Bogárdi Szabó István Dr.

Református templomban lehet, hogy szokatlanul hangzik, de ma klerikus prédikációt fogok mondani. Az apostol itt, a kolossébeli gyülekezethez írott levele elején, a Krisztust dicsőítő énekében ezt a szót használja: klérosz. És a 16. zsoltár görög fordításában is ezt a szót találjuk: klérosz. Klérus. Hálát adok Istennek, mondja az apostol, hogy alkalmassá tett titeket az Isten dicsőséges klérusában való részvételre - így fordítjuk: az Isten örökségében való részvételre. Tehát nem a szó modern, némileg leszűkített értelmében mondok ma klerikus igehirdetést, hanem az örökösökről szeretnék szólni. Hogy jól értsük ezt, hadd idézzek néhány igét, és ezt azt hiszem, ezek mindannyiunkat elgondolkodtatnak. Lukács evangélista azt mondja, hogy amikor Pálék megérkeztek Thesszalonikába, azok, akiket megérintett az evangélium, vagyis Pál és Silás bizonyságtétele, csatlakoztak hozzájuk, szószerint: csatlakoztak az örökséghez (ApCsel 17,4). A keresztyén gyülekezet az örökség. Csatlakozni Isten népéhez azt jelenti, hogy az örökség részévé leszünk. Másutt azt olvassuk, hogy amikor az apostolok a Szentlélek kitöltetésére készülődnek, de híjával volt az apostolok száma, tisztázták, valakit be kell állítanunk erre a tisztre. És ott is ezt a szót használják (ApCsel 1,26). És erre a szolgálatra (vagyis örökségre) sorsot vetettek. Az örökség és a sors szó ennek a régi görög szónak az értelmében, ugyanaz. A szent szolgálat szent örökség, és egyúttal sors is. És örökösök a gyülekezet tagjai is, Isten üdvözítő ígérete szerint: az örökélet örökösei (Gal 3,29). Mit mond itt az apostol? Hálát adunk Istennek, hogy alkalmassá tett bennünket az Ő örökségében való részvételre; alkalmassá tett arra, hogy Isten népéhez tartozzunk, szép sorsot adott nekünk az Isten. Most ünneplünk itt, Maglódon. Isten 114 esztendeje ajándékozott fundust, helyet, lehetőséget maglódi reformátusoknak. Lehet, hogy 114 évvel ezelőtt, és azóta is sokszor, nem így élte meg a gyülekezet, hogy ez sors lenne, inkább örökségként tekintett Isten ajándékára. Az örökséget pedig meg kell őrizni, nem lehet elkótyavetyélni, tovább kell örökíteni, és az örökséget folyamatosan gazdagítani kell. Én most rá sem ismerek erre a szent helyre, holott többször jártam erre. Méltó és szép az örökség, és hisszük, hogy méltó és szép a gyülekezet is, ebben a szent igyekezetében.
S hogy mennyire így van mindez, azt még néhány szóval hadd világítsam meg. Azt mondja az apostol: hálát adunk Istennek, aki alkalmassá tett az Ő dicsőséges öröksége való részvételre. Két Szentírási történet megvilágítja, hogy milyen mély és erős az, amit az apostol mond. S egyúttal figyelmeztet is, mert mi, örökösök, tudniillik az üdvösség örökösei, egyszóval, mi, klerikusok hajlamosak vagyunk az áldást járandóságnak venni. Pedig ezt az örökséget sem megvenni, sem kierőszakolni nem lehet. Az Apostolok Cselekedetében olvassuk, amikor Simon mágus látta Péter apostolban a Szentlélek hatalmát, a csodatevő, gyógyító, szíveket és életeket megváltoztató hatalmat, örökségadó hatalmat, megkínálta Pétert pénzzel, hogy adja már el neki a titkot. És azt mondja Péter: neked semmi közöd nincs ehhez az örökséghez (ApCsel 8,21). Ezt nem lehet megvenni. Nincs olyan ügyesség, és nincs az a rábeszélő erő, hogy azt, amit Isten kegyelméből, jóságából, szeretetéből elkészített a számunkra, azt más módon, mint szabad és befogadó hittel megragadjuk. És van ennek egy másik jelzete is. Jézus örökségről beszél az egyik legdrámaibb példázatban. Volt egy gazdag ember, aki szőlőbirtokot vett. Betelepítette, körülkerítette, munkásokat fogadott föl, s mikor eljött az idő, hogy kiadják neki az alku szerint neki járó részt, elküldte a szolgáit: adjátok ki az én részemet. Az egyiket megverték, a másikat kidobták a kerítésen kívül, a harmadikat meggyilkolták. Ekkor ezt mondotta a szőlő ura: elküldöm a fiam, hátha reá hallgatnak. És mikor megy a fiú, azt kiabálják a gonosz szőlőmunkások, ő az örökös, jertek, öljük meg őt, és mienk lesz az örökség! Megfogták, meggyilkolták, és a kerítésen kívülre vetették. De nem lett övék az örökség. (Mt 21,38) Sem ügyességgel, sem rábeszéléssel, sem pénzzel, sem erővel, sem hatalommal, egyedül csak az Isten Lelke által lesz miénk az örökség.
Sőt, értsük jól az apostolt: mi magunk leszünk mi örökséggé! És ez a döntő dolog. Hiszen azok a szavak, amelyekkel az apostol a kolossébeli gyülekezet előtt magasztalja Istent, nem tárgyként, birtokként beszélnek az örökségről, hanem ránk mutatva szól! És így voltaképp azt kérdezi tőlünk, személyesen: te csatlakoztál-e az örökséghez? Csatlakoztál-e a gyülekezethez? Tagja vagy-e az Isten népének, mert ez az Isten öröksége. Ez az örökrész., ez, ami megmarad. És ebbe bele van foglalva az örökélet, az üdvösség. És semmi mást nem is kell kérdeznie Isten népének: gyarapítja-e az Úr üdvözülőkkel a gyülekezetet? Ha szép a templom, és ez itt gyönyörű, ha van a gyülekezetnek közösségi háza, és ez itt szép, ha szól a harang, és megnyílik a templom ajtó, és lelkipásztor, presbiterek, tanítók, gyülekezeti munkások együtt szolgálnak itt, minden munkájuk erre a kérdésre irányul. Ha van valódi kérdése a szívünknek, amit örömünkben és nyomorúságunkban, mindenféle élethelyzetünkben fel kell tennünk, az csak ez lehet: gyarapítja-e az Úr örökösökkel a gyülekeztet? Ezért buzdítja így a kolossébeli gyülekeztet: adjatok hálát az Atyának, Aki alkalmassá tett minket a szentek örökségében való részvételre a világosságban, aki kiragadott bennünket a sötétség hatalmából, és átvitt az Ő szeretett Fiának országába. Amíg nem vagy klerikus, vagyis nem vagy örökös, amíg nem öleled magadhoz, hogy Isten örökkévaló kegyelméből gyermekévé fogadott, addig a sötétség hatalma a te örökséged. Addig záros a léted. Addig a halál, az elveszés és a végzet foglya vagy. Adjunk hálát az Istennek, Aki alkalmassá tett bennünket, hogy a csodálatos örökségben részesedjünk.
Még néhány szót hadd szóljak arról, hogyan függ össze az örökség és a sors. A 16. zsoltárban ujjongva mondja Dávid, hogy semmiben nem lát hiányt, Isten megelégíti őt. Így fejezi ki: Az Úr az én osztályos részem és poharam; te támogatod az én sorsomat, Az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nékem. (Zsoltár 16,5-6) Azt az eseményt idézi fel a zsoltáros, amikor Isten népe a pusztai vándorlás után megkezdte a honfoglalást, és sorsvetéssel osztották szét a törzsek között a területet (Józsué 13,6). Mert hát miként másként is osztották volna szét? Még nem foglalták el, még nem voltak érdemek, még nem alakult ki az emberi dicsőségek rendje. Így kellett lennie. Kisorsolták. És azt mondja a zsoltáros: milyen jól perdült az a kocka, milyen jól jött ki az a sorsvetés, hogy nekem szép és kies örökség jutott. A sorsvetésben mindig van valami feltétlenség. Ahogyan Mátyást is azért sorsolták apostolnak, mert nem tudták eldönteni (ApCsel 1,41). Igen, tudom van ennek az árnyékos oldala is. Ez a leginkább akkor jön közel a szívünkhöz, amikor arról olvasunk, hogy. sorsot vetettek egyszer egy hajón, hogy megtalálják, ki a felelős a viharért. És az Jónásra esett, akinek volt örökrésze, akinek az üdvösségre hívó szót kellett volna hirdetnie, de felmondta a szolgálatot, és Ninive helyett másfelé indult. Hát vihart küldött az Úr a tengerre, és már-már süllyedt a hajó, és kisorsolták, ki a felelős. Jónás volt a felelős (Jónás 1,7). Elővették és tengerbe hajították. Van ilyen sorsvetés is. Ez a kegyelem örökségének az árnyékos oldala. S tudunk még egy sorsvetésről, amikor Isten már az üdvösséget készíti nekünk. Beteljesedett a 22. zsoltár szava is: köntösömre sorsot vetettek (Zsolt 22,19). Ott Krisztus kereszt alatt teljesedett ez be, amikor a pribékek sorsot vetettek Krisztus köntösére, hogy ne kelljen kettészakítani azt az értékes szövetet. És ha ez beteljesedett, akkor minden örökség-jövendölés beteljesedett. Beteljesedett az is, hogy Jézus kereszthalála a bűnökért hozott áldozati halál. Beteljesedett, amit Ézsaiás is jövendölt, hogy bűneinkért volt rajta Istennek a büntetése, és mi szenvedései általa igazultunk meg (Ézs 53). És beteljesedett, hogy Isten ott, az ártatlan halálban ragyogtatta fel örökkévaló érvénnyel irántunk való szeretetét. Ott, ahol minden véget ért, ott nyitotta meg az örökség-kaput. Adjatok hálát az Istennek, hogy alkalmassá tett titeket az Ő szent örökségében való részvételre. A klérus szónak van még egy különös jelentés-tartománya. Ha valakire azt mondjuk, azt fejezzük ki vele: nem ért hozzá. Nos, mi magunkban laikusok vagyunk mind üdvösség kérdésében. Hozzá nem értők és alkalmatlanok. Nem vagyunk kompetensek, ha szabad ezt a közkeletű szót mondani. Ezért mondja az apostol ujjongva: adjatok hálát Istennek, aki alkalmassá tett titeket, bevont benneteket az örökségbe. Kihozott benneteket, alkalmatlanokat, az elveszésnek, a halálnak, a bűnnek a fogságból és átvitt az Ő szerelmes Fia országába. Mert ott van az örökség, ott van az üdvösség, ahol Krisztus.
Ünneplő maglódi Gyülekezet! Ma hálaadásra jöttünk egybe. Isten megáldotta és megsegítette a gyülekezetet eltervezésében és munkájában. Hát, ha ebben ilyen bőséggel meg tud áldani az Isten, akkor mennyivel inkább, mennyivel még inkább életre áld meg üdvösségre, örökségre tartozó dolgokban. Tudom, vannak keresztyének, akik úgy élik meg a mai világban a keresztyénségüket, mint valami nehéz és küzdelmes sorsot. De ha most eljutott szívükig az apostol szava – a mi sorsunk, osztályrészünk, örökségünk üdvösség! –, akkor már nem kell a sorsunktól elfutni, hanem ideje boldog szívvel magunkhoz ölelni. Nem érdemletttük, nem megszereztük, nem járandóság teljesült, hanem kaptuk kegyelemből ajándékba – de örökre.
Ámen

Két igét olvastam. Az egyik nagy ünnepünket, a virágvasárnapi bevonulást idézte fel. A másik pedig nagycsütörtök éjszakájára visz el. Bár időben csak öt nap választja el a két történetet, a különbség ég és föld, dicsőség és gyalázás, ujjongás és aztán a nagypénteki kiáltás: feszítsd meg! Nem a dráma kedvéért olvastam együtt a két igét, hanem azért, hogy világossá legyen: Isten szeretetének, és a megváltásának lényeges mozzanataihoz érkeztünk el. Mai nyelven szólva: ebben a két történetben a nyilvánosság-szociológia és a nyilvánosság-politika tárul fel, és ezek révén sejthetünk meg valamit abból, amit nyilvánosság-teológiának nevezhetünk. Erről a háromról szólok ma röviden, hogy a beiktatandó lelkipásztor is lássa, milyen lesz a szolgálati helye, és a gyülekezet is lássa, hogy miért kapott Istentől lelkipásztort. Mi pedig, akik itt vagyunk velük a hálaadásban és imádságban, így vigyük őket Isten elé könyörgéseinkben.
Jézus virágvasárnapi bevonulásának van egy nyilvánosság-szociológiai, vagy mélyebben: társadalom-lélektani valósága. Lukács evangélista elírja, hogy amikor Jézus és követői Jeruzsálem felé közeledtek, a nagy sokaság örvendezve kezdte dicsérni Istent azokért a csodákért, amelyeket láttak. Jézus nem végzett csodákat zugolyában. Cselekedetei nyilvánosak voltak: megesett a szíve a betegeken, szegényeken, és csodát tett, és éppen azért, hogy nyilvánvalóvá tegye Isten szeretetét. Ami Virágvasárnap Jeruzsálemben történt, az nem egyéb, mint ezeknek a csodáknak hatalmas erővel megszólaló visszhangja. Ez tehát a nyilvánosság-szociológiai valóság: a kimondott szó itt sokkal nagyobb erővel visszhangzik, mint amilyen erővel kimondták. A visszhang rendesen mindig gyengébben, de legalábbis fokozatos elhalkulással érkezik vissza hozzánk. De lám, a csoda visszhangja most többszörös erővel szól, divatos szóval: multiplikálódik. Ujjongók sokasága hömpölyög, akik mennek fel a nagy ünnepre, Jeruzsálembe, és hozsannát kiabálnak. Olyan egyszerű dolog ehhez csatlakozni. Gyerekkorom marandó élménye a szüreti szüreti felvonulás. Mentek a feldíszített szekerek ki a szőlődombokra, s mi, gyerekek csak bámultuk a vonulást, aztán egyszercsak belesodródtunk, és már csatlakoztunk is. Csatlakozzunk! A keresztyénség jó ügy, mert a Krisztus ügye. Jó dolog a győztesek csapatába bekerülni.
Tudjuk, nemsokára bekövetkezett az ütközés, és ezzel már át is lépnünk a nyilvánosság-politikába. Azt halljuk, hogy az ott lévő farizeusok rászóltak Jézusra: dorgáld meg tanítványaidat, hallgattasd el őket! Tökéletesen értik, honnan indult a dolog – Jézustól indult a dolog, a tanítványai neki ujjonganak. S tudják, Jézustól kell megkövetelni a csendet. Még a Tiberiás tengere körül történt, amikor Jézus ötezer embert megvendégelt, hogy a tömeg felindult elragadni Jézust és királyt csinálni belőle. Akkor Jézus mintegy kitépte magát a kezeik közül, és félrevonult magányosan. Tudták ezt a farizeusok is. Jézus, dorgáld meg a tanítványaid! - követelik most. Hiszen, úgymond, nem akarsz te király lenni, ugye! A kenyércsodakor nem akartál király lenni, most se akarj király lenni! Ez itt már nem nyilvánosság-szociológia, hogy tudniillik, a szívünkön átárad valami nagy kegyelem, és mi csatlakozunk hozzá, és az igazságot felnagyítva, megerősítve adjuk vissza. Ez itt már politika. Márpedig a politika a kompromisszumok világa, is. János evangélista név szerint felsorolja azokat, akik Jézus letartóztatásakor vezették a hatóságot. Megemlíti Kajafás nevét is, és azt mondja, ez a Kajafás volt az, aki a Nagytanácsban azt mondta: jobb, hogy egy ember haljon meg, mintsem az egész nép elvesszen. Ha jól olvassuk az evangéliumokat, ez a mondat és nyomában a halálos ítélet virágvasárnap délutánján született meg. A bevonuláskor még lett volna mód hátralépni, kiszállni a nagy ujjongásból. Mester, dorgáld meg a tanítványaidat! - mert különben...Különben elszabadulnak a dolgok. Éppen ezen töpreng a Nagytanács, és kétségbeesetten keresik a kiutat: mit csináljunk, az egész világ Jézus után megy, aztán majd idejönnek a rómaiak, elveszik tőlünk hatalmat, meg a népet is. Mester, dorgáld meg a tanítványaidat! Vagyis: nem engedd szabadjára az indulatokat, az érzéseket, nem kell itt a régi szabadságharcos szimbólumokat, a makkabeusok által használt pálmaágakat lengetni, nem kell a Zakariás próféciáját idézgetni, hogy a messiás-király szamárháton ülve jön majd el! Érti mindenki ezt a jelbeszédet. Dorgáld meg tanítványaidat! Amikor Annás megkezdte Jézus kihallgatását, nyomban feltárult az emberi cinizmus minden mélysége. Hiszen eldöntötték már, hogy halálra adják őt. Jobb, ha egy ember hal meg, mintsem, hogy az egész nép elvesszen. Eldöntötték. Akkor miért kell ezt az eljárást lefolytatni? Miért kell ismertetni az ügymenetet, miért kell kihallgatást tartani, miért kell tanukat becitálni, miért kell ítélethozatalra visszavonulni? Hiszen már eldöntötték. Ezt már itt csak egy afféle, ahogy régen mondták, konstruált eljárás, koncepciós per. De amikor Annás megkérdezi Jézust: mondd csak meg, mire tanítottad tanítványaidat? - akkor Jézus azt mondja: én nyilván szólottam a világnak, soha semmit titokban nem szólottam, miért kérdezel engem? Kérdezd azokat, akik hallották, amit szóltam nekik, íme ők tudják, amiket nekik szólottam.
És itt kezdődik a nyilvánosság-teológia. A feltámadott Úr Jézus Krisztus ezt mondja tanítványainak: menjetek el széles e világra, tegyetek tanítványokká minden népeket. S korábban: ímé, elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé. Továbbá: nem különb a tanítvány az ő Mesterénél, mindazáltal boldog az, aki bizonyságot tesz mindarról, ami tőlem hallott, és látott. De most azt mondja itt Annásnak: nincs mit mondanom. És ezzel egyszerre teljesíti Ézsaiás jövendölését, aki az Úr szenvedő szolgájáról azt mondta: néma volt, mint a bárány az őt nyírők előtt (Ézs 53), és lám, nem szól a pere során. Hallgatsz-e? – kérdezi a főpap. Hallgatsz-e? - kérdezi Pilátus. Ám Jézusnak már nem kell szólnia. Csak ennyit mond: kérdezd azokat, akik velem voltak, akiket tanítottam, akiknek mindent elmondtam. Kérdezd a tanítványokat is – csak ennyit mond. Ők fogják tovább hirdetni Isten országának nagy titkát, Isten szeretetének az üzenetét. Ők lesznek a tanúságtevők, a bizonyságtevők.
Kedves dunapataji gyülekezet! Amikor lelkipásztort választottatok, nyilván, sok mindent vettetek figyelembe. Helyi szokásokat, hagyományokat is. De ezek a mi emberi igényeink: szép ember legyen a pap, mosolygós legyen, zengő hangú stb. Hitvallásaink szerint ezek közömbös dolgok. Mindegy, hogy van-e bajusza a lelkésznek, hogy magas ember-e, szép ember-e, mindegy, hogy kilenc diplomája van-e, ha nem mehetnek hozzá azok, akik csak a nyilvánosság-szociológiában és a nyilvánosság-politikában tudnak az Isten dolgairól hallani! Mert, ha nem mehetnek hozzá, hogy az igazi titkot meghallják, akkor tényleg mindegy, hogy milyen. A lelkész hivatása, küldetése az, hogy elmondja, tanúsítsa mindazt, amit a mi mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztusban kinyilatkozott. A pap – mondja Malakiás próféta – a Seregek Urának követe, vagyis a Jézus Krisztus elhívott tanítványa és tanúságtevője. És most megfordítom a dolgot. Ha a ti megválasztott lelkipásztorotok nem Istennek embert-mentő szeretetéről, nem az üdvösség titkáról, nem az Isten és az ember örök szövetségéről, nem Isten és ember megbékéléséről szól nektek, akkor mindegy, hogy miről beszél. Mondhat szépet és csúnyát, magasztost és közönségest, mindegy, ha nem erről beszél. Isten őt azért küldötte ide, hogy választ adjon arra a kérdésre, amit ma is föltesznek az emberek, a kicsik és a nagyok, a peremre szorítottak és a hatalmasok, a sodródók, és az ügyeskedők, az alkudozók és a harcolók, amit feltesz minden az ember: ki ez a Jézus? Mit tanított ez a Jézus? Mit akart ez a Jézus? Kik ezek a keresztyének? Mit akarnak ezek a keresztyének? Lelkészeteknek kell első helyen válaszolnia ezekre. És nektek is ez a hivatásotok: Isten embermentő szeretetét megélni úgy, hogy az mindenki számára felragyogjon. János evangéliuma így kezdődik: a világosság a sötétségben ragyog. Az ige, amit most János evangéliumából felolvastam, nagycsütörtök éjsötétjébe visz el bennünket. De ott nagycsütörtök éjsötétjében, ott ragyog a Jézus szava: nyilván szólottam! Soha titkon semmit nem mondottam! Ragyog a világosság. Nincsen a keresztyénségben semmi titok - ez a titka. A világ legegyszerűbb, mondhatnám, leginkább magától értetődő dolga van benne, olyan nyilvánvaló, mint az, hogy egy meg egy az kettő. Isten nem mondott le az emberről, az ember pedig, ha le is mondott Istenről, nem tudja Őt kikerülni. Isten közbenjárót adott, hogy a tőle elidegenedett, bűnében veszteglő embert visszavezesse Önmagához. Víz nélkül nincsen élet. Miféle titok volna hát a keresztyénség, ha azt hirdetjük, hogy Jézus Krisztus az élet vize?! Kenyér nélkül nincsen élet. Miféle titok volna hát, ha azt mondjuk, hogy Krisztus az élet kenyere?! Nincs titok abban, ha azt mondjuk, hogy aki világosságban jár, az nem botlik el! Ilyen egyszerű dolgokból áll a keresztyénség. Csak mi gondoljuk, hogy az ember számára megnyílott új életnek valami különlegessé csínja-bínja volna. Van, aki azt gondolja, hogy Istennel alkudozni kell. De nem kell vele alkudozni, hinni kell benne. Más azt gondolja olykor, hogy van az Istennel való kapcsolatunknak valami különleges szerkezete volna! Nincsen. Aki hisz, az üdvözül. Ilyen egyszerű.
Azt kívánom, hogy a dunapataji református eklézsiának, és lelkipásztorának, tiszteletes úr Nagy Dávidnak legyen ilyen egyértelmű mindig az Istennel való dolga! És ezzel kívánom neki a legnehezebbet. És azt kívánom a dunapataji reformátusoknak, sőt mindenkinek Dunapatajon: legyen könnyű dolguk, hogy mindig csak azt hallják a lelkipásztor úrtól, amiért őt Isten ideküldte. És ezzel azt is kívánom, hogy legyen nagyon nehéz dolguk. Mert nem a körülményeket kell legyőzni, hanem önmagunkat. Nem a körülményeket kell odarendezni Istenhez, a házunkat, az autónkat, a földünket, a műhelyünket! Krisztus minket személyesen hívott meg az Isten országába. Nekünk kell megtérnünk. Ez ilyen egyszerű. És ezért nehéz. De erre Isten mindig ad tanút, szolgát, igehirdetőt, evangélium-hirdetőt, hogy megértsük: személyesen én kaptam meghívót. Nem titok az evangélium, nem titok az Isten szeretete, nem elzárt dolog az üdvösség nagy ügye, hanem ez a legnyilvánvalóbb. A világosság fénylik a sötétségben.
Úgy kezdtem, hogy olykor elrévedünk: milyen könnyű volt ott, virágvasárnap, amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, és az ujjongó nép hozsannát kiáltott, milyen könnyű volt csatlakozni. Hát akkor, csatlakozzatok testvérek, csatlakozz te is nagytiszteletű úr! Csatlakozzunk mindannyian az ég madaraihoz, a mezők liliomaihoz, a felkelő naphoz, a tavaszi és az őszi esőhöz, a csillagokhoz és a kövekhez is, mert minden Isten dicsőségét kiáltja! Nem nehéz ez - és ez a legnehezebb! De hála Istennek, aki ma is unszol, buzdít és bátorít! Akkor haladunk biztosan a boldogító cél felé, ha mi magunk is ott vagyunk azok között, akik úgy kiáltanak, mint kiáltottak egykoron Jeruzsálemben sokan a tanítványok: békesség a mennyben és dicsőség a magasságban!
Ámen

Érdekes, mi több, provokatív címet választott a Presbiteri Szövetség az idei konferenciájául: Isten irracionális kegyelme. Azért érdekes és provokatív ez a cím, mert voltaképpen egy bibliai igének a tömör visszafordítása: Isten kegyelme minden emberi értelmet felül halad (Filippi levél 4,7). Igen, számunkra a kegyelem munkája sokszor irracionális, ámbár én jobban szeretem azt mondani: szürracionális, mert a kegyelem eleve meghaladja rációt, az emberi megfontolást, és mindazt, amit okosságnak, bölcsességnek tartunk.
A mai ige egészen nagycsütörtök éjszakájához vezet előre bennünket. Az a pillanat van előttünk, amikor Péternek le kell tenni a kardot, mert Jézus lefogja a kezét, – igen, ez is irracionális, hiszen Péter alaposan végiggondolta, hogyan lesz az, amikor elérkezik a döntő pillanat, volt rá jól megszerkesztett forgatókönyve; ez egyértelműen kiderül Lukács evangéliumából. A Gecsemáné kertbe készülődve Péter megmutatta Jézusnak, hogy van náluk két kard (Lukács 22,38-39). Tehát Péter készült. Készülni pedig azt jelenti, hogy logikusan végiggondolni a dolgokat. De le kell tenni a kardot. Mert, mint mondja Jézus, neki ki kell innia azt a poharat, amit az Atya neki adott kiinni. Aztán ennek a pohárnak a kiivása is, Jézus számára – ahogy imádkozik, vért verejtékezik és tusakodik – szürracionális.   Jézus korának minden bölcse egyetértett abban, hogy nincs nagyobb dolog annál, ha valaki életét adja a barátaiért (Jn 15,13). Hadd utaljak csak egy a bölcsek közül, Senecára. De az a pohár, amit Jézusnak ki kell innia, keserű pohár, mert azt a poharat nemcsak barátért kell kiinnia, hanem ellenségért is, sőt. Igen, a barátért odaadom az életemet, a testvéremért kész vagyok meghalni, de az ellenségért? Ezért mondja János apostol a levelében, hogy mikor mi még bűneinkben voltunk, mikor mi még ellenségei voltunk Istennek, mikor mi még haragudtunk Istenre, elbocsátotta testben az Ő Egyszülött Fiát, és megáldozta a bűnök áldozatát, így békélt meg velünk Istenünk (1János 4). Ez is irracionális.
Mindezekből a felolvasott igéhez igazodva csak egyet szeretnék kiemelni. Amikor Jézust megfogták, megkötözték és elvitték Annáshoz, Kajafás főpap apósához, János evangélista megjegyzi, hogy ez volt az a Kajafás, aki azt tanácsolta a zsidóknak, hogy jobb, ha egy ember hal meg, mintsem elvesszen a nép (Jn 11).  Ez akkor történt, amikor Lázár feltámasztásának híre ment, és a főtanács válságtanácskozást tartott, mert teljes zavarban voltak. Mit csináljunk, kérdezgették egymást, mert ez az ember (ti. Jézus) sok csodát tesz, és ha így hagyjuk a dolgot, mindenki hinni fog benne, aztán idejönnek a rómaiak, elveszik tőlünk mind e helyet (a rangot) és a népet is. Ekkor Kajafás, aki abban az esztendőben főpap volt, azt mondta nekik: ti nem tudtok semmit, meg sem gondoljátok, jobb nekünk, hogy egy ember haljon meg a népért, és ne az egész nép vesszen el (Jn 11,50). Ehhez hozzáteszi az evangélista: ezt pedig nem magától mondotta, hanem azért, mert abban az esztendőben ő volt a főpap, tehát jövendőt mondott, hogy Jézus meg fog halni a népért, és nemcsak a népért, hanem azért is, hogy Isten elszéledt gyermekeit egybegyűjtse. Lám, Isten kegyelme minden értelmet felülhalad. Előttünk áll egy vezető, akinek, ahogy a mózesi törvény előírja, be kell majd mutatnia a nagy áldozatot, és ez a főpap most ott ül a Nagytanácsban, és az ő szava jut érvényre a krízis-órán. A nagytanács dönt sok mindenről, például az adókról, ők tárgyalnak a rómaiakkal, ők intézik a közügyeket, és járják a kötéltáncot, mert rajtuk van a római iga, ám ők szabadok is akarnak lenni. Isten tiszta vallását akarják követni a pogány világban, és évszázadok óta lavírozgatnak ezért. Erre jön Jézus, aki csodákat tesz, jeleket művel, halottat támaszt fel, és roppant tömeg hömpölyög körülötte. A zsidók mindig híres rebellisek voltak, sok szabadságharcot vívtak. Mi lesz itt? És a nép megtartására hívatott felelős testület kétségbe van esve. Ez bizony vezetési válság. Mit csináljanak? Ha úgy hagyják ezt a dolgot, ribillió lesz, eljönnek a rómaiak, elkergetik őket, oda a pozíció, oda a szabadság.  Ekkor mondja Kajafá  ezt az egyszerű politikai okosságot, mert ez politikai okosság volt. Hát nem jobb, ha egy ember hal meg, mintsem, hogy az egész nép elvesszen!? Emberi értelem, emberi megfontolás. És amióta világ a világ, azok, akik embereket kormányoznak, népeket irányítanak, békéről és háborúról döntenek, adókat vetnek ki, és próbálják az emberiség ide-oda rángatózó hajóját úgy, ahogy egyenesben tartani, a nagy ütközéseket és katasztrófákat elhárítani, nos, ők mindig is hoztak, és fognak is hozni ilyen döntéseket: jobb, ha egy ember vész el... Jobb, ha egy embert teszünk félre, jobb, ha egy valakit, egy izgágát, egy kiszámíthatatlant, egy nonkonformistát lepöckölünk a palánkról. Így ad tanácsot az emberi értelem.
Ám János hozzátoldja, hogy Kajafás nem magától szólt, hanem próféciát mondott. Hogyan hát? Mégis, itt kapcsolódik össze az, amit Pál apostol mond a buzdításában: Isten békessége, Isten megszentelő kegyelme, Isten visszafogadó szeretete, amely minden emberi értelmet felülhalad, az fog bennünket megőrizni. A régiek ezt úgy fogalmazták: confusione hominum et providentia Dei regitur. Isten gondviselése az emberi zűrzavar által (vagy éppen az emberi zűrzavar ellenére, vagy az emberi zűrzavar kellős közepette) kormányozza ezt a világot. Egy rettenetes és titkos ponton összeér az emberi megfontolás és az isteni üdvterv. És amire azt mondanánk, hogy Kajafás egyszerű reál-politikai megoldást javasolt, az az Isten világában csak egyetlen eleme annak, hogy Krisztus kiigya a pohárt.
Aztán azt mondja János, hogy nemcsak a népért halt meg Jézus, hanem azért is, hogy egybegyűjtessék Istennek minden szétszéledt gyermeke (Jn 11,52). És itt érezzük meg, mit jelent Pál szava: meghalad, felülhalad. Mert, ha csak annyiról lenne szó, hogy Jézus meghal a népért, ti., amit Kajafás gondolt népnek, akkor azt kell mondanunk, hogy Jézus a véletlenek tragikus összjátéka folytán feláldozta magát népéért, a Kajafás népért, az Annás népéért, a Simon Péter népéért. De mit mond János? Nemcsak a népért, hanem Istennek minden elszéledt gyermekéért is! Azokért a rómaiakért is, akik egyébként odamentek volna rendet csinálni. Azokért a görögökért is, akik alávaló barbároknak tartották a zsidókat. Azokért az egyiptomiakért is, akik ezernyi istenséget imádtak. Meg ezekért a magyarokért is, akik most itt vagyunk – Istennek minden elszéledt gyermekéért. János a passió-történet elején megismétli hogy ez a Kajafás volt az, aki azt tanácsolta a zsidóknak, hogy jobb, hogy egy ember vesszen el a népért (Jn 18,14).
Remélem, senkiben nem keltem azt az érzetet, hogy megváltoztatom az Isten igéjét, de mégis így kell mondanunk: Kajafás alternatívát mérlegel: mi a jobb, ha engedünk a kiszámíthatatlan fejleményeknek, vagy ha gyorsan lépünk, és elejét vesszük mindennek? És azt javasolja, jobb gyorsan cselekedni. Jobb, ha egy ember vész el a népért. Mi pedig ezt mint evangéliumot hirdetjük. Az evangélium pedig nem jobb hír, hanem jó hír. Nem jobb, hanem jó, hogy ez az egy meghalt a népért. Mert ember emberért nem végezhette volna el a bűnért való áldozatot. Mert teremtmény nem békíthetett volna meg bennünket Istennel, ezt csak a mennyei közbenjáró, az Úr Jézus Krisztus végezhette el. Kajafás azt mondja: jobb. Mi azt mondjuk: jó! De ez a politikai jobb valójában a rosszabb. Ezért mi nem jobb hírt hirdetünk, hanem jó hírt hirdetünk. Jézus Krisztus érettünk is kiitta a poharat. Hogy ne vesszünk el, hanem megmaradjunk. Kajafás, úgymond, csak mellékszereplő, egy emberi megfontolás megszólaltatója, de ezen keresztül is milyen tisztán belelátunk abba, hogy Isten békessége minden emberi értelmet felülhalad. Felülhaladja a Kajafásét is, az Annásét is, a Péterét is, a Júdásét is, a Pilátusét is. És hadd hirdessem a jó hírt: felülhaladja a miénket is. Ám aki ezt a kegyelmet magához öleli, azt ez a kegyelem fölemeli. Aki ezt a kegyelmet befogadja, azt ez a kegyelem megtartja. Aki elfogadja, hogy Krisztus önkéntes áldozata és dicsőséges feltámadása nyitotta meg az egyetlen utat Isten örök szeretetéhez, az áldás gyanánt el is indulhat ezen az úton. Minden értelmünket, bölcsességünket, belátásunkat meghaladja az Isten megmentő szeretete. Hát ne az eszünkbe, ne a bölcsességünkbe, ne az okosságunkba, hanem Isten szabadító kegyelmébe kapaszkodjunk, hogy megmaradjunk, és általunk is sokak megtartassanak. Ámen

Amikor történelemről beszélünk, akár a mi történetünkről, legyen az bármilyen hosszú vagy rövid, óvatosnak kell lennünk. Az ember ugyanis hajlamos arra, hogy azt mondjuk valamely eseményre: ez korfordító, ez történelmi. Könnyen dobálózunk ezekkel a szavakkal. De ha komolyan vesszük az üdvösség dolgát, voltaképpen csak egyetlen egy »történelmi esemény« van, amikor az ige testté lett. Nincs semmi más, amit úgy minősíthetnénk, hogy mindent megváltoztatott a világban. Márpedig valamire azt mondani, hogy »történelmi«, annak bizony ilyen eseménynek kell lennie. Az ige testté lett, a világosság felragyogott a sötétségben. Mindent ehhez mérünk, mindent innen számítunk, mindent ehhez viszonyítunk, beleértve az egész keresztyénség történetét, és a nagykátai reformátusok történetét is. Ide vezet el bennünket a fölolvasott ige is.
A felolvasott ige magyarázata előtt még egy másik megjegyzést is szeretnék veletek megosztani. És ez már pontosan beleesik az igébe. Ezt olvassuk itt: Jézus pedig kiáltott. Hogyan is? A templom csendes hely. Legfeljebb a prédikátornak engedjük meg, hogy rikoltson egyet, ámbár ma már neki sem, mert a legtöbb templomban hangszóró van, ez már a suttogó hangot is messzire viszi, ne kiabáljon a prédikátor. Beszéljen csak normális hangon, mindenki hallhatja azt. Egyszóval, a templom csendes hely. Ha ott valaki hirtelen felkiált, az már-már illetlenségnek számít. János evangélista, különös érzékenységgel feljegyzi, hogy egy-egy alkalommal Jézus kiáltott. Itt is kiáltott. Ám ez nem azt jelenti, hogy hangosan szólt, – a csodálatos Hegyi Beszédet is nyilván hangosan kellett elmondania, hogy mindenki hallja. Az evangélista ezzel egy drámai, felfokozott helyzetet jelez. Itt is kiáltott Jézus, és ez mintegy megelőlegzi azt, hogy majd kiált a kereszten is, legutoljára így: elvégeztetett!  És ez az itteni kiáltása és az a másik kiáltása ott, a kereszten egyre mutat, ez a mai ünnepünk lényege is.
A drámai helyzet előzménye egyetlen mondatba belefoglalható. Az előző szakaszban olvastuk, hogy a főemberek közül is sokan hittek Jézusban, de a farizeusok miatt ezt nem vállalták nyilvánosan, nehogy kirekesszék őket a gyülekezetből. Mert inkább szerették az emberek dicséretét, mint sem az Istennek dicséretét (Jn 12,43). Nem szükséges mélyebben belebonyolódni a témába, elég a drámát jelezni: vannak ott olyanok, akiknek az életében valamiféle hit-kezdemény sarjadt. Gondoljunk a magvető példázatára, mely szerint az ige-mag egy része köves talajra hull, ott hit-kezdemény lesz belőle, megcsirázik, kihajt, de aztán jönnek életnek gondjai-bajai, és a kis hit-kezdemény elsorvad, nem lesz belőle semmi. Nincsen gyökere, nem tud mélyre ereszkedni. Efféle hit-kezdemény van itt is. Sokan hittek Jézusban, de nem mondják ki, nem válik egészen az életükké, nem lesz belőle aktív és tényleges Jézus-követés, igazi keresztyénség, mert jobban szerették az emberek dicséretét, mint az Isten dicséretét. És nincs nagyobb dráma, mint amikor valakinek az élete felnyílik az isteni világra, megérzi, hogy csak fölfelé, csak Isten felé van a megoldás, csak Istennél van igazi élet, aztán ebből a hit-kezdeményből nem lesz semmi. Nem is dráma ez, hanem tragédia. Ezen a vidéken is sokfelé látni megkezdett házakat. Az egyiken már fent a tető, de nincsenek benne a lakók. A másikon még tető sincs. Némelyiket, látható, már legalább 40 éve elkezdték, aztán nem tudjuk, hova lett a gazdája, csak omlik-romlik az épület. Valami ilyesmit jelez itt az evangélista: sokan hittek, még a főemberek közül is, de mivel jobban szerették az emberek dicséretét, elhagyták ezt a hitet, nem lett belőle semmi. Ha van lélektani oka, hogy miért kiáltott Jézus, akkor ezért kiáltott. És ezzel újra kimondja: kicsoda Ő, mi az Ő szolgálata, és mit jelent Őbenne hinni, és e hitben növekedni. Néhány egyszerű tényt hadd hozzak fel Jézus kiáltásához.
1. Először is azt mondja Jézus: »aki hisz én bennem, nem én bennem hisz, hanem abban, aki elküldött engem. És aki engem lát, azt látja, aki küldött engem. Én világosságul jöttem, hogy senki sem maradjon sötétségben, aki én bennem hisz. Ha valaki hallja az én beszédeimet, és nem hisz, én nem kárhoztatom, mert nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot, hanem hogy megtartsam a világot.« Ezért jött Jézus. És ezért kiált. És akik Jézusban hisznek, és Őt követik, akik nem akarnak kilépni abból a fénykörből, amit a Jézus világossága jelent, azok sem tehetnek mást, mint hogy egész életükkel kiáltanak. Mert az a döntő, amit Jézus hirdet: azért jöttem, hogy megtartsam a világot.  Később még hallani fogjuk, azt is mondja: azért jöttem, hogy az Atya akaratát végezzem, az Atya akarata pedig örökélet. Semmit nem ér a keresztyénségünk, semmit nem ér az Isten-hitünk, hogy ha ez elnémul. Ha a nagykátai reformátusok száz évére, vagy a magyar keresztyének ezer évére, és a keresztyének kétezer évére visszagondolunk, bizony, elmondhatjuk, hogy jaj, de sokszor bekövetkezett ez a kísértés: elhagyni a hitet az emberek dícséretéért. Mondják sokan ma is: legyen a keresztyénség hasznos társadalmi tevékenységet végző vallásos egyesület. Tele a világ olyan üggyel, amit a keresztyének jobban tudnak csinálni, mint bárki más. Az adott szó megtartása, a tisztesség megőrzése, a becsületes igyekezet, - mindez nekünk olyan, mint a kétszer-kettő: magától értetődő. Ha megfogtuk a kapa nyelét, végig kapáljuk a kukorica-sort, s nem jövünk ki belőle a felénél, ezt mi nagyon jól tudjuk csinálni. Dicséret jár érte. És hűségesek vagyunk., ahova letett bennünket az Úristen, az a föld, az az ország, ahol hűséggel szolgálunk. A református papköltővel, Tompa Mihállyal együtt mondjuk: szívet cseréljen, aki hazát cserél. Nem cserélünk, itt vagyunk. És sorolhatnám még, mennyi mindent tudunk tenni, amiért jár a stallum, a kitüntetés, a megbecsülés. De ha nem a világosságban járunk, ha nem az Úr Jézus Krisztusban hiszünk, ha nem kiáltjuk újra meg újra, hogy az Isten akarata az örök élet, akkor nem tettünk és nem mondtunk semmit. Isten a mi Urunk Jézus Krisztusunkat nem szervizes szerelőnek küldte ki e világra, mert elromlott a nagy világ-kazán, hát majd ő kijavítja. A mennyei Atya nem fő diszpécsernek, vagy ahogy mostanában mondják, humán erőforrás menedzsernek küldte ki Jézus Krisztust, aki kit-kit a maga helyére állít, és hatékonyabbá válik a világ. Nem küldte mindenkit legyőző hadvezérnek, nem küldte a világ legokosabb emberének, Hanem azt mondja Jézus: az én kenyerem az, hogy azt cselekedjem, az Atya akaratát. Az Atya parancsolata pedig: örökélet. Ha ez kimarad a keresztyénségből, lehetünk kissé jobbak, mint egy másik közösség, lehet hosszabb is a történetünk, mint egy másik csapaté, kétezer, ötszáz, száz évvel is tudhatunk dicsekedni, de ugyan mit ér?2. Másodszor Jézus válaszol erre a tapasztalatra, kemény szavakkal. Azt mondja: »ha valaki hallja az én beszédeimet, és nem hisz, én nem kárhoztatom azt, mert nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot, hanem hogy megtartsam a világot. Aki megvet engem és nem veszi be az én beszédeimet, van annak, aki őt kárhoztassa, a beszéd, melyet szólottam, az kárhoztatja az utolsó napon.«  Milyen dolog az, ha valaki fuldoklik, és bedobják neki a mentőövet, és kiáltanak neki, hogy kapaszkodjon bele, de ő nem kapaszkodik bele? Nem kell, neki, hanem azt mondja, hogy még gyorsan elvégzem az úszótanfolyamot, megnyerem az olimpiát, aztán kijövök a partra... Vajon, kárhoztattuk-e azzal, hogy mentőövet dobtunk neki? Ha valakinek ég a háza, kihívjuk a tűzoltókat, és rimánkodunk, hogy jöjjön ki az égő fedél alól, de nem jön ki, vajon kárhoztattuk-e a segítségünkkel? Ha valakinek azt mondjuk: térj meg, és higgy az Úr Jézus Krisztusban, mert Nála van elrejtve az új élet minden áldása, vajon, kárhoztatjuk-e, hogy életre hívjuk meg? Azt mondja Jézus, nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot. Elkárhozni, – megy az nekünk Jézus nélkül is. Megy az Magyarországon is.  És megy mindenütt a világon. Hamar nyílik a fülünk, és még hamarabb a szánk másokat, sőt, az egész világot kárhoztatni. Mintha nem is lenne kilencedik parancsolat. Úgy szórjuk felebarátunkra a hamis tanúbizonyságot, oly hamar eláztatunk mi ismerőst és ismeretlent, hogy néha legszívesebben befognám a fülemet, csak ne halljam. Már öregszem, szabad ennyit mondani, némileg romlik a hallásom. De a feleségem azt mondja erre: milyen jól védekezel! Jézus nem azért jött, hogy kárhoztasson. Tudjuk mi azt magunktól is tenni, nagyipari méretekben. Nézzen ki-ki magába: ha csak a tíz százalékát rakná vissza a nyakamba az Úristen annak, amit én ráhordtam másokra, a föld közepéig süllyednék. Nem azért jöttem, mondja Jézus, hogy kárhoztassam a világot, hanem hogy megmentsem, megtartsam.
Mégis, ha Jézus azt mondja: térjetek meg, mert elközelített az Isten országa, ha meghív bennünket az örök életre, akkor mégis csak döntés elé állít bennünket. Vízválasztóhoz érkezünk, és tudjuk, hogy innen van lefelé, és van felfelé. Mert ezek a szavak: örökélet vagy kárhoztatás, megmenteni vagy elveszíteni, – ezek mozgásirányok; vagy felfelé megyünk, vagy lefelé. Jézus kiáltása éppen ott talál meg bennünket, amikor süllyedünk lefelé. És megnyitja nekünk az utat felfelé. Augustinus egyházatya azt mondja: amit szeretek, az az én súlyom, másképpen: gravitációs központom. Amit szeretek, az vonz. Ha magamat szeretem, ha az emberek dicséretét szeretem, ha a vállon veregetést szeretem, ha az ősi kísértő szavát szeretem, akkor lefelé megyek, süllyedek. Nos, Jézus ebbe a süllyedésbe kiált bele: forduljatok meg, térjetek meg, higgyetek az Isten országában, írjátok szívetekbe Isten csodálatos szeretet-törvényét! És ha ez megtörténik, kezdünk felfelé emelkedni. Ez a megmenekülés első lépése. Nem ítélek senkit, – mondta Jézus – életre hívok mindenkit. Így mondja ezt Tertulliánus egyházatya: Isten sokakat érdeme nélkül ment meg, de soha senkit nem ítélt el érdemtelenül. Vegyük most így ezt a szót: Isten mindenkit érdemtelenül mentett meg, abból az elesésből, süllyedésből, alázuhanásból, amibe megérdemelten belekeverte magát.
3. S végül, azt mondja Jézus: »nem magamtól szóltam, hanem az Atya, aki küldött engem, Ő parancsolta nékem, hogy mit mondjak és mit beszéljek.« Milyen szerényen szól Krisztusunk, aki a Szentháromság második személye, az örök Ige, Aki és Akire nézve minden lett, ami lett.  Mondtam, milyen szerényen szól! De kik vagyunk mi, hogy Jézusnak ezeket a szavait, és benne az Ő magatartását minősítsük?  Mégis, kívánom, hogy itt, Nagykátán, ebben a keresztyén közösségben, miközben az élet szavát élik, el tudja mondani ki-ki: nem magamtól szólok. A lelkipásztor, a presbiterek, a tanítók, a gyülekezeti munkások, mindenki mondja bátran: nem magamtól szólok! Jézustól sokszor kérdezték földi szolgálata során: honnan veszed ezeket? Sokszor kérdezik tőlünk is: honnan veszitek ezeket? Mondhatjuk erre válaszul, onnan, hogy nekünk hosszú, dicső történelmünk van. Őseink régi kardja, a falon függ, rozsda marja, – de nem baj, mi lekapjuk! S amit ránk kentek az évszázadok, lemossuk a gyalázatot. Van bennünk huszárság, kurucság. Ám azt mondja Jézus: nem magamtól szólok. A hitünk akkor kezd el növekedni, és mélyen meggyökerezni, sőt, szárba szökkenni, és teremni az Isten dicsőségére mindenféle jót, jó munkát, tisztességet, becsületet, áldásokat a családunknak is, a kisebb-nagyobb közösségeiknek is, ha átadjuk magukat teljesen ennek az isteni felhatalmazásnak, áldásnak, erőnek: nem magunktól szólni! Nem magunktól szólni, hanem egyszerűen és mélyen hinni és hitben tapasztalni, hogyan emel bennünket Isten felfelé, nem magunktól szólni, de másokat is meghívni az örökélet csodálatos kegyelmére - az a lényeg! Nagykátai testvérek, a ti száz esztendőtök hosszú és szép és áldott történet. Hadd írjam hát a hálaadásnak ezen az óráján a szívetekbe a mai igével: ne szóljatok magatoktól, de amit az Atya parancsol, azt mondjátok, mert az  Ő akarata: örökélet - mindazoknak, akik hisznek az Úr Jézus Krisztusban.
Ámen

HANEM, HOGY.... Eldivatozott a "komfort-zóna" kifejezés, és a hozzákapcsolt lapos, ál-nonkonformista ál-prófetizmus is: kimozdulni a komfort-zónából, de leginkább: kimozdítani másokat – az ám az élvezet! S ekként, úgymond, a megszokott, jól-pörgő, egyberakott, áramló – flow – dolgok megszakadván, netán jobbá rendeződnek. De kizökkeni csak úgy, miért is ne?!De itt, most a komfort-zóna kellős közepén robban fel minden – nem kell kilépni,nem kell  túlélő táborba menni, nem kell inkognitóban bolyongani! Ime, az életünk kellős közepén robban ez a szó:
HANEM, HOGY… Amúgy, nem is olyan komfortos ez az élet! Itt egy születésétől fogva vak ember koldul; ez is egy népjóléti, - népegészségügyi megoldás;  a szülők ebbe már beletörődtek; a tehetetlen társadalom ad valahogy valami kenyeret. S persze, ott a a kérdés: a felelősség kérdése: ki felel ezért, kit büntet az Isten?  És ott a bélyeg is: ez az ember mindenestől bűnben született - kimondják reá később a vita során. De a szűlőkön is rajta van a bélyeg: ki vétkezett, ő vagy a szülei? -kérdezik korábban. Aztán a gyógyítás-féle: valami kuruzslás-szerű eljárás, ugyan ki venné finanszírozott gyógyeljárásnak az ilyet
és van-e jogosítványa Jézusnak gyógyítani? Persze, mondhatni, amit tesz, az prófétai tett, egészen Elizeus idejéből való a szó: fürödj meg és meggyógyulsz (2Királyok 5). És a tanítványok, a szomszédok, a farizeusok, meg mindenki (amit János is fejez ki: a zsidók), itt vannk ők is. És itt van minden remény és lemondás, fohász és átok,  istenigazolás és istentagadás, felelősség és beletörődés, látni akarás és sötétség - az egész élet itt van! Hát ha tetszik, ez az a komfort-zóna, amelyből nem lehet kilépni, hacsak nem kilépünk az életből.
HANEM, HOGY... De valamiből mégis ki kell lépni! Nekünk ez nehezebb, mert a magyar nyelv elbírja, hogy egy mondatban nincs kopula; a görög ezt nem bírja el,  és már hallom is a bázeli klasszika-filologus Nietzsche károgását: megtanulhattak volna jobban is görögül az evangélisták!!! De miért is kellett volna megtanulniuk?! Izzó láva itt ez a szó:
HANEM, HOGY... Ebben izzik és ég össze – mondom kipusztítási igyekezet rendjében – ebben izzik minden dogma és dogmatikai firtatás – pl. eredendő bűnről –, minden gyógyászati dogma: mert ez itt csoda; minden elviselhetőségi szintre temperált társadalmi együttműködés, kis hazugságaink hálózata – az új dogmák, altruitsa szellemeskedései – például: a koldulás nem munka – ezért szombaton is lehet koldulni!! – de a gyógyítás munka, ezért gyógyítani nem lehet. Ez ma így hangzana (ha jó fejek akarnánk lenni): templomba menni nem szabad vasárnap! Az munka (például: gyászmunka, gyógymunka, hitmunka), de vásárolni lehet, az nem munka. A hétvége tehát legyen munka-szünet és élvezet…És belehullik ide a hatalmi ügyeskedés is; micsoda szavakból van fonva a fenyegetések füzére és a politikai metanyelv minden szép virágcsokra, meg a halálsoron helyezkedő politikai korrekt is! De belehullik a beképzelt önhittség is. Azt mondja nekik Jézus: ha vakok volnátok, nem volna bűnötök, ámde azt mondjátok, hogy látunk: azért ti bűnötök megmarad! És belehullik ide az ember is, úgy ahogy van.És majd belehullik Jézus is: azért szeret engem az Atya  - mondja Jn 10-ben éppen ezek után -, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el én tőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól. Nos, miért? és kicsoda felelős? és hogyan?
NEM - HANEM, HOGY  az Isten cselekedetei nyilvánvalóvá legyenek, hogy míg világosság van,  hogy míg velünk a világosság, lássunk… higgyük, higgyünk az Isten Fiában!
Ámbár nem nagy siker, amit Jézus arat – látszólag. Egy szemenyitott vak ember hisz benne, egyébként szerzett megint száz ellenséget, és sodródik a kereszt felé… Nem nagy siker ez – de amúgy csak a sötétben látunk – azaz nem látunk.  Nem nagy siker, amit Isten arat – látszólag –, de így csak a sötétben látunk, azaz nem látunk, azaz nem hiszünk, azaz még mindig csak a „nem” oldalán vagyunk...
de aki hisz, az él,  - aki hisz, az szeret -, aki hisz, az remél.
Ámen

Amikor két emberöltő eltelvén Isten módot ad nekünk arra, hogy eltemetett és feledésre ítélt, régi dolgok megnyíljanak előttünk, de ne csak úgy, hogy odatekinthessük és gyorsan elforduljunk tőlük, és ne akarjuk őket többet látni, hanem úgy, hogy elkötelező példaként álljanak előttünk – ez a pillanat éppen olyan drámai, és éppúgy a szívünkbe ég, mint az a jelenet-sor, melynek egy részét János evangéliumából olvastam. Megváltónkról olvasunk itt, aki a jeruzsálemi templomban tanít, egész pontosan: bemutatkozik, megnevezi önmagát. A világ világosságának nevezi magát, és azt ígéri, hogy aki Őt követi, szavára hallgat, igazságát elfogadja, az nem járhat többé sötétségben, mert vele van a világ világossága. Ezt követi az a különös beszélgetés, melynek egy rövid részét olvastam fel. Jézus erre tanítja a benne hívőket: megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket. Követői megdöbbennek szavai hallatán, mert akik ezt hallják, azok mind szabad emberek. És így szólnak, okkal: Mi Ábrahám gyermekei vagyunk! Márpedig aki Ábrahám gyermeke, az a hit örököse, aki pedig Isten ígéreteinek örököse, az kiválasztott. Mi Ábrahám gyermekei vagyunk – mondják Jézusnak –, mi soha, senkinek nem szolgáltunk. Miért mondod azt, hogy szabadokká lesztek? Jézus azért mondja ezt: mert az igazság szabadít meg. S azon, amit most Jézus igazságon ért, csak úgy tudunk igazán eltűnődni, ha hagyjuk, hogy bennünket is megrendítsenek, mi több, akár fel is háborítsanak Jézusnak szavai: az igazság szabadokká tesz benneteket. De néhány lépést meg kell tennünk, hogy ez a szó elérjen a szívünkig.
Az első lépés egyszerű, nem is akarok róla sokat szólni. Ez a Pilátus kérdése, amelyen minden komoly és tisztességes ember gyorsan átlép. Mégis, idézzük csak fel egy pillanatra! Amikor Jézus Pilátus előtt áll, és Pilátus már eldöntötte, hogy halálra ítéli őt (Pilátus a császár barátja, és a császár barátja nem engedhet szabadon egy szabad embert, vagyis egy lázadót!), ekkor Jézus azt mondja: én azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Azt kérdezi-feleli Pilátus: mi az igazság? (Jn 18,36) Mi gyorsan átlépünk ezen, mert ez a cinikus emberek kérdése. Egészen pontosan, a cinikus ember számára nem kérdés, hogy van-e igazság vagy nincs, és csak azért teszi fel ezt a kérdést, ha felteszi, hogy jelezze: szerinte nem érdemes keresni az igazságot.
De van egy következő lépésünk is, és ez már nehéz lépés, mert személyes ügy. Itt már én kérdezek. Én, az igazságától, jussától, becsületétől, méltóságától megfosztott ember kérdezem: mi az igazság? Vagy: hol az igazság? S még inkább a szenvedő Jóbbal együtt mondom, aki így kiáltott a vigasztalásra érkező, végül kellemetlen és rettenetes vitapartnereivé váló barátainak: amitől rettegtem, az esett meg rajtam (Jób 3,25), a Mindenható elforgatta igazságomat (Jób 8,3)! Igen, ez nem a Pilátus cinikus, fokhegyről odavetett kérdése: ugyan, mi az igazság? Ez a megvert ember, a szenvedő ember, a méltóságától, jogától, ember-voltától, tisztességétől megfosztott embernek a nagy felkiáltása, nagy drámája: elveszett az igazság!
De tegyünk még egy lépést. Ehhez útitársul fogadhatjuk a nagy bölcseket, a filozófusokat, a költőket, akikről megsejtjük – mondataikból, a verseikből, a gondolataikból –, hogy talán onnan, ahol az ihletett költő szépen fogalmaz, talán onnan, ahol a bölcs mély gondolatokat oszt meg velünk, talán onnan, ahol vannak emberek, akik töprengenek a világ dolgain, korszakokat forgatnak az elméjükben, átadják magukat a feltétlen ihletnek, talán onnan, onnan jön még valami vigasztalás, valami remény. Mert, ha már nincsen politikai, történelmi, jogi, gazdasági igazságtétel, azért még – ahogy mondják a bölcsek, legalábbis Kant – költői igazságtétel van. És itt megtehetünk még sok-sok lépést. Megtehetjük a két-három nemzedékre vonatkozó nagy lépéseket, és elmondhatjuk, hogy a szörnyű 20. század után, meg egy nem túl jól kezdődő 21. század néhány esztendeje után, talán mégis megnyílott a számunkra, túlélők számára, utódok számára, emlékezők számára valami, ami azzal kecsegtet, hogy ránk talál az elveszett igazság, megtalál az elveszett méltóság, megtalál bennünket a mindenéből kifosztott és porba taposott emberség. Mert, a mögöttünk lévő néhány nagyon hosszú és kemény évtizedben – úgy tűnik – nem találtuk meg. De talán majd maga az igazság talál meg bennünket! De kezdhetünk évszázadokban és évezredekben gondolkodni, és mondhatjuk, hogy amit elrontott az önhitt és pökhendi ember, amit szétzúzott a magát istenítő ember, a 20. század vér- és vasembere, aki révült ámokfutása jegyében tönkretett civilizációkat, kultúrákat, megsemmisített milliókat, nos, amit tönkretett az ember, azt majd begyógyítják az évezredek. Persze, a seb sosem tűnik el, de talán a sebből heg lesz. Már nem vérzik ki mindig. Majd csak akkor fog fájni, ahogy a heg fáj, amikor változik az idő.
Így talán értjük már a hívők döbbenetét ott, Jézus körül. Ők az Ábrahám nemzedékéből való, évezredek óta szabad, és szabadságukra büszke hívők serege. Azt mondják: mi soha senkinek nem szolgáltunk. Lehet, hogy a Pilátusok, elvitték tőlünk az adót és bezártak bennünket egy szűk országba, de mi nem szolgáltunk nekik. Lehet, hogy hozta úgy az életünk, hogy cselédek lettünk a saját birtokunkon. Kényszermunkások. Termelési egységek (Sárbogárdon nem kell külön mondani, mi volt a tsz-ben a termelési egység!), de valahogy mégis szabadok voltunk. S mondhatták Jézusnak is a háborgók, hogy a történelmük úgy alakult évszázadokon keresztül, hogy bár leverték őket, rabigába döntötték, de ők soha senkinek nem szolgáltak, még rabként sem, halálig sosem. Ha elhurcolták őket, akkor sem. Ha bőrére tetováltak egy számot, akkor sem. Ha kínozták a kápók, akkor sem. Ha a nácik után bejöttek a szovjetek, akkor sem. Ha bejöttek a nyilasok helyébe a kommunisták, akkor sem. Mindig szabadok voltak. Mindig szabadok voltunk. Miért mondod azt, hogy az igazság tesz titeket szabadokká?
Azért, mert az az igazság, amelyről Jézus beszél, nem elvonatkoztatott, vagy törvényekbe foglalt, agy a történelem keserveiből kiizzadt igazság, nem a filozófus által megálmodott, vagy a költő által megénekelt igazság! Ez az igazság: maga az Úr Jézus Krisztus. Én vagyok az út, az igazság és az élet – mondja, senki sem mehet az Atyához, hanem csak énáltalam. (Jn 14,6) Krisztus az igazság, Ő tesz bennünket szabadokká. Ő nyitja meg a számunkra az utat, hogy az emberi élet döntő kérdésére megkapjuk a feleletet, és e döntő kérdésben meg is történjen az, amire a felelet utal. Hogy mi, akik Istentől elidegenedtünk, mi, akik be akartunk ülni Isten trónjába, mi, akik gondviselés helyett csak a saját kalkulusaink mentén bolyongtunk, mi mind ilyenek, visszataláljunk az élet forrásához. Nem az a szabad, akinek a kezén nincsen bilincs, nem az a szabad, aki kiharcolt magának jogokat, nem az a szabad, akinek a földjén nem tapodnak idegen katonák, nem az a szabad, akinek a fejét soha nem hajtottak rabigába! Az a szabad, aki szeret! Csak az a szabad, aki szeret.
Egy régi könyvben a Tízparancsolatot magyarázza a tudós szerző, de vitatkozik is. Vitatkozik saját kortársaival, akik felette emberségesek akartak lenni, ezért felállították azt az elméleteket, hogy a Tízparancsolatnak, Isten szent élettörvényének az erős szigorát úgy kell enyhíteni, hogy azt csak néhány szentre, kiváló kegyesre hagyjuk, a többi halandó számára pedig csupán isteni tanácsok legyenek. Valahogy így: jobb lenne, ha nem ölnénk, jobb lenne, ha nem lopnánk, jobb lenne, ha nem kívánnánk a másét, jobb lenne, ha nem tennénk hamis tanúbizonyságot felebarátunk ellen. Ezt a törvényt tartsa meg néhány szent. A többieknek ez jó tanács! Milyen kedves, megértő ez a felfogás! De ezzel nem könnyítenek semmit az emberen, mert nem a másik embert szeretni a nehéz, nem az a nagy feladvány, hogy ne kívánd, ne ölj, ne tégy hamis tanúbizonyságot. A legnehezebb, a lehetetlen: Istent szeretni. Ez a feladvány, ez a kemény törvény. És magunktól az a lehetetlen. De máris itt vagyunk a szabadságnál – csak az szabad, aki szeret. Aki szereti az élet forrását. Aki szereti Teremtőjét, aki olyan csodálatosnak, fenségesnek, lenyűgözőnek teremtette az embert (így mondja a 8. zsoltár: Ó, felséges Úr, kicsoda az ember, hogy az angyaloknál kevésbé, kisebbé tetted őt és megkoronáztad dicsőséggel!) Így teremtett minket az Isten, Akiről azt mondja Mózes: a maga képére és hasonlatosságára teremtett minket (1Mózes 1,26). Csak az szabad, aki szeret.
És csak az tud szeretni, akit ez a Jézus életével, halálával, feltámadásával, kegyelmet szerző áldozatával, örök tökéletes és szent igazságával megszabadít. Államtitkár úr említette gyermekkori csínytevésüket itt Sárbogárdon a szovjet katonai síroknál. Mi is követtünk el efféle csínyt. Április 4-én, a szovjet „felszabadulás” kényszer-ünnepén mindig azt énekeltük: Úr lesz a Jézus mindenütt, hol csak a napnak fénye süt..., Ő királysága bő áldás, ott van a felszabadulás! (Református Énekeskönyv, 398. ének) Amikor egy eltipró totális hatalom ünnepeltette magát, és felszabadulásnak dicsőítette rabságunkba döntésünket, találtunk egy kis rést, egy énekversikét, amelyben azt dúdoltuk, hogy ahol Jézus az úr, ott van a felszabadulás. Nem értettem én ezt igazán gyerekként. Amolyan jópofa dolog volt. Kellett egy-két ősz hajszál, kellett néhány nagy pofon, kellett sok nehéz helyzet, amikor az ember maga is Jóbbal kiáltott: elveszett az igazságom, és kellett belelátni a történelem rettenetes és szomorú lapjaiba, találkozni olyanokkal, akiről gyermekkoromban nem tudtam, hogy micsoda mérhetetlen gyászokat hordoznak magukban...., és meg kellett tudni, hogy nemcsak a szomszéd utcából tűnt el egy bácsi valamikor, hanem ezrek és milliók pusztultak, igen, kellett mindez, hogy kezdje az ember szíve sejteni, megérezni, először talán meghökkenve, hogy miért mondta Jézus ott, egykor azoknak a szabad embereknek: ha a Fiú megszabadít titeket, akkor lesztek valósággal szabadok... Ezért mondja Pál: az Úr pedig a Lélek, s ahol az Úrnak Lelke, ott szabadság (2Kor 3,17).
Adjunk hálát Istennek mai szép emlékezésünkben azokért, akik nem engedtek egy tapodtat sem ebből a Krisztus által elnyert szabadságukból, nem engedtek egy tapodtat sem abból, hogy szeressenek – tehát szabadok voltak. Azt kívánom, hogy most az emlékezés pillanataiban érkezzen el mindannyiunk szívéig ez a különös, meghökkentő és mégis üdvözítő mondat, és ébresszen vágyat bennünk a krisztusi szabadításért: megismeritek az igazságot – s Krisztusunk immár magára mutat! –, és az igazság megszabadít titeket. Akiket a Fiú megszabadít, azok szabadok valósággal. Nincs más imádságom, nincs más sóhajtásom, mint hogy a mi magyar népünk, ez a szabad nép, ez a büszke nép, a bilincsekben sem szolgáló nép, egyszer, igazán, belül a szívében meghallja újra azt, amit annakidején Sárbogárdon is sokan meghallottak, s hisszük, hogy köztük Kenessey Gyula is meghallotta: hogy az ember nem szabadíthatja meg önmagát sem vérrel, sem vassal, sem törvénnyel, sem igyekezettel, sem történelemmel, sem nagyságokkal, sem kicsinységekkel - csak Krisztus szabadít meg! Krisztus, aki elvezet bennünket az örök isteni szeretet forrásához, és megbizonyítja nekünk, hogy csak az szabad, aki igazán szeret.
Ámen

Nézz tükörbe! - szoktuk mondani, ha valakit józanodásra akarunk inteni. De amikor az apostol ezt mondja – nézz tükörbe: valóságos jó-zanodásra, reményre és új életre hív. Igen, így kezdi – vagy inkább így folytatja - az intelmét, amelyet a sokféle zavarodottság közepette vergődő, mégis reménykedő, a sok terhet hordozó, mégis bizodalmas hitben élő, a roppant rémületekkel körülvett, de isteni szeretetben megérintett övéinek ad. Ne tévelyegjetek, - egyenest nézzetek tükörbe, és akkor igaz reménységre gyúltok. Mit látunk ebben a tükörben? Izgalmas kérdés ez, mert többszörös tükör az a tökéletesség, amely megmutat minket önmagunknak: van közvetlensége, van távlatossága és van örökkévalósága. Nézzünk most bele mindebbe bátran mi is.
1. A Pozsonyi úti gyülekezet ma hálaadással ünnepel. Hetvenöt esztendeje, Ádvent második vasárnapján szentelték fel ezt a templomot. S az egész huszadik század tükre ez a templom. Talán van itt köztünk olyan, aki akkoriban született. Sok reménykedés és imádkozás előzte meg az építését, és sok ideig épült ez a templom, sok küzdelem között épült, sok fáradság és sok-sok áldozat árán épült – egy borzalmas világégés, háború kezdetén, amikor mindenki hamarost bekövetkező békét remélt, s nem hitte senki, hogy néhány esztendő múltán mint valami ostromlott és elesett vár áll majd itt a Duna partján, s még kevésbé hitte bárki, hogy itt a falai között kell majd menedéket és életet keresniük zsidóknak és üldözötteknek – itt, az igaz kereszt alatt, mely ott van fönn, fölöttünk a mennyezeten – menedéket a hamis messiások, az üldöző antikrisztusok elől. S tükre ez a templom rákövetkező évtizedeknek is, - tükre a kiállt próbatételeknek abban a korban, amikor gúzsba kötötték, és szájba verték a keresztyénséget, – tükre hűségnek a hazugságok és hitvesztések közepette, tükre a reménységnek a szorongattatások dacára, és tükre a testvériességnek a diktatúra révült közösségrombolásai idején. És tükre most a 21. század elején annak is, hogy mit jelent Krisztus követőjének lenni ma, most, a közönyös, a jó szóra ingerülten visszacsapó, a magának élő és magának tetszelgő ember világában. Tükre annak, hogy mit jelent ma énekelni: jövel, jövel Immanuel!
Ez a mi közvetlenségünk: Minden jó adomány - mondja az apostol - és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka. Ez annyi, mintha az mondaná, hogy minden változásban mindig mindent jót a Világosságok Atyjától nyerünk el – az ajándékozó Istentől. Nem neki kell megváltoznia, hanem nekünk kell... hozzáváltoznunk, - nem tudom egyszerűbben mondani. Ha ő változna, akkor nem kelne fel a Nap, és nem hullana áldó eső; - ha ő változna meg, akkor üres sejtelem lenne a szabadság reménye a szívünkben, akkor futó árnyék lenne a boldog élet váradalma; - ha ő változna meg, akkor nem küldte volna el Krisztusát, nem kínálná fel mindegyre benne kegyelmét és az új életet. Ha ő változna meg -, akkor csak tévelyegnénk és tévednénk.
Testvérek, mi ebben az Ádventünkben is a magunk nagy megváltozására készülünk -, hiszen most is a mindent eldöntő nagy megajándékozottságra emlékeztetjük magunkat, ahogy Pál apostol mondja: „Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát, aki asszonytól lett, aki törvény alatt lett, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot. Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta az Isten az ő Fiának Lelkét a ti szíveitekbe, ki ezt kiáltja: Abba, Atya! Azért nem vagy többé szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, Istennek örököse is Krisztus által.” (Galata 4,4-7) Jövel, Immanuel!
Az ige a tükör – az élő, változhatatlan és ajándékozó Isten beszéde. Istennek szava, ígérete, önmaga közlése, önmagának kimondása, velünk való szóba állása az a tükör, amelybe belenézve megismerjük magunkat -, hogy milyenek vagyunk. S milyenek vagyunk? Nemrégiben valaki azt mondta nekem: tudja, tiszteletes úr, nem viselem én ezt a karácsony előtti tolongást-tülöngést, lármázást-zajongás, inkább kimaradok belőle! Ha pusztán az egyéni véleményét, a saját különállását fejezte volna ki -, rögtön meghívom arra, hogy: nos, akkor ne tolongjunk – térdepeljünk le, s ne zajongjunk, térdepeljünk is, és imádkozzunk is, - és ne lármázzunk, hanem énekeljünk – az imádság a legszebb emberi szó, az ének a legszebb emberi hang! S mondom ezt most így sokaknak -, mert nem egyéni vélemény, hanem sokak gondolata-érzése ez: nem veszek benne részt! Mi több, korszellem ez -, kimaradni, kimaradni az élet dolgaiból, nem részt venni, különállni –, mondom hát mindenkinek: testvéreim, Adventben éppen arra csodálkozunk rá, hogy Isten nem akart kimaradni – mert ő változhatatlan, s változásnak árnyéka sincs Őbenne -, ő nem akart kimaradni az ember sorsából, - ellenkezőleg: egyszülött Fia, a Szentháromság második személye, az Örök Ige testetöltése, emberré létele által belépett, és a teljes emberi sorsban részes lett, s Isten kegyelméből mindenkiért megízlelte a halált (Zsid 2,9) – és feltámadott, hogy ne maradj ki, hanem feltámadás által részes légy abban, ami örökkévaló.
2. Azután, van az apostol intelmének egy távlatossága is. „Az ígének pedig megtartói legyetek, - mondja - és ne csak hallgatói, megcsalván magatokat. Mert, ha valaki hallgatója az ígének és nem megtartója, az ilyen hasonlatos ahhoz az emberhez, aki tükörben nézi az ő természet szerinti ábrázatát. Aztán megnézte magát és elment, és azonnal elfelejtette, milyen volt.”
Ez az Ige tükre, ebbe kell belenézni, és sokszor-sokszor kell belenézni. Jakab azt mondja, hogy olyan a természetünk, hogy amikor belenézünk egy tükörbe, aztán elfordulunk, már el is felejtettük, mit láttunk, elfelejtjük magunkat, hogy milyenek voltunk. Sokszor mosolygunk a kamaszokon, akik órákat is elálldogállnak a tükör előtt. Pedig nem azért állnak ott, mert hiú mód tetszelegnének magunknak, hanem mert korukból adódóan, nem tudják igazán, kik is, mik is ők valójában. De lelki értelemben inkább szomorkodnunk kellene azokon, akik nem néznek már bele soha a tükörbe -, mert annyira tudni vélik, hogy kik ők.
S lám, mivé lett a megrekedt keresztyén? – aki egykor boldogan átélte az istengyermekség ajándékát -, ma már dúlt és fennhéjázó; nem néz az Ige tükrébe. S mivé lett itt-ott egy-egy öntelt csoportocska? – amely egykor boldogan élte át a közösség drága titkát – ma már fennhéjázó szekta, nem néz az Ige tükrébe. Milyenné lett a megrenyhült Európa? – amely egykor szent reménnyel emelte maga fölé Krisztus zászlaját, és énekelte: veni, veni, Immanuel! – ma tétova, múltját feledő, jövőjét ellegyintő, közönyös haszon-kontinens, védtelen préda – nem néz az ige tükrébe. S elfeledte, hogy milyen volt. Vagy inkább, hogy milyenné lehetne, milyenné kellene lennie...?
Holott az Ige tükre mindig megmutatja, hogy ki vagy, mert megmutatja, hogy ki és milyen az Isten. Azért ismerheted meg magadat, mert ráismersz az Igében Istenre. Milyen ő? Változhatatlan. Milyen vagyok én? Meg kell változnom! Milyen ő? Végtelenül ajándékozó? Milyen vagyok én? Tűnő árnyék, aki még nyomot sem hagyhat a változhatatlanon – de ő megkönyörül rajtam. Milyen Ő? Szent és fenséges, dicsőséges és végtelen ragyogás! Ki vagyok én? Elveszett lázadó, jóból kimaradó, igazságban részt nem vevő. Milyen ő? – tökéletesség! Ki vagyok én? Ha a tökéletesség tükrébe nézek, látok benne egy összetört tükröt is, egy összetört arcot is, és az az összetört arc én vagyok! Ha a kegyelem végtelen tükrébe nézek, látok benne egy elsikkadt életet is – és az én vagyok. De ezt csak az ige tükrében, a tökéletesség és a kegyelem tükrében látom meg igazán. S ez ébreszt bennem reményt, ez indít hitre, teremt igyekezetet, hálaadást, készséget – és törekvést arra, hogy részes legyek az isteniben: hogy igazán gyermeke legyek, örökbefogadott.
Luther Márton, amikor lefordította a Bibliát, mindegyik könyvhöz írt egy-egy rövid bevezetőt, hogy az olvasót eligazítsa. A Jakab levele kapcsán kemény megjegyzést tett. Miután ugyanis kevesebbet vélt találni benne a megigazulás-tanról, amely megerősítette volna nagy és heves vitáiban, egyszerű nyerseséggel: szalma-levélnek titulálta. Hadd toldjam hozzá: netalán ez az a szalma, amely a bethlehemi jászolbölcsőben volt, ahová a szent szűz elhelyezte gyermekét! Mert a Krisztus-tükörben – a tökéletes megszabadítás isteni törvényének tükrében - nemcsak a maga közvetlenségében ismer magára az ember, s nemcsak élete távlatossága nyílik meg, hanem éppen itt és most, és beleszőve önmagunk világába – megláthatjuk eljövendő önmagunkat is. Szeretteim, mondja János apostol, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá; mert meg fogjuk őt látni, amint van. És akiben megvan ez a reménység őiránta, az mind megtisztítja önmagát, amiképen ő is tiszta. (1János 3,2-3)
Jakab pedig azt mondja: Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól. A tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet, a tiszta és szent ádvent, a tiszta és szent hálaadás, a tiszta és szent élet – ott kezdődik, az ige tükre előtt, és folytatódik ott, ahol e teremtett világ sóvárogva várja Isten gyermekeinek megjelenését. A szabadság tökéletes törvényének tükre örökkévalót mutat, mert az isteni kegyelem fénye ragyog benne. Nézz bele – s meglátod, mit készített számodra az örökkévaló! Ámen
3. S van ennek a tükörnek örökkévalósága is. Azt mondja Jakab: aki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe és megmarad amellett, az nem feledékeny hallgató, sőt cselekedet követője lévén, boldog lesz az ő cselekedetében. Az imént az mondotta, hogy az isten-feledés olyan, mint amikor megnézem magam a tükörben, elmegyek, és máris elfeledem, milyen voltam. Egészen pontosan, természetesen, úgy kellene visszaadni: elmentem, és elfeledtem, milyen vagyok. Most azonban arról kell itt szólni, hogy nem egykori vagy éppen mostani önmagát feledi el az embert – vagyis, hogy milyen volt és milyen most. A szabadság tökéletes törvénye ugyanis – maga Krisztus. S aki Krisztus tükrébe belenéz, aki Krisztusra néz, az azt is látja, hogy milyenné lesz -, ezt mutatja az isteni tükör örökkévalósága. Lehet, hogy ez a látásunk homályos, ahogy Pál mondja a korinthusi levélben (1Kor 13), lehet, hogy ez a benyomásunk még nem teljes, ahogy János apostol mondja levelében (1Jn 3) -, de éppen azt mondják, hogy az isteni tükörtől ellépni, s magunkat elfeledni, az éppen annyi, mint jövendő-leendő önmagunkat elfeledni.

Mióta Bibliát fordítanak - minden népnek a maga nyelvére – a régi és új vátozatokat olvasók jól érzékelhették, hogyan változik, formálódik, terebélyesedik az általuk beszélt nyelv, ezért szükséges újra meg újra az élő, beszélt nyelven visszaadni az Isten élő üzenetét. Itt a régit fordítást így olvassuk: minden versengés nélkül való a kegyesség titka. Az eredeti szövegből azonban másképpen is fordítható: egy lélekkel, vagy egy gondolattal, egy nagy közös fölkiáltással való kegyességnek titka.   Az eredeti nyelvben a homológia szó áll, amely a keresztyén életnek azt a csodálatos aktusát jelenti, hogy mi együtt, teljes egyetértésben, egy hitben, egy igazságban magasztaljuk, dicsőítjük Istent, és így mondjuk el az Ő titkát. Nyilván a magyaroknak így kellett fordítani: versengés nélkül. Mi ugyanis versengő fajta vagyunk, és akkor van egyetértés, ha nincsen versengés. Értjük hát a régi fordítók jelzését.  De csodálatos is, amit az apostol mond: Jézus Krisztus hirdettetett a pogányok között, és hittek benne a világon, már ti. a pogányok hittek az Úr Jézus Krisztusban. És valóban kész csoda, hogy mi magyarok megérthetjük, mit jelent versengés nélkül élni, és eljutni az üdvözítő és megtartó hitre. A tudósok szerint a felolvasott szakaszban Jézus Krisztusnak az alászállását és a dicsőségbe való felemeltetését láthatjuk. Így kezdődik: Isten megjelent testben – ez Jézus testet öltése, alászállása, mindhalálig való engedelmessége, kereszthalála, üdvszerző érdeme. Majd következik felemeltetése a dicsőségbe, úgy ahogy itt halljuk, e szakasz végén: felvitetett a dicsőségbe. Valaki tovább osztja ezeket a tételeket, és külön-külön egy-egy üdvtörténeti állomást jelöl vele. Én azonban azt hiszem, azoknak van igazuk, akik szerint itt két dimenzió nyílik meg a számunkra, és ha a homológia szót komolyan vesszük, az üdvözítés állomásai egybeérnek.
Az első dimenzió az, amit nem értünk. Azt mondja az apostol: Krisztus megláttatott az angyaloktól, felvitetett dicsőségbe, megigazíttatott lélekben. Az üdvözítés nagy titkának ezekről az elemeiről sokat tudunk, de egyiket sem tudjuk teljesen felfogni. Amikor azt olvassuk Péter apostol levelében, hogy még az angyalok is vágyakoztak betekinteni az üdvözítés nagy titkába (1Péter 1,12), akkor ezzel azt akarja tudtánkra adni, hogy azzal, amit Isten Krisztusban elvégzett érettünk, úgy vagyunk, mint a városi ember, aki megveszi a gyümölcsöt a boltban, de ahhoz semmit sem ért, hogy miképpen kell a fát elplántálni, hogyan kellett megóvni, és termőre fordítani. Ne vessük meg a városi embert, mert üdvösség dolgában mindannyian efféle városi emberek vagyunk. Nagy az üdvösség titka. Ez az üdvösség nagy titka: Krisztus megláttatott az angyaloktól, megigazíttatott lélekben, felvitetett dicsőségben.
És elmondja, amit mi látunk és tudunk, amit látnunk és tudnunk kell, hogy megjelent testben, hirdettetett a pogányok között, hittek benne a világon. Ez a másik dimenzió. Ez a mi világunk. Ez a mi tapasztalatunk. Isten nem távoli, elrejtett, titokzatos fenség, valami szív-sejtelem elrejtve az univerzumban, vagy egy néma valaki, akiről csak rébuszokban tud dadogni az ember. Isten Krisztusban testet öltött, megjelent, és ahogy János apostol mondja az evangéliuma nyitányában: mi úgy láttuk őt, mint aki teljes volt igazsággal és kegyelemmel, Őt, aki lett minden, ami lett. Testet öltött, közénk jött, és hirdettetett a világon.
Azért vagyunk együtt most ezen a hálás ünnepen, mert ebből mi, magyarok sem maradtunk ki. Kívánom, hogy remegjen bele a szívünk abba, amit a Zsidókhoz írt levél elején olvasunk: sokféleképpen szólott az Isten, és most szólott az utolsó időkben az Ő szent Fia által! És ezt a szót, ezt az isteni igét, ezt a megmentő üzenetwt, ezt mi is hallhatjuk, mert nekünk is hirdettetik. Nem kell latinul megtanulni, nem kell a világ túlsó részére elmenni, hogy meghalljuk a drága evangéliumot. Itt halljuk, most –, ez a testet öltés titkából következik.  Isten ide, közénk jött, és Isten immár nekem szól, és neked szól. Károli Gáspár óta magyar ember nem mondhatja, hogy nem értem, mit akar az Isten. Az első teljes magyar bibliafordítás óta itt, a Kárpát-medencében, és bárhol a világon, magyar ember nem mentegetheti magát azzal, hogy sem a fülembe be nem ment, se a szívembe el nem jutott az ige.
És ezzel üdvösség felé terelget minket Isten. Azzal folytatja ugyanis az apostol ezt a csodálatos homológiát, amit máshol rögzít: a hit hallásból van (Rm 10,17). Hogyan is? Először hirdettetett a pogányok között, és aztán hittek benne a világon. Mert evangélium nélkül nincs hit. Mert Isten megszólítása nélkül nincsen felelet, mert anélkül, hogy Isten belépne az ember-világba, és feltárná magát, csak sejtelmeink lehetnek, és csak bölcselkedhetünk, szép szavakat szőhetünk, ám mindez csak szertefoszló holmi az isteni kegyelemhez, üdvösséghez képest. Hirdettetett a pogányok között, és hittek benne a világon.
Ez tehát a mi homológiánk, egybehangzó hitvallásunk, mert az a kettő – látták az angyalok, megigazíttatott lélekben, felvitetett dicsőségben, illetve testté lett közöttünk, hittek benne –, ez a kettő nem verseng egymással. Lám, Isten mozdulata és ember mozdulata nem verseng egymással. És ez csak a mi Urunk Jézus Krisztusunk által lehetséges, aki igaz Isten és igaz ember, örök közbenjáró Isten és ember között. Nem verseng egymással az Isten szentsége, dicsősége, felsége, örökkévalósága s az ember ember-volta. Nem ütközik egymással az, hogy Isten felséges és szent, illetve az, hogy nekem pedig az az életcélom, hogy Isten üdvözítsen. Nem ütközik egymással Isten szent életrendje, és az, hogy én boldog akarok lenni, hanem találkoznak minden versengés nélkül.
Ezt a titokzatos szót - homologikusan –   Károli így fordította: minden versengés nélkül. Misztótfalusi Kiss Miklós is így hagyta: minden versengés nélkül! Magyarok voltak, és a magyar versengő fajta. Más népek közé szóródva a magyar ember tökéletességig tud vinni minden tehetséget, de ha magunk között vagyunk, két magyar biztos csinál mindjárt öt pártot meg nyolc egyházat. Nos, ha értjük a hit szabályát, ha értjük, hogy Jézus Krisztusban nincsen Isten és ember között semmiféle versengés, mert Krisztus megbékített bennünket az örökkévaló Istennel (2Kor 5), akkor nekünk, magyaroknak is meg kell békülnünk Istennel, és egymással is. Van tehát dolgunk elég. Legyen ez az ünnepünk szent elkötelezéssé, hogy Krisztus tanítványivá és követőivé leszünk, hogy Istennel megbékélve egymással is megbékélhessünk.  Nincs más út az üdvösségre, de ez biztosan az üdvösség útja.
Ámen.

Olyan igét olvastam, amely engem mindig megrettent. Nem általános emberi félelemmel rettent meg, hanem azzal a félelemmel, amelyet akkor érzünk, amikor szentséges dolgok közelében jár. Mert az ötezer ember megvendégelésének történetben nagy isteni titkok tárulnak fel, s bizony, itt le kell vennünk a saruinkat, és el kell indulnunk a legnagyobb titok, a szentek szentje felé. Hadd hívjam most meg a gyülekezetet és a beiktatandókat néhány lépés megtételére, abban bízva, hogy szolgálatuk betöltésében segíteni fogja őket.
János evangélista, aki maga is ott volt a kenyérosztó tanítványok között, szelíd szeretettel vagy még pontosabban: szeretetteljes iróniával mutatja be a tanítvány-társakat, és persze, önmagát is. Ott van ötezer ember, Jézus pedig jelzi, hogy eljött az idő, meg kell etetni a tömeget. Halljuk Fülöpöt, aki valószínű post-graduális képzésen vett részt, vagy amúgy is, egy szempillantás alatt fölméri: itt van mintegy ötezer férfi, 200 dénár kell, és akkor mindenki kap egy kicsit, s olyan lesz a vége, mint a református szeretetvendégség, mikor futnak az ember után egy zacskóval, benne két marék pogácsa, vigye el, tiszteletes úr! Kétszáz dénár kell, mondja Fülöp. Tapasztalatból mondja, és a tapasztalat nagyon fontos, ha valaki tanítvány akar lenni és a Krisztus egyházában akar szolgálni. De idézhetjük a történetet úgy is, ahogy Lukács evangélista jegyzi fel (Lukács 9). Ott keményebb a jézusi szó, mert amikor a tanítványok riadóztatják, hogy itt van ez a nagy tömeg és csinálni kell velük valamit, mert különben félő, hogy kidőlnek az úton hazafelé, Jézus azt mondja a tanítványoknak: adjatok nekik enni ti (Lukács 9,13). Bizony, csak megzavarodni tudunk, csak kapaszkodunk a tapasztalatainkba meg a tudásunkba meg az erőnkbe, meg a gondolatainkba, mert mit lehet ilyen helyzetben csinálni?! És még az is benne van a történetben, ezt is nagyon finoman és érzékletesen elmondja János evangélista: ezt pedig azért mondotta Fülöpnek Jézus – de nyilván a többinek is –, hogy próbára tegye őt, mert ő maga tudta, hogy mit akar tenni.
Legyen ez a mi második lépésünk, és ez már nehezebb. Az első lépés, láttuk, még viszonylag egyszerű. Jézus tükröt tart elénk, s megmutatkozik, hogy minden tudásunkkal, képességünkkel együtt is elég szerencsétlenek tudunk lenni az anyaszentegyház dolgaiban. Hamar kiderül mindannyiunkról, hogy felkészületlenek vagyunk, mert nem elég az, ahogy eddig csináltuk, és ahogy eddig néztük a dolgokat. Menjünk eggyel tovább. Úgy tűnik, mintha Jézus kíváncsi lenne arra, hogy mit akarunk mi.  Pedig (megjegyzi az evangélista), ő ezt csak azért kérdezte Fülöptől, hogy próbára tegye, megterhelje, megforgassa, leleplezze, rámutasson teljes kiszolgáltatottságára -  itt ezt jelenti a próbatétel, és egyáltalán nem azt, hogy Jézus leül velük kupaktanácsra, és aztán majd szavazattöbbséggel eldöntik, hogy mi legyen. Azért mondom ezt így, tovább hegyezve az evangélista iróniáját, mert ebbe a hibába, igen gyakran beleesünk. Tudjuk, hogy mit akarunk a családban, a munkánkban, tudjuk, hogy mit akarunk a templomban, a gyülekezetben, egyházi köztestületben, a Vértesaljai Egyházmegyében, a Dunamelléki Egyházkerületben, a magyar református egyházban. Mi tudjuk, hogy mit akarunk. És miután tudjuk, hogy mit akarunk, szép, szeretetteljes pózt öltve, kezünket imára kulcsolva odajárulunk Urunkhoz, és megkérdezzük Őt: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Ez így, ilyenkor nem jó a kérdés. Ezekre az imádságainkra nem szoktunk feleletet kapni.  Ha tudjuk előre, hogy mit akarunk, majd utána megyünk Istenhez útmutatását kérni, ugyan miért is? Hiszen már meghatároztuk a dolgok menetét. Csak azért megyünk Istenhez, hogy megkérjük, jöjjön és foglalja el azt a helyet, amit mi elkészítettünk a Számára? Helyet készítünk az Istennek? Tekerje a pedált, adjon erőt, mutasson világosságot, söpörje félre az útból a felmerülő akadályokat? Tudjuk mi egyáltalán, hogy mit akarunk? De ennél is élesebb a történek ez e kérdése, és így talál szívünkhöz: tudjuk-e, hogy mit akar Jézus? Ez a kérdés. Mindig csak ez a kérdés. Ha már tudom, hogy én mit akarok, s aztán megyek az én Uramhoz azzal: mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem? -, csakhamar kiderül mindig, ha megmondja az Úr, hogy mit akar, hogy másképp kellett volna Hozzá mennünk. Mert, ha tudtul adja az Úr, hogy mit akar, mi mindjárt elkezdünk a körülményekre hivatkozni, akadályok merülnek fel, hirtelen körülvesz az ördögnek és a sátánnak ezer nyila, és panaszkodni kezdünk: Uram, tudom, azt kellene tenni, de értsd meg, hogy ezért, azért nem lehet, -  és akkor a nagy elszánásból magyarázkodás lesz. Nincs borzasztóbb   a Krisztus tanítványai esetén annál, mint hogy szüntelenül magyarázkodunk. És nincs csodálatosabb valósága a tanítványságnak, mint amikor szabad és nyitott szívvel megyünk Urunkhoz, és igyekszünk valóban szívünk teljességéből megérteni, mit akar Ő.
Menjünk tovább még egy lépéssel. Nagyon tetszik nekem a történetben ez a kisfiú. Ő a mi esperesünk. Neki csak öt kenyere és két hala van. Mi az ennyinek?  Mi az ennek a közgyűlésnek? Mi az a Vértesaljai Egyházmegyének? Mi az a Dunamelléki Egyházkerületnek? Mi az a Zsinaton? Öt kenyér, két hal? Felrémlik bennem a tanítványok gondolata, ahogy jön András és jelenti: találtam egy kisfiút, akinél van kenyér. Találtunk egy esperest, van nála valami. Mi az ennyinek? De hogy kezdte Fülöp? Uram, felmértem ezt a tömeget, 200 dénár kellene, hogy elmenjük és kenyeret vegyünk és kiosztogassuk. S jut eszembe az is, hogy volt egy másik tanítvány is, aki nem sokkal később majd Jézus megkenetésekor, amikor Mária Magdaléna széttöri az alabástrom szelencét és Jézusra pazarolja a drága kenetet, hipp-hopp, kiszámítja, hogy az bizony 300 dénárt ért. S mondja: el kellett volna adni, és szétosztani a szegényeknek (Jn 12,5). Ő volt Júdás. Jaj, de értenek a tanítványok a pénzhez, osztáshoz, eladáshoz, vevéshez, menedzsmenthez, projekthez! De tele van az egyházunk is projektekkel! Már-már projekt-pietisták lettünk! Csak mondja meg valaki, mit kell csinálni, s máris szaladunk és csináljuk, adjuk, vesszük, számoljuk, óriási pénztárkönyvekkel rohangálunk a hónunk alatt. De lám itt: Uram, találtam egy kis gyermeket, öt kenyere, két hala van. Ugyan, mi ez ennyinek? Érzitek-e András szavában, mennyire ott van még az emberi akarat: én tudom, mit akarok!? És ott van benne a magyarázkodás is!  Vértesaljai testvérek, lelkipásztorok, gondnokok, presbiterek, tisztségviselők, gyülekezeti munkások, ne magyarázkodjatok! És ne késztessétek espereseteket sem soha magyarázkodásra: Uram, nekem van öt kenyerem, két halam, mi ez ennyinek? Mi az nekünk ennyi? Ez már mind magyarázkodás. Ez a tanítványi létnek az érdekes árnyékos oldala: mi tudnánk, mit akarunk, csakhát Jézus mást akar! Mi pedig nem akarjuk azt. Ilyenkor van indok, magyarázkodás: öt kenyér, két hal - mi az ennyinek? De csak tegyétek le Jézus kezébe azt, amitek van! Nagytiszteletű egyházmegyei vezetés, csak tegyétek le Jézus kezébe, amitek van!   Ez ennek a történetnek a nagy leckéje. Ezt akarja Jézus. Adjátok neki! Ez az, amit Ő akar. Adjátok neki! Ugye milyen furcsa, megrendítő, sőt, döbbenetes. Mert, hogy is szokott lenni? Mi azt nézzük, amit mi akarunk. S mondjuk is: add ide, Uram, az erőt, add ide az ötletet, a világosságot, add ide a cselekvés lehetőségét, add hozzá a feltételeket, aztán a kitüntetést és a dicsőséget! Mind add ide, Uram! De ő ezt mondja: hozzátok ide, adjátok ide nekem. Aztán megsokasítja.
És jön a következő lépésünk ebben a szent és titokzatos történetben. Azt mondja tanítványainak: fogjátok és osszátok szét!  És mindaddig osztani és adni kell, amíg, ahogy János evangélista mondja, degeszre nem ették magukat az emberek, mígnem megelégedtek. Tudunk mi magunktól ilyet? Ki tud itt ilyet? Addig adni fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi értelemben, addig adni a másiknak, nem egynek, hanem sokaknak, ezreknek, amíg azt nem mondják: köszönöm, kipukkadok?! És úgy és annyit adni, hogy maradjon tizenkét teli kosár maradék? Amikor kezdő pap koromban (nem voltak azok olyan szép idők), Kőbányán egy kis fecskefészek templomot építettünk, tudtuk, hogy a sok jószándék mellé pénz is kell. Öcsém még egyetemista volt, kijött az építkezésre, s látta, hogy csak ülök egy élére fordított falazóblokkon, nagy búsulva. Megkérdezi tőlem: miért búsulsz?  Nos, az a helyzet, hogy meghozták az utolsó téglafuvart, még van egy kis malter is, ezt még felrakják, aztán haza kell küldenem a munkásokat, elfogyott a pénz. Leült mellém az öcsém, és azt mondja: nem olvastad az evangéliumban az ötezer ember megvendégelésének történetét? Olvastam - mondtam, gyermekkorom óta tudom fejből, bármikor elmondom. Erre azt mondja az öcsém: tényleg tudod? Hát nem csodálkoztál még azon, hogy Jézus kezében ott a kenyér, töri, adja, töri, adja, viszik a tanítványok, és nem fogy ki Jézus kezéből?! Hogy lehet az? S nézett rám huncutul. Hogy van ez? Hogy van az Isten kegyelme? Aztán vállon veregetett, és elment. És kész lett a templom. Letörtünk egy darabot abból, amink volt, és mindig lett a helyébe. Elvégeztük a munkát, kifizettük, és mindig lett új lehetőség. Mit akar Jézus? Vegyétek, és osszátok! Ne aggodalmaskodj, ne fürkészd a mennyei Mestert, van-e még a kezedben valami?! Ne rágódj azon, hogy ha odaadod, amid van, ha szétosztod a Jézus kezéből, s elfogy, te leszel a felelős, hogy széthordtad, és nincs már! Jézus azt mondja: add ide! És amit te odaadsz, azt ő megsokasítva adja vissza. Ez az Isten titka. Amit igaz szívedből, önmagad áldozatából leteszel az Úr áldó, sokasító kezébe, azt Ő megsokasítja. Add hát oda bátran az egész életedet, a reggeledet és az estédet, a munkaidődet és a szabad idődet, a gondolatodat és az álmodat, add oda magadat, általad akar csodát cselekedni!
És még egy lépés (ámbár sok van itt). Azt mondja János evangélista: azért kérdezte Jézus Fülöpöt – ti. honnan vegyünk kenyeret ezeknek? –  mert meg akarta próbálni, hiszen Ő már tudta, hogy mit akar cselekedni. Lukács evangéliuma végén van egy csodálatos történet. Az Emmausba igyekvő tanítványok csalódottak, keserűek, összetörtek - Jézus meghalt. Pedig ők is tudták, hogy mit akarnának, tudták, mit kellett volna Jézusnak tennie. El is mondják ezt a melléjük lépő feltámadott Jézusnak (akit nem ismernek meg): volt egy Názáretből való Jézus, csodálatos alak, akiről mi azt hittük, hogy ő fogja elhozni a szabadulást. De elárulták, halálra ítélték, megfeszítették és már három napja ennek. Mit felel Jézus? Balgatagok és rest szívűek mindannak az elhívésére, amit leírattak Mózesnél és a prófétáknál, hogy így kellett ennek lennie. A tanítványoknak már Jézus szavait hallva megdobbant a szívük, de még nem jutottak el a látásra. Mikor ismerik fel Jézust? Amikor az asztalukhoz ül, hálákat ad, és megtöri a kenyeret. Ekkor ismerik fel! És szaladnak vissza Jeruzsálembe, és ujjongva mondják: él az Úr, láttuk Őt, és megismertük Őt a kenyér megtöréséről. Nos, itt is töri Jézus a kenyeret. Adjátok oda az öt kenyeret meg a két halat! És hálákat adott, megtörte, és adta a tanítványoknak.  A kenyérsokasító Jézus és a feltámadott Úr áldó mozdulata ugyanaz. Erről ismerem meg őt.
Mit akart hát itt Jézus? Jelet adni. És erre a jelre ugyanaz áll, amit János az evangéliuma végén mond: sok más jelt is művelt ugyan Jézus, amelyek nincsenek e könyvben megírva. Ezeket pedig azért írtuk meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, Jézus a Megváltó, és ezt hívén életetek legyen. Hadd buzdítsam hát az egyházmegye egész közösségét és az egyházmegyei elöljárókat! Ha megértették, mit akar Jézus, írják a szívükbe ezeket. Először is: add oda a kenyeredet! (A kenyér élet, tehát add oda az életedet!) Másodszor, oszd szét, amit Tőle kaptál, hogy általad is áldássá legyen! S harmadszor: higgy! a kegyelem, a megtartatás érkezik, kapjuk a Jézus kezéből. Íme, a jel: a kezébe veszi a kenyeret, áldást mond és megsokasítja, és a tanítványok kezébe teszi, és ők adják tovább. Így jön az Ő kezéből a kegyelem, áldás és üdvösség. Nem az a kérdés, hogy én mit akarok, hanem az: mit akar Jézusunk, a mi Üdvözítőnk és Szabadítónk.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Van egy sokat idézett és sokat magyarázott régi latin mondás, a középkorból való, az ön-mértéklettel bíró svájciak mondották egykor önmagukra. Latinul így hangzik: providentia Dei est confusione nominum Helvetia regitur, ami azt jelenti, hogy Helvéciát Isten gondviselése és az emberi zűrzavar kormányozza. Talányos ez a mondat, mert bár sok önirónia van benne, még annál is régebbi minden emberi történet, amely erre az igazságra világít rá. Nevezetesen, hogy nemcsak az emberi zűrzavar kellős közepette, vagy az emberi zűrzavar ellenére, hanem emberi zűrzavar által irányítja  Istennek gondviselése a népek sorsát, a mi sorsunkat is. A felolvasott szakaszt jól ismerjük: Isten népe életében eljön az idő, és ez éppen Sámuel próféta korára esik, amikor királyt akarnak maguknak, tehát a régi törzsszövetséget maguk mögött hagyják, amikor még Isten jelölt, választott és küldött karizmatikus vezetőt, bírát, bírót, hadvezért, hogy igazgassa a nép dolgát. Immár beállítják a királyság intézményét. A történelem ismerői – és mindannyian ismerjük a történelmet, nem kell ehhez tudósnak lenni – tudják nagyon jól, mi az, amikor úgynevezett rendszerváltás következik be, amikor egy adott államformáról, egy kormányzási rendről áttérünk egy másikra. Jórészt egy fél vagy akár egy egész emberöltő is rámegy arra, hogy az ember hozzászokjon az új feltételekhez és megpróbáljon azok közt eligazodni. És azért mondom, hogy mindannyian jól ismerjük az ilyen váltással járó bonyodalmakat, nehézségeket, a reményeket és a csalódásokat, mert Magyarország történetében a mögöttünk levő százhúsz évben, ha jól számolom, legalább négyszer, de inkább ötször változott az államforma. Minden fél emberöltőre esett egy nagy változás.
Sámuel könyvében úgy érünk ehhez a nagy fordulóhoz,  hogy már láttunk bizonyos előzményeket, melyek szintén erre az igazságra utalnak, nevezetesen, hogy az emberi zűrzavar kellős közepette, annak ellenére, sőt olykor éppen azáltal kormányozza életünket Isten gondviselése. Olvastunk már Sámuel csodálatos születéséről, hallottunk titokzatos elhívásáról, láttuk, hogy szinte még gyermek, fiatal ember, amikor népe súlyos vereséget szenved, s bekövetkezik egy történelmi katasztrófa, elveszítik a filiszteusok ellen, az úgymond, mindent eldöntő csatát, ahova elvitték a szövetség ládát is. Hofni és Fineás a csatában vesznek el, Éli, az öreg főpap belehal a fájdalomba. Oda lesz a dicsőség, a szövetség ládát elrabolja az ellenség, lerombolják a szent helyet, Silót, vagyis megszűnik az Istennel való találkozásnak a lehetősége. (Amikor Mózes megépíti a szent sátrat, azzal építi meg, hogy az a seregek Urával való találkozásnak a helye.) Hogy lehet úgy élni, hogy lehet úgy reménykedni nehéz időkben, és megfordítom, hogy lehet úgy az örömünket és a hálánkat kifejezni, ha nincsen mód és alkalom az Istennel való találkozásra?
Ekkor lép fel Sámuel, vándorbíró lesz (hiszen a szentély megszűnt), járja az országot, hol itt bukkan föl, hol ott bukkan föl, ellenállásra buzdítja a népet, különösen azután, hogy a filiszteusok az elragadott szent ládát visszaadták, s ez újabb reményeket ébresztett Isten népében. Sámuel vezetésével még egy fontos csatát is megnyernek.  Amikor  aztán Sámuel megöregedett  (hatvanöt vagy hetven esztendős lehetett), megbízta fiait, Jóélt és Ábiát, hogy végezzék a bírói tevékenységet. És ekkor olvasunk nagyon megrendítő megjegyzés: ez a két fiú pontosan ugyanúgy viselkedik, mint néhány évtizeddel korábban Éli főpap két gyermeke, Hofni és Fineás. De idézhetjük a bírák korából Gedeon gyermekinek esetét, akik apjuk tekintélye, hatalma, befolyása, sőt a tőle megörökölt tiszt folytán elkapatták magukat.  Ismerősek a szavak. Mintha 2014-ben lennénk. Fiai nem az ő útján jártak, hanem telhetetlenség után indultak, ajándékot fogadtak el és elfordították az ítéletet. Korrupció-ellenes törvény ide, áttekinthetőség oda, tiszta és világos isteni rend emide, ezek a fiúk is ajándékot fogadnak el. Ez itt egy terminus technicus, a megvesztegethetőség szava.
Ebben a helyzetben aztán Izrael vénei, a törzsek vezetői népgyűlést hívbak össze Rámába, vagyis közösen felkeresik Sámuelt, és bejelentik igényüket: ímé, megvénültél, nem tudod ellátni a szolgálatot, fiaid nem járnak az úton, most azért válassz nekünk királyt, aki ítéljen felettünk, mint minden más népnél szokás ez. Mint mondtam, Isten népe életében nagy fordulóponton vagyunk, nyomban látható is az igazság, amit a bevezetőben mondtam: Isten gondviselése kormányoz az emberi zűrzavar kellős közepette ellenére vagy éppen általa. Háromféle zűrzavart lehet itt látni, vegyük ezeket sorba és mindenik esetén megtaláljuk majd Isten gondviselését is.
Az első zavar éppen abból támad, hogy a törzsek vezetői gondoskodni akarnak a jövőről. Nagy tanulság van ebben, egyszerű magánszinten is. Bizony sokszor átéljük ezt, hogy amikor gondoskodni akarunk a jövőnkről, a holnapról, vagyis úgymond gondviselésszerűen járunk el, éppen akkor kezdődik el életünkben a zűrzavarok sorozata.  Meggondolunk ezt, eltervezünk azt, majd nagy következetességgel megpróbáljuk végigvinni, de még a negyedéig sem jutottunk el, máris szeretnénk belőle visszatolatni, mert látjuk, hogy ez nem lesz jó. Aztán a visszakozásból még nagyobb zűrzavar lesz, és a maga rendjén összeomlik minden. Biztosítsuk a jövőt! - kiáltanak fel a nép vénei,  - adj nekünk királyt, próféta! És mindjárt jön az első zavaros dolog: milyen legyen ez a király? Az országgyűlésen megjelent politikai elit ezt elharsogja: olyan, aki ítél felettünk, mint minden más népnél szokás. Később még azt is hozzáfűzik, amikor a próféta vonakodik és előadja  az óvásokat, hogy olyan, aki ítéletet tesz közöttünk, aki előttünk jár, és aki vezet bennünket a harcban. Ez három funkció, tulajdonképpen a királyság intézményét tökéletesen össze is foglalja: a király hozzon törvényeket, reprezentáljon bennünket, és óvja meg a népet bajtól, rossztól, veszedelemtől, tehát ha szükség van rá, vezessen bennünket a harcban (ez a király providenciális funkciója).
Csakhogy ez a gondolat már eleve egy zavaros helyzetben vetődik fel, s régi rossz emlékek jönnek elő a nép vezetőiből, ezeket soroltam röviden, amikor utaltam Éli és Gedeon gyermekeire. S most itt van Sámuel fiainak esete. Mindez bizony rossz lenyomat, rossz tapasztalat, félelmet szülő gondolat. Mi lesz velünk a nepotizmus miatt?  (Azt nevezik nepotizmusnak, amikor egy-egy vezető a saját család-tagjainak, gyermekeinek, rokonainak, ahogy szoktuk mondani, a csókosainak biztosít jogosulatlan előnyöket.) Zűrzavaros helyzetben támad egy zűrzavaros gondolat.
A második zavar abban mutatkozik, hogy amikor fölvetődik a kérdés, hogy milyen legyen ez a király, elégtelen annyit mondani, hogy olyan legyen, mint a többi népek királyai. Mert itt rögtön megjelenik az a gondolat is, hogy jó királynak kell lennie. És hogy a nép vezetői mennyire eltérnek itt Isten szövetségi rendjétől, azt az igazolja a legjobban, amit Mózes 5. könyvének 17. részében olvasunk. Ezt még Mózes mondja a honfoglalás előtt, több száz évvel korábban. Mózes 5. könyvének 17. részéből hadd olvasom: mikor bemégy arra a földre, amelyet az Úr, a te Istened ád néked, és bírod azt és lakozol abban, és ezt mondod, királyt teszek magam fölé, miképpen egyéb népek, amelyek körülöttem vannak: azt emeld magad fölé királyul, akit az Úr, a te Istened választ a te atyádfiai közül.  Nem tehetsz magad fölé idegent, aki nem atyádfia. Csak sok lovat ne tartson és a népet vissza ne vigye Egyiptomba, hogy lovat sokasítson, mivelhogy az Úr megmondta néked, ne térjetek többé vissza azon az úton. Sok feleséget se tartson, hogy a szíve el ne hajoljon, se ezüstjét, se aranyát felettébb meg ne sokasítsa. És mikor országának királyi székébe ül, írja le magának könyvben e törvénynek mását a lévita papokéból, és legyen az nála és olvassa azt életének minden idejében, hogy tanulja félni az Urat, a te Istenedet, hogy megtartsa a törvénynek minden igéjét és rendeléseket, hogy azokat cselekedje. Fel ne fuvalkodjék szíve az ő atyjafiai ellen, se el ne hajoljon a parancsolattól jobbra vagy balra, hogy hosszú ideig éljen az ő országában és az ő fiai Izraelben.
Igen, a királyt követelők igényei nem sokban térnek el ettől – első hallásra. De ott, a rámai országgyűlésen hallgatnak a vének arról, hogy aki király lesz, annak át kell vennie a törvényt, és azt éjjel és nappal olvasnia kell, nem járhat el öntörvényűen, nem kerekedhet népe fölébe, nem vetheti meg őket. Az Úr az rendeli ki a királyt és ülteti királyi székbe, hogy Isten törvényes rendjét megtartsa. Sámuel rúgózódik is  a vének kérése ellen, és imádságban Isten elé viszi az ügyet. Elpanaszkodja, hogy nem kell már nekik. Idős emberek panasza ez, nyugdíj előtt állók panasza, -  beszéljünk őszintén. Funkcióból kilépő emberek panaszkodnak így, akik ilyeneket szoktak mondani: nem kellek már. Pedig Sámuel valóban sorolhatná hosszú évtizedek során felhalmozott sok-sok érdemét. Mondhatná: már kiskorában milyen hűséges volt az Úrhoz. S később is, amikor összeomlott minden, megszűnt a szent sátor, ő lett a két lábon járó szent sátor, az isteni orákulum, aki járta az országot és buzdította népét hűségre, kitartásra, reménységre, ellenállásra. S most jönnek Izrael vénei és azt mondják: öreg ember vagy már, a fiaid elfajzottak, adjál nekünk királyt! Sámuel tehát bemegy panaszkodni az Úrhoz: megutáltak, nem kellek már nekik. Ekkor azonban azt mondja az Úr a zavarodott szívű Sámuelnek: fogadd meg a nép szavát mindenben, amit mondanak neked, mert nem téged utáltak meg, hanem engem utáltak meg, hogy ne uralkodjam felettük, mindama cselekedeteik szerint, amelyet az Egyiptomból való szabadítás óta elkövettek, veled is e szerint cselekednek, hallgass a szavukra, de tégy ellenük tanúbizonyságot és add tudtukra a király hatalmát, aki uralkodni fog felettük. Mert amikor a nép királyt kíván, elfeledi azt, ami a mózesi törvényekben foglalva van, elfeledi azt, amit a középkorban így neveztek: speculum regum, a király tűköre. Elfeledik – magyar királyok is sokszor elfeledték – azt, amit István király Imre hercegnek szóló intelmeibe belefoglalt: milyen legyen, hogyan viselkedjen az, aki király, s hogy ismerje el: fölötte áll az egyetlenegy király. Most ezt Isten tudtára adja Sámuelnek.
Egy tudós lelkipásztor megjegyezte egyszer, hogy lám-lám, ennyit ér a közbölcsesség, ennyit ér, amikor az ember szabad döntésből adja rabságba magát, hiszen Sámuel az intelmeiben elmondja, hogy milyen lesz a király hatalma! Mert aki király, annak hatalma van, aki uralkodik, annak hatalma van, akit beültetnek döntéshozó székbe, annak döntést kell hoznia, a döntéshez pedig hatalom kell. Csak valami modern és különös gondolat az, hogy akinek hatalmat adnak, annak úgy kéne uralkodnia, hogy nem gyakorolja a hatalmát. Akit királynak tesznek, annak úgy kéne királykodnia, mintha nem is lenne király. Ez fából vaskarika. Most tehát Sámuel röviden összefoglalja, mit tesz majd a király. Először is a király hadigazdaságot fog bevezetni. Mindent elvisz, lefoglal, begyűjtet, ami a háborús célokat szolgálja. Olyannyira hadigazdaság lesz az, hogy a gyermekeket is elviszi, fiúkat és lányokat is. A fiakból katonákat, seregvezetőket, hadnagyokat, harcikocsi hajtókat fog kiképeztetni, a lányokat pedig elviszi markotányosnak, főzőasszonynak, kenőcskészítőnek, ápolónőnek. Minden a hadigazdaságot fogja szolgálni. Továbbá megtöri a törzsi szövetséget, az Izraelben oly drága és fontos egyenlőséget. Ha végigolvassuk Mózes könyveit, majd előre lapozunk a Prófétákhoz, akik elővették a szövetségi törvényt és ráolvasták Isten népére a bűnöket, azt látjuk, hogy egyik legsúlyosabb bűn a szövetségi rendnek, az igazságosságnak és az egyenlőségnek a megsemmisítése. Jelzem, amikor azt mondom, hogy egyenlőség, ennek semmi köze nincs a francia forradalomhoz és a modern kommunizmushoz. A törzsek eleve egyenlőek voltak, s most itt Rámában is egyelőképp döntenek, utoljára, egyenlő módon. Eldöntik, hogy többet nem döntenek. Eldöntik, hogy feloszlatják a parlamentjüket s királyt választanak. S ezt most elmondja nekik Sámuel. A király megszünteti, elsikkasztja az igazságot, és amit el akartok kerülni királyválasztással, hogy ti. nepotiztmus legyen, éppen  ezt fogja csinálni a király, de nemcsak a gyermekeinek fog odaadni mindent, hanem a főembereinek, a bizalmasainak, a kedvenceinek, a befolyásosainak. Két korrupt gyerek helyett kétszázötven korrupt ember lesz az országban. Na, nagy siker ez a döntés. Nos, mondhatni, csínján kell bánni az ilyenfajta közös döntésekkel.
És van itt egy harmadik zavar is. Talán a szavakból már kitetszett, hogy ez Sámuel zavara. Hiszen ő is gondoskodni akar a népről. Így mennek hát a zavarok, sorolom: a nép gondoskodni akar magáról, királyt válasz, a király is gondoskodni akar a népéről, egy kézbe vesz mindent, és végül Sámuel is gondoskodni akar népéről, ezért  ellenzi az elképzelést. És Sámuel lelkében csak nő a zavar. Mert Istenhez fordul, támogatás remél, Isten pedig azt mondja neki: add meg nekik!  Háromszor is mondja neki az Úr, hogy add meg nekik, amit akarnak. És hogy ér véget a történet? Sámuel hazaküldi a népet. Ennyire nem akarja ő ezt. Ő is gondoskodni akar az övéiről, és ebben a nagy igyekezetében ő, aki évtizedekig bíró, próféta, hadvezér és pap volt, ő, aki egy személyben minden funkciót betöltött, ő, aki nem akarja ezt a királyságot és óvja a népet, csak a legteljesebb zavarodottsággal tudja átélni, hogy mi folyik történik itt, mert Isten meg azt mondja neki: adj nekik királyt, ha akarnak. Confusio hominum! Akárhol lépünk be ebbe a történetbe, ha az embereket nézzük, a nép vezéreit, az eljövendő királyt, a prófétát, a próféta fiait, bárkit,  - csak zűrzavart látunk. Mégis, gondoljuk meg a régi igazságot: Isten gondviselése az emberi zűrzavar kellős közepette, annak ellenére, sőt az emberi zűrzavar által kormányozza az Ő népét.
Az első esetnél, ti. hogy a nép talál a királyság intézményével akarja biztosítani a jövőjét, azt látjuk, hogy Isten gondviselését soha nem feltételezte és most sem feltételezi semmilyen emberi megfontolás. Egy példát mondok.  Múltkorijában föllapoztam egy nyomtatványt az 1950-es évekből. Abban az időben működtek un. békepapok is, akik arról prédikáltak, hogy be kell menni a tsz-be, el kell menni sztahanovistának és jön a kommunizmus és ez biztosítja az embereknek a jövőt. Nagy zengzetes beszédeket mondottak akkoriban erről.  Szinte mindenikben arról hallani, hogy ez már Isten gondviselésének a legteteje, vagy itt mutatkozik meg igazán Isten gondviselése, miközben csupán egy politikai-ideológiai sémát akartak rákényszeríteni egy népre. És most megkérdezném ezt az atyafit, ha élne, hogy beszéli meg mindezt ezt ő Istennel. Mert ő mindezt Isten szájába adta, Isten gondviselő tevékenységeként írta le. De nem kérdezném meg tőle, inkább csak arra hívom fel a figyelmét, hogy amikor Isten gondviseléséről beszélünk, akkor nem emberi sémákat hozunk fel, mert Isten gondviselése szuverén. És szuverénül vezeti az ő népét. Most az járja, hogy nekünk úgy kell eljárnunk, ahogy Brüsszel csinálja, és úgy kell csinálni mindent, ahogy Amerika csinálja. Persze, van ellenzők, akik azt mondják: ellenkezőleg, úgy kell tennünk, ahogy Moszkva csinálja, vagy ahogy a kínaiak csinálják. Mással sem telik az életünk, állandóan csak azt nézzük, hogyan csinálja más. De Izrael királyainak (olvassuk csak el a Királyok könyvét!) soha nem az volt a mértéke – Istentől állított mértéke! –, hogy volt-e legalább olyan jó király Izrael királya, mint, mondjuk a filiszteusoké. Vagy volt-e olyan ügyes király, mint Egyiptom uralkodója? Vagy igazgatta úgy a népet, mint a babilóniai királyok? A mérték mindig ugyanaz volt, hogy ugyanis Isten rendje szerint élt-e és uralkodott-e? Adj nekik királyt – mondja az Úr Sámuelnek. Ám Isten ezekre a királyokra a saját mértékét teszi rá. Bizony, a zűrzavar kellős közepén megjelenik és felragyog Isten gondviselése, hiszen Izrael királyait mindig Isten jelölte ki, és ez azt jelenti, hogy annak a királynak, annak az uralkodónak és rajta keresztül a népnek Isten a gazdája.
Másodszor láttuk, hogy ha egy közösség zűrzavarban van, hajlamos rossz döntéseket hozni. Ám ott látjuk ebben a rossz döntésben,  vagyis abban, amit itt most a törzsi vezetők hoznak és ráerőszakolnak Sámuelre, hogy ebben kezdődik meg az üdvözítés történetének egy újabb szakasza. A történelmi érdekről mindig kiderül, hogy csak pillanatnyi érdek tud lenni. Ezek az érdekek jönnek és mennek, ma nagyon fontosak, holnap már el is felejtjük őket. A mi végleges és megnyugtató megoldásainkról hamar kiderül, hogy nemhogy megnyugtatón megoldottunk volna valamit, hanem még nagyobb bajokat és bonyodalmakat idézünk elő. És mégis, az üdvözítés történetének ez olyan állomása, ahol megnyílik ez út egy másik történetbe. Mert az a Dávid király, akit majd Sámuel próféta fog fölkenni, Dávid, Izrael második királya, ez a Dávis lesz a mi Urunk Jézus Krisztusunk ősatyja. Azért  mondhatják karácsonykor a napkeleti bölcsek: hol van a zsidók királya, mert láttuk az Ő csillagát. Azért írhatja majd Pilátus a keresztre: a Názáreti Jézus, a Zsidók Királya, -  mert most itt így dönt a nép. Az ember zűrzavaros történelmében el van rejtve az üdvözítés története. Az önmagát megmenteni akaró nép rossz döntésében el van rejtve és ki is bontakozik belőle Istennek az az örök döntése, hogy véglegesen és örökkévaló módon megment és megszabadít bennünket.
És végül, talán mindebből azt is látjuk – látnunk kell! –, hogy bár a próféta nem ért semmit, és ellenkezik, bár a próféta szívesen taglalja a királyok minden bűnét, a hatalommal való visszaélés minden nyomorúságát, mégis – bár most hazaküldi a népet! – mégis engedelmeskedik Istennek, mert aki majd király lesz Dávid személyében, az nemcsak király, hanem próféta is lesz. Így szoktuk mondani: Szent Dávid próféta. Az ő személye pedig előképe a dicsőség urának, a mi Jézus Krisztusunknak. Emberi zűrzavar mindenütt, az országban, a közösségeinkben és a szívünkben is. De Isten gondviselése irányít, határoz meg mindent és visz mindent jó végre, hogy ne csak kegyelmét, hanem dicsőségét is lássuk.
Ámen