kerül, nyomban megnyílik a szánk és hirdetőivé leszünk Isten ítéleteinek. Itt az ítéleten nem a bíró ítéletét kell érteni (azt másképp fejezi ki a Biblia). Isten ítélete itt: tiszta és világos megkülönböztetés jó és rossz között, igazság és hamisság között. Máris utalhatunk egy másik zsoltárra, amit Pál apostol is idéz: szerettem az igazságot, gyűlöltem a hamisságot (Zsoltár 45,8; Zsidikhóz írt levél 1,9). Hirdetem az Isten ítéleteit, mert odapártoltam az Istenhez, és Istennél nem fér meg igazság és hamisság, világosság és sötétség, ahogy tegnap olvastuk János apostol levelében is: Isten világosság és nincs Őbenne semmi sötétség (1János 1,5). Odapártolunk és megszólalunk és szívből szólunk, mert Jézus azt mondja, hogy a szív teljességéből szól a száj (Máté 12,34), és úgyis mindig csak azt fogjuk mondani, ami szívünkben van. Isten világos megkülönböztetését, ítéletét hirdetjük.
Majd azt mondja, hogy: gyönyörködöm. Gyönyörködöm a Te bizonyságaidban. Ez a fajta gyönyörködés az ujjongó, megindult, ámuló, tapsoló gyönyörködés, amikor összecsapja az ember a kezét lenyűgözöttségében. Gyönyörködöm – mondja a zsoltáros – az Isten bizonyságaiban. Ha ugyanis föltesszük az Ige szemüvegét (ahogy Kálvin mondja), megszűnik homályos látásunk, s egyszerre csak csodálatos, kristálytiszta világossággal kezdjük látni, milyen fantasztikus bizonyságokat helyezett el Isten ebbe a világba. Utaltam már a múlt alkalommal is arra, hogy  a régieknek volt erre egy nagyszerű hasonlatuk. Amikor a reneszánsz korában újra indult a színház  intézménye, nagy élmény lett mindenki számára a látvány, és ebből vették a hasonlatot (Erasmus, Luther és Kálvin is), hogy Isten az Ő világszínházában a legjobb páholyt tartja föl az ember számára, ugyanis a világegyetem – mondja Kálvin – teátrum. Nos, Isten a legjobb páholyba ültet bennünket. Mindent látunk és mindent a legjobban látunk, Isten bizonyságait látjuk, bölcsességét, szeretetét, végtelen hatalmát, örök irgalmát, lényéből fakadó, áradó jóságát, és azt, hogy Isten nem tud, és nem akar mást, mint adni és áldani bennünket. Most azt mondja a zsoltáros, hogy szívembe zártam az Igét; másképpen szólva, föltettem a szemüveget az én vaksi homályos szememre. (Vagy modern moziképet idézve: föltettem azt a kis papírcsíkot, amely révén három dimenzióban lehet látni filmet, és szinte meghőköltem, mert szinte fizikailag átérzem, ahogy rám hajolnak a lombok, vagy odalép hozzám a filmvászonról valaki.) Ilyesmit él át a zsoltáros, és mi is, amikor az Igén keresztül nézzük a világot. A világ Isten fantasztikus bizonyságaival van tele. Gyönyörködöm, mondja, ujjongva gyönyörködöm: ez tényleg ilyen, tényleg ilyen szép!!? Ilyen szép az Isten? Tényleg ilyen jó az Isten?! Tényleg tele van a világ áldással, hogy akármerre fordulok, Isten csodálatos keze nyoma van rajta mindenen!?
Aztán folytatja, és azt mondja (most két tételt hadd vonjak össze!): határozataidról gondolkodom, ösvényeidre nézek. Ezzel azt a pillanatot jelöli, amiről más zsoltárok is gyakran beszélnek. Például az első zsoltár, amikor azt mondja, hogy boldog az az ember, aki Isten igazságáról és útjáról gondolkodik éjjel és nappal. Arról meditál. A meditáció szó mostanában (nem tudom, mi okán) veszélyes szóvá lett a keresztyének körében. Valószínű azért, mert megjelentek az ezoterikus vallások és a különböző vallásos pszichotechnikák, és sokan visszaélnek ezekkel. Húsz évvel ezelőtt divatozott nálunk az agykontrollnak nevezett ezoterikus butító mozgalom, ennek kapcsán terjedt el a szlogen: le kell menni alfába (ti. az agyhasználat alapszakaszába!). Kőbányán laktunk akkoriban, s mondtam sokszor a feleségemnek, hogy most lemegyek alfába! Volt ugyanis egy Alfa nevű bolt a szomszédban, oda mentem vásárolni. De félretéve az iróniát, az igazi, Isten szerint való elmélkedés, meditálás, tűnődés hallatlanul fontos dolog. Az Isten útjainak a szemlélése nem pusztán azt jelenti, hogy szemmel tartom az Isten ösvényét, hanem szemlélem is. Hogyan tanulunk meg Isten útján járni? Szemléljük és figyeljük, hogy mások, akik előttünk voltak, hogyan jártak az ösvényen.
Lám, Jézus milyen nagyvonalú és olyan bölcs ebben a tekintetben! Szolgálata során ezer ütközése volt a farizeusokkal, mégis azt mondja korának eme nagy szenteskedőiről, hogy amit mondanak nektek, azt megtartsátok! Mert a farizeus is hirdette az Isten útját, betűről-betűre felmondta a törvényt, beszélte az Isten ítéletét, és kijelentette, hogy mi az Isten útja. Az már más dolog, hogy nem járt rajta! De mi minden jó és rossz példából egyaránt megtanulhatunk figyelni, szemmel tartani és az Isten útját szemlélni. Csodálatos és titokzatos út ez. És emiatt ezen gondolkodni, elmélkedni, töprengeni kell. Nagyon sokszor utólag látjuk meg, hogy miért kellett nekünk azon az úton menni. Sokszor pedig rángatózunk, mint az önfejű gyermek, amikor mennie kell a szülőkkel valahova, szinte kitépi magát édesanyja kezéből, mert nem akar menni, - de majd egyszer megérti, hogy arra kellett mennie. Olykor az egész életünk ilyen rúgkapálás: miért arra vezet engem az Isten? -, nem lesz az jó, nincs ott semmi, csak baj vár rám, ott nyomorúságok, pofonok jönnek, megaláztatás ront rám, töredelmeken kell átmennem! Mi valami szép, rózsaszirommal fölhintett úton szeretnénk járni, nyílegyenesen, vagy éppen lankán, és persze, lefelé, mert fölfelé bizony fáradságos. Aztán utólag – erre utal a szó: elmélkedem - , utólag értjük meg Isten útját, ámbár Ő sosem titkolja célját. Ahogy Ezékiás király mondja, akit Ézsaiás próféta megintett, hogy készüljön, mert meg fog halni, majd mégis kegyelmet és életet kap: áldásul volt (javamra vált) a nagy keserűség (Ézsaiás 38,17). Nézem az Isten útját és gondolkodom rajta: ez miért ilyen út? -, ennek miért kellett így vagy úgy lenni? Sokszor leginkább azt érezzük, hogy nincs is velünk Isten, otthagyott bennünket, föltett bennünket az útra: aztán eredj. De ezt csak Madách Istene mondja, a Biblia Istene nem. Madách Istene mondta Ádámnak: lásd, mit érsz magadban! -, eredj, menj végig a történelmen. S ki van ott végig szegény Ádámmal és Évával, Madách szerint? A hamis súgó, Lucifer, aki még a világtörténelem rendes szövegkönyvét sem tudja rendesen odasúgni nekik, csak bajba, jajba viszi őket. Isten azonban velünk van, ha az Ő útján járunk, ha számunkra Ő az út. Ezért írd szívedbe beszédét!
És aztán azt mondja a következő versben: gyönyörködöm a Te rendeléseidben. De ez most nem ugyanaz a gyönyörködés, amit az imént hallottunk. Az előbb azt mondta, hogy gyönyörködöm az Isten valóságában, ujjongok az Istennek, ahogy az Isten megmutatja magát, itt viszont egészen konkrétan az Isten rendeléseiben gyönyörködik. Különös szó ez. Önfeledtséget jelent, amit minden szülő – de még inkább nagyszülő – átél, amikor a kicsi gyermek először felül, vagy kezébe adunk valamit és bíbelődik vele. Játszik. Játszik, és közben tanulja a világot. Ugyanazt a szót használja Ézsaiás próféta is, amikor messiási jövendölést tesz, és azt mondja, hogy az üdv-idő olyan lesz, hogy: gyönyörködik a csecsszopó a viperák lyukánál, és a csecstől elválasztott a baziliskus lyuka felett terjengeti kezét (Ézs 11.8)  - nem kell félnie. Tapogathatja a világot, gyönyörködik a világban, megfogja, tapogatja, magához vonja, elsajátítja, az neki gyönyörűség. Élvezi. Azt mondja a zsoltáros: élvezem az Isten rendeléseit, mert ezek jó rendelések. Élvezem az Isten döntéseit.
És végül azt mondja a zsoltáros szívből fakadó kéréssel: beszédedről nem feledkezem meg. Emlékszünk, a múlt alkalommal kéréssel fordult Istenéhez, ezt hallottuk a nyolcadik versben: soha ne hagyj el engem. Most azt mondja: beszédedről el nem feledkezem. Fogadalmat tesz, ígéretet tesz. A kérésre elkötelezéssel válaszol.
De, van itt bökkenő, és ezért kérek mindenkit, hogy a 17. verstől a következő szakaszt jövő vasárnapra ki-ki olvassa el, nézze meg, gondolkodjon rajta, meditáljon rajta, figyelje az Isten útjait, - mert van itt egy bökkenő. A lekcióban a gazdag ifjú történetét olvastam. Ez a fiatalember bizton énekelte ezt a zsoltárt, nyilván gyermekségétől fejből tudta. Most odalép Jézushoz: jó Mester, mit cselekedjem, hogy elnyerjem az üdvösséget? Akkor azt mondja Jézus: tudod a parancsokat (melyekről a zsoltár is beszél). Számba is veszik a parancsolatokat, és ekkor azt mondja az ifjú: én ezeket kora gyermekségemtől megtartottam. Jézus ránéz – mondja a szűkszavú Márk evangélista – és megkedveli. Ez igen! Kora gyermekségétől, mindig, éjjel és nappal... Ám Jézus a megkedvelésen túl a kérdést összekapcsolja egy diagnózissal és azt mondja: egy fogyatkozásod van. Menj, add el minden vagyonodat, jer és kövess engem. Nem azt mondja Jézus a gazdag ifjúnak, hogy ne füllentgess itt nekem, hogy mindent megtartottal, mert sok parancsolata van az Istennek, és ha csak egyet elrontottál, semmit nem tartottál meg. Ne áltass itt engem, csak kiöltöztél a randevúra csodaszépre, megfésülted magad, fölvetted a legjobb cipődet, ami nem is a tiéd, hanem a barátiadtól kérted el a találkára, mutatod itt magad szépnek. Dehogyis. Jézus ránéz, megkedveli, és mégis jelzi: van egy fogyatkozása. Nos, azért kell a szívünkbe venni a zsoltárt, és zsoltárral együtt a szívünkben elrejteni Isten rendeléseit, mert óriási különbség van aközött, hogy valamit a szívünkre veszünk, meg aközött, hogy a szívünkbe bevesszük és elrejtjük.
Nemrégiben láttam egy filmet, szerepelt benne egy szent asszony, egy apáca, aki odaadó életet él, segíti a szegényeket, menhelyet tart fenn, ingyen konyhát működtet, jár a gazdagokhoz, kunyerálja tőlük az elesettek számára a támogatást. Aztán jön az életébe egy nagy drámai fordulat, megrendül, kivetkőzik az apáca ruhából és azt mondja ismerőseinek: most jöttem rá, hogy nekem eddig azért volt szükségem Istenre, hogy ne kelljen soha önmagammal szembenézni. De nekünk, testvérek, nem ezért van szükségünk Istenre, hanem éppen azért hogy belelássunk igazán önmagunkba; ahogy Kálvin mondja: Isten-ismeret nélkül nincsen önismeret, és ez a sorrend megfordíthatatlan. Szívembe írom a Te beszédedet... Nem a szívemre veszem, mert amit a szívünkre veszünk, azt ledobjuk, mert nem bírjuk el. Isten nem azért nyilatkoztatja ki igazságát, szentségét, tökéletes akaratát, életútját, hogy a szívünkre vegyük, hanem hogy elrejtsük a szívünkben.
A múlt alkalommal azt mondtam, aki az Isten útján jár, akinek Isten az útja, annak Isten sose kerül az útjába, az sose fogja úgy érezni, hogy útjába állt az Isten, - hiszen maga Isten az útja. Aki pedig Istennek a beszédét a szívében elrejti, és aztán – mert a szív teljességéből szól a száj – hirdeti, gyönyörködik benne, gondolkodik rajta, nézi, élvezi, nem felejti el, az nem a szívére veszi Isten beszédét, hanem boldogan tudni fogja, hogy aki Istennél van, aki Istenben van, az a boldog ember. Gyönyörködöm rendeléseidben, beszédeidről soha nem feledkezem meg. 
Ámen

Kedves Maris és Máté! Kedves Ifjú Pár!
A boldog élet tartalomjegyzékét olvastam fel számotokra. A zsoltárok könyvének első része ez, egyszerűbben szólva: fejezete, mely – jellemzően – az ábécé első betűjével kezdődik, és nyomban megmondja, hogy kik a boldog emberek.
Mindjárt le kell szögezni: nem árul el vele nagy titkot a zsoltáros, mi több: szinte közhelyeket mond. De csatlakozzam most én is a zsoltároshoz – közhelyeket fogok én is mondani, de a szó régi értelmében (loci communes), vagyis fontos igazságokat, nagyszerű belátásokat, érvényes üzeneteket.
1. Az első közhely: lehetséges boldognak lenni. De mindjárt tegyük ezt fontos igazsággá is: a zsoltáros nem azt mondja, hogy mindig boldog lesz az istenszerető ember, vagy hogy akkor is boldog lesz, ha nehéz terepre téved vagy rásötétedik váratlan és kéretlen sorsproblémák tömkelege. Csak ennyit mond: boldog... – ez állítmány. S voltaképpen ezzel az okot és a hatást olyan szerves életszövevénnyé teszi, hogy érezzük: nem is kell ezeket megkülönböztetni – boldog az istenszerető ember, mert tud szeretni -; mert aki tudja Istent szeretni (lehetetlen lehetőségünk ez!), az tudja szeretni embertársát, egészen közelről: társát – még közelebbről: párját (de erről még majd szólok). Arra buzdítalak hát benneteket – legyen ez a buzdításom kis közhely a nagy közhelyben -, hogy szeressétek Istent! Éspedig egészen pontosan így szeressétek: ne járjatok a gonoszok tanácsán, ne álljatok meg a bűnösök útján, s ne üljetek a csúfolók székébe, hanem Isten csodálatos törvényében gyönyörködjetek, azon gondolkodjatok éjjel és nappal. Milyen ez a törvény? Például olyan, hogy kerülni tanácsol gonoszt, bűn és gőgöt. Például, s még inkább olyan, hogy szeretni rendeli az embert! Például olyan, hogy férfinak nőt rendel társul, nőnek férfit. Például olyan, hogy egymásnak rendelt titeket.2. A második közhely: lehetséges tudni arról, hogy Isten szeret bennünket. Ez is közhely, de amikor az igazsága elhatol a szívünkig, akkor: nagyszerű belátás. Az imént azt mondtam: Istent szeretnünk – ez lehetetlen lehetőség. S azért mondtam ezt, mert ahhoz még el kell jutni erre a belátásra. Akik ideáig hoztak-hordoztak, neveltek-növeltek benneteket, mind ezt suggalták. A régiek, például Szent Ágoston vagy Kálvin, úgy mondták ezt, hogy azt még úgy-ahogy elfogadjuk, hogy Isten jósága hordoz, gondviselése vezet, teremtésének ajándékai elhalmoznak –, de ez már másféle és meghatározóbb, sorsdöntő ismerete Istennek, hogy megengesztelődése kegyelmét ajánlja nekünk Krisztusban! Mosz ezt a sejtelmet mondja ki a zsoltáros: boldog az az ember, aki gyönyörködik Isten törvényében – öröme van abban, hogy Isten szereti őt! Ezt elhinni: hogy Isten szeret engem, ezen gondokodni éjjel és nappal: hogy Istenben nincsen titok, csak egy, hogy végtelenül szeret – nos, ez csodálatos belátás, mitöbb látás. Aki így látja Istent, az boldog ember – mert a társát, a párját, akit Isten mellé rendelt, őt is így fogja látni. Úgy látni, ahogyan Isten lát – ez a boldog élet.3. Az utolsó közhely - a boldog ember élete áldott élet. Ez pedig azért közhely - , vagyis érvényes üzenet: mert a boldogság: megosztást is jelent. Közös helyet, helyet, ahol ti vagytok és éltek, helyet, ahol közösségetek van egymással – mégpedig szent élet-közösségetek (ahogy Pál apostol mondja a házasságról: titokzatosan csodálatos közösségetek – Ef 5,32), és közösségetek van Istennel, ahogy a Prédikátor mondja: a hármas kötelék nem könnyen szakad el (Préd 4.12). Ezt fejezi ki a zsoltár egyszerű képe: olyanok lesztek, mint a folyóvízek mellé ültetett fa. Ennek a fának abból van élete, vagyis azért van gyümölcse, azért nem hervad el a levele, azért lesz munkája szerencsés – mert köze van az istenihez, abban gyökerezik – ilyen gyszerű az, amit boldogságnak nevezünk. A gyümölcs, a virágzás, az eredmény: ez mind látható; a begyökerezés: rejtett, de biztos megtapasztalás.  S ami a felfoghatatlan titok, azt így mondja, többes számban: folyóvízek mellé ültetett:  - a kegyelmek sokszorosságáról sejtet ez valamit, amit az apostol felette bővölködő kegyelemnek nevez (Rm 5,20-21).
Kedves Maris és Máté! Azt kívánjuk, hogy közös életkönyvetek első lapján, az első fejezetben, az élet-ábécé első betűje álljon: aki Istent szereti,  továbbá álmékodik azon, hogy őt Isten szereti, vagyis aki Istenben gyökerezik: az boldog ember. Akik Isten szeretik, azoknak minden a javukra van (Rm 8,28). Egyszerre állítás ez – és ígéret. Mi most áldást-kívánva állítjuk: boldogok vagytok, s boldogságotoknak örvendezve buzdítunk az ígéretre is: csak azt őrízzétek meg szívetekben, abból sarjad minden igaz és jó és szép, abból fakad az egész élet.
Ámen