119. Zsoltár

Folytatjuk a szerelmes verset. Mint múltkor elmondtam, ha igazán szeretünk valakit és ki akarjuk nyilvánítani szeretetünket, és van némi költői hajlamunk is, hosszúra tud szaladni a szavunk. Láttam sokszor szerelmes fiatalokat kollégista koromban, a túloldalon volt a leányinternátus, mi csak merengtünk át az ablakon. De volt olyan szerelmes diáktársunk, aki egy hét alatt Ady Endre, Kosztolányi Dezső és Petőfi Sándor összes szerelmes versét oda-vissza elolvasta, mert, aki szeret és el akarja mondani, az nem fogy ki a szóból. Itt még el kell mondanom (és ez a zsoltár bevezető szakaszához tartozik), hogy aki szerelmes, az a boldog ember. Még akkor is boldog, ha amúgy szerencsétlen (ámbár ezt most bízzuk a drámaírókra, mert ahhoz egy Shakespeare kellene, hogy bemutassa nekünk, milyen az, amikor valaki nagyon szeret, és amiatt boldog, vagy mellesleg szerencsétlen, és mégis nagyon boldog). De szerelem okán beszél a zsoltár arról, hogy kik a boldogok. Úgy énekel, hogy egyszerre hálálkodik, aztán kér, aztán esd, aztán rebeg, aztán fogadalmat és elkötelezést tesz, - igen, egy ilyen érzületvilágban ezekre van szükség. Úgy beszél, mint aki nem tud Istenen kívül más forrást a boldogsághoz. Isten az útja és ezért Isten nem áll az útjában, csak Isten által juthat el Istenhez, és ha ezen az úton megy: boldog.
Ma, a második szakaszban voltaképpen a múltkor felolvasottak, az első szakasz nyolc versének a megfordítását olvastuk. Ezért aztán némelyek szerint az első részt nem is kellene magához a költeményhez hozzá számítani, hanem általános bevezetőként, előre bocsátott gondolatként kellene venni. Erről én nem akarok vitába bonyolódni a bölcs és tudós Biblia-magyarázókkal, csupán azt jelzem, hogy mégsem egyszerű bevezetésről van szó, hanem egy nagyon szoros összefüggésről. Az első rész így ért véget (a 8. versben): ne hagyj el engem! Fölkiált a zsoltáros, miután fölismerte, hogy Istenben van a boldogsága, csak Istenben van boldogság, csak Őt kell keresni, csak az Ő útján kell járni, Ő az egyetlen út. Fölkiált Istenhez: ne hagyj el engemet! Mély, megrendítő, megindító és örökös kérés ez.
Aztán a kérés után, a második szakaszban elején (9. vers) mindjárt kérdés következik. Mert kérdeznünk is tudni kell, és bizony, jól kell kérdezni. Azt kérdezi: mi módon őrizheti meg tisztán az ifjú az ő útját, hogy sem szívében, sem életében ne legyen semmi, amivel Istent megbánthatja? Úgy-e, mégiscsak valami szerelemről van itt szó, mert ha szeretünk valakit, mindent elkövetünk, hogy ne bántsuk meg. Odafigyelünk, érdeklődünk, megpróbáljuk kilesni, mi a kedvére való. És az életünket is úgy igazítjuk, hogy a kedvére való legyen. Emlékszem egy osztálytársunkra, aki csapnivalóan tanult, folyton ki akarták rúgni az iskolából, mindig külön szülői könyörgés, letérdepelés kellett, hogy maradhasson. Egyes-kettesekkel bukdácsolt, pótvizsgázott. Bizony, Debrecenben, a Református Gimnáziumban nem nagyon tűrték a hanyag diákokat, elég hamar elcsaptak onnan a lustákat. Harminchatan kezdtük, huszonegyen fejeztük be, nagy volt a kihullás. Harmadikos korában aztán ez a fiú szerelmes lett, és mikor rájött arra, hogy szóba sem áll vele a lány, ha ő másnap matematikából egyest kap, megtáltosodott, és ő, aki korábban pótvizsgázgatott matematikából, most országos matematikai rejtvényfejtő versenyen bekerült az első kilencvenbe. Mire képes a szerelem! Vagy inkább a másik, aki ilyen hatással van arra, aki szereti őt?! Mit cselekedjen az ifjú? – kérdezi a zsoltáros –, milyen módon őrizheti meg útját, ha nem a Te beszédednek megtartása által?! Világos és egyértelmű a kérdés és a válasz is.
Miután az Isten iránti szeretetünk mindig a szív beszéde, a következő szakaszokban a szív beszédét fogjuk hallani. Azt mondja a 11. versben, felelve a kérdésre: szívembe rejtettem a Te beszédedet. Tehát valóban a szív beszédét fogjuk hallani. Eddig, figyeljük meg, általános kijelentéseket hallottunk: boldog az az ember, boldogok azok az emberek..., és sorolja: akik nem cselekszenek hamisságot, így tesznek, úgy tesznek, amúgy tesznek. Mindez eddig általános megállapítás. Most azonban személyesre fordul a szó. Az előző strófánál is elmondtam: boldogok azok, akik keresik az Istent. Most azt mondja, hogy: én kereslek Téged. Szívből kerestelek Téged én – mondja a 10. versben, majd: szívembe rejtettem a Te beszédedet (11. vers). S mindjárt mond hét dolgot (hét a szent szám), hogy mi történik akkor, amikor valaki az Isten beszédét, kinyilatkoztatását, hozzánk szóló szent üzenetét a szívébe rejti.
Először is azt mondja: hirdetem ítéleteidet. Amikor Isten kinyilatkoztatása, üdvakarata, életigéje a szívünkbe kerül, nyomban megnyílik a szánk és hirdetőivé leszünk Isten ítéleteinek. Itt az ítéleten nem a bíró ítéletét kell érteni (azt másképp fejezi ki a Biblia). Isten ítélete itt: tiszta és világos megkülönböztetés jó és rossz között, igazság és hamisság között. Máris utalhatunk egy másik zsoltárra, amit Pál apostol is idéz: szerettem az igazságot, gyűlöltem a hamisságot (Zsoltár 45,8; Zsidikhóz írt levél 1,9). Hirdetem az Isten ítéleteit, mert odapártoltam az Istenhez, és Istennél nem fér meg igazság és hamisság, világosság és sötétség, ahogy tegnap olvastuk János apostol levelében is: Isten világosság és nincs Őbenne semmi sötétség (1János 1,5). Odapártolunk és megszólalunk és szívből szólunk, mert Jézus azt mondja, hogy a szív teljességéből szól a száj (Máté 12,34), és úgyis mindig csak azt fogjuk mondani, ami szívünkben van. Isten világos megkülönböztetését, ítéletét hirdetjük.
Majd azt mondja, hogy: gyönyörködöm. Gyönyörködöm a Te bizonyságaidban. Ez a fajta gyönyörködés az ujjongó, megindult, ámuló, tapsoló gyönyörködés, amikor összecsapja az ember a kezét lenyűgözöttségében. Gyönyörködöm – mondja a zsoltáros – az Isten bizonyságaiban. Ha ugyanis föltesszük az Ige szemüvegét (ahogy Kálvin mondja), megszűnik homályos látásunk, s egyszerre csak csodálatos, kristálytiszta világossággal kezdjük látni, milyen fantasztikus bizonyságokat helyezett el Isten ebbe a világba. Utaltam már a múlt alkalommal is arra, hogy  a régieknek volt erre egy nagyszerű hasonlatuk. Amikor a reneszánsz korában újra indult a színház  intézménye, nagy élmény lett mindenki számára a látvány, és ebből vették a hasonlatot (Erasmus, Luther és Kálvin is), hogy Isten az Ő világszínházában a legjobb páholyt tartja föl az ember számára, ugyanis a világegyetem – mondja Kálvin – teátrum. Nos, Isten a legjobb páholyba ültet bennünket. Mindent látunk és mindent a legjobban látunk, Isten bizonyságait látjuk, bölcsességét, szeretetét, végtelen hatalmát, örök irgalmát, lényéből fakadó, áradó jóságát, és azt, hogy Isten nem tud, és nem akar mást, mint adni és áldani bennünket. Most azt mondja a zsoltáros, hogy szívembe zártam az Igét; másképpen szólva, föltettem a szemüveget az én vaksi homályos szememre. (Vagy modern moziképet idézve: föltettem azt a kis papírcsíkot, amely révén három dimenzióban lehet látni filmet, és szinte meghőköltem, mert szinte fizikailag átérzem, ahogy rám hajolnak a lombok, vagy odalép hozzám a filmvászonról valaki.) Ilyesmit él át a zsoltáros, és mi is, amikor az Igén keresztül nézzük a világot. A világ Isten fantasztikus bizonyságaival van tele. Gyönyörködöm, mondja, ujjongva gyönyörködöm: ez tényleg ilyen, tényleg ilyen szép!!? Ilyen szép az Isten? Tényleg ilyen jó az Isten?! Tényleg tele van a világ áldással, hogy akármerre fordulok, Isten csodálatos keze nyoma van rajta mindenen!?
Aztán folytatja, és azt mondja (most két tételt hadd vonjak össze!): határozataidról gondolkodom, ösvényeidre nézek. Ezzel azt a pillanatot jelöli, amiről más zsoltárok is gyakran beszélnek. Például az első zsoltár, amikor azt mondja, hogy boldog az az ember, aki Isten igazságáról és útjáról gondolkodik éjjel és nappal. Arról meditál. A meditáció szó mostanában (nem tudom, mi okán) veszélyes szóvá lett a keresztyének körében. Valószínű azért, mert megjelentek az ezoterikus vallások és a különböző vallásos pszichotechnikák, és sokan visszaélnek ezekkel. Húsz évvel ezelőtt divatozott nálunk az agykontrollnak nevezett ezoterikus butító mozgalom, ennek kapcsán terjedt el a szlogen: le kell menni alfába (ti. az agyhasználat alapszakaszába!). Kőbányán laktunk akkoriban, s mondtam sokszor a feleségemnek, hogy most lemegyek alfába! Volt ugyanis egy Alfa nevű bolt a szomszédban, oda mentem vásárolni. De félretéve az iróniát, az igazi, Isten szerint való elmélkedés, meditálás, tűnődés hallatlanul fontos dolog. Az Isten útjainak a szemlélése nem pusztán azt jelenti, hogy szemmel tartom az Isten ösvényét, hanem szemlélem is. Hogyan tanulunk meg Isten útján járni? Szemléljük és figyeljük, hogy mások, akik előttünk voltak, hogyan jártak az ösvényen.
Lám, Jézus milyen nagyvonalú és olyan bölcs ebben a tekintetben! Szolgálata során ezer ütközése volt a farizeusokkal, mégis azt mondja korának eme nagy szenteskedőiről, hogy amit mondanak nektek, azt megtartsátok! Mert a farizeus is hirdette az Isten útját, betűről-betűre felmondta a törvényt, beszélte az Isten ítéletét, és kijelentette, hogy mi az Isten útja. Az már más dolog, hogy nem járt rajta! De mi minden jó és rossz példából egyaránt megtanulhatunk figyelni, szemmel tartani és az Isten útját szemlélni. Csodálatos és titokzatos út ez. És emiatt ezen gondolkodni, elmélkedni, töprengeni kell. Nagyon sokszor utólag látjuk meg, hogy miért kellett nekünk azon az úton menni. Sokszor pedig rángatózunk, mint az önfejű gyermek, amikor mennie kell a szülőkkel valahova, szinte kitépi magát édesanyja kezéből, mert nem akar menni, - de majd egyszer megérti, hogy arra kellett mennie. Olykor az egész életünk ilyen rúgkapálás: miért arra vezet engem az Isten? -, nem lesz az jó, nincs ott semmi, csak baj vár rám, ott nyomorúságok, pofonok jönnek, megaláztatás ront rám, töredelmeken kell átmennem! Mi valami szép, rózsaszirommal fölhintett úton szeretnénk járni, nyílegyenesen, vagy éppen lankán, és persze, lefelé, mert fölfelé bizony fáradságos. Aztán utólag – erre utal a szó: elmélkedem - , utólag értjük meg Isten útját, ámbár Ő sosem titkolja célját. Ahogy Ezékiás király mondja, akit Ézsaiás próféta megintett, hogy készüljön, mert meg fog halni, majd mégis kegyelmet és életet kap: áldásul volt (javamra vált) a nagy keserűség (Ézsaiás 38,17). Nézem az Isten útját és gondolkodom rajta: ez miért ilyen út? -, ennek miért kellett így vagy úgy lenni? Sokszor leginkább azt érezzük, hogy nincs is velünk Isten, otthagyott bennünket, föltett bennünket az útra: aztán eredj. De ezt csak Madách Istene mondja, a Biblia Istene nem. Madách Istene mondta Ádámnak: lásd, mit érsz magadban! -, eredj, menj végig a történelmen. S ki van ott végig szegény Ádámmal és Évával, Madách szerint? A hamis súgó, Lucifer, aki még a világtörténelem rendes szövegkönyvét sem tudja rendesen odasúgni nekik, csak bajba, jajba viszi őket. Isten azonban velünk van, ha az Ő útján járunk, ha számunkra Ő az út. Ezért írd szívedbe beszédét!
És aztán azt mondja a következő versben: gyönyörködöm a Te rendeléseidben. De ez most nem ugyanaz a gyönyörködés, amit az imént hallottunk. Az előbb azt mondta, hogy gyönyörködöm az Isten valóságában, ujjongok az Istennek, ahogy az Isten megmutatja magát, itt viszont egészen konkrétan az Isten rendeléseiben gyönyörködik. Különös szó ez. Önfeledtséget jelent, amit minden szülő – de még inkább nagyszülő – átél, amikor a kicsi gyermek először felül, vagy kezébe adunk valamit és bíbelődik vele. Játszik. Játszik, és közben tanulja a világot. Ugyanazt a szót használja Ézsaiás próféta is, amikor messiási jövendölést tesz, és azt mondja, hogy az üdv-idő olyan lesz, hogy: gyönyörködik a csecsszopó a viperák lyukánál, és a csecstől elválasztott a baziliskus lyuka felett terjengeti kezét (Ézs 11.8)  - nem kell félnie. Tapogathatja a világot, gyönyörködik a világban, megfogja, tapogatja, magához vonja, elsajátítja, az neki gyönyörűség. Élvezi. Azt mondja a zsoltáros: élvezem az Isten rendeléseit, mert ezek jó rendelések. Élvezem az Isten döntéseit.
És végül azt mondja a zsoltáros szívből fakadó kéréssel: beszédedről nem feledkezem meg. Emlékszünk, a múlt alkalommal kéréssel fordult Istenéhez, ezt hallottuk a nyolcadik versben: soha ne hagyj el engem. Most azt mondja: beszédedről el nem feledkezem. Fogadalmat tesz, ígéretet tesz. A kérésre elkötelezéssel válaszol.
De, van itt bökkenő, és ezért kérek mindenkit, hogy a 17. verstől a következő szakaszt jövő vasárnapra ki-ki olvassa el, nézze meg, gondolkodjon rajta, meditáljon rajta, figyelje az Isten útjait, - mert van itt egy bökkenő. A lekcióban a gazdag ifjú történetét olvastam. Ez a fiatalember bizton énekelte ezt a zsoltárt, nyilván gyermekségétől fejből tudta. Most odalép Jézushoz: jó Mester, mit cselekedjem, hogy elnyerjem az üdvösséget? Akkor azt mondja Jézus: tudod a parancsokat (melyekről a zsoltár is beszél). Számba is veszik a parancsolatokat, és ekkor azt mondja az ifjú: én ezeket kora gyermekségemtől megtartottam. Jézus ránéz – mondja a szűkszavú Márk evangélista – és megkedveli. Ez igen! Kora gyermekségétől, mindig, éjjel és nappal... Ám Jézus a megkedvelésen túl a kérdést összekapcsolja egy diagnózissal és azt mondja: egy fogyatkozásod van. Menj, add el minden vagyonodat, jer és kövess engem. Nem azt mondja Jézus a gazdag ifjúnak, hogy ne füllentgess itt nekem, hogy mindent megtartottal, mert sok parancsolata van az Istennek, és ha csak egyet elrontottál, semmit nem tartottál meg. Ne áltass itt engem, csak kiöltöztél a randevúra csodaszépre, megfésülted magad, fölvetted a legjobb cipődet, ami nem is a tiéd, hanem a barátiadtól kérted el a találkára, mutatod itt magad szépnek. Dehogyis. Jézus ránéz, megkedveli, és mégis jelzi: van egy fogyatkozása. Nos, azért kell a szívünkbe venni a zsoltárt, és zsoltárral együtt a szívünkben elrejteni Isten rendeléseit, mert óriási különbség van aközött, hogy valamit a szívünkre veszünk, meg aközött, hogy a szívünkbe bevesszük és elrejtjük.
Nemrégiben láttam egy filmet, szerepelt benne egy szent asszony, egy apáca, aki odaadó életet él, segíti a szegényeket, menhelyet tart fenn, ingyen konyhát működtet, jár a gazdagokhoz, kunyerálja tőlük az elesettek számára a támogatást. Aztán jön az életébe egy nagy drámai fordulat, megrendül, kivetkőzik az apáca ruhából és azt mondja ismerőseinek: most jöttem rá, hogy nekem eddig azért volt szükségem Istenre, hogy ne kelljen soha önmagammal szembenézni. De nekünk, testvérek, nem ezért van szükségünk Istenre, hanem éppen azért hogy belelássunk igazán önmagunkba; ahogy Kálvin mondja: Isten-ismeret nélkül nincsen önismeret, és ez a sorrend megfordíthatatlan. Szívembe írom a Te beszédedet... Nem a szívemre veszem, mert amit a szívünkre veszünk, azt ledobjuk, mert nem bírjuk el. Isten nem azért nyilatkoztatja ki igazságát, szentségét, tökéletes akaratát, életútját, hogy a szívünkre vegyük, hanem hogy elrejtsük a szívünkben.
A múlt alkalommal azt mondtam, aki az Isten útján jár, akinek Isten az útja, annak Isten sose kerül az útjába, az sose fogja úgy érezni, hogy útjába állt az Isten, - hiszen maga Isten az útja. Aki pedig Istennek a beszédét a szívében elrejti, és aztán – mert a szív teljességéből szól a száj – hirdeti, gyönyörködik benne, gondolkodik rajta, nézi, élvezi, nem felejti el, az nem a szívére veszi Isten beszédét, hanem boldogan tudni fogja, hogy aki Istennél van, aki Istenben van, az a boldog ember. Gyönyörködöm rendeléseidben, beszédeidről soha nem feledkezem meg. 
Ámen

Mit keresitek a holtak között az élőt? – ezt kérdezik, kedves testvérek, a húsvéti angyalok ott, a sírkertben az asszonyoktól. És húsvét hajnalának ez a kérdése: mit keresitek a holtak között az élőt? -, mindent megfordít, húsvétkor minden megfordul. Húsvét ugyanis nem folytatás, hanem változás. Vagy ha folytatás is, akkor talán a nagy angol költőnek, John Donne-nak az elmélkedését lehetne idézni, aki betegségében, a halálra készülődve arról ír, hogy az egész embervilág egy nagy könyv, minden emberi élet egy-egy lap, és hogyha meg is hal valaki, nem tépetik ki abból a könyvből, de Isten valami jobb nyelvre lefordítja, ami oda van írva. De ez a szó, hogy lefordítja, igen talányos, úgy lenne pontosabb lefordítanunk: átülteti. Isten átköti az élet könyvét, átülteti az életünket. Húsvét nem folytatás, hanem változás, nem a réginek a folytatása, hanem valaminek, valami egészen újnak, soha el nem gondoltnak a kezdete. Ahogy Pál apostol mondja, amit ember szíve meg nem gondolt, amit ember füle nem hallott, amit ember lelke, elméje el nem képzelt, azt készítette Isten az Őt szeretőknek.
Azt látjuk itt, a feltámadás történetében, hogy az asszonyok még végtisztességre mennek a sírkertbe, de már az új élet diadalhírével jönnek el onnan. Az üres sír az evangéliumnak, az örömhírnek, a dicsőségnek az első szószéke, és az angyalok kérdésében – miért keresitek a holtak között az élőt? – benne van már az örök élet reménye. Az asszonyok azért mennek, hogy elvégezzék azt, amit nagypéntek este még nem tehettek meg, amikor Jézus meghalt. Kellett várniuk, mert így rendelkezett a törvény és ezt kivárva elindulnak, hogy az ártatlanul kivégzett Jézust méltó módon temessék el. Vagyis azért mennek, mert le kell zárni egy szomorú történetet. Pontosabban, folytatni kell nagypéntek szomorú történetét, folytatni mindaddig, amíg a temetéssel le nem zárul. De vajon, testvérek, ebben az elemi, emberies mozdulatban valóban minden lezárul, vajon véget érnek a temetéssel az ember halálos történetei? Nem folytatódnak inkább számonkéréssel, bosszúval, ritualizálással, áldozatról-áldozatra, szemet-szemért, fogat-fogért? Csak a feltámadás töri meg ezt a sort. A feltámadással abszolút új kezdődik, a bosszú, a számonkérés, a ritualizálás, az áldozatok hosszú története helyett elkezdődik a kegyelemnek és a szeretetnek a története.
Az asszonyok üres sírt találnak és így találva, a helyzet első pillanatban csak a gyászukat növeli, a fájdalmukat fokozza, - nem találják a holttestet. S lám, máris tolul az érzet. Főleg János evangélista az, aki nagyon finoman leírja ezt: tolul a bánat, -  ennyire aljas a világ?! Hát legalább a temetést vagy az újratemetést tennék lehetővé! S ma is, micsoda erők, érzések tolulnak fel! Ha már egy katasztrófát nem lehetett elhárítani, ha már a gyilkosok kezét nem lehetett lefogni, ha már valami révületben ártatlanok estek terror áldozatául, legalább a temetés hadd történjen meg! Ha már az élőtől elvették az életet, legalább halotti joga megmaradhasson! Holtak közt megkeresni a holtat, s mint halottnak, tisztességet adni! Mi ezt tudjuk, így tudjuk folytatni a történetet és így is szeretnénk befejezni.
Az evangélista finoman jelzi ezt, még a tanítványok esetében is. Mert amikor az asszonyok viszik a feltámadás örömhírét, a tanítványok ezt üres beszédnek tartják. Márk evangélista még keményebben fogalmaz, azt mondja, asszonyos hisztériának gondolták ezt. A tanítványok már elengedték Jézust. Annyira elengedték, hogy a maradékot, a befejezést, a gyászmunkát, a temetést már az asszonyokra bízzák. Ők nem indultak el húsvét hajnalán a sírkertbe. Ez a történet szakad meg, de nem emberi aljasságból - nem vitték el máshova az Úr Jézus holttestét, hogy ne lehessen eltemetni! -,  ez a történet isteni kegyelemből szakad meg. Nincs itt, feltámadott, nincs itt, mert él! Minek keresitek az élőt a holtak között? És ez a kérdés, mint mondottam, mindent megfordít: Jézus él, az isteni életforrást nem lehetett elzárni. Isten életet adott a megfeszítettnek. A szeretet és kegyelem, az igazság és boldogság valósága, Isten nem rekeszthető a halál alá.
Igen, tudom, látjuk, átéljük fájdalommal, hogy a rombolásnak és a halálnak az erői időről időre nekifeszülnek az életnek és elnyeléssel fenyegetik azt. Az ember a saját, önistenítő vállalkozásának az áldozata lesz újra meg újra, s mennél inkább sikeres ebben a vállalkozásában  - Isten nélkül, Isten igazsága nélkül, Isten jó életrendje nélkül! -, annál nagyobb és annál több az áldozat. Emlékezzünk a kenyai egyetemen legyilkolt keresztyén diákokra, s amikor őreájuk emlékezünk, akiket Krisztus-hitük miatt gyilkoltak meg, az is megdöbbent bennünket, hogy ha bekapcsoljuk az internetet, s rákapcsolunk a facebook-ra és jönnek lefelé a facebook-on a képek: egyik képen húsvéti táncmulatságra hívnak valahol Nyugat-Európában, valami bulira, a másik képen látjuk a kiterített ártatlan áldozatokat. Ilyen világban élünk, ezt tudja az ember. Igen, látjuk, a hitetlenség, a szeretetlenség, a gyűlölet roppant sikeres tud lenni. És velünk megannyi bűn és megannyi nyomorúság.
De hallottuk a zsoltáros szavát, így kiált: Eltévedtem. Elvesztettem az utat, elvesztem, elvesztettem magamat is! És kéri Istenét: keress meg, kutass fel! Forró és esengő kérés ez. Ahogy hosszú hetek során olvastuk a 119. zsoltárt és éppen ma érünk a legutolsó verséhez, sokszor megéreztük már a zsoltárosnak ezt a forró, Isten iránti szeretetét, ezt az odaadottságát, ezt az Isten utáni vágyakozását. S mondhatnánk, hogy itt, a zsoltár utolsó szakaszában, az utolsó mondatában, amikor így kiált, hogy: elvesztem, tévelygek, mint az elveszett juh, keress meg,  - talán ez az ő Isten-szeretetének az utolsó szikrája. Még most, az utolsó leheletével így kiált fel. De azt hiszem, húsvét fényében ez sokkal inkább a feltámadás csodálatos ragyogásának a visszfénye. Még legelesettebb állapotomban, még a zsákutca végén, még a sírkertben, még ott a sírnál is, még akkor is, amikor aratom keserű és halálos gyümölcsét emberi vállalkozásomnak, az Isten-nélküliségnek, akkor is lehet így kiáltani: eltévedtem, elvesztem, keress meg, hogy éljek.
Sejtelem ez itt a zsoltáros szavában, de ahogy láttuk, jövendölés is. Ez a zsoltár, ugyanúgy, ahogy a 22. zsoltár ott, a kereszten, amikor így kiáltott a mi Urunk: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet, úgy ez a zsoltár, a 119. is a Krisztus zsoltára. És húsvétkor arról teszünk boldog bizonyságot, hogy Isten megkereste és megtalálta őt. Őt, a meghalót. Elvesztem Uram, keress meg engem. Megtalálta és föltámasztotta. És innen mi már boldog bizonysággal énekeljük ezt a zsoltárt és hívjuk a mi Urunk Jézus Krisztusunkat, a Feltámadottat, aki ezt mondja magáról: az embernek Fia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett. Azért jött, hogy megkeressen, üdvözítsen és megtartson bennünket.
Igen, kedves testvérek, látjuk, az eredendő bűn minden hatalmas következménye sokszor egyetlen egy erővé összeszerveződik, és mindent el akar pusztítani. De mi keresztyének a feltámadás ünnepén azt hirdetjük, hogy az eredendő bűnt megelőzi és felülmúlja az eredendő igen. Isten előbb mondott igent, mint nemet az ember Istenre. Az ősi nemet megelőzi és felülmúlja az örök igen. Mert lehet, hogy a mi nemünk, tagadásunk ősi, de Isten igenje örökkévaló. Mit keresitek hát az élőt a halottak között? Milyen jól mutatja a 119. zsoltár utolsó néhány szakasza a feltámadás nagy titkát és erejét. A zsoltáros – hallottuk – sokszor mondhatta magát ártatlannak. Amikor körülvették, amikor megszorították, amikor megtámadták, amikor a hite miatt üldözték, amikor elnyomták, felkiáltott: Uram, gyermeked vagyok, Uram, ártatlan vagyok, Uram, megőriztem törvényedet, Uram, őrizz meg engem, mert egyedül vagyok már csak a hűség útján. De most, a feltámadás, az isteni újat kezdés fényében ezek a relativizmusok, ezek a viszonyítások mind semmivé lesznek. Sokszor meg tudjuk mi is tenni, hogy a viszonylagosságok létráján vagy rangsorában hol lejjebb, hol feljebb lépünk: nem vagyok akkora bűnös, mint a másik, nem követtem el annyi vétket, mint a másik, nincs annyi mulasztásom, mint a másiknak. Sokszor ez még úgynevezett ártatlansági helyzetet is tud teremteni.
De most, amikor így kérdez az angyal: miért keresitek a holtak közt az élőt? - , most, amikor látjuk, hogy a zsoltáros hívó szava: Keress meg! -, abban a Krisztusban teljesedik abszolút módon, aki azért jött, hogy megkeressen, megtaláljon és üdvözítsen bennünket, immár nincs értelme a zsoltáros korábbi ártatlansági szavait mondanunk, mert immár ő maga is ezt mondja magáról: tévelygek, mint valami elveszett juh.
Kedves testvéreim, tudjátok jól, nem szoktam a szószékre teológiai vitákat hozni, nem az igehirdetés dolga az, hogy nagy vitákat rövid szóval eldöntsünk. Most mégis egy olyan vitát szeretnék ide hozni, amelynek a húsvét és a zsoltárvers szempontjából nagy jelentősége van. Van, aki ezt a szót, hogy eltévedtem, úgy fordítja, ahogy a Károli fordításban van: tévelygek. Így fordítja ezt Augustinus egyházatya és vele együtt sokan úgy gondolják, hogy ez bűnvallás. Tévelygek. Isten dicsőségének fénye felragyog, a kegyelem abszolút világossága rám árad: nincs mit rejtegetni. Isten a szívek és a vesék vizsgálója, és én is meglátom magamat a csodálatos mennyei tükörben és nem tudok mást mondani, mint azt, hogy eltévedtem, tévelygek. Halálos ez a tévelygésem, hiszen az ember halálba adta Krisztust,  - mi is. Fellázadt az ember Isten ellen, - mi is. Elrútítja az ember a szépet, - mi is. Meghamisítja az igazságot, - mi is. Profanizálja a szent dolgokat, - mi is. De most már nincs tovább. Addig hátráltunk Isten elől, míg el nem érkeztünk a sírhoz. A sírhoz, a halálhoz, a temetéshez. Innen nincs tovább. Keress meg, tévelygek, mint az eltévedt juh, keress meg Uram!
Vannak azonban mások, így például Aquinói Tamás és Kálvin, akik másképp értelmezik ezt a szót, hogy tévelygek. Azt mondják: ez léthelyzet, végső következmény, ez a conditio humana.  Elvesztünk, elvesztünk a magunk sikeres vállalkozásában, elvesztettem az utat, elvesztettem magamat, elvesztettem Istent, elvesztettem az életet, eltévedtem, a pusztaság kellős közepén vagyok. Önmagunkól újra meg újra csak a semmit tudjuk kirakni. Keress meg, Uram. És azért mondhatják bátran, akik így értelmezik ezt a szót, mert nemcsak a zsoltáros egyszemélyes vallomása ez, hanem közös vallomása ez mindannyiunknak. Ézsaiás próféta, amikor Isten szenvedő szolgájáról jövendöl, aki számára a majdani Krisztusról, számunkra a megfeszített és feltámadott Krisztus, ezt mondja a könyve 53. részében: mindannyian eltévelyedtünk, elvesztünk, mint a juhok. De az Úr mindannyiunk vétkét Őreá – Krisztusra – vetette.
A zsoltáros pedig három szóval fejezi ki, mit ért azon, hogy keress meg Uram. Ezt olvassuk a 173. verstől következően a zsoltár legutolsó szakaszában: Legyen segítségemre a Te kezed, Uram, vágyódom a Te szabadításod után, éljen az én lelkem, hogy dicsérjen Téged. Segíts, szabadíts meg, éltess. Mi ma a megsegítő, a szabadító, az éltető Istent magasztaljuk. És ez az Isten döntő mozdulata felénk azért, amit a meghalt Jézussal tett. Feltámasztotta Őt a halálból, vagyis meghallgatta kereszten mondott imádságát. Megsegítette, vagyis a halálból kiszabadította és éltette. Megkereste, azért él. Ti azért miért keresitek az élőt a holtak között? Jézus, az élő, aki keres minket, teljesen és egészen minket keres  - segíteni, szabadítani éltetni. Ahogy a költő mondja: ha lezárul egy emberi élet betegség, katasztrófa, ítélet, üldözés, bármi okán, Isten azt a lapot nem tépi ki. Átköti egy másik könyvbe. Segíts, szabadíts, éltess.
Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, ha megrezdül a szívünk és legalább addig eljutunk, ameddig Péter, aki kiment az üres sírhoz és úgy találta, ahogy az asszonyok mondották, és magában elgondolkozott ezen -, ha mi is elgondolkozunk ezen, valamit megértünk. Jézus Krisztus, aki ránk talál, mireánk, holtakra a holtak között, hogy élővé tegyen, elkötelez minket is segíteni, szabadítani, éltetni. Azt mondja János evangéliumában a feltámadott Úr tanítványainak, amikor először megjelenik: elküldelek titeket, ahogy engem küldött az Atya. Keress meg Uram – kiáltsuk húsvét napján –, eltévedtem, elvesztem, keress meg. Nem tud másképp az ember kiáltani. Vagy ha elhallgatja ezt a kiáltást, s kétségbe esik. Kétségbeeséséből düh lesz, harag lesz, öngyilkosság lesz, mások üldözése lesz, mások elnyomása lesz. De mit kérdez az angyal? – Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, feltámadott. Bizonnyal feltámadott és Ő keres bennünket, hogy mindent megváltoztasson és bennünket az új életben megtartson. Tévelygek, mint valami elveszett juh. Keresd meg szolgádat, mert parancsolataidat nem felejtettem el. Boldog feltámadást.
Ámen

Krisztus gyötrelme és halála, ahogy a Heidelbergi Káté mondja: egész földi életére kiterjedő szenvedése, de különösen annak utolsó szakasza ma, nagypénteken, halála napján egyszerre szembesít minket minden ártatlan ember szenvedésének mélységes és elfogadhatatlan értelmetlenségével. Ugyanakkor megmutatja számunkra az egyetlen igaz, szent ember szenvedésének és halálának titokzatos gyümölcsét és áldását. S éppen ma, Jézus könyörgése ott a kereszten, a 22. zsoltár szavai és hozzá kapcsolva a 119. zsoltár záró része igen világosan feltárja számunkra ezt az összefüggést. Jézus így kezdi a zsoltárt a kereszten: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? A zsoltáros pedig a szent abc utolsó szakaszában ezt mondja: Oh, Uram, hadd szálljon az én könyörgésem a Te színed elé! Vagyis mind a panaszéneket, mind pedig a buzgó fohászkodást ott találjuk a Zsoltárok könyvében. A mi Megváltónk onnan idézi, vagy helyesebb, ha azt mondjuk: onnan véve énekli ott, szenvedései közepette minden szenvedő énekét. Ha nem ének lenne, akkor csak bejelentés vagy rezignált megállapítás lenne és így hangzana egyszerű prózaisággal: elhagyott engem az én Istenem! De Jézus a kereszten az Atya után kiált, Hozzá szól és az Ő kezébe teszi le a lelkét. Kapcsolata mélységes, felfoghatatlanul mély és szoros az Atyával.
A 119. zsoltár záró szakasza teljességgel ide kapcsolódik. Láttuk már a mögöttünk levő hetek során, különösen a zsoltár utolsó három-négy szakaszában, hogy az Isten szerelmese, aki vágyakozik az ő Istene után, igen drámai, tragikus helyzetben kiált hozzá. Hallottuk, elmondta többször is, közelítenek hozzá ellenségei, bekerítették, rátámadtak, így mondja a zsoltár 150. versében: Közelgetnek hozzám gonosz háborgatóim, akik a Te törvényedtől messze távoztak. Vagyis a 119. zsoltár írója ugyanúgy, ahogy a 22. zsoltár írója, gonoszságban, élet- és halálveszedelemben van. Szenved. Közel a vég. De lássátok, testvérek, mennyire szereti a zsoltáros az ő Istenét! Ha még van hangja, nem az ellenséget riogatja. Bizony, megesik az, ha beszorítanak minket a sarokba, kiáltunk egy nagyot, hátha meghátrál az ellenség. De nem átkozódik. Krisztus sem átkozódott a kereszten. Nem kezd harci dalba. Krisztus sem énekelt harci éneket. A 119. zsoltár utolsó szakasza nem katonaének, nem harci induló, hanem imádság, kérés, fohászkodás. Jusson elődbe – így mondja – egészen közel hozzád, Uram, az én esdeklésem. Nincs hát olyan távol Isten! Pedig a szenvedések láttán, akár a magunk szenvedése vagy más szenvedése láttán, azoknak a legmélyén könnyen kimondjuk az érzésünket: elhagyott az Isten, -  elhagyta az Isten. Pontosan úgy, ahogy Jézus keresztjénél a kivégző pribékek, a látványosságra kisereglők mind ezt mondják: elhagyta az Isten. Így kiáltoznak: Illést hívja, lássuk, jöjjön el, szabadítsa meg Őt. Ő, aki sokakat megszabadított, szabadítsa meg magát. Azt mondotta, Isten Fia, hát akkor jöjjön Isten s álljon jót ezekért a szavakért!
De, kedves testvérek, ezt csak az mondja, aki kívül áll a szenvedésen. S nem mondok túlzó szót: ha valaki kívül tud lépni a szenvedésen, el is vesztette emberi mivoltát. Ember voltunkhoz hozzátartozik a szenvedésünk és a másikkal való együttszenvedés. Igen, tudom, sokszor könnyen kimondjuk: elhagyott az Isten, elhagyta az Isten. De mit kér a zsoltáros? – Segítséget, szabadítást és életet. Ezért mi minden nagypénteken bátran kimondhatjuk, hogy minden szenvedő embernek joga van így kiáltani: legyen segítségemre a Te kezed, vágyódom a Te szabadításod után, éljen az én lelkem. És nekünk is jogunk van, sőt kötelességünk minden szenvedővel együtt kiáltani isteni segítségért, szabadításért, jogunk és kötelességünk életért könyörögni. Ezért foglaljuk ma is imádságunkban az értelmetlenül meghaló embereket, azokat, akiket mások őrülete ránt halálba. Megrendültünk pár napja, amikor az úgynevezett kiterjesztett öngyilkosságban egy bolond ember százakat rántott értelmetlen halálba. Jogunk és kötelességünk őket imádságunkba foglalni. Foglaljuk ma imádságunkban az üldözötteket, azokat, akiket pusztán hatalmuk fitogtatása kedvéért kínoznak, gyilkolnak a nagyok és az erősek. Foglaljuk imádságunkba ma is azokat, akiket a hitükért üldöznek szerte a világon, megannyi Krisztus-követőt. (Úgy, hogy közben üldözőik azt hiszik, valami nagy dolgot tesznek. Ahogy maga még Jézus mondja: eljön az idő, amikor üldözni és gyilkolni fognak benneteket és azt hiszik, Isten tiszteleti cselekményt hajtanak vele végre.) Foglaljuk ma imádságunkba azokat is, akiknek már nincsen erejük, fizikai képességük fohászkodni, már nincs hangjuk, már sóhajtani sem tudnak. És azokat is, akiket úgy körülzárt a harag, az iszonyat, a szenvedés, hogy mi már voltaképpen nem is tudunk róluk. S azért tehetjük ezt bátor és reménykedő szívvel, mert ígéreteink és tapasztalataink vannak arról, hogy Isten meghallgatja a mi fohászkodásunkat, kéréseinket. Néhány zsoltárt hadd idézzek!
Dávid azt mondja a 86. zsoltárban: Uram, nagy rajtam a Te kegyelmed és kiszabadítottad lelkemet a mélységes pokolból. A templomi énekesek a 33. zsoltárban így buzdítják az istentiszteleti közösséget: Isten megkönyörült az övéin, hogy kimentse lelküket a halálból. Aztán megint Dávid, egy más helyzetben, üldöztetésében, megszabadulása után így imádkozik: megszabadítottad lelkemet a haláltól, bizony az én lábaimat az eleséstől, hogy járjak Isten előtt az életnek világosságában. (Zsolt 56,13)
A korábbi alkalmak során, amikor a 119. zsoltárt magyaráztam, elmondottam, hogy hányféle módon tapasztaljuk meg mi Istennek a szabadítását, mindenféle élethelyzetet leírnak a szavak. Isten megment, Isten kiragad a veszedelemből, Isten kihúz, amikor fuldoklom, Isten kivált a kifizethetetlen adósságból, Isten életet lehel belénk, kigyógyít a halálos betegségből, elhárítja a fejünk fölül a veszedelmet. Ám most a zsoltáros itt, a zsoltár végén egyetlenegy szóban foglalja ezt össze, a 174. versben ezt mondja: Uram, vágyódom a Te szabadításod után. És ebben a szóban, szabadítás, mondom héberül, joshua, ebben benne van a Jézus neve. Ez a szó, hogy joshua, azt jelenti: az Úr, a szabadító. Uram, vágyom a Te szabadításod után. Nem túlzunk, ha a régiekkel együtt azt mondjuk, hogy ez már prófécia. A régi magyarázók ugyanis itt gyakran nem zsoltáríróról meg költőről beszélnek, hanem prófétáról. Azt mondja Augustinus egyházatya, hogy a zsoltáros ezzel: Uram, vágyódom a Te szabadításod után, - megjövendöli a Jézus nevét. Vagyis: Uram, a Te szabadítód után vágyódom. De most, nagypénteken, a szabadító nem szabadul. Ki kell innia a pohárt, engedelmesnek kell lennie mindhalálig, le kell tennie életét, s nem jön el Illés, hogy megszabadítsa Őt, ahogyan imádsága szavát félreértve várják kínzói, hogy beálljon valami csoda. Mert nem értik Őt.
Jézust nem értették a tanítványok sem, mikor jelentette halálát és szenvedését. Nem értették az ellenségei sem, miért teszi ki magát könnyű prédaként. Nem értette Pilátus sem, miért nem védi meg magát, vagy zárja magát a hatalom oltalma alá. Azt mondja Neki: csak egy szavamba kerülne, s szabadon bocsáthatnálak... és ebben benne van az is, hogy Jézus, Neked is csak egy szavadba kerülne. Nem érti senki, és immár ott, a kereszten Jézus imádságát sem értik. Kezdi énekelni a 22. zsoltárt, ELI, ELI! LAMA SABAKTANI, s akik ott állnak, úgy értik: Illés prófétát hívja. Illésnek ez a neve: Eli-jahu. Tehát Jézus: a nagy prófétát hívja. Milyen gondos az evangélista, milyen pontosan feljegyzi, milyen szépen lefordítja és jelzi, hogy sem a tanítványok, sem az ellenségei, sem a halálos ítéletet kimondók, sem a pribékek, sem a nézőközönség – s mindenki oda teszi magát e csoportban, ahova akarja - , senki nem érti Őt. De Isten érti Őt. Ezért a zsoltár is tovább tart, ezt mondja a 119. zsoltárban a próféta: vágyódom szabadításod után -, és ez a szó, hogy „vágyódom” olyan egy nyelvtani szerkezet, amely többet jelent annál, hogy most, az adott pillanatban, a bajban, a tragédiában, az agóniában fölgyullad a szívemben valami szabadulásvágy. Azt mondja tulajdonképpen, hogy régóta vágyódom az Isten szabadítása után, rég elkezdődött bennem ez a vágyakozás. Mikor először megízleltem Isten jóságát, mikor először megtapasztaltam szabadítását, azóta vágyódom szüntelenül és folyamatosan. Jézus mindig erre hívott bennünket, erre a mély vágyakozásra. Ez nem egy pillanat, nem a lélek pillanatnyi, kétségbeesett rezdülése, ez az egész élet: vágyódni Isten után. Miért?
Hogy Isten szabadítása által – mondja tovább – éljen a lelkem és dicsérjem Őt. Ez viszont jövő időben áll. Éljem a lelkem és dicsérjelek Téged. Dicsérettel, vagyis élettel, jövővel és hálával van tele a zsoltáros és ezzel van tele kedves a 22. zsoltár is, amit Jézus a kereszten énekel. Mi meg szoktunk állni itt: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? És a felkiáltást, a kérdést – mondottam sokszor – kiegyenesítjük állítássá. Elhagyott az Isten, elhagyta az Isten! De hadd idézzek, testvérek, még néhány passzust a 22. zsoltárból, amit Jézus énekelt a kereszten. Azt mondja a 22. zsoltár 23. verstől: Hadd hirdessem nevedet, és hadd dicsérjelek. Ti, akik félitek az Urat, dicsérjétek Őt... Jákob, minden ivadékai, dicsőítsétek Őt, mert nem veti meg a szegény nyomorúságát, s amikor Hozzá kiált, meghallgatja... Felőled lett dicséretem a nagy gyülekezetben – énekli Jézus a kereszten. Felőled lett dicséretem. Majd azt mondja: esznek a nyomorultak és megelégszenek, dicsérik az Urat, akik vágyódnak utána és keresik Őt. Éljen a szívetek örökké! Megemlékeznek és megtérnek az Úrhoz a föld minden határai, leborul előtted a pogányok minden nemzetsége. Mindez a 22. zsoltárban van. Ezt énekelte a mi Urunk Krisztusunk ott a Golgotai kereszten. Amikor azt mondták: elhagyta Őt Isten, amikor azt mondták, mintegy provokálva Istent: jöjjön, mentse meg Őt, amikor senki nem értette Őt,  -  az Atya értette Őt.
Feljegyzi az evangélista, hogy akik ott álltak a keresztnél, úgy magyarázták Jézus  szavait, hogy Illést hívja. Volt, aki ebben az agonia pillanatában, hogy meghosszabbítsa a szenvedést, s egyben a kínt, izsópot, azaz szivacsot mártott ecetes vízbe, s nádszálra tűzve felnyújtotta Jézusnak. Mások azt mondták: hagyd, hagyd, hadd fokozódjon a kín, lássuk, eljön-e Illés. De az Atya tudta, hogy a Fiú Őt hívja: jusson közel Hozzád, elődbe az én könyörgésem. S hogy a mi könyörgésünk magunkért, a szenvedő emberért, az ártatlanokért, az üldözöttekért, a bűn fogságában gyötrődőkért odajut, azt éppen a Jézus meghallgatott kéréséből, feltámadásából tudhatjuk. Mert amikor azt mondtam, hogy nagypénteken jogunk és kötelességünk minden szenvedőt imádságban foglalni, minden gyötrődőt Isten elé vinni, akkor ezt csak azért mondhattam, mert a Jézus feltámadása visszaadta nekünk ezt a jogunkat. Azt mondja egy húsvéti énekünk: Ha Ő föl nem támad, nincs többé bűnbocsánat. Ha Őt az Atya nem hallgatja meg, eljátszottunk mindent, akkor nincs mentség. Nincs mentség a megmagyarázhatatlanra, nincs mentség arra, hogy az egyetlen szentet, igazat halálra adtuk, s akkor azt sincs jogunk imádkozni: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet!? De van jogunk, - Krisztusban. Mert ott a kereszten Ő ezt az imádságot mindannyiunk helyett mondotta. Ott a kereszten az egy igaz ember, a második Ádám mindannyiunk helyett és mindannyiunkért szenvedett. Minden bele van foglalva Jézus szavába, s tudjuk, nemcsak a szavába, hiszen feltámadott. Bele van foglalva, feltámadott és megdicsőült valóságába is.
A Mennyei jelenésekről írott könyvben János apostol látja az Isten bárányát és azt mondja, úgy látta: mint egy megölöttet, aki meghalt, és ímé, él. Akin ott vannak halála sebei. Őbenne és csak őbenne, Krisztusban jut Istenhez minden könyörgésünk. Az is, amit a 22. zsoltárral könyörgünk, az is, amit a 119. zsoltárral mondunk, ismétlem még egyszer: Legyen segítségemre a Te kezed, Uram, vágyódom a Te szabadításod után, éljen az én lelkem, hogy dicsérjelek Téged. Őbenne kész a segítség, a szabadulás és az élet. Immár látjuk, ez volt az ára, a kereszt, hogy helyettünk halta a bűnösök halálát. Legyen érte dicsőség a Szentháromság Istennek.
Ámen

Folytatódik a szorongattatás, melyről a múltkor felolvasott szakaszból hallottunk. A zsoltáros hirtelen odaállított minket a maga helyébe, konkrét körülmények közé, még hajnal előtt. Ekkor, még pirkadat ébredt. Ahogy mondja: szemem megelőzte a hajnali őrséget. Isten szeretetéről, hűségéről elmélkedne, de nem teheti zavartalanul (ahogy egyébként jó volna rá a hajnali csendesség). Látja, közelednek hozzá azok, akik Istentől eltávolodtak. Vele csodálkoztunk! Hogy lehet az, hogy miközben Isten szeretetét, hűségét, irgalmasságát, jóságát a szívemben hordozom, Isten velem van, Isten közel van hozzám,  - hogy lehet az, hogy közelednek hozzám azok, akik Istentől távolodnak? Hiszen akkor hozzám sem közelíthetnének! De most folytatódik a szorongattatás, -  az ellenség közelebb jön. Látom, micsoda terveket szőnek, ostromgépeket állítanak, itt harc lesz,  - s az nem valami elvonatkoztatott, elméleti dolog. Egyre nő az ellenség tábora, ahogy jönnek ki a domb mögül. Világos a haditervük is: el akarnak szakítani Istentől. Csak egy-egy szót mondok, ezekkel fognak ostromot indítani: ne gondolkozz te Isten dolgain, ne hívd Őt segítségül, nincs igazság, nincs Isten, egyedül vagy. Egyben ezek a megadás feltételei is. Békén hagyunk, ha magad kívánsz maradni. Békén hagyunk, hogy lemondasz Istenről, csatlakozz hozzánk.  S hallottunk a Jób könyvéből, ez lesz az Istentől való elszakadás végállomása, azt mondja a gonosz ember teremtőjének, az élet forrásának, Istennek: távozz tőlem!
De nem teheti ezt a zsoltáros, hiszen Isten vele van, Isten közel van. Nagy nyomorúság ez a konfliktus, nagy próbatétel, nagy harc. S tudjuk, hogy az igazi nagy harcok mindig lelki és szellemi harcok. Így kezdi hát a zsoltáros: lásd meg, Uram, az én nyomorúságomat és szabadíts meg engem. Nagy próbatételben vagyok! Ézsaiás prófétát hadd idézzem, aki egy helyen azt mondja Isten szenvedő népének, hogy bevetettelek téged a nyomorúság kemencéjébe! (Ézsa 48,10)  De ez a kemence nem az a sparhert, ahova gyerekkoromban bedobáltuk a kukorica-csutkát, aztán nagymamám mindenféle jó ebédeket főzött rajta. Ez kohó. A nyomorúság kohójába vetettelek! És most ide kapcsolom Ezékiel próféta szavát: hogy kiégessem belőled még a maradék salakot is. (Ezék 22) Újra meg újra kohóba tesz bennünket az Isten! Bár már elég sokat megégtünk, elég sokat szenvedtünk, elég sok nyomorúságon mentünk keresztül, s már úgy gondolnánk tiszták vagyunk, de újra meg újra tisztogat bennünket az Isten:  a nyomorúság kohójába vetettelek. Igen, szabad kiáltanunk a nyomorúság kellős közepén: szabadíts meg, Uram, a nyomorúságból. Mert a keresztyén ember nem mazochista, nem arról szól a keresztyénség, hogy kezet adunk az Istennek, hogy aztán mostantól kezdve, amíg keresztyének vagyunk, csak szenvedni fogunk... Szabad kiáltani, s most a zsoltáros erre fog bennünket megtanítani.
Helyzetfelmérést kell mindjárt itt közölni. Azt mondja a zsoltáros: sokan vannak háborgatóim. Hadd idézzem még egyszer a múltkori képet: állok a várfokon, még sötétes van, kezd derengeni, és ekkor a dombok karéján fölbukkan az ellenség. Először csak egy, az előőrs, aztán a zászlók, aztán a hadigépezet. Mondogatja magának az ember: ennyivel még elbírok. Ketten vannak, öten, százan – ez még belefér.  De, sokan vannak. Sokan vannak – mondja a zsoltáros – az én háborgatóim, üldözőim. Uram, szabadíts meg engem! Isten irgalmasságához folyamodik: nagy a Te irgalmasságod, Uram, ítéleteid szerint eleveníts meg engem. Rá kell döbbennünk, hogy nem egy-két érv van itt, nem egy-két gondolat van itt, nem ilyen-olyan nyomás nehezedik ránk! Sokan vannak, roppan nagy a nyomás. S a céljuk cél – mondom még egyszer– hogy magam maradjak, elszakadva Istentől. Többnyire úgy adagolják ezt be, mint régen a gyógyszert. Cukormázzal vonják be. Emlékszem, gyerekkoromban, amikor kaptuk a sárga C-vitamin tablettát, szegény nagymama mindig dühös volt, mert lenyalogattuk azt a kis sárga édeset, a cukormázt, s magát a C-vitamin, amely jó savanyú, azt már kiköptük.  De ez itt nem gyógyszer, hanem méreg, amit cukormázzal vonnak be. Most hát le kéne nyelni valamit, amit a korszellem nagyon ízesre kent, nagyon színesre festett. Mi ez? Ez a korszellem: egyedül jó. Légy a magad ura. Az autonóm ember. Csak aztán nehogy a végén azt kelljen mondanunk, amit a panaszkodó Jób mond, hogy olyan lettem, mint a pusztában huhogó bagoly, egyedül maradtam... Nincsen senkim. Sikerült mindenkit elmarni önmagamtól, sikerült a nagy önállóságomat mások rovására biztosítani, sikerült mindenki segítségét, könyörületét, támogatását elutasítani, még Istent is elküldtem: távozz tőlem! Csak az ne legyen, amit az Úr mond Ádámnak Madách remekében, az Ember tragédiájában:  lássuk, mit érsz magadban? Jaj, de jó, hogy Ádám csak álmodja, hogy mit ér magában! S mégis, milyen szörnyű, hogy az ember korról-korra beveszi és lenyeli ezt a mérget, korról-korra próbálgatja, hogy mit ér önmagában! De mennyivel más, amit a zsoltáros kiált: Uram, sok az én háborgatóm és üldözöm, és körbekerítettek engem és egyedül vagyok, magamra maradtam. Lásd meg az én nyomorúságomat és szabadíts meg engem. Szabadításért kiált. Ebben a zsoltárszakaszban kapunk egy kis ízelítőt abból, hogy hányféle módon írja le Isten igéje azt, ahogyan Isten megszabadít bennünket. A Biblia mindig képes nyelven beszél, és ezt nekünk, magyaroknak nem esik nehezünkre megérteni, mi is képekben gondolkodunk. Most négy ilyen szabadító mozdulatot számoltam itt össze (ennél sokkal több van, természetesen!).
Amikor először így kiált fel, hogy: lásd meg, Uram, nyomorúságomat és szabadíts meg engem, ezt szóról-szóra úgy kellene fordítani, hogy húzz ki! Húzz ki! Mint amikor a fuldokló kiabál, hát ki kell húzni. Vagy mint amikor valaki a gödörbe esik, és nem tud onnan kikapaszkodni. Ilyesmit ír le, más szóval a Jeremiás könyve (Jer 38), amikor a prófétát, aki az Isten üzenetét hirdeti előbb félreállítják, majd félig-meddig megkegyelmeznek neki. A próféták olyakor beleszóltak a dolgokba. Szokott ugyanis az Isten politikai tanácsot adni, amit a politikusok nem szeretnek. Jeremiás korában sem szerette ezt a király. Ismerjük a jelenetet, behívatja a prófétát a téli palotába, ott összehasogatják a próféta iratait, tűzre vetik, elégetik, - nem kell a királynak a próféta tanácsa. Mert mit mond a próféta? Vegyétek a nyakatokba a babilóniai király igáját és akkor majd megszabadultok! Más szavakkal: menjetek be a kemencébe, a megpróbáltatás kemencéjébe, és ha majd Isten megtisztított benneteket, kihoz onnan titeket. De nem tetszik ez az üzenet királynak, kiküldi az embereit, megfogatja a prófétát, és bedobatja Jeruzsálemben az egyik latrinába. Nem tudom jobban mondani: a pöcegödörbe. Az jó mély. De megváltozik a helyzet, nem megy az ember szülte haditerv, nem távozik el az ellenség, nagy a baj. Közbenjárásra hozzájárul a király, hogy kihozzák a latrinából Jeremiást. Ekkor Ebed Melek, a király egyik főembere harminc emberével elmegy a latrinához, csíkokra tépett ruhadarabokból kötelet, kosarat készítenek, leeresztik és felhúzzák a prófétát. Kihúzzák. Tágas teret nyitnak neki. Hát most ezt kiáltja a zsoltár: Uram, sok az én háborgatóm, nagy az én nyomorúságom, körül vagyok véve. Hozz ki engem. Húzz ki a mélyből, húzz ki a gödörből, szabadíts ki a sárból. Olyan az, mint amikor azt mondjuk: mocsárba keveredtem. Egy határozott mozdulattal Isten kiránt és kihúz. Testvérek, hadd buzdítsak bátran mindenkit: ha valakinek Isten mentőövet dob, kapaszkodjon belé! Akinek Isten szabadító jobbját nyújtja, kapaszkodjon belé! Nem üsse el,  ne mondja, hogy jaj, hát fuldoklom itt, húzz ki Uram, de legelőször taníts meg úszni! Itt most nincs úszólecke, itt nincs ügyességi gyakorlat, egy fuldokló ember kiált: húzz ki! És ez Isten szabadításának egyik nagy megtapasztalása, hogy kihúz engem. Ahogy mondja egy szép helyen a zsoltár, a 40. zsoltár: várván vártam az Urat és hozzám hajolt és kihúzott a sáros fertőből. És lábamat szilárd talajra állította. Húzz ki Uram. És aki ezt megtapasztalta már, mert ezt sokszor meg tudjuk tapasztalni, hogy vergődünk, fuldoklunk, kínlódunk, nem is tudjuk, hogy mi lesz ebből, és reggelre ébredvén, nincs ellenség. Reggelre ébredvén, nincs már nyomorúság. Készülődünk a saját kivégzésünkre és elmarad. Miért maradt el? Mi történt? Isten aláhajolt és kihúzott, beszorítottak, de ő kieresztett.
Ugyanebben a szakaszban mond a zsoltáros egy másik szót is: Te perelj peremben és ments meg. Ez is szabadítás. Pereld meg Uram a peremet. Szeretjük mi, reformátusok énekelni a 35. zsoltárt: Perelj, Uram, perlőimmel, harcolj én ellenségimmel. Te pajzsodat ragadd elő, én segedelmemre áll elő! Perelj Uram, hozd elő a szavakat,  – mert ez per. Hozd elő erős igéidet, az én szavaim elfogytak. Aki állt bíróság előtt – remélem, senki – főleg panaszlottként vagy vádlottként, az tudja, hogy miről beszélek. De akit csak tanúként idéztek be bíróságra, az is átélhetett ilyent. Életemben egyetlen egyszer, egy polgári perben kellett tizedrendű tanúként bíróságra mennem. Megkérdezte a bíró, láttam-e az illető hátát, amikor átment az utcán? Láttam - mondtam. Felvették a jegyzőkönyvet, aláírtam. Az ám, testvérek, de amíg kinn ültem a bíróság folyosóján, tanúként, csak azon szorongtam mindegyre, hogy bemegyek, aztán hirtelen tanúból vádlottat csinálnak belőlem... Nem is tudom elmondani, de pingpong labda méretűre zsugorodott össze a gyomrom, s csak izzadtam kétségek között. Kinek jó bíró elé állni? Én most nem a bíróbúsítókról beszélek, azokról a perlő emberekről, akik fűért-fáért-mindenért bíróhoz szaladnak, mindenkit följelentenek, és élvezik, hogy a bíróságon tölthetik az életüket! Én most arról beszélek, amiről a zsoltáros: perbe fogtak, és nincsenek szavaim. Ahogy Jób, a nagy panaszkodó mondja: ó, ha Isten ítélőszéke elé állhatnék, elmondanék neki mindent, - feleljen rá, ha tud (Jób 23), aztán mikor Isten maga elé állítja, s mondja neki, nos, akkor add elő panaszodat, Jób csak a szájára teszi kezét, és hallgat! (Jób 39,37).  Hűtlenek lettek hozzám a szavak! Kiszáradt belőle minden gondolat, ahogy a nagy szárazságban kiszárad a patak és ott van a száraz meder. Igen, tudnak hozzánk ilyen hűtlenek lenni a legjobb szavaink is. Persze majd, amikor jövünk el a bírótól, akkor tudjuk már, mit kellett volna mondani. (Lépcsőházi emberek vagyunk mi mind.) Pereld meg, Uram, az én peremet – mondja a zsoltáros – és így folytatja, ez a nagy kérése: és ments meg engem, szabadíts meg engem, válts ki engem. Itt ez a szó szerepel: válts ki engem. Azt mondja Jób: tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára porom felett megáll (Jób 19,25). Ez a szó szerepel itt: valaki odaáll és kimondja azt a szót, amit egyedül csak ő mondhat ki, és ha ő mondja ki, akkor igaz és úgy van. Kimondja a szót: nem bűnös, vagy kimondja a szót, hogy bűnös, de fizetek érte (Ilyen értelemben jövendöl megváltónkról Ézsaiás próféta.) Letörleszti a váltságdíjat, a kárpótlást a büntetést. S van erre egy gyönyörű történetünk is a Ruth könyvéből. Ruth az özvegyasszony anyósával visszamegy Izrael területére, szűkölnek, cselédkednek, koldusboton vannak. De megszereti őt Boáz, egy távoli rokon. És a régi izraeli törvénytartás szerint, az özvegyet valakinek el kell venni a rokonságból. Boáz kiáll és megkérdezi, hogy ki lesz a gó’él, ki fogja ezt az özvegyet megváltani? Ki fogja feleségül venni, ki fogja felemelni? S miután senki, senki, senki nem vállalja ezt. Ő kerül sorra, és ő vállalja a megváltást. (Ruth 3) Ezért van ott Ruth az Úr Jézus Krisztus nemzetségtáblázatában, S ezért igaz, amit Jób mond: tudom, hogy az én megváltóm él és utoljára porom fölött megáll. És ez az, akiről Pál apostol a Kolossé levélben beszél: kiszabadított bennünket Isten és átvitt az Ő szerelmes Fiának országába,  - kiváltott. Kiváltott a rabságból, kiváltott az adósságból, lefizette helyettem az árat.  Ezt mondja a zsoltáros, Te perelj az én peremben Uram és ments meg.
Majd nyomban hozzáteszi: eleveníts meg. Eleveníts, adj életet. Mondhatnánk, hogy ez nem hangzik annyira szabadítás-szerűen, én mégis azt hiszem, hogy ez az! Amikor a fuldoklót kihúzzák a vízből, nem úgy szokott az történni, hogy kirántják egy gyors mozdulattal, otthagyják a parton, tisztelegnek neki, köszönjük szépen, uram, hölgyem, hogy megmenthettük! Nem. A kihúzott embert életre kell lehelni. Lehet, hogy kiment belőle a szusz. S akkor szájból szájba belefújni a levegőt, pumpálni a mellkasát, oxigénmaszkot szerezni, - de éltetni, akármilyen módon életre hozni, ez a feladat! Ezért kiált így a zsoltár: Uram, eleveníts meg engem. Ez is szabadítás. Szabadítás a halálból, a betegségből, az elveszésből. Lehelj belém életet, Uram. Azt olvassuk a Teremtés történetben, hogy Isten kigyúrta a föld porából az embert. Ott van a biokémia, meg a fizika, ott vannak az elemek, össze van rakva az ember. De még nem él.  És ekkor Isten életnek leheletét lehelte bele. És akkor lett az első ember élő lélekké. És mondja Pál apostol a Korinthusi levélben: Krisztus, a második ember pedig lett megelevenítő szellemmé (1Kor 15). Az elveszett embert, a saját nyomorúságába, bűnébe – bocsánat, hogy így mondom – fene nagy autonómiájába belefulladt embert kihúzza Isten, – és megeleveníti. Ezt teszi az Úr Jézus Krisztus pünkösdkor, amikor rálehel tanítványaira, vegyetek lelket! (János 20), mert akkor élünk, ha Istennek élünk, és az az élet, amit Istennek élünk, amit Isten által élünk. Eleveníts meg, Uram. Kihúztál, kiszabadítottál, kimentettél, de még nem élek... Csak ha megelevenítesz, csak ha lelkedet adod belém.
És végül, még egy szót mond, ez indirekt jelzés. A 155. versben azt mondja, hogy: távol van a gonoszoktól a szabadítás, mert nem törődnek rendeléseiddel. Itt a szabadítás szó azt jelenti, hogy valaki – maradjunk az előző képnél – levegőhöz jut. Így kell tenni, amikor tömegrendezvény van, például iskolai évnyitó, s a nyári nagy lazaság után a gyerekek a jó forró szeptemberi vagy augusztusvégi napon kiállnak az iskola udvarára, nos, ilyenkor menetrendszerűen be szokott következni, egyik-másik gyermek kidől a sorból. Elemi szabály: azonnal teret kell nyitni, levegőhöz kell juttatni. De többet is jelent ez itt. Tágas teret kell nyitni. Ez az Isten szabadítása: tér nyílik körülöttem. Milyen érdekes, amit itt mond. A mi történetünk most az, hogy egy ostromlott várban vagyok, megüzenték a békefeltételeket,  - ez pedig az, hogy elhagyom Istent, s akkor békén hagynak. Látszólag nekik van terük, mert mindig az ostromlónak van tere, körül is vettek, szabadon is mozognak, már építik a hadigépezeteket... És mit mond mégis a zsoltáros? – Azt mondja, hogy a gonoszoktól van távol a szabadítás. A gonoszoknak nincsen tere. Akit Isten megszabadít – de sok zsoltárban olvassuk –, azt tágas térre állítja ki. Nemcsak kihúz, nemcsak életre lehel, hanem ki tudok jönni a sűrűjéből, ki tudok jönni a nyomás alól, tudok járni, tudok élni. Ez is az Isten szabadításának része.
Summa: a szabadítás olyan, mint amikor valamilyen szorongattatásból kihoz engem az Isten, mert kifizette szabadításom árát, kezességet adott, s nekem adta igazságát, újra megtanít lélegezni, levegőhöz juttat, és újra elindít az életben. De ez már egy másik élet, testvérek! Ahogy a Kolossé levél mondja: kiszabadított bennünket a sötétség hatalmából és átvitt bennünket az Ő szerelmes Fia országába. Mintegy ezt előlegezi meg nekünk itt a zsoltáros. És végül elmondja – mert elmondja ennek a módját is! –, hogyan értjük meg, hogyan ízleljük, hogyan tudunk ez után vágyakozni: a Te igédnek summája igazság, és a Te igazságos ítéleted mind örökkévaló. Tetszik nekem ez a szó, hogy summa; szó szerint így kellene fordítani: a Te igédnek feje, teteje..., de így is lehetne fordítani, hogy: a Te igédnek kezdete. Ez a szó áll a Biblia elején: kezdetben. Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet... Ez áll János evangéliuma elején: kezdetben volt az Ige... És amit most mond a zsoltáros, az e kettő között van: Uram, a Te igédnek, teremtő, cselekvő szótettednek a summája igazság; mégpedig egészen pontosan: szilárd, megtartó hűség. Az igaz valóban, amire lehet támaszkodni, az igaz valóban, ami nem hagy cserben, az igaz valóban, amire nem fogják holnap azt mondani: ja, kérem, tegnap azt mondtam, de megváltoztak a körülmények... Jaj, de sok ilyen helyzetünk van! Ezekbe szoktunk belefulladni, ezekben szoktunk tönkremenni, ezeken dől szét az emberi élet, ezek miatt veszítjük el a másik iránti bizalmunkat, és ezek miatt nem tudunk szeretni. De mit mond Pál apostol a Kolossé levélben? – Fohászkodom értetek, miután meghallottam, hogy befogadtátok az evangéliumot és Isten Szentlelke erejében megízleltétek az Isten jóságát és tudtok szeretni, –  és fohászkodom, hogy ebben növekedjetek. De csak úgy tudunk növekedni, ha az Isten hűségében gyökerezik bele ez a mi szeretetünk, mert egyébként a napról napra, pillanatról pillanatra, emberről emberre változó hálátlanságok világában mindegyre a legrosszabbat fogjuk átélni: nem tudok szeretni, mert becsaptak. Nem tudok szeretni, mert megcsaltak, nem tudok szeretni, mert becsaptam valakit, nem tudok szeretni, mert megcsaltam, s nem tudhatom, hogy szeret-e, nem tudok szeretni, mert amire tegnap azt mondták, hogy igaz, az ma nem igaz. Elnézést kérek mindenkitől, akinek köze van bármilyen bankhoz, pénzintézethez! Ma Magyarországon valószínűleg senki nem szereti a bankárokat, meg a szerény banki alkalmazottakat sem szeretik, pedig hát szegények, csak ügyet intéznek. S miért? – Mert pár éve még 2 százalék volt a kamat, most meg 43. Mert hat éve még azt sem tudtuk, mit jelent az, hogy apró-betűs szerződés-szöveg, most meg inkasszón van a bankszámlánk és oda lett az ingatlanunk. Tudunk mi ilyen körülmények között szeretni? Az állhatatlant ki szereti? De megfordítva is igaz!  Rólam is kiderül, ha tükörbe nézek, hogy én se tudok szeretni, mert állhatatlan voltam. Isten azonban hűséges, Isten szava megmarad, arra lehet támaszkodni és megbízható, és ha ebben gyökerezik az életünk, akkor tudunk szeretni.
Majd hozzáteszi: igazságosságodnak ítélete örökkévaló. Isten igazságossága nem múlik el. Amikor az ember igazságossági programokat állít fel, kezdhetünk rettegni! Jaj, de sok ilyen volt az elmúlt kétszáz évben, könyvtárakat lehetne teleírni az igazságosság programjaival, aztán elmúltak, semmivé lettek. Jöttek a körülmények... Mindig a körülményekre szoktunk hivatkozni, de nincs annál szörnyűbb, amikor az igazságosság múlandóság alá van rekesztve. Uram – mondja a zsoltáros –, láss meg engem, lásd meg nyomorúságomat, lásd meg, hogy szeretem határozataidat, húzz ki, válts ki, eleveníts meg, adj új életteret, adj új tágasságot az életemnek, mert én arra akarok támaszkodni, ami örökkévaló. Nem arra, ami most nagyon fontos, nem arra, ami annyira sürgető, nem arra, ami új vagy éppen nagyon régi, hanem csakis arra, ami örökkévaló. Krisztus gyermekének lenni ezt jelenti: Isten igazságát szeretni, Isten szentségén töprengeni. Ezt jelenti: új életben járni, és azt keresi, ami örökkévaló.
Ámen

Az 1950-es évek végén egy dán teológus, Thorlief Boman publikált egy nagy tanulmányt, amelyben megfigyeléseit tette közzé. Megfigyelése pedig az volt, hogy a Biblia szemléletmódjában nem annyira az absztrakt, elvonatkozatott, hanem a személyes, közvetlen megjegyzések dominálnak. Nem annyira a térben való gondolkodás a fontos, hanem az időben való gondolkodás, még egyszerűbben szólva: nem annyira az eszme, az idea a lényeg, hanem a konkrét, valóságos élettörténet. De persze, ő is, mint minden tudós, a felismerései nyomán némi túlzásba esett, kihegyezte a dolgot, így aztán az utóbbi néhány évben, évtizedben e könyv hatására eldivatozott az a beállítás, hogy a Biblia nem is tud eszmékről és ideákról, hanem csak időről, személyes történetekről. Olykor, megvallom, e könyv hatása alatt én is túlzásokba estem és mondogattam efféléket. Azonban, mint minden igazság, ez csak módjával igazság. Tud a Biblia térről is, tud elvont dolgokról is, de módjával azt is, mindent a maga helyén. Ma azt fogjuk látni a felolvasott szakasz alapján, hogy igen világos tér-képet állít elénk a Biblia, a szó szoros értelmében tér-képet. Elvisz minket egy helyre, beleállít egy adott tér közepébe, és még afféle élet-vezetési mutatót is ad a számunkra. Nem szívesen használom (agyon van rágva a szó!), hogy ez afféle lelki GPS, amely módot ad arra, hogy ha eltévedtünk, újra tervezzünk. Inkább, régies szóval, megtanít minket toronyiránt menni. Ahogy a régi világban mondták, ha az ember valahova el akart jutni: menjen csak toronyiránt, oda talál. Most azt mondom: cél-iránt kell mennünk. A zsoltár megtanít bennünket cél-iránt menni.
Előbb tehát mégis, a Biblia-tudós megjegyzése nyomán hadd szóljak az időről, a maga rendjén. Korán van, egészen korán, még pirkadat előtt vagyunk. Ha ilyenkor ébred az ember, nehéz eldönteni, hogy inkább visszaadjuk-e magunkat az álomnak, vagy várjunk-e álom és ébredés között, míg el nem jön a naptámadat? De hadd tegyem fel a kérdést: vajon olyan rossz dolog hajnalban kelni? Ha arra gondolunk, hogy nekünk éjjel és nappal lehetne, sőt kellene Isten szép világáról elmélkedni, Isten Igéjének tanácsát keresni, már jó korán, még hajnal hasadta előtt életre szóló világosságot kapni, hogy még mielőtt felkel a nap, már azelőtt eljöjjön Isten igéjének a világossága,  – akkor szinte mondhatom: későn van ez a korán. Mindezzel együtt, most azt kell mondanom: itt egy rendkívüli helyzet van előttünk. A zsoltáros sok helyen beszél arról, mit jelent Isten igazságáról éjjel és nappal gondolkodni (vagyis a szívünk szerint keresni Őt), több helyen mondja: Uram, teljes szívből kereslek! Mitöbb, így kezdődik a zsoltár. Aztán később: Uram, teljes szívből megtartom a Te igazságodat, teljes szívből dicsérlek, tele van a szívem a Te csodadolgaid felett való ámuldozással! Ez azt jelenti, hogy reggel és este, éjjel és nappal, egyszóval mindig, mindig ott van vele, a szívében az Isten igazsága, bizonysága, sok csodálatos dolga. De most valami rendkívüli van itt, kedves testvérek, mert nem a magányos ébredő mondja ezt, vagy nem is a régi szerzetes. (Talán emlékeztek, a bevezető igehirdetésekben többször utaltam arra, hogy a 119. zsoltárt a régi időkben több szerzetesrend beillesztette a regulába, és ha nem is egész nap mondták ezt a zsoltárt, egészen korán, hajnal hasadta előtt egészen biztosan mondták.) Még egyszer azonban, most nem egy ilyen – ha szabad ezt mondani – békés, elmélkedő, meditáló időben vagyunk. A zsoltáros őrjáratról beszél. Azt mondja, hogy szemeim megelőzik az éjjeli őrséget. Egyszóval, igazából véve, ez nem is koránkelés, hanem virrasztás, mégpedig nehéz körülmények között.
És itt jön, amit a bevezetőben említettem, itt jön a térvalóság. Azt mondja a zsoltáros: Uram, közelgetnek hozzám az én gonosz háborgatóim, akik messze távoztak törvényedtől. Hát ez meg hogy lehet? Isten törvénye a szívemben. Tehát ha valaki Isten törvényétől eltávolodott, akkor tőlem is eltávolodott. De közelgetnek. Pontos a kép, talán még jobb lenne így fordítani: szorongatni jönnek és éppen ezért szorongatnak, mert még velem van, velem még a szívemben, ott van az Isten törvénye. És mivel hajnali őrjáratról beszél, ez a kép azt is felidézi, mint amikor valaki a régi időkben, hajnali őrségben, fölállt a várfokra és figyelte a hegyek karéját, a dombokat, fölbukkan-e valami ellenség az éjszaka sűrűjéből. És ha igen, akkor riadóztatott.
Azt mondja a zsoltáros: az őrjáratot megelőzve felnyílott a szemem és látom, hogy közeledik az ellenfél. Közeledik az ellenség. Ez bizony, nyílt összeütközés lesz. Itt közelharc lesz, erre következtetünk a szavaiból. Azt mondja (még egyszer ismétlem): közelgetnek hozzám az én gonosz háborgatóim. Itt pedig egy egészen speciális szót alkalmaz, egy szakrális kifejezést: azok jönnek rám, akik eltervezték ellenem a rosszat. Speciális szó ez, Ezékiel prófétánál találjuk a legtöbbször. A próféta ezzel a szóval írja le az elgondolt, tudatosan eltervezett, lépésről lépésre megkomponált hűtlenséget (Ezékiel könyve 16 és 23 rész). Távolodás lépésről-lépésre, kilépés egy szilárd kapcsolatból, annak a darabokra való felbontása, apránkénti szétverése. Ma azt mondhatnánk – és erre utal a próféta is –, hogy olyan ez, mint amikor egy tönkrement házasság a borzasztó végjátszmába jut. Iszonyatos dolgok tudnak történni, amikor férfi és nő eldöntik, hogy vége a közös kapcsolatnak, elválnak, és elkezdik a végjátszmát, az egymás tönkretételét. Apránként, lépésről lépésre, forgatókönyv szerűen. De használja a próféta ezt az eltervezett rosszat más értelemben is, s főleg ez kapcsolódik ide. Azt mondja Ezékiel próféta: így tervezte el az én népem azt, hogy meg fog engem csalni, hogy hűtlen lesz hozzám. Lépésről lépésre. Néha, filmbeli vígjátékokban lehet látni, még kacagunk is rajta, amikor a férfi vagy az asszony eltervezi és megrendezi, hogyan fogja a társát megcsalni, mi meg nézzük mosolyogva a különböző, bakafántos történeteket. Ám a próféta elrémülten, összeszorult szívvel kiált, hogy így tervezte az én népem, hogy lépésről lépésre, apróról apróra tudatosan, elhagyja Istent, megcsalja, visszájára fordítja törvényét, nem teszi azt, ami jó, hanem fonákjában mutatja meg azt, amit Isten kegyelemként és áldásul adott. Az ilyen, törvénytől eltávozók – mondja a zsoltáros – közelednek most hozzám. Azok jönnek, akik eltávoztak a törvénytől. Hogyan lehetséges az, hogy valaki távolodik, és mégis közeledik? Hogy lehet az, hogy valaki elhagyta már az Isten jó rendjét és most hozzám közeledik, aki még őrzöm azt a szívemben? Azt mondja az egyik zsoltár, az ilyen ember az, aki szereti az átkot. És el is éri. Az ilyen ember az, akinek nincsen kedve az áldáshoz, ezért eltávozik tőle az áldás. Vagy az ilyen ember az, aki nem viseli el, hogy Isten gyermekei – ahogyan a Zsidókhoz írt levél mondja – a jobb reménység erejében közelednek az Istenhez (Zsid 7,18).
Ezért kiált most így a zsoltáros: teljes szívből, teljes szívből kiáltok Uram! És megismétli megint: szívemből kiáltok Hozzád! Majd megint megismétli: Hozzád kiáltok! Itt már egy másik szót használ: jajgatok, légy velem, újíts meg engem! Testvérek, ilyen helyzetben, bizony, nem kényelmes szemlélődés az Isten igéjéről való elmélkedés. Bár lehetne mindig  szabályos, elmélyült, rendezett, ahogyan szereti és kedveli az ember a csendet! És a hajnal csendje a legjobb! De még egyszer mondom, ez most nem békés pirkadat előtti idő, most fölriad az ember valamire, most szorongatják, most közeledik az ellenség. Látom – mondja a zsoltáros – bekerítettek, szorongatnak, a nyomomban vannak. Kik? Még egyszer mondom: akik távolodnak az Istentől. Nagy dráma ez. Jön rám az, aki elidegenedett az Istentől, nem hagy békén az, akinek semmi köze nincs az Istenhez. Hát akkor mi köze van énhozzám?
Sokat álmodozik a mai ember, tudom, hogy úgy kéne a világot berendezni, hogy  abban különböző rekeszek, dimenziók, rétegek legyenek. Ki-ki elfoglalja a maga rekeszét. Van egy rekesz a hívőknek is, ők ott szépen ellennének az ő istenükkel, hitükkel, van egy rekesz a hitetleneknek is, van egy rekesz a zöldeknek, a kékeknek, a pirosaknak, a sárgáknak, kövéreknek, soványaknak, húsevőknek, vegetáriánusoknak,  – mindenkinek legyen valami kis rekesze, s máris jól elvagyunk. De itt derül ki a régi, mély és megrendítő igazság: vagy közeledünk az Istenhez vagy távolodunk Tőle. Nincs megállás. Vagy közeledünk, vagy távolodunk. És itt derül ki az is, hogy az emberi társadalom együttlétek, közös életek sűrű szövevénye. Nem lehet félrevonulni, apróra bontva mindent, nem lehet kiporciózni magunkat, hogy kinek-kinek jusson egy megfelelő darabka. A zsoltáros szinte megrökönyödve látja, hogy nem hagynak neki békét. Kik? Azok, akik – hadd idézzek egy másik zsoltárt – szinte Istennek vágják oda: távozz el tőlünk. Hagyj minket békén. S ha így van, akkor ők miért nem hagynak békén minket? Miért bántja az embert, hogy imádkozunk, miért bántja a másikat, hogy hiszünk? Miért olyan nagy baj, hogy hajnalra kelve Isten igazságáról elmélkedünk, és ezt forgatjuk a szívünkben? A terv: minket is elszakítani Istentől. Nem sorolom végig, sok apró lépése van ennek, csak a fő elemeit mondom el ennek a tervnek, a felolvasott szakaszhoz igazodva.
Az első szó ebben a tervben: meggyőzni bennünket arról, hogy nem érdemes az Isten dolgain gondolkodni. Nem érdemes hajnalban fölkelni, az Igére támaszkodni. Nem érdemes -, ezt sugallják. Aludj, érezd jól magad. A második: egyáltalán nem érdemes Istenhez kiáltani. Meghallgat Isten minden imádságot? A tieidből hányat hallgatott meg, a sok ezerből egyet talán, vagy egyet se? Az üres égbe kiabálsz. Továbbá, nem érvényesek az Isten bizonyságai. Ez a könyv is, amit a kezemben tartok, ez is, az Isten Igéje, mondják  tudós képpel komolykodva, ez is csak a régi zsidó törzsek öntudatának nemzetiségbeli kifejezése az ókor sötét éjszakáján. Nahát!  Mert akkor az Újszövetségben csak a Római birodalom proletár közösségeinek öntudatnövelő bizonyságait olvassuk. Ezek afféle marxista szövegek, tudom én, testvérek, csak levették előle, ahogy Marx Károly mondta volt, most meg valami ügyeletes zseni vagy fő-okos mondja, hogy: Isten bizonyságai nem érvényesek. Mit mond a zsoltáros? Régóta tudom, hogy Isten bizonyságai örök érvényűek és igazak. De hajnal előtt, rámjönnek az Istentől eltávozottak és mondogatják pirkadattól késő estig, hogy nem érvényes. Aztán, mondják azt is: nincs igazság. Van igazság? A relatívumok világában élünk, mindig az az igazság, amit éppen a falkavezér vagy a legerősebb kimond. Aztán, ha elkergetik a vezért, ledöntik a legerősebbet, jön egy másik, s akkor majd az mondja meg, mi az igazság. Ne akarjál te szívedből Isten útján járni. Ne keresd te, se teljes szívedből, se csak úgy szívedből az igazságot, tartsd meg magadnak a szívedet, legalább az legyen a tiéd. Nincs igazság, halljuk, Isten bizonyságai nem érvényesek, nem érdemes Istenhez kiáltani, nem érdemes Isten dolgain gondolkodni, tartsd meg magadnak legalább a saját kis szívedet ebben a rettenetes zűrzavaros, nyomorult világban És mondd te is, a Jób panaszát, akik az álnok emberektől ezt hallja, ezt mondják Istennek:  távozz el tőlünk (Jób 22). Mondd te is ezt magának Istennek!
Jaj, de én azt mondom: közelgetnek hozzám az én gonosz háborgatóim, akik a Te törvényedtől messze távoztak. De Te közel vagy, Uram. Megdöbbentő szavak: a gonoszok csak közelgetnek, ők csak igyekeznek, ők csak nyomulnak, ők csak tapossák a sarkam, ők csak megpróbálnak bekeríteni, — de Te, Uram, Te már közel vagy! Te már itt vagy, Te már velem vagy! Hirtelen jelzi a zsoltáros a nagy szorongattatásában, hogy hiszen Isten már benne van a dolgaiban! Isten benne van a dolgaimban! De hadd mondjam pontosabban: az én dolgaim Istennél vannak! Egy nagy misztikus mondta egyszer az imádkozás kapcsán, hogy amikor teljes szívből kiáltunk és imádkozunk Istenhez, akkor tapasztaljuk meg, hogy Isten közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz.
Krisztusban van ez így. Gondoljunk az Ő éjszakai könyörgésére a Gecsemáné kertjében, amikor közeledtek már, közeledtek már, hogy elfogják, elítéljék és halálra adják. De Isten már egészen közel volt Hozzá. S még a halálában is, amikor az Atya a tanúja szenvedésének. És ennek a mi Krisztusunknak ez a neve: Immánuel, velünk az Isten. Velünk az Isten. Vagyis nem itt vagy ott van az Isten, hanem velünk. Hogy mondja Jézus? – Eljönnek az idők, amikor sokan mondják, hogy itt az Isten országa, ott az Isten országa, amott az Isten országa, de ti ne higgyetek nekik. Isten országa bennetek van, Isten országa veletek van! (Lukács 17,21) Nem itt van az Isten, nem ott van az Isten,  — veled van az Isten. Közelgetnek hozzám gonosz tervvel az én háborgatóim, közelgetnek hozzám, hogy hűtlenségre, Isten elhagyására, életrontásra vegyenek rá. De Te Uram, Te már közel vagy, Te már itt vagy. Mert Krisztusban lett igazzá az, amit egy másik zsoltár mond: ők átkoznak, de Te Uram áldj meg engem (Zsolt 109,28). Krisztusban lett igaz teljességgel ennek a másik oldala is: akik eltávoznak Tőled, azok elvesznek (Zsolt 73,27). Kiáltsunk hát kedves testvérek, mi is teljes szívből, igaz és tiszta szívünkből a zsoltárossal együtt: ne távozz el tőlem Uram! Mert távolodni és eltávozni végeredményében ugyanazt jelenti: elhagyni! Hát ne hagyj el, Uram. Ne légy messze tőlem – kiált egy másik zsoltár –, közel a nyomorúság, nincs, aki segítsen (Zsolt 22,12).
Ezért mondja Jakab apostol a kemény szavakat: engedelmeskedjetek Istennek, álljatok ellene az ördögnek és elfut tőletek. Közeledjetek az Istenhez és közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg kezeiteket és szenteljétek meg szíveiteket. Nyomorkodjatok, gyászoljatok és sírjatok, nevetésetek gyászra forduljon, örömötök szomorúságra, alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és Ő felmagasztal titeket. Akikhez közel az Úr, azokról mondja Augustinus egyházatya: bizonyára sokakat szabadít meg az Úr érdemtelenül, de méltatlanul soha senkit nem ítél el. Vagyis akit Isten megszabadít, az rájön, nem volt méltó kegyelmére. De már tudja: közel jött hozzá az Úr és vele marad. Teljes szívből kiáltok: hallgass meg, szabadíts meg, adj életet.
Ámen

A próféta mondja... A zsoltár mai szakaszának magyarázatához szeretném ezt a kifejezést előrebocsátani. A régiek ugyanis, például, Augustinus egyházatya, vagy a középkorban Aquinói Tamás, Kálvin János, gyakran nem azt mondják a zsoltárokat magyarázva, hogy a zsoltáros ezt vagy azt mondja, hanem azt: a próféta mondja. Ennek oka az, hogy a zsoltárokat olvasva gyakran olyan mondatokkal, megfogalmazásokkal találkozunk, amelyeket csak akkor tudunk jól megérteni, ha úgy vesszük, mint jövendöléseket, próféciákat, egészen pontosan: előretekintéseket Isten ígéreteire, a szabadítóra, Jézus Krisztusra. Továbbá, azt is ide kell kapcsolnom, hogy olykor a zsoltáros is olyan érzelmekről tesz bizonyságot, olyan indulatok mutatkoznak meg a szívében, amilyeneket leginkább a prófétáknál tapasztalunk. A szakasz, amit az imént felolvastam, tele van ilyen prófétai indulattal.
A másik megjegyzés már a magyarázat elejéhez tartozik. Emlékszünk, a múltkori szakaszban a zsoltáros könyörgőre vette a dolgot. Felkiáltott, fohászkodott és arra kérte Istent, segítse őt, hogy ne uralkodjék el rajta a hamisság. Nem akar a bűn hadifoglya lenni. Aztán láttunk egy nagy drámát, igazából véve az ember tragédiáját, a halálnak e testét, ahogy Pál apostol is leírta a Római levél 7. részében. Mintha, mai tapasztalattal, azt mondhatnánk, hogy a bűnnel mindig úgy kezdődik a dolgunk, ahogy a hadifogság annak idején Magyarországon: malenkij robot. Egy nap, két nap, - kicsi munka, kicsi elfoglaltság, nem olyan nagy dolog az. Aztán élethosszig tartó rabság lett belőle. Ezért hallottuk, hogy az előző részben a zsoltáros áldást is kért magára, mégpedig a nagy papi áldással, az ároni áldással: orcádat világosítsd meg rajtam!
Most azonban valami egészen más, mondhatom, ritka, a Zsoltárok könyvében vagy ezt a zsoltárt olvasva különös, prófétai ügy jön - és igen nehéz. Vegyük sorba.
Először is kimondja a zsoltáros, hogy: kicsiny és megvetett. Akik majd otthon újraolvassák ezt a szakaszt, látni fogják, hogy így áll: kicsiny vagyok én és megvetett, de a Te határozataidról el nem feledkezem, és ez a szó: de ott apró dőlt betűkkel áll a revideált Károliban. Ezzel már többször találkoztunk a zsoltárban, például: megaláztak, de igazságodról meg nem feledkeztem meg; nyomorúságba kerültem, de hűségedről megemlékeztem... Itt azonban az eredeti szövegben nincs ott ez a szó, hogy de, - ezt a fordító gondolja oda. Én inkább egy kettőspontot tennék ide és így olvasnám: kicsiny vagyok én és megvetett: határozataidról el nem feledkezem. Vagyis ez a kettőspont itt értelmezés, indoklás, és ez azt jelenti, hogy: mert. Azért vagyok kicsiny és megvetett, azért vesznek semmibe, azért oktatnak ki, mondván gyerek vagy te még, tapasztalatlan vagy még, ne szólj egy szót se, mert határozataidról meg nem feledkezem. Lapozzunk újra János evangéliumához, ahol a vakon született ember meggyógyításának történetét olvassuk. Már az is megdöbbent bennünket, hogy ugyan meggyógyult egy ember, de nem örül senki. Inkább, és ez döbbenetes dolog, inkvizícióra hívják és azt firtatják, hogy ki gyógyította meg, ki merte meggyógyítani? Hogy csinálta az illető, és hogy történhetett meg ez a szent napon? Erre azt mondja a vakon született: nem tudom, hogy ki gyógyított meg, de az biztos, hogy nem lehetett bűnös ember, mert Isten a bűnös ember kérését nem hallgatja meg. Erre letorkolják, s azt mondják neki: te mindenestől fogva bűnös vagy, te bűnben születtél, ne oktass bennünket! Mintha ez csendülne itt a zsoltár szavából: ragaszkodom igazságodhoz, megemlékezem határozataidról, ezért vesznek semmibe és ezért vagyok megalázva. Prófétai helyzet.
De menjünk tovább, azt mondja még ugyanitt, a 139. versben: buzgóságom megemészt, mert elfeledkeztek a Te beszédedről az én ellenségeim. Megemészti a kétségbeesés, tolulás vesz rajta erőt, mert Isten ellenségei (éppen azok, akik a nyomorúságát okozták, éppen azok, akik beszorították, és semmibe vették őt!) elfelejtették Istennek a beszédeit. És ez emészti őt, tönkreteszi, megsemmisíti. Hogyan? Ez egészen megdöbbentő.
Az nyilvánvaló, hogy a magunk baja mindig fáj nekünk. Okkal visszük ezeket Isten elé, mármint a magunk baját, betegségét, fájdalmát, megalázottságát, vereségeit és veszteségeit. Mi több, ezeket sürgősséggel szoktuk Isten elé vinni. Sírunk és siratunk. Sokszor éppen úgy, ahogy a zsoltáros, szaladunk a panaszunkkal Istenhez, és türelmetlenül kérleljük. Nehezen tűrünk bármilyen csapást, sőt, ha csak egy ujjal megböknek, már attól is felrobbanunk. Aztán eltelünk bánattal, keserűséggel, hogy benne vagyunk a nagy bajban – és elfeledtek minket. Ignoráltak minket, senkik vagyunk. Senkik vagyunk: elveszik a jogainkat, kiforgatnak, fütyülnek ránk, elfelejtenek minket. Úgy, ahogy Józsefet ott, Egyiptomban, a börtönben feledte a főpohárnok, holott megígérte neki, ha úgy lesz, ahogy megfejtette álmát és kiszabadul, akkor majd közbenjár érte. Aztán kiszabadult a főpohárnok, és elfeledte Józsefet (1Mózes 40,23). Vagy, még mélyebben úgy van ez, ahogyan Jób panaszkodik, amikor leírja betegségét, nyomorúságát, zaklatottságát, összedőlt életét, és egészen döbbeneteset mond, metaforikus persze a beszéd: elfelejt engem az anyaméh is, – úgy elfelejtenek, mintha meg sem születtem volna, mintha soha egy percet nem éltem volna ezen a világon (Jób 24,31). Márpedig ami nincs, azt nem nehéz elfelejteni. Még azt is megjegyzem, hogy ez az elfeledettség, ott a bajaink kellős közepén nagy indulatokat tud bennünk felszítani. Azt írja Sámuel könyve, hogy amikor Saul elüldözte Dávidot, ő maga köré gyűjtött egy szabad csapatot, négyszáz embert, mindenféle kivert figurát, akik talán betyárok, zsiványok voltak, talán jogfosztottak, és megjegyzi Sámuel könyve, hogy ezek olyan emberek voltak, akiket mindenki elfelejtett, leírták őket (1Sámuel 22). Le voltak írva és tele voltak keserűséggel. Nos, testvérek, ha elfelejtenek minket, mindjárt tudunk valami forradalmat csinálni. Mert a totyogó kisgyerek indulata megmarad az emberben, és a kamasz indulata is megmarad az emberben. Nemrégiben olvastam egy érdekes tanulmányt, a pszichológusok rájöttek arra, amit a szülők mindig is tudtak, hogy miközben a kamasz ezt kiáltozza: hagyjál engem békén!, és a szobája ajtajára kiírja: Belépni tilos! - aközben csak vacog, hogy megkérdezzék: mi van veled, édesem?! Kétségbe van esve a végleges magánosság érzetétől, és valójában ettől dühös! Nos, ilyen az ember: ha elfelejtenek, összedöntjük az egész világot is.
Csakhogy nem erről beszél itt a zsoltáros. Nem azt mondja, hogy Uram, elfelejtettek engem..., rám tört a nyomorúság, mindenből kiforgattak, kikergettek a semmibe. És nem mondja azt sem, amit Jób mond nyomorúságában, hogy: még az anyaméh is elfeledkezett rólam. Hanem azt mondja: Uram, megemészt buzgóságom, mert elfeledkeztek a Te beszédedről. Egészen speciális és különleges ez a feledés. Azt olvassuk Mózes ötödik. könyvében, amikor újra elhangzik a törvény, folyton hozzáfűzi Isten a nagy prófétája, Mózes: ne feledd el az Urat! Aztán azt olvassuk a Bírák könyvében, amikor Isten népe életébe tizenöt, húsz, negyven évenként újra beköszönt a baj, hogy a nyomorúság előzménye mindig ez volt, így mondja a krónikás: elfelejtették az Urat. Erről beszél itt a zsoltáros.
De hadd tegyem rögtön hozzá a kérdést, hogy hát ugyan, kinek fáj, ha Isten igazságát felforgatják? Hát jól vagyok, nem?! Megvan a havi fix, kedves, szerető család vesz körül, békeidőt láthatunk immár hosszú ideje, csökken a benzin ára, nagy a nemzeti összefogás, kinek fáj, ha Isten igazságát elfelejtik, felforgatják, törvényét lábbal tapodják!? Lábbal tapodják őt – teszem hozzá gyorsan –, aki nélkül egyébként nincsen élet... Mintha a mai folyamatokat jelezné a zsoltáros. De persze ezek a folyamatok nem maiak; mondok én híres neveket, mondom Athént, mondom Spártát, mondom Hellászt, mondom Egyiptomot, mondom Rómát, mondom Bizáncot – és a maiakat nem is sorolom. Vagy mondjam? – Mondom a Reichet, mondom a Szovjetet. Ezeket olykor el-el siratjuk, de persze minél közelebb van valamelyik, annál hamarabb és örömest temetjük, a 20. századiak nem kellenek, még gondolatban sem. De ha a gallokra gondolok, ők is örültek, ha megrendült a Római birodalom, vagy ha a trákokra gondolok, ők sem bánták, ha hullott Trója, vagy ha a zsidókra gondolok, ők sem bánták, ha hullott Egyiptom vagy Babilon. Miről voltak híresek, hírhedtek ezek a mára eltűnt, egykor nagy birodalmak? Arról, hogy törvényeikkel, szabályaikkal le akarták győzni, felül akarták múlni a természetet, a teremtés rendjét, elfelejtették Isten beszédét, a teremtést, az ígéretet, a vigasztalást, a világosságot, és végül elfelejtették az életet. Milyen törvényeket hoztak? – Nos, mindent, ami a világ rendjét megfordítja. Tanultuk mi annak idején földrajz órán, igaz (akkor, még dicsőítéssel!), hogy mit ki nem talált a nagy Sztálin! Mennek ott Szibériában a nagy folyók az Északi-tengerbe, délen meg csak homoksivatag van. Mire Sztálin azt mondta: fordítsuk meg a folyók folyását! A tengernek nincs szüksége vízre, irányítsuk a sivatagba a vizet és felvirágzunk. Az emberi civilizáció egyik legnagyobb ökológiai katasztrófáját idézték elő. Pedig – mondja a zsoltáros – felettébb tiszta az Isten beszéde.
Emlékszünk, volt már a zsoltárosnak egyszer egy efféle kohászati hasonlata, amikor azt mondta, hogy Isten elveszti a hamisakat, mint a salakot (120. vers). Ott a salak azt jelentette, amikor kiégetik az ércből a fémet és megmarad a meddő, - az a salak, azt félredobják. És emlékszünk – mondta a zsoltáros és a próféta, Ezékiel –, attól rettegek, hogy Isten még egyszer gondosan összegyűjti ezt a salakot, még egyszer kohóba veti, hátha maradt még benne valami nemesfém, és ezért újra kiégeti. Rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni. De itt egy másfajta eljárásról beszél, most nem az ércből égeti ki a fémet, meg újra a meddőből, hanem a fémet vetik tűzbe, hogy ha még maradt benne valami a salakból, a haszontalanból, a meddőből, azt is kiégessék belőle. A nemes fémekkel szoktak így eljárni, az ezüsttel meg az arannyal. Felettébb tiszta..., ebből az eljárásból veszi a kifejezést a zsoltáros. Rendkívül bonyolult, rendkívül drága, rendkívül költséges folyamat eredménye ez, csak a drága fémekkel csinálják. Illetve, egyszer használja még a Biblia ezt a kifejezést, amikor Gedeon csatába ment Amálek ellen harmincezer dicső vitézzel, nagy sereggel, de aztán az Úr megparancsolta neki, hogy válogasson! (Bírák 7,4) És ennek nyomán huszonkilencezer-hétszáz vitézt haza kellett küldeni. Háromszáz maradt, egy százalék, - és, emberileg szólva, éppen ez az egy százalék volt a legkevésbé alkalmas arra, hogy harcoljon. Ők voltak a legkevésbé kiképzettek, a hadba vonulás előtt sosem volt a kezükben fegyver. És mégis, - győztesek lettek.
Visszatérve a képhez, azt mondja a zsoltáros, hogy Isten beszéde, az Isten igéje egy többszörösen megtisztított, sokszorosan megtisztított drága érték - erről mondja: én ezt szeretem. Tiszta az Isten igéje, ragaszkodom hozzá. Vagyis a szeretet emészti a zsoltárost, ez epeszti el, a szeretet teszi tönkre, ebbe hasad bele a lelke, amikor látja, hogy elfeledik az Isten beszédét az emberek! Lám, a zsoltáros, a hárfapengető, versírogató hirtelen prófétává lesz, mert ahol elfelejtik az Isten tiszta igéjét, hűségét és igazságát, ott nem is lehet mássá. Ott prófétává kell lennie, mert ahogy Ézsaiásnál olvasunk: nagy a baj! A Seregek Urának szőleje pedig Izrael háza – mondja a próféta –, és Júdea férfiai az Ő gyönyörűséges ültetése; és várt az Úr jogőrzésre, és íme, lett jogorzás. Irgalomra várt és lett siralom. (Ézsaiás 5,7) Jogőrzésre várt és lett belőle jogorzás! – zseniálisan fordít Károli Gáspár, mert ez itt eredetileg is szójáték: őrizni vagy orozni szinte egybe halljuk, de mennyire más az irány! Megőrizni valakiknek a jogát és az igazságát, vagy elorozni azt, – milyen más. A héberben is szójáték van, egyetlen egy kis betűn múlik a dolog, ahogy az lenni szokott: őrizni vagy orozni, egy betű, és mégis két világ, menny és pokol. Prófétának kell lenni.
Mondok néhány mai példát, mert mintha a mai világot jelezné számunkra a zsoltáros. Ahogyan rohan előre a világ, és folyamatosan bővítik a jogokat, csupa ilyet látunk. Egy amerikai filozófus-politológus írt tízegynéhány évvel ezelőtt egy könyvet a decens társadalomról. Vagyis arról, hogyan kell egy egész társadalomnak elegánsnak, kedvesnek, méltányosnak lennie, senkit meg nem bántani, méltóságából ki nem forgatni, tiszteletet megadni. Nos, a decens társadalom délibábja felé rohanunk. Ám azt vesszük észre, hogy a jogok kibővítése örvén kezdik az embereket jogaikból, szabadságukból, méltóságukból kiforgatni. Azt mondják, hogy szólásszabadság van. De lám, annyi tabu-téma soha nem volt még az emberiség életében, mint ma. Kérdezem, a politikai korrekt nevében: van szólásszabadság vagy nincs szólásszabadság? Majd eldöntik a hatalmasok. Vagy például, mi az élet, mikor kezdődik az élet, kinek van joga ezt eldönteni? Vajon a magzat önálló életkezdemény-e, vagy az anya egy húsdarabkája, amivel azt csinál, amit akar? Majd valahol eldöntik az okosok. Jogőrzés, jogorzás. Például, szabad jog-e az öngyilkosság, sőt gyilkosság a méltó élet nevében? Tudja ezt valaki? De azon csodálkozom, hogy a gyógyításra, az élet megőrzésére fölesküdött orvosokat mostanában már törvényekkel kényszerítik abortuszra vagy eutanáziára. Jogőrzés? Jogorzás? Majd eldöntik a hatalmasok, akiknek persze, ez csak szellemi játék vagy társadalombiztosítási csiki-csuki, vagy éppen istenkedés. Mi a házasság? Van még férfi, van még nő? Van még haza, van még hűség, van még hit, van még közösség, van még identitás? Van még Isten? Majd hoznak mindenre törvényt a hatalmasok, akik azt mondják, hogy jogokat őriznek; a próféta meg azt mondja: jogokat oroznak.
De mindehhez azt is hozzá kell tennem, hogy nyugtalanok ám ezek a hatalmasok és cinikusok! Roppant nyugtalanok. És ez a nyugtalanságuk azt hozza, hogy kell nekik a jogorzáshoz egy pofozógép is, akin gyakorlatoztathatják ezt az újmódi igazsághozást vagy igazságvivést. Most éppen az egyház vagy a keresztyénség ez a pofozógép. A minapában az amerikai elnök, Barack Obama a keresztyének által tartott imareggelin kifejezte azon gondolatát, hogy ő azért ózkodna a Szíriában üldözött keresztyének megvédelmezésétől, felszabadításától mert, úgymond: egykor a keresztyének a keresztes háborúkban súlyos atrocitásokat követtek el! Ez így van, nem tagadja senki, régi szégyen! Csak most, ebben az érvelésben valahogy hamisan cseng. Mert ez majdnem olyan, mint amikor a farizeusok megtiltották a szombatnapi gyógyítást, vagy még inkább olyan, mint amikor a mentőállomás parancsnoka azt mondja valakinek, aki mentőt hív a haldokló beteghez, hogy nem küldök mentőt, mert a maga ükapja egykor rosszul viselkedett. Jogőrzés? Jogorzás? Nem könnyű a helyzet, a zsoltárosé sem, és a miénk sem.
De Uram – mondja a zsoltáros -, a Te beszéded színtiszta és én szeretem! Az ég és a föld elmúlnak – mondja Jézus –, de az én beszédeim soha el nem múlnak (Lukács ev. 21,33). Hol van Babilon, hol van Egyiptom, hol van Spárta, hol van Athén, hol van Róma, hol van a Reich, hol van a Szovjet és hol lett a Pax Americana? Az ég és a föld elmúlnak, de a Krisztus beszédei soha el nem múlnak. Uram, a Te beszéded színtiszta, és én azt szeretem. Nyomorúság és zaklatás ért, - de parancsolataidban gyönyörködöm.
Gyönyörködöm, – igen speciális és különleges szó ez, szinte csak a 119. zsoltárban találjuk meg. Valami olyasmit jelent, mint amikor az ember a kedves kis unokát a térdére veszi, babusgatja, becézgeti, mert édes, mert gyönyörű, ha ránéz az ember, gyönyörűséggel telik el. Nem is tudjuk, honnan kölcsönözte ezt a szót a zsoltáros, mert nem nagyon találjuk meg másutt a Bibliában. Azt mondja a 24. versben: Uram, gyönyörködöm a bizonyságaidban, aztán még három helyen megismétli: Uram, gyönyörködöm a Te törvényedben (77,92,174 vers). Most pedig: parancsolataidban gyönyörködöm. A zsoltáron kívül még két másik helyen találjuk ezt a szót a Bibliában. Az egyik éppen az imént idézett ézsaiási jövendölés, prófécia, kemény szó, ahol a próféta nevében mintegy Isten panaszkodik. Hadd olvassam föl még egyszer Ézsaiás próféta 5. könyvéből: a Seregek Urának szőleje pedig Izrael háza, és a Júda férfiai az Ő gyönyörűséges ültetése... Az a gyönyörű, amit Isten ültetett, az a gyönyörű, amit Isten alkotott. És ezt megerősíti az, amit a Példabeszédek könyvében olvasunk (Péld 8,30), ahol az örök isteni bölcsesség szól önmagáról, és azt mondja: amikor Isten a világot teremtette, olyan voltam Isten előtt, mint egy kis gyerek, aki játszik a tengerpart fövenyén, - mondja az örök isteni bölcsesség. Vagyis az Isten bölcsességének, a logosznak, a testté lett Igének gyönyörűség a teremtés. Isten gyönyörködött abban, amit alkotott. Így is hangzik a Teremtés könyvéből, minden teremtési nap estéjén azt mondja az Úr: ímé jó, ímé igen jó! Isten gyönyörködik az Ő teremtésében.
Sokszor elmondtam, hogy ebben a zsoltárban mindig van egy tükröztetés is. Most arról az Istenről vall a zsoltáros, aki gyönyörűt alkotott, és ennek az Istennek örök törvénye, örök igazsága, örök hűsége, örök határozatai gyönyörűségesek. Így vall: szeretem, Uram, azokat. A szakasz utolsó versén pedig, szinte megszokott módon, egy nagy felkiáltás, egy nagy kérés van. A múltkor áldást kért a zsoltáros, mert nehéz helyzetben volt, szorongatta a saját bűne, elesettsége, és így kiáltott: Uram, fordítsd a Te orcádat reám. Most pedig ezzel a kiáltással fejezi be: Uram, oktass, hogy éljek! Ez látszólag nem különös, mert többször kiáltott már így korábban is: Uram, tégy jót velem, hogy éljek! Ezt értjük: Uram, tégy jót velem, hogy éljek, adj valami jót, segíts előre, áldásaid, jótéteményeid életet adnak nekem. Aztán így kiált töredelemmel: Uram, adj irgalmat, oldozz föl, szabadíts meg, ments föl nehéz helyzetből, töröld el a vétkeimet, hogy éljek! Aztán egy másik helyzetben így kéri Istent: Uram, támogass engem, állj mögém, állj mellém, állj elém, támogass engem, légy pártfogóm, hűséges kezesem, hogy éljek!
De ha ezeket mind-mind szívesen magunkhoz öleljük: az áldást, az ajándékot, az irgalmat, a támogatást, akkor a felolvasott szakasz értelmében most még egy prófétai kérést is kell Istenhez intéznünk, bátran így mondom, hogy prófétai kérést, - mert a próféták is tudnak kérni. Nem úgy van a dolog, hogy a próféta kap Istentől egy üzenetet, beszalad a körünkbe, elmondja és elszalad; Jónás próbálkozott effélével, nem jött össze. A próféta is tud kérni, sőt, a prófétának is kell kérnie. Igen, vannak prófétai kérések. És ez a prófétai kérés ma így hangzik: taníts, Uram, hogy éljek! Igazságodra taníts meg, rendeléseidben gyönyörködni taníts meg, utadra taníts meg, a Te szabadságodra taníts meg! Taníts mindarra, ami a Te rendelésed, igazságosságod, hűségességed és szereteted. A régi latin közmondás úgy szól, hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Mikor 14 évesen az első latin órán bemagoltuk a szép mondást, kicsit azért el voltunk szontyolodva, hogy máris ki akarnak rúgni az életbe ezzel a mondattal, mert mi még tanulnánk egy-két dolgot. Nem az iskolának, az életnek tanulunk. Hadd tegyem ezt most egész pontossá a zsoltár szavaival. Így kiált: oktass, hogy éljek, taníts, hogy éljek! Ha Isten tanít, nem az életnek tanulunk. Ha Isten tanít: élni kezdünk. Oktass, hogy éljek. Ámen

Ma emelkedőhöz érkeztünk abban a nagy hullámzásban, amit eddig a zsoltár olvasása során átélhettünk. Igen, hol felemel bennünket a zsoltár, és csodálatos magasságokig jutunk, hol pedig alászálltunk a zsoltárossal együtt lelki hányattatásokba, gyötrelmekbe, küzdelmekbe, megpróbáltatásokba. Most, úgy látom, ebben a szakaszban följebb emelkedve láthatunk mindent. Ez a szó emel ebbe a magasságba: csodálatos. Csodálatosak a Te bizonyságaid... De mielőtt e szavak magyarázatához kezdenénk, foglaljunk össze néhány gondolatot, amit a a korábbi szakaszok során hallottunk. Egészen pontosan, ezek nem gondolatok, hanem kulcsfogalmak. Nem tudom, hogy keveredek majd ki ebből a termunisból, de most nem találtam jobbat!  Igen, van néhány szó, amelyek újra meg újra előjönnek a zsoltárban, szinte mindegyik minden egyes szakaszban! Hét ilyen meghatározó szó vagy fogalom van itt: törvény, bizonyság, út, határozat, rendelés, parancsolat, ítélet. Kezdtem külön-külön megszámolni mindegyiket a zsoltárban, aki akarja, utána járhat, s ha pontatlan voltam, jelezze, ki fogom javítani a feljegyzéseimet. A törvény 23-szor, a bizonyság 13-szor, a határozat 21-szer, a rendelés 21-szer, a parancsolat 20-szor, az ítélet 23-szor, az út 18-szor, de az igés változatokba (törvénykezik, bizonyít, rendel, jár [az úton], stb.) bele sem kezdtem... A lényeget hadd olvassam még egyszer: Boldogok, akiknek útjuk feddhetetlen, akik az Úr törvényében járnak.  Így kezdődik a zsoltár. Ez a vezértétel.
De, hadd mondjam meg, azért kezdtem bele olyan nehézkesen a szavak dolgába, mert az a tapasztalatom, hogy amikor fogalmakról kezdünk beszélni, éspedig fogalmi precizitással, nagy alapossággal, akkor valahogy mégiscsak lesoványítjuk a dolgoknak az értelmét vagy a jelentőségét, hiszen az életből csinálunk valami elvonatkoztatást. A tapasztalatból kategória lesz, vagy éppen a nagy üzenetekből, amelyek megnyitnak számukra az isteni világban egy-egy nagy titkot, csak egy szó marad és semmi több. Ezzel szemben mély meggyőződésem, hogy amikor a zsoltáros szakaszról-szakaszra, rendről-rendre, betűről-betűre egy-egy meghatározó fogalmat (törvény, bizonyság, út, határozat, rendelés, parancsolat, ítélet – s ezek mind-mind Istenéi) belefoglal ebbe a szép szerelmes énekébe, újra meg újra kinyit egy-egy ajtót az Istennel való tapasztalathoz. És közben segít bennünket, mert nemcsak a magáét osztja meg, nemcsak a maga tapasztalatát mondja el, hanem segít minket, hogy mi magunk is rendezzük, soroljuk, kifejezzük az Istennel való dolgainkat, tapasztalatainkat: ahogy Isten útján járhatunk, ahogy Isten törvényének engedelmeskedünk, az Isten bizonyságait befogadjuk, az Isten határozatain gyönyörködünk, az Isten jó parancsolatait megízleljük és Isten ítéleteihez igazítjuk egész életünket. Ahogy soroltam a számokat, látható volt, hogy némelyik szó nem szerepel minden egyes szakaszban. (22 nagy szakasza van a zsoltárnak.), de folyton váltakoznak egymással, ahogy váltakoznak az Istennel való tapasztalataink is. Ezért mondom, hogy itt nem fogalom-együttesről van szó, vagy valamiféle rendszerbe foglalt szó-együttesről, hanem útról – fel és le, vagy, ha szabad ezt mondani: az életünkről, mélységeivel, emekedőivel, tempójával, pangásaival.
Ma tehát emelkedőhöz érkeztünk. S ennek az emelkedőnek ez a neve: a csodálkozás helye. Igen, amikor az ember sűrű erdőn hatol át, s érzi, hogy útja felfelé visz, emelkedik, majd megérkezik egy kilátóhelyre és  onnan visszatekint azokba a mélységekbe, amiket megjárt, és azokra az utakra, amelyeken járva feljutott a magaslatra, akkor legelőször és végig:  csodálkozik és ámul. Hogy például, milyen gyönyörű és szép mindaz, és milyen titokzatos értelme van mindannak, ami mögöttünk van! De most pontosítva azt kell mondanunk: a zsoltáros azon csodálkozik, hogy milyen csodálatosak az Isten bizonyságai, Isten megnyilatkozásai, Isten önmaga mellett való tanúságtételei és az isteni igazság megerősítései. Csodálja Isten bizonyságait, és ez az ámuldozás valójában lelki visszatükröződése annak, amit Mózes így mond énekében Istenről: Te csodatevő vagy. Akkor énekli Mózes ezt a csodálatos éneket (emlékszünk rá), amikor Isten népe az egyiptomi fogságból kijövén száraz lábon áthalad a megnyitott Veres-tengeren, s ahogy az utolsó szabadult rabszolga is átér a szabadság földjére, újra összecsap a víz, amelyben megsemmisülnek az őket üldöző egyiptomiak. Annyira meghatározó tapasztalat lett ez, hogy ezt a sajátos szót, hogy Isten csodát tesz vagy csodatevő (bár vannak erre más kifejezések is), ebben az alakban igen ritkán használja a Biblia, s ha igen, jórészt mindig erre utal vissza. Ez a csoda – ez a szabadítás. Ez a csoda a szabadítás ősmintája. A 77. zsoltárban (panaszének) Istent várva egyszercsak fölkiált a zsoltáros: megemlékezem hajdani csodáidról! – és fölidézi a Veres-tengeren való átkelést. A 78. zsoltár is Isten szabadításáért könyörög, de ez már nem egyéni szabadítás, hanem kollektív szabadítás lenne, s azt mondja a zsoltáros az Úrról: Atyáink előtt járva csodákat művelt. Átvitte őket a tengeren. Vagy a mi egyik kedves zsoltárunk, a 89. zsoltár ezt mondja: az egek beszélik és hirdetik a Te csodadolgodat. És ott is erről a nagy szabadításról beszél.
Olyan meghatározó lett Isten népe életében és ez csodálatos nagy szabadítás, hogy később Pál apostol ehhez hasonlítja a Római levélben a bűnből való szabadítást is. Ezzel példázza a megkereszteltetést, a bűnökből való megmosatást. Ahogyan a zsidók bementek a Veres-tengerbe, majd feljöttek belőle, vagyis  bementek a halálba – mert a tenger itt a halált jelenti! – és új életre jöttek föl belőle, ilyen a keresztség. Elmeríttetünk a keresztségbe, mintegy a halálba, és fölbukkanunk belőle az új életre. Aztán másutt azt mondja, hogy ahogyan Isten Mózes keze által kiszabadította népét Egyiptomból (Egyiptom mindig a bűnt, a halált jelenti az Ószövetség metaforikus nyelvén!), így szabadított ki bennünket Jézus Krisztus a bűnök halálából, a bűnök Egyiptomából, a régi élet Egyiptomából. Csodálatos ez, csoda, ez a csoda!
Nos, amikor a zsoltáros azt mondja, hogy csodálatosok a Te bizonyságaid, ezért az én lelkem megőrzi azokat, nem csak úgy általában beszél arról, hogy Isten így, vagy úgy, vagy amúgy bizonyságot tesz magáról (ámbár, erre is utal, hiszen tele a világ, tele az életünk, tele van minden Isten bizonyságaival), hanem eleve utal is erre a nagy szabadításra. Ez majd később a zsoltár ezen szakaszából ki is fog derülni.
Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy amikor az ember egy-egy magaslatra, kilátóhelyre fölérkezik, ott csodálkozva körülnéz, ámul, hogy mi mindenen ment át és hogyan került oda, – ott, abban a magasságban látja meg igazán a mélységet is. A szabadításban értjük meg igazán, micsoda borzalom volt az, hogy rabok voltunk. Megigazulván értjük meg – mondja Pál apostol –, hogy mit jelent az, hogy a bűnök foglyai voltunk. Megkegyelmezettként tapasztaljuk meg (mintgy vissza-élve magunkat), hogy mit jelentett valójában az, hogy hadifoglyai, rabszolgái voltunk a bűnnek. Jézus erre nézve egy meghatározó példázatot mond el, ismerjük mindannyian: az adós szolga példázatát. Történet szerint a királynak tízezer talentummal tartozik egy embere, de ő elvesztegette a rábízottakat, s mikor számadásra megy, nyomban könyörgőre fogja a dolgot, hogy megmeneküljön: légy hozzám Uram türelemmel, s mindent megfizetek néked! Persze, nem lehet  azt megfizetni, tudjuk. És az ura is tudja, - mégis  elengedi. Nem azért, hogy megfizessen, mert az lehetetlen, hanem amnesztiát ad neki. Kimenvén – szabadultan –  ez a szolga, találkozik szolgatársával, aki a történet száz dinárral tartozott neki, pár fillérrel. Nekiesik, fojtogatni kezdi, s követeli várományát. S mit mond a szolgatársa? – Ugyanazt, amit odabent mondott ő a királynak. Légy türelemmel hozzám, s mindent megfizetek néked. De nem engedett, hanem az adósok börtönébe vetette társát. S ezt meghallva, a király visszahívatta, gonosz szolgának nevezi, és megbünteti -, és azt mondja neki: úgy kellett volna cselekedned, ahogy én cselekedtem veled.... Ez lüktet itt, ebben a zsoltárversben is, hogy amikor Isten az Ő kegyelmével fölemel bennünket, amikor bizonyságát adja jóságának, szeretetének, irgalmának és ez átjár bennünket, akkor kezdjük valóban megérteni, hogy milyen mélységekből szabadított ki minket. A magasságból látni igazán a mélységet. A kegyelem állapotában látszik igazán elesettségünk és bűnünk, amiből Isten kiszabadított bennünket. Ahogyan Luther mondja az egyik asztali beszélgetésben, amikor beszámol a barátainak, hogy éjszaka megint eljött hozzá az ördög, a kísértő, és gyötörni kezdte őt és vádolni és duruzsolni a fülébe, hogy nem szabadulhat, nem menekülhet, sok a bűne, Isten nem fog megkegyelmezni neki. Tudjátok, folytatja Luther, azt mondtam az ördögnek, amikor kísértett engem: ha már ilyen jól ismersz engem és így belelátsz a lelkembe, nem járnál érettem közbe az Úr Jézus Krisztusnál? Testvérek, mondjátok ti is ezt a kísértőnek – elszalad. Sose vitázz az ördöggel a bűnről, abban nagymester ő. De szólj a kegyelemről, tégy bizonyságot Isten csodálatos szabadításáról -  és eltávozik tőled. A szeretet ellensége nem tud ott megmaradni, ahol kiáradhat az Isten szeretete. A nagy összeharagítónak nincs ott helye, ahol megbékélünk Teremtőnkkel.
Ilyen mélységek is megnyílnak itt, ebben a zsoltárban. Másutt is mondja, hogy gyönyörködik az Isten törvényében. Így mondja ezt a negyedik és még sok más egyéb versben is, gyönyörködöm az Isten törvényében, vagy: szálljon rám irgalmasságod, hogy éljek, mert törvényedben gyönyörködöm. Csodálkozik a csodán és gyönyörködik benne. Majd így kiált föl: vezéreld utam Igéd szerint és ne engedd, hogy valami hamisság uralkodjék rajtam. Ez így tartozik össze: ámulok, csodálkozom, gyönyörködöm az Isten bizonyságában, gyönyörködöm az Isten rendelkezésében, ítéletében és törvényében, – majd rögtön a kérés: vezéreld utamat, és ne engedd, hogy hamisság uralkodjon rajtam. Úgy tartozik ez a kettő össze, ahogy egy másik drámában olvashattuk ezt, Pál apostolnak a Római gyülekezethez írt levele 7. részében. Mert ha a 119. zsoltár drámák sorozata: az örömé és a csüggedésé, a gyönyörködésé és a keserűségé, az ámulaté Isten igazságán és a mély megrökönyödésé, hogy az emberek nem akarják ezt elfogadni, a szabadságé és a szorongattatásé; ha ilyen drámák húzódnak végig a zsoltáron, akkor azt kell mondjam, hogy mindent összefoglalva, tömören, legerőteljesebben Pál apostol mutatja meg ezt drámát számunkra. Szinte mondhatnám, hogy a Római levél 7. részének a vége nem más, mint a 119. zsoltár dióhéjban.
Miről beszél Pál? Ahogy a zsoltáros, ő is arról, hogy a törvény jó, gyönyörködik az Isten törvényében, és ugyanakkor azt mondja, hogy ezt a jót, az Isten törvényét a bűn orvul  használta fel. Tőrbe csalt engem a bűn – mondja az apostol - és hadifogoly lettem. Merthogy itt harc van. Felismeri, hogy miközben a belső embere (szíve szerint) szerint gyönyörködik az Isten törvényében – az zsoltárt idézi! –, aközben látnia kell önmagában egy másik akaratot (egy másik szívet), egy ellenakaratot, amelyik nem akarja, hogy akarja az Isten törvényét. Vagy ne akarja, hogy gyönyörködjön az Isten törvényében, ezért ellenvetéseket tesz, és azt súgja: ne akard.  S mit súg: jaj a törvény szolgaság, jaj, ha törvény van, akkor nincsen szabadság. Mit súg? Ezt: önendelkezés, autonómia! Isten rendje? Hát az önmegvalósítás? Mit súg? Jaj, elrendelés, út, Isten által való vezéreltetés – jaj, ez még kiskorúság, az embernek nagykorúnak kell lenni! Ne akard az Isten törvényét! Az apostol nagy drámát él hát át, és így kiált fel: óh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből? – mert ez a halál: nem akarni, amit egyedül lehet akarni, nem gyönyörködni abban, ami egyedül érdemes rá, akarni, amit nem akarok megtenni... Ahogyan másutt is mondja a Római levélben, meg az Efézusi levélben: ez az, amikor eluralkodik a halál. Mégpedig úgy és az által, hogy tőrbecsal engem a bűn. Hiszen egy megoldhatatlan, egész életemet felőrlő dilemmába lökött bele, mert belső emberem szerint, lelkem szerint, igazi énem szerint, Isten-képességem szerint csak azt tudom mondani, amit a zsoltáros mond: csodálatosak, Uram a Te bizonyságaid, csodálatosak a Te szabadításaid, csodálatos az az élet, amire meghívtad az embert, csodálatos az a törvény, ahogyan vezérled az életünket, és csodálatos az az út, amely az életből az élet forrásához vezet –,  de, jaj nekem, oh, én nyomorult ember, hadifogoly vagyok, rabszolga vagyok, és nem azt cselekszem, amit akarom, a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok, a rosszat. Mert kényszerítve vagyok rá. Kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből, kicsoda szabadít meg engem a bűnök eme Egyiptomából, kicsoda vezet át engem a Veres-tengeren? Ki visz át engem a halálnak e valóságán, engem, a rabszolgát, az egyiptomi rabszolgát, a bűn rabszolgáját a szabadságba és az életbe?
Nos, így kiált fel a zsoltáros: vezéreld az utamat a Te igéd szerint, ne engedd, hogy valami hamisság uralkodjon rajtam. A két kérést talán egybe is lehet hallani: vezéreld utamat és ne engedd..., hogy uralkodjék rajtam bármi hamisság. Vezetni, vezérelni, uralkodni ezek nagyjából egyforma tartalmú szavak, de a zsoltáros nagyon szépen érzékelteti velünk a különbséget. Vezéreld utamat, ez azt jelenti, amit másutt s mond a zsoltáros, ahogyan azért könyörög, hogy: Isten tanítsa, vigye, segítse az együgyűeket, oktassa őket. Mutass utat, vezérelj, támogass engem ezen az úton. Adj egyértelmű jelzéseket, hogy merre kell mennem, -  mert Isten így vezet. Igen, Isten nem ül a nyakunkba, nem vet gyeplőt a szánkba, nem rángatja a kantárt jobbra-balra, nem sarkantyúz bennünket – vezet, vezérel, tanácsol. Olykor súg. Máskor persze, föltartóztat, és dühöngünk, hogy nem mehetünk arra tovább! De bárcsak fölérnénk már egy-egy lelki magaslatra, hogy ott tudjunk hálát adni azért, hogy nem engedte meg! Máskor még imádságot sem hallgat meg Isten. De bárcsak jutnánk egy-egy lelki magaslatra, hogy tudjuk azt mondani. jaj de jó, Uram, hogy nem hallgattad meg azt az én idétlen kérésemet, mert most azért kéne könyörögnöm, hogy szabadíts ki már abból a nagy rosszból, amibe beleimádkoztam magamat! Csak vezérelj, csak tanácsolj, csak nevelj, csak juttasd érvényre az isteni pedagógiát, - nehogy valami hamisság eluralkodjon rajtam. Politikai terminus technikust mond a zsoltáros, a diktátorról beszél, aki uraskodik, basáskodik, aki parancsol és visszavonja a parancsot, majd újra parancsol és megint visszavonja a parancsot, tapsoltat magának és kétségbe ejt minket, akinek csak alattvalói, szolgái és rabszolgái vannak. Uram vezess, hogy ne uralkodhasson rajtam semmi hamisság.
Ezért mondja Pál apostol minteggy visszautalva erre: hálát adok az Istennek, magasztalom Őt a Krisztus szabadításáért, mert nincsen kárhoztató ítélet azok fölött, akik nem testben járnak, hanem Lélek szerint. Mert a Lélek törvénye megszabadított engem a test és halál törvényétől. Vezess Uram, hogy ne uralkodjék rajtam semmi hamisság. Mert csodálatosak a Te bizonyságaid és lelkem megőrzi azokat. Vezess minket is Urunk!
Ámen

Méltányosságot és igazságot cselekedtem; ne adj át nyomorgatóimnak!
Légy kezes a te szolgádért az ő javára, hogy a kevélyek el ne nyomjanak engem.
Szemeim epekednek a te szabadításod és a te igazságod beszéde után.
Cselekedjél a te szolgáddal a te kegyelmességed szerint, és a te rendeléseidre taníts meg engem!
Szolgád vagyok, oktass, hogy megismerjem a te bizonyságaidat!
Ideje, hogy az Úr cselekedjék; megrontották a te törvényedet.
Inkább szeretem azért a te parancsolataidat, mint az aranyat, mint a legtisztább aranyat.
Igaznak tartom azért minden határozatodat, és a hamisságnak minden ösvényét gyűlölöm.
Mióta a nagy magyar tudós kutató, Selye János, megírta első tanulmányait a stresszről, amely egy igen érdekes és bonyolult folyamat az emberi szervezetben, azóta vitatkoznak arról is, hogy szükség van-e a stresszre, és ha van szükségünk stresszre, meddig és mekkora mértékű stresszre van szükségünk. Van olyan gondolat, amely szerint egyáltalán nincs szükségünk stresszre, mert ha az embert ilyen hatás, nyomás, terhelés éri és elindulnak a szervezetben a védekező folyamatok, akkor a szervezet túlzásba eshet, vagy az ellen-stressz lesz túl nagy s akkor abból lesz a baj. Mások azt mondják, hogy azért nem baj, ha a növekedésben levő embereket, legalább tizennyolc éves korukig kitesszük valami nagy terhelésnek, valami poroszos drillnek,  kell ez a stressz, hogy a fiataloknak megtanulják a rendet, túlélő késztetéseik fölszabaduljanak. Én nem tudom ezt a vitát eldönteni, nem is akarom. Csak a régi mondást hadd idézzem: teher alatt nő a pálma. Ez is ezt fejezi ki tulajdonképpen, hogy valami terhelésnek kell lennie, hogy aztán az ember később nagyobb terheket tudjon elhordozni.
A múltkori szakaszban arról hallottunk a zsoltáros nagy drámája kapcsán, hogy egy olyan nagy teher nehezedik a reá, hogy jólneveltségét, tapintatát veszítve kifakad belőle egy erős, számunkra talán megdöbbentő indulat. Mi, különösen az Újszövetség gyermekei, már olyanokat nem mondunk, mint amit az előző részben a zsoltáros kiáltott: gyűlölöm az állhatatlanokat, a kétszívűeket! Szólottam is néhány szót arról, miféle magyarázatokat tudunk ehhez a felkiáltáshoz hozzáfűzni, akár lélektani, erkölcsi, egzisztenciális szempontból. De az okát nem igazán árultam el, hogy mi váltotta ki a zsoltárosból ezt a felkiáltást. Csak körülményeket fogalmaztam meg. Hadd ismételjem meg röviden ezeket: annyira szerelmes Istenbe, hogy valakit oda kell állítania ellentétként: őt szeretem, amazt meg gyűlölöm.  Felhoztam a morális késztetést is. Ez olyan erős, hogy feketén-fehéren akarja megmutatni a jónak és a  rossznak a valóságát. S harmadjára már közel jutottunk a mai szakaszhoz is: egzisztenciális indokot is említettem. A zsoltáros reszket, fél, s ezt mondja: megtapodod mindazokat, akik rendeléseidtől elhajolnak, mert az álnokságuk hazugság. Mint a salakot, mind elveted a földnek istenteleneit, azért szeretem bizonyságaidat, borzad testem a Tőled való félelem miatt és félek a Te ítéleteidtől. Ehhez  még Ezékiel próféta jövendölését idéztem, aki arról beszél, hogy bár már összeomlott Isten népe, már megsemmisült minden, s bár félre van vetve, mint a haszontalan, meddő kohósalak, de Isten eljön, összegyűjti a salakot (ami már nem jó semmire), s még egyszer kohóba veti, még egyszer megégeti: hátha van benne valami. Ez az, amiért a zsoltáros azt mondja: borzadok az Isten ítéletétől. És reszketek, félelem és reszketés tölt el.
Hogy mi ennek az állapotnak az oka, mi idézi ezt elő, arról lényegét tekintve a mai szakaszban hallunk. (De kérem, az előző rész nagy drámáját mindenki vegye figyelembe!) Arról beszél most a zsoltáros, így kiált fel rögtön: méltányosságot és igazságot cselekedtem, ne adj át nyomorgatóimnak! Egy peres helyzetről van szó. Igen.  Ki kell mondanunk, hogy van abban valami gondviselésszerű, valami isteni pedagógia (még ha nem is mindig szeretjük ezt a pedagógiát), hogy Isten időnként megengedi (mitöbb, utólag visszatekintve látjuk, nemhogy megengedte, hanem egyenest belevitt  bennünket abba), hogy peres ügyünk legyen. Olykor éppen valami peres ügyünk révén tanít meg bennünket Isten igazán félni,   — igazán félni az Ő ítéletét.  Vagyis, mielőtt még eljönne az a pillanat, amitől annyira reszket és fél a zsoltáros, mert nem szeretne odaállni Isten ítélőszéke elé, azelőtt egy másik ítélőszék előtt is meg kell állnia. Azt nem mondom, hogy ez a főpróba, hanem inkább valamire megtanítgat bennünket Isten ezzel.
A zsoltáros, úgy tűnik, itt egy fiktív pert indít önmaga ellen. Vannak helyzetek, amikor szorongató, nehéz helyzetben levő embereknek – sok esetben lelkipásztoroknak! –, amikor gyanúsítgatják őket, azt szoktam tanácsolni: indíts magad ellen eljárást. Panaszold be magadat, idéztesd magad bíró elé, s ha aztán a bíró tisztázott, mert ártatlan vagy, dugd le azt az ítéletet ellenfeled torkán. Mert tudjuk, a rágalom természete olyan, hogy akinek azt a nyakába akasztották, le nem veszi onnan; akit kabátlopás ügyébe kevertek, akit megsusároltak, jaj nagy bajban van, mert ha hallgat, akkor azt mondják: azért hallgat, mert vaj van a fején, ha meg védekezik, azt mondják: lám, van ott valami, védekezik. Nem tudunk mi ezekből a helyzetekből jól kijönni. Ez is  itt olyan helyzet, amiből nem lehet jól kijönni, csak gyorsan.
A zsoltáros tehát mintegy pert indít önmaga ellen. Odaáll Isten elé és ilyen bátran mondja: méltányosságot és igazságot cselekedtem. Igen, csak így, ilyen bátran odaállni Isten elé, ilyen önbizonyítványt tartani elé, hogy ti. méltányos és igazságos voltam, – nagy bátorság, nagy rizikó. De érezzük a zsoltáros szavából, hogy nem önhittségből beszél. Szorult helyzetben van. Hadd utaljak korábbi szakaszokra, emlékezzünk: például a 23. versben azt mondja: Uram, taníts meg engem a Te utadra és igazságodra, mert összeültek ellenem a hatalmasok. Akkor elmondtam annak a versnek a magyarázatánál, hogy ez az összeülés nem kupaktanácsot jelent, hanem a bíróság összehívását. Perrendtartásra összegyűltek ellenem a hatalmasok. A 84. versben így kiált a zsoltáros: Uram, mikor tartasz a hatalmaskodók, és a kevélyek felett ítéletet?  Mikor tartasz ítéletet felettük? Emlékeztek, elmondtam ennek kapcsán, hogy az Isten emberének sok esetben az lehet a legmélyebb kérdése, hogy mikor ér véget a baj. Uram, mikor tartasz felettük ítéletet, mikor jön el az a pillanat, amikor azok, akik a Te törvényedet két lábbal tapodják, akik kiforgatják igazságodat, akik a legszentebb dolgokból csúfot űznek, akik hatalmaskodnak a világban, ráülnek a szegények, a kiszolgáltatottak, az özvegyek, az árvák fejére, - ítéletre mennek?! Uram, mikor lesz itt rend?
S most mintha a zsoltáros nem bírná kivárni az időt, hogy mikor lesz ez, hanem elébe megy, és – odaáll... a vádlottak helyére. És pert indíttat maga ellen és provokálja az ítéletet. Így kezdi: méltányosságot és igazságot cselekedtem, ne adj át nyomorgatóimnak, légy kezes a Te szolgádért az ő javára, hogy a kevélyek el ne nyomjanak engem. Istent kéri fel kezesnek. Megdöbbentő ez. Az imént idéztem a 84. verset: Uram, mikor tartasz ítéletet? De  a 23. versben is Isten ítéletes közbeavatkozását kívánja. Ám itt nem azt mondja, hogy Uram, összegyűltek ellenem a kevélyek, a hatalmasok, megvádoltak, kiforgatnak, megsemmisítenek, lenyomnak,  – lépj fel mindenek igaz ítélő bírájaként!! Hanem egy olyan jogi eljárásra utal, amit ma is ismerünk, ámbár többnyire inkább a pénz, meg a hitelek világából. Azt mondja: Uram, lépj fel kezesként! Nem bíróként, hanem kezesként! S ez, hadd mondjam ki: döbbenetes. Kezesként lépj fel, Uram! A mi szívünk arra hajlik, és úgy hajlik, ahogy várjuk szent reménységgel Jézus Krisztust, aki lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat. Uram, mikor tartasz ítéletet? Elég volt már, elég volt már ebből a világból, elég volt már a hatalmaskodásból, elég volt az igazságtalanságból, elég volt már abból, hogy a legszentebb dolgokat sárba tapossák, elég már abból, hogy szájba verik azokat, akik melletted, az igazság, a jóság, a szépség és a szentség mellett szólnak! Elég volt már abból, hogy a legdémonibb dolgok ülnek a csúcson! Hát várjuk, várjuk az Adventurus-t, a mi Urunk Jézus Krisztusunkat, tegyen ítéletet élők és holtak fölött. Mikor jössz el - ítélni?!
De mit mond itt a zsoltáros? Uram, légy kezesem! Tudjátok, mit jelent ez, testvérek? Aki kötött már bankszerződést és beírt valamit a szerződésbe fedezetül, például, beírta a lakását, a vagyonát, vagy beírta az életét, és aztán elakadt a visszafizetnivalóban és megjelent a végrehajtó, és vitte házát, autóját, életét, az már sejti, hogy miről beszélek. Ha valaki úgy szerződött, hogy valakit beírt kezesnek, az pedig azt jelenti, hogy ha nem tud fizetni, fizet helyette a kezes. A Példabeszédek könyve lépten-nyomon attól óv bennünket, hogy kezességet vállaljunk. Mély és bölcs tapasztalatból mondja ezt. Hány barátság ment tönkre emiatt, hány család élete robbant fel emiatt, hány rokoni kötelék szakadt meg, mert valaki kezességet adott, és akinek adta, nem tudott fizetni és a kezeshez jött a végrehajtó? Ez a törvény: valakinek fizetni kell. Nem vagyok híve a szlengre fordításnak, de a Példabeszédek tanítását jobban értjük, ha így mondom: a kezes viszi el a balhét. S mit mond itt a zsoltáros? Figyeljük: méltányosságot, igazságot cselekedtem, ne adj át nyomorgatóimnak, légy kezes a Te szolgádért! Isten legyen a balek, Isten vigye el a balhét? – micsoda helyzet ez?! Igen, így kiált a zsoltár. És nem pimaszság ez, mert hozzátoldja kéréséhez: cselekedj a Te szolgáddal kegyelmességed szerint, rendeléseidre taníts meg. Szolgád vagyok, oktass engem, hogy megismerjem bizonyságaidat. Majd így szól: ideje, hogy az Úr cselekedjék!
Ez a felkiáltás (ideje, hogy az Úr cselekedjék!) megint arra emlékeztet bennünket, amit a 23. és a 84. versben olvastunk, és majd  később is fogunk a zsoltárban hallani, és amit hallunk a prófétáktól, hallunk a szent emberektől is: mikor Uram, mikor jön el a Te igazságod, mikor támad fel a Te napod? Ideje, hogy az Úr cselekedjék. De a zsoltárosnak ez a türelmetlen  felkiáltása immár nem bosszúállásra való várakozás, mert teljességgel átszínezi az iménti kérése: Isten álljon a helyére kezesként! Várunk Isten teljes igazságának a  kibontakozására – és esdeklünk, hogy Isten legyen a kezesünk legnehezebb perünkben! A szívünkben is együtt kell tartani ezt a kettőt. Igen, várjuk az Isten ítéletét, imádkozunk érte. Ne féljetek, testvérek, imádkozni azért, hogy jöjjön el a mi Urunk Jézus Krisztusunk, és tegyen ítéletet élők és holtak fölött. Ne legyünk álszemérmesek. Ne hallgassátok azt az ócska muzsikát, amit kétszáz éve fütyölnek a fülünkbe az ateisták meg az istentelenek, hogy mi valami bosszúállásra vágyó keresztyének volnánk! Egyszer olvastam egy könyvet, valami ateista testvér írta a Mennyei jelenések könyvéről, mondván, hogy az nem egyéb, mint az elnyomott keresztyén agrárproletárok bosszúvágyának mennyei kivetítése. Nahát, tényleg? De ha halljátok is ezt a muzsikát (pontosabban, vádat ellenünk), a másik oldalról ellenanyagként, ellen-stresszként halljátok azt is, amit most a zsoltáros mond, és vegyétek a szívetekbe, mert az evangélium titka van ebben, amikor így kiált: légy kezes a Te szolgádért! Ideje, hogy az Úr cselekedjék.
Mikor van itt az az idő? A zsoltárok ezt a megjegyzést, hogy: „ideje van”, egészen különös szóval fejezik ki. A héber nyelvben ez inkább afféle rámutató szó. Úgy is lehetne fordítani, hogy: itt! Vagy: íme!  Vagy: ez! Kis unokám beszélni tanul, valószínű, hogy tanár lesz belőle, nagyon tud kérdezni. Soha nem mondja semmiről, hogy mi volna, holott tudja, hanem kézen fogva odavezet és azt mondja mutogatva: ez, ez...!, és akkor nekem kell mondanom, hogy ez: villanykapcsoló, ez: szék, ez: könyv, ez, ez..., szépen mindent végigkérdez. Most nem kérdésben, hanem állításban így hangzik a szó: ez! Ez az, Uram, ez az itt: itt az idő, hogy cselekedj. Ez itt az idő, hogy cselekedj! Ugyanezt a szót használja a zsoltáros, mikor a nyomorúság idejéről beszél. Vagy amikor azt mondja: hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítalak téged, és te dicsőítesz engem! (50. zsoltár. De kedves igénk ez!) A 110. zsoltár a szükség idejéről beszél. Mikor van itt ez az idő? A Prédikátor könyvének harmadik részében is pontosan ugyanez a szó áll, amikor sorolja a prédikátor bölcsen, higgadtan, szárazon: mindennek rendelt ideje van, ideje van az ég alatt minden akaratnak, ideje van a születésnek, ideje van a meghalásnak, ideje van az ültetésnek, ideje a kiszaggatásnak, ideje a megölésnek, ideje a rontásnak, ideje az építésnek, ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek... Nem is sorolom végig, csak jelzem, a prédikátor színjózan, bölcs felsorolásában egyet nem olvasunk. Azt nem olvassuk, amit a zsoltáros mond: ideje van az Úr cselekvésének. A Prédikátor csak azt sorolja fel, hogy a mi életidőnkben minek van meg az ideje. Mert mindennek megvan az ideje. Hiába állítjuk hátrébb vagy éppen előrébb az óramutatót, hiába készítünk magunknak naptárakat és terveket, családi tervet, élet-tervet, munkatervet, ötéves tervet, száz éves tervet, kölcsön-visszafizetési tervet, kertásási tervet (tele van az életünk tervvel!),  – észre sem vesszük, nem is érzékeljük, a Prédikátor sem mondja, hogy mikor van ideje az Isten cselekvésének. Ám a zsoltáros fölkiált, és kimondja, azt mondja: ideje, hogy az Úr cselekedjék. Miért is? Mikor is. Miből össze ez a rámutatás: ez, ez itt az idő? Íme a válasz: mert megrontották a Te törvényedet.
Ez az a helyzet Isten gyermekeinek életében (nagy és drámai pillanat ez), amikor szabad, belátó és bölcs szívvel magunk fölé emeljük az Isten törvényét és kimondjuk, hogy több a törvény, mint én vagyok. Nehéz pillanat ez. Nem tudjuk mindig kimondani. Mert inkább úgy szokott lenni, hogy nehéz nekünk a törvény, megrettent bennünket a törvény, megbénít bennünket a törvény. Ha törvény van, akkor nem csináltunk azt, amit akarunk,  - és magunkat visszük oda Isten elé: Uram, könyörülj rajtam, Uram, ments meg engem, Uram, oldozz fel engem, Uram, adj nekem kimenetet, Uram, ne torold meg, hogy törvényszegő voltam! Sok-sok ilyen kérésünk van. És bizony, így is indult ez a szakasz. Azt mondja a zsoltáros: állj mellém kezesként, fizess helyettem, ródd le az árat, hogy kiszabaduljak ellenségeim kezéből! De amikor föleszmél és fölkiált: Uram, valóban eljött az ideje, hogy cselekedj, akkor már nem azt mondja, hogy érettem cselekedj, hanem azt mondja: Uram, lépj fel, mert ha nem lépsz fel, akkor mindennek vége van, mert két lábbal tapossák a Te törvényedet. Megsemmisítették törvényedet. A törvényt, amiről hallottuk, hogy ez az út, a törvényt, amiről hallottuk, hogy ez a kapu, amelyen át Isten világába beléphetünk, a törvényt, amelyről hallottuk, hogy ez a szabadság jó rendje, a törvényt, amelyről hallottuk, hogy az élet szent szabálya, földre tapossák. Ideje, hogy az Úr cselekedjék.
Mikor van itt ez az idő? Bizonyos vagyok benne, hogy érzékenysége, törvényszeretete, tapasztalata, és stresszhelyzete alapján, igen változóan tudjuk úgy érezni, hogy ideje, hogy az Úr cselekedjék. Lépjen fel Isten, álljon mellém kezesként, mentesítsen engem az ítélet alól.  Bár sóhajunk Krisztusra utal, de ki-ki másképp érzi az időt. Mégis, hadd idézzek két igét, melyek segítenek sóhajunkat és sürgetésünket egybetartani. A sóhaj, ismétlem, ez: állj mellénk kezesként! A sürgetés pedig ez a türelmetlen kiáltás: ideje, hogy az Úr fellépjen és cselekedjen!
Először, ezt a különös, sajátos szót, hogy „ideje van”, görögül egyszerűbben mondjuk, mint héberül. Görögül ez a kairosz, – a minősített idő, az alkalom, a sajátos idő. Ezt először akkor olvassuk, amikor Noé kibocsátja a galambot a bárkából, és azt írja a szentíró: alkonyat idején visszatért a galamb, csőrében olajággal. Itt olvasható először ez a szó, hogy ideje - idején. Nem olyan idő ez, amit a kronométeren mérünk. Nem puszta a reggel, nem puszta a dél, nem a nappal adott szakasza, nem az éjszaka, hanem: az az idő. Másodszor az Efézusi levélből már  olvastam azt a szakaszt, ahol Pál apostol a szabadító Istent magasztalja és azt mondja, Isten kinyilatkoztatta az idők teljességére nézve, hogy Jézus Krisztusban egybeszerkeszt magának mindeneket, mennyeiket és földieket... Ez az az idő. E között a két idő között élünk.  A vízözön után kezdődik (újra) az embervilág élete, s tart  addig, amíg a megváltó és szabadító Krisztus eljöttével, Isten üdvözítő akaratának végső beteljesítésével majd egybeszerkesztetik minden. Minden, amit az ember szétszedett, minden, amit az ember széttaposott, darabokra tört,   - akkor Isten törvénye is egybeszerkesztetik, s újra a látható lesz: az a szeretet élettörvénye. És egybeszerkeszt Isten mennyeit és földit. Addig, ha ugyan közeledünk Istenhez és nem távolodunk Tőle, addig, biztos vagyok benne, hogy ott lesz a szívünkben és életünkben ez a két indulat, ez a két kérés. Egyrészt ez: légy kezes a Te szolgádért! És mi ebben alázattal tanuljuk az evangélium nagy titkát, ahogyan a mi egyetlen igaz kezesünk, a mi Urunk Jézus Krisztusunk odaállt a helyünkre és megadta az árát minden bűnünknek. És ott lesz, másrészt, a szívünkben a másik indulat is: ideje, hogy az Úr cselekedjék! Mert törvénye széttapostatott, mert igazsága a porban hever, mert szabadításra vár minden szolgája és minden gyermeke. Hogy személyesen kinek-kinek mikor van itt ez az idő, arra megtanít a prédikátor.  De hogy együtt mindannyiunknak, Isten gyermekeinek mikor van itt ez az idő, arra az Efézusi levél tanít meg magasztaló soraival: az időknek teljességében, amikor Isten egybeszerkeszt magának mindeneket, mennyeieket és földieket. Csatlakozom azokhoz a pszichológusokhoz, akik azt mondják: nem baj, ha olykor stressz éri az embert. Hogy tudjuk bátor szívvel, jó lélekkel kiáltani: Uram, légy az én kezesem,  - és tudjuk epekedő szívvel kiáltatni: ideje van, hogy az Úr cselekedjék.
Ámen

Ma drámai részhez érkeztünk. Mondhattam volna ezt korábban többször is, ahogy olvastuk a zsoltárt, mert láttuk már, hogy az istenkövetés akadályokba ütközik, az istenszeretetből pedig sokszor megaláztatás lesz azok számára, akik szeretik Istent. Láttuk: az isteni törvény követése, az Isten igazságának elfogadása és az a szerint való élet ellenségeskedést vált ki, különösen azok részéről, akik a jót rossznak mondják, a rosszat pedig jónak. Mégis azt kell mondjam (az összes korábbi mélyreható, megrendítő felkiáltást, ütközést is figyelembe véve), hogy drámai részhez érkeztünk. Mintha valami hirtelen indulatkitörés venne erőt a zsoltároson. Ezért, bár nem pontos a Szenczi Molnár Albert zsoltárvers szava, amit énekeltünk, ahogy mondja: „ösztönösen” gyűlölöm a gonoszt, mert semmiféle ösztönösségről nincs itt szó, mégis úgy érezzük, és Szenczi Molnár Albert is jól érezte ezt, hogy itt egy nagy indulatkitörésről van szó. A zsoltáros olyan szavakat mond ki, amiket korábban nem mondott. Továbbá megszólít másokat is, holott eddig csak Istenhez beszélt, mint amikor a szerelmes vallomást tesz és megfeledkezik a külvilágról. Vagyis, mintegy kiszól a vallomásából. Érzései, amelyeknek most hangot ad, azért is hökkentenek meg bennünket, mert az efféle kifejezéseket, bizony, mára már száműzték az úgynevezett politikailag korrektség világából. Ma már nem mondunk ilyet, hogy gyűlölöm... Tilos ilyet mondani. (Vagy nem tilos? Nem tudom. Európa évek óta meg van zavarodva: a gyűlöletbeszéd mehet, a gyűlölködőket megölni nem lehet. Így van, nem is szabad őket megölni. De tudjuk, hogy a beszéd ölhet. Nos, akkor most lehet gyűlölködni, és szóval ölni, vagy nem lehet? A mi korunk nagy ágendája, a politikailag korrekt ezeket a megnyilvánulásokat, érzéseket, mi több, szavakat, megpróbálja eltüntetni.) Bizony, meghökkent bennünket, hogy Isten igéjében ilyeneket olvasunk.
Azért is mondtam ezt, mert régebben eljött hozzám egy lelkes, okos ember, nagyon okos ember, aki tisztességes is, azzal a javaslattal, hogy püspökként hassak már oda, hogy a Bibliából bizonyos szavakat és kifejezéseket húzzanak ki. Ez lett volna a korszakalkotó javaslata: húzzunk ki néhány kifejezést a Szentírásból és akkor valóban csodálatos könyv lesz belőle, akkor mindenki szeretni és olvasni fogja. Na, én kettőt mondtam neki erre. Egyrészt, hogy nekem nincsen jogom senkinek a művét cenzúrázni. Az efféle kihuzogatás a kommunizmusban volt divat. Például, amikor gyerekkoromban olvastam Robinson Crusoe történetét, és csak a cenzúrázott, szocialista kiadást olvashattam, nem találkozhattam azzal a résszel, amelyben Robinson Crusoe leírja a megtérését. Tudjuk a történetét: partra vetődik egy lakatlan szigeten, a hajóroncsból kihoz néhány ládát és talál egy Bibliát. Aztán nagy magányában elkezdi a Bibliát olvasgatni, és megtér. Ez a rettenetes fiatalember, aki zsiványként élt, megszökött a szüleitől, kalandor akart lenni, ott a nagy magányában megtért. Nos, ha valaki egy 1960-as vagy 1970-es Robinson Crusoe kiadást kivesz a könyvtárból (ha van még olyan), ezt a történetet nem találja meg benne. Egyszóval, azt mondtam az illetőnek: én nem javaslom, hogy a Bibliát cenzúrázzuk, akármilyen szépen hangzó indíttatása is van neki erre. Másrészt pedig beszélje meg a szerzővel, a Szentlélekkel ezt korszakos ötletét, merthogy a Szentlélek ihlette a szentírókat, az atyákat. És a zsoltárost is.
De nem akarom ezzel elütni azt, amit ennek a szakasznak az elején olvasunk és megrendít bennünket. Azt mondja a zsoltáros: az állhatatlanokat gyűlölöm, törvényedet szeretem. Gyűlölök és szeretek. Ezzel bizony mi, keresztyének nem igazán tudunk mit kezdeni. Bár Ovidius versét még megtanultuk latin órán (odi et amo...), gyűlölök és szeretek, szoktuk is idézgetni, de a keresztyén ember, ahogyan Pál apostol is mondja a Thesszaloniki levélben, mindig és minden körülmények között szeret; rosszal rosszért nem fizet, mindenkit igyekszik szeretni, igyekszik mindenkivel jót tenni. De itt a zsoltárban: gyűlölök...szeretek. Hát, kedves testvérek, nem kell nagy humanistának lenni ahhoz, hogy az ember úgy gondolja, hogy ez a mondat talán kimaradhatott volna a 119. zsoltárból. De ha bátran belenézünk, valami mást látunk itt.
Vannak ugyanis ennek a föltolulásnak, ennek a kitörésnek: gyűlölöm az állhatatlanokat, törvényedet szeretem, vannak különböző kulcsai. Először egy-két lélektani magyarázatot hadd hozzak ide. Ezekre korábban már utaltam. Többször említettem már, hogy Augustinus óta ezt a zsoltárt úgy nevezik a Biblia-magyarázók, hogy: szerelmes vers. Ezt a zsoltárt egy szerelmes ember írja-énekli. És azt hiszem, lélektanilag teljesen elfogadható, hogy amikor valaki szeret valakit, összehasonlításokat is tesz, ugyan, mi volna nagyobb a szerelemnél, van-e nagyobb a szerelemnél? És belefér ebbe az is, hogy amikor valaki szerelmet vall, akkor - ha szabad ezt mondani – elhatárolódik. A szerelmes is elhatárolódik: csak téged szeretlek, a többit nem szeretem. Gyűlölöm. Sokféle vonatkozásban meg tud ez jelenni. Hadd idézzek egy tragikus példát. Amikor a filiszteus kémasszony, Delila hozzáházasítja magát Sámsonhoz, rögvest neki is lát feladatának, hogy kitudja Sámson erejét. Újra meg újra könyörgőre veszi: mondd meg, miben van az erőd?! Sámson csak játszik vele, hol ezt, hol azt, hol amazt mond, nem akarja elárulni a titkát. Aztán végül Delila bedobja a csodafegyvert, s azt mondja: látom, hogy nem szeretsz, hanem gyűlölsz (Bírák könyve 14. rész). A szerelmes ember könnyen kerül ilyen határhelyzetbe: vagy szeretsz, vagy gyűlölsz, harmadik lehetőség nincs. Lehetne mondani, hogy a zsoltáros most csak azt akarja megfogalmazni, hogy én Isten választom és annyira szeretem Istent, annyira ragaszkodom Hozzá, hogy ez minden mást kizár.
Van egy másik lélektani magyarázat is, ez az identitás nagy kérdését érinti, ami persze sokkal több, mint puszta lélektan, de azért az is: valahova tartozni kell. Sokszor megtörténik velünk is, hogy amikor elgondoljuk, vagy kimondjuk, hogy kik vagyunk, hova tartozunk, akkor bizonyos megkülönböztetéseket teszünk. Nem mindig sül el ez jól, tudom, főleg, ha a politika kapja marokra a kérdést, és ideológiát csinál belőle, aztán bolondítja az embereket. Mikor ösztöndíjas voltam az Egyesült Államokban, időnként roppant rosszul éreztem magamat abban a látszólag nagyon barátságos, de egyébként nagyon kemény és kegyetlen világban. Énbennem akkor a magyar identitás nagy lánggal lobogott, amit külön azzal igazoltam, hogy nem vagyok olyan, mint a hamburgerevők, meg a kóla-ivók meg a rágógumi-rágcsálók... Nem vagyok yankee, én magyar vagyok. S ezt el lehet szélsőségig feszíteni. Mintha tehát azt mondaná a zsoltáros: gyűlölöm az állhatatlanokat, mert a világ tele van csalással, hamissággal, gyűlölködéssel, és én gyűlölöm a hamisságot. És gyűlölöm a hamisság képviselőit, a hamisság az ellenségem. És mindezt azért, mert szeretem az igazságot.
Van ennek a meghökkentő mondatnak erkölcsi magyarázata is. Azt ugyanis, amit az előbb mondottam, bizonyos fokig el is tudjuk fogadni. Morális szempontból mindenképpen. A zsoltár több helyen szól így: gyűlölöm a hamis utat, gyűlölöm a hamis gondolatot. És itt a gyűlölet nem hamis érzést jelent, hanem konkrét és tényleges ellenségeskedést, mint amikor Ráhel és Lea, Jákob két felesége rivalizált egymással, és emiatt ellenséges viszonyba kerültek, gyűlölködtek. Leát megvetés sújtja, mert nem fogan gyermeket (1Mózes 29). Itt tehát ütközés, harc van, - és aki Isten törvényét szereti, az nem szeretheti a gonosz gondolatot. Mondom, ezt talán el tudjuk fogadni. Többször mondja a zsoltáros, hogy gyűlölöm a hamis utat, nem járok a gonoszság gondolata szerint (104, 128,163 versek), de most itt személyekről beszél, nem útról, nem gondolatról, nem ideológiáról, még csak nem is magatartásról, hanem azt mondja, hogy gyűlölöm az állhatatlanokat. Állhatatlanok, - nehéz szó ez. A Szenczi-féle zsoltárénekben így van: kétlelkűek (vagy kétszívűek), és ez a nagyon pontos fordítás. Az eredeti héber-gyök nagyjából azt jelenti, mint amikor kettéhasítanak valamit. Használják ezt a kifejezést a sziklahasadékra. Például, Sámson egy ideig egy sziklahasadékban lakott (Bírák könyve 15). Meg jelenti azt is, amikor a fa kétfelé ágazik. Hasadék, elágazás, valamiféle kettősséget jelent a szó mindenképpen. Miután ebben a formájában – szószerint fordítva: kettősek, vagy: hasadtak - csak egyetlen egyszer, itt a zsoltárban olvasható, a régiek - párversként olvasva a 113. verset - visszafelé keresték az értelmét: ha a zsoltáros szereti Isten törvényét, akkor csakis gyűlölheti az állhatatlanokat, a kettős-szívűeket. Ha valaki az Isten törvényét szereti, akkor a törvényteleneket csak gyűlölheti. A régi Vulgata fordítók is adtak egy érdekes megoldást: azokat gyűlölöm, akik benne is vannak, meg nincsenek is benne a törvényben. Para-nomosz a görög szó. Olyan mint a paranormális. Normális is, meg nem is. Most a törvényre alkalmazza a kifejezést a régi görög fordító: azokat gyűlölöm Uram, akik a szabályosság látszata alatt szabálytalanul, a törvényesség látszata alatt erkölcstelenül élnek. De sokat hallottuk ezt Magyarországon: lehet, hogy nem erkölcsös valami, nem tiltja a törvény! Sőt: lehet, hogy nem erkölcsös, de törvényes! Hány borzasztó dolgot követtek el ennek nevében csak ebben az országban! Valaki majd egyszer, harminc év múlva megírja a magyar vad-privatizáció történetét, s minden százból kilencvenkét esetre oda fogja mondani, hogy a paragrafus lehetővé tette, az erkölcs nem tette volna lehetővé. Erről beszél a zsoltáros. Gyűlölöm azokat, akik, a törvényesség látszata alatt törvénytelenek, akik szabályokra hivatkozva szabálytalankodnak, kettős játékot játszanak, kétszívűek, kettős lelkűek, árulók.
S azért mondtam, hogy drámai részhez értünk, mert a zsoltáros a következő versekben leírja majd, hogy rettenetes erővel feszül rá ez a bomlott helyzet. Nem az erkölcscsősz beszél a zsoltárosból. Sok szakaszt elolvastunk már, s láttuk: a zsoltáros egy rajongó ember, ez az ember szereti az Istent, ez az ember szeret szeretni, ez az ember szereti az igazságot, a becsületet, a tisztességességet. Nem erkölcscsősz. (Igen, vannak erkölcscsőszök is, akik alig várják az alkalmat, hogy valamin megbotránkozzanak, alig pattan valami, rögtön felugranak, kiabálnak, hisztériáznak, ítélkeznek.) A zsoltáros nem ezért mondja ezt, hanem azért, mert rettentő nehéz helyzetben van.
Azt mondja a 115. versben: távozzatok tőlem gonoszok, hogy megőrizzem az én Istenemnek parancsolatait. Ezt máshol is olvastuk már: körülvettek – mondja a zsoltáros, körülvettek a gonoszok, lesben állnak a gonoszok, arra várnak, hogy elveszítsenek, rá akarnak venni, hogy tévutakra menjek. De most mintegy kiszól: távozzatok tőlem, hagyjatok békén! De jó lenne ilyen helyzetben, amikor az ember nyomják, rángatják, passzirozzák, de jó lenne, ha lenne szövetségesem! Lenne mellettem valaki! (Forduljanak felém az igazak, - óhajtotta korábban.) Csakhogy kiderül, hogy akit annak gondolt (ti. a barátjának, segítőjének, szövetségesének), mert sokat hangoztatta a törvényt, sokat beszélt az igazságról, az Isten rendeléseiről, stb. - arról hirtelen kiderül, hogy kétszínű. Cserbenhagyott. Ezért robban elő a zsoltáros szívéből, mint egy vulkán lávája: gyűlölöm a kétszívűeket, gyűlölöm az állhatatlanokat, - de a Te törvényedet szeretem, hogy megmaradjak és éljek!
Nézzük csak még egyszer a helyzetet! Azt mondja: körül vagyok véve gonoszokkal, akik el akarnak fordítani az Isten útjától! Én belül vagyok, fenn a fellegvárban (használjuk nyugodtan a harci kifejezéseket, hisz itt is mondja, hogy menedékem és pajzsom vagy, Uram!!). Ez látszólag védett helyzet. Csakhogy ott, belül a várban a védők között, ott ülnek – mai nyelven szólok – a relativisták! Nekik minden igaz, de az sem igaz, hogy minden igaz. Szerintük így is lehet, meg úgy is lehet. Óvnak minden hamissággal szemben, de nem biztosak benne, hogy hamisság volna a hamisság. Kiáltoznak: maradjunk meg az Isten törvényében, - aztán kifejezik kétségüket: nem is biztos, hogy törvény, amit Isten törvényül adott! Szeressük az Istent! - zsolozsmázzák a fülünkbe, de lehet, hogy nincs is Isten! - teszik hozzá fontoskodó pillantással. Ez az a nagy drámai helyzet, amelyben fölkiált a zsoltáros és ezeket a kemény szavakat mondja: gyülölöm a kétszívűeket, az állhatatlanokat, akik szilárd védelmem kellős közepét aknázzák alá. Itt a nagy dráma, merthogy – hadd idézzem Illés prófétát! – eljön az ember életében az a pillanat, amikor meg kell értenie, hogy nem lehet kétfelé sántikálni. Nem lehet. Sokszor csináljuk ezt. Ugrálunk is fél-lábon. De amikor az Isten szent igazságával, törvényével nem elméletileg, hanem egzisztenciálisan, egész létünket meghatározó módon szembesülünk, akkor megértjük a próféta szavát, amikor így kiált Isten népéhez: meddig sántikáltok még kétfelé? Nem lehet. Nem lehet. Vészhelyzetben nem lehetünk relativisták, nem lehet tűzoltás közben azzal kísérletezni, hogy mondjuk, ha a benzint vízzel összekeverjük, az mennyivel fogja késleltetni a benzin berobbanásának az idejét. Ha tűz van, akkor tüzet kell oltani, ha baj van, akkor el kell hárítani a bajt. Ezt a helyzetet éli át a zsoltáros: körül vagyok véve a gonoszokkal, szétszakítanak, széttépnek, elszakítanak Istentől, - és aki akik a segítőtársaim, védelmezőim, bizalmasaim lennének, azok csak állhatatlanok...
És végül, amint utaltam is rá, van ennek a felkiáltásnak egy messzebb mutató magyarázata is, ez pedig egzisztenciális, vagy inkább úgy mondanám, hogy üdvösségbe vágó magyarázat. Megszólaltat még valamit ebben a strófában a zsoltáros. A strófa utolsó részében azt mondja: borzad testem a Tőled való félelem miatt és félek a Te ítéleteidtől. Szinte minden Biblia-magyarázó azon töpreng, hogy itt valami ellentmondás van. Ha valaki szereti Istent, és féli őt, az csodálatos reménységek, ígéretek, megtapasztalások között jár. Miért mondja azt, hogy borzadok a félelemtől? - mintha azt mondaná, hogy páni félelem tört rá. Ugyanezzel a szóval írja le Jeremiás próféta a szent város pusztulását és azt mondja, hogy még azok is, akik képesek lettek volna valamit tenni, csak állnak tehetetlenül, mert páni félelem vett rajtuk erőt (Sir 3,47). Vagy Jób is ugyanezzel a szóval írja le, amikor bekövetkeznek életében a csapások és fölkiált: amitől reszketve féltem, az történt meg velem (Jób 3,25). Ráz a hideg – mondja a zsoltáros – a Tőled való félelem miatt. De hát nem az az Isten útja velünk, kedves testvérek, hogy szeretetében meghív bennünket? Hát nem az a hívő embernek a boldog megtapasztalása, ahogy itt is mondja: a Te igazságod az én pajzsom?! Magam elé veszem azt a pajzsot és védelemben vagyok. Hát nem úgy van, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja: megízleltétek az eljövendő világ erőit és azok csodálatos erők? (Zsid 6,5) Miért mondja ezt a zsoltáros, hogy borzadok? Borzadok a Tőled való félelem miatt? Aztán azt is mondja, hogy: félek a Te ítéleteidtől. S ez még csak fokozza a talányt, hiszen másutt ebben a zsoltárban éppen nem ezt mondja, hadd idézzem: a 20. versben azt mondja: Uram, ítéleteid után epekedve vágyakozom! Most akkor fél vagy vágyakozik? Azt mondja a 30. versben: Uram, az igazságot választottam és ítéleteidet tartom szemed előtt. A 39. versben azt mondja: Uram, jók a Te ítéleteid. A 75. versben: igazak a Te ítéleteid. A 43. versben: várom a Te ítéleteid. Huszonegyszer szerepel ebben a zsoltárban ez a szó, hogy: ítélet. Isten ítéletei. Húsz esetben azt mondja a zsoltáros, hogy epekedem utána, vágyakozom rá, jó, Uram, hozd el a Te ítéletedet, ítéletedet követem, stb. Sőt, azt mondja: Uram, a Te ítéleteiden, vagyis döntéseiden fundáltad az eget és a földet és minden azon áll meg. De itt azt mondja: félek a Te ítéletedtől.
Talán a magyarázat abban van, amit az előző versben mond, és ezért jeleztem, hogy ez egzisztenciális és üdvösséges magyarázat. Mint a salakot, mind elveted a földnek istentelenekeit, azért szeretem a Te bizonyságodat. Ez is érdekes szó. A salak a fémkohászatból származik, miután kiolvasztottak a nemes fémet, a meddőércet, vagyis a salakot félredobják, nincs többé rá szükség. Azt mondja a zsoltáros: így veti el Isten az istenteleneket. Azért használja ezt a képet, mert a folyamatban lát valami gondviselésszerűt. Élünk, visszük a dolgainkat, benne vagyunk - ahogy szokták mondani – a sűrűjében. Ilyenkor látjuk, hogy virulnak a gonoszok. Olvassuk el a 73. zsoltárt. Micsoda szerencséjük van a gonoszoknak! S miért van szerencséjük? Ime, itt van egy kép. Ég, ég az a világ-érc, izzik a kohóban, nagy lobogással. Mi csak ennyit látunk. Aztán eljön a szétválasztás, és Isten az együtt izzó nemes-fémet meg a szintén izzó meddőt szétválasztja, kiveszi a nemes fémet, az ezüstöt, az aranyat, a salakot meg félredobja. Ez a gondviselés nagy titka. Együtt élünk, egy világban vagyunk, együtt visszük a gonoszokkal az életünket, mert nem tudunk kerítést húzni, nem tudjuk magunkat gettóba zárni, nem tudjuk a szentek teokratikus köztársaságát megvalósítani. De látja a zsoltáros: az Isten majd félredobja a salakot. És ez félelmetes. Ezékiel próféta is segít ezt megérteni. Egy helyen leírja a saját népének a tragédiáját. Leírja, hogyan lett hűtlen Isten népe, hogyan sántikált kétfelé, hogyan volt kétszívű, hogyan csalta meg Istent, pedig Isten szerelmet fogadott neki. A 22. részben döbbenetes képeket használ a próféta. Itt azt mondja, hogy Isten összegyűjti népét, mind a salakot, s még egyszer, mindent, ami törmelékben, szétszórtságban, elveszettségben van egyberak, és kiolvasztja belőle a maga ezüstjét. Így fog Isten bánni a népével. A szenvedő népnek mondja ezt, a gyötrelmek között levő népnek mondja. Azoknak mondja, akik a zsoltárossal együtt így kiáltanak fel tiszta szívükből: távozzatok tőlünk, gonoszok, gyűlölöm a kétszívűeket és az állhatatlanokat! És hiába kiáltanak így. Azt mondja a próféta: Isten még egyszer mindent összegyűjt és tűzre vet. A salakot még egyszer megégeti – hátha maradt még benne drága fém. Hát hogyne borzadna a testem, hogyne rázna a hideg. Rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni!
S csak egy mondatot mondok már erre. Rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni, de kegyelmes dolog az élő Isten kezébe odaadni magunkat. Vágyom a Te igazságodat, jók a Te ítéleteid, szeretem Uram a Te ítéleteidet, - félek a Te kezedbe esni, hadd adjam magamat a Te kezedbe.
Ámen

Ha valaki most újra előveszi az énekeskönyvét és visszalapoz a 119. zsoltárnak arra a szakaszára, amit az imént énekeltünk, látja, így kezdődik: „óránként fáklyám nékem szent igéd.” Megmondom őszintén, sokat tűnődtem azon, hogy miért így fordította ezt Szenczi Molnár Albert – nem így van az eredeti francia vers! –, ráadásul, ha magát a bibliai szakaszt olvassuk, ott nem találjuk ezt a kifejezést, hogy „óránként” (vagyis „mindig” vagy „szüntelen”) lábunk szövétneke (világossága) az Isten igéje. Miért van ez itt, hogy „óránként”? Már mindenfélét kigondoltam, hogy miképpen fogom felmagasztalni Szenczi Molnár Albertet mint nagyszerű egzegetát, mint aki a bibliai szöveget is, meg a francia eredeti zsoltárszöveget is milyen erőteljesen próbálta megértetni, és ebben a szép fordításában viszi a szívünkhöz közel: igen, jó az, ha óránként, mi több, percenként, mi több, szakadatlanul világít nekünk Istennek igéje.
De aztán, ahogy mondani szokták, leesett a papírtantusz, szépen, lassan rájöttem, hogy persze: „ó” betű! – persze, hiszen az arany abc-t magyarázzuk! – és Szenczi Molnár Albert beosztása szerint most az „ó” betű következik. (Tessék csak visszalapozni, előtte „m” betű volt, aztán most „ó”, utána jön az „ő”!) Mindazátal, hadd ne vonjam vissza mindazt, amit közben kigondoltam Szencziről, hogy milyen nagyszerű szövegmagyarázó, és milyen mély gondolat ez: „óránként...” – ez valóban így van. Lehet, hogy csak költői lelemény volt odaírni: óránként, de mélyebb ennek az értelme. Egészen a szívünkig ér. Különösen azért, mert az előző szakaszban (a 101. versben) azt mondja a zsoltáros: minden gonosz ösvénytől visszatartóztattam lábam. Ez vallomás. Még korábban pedig arról beszélt: meggondoltam az én útaimat és lábaimat a Te bizonyságod felé fordítom (59. vers). Hogy lehet ez, tegyük fel a kérdést? Hogy lehetséges az, hogy minden gonosz ösvénytől megtartóztassa az ember az ő lábát? Értjük, persze, metaforikus a beszéd: nem megyek a gonoszok ösvényére, Isten igazsága felé fordítom a lépteimet, vagyis: nem akarok úgy élni, úgy gondolkodni, úgy cselekedni, ahogy a gonoszok, hanem úgy akarok élni, arra felé akarok menni, (divatos kifejezéssel) az az életstratégiám, hogy az Isten igazsága szerint éljek és járjak. Igen. De hogyan lehetséges ez? Azt hiszem, ezt nekünk egyre többet kell kérdeznünk és egyre többet kell majd keresnünk rá a feleletet, mert egyre zűrzavarosabb a világ. Nagy, szép eszményeink vannak, igyekszünk ezeket az eszményeket megvalósítani, ragaszkodunk hozzájuk, ám mindegyre azt vesszük észre, hogy zűrre zűr, bajra baj, jajra jaj. Csak kettőt hadd idézzek, mindenki érteni fogja. Bár nem akarom itt az éppen zajló eseményeket kommentálni, és inkább Ámos prófétához tartanám magamat: a bölcs hallgat, mert az idők gonoszok! (Ámós 5,13) – mégis szólni kell. Csak két axiómát hadd idézzek. Az egyiket Immanuel Kantnak tulajdonítják, azt mondja: az én szabadságom korlátja a másik szabadsága. Ma azonban egy olyan világban élünk, amikor a szabadságból bálvány lett, senki nem minősíti, nem határozza meg, hogy miben állna a szabadság, s lám, az egyik ember a másikon gázol át a maga szabadságára hivatkozva. Rögtön hozzáteszem, másodjára: az én méltóságom korlátja a másik ember méltósága. Ezt is mondanunk kell, mert ami ma Európában a szólásszabadságra, a szabadságra hivatkozva zajlik, egyre zűrzavarosabb helyzetet mutat. Könnyű ebben eltévedni. Ezért is fontos megjegyezni, hogy a zsoltáros is jelzi a bajt, fölkiált Istenéhez, s elmondja, hogy nyomorultnak tudja magát, holott minden gonosz ösvénytől visszatartotta lábát. Mégis, nagy nyomorúságban van, mert tőrt vetettek ellene az istentelenek. Csapdahelyzetekkel van tele a mai világ.
Hogyan lehet akkor mégis azt mondani, hogy minden gonosz ösvénytől visszatartóztattam lábam, hogy megtarthassam a Te beszédedet? Merthogy mégiscsak igaza van Seneca-nak, aki azt mondja, hogy aki siet, főleg, aki lejtőn lefelé fut, az nem lát a lába elé. Úgy tűnik, a mi civilizációnk sietős, türelmetlen civilizációvá lett. Mindent azonnal ide! Mindent egy gombnyomásra! Digitális korban élünk, a „digitus” szó pedig az ujjhegyet jelenti, - nos, csak egy gombnyomás ujjheggyel és minden itt van! De mintha lejtőn futnánk lefelé gyorsuló tempóban. De miféle gyorsulás ez? Gyerekkoromban esett nálunk falun, ahol nem nagyon vannak dombok, csak kisebb halmocskák. Egyszer az úgynevezett „szőlődombról” jött lefelé egy lakodalmas kocsi, utasai jól beittak már, ettek is, ittak is, a kocsin ülve is mulattak, itatták a kocsist is, aki  jól megmámorosodott. Tudjuk, hogy a lovaskocsin van egy fék, egyszerű kis kampó, be kell akasztani a kerékbe, az súrlódni kezd, mert nem forog, és így lehet szépen lefelé menni vagy inkább csúszni a lejtőn is. De a nagy mámorban elfelejtették beakasztani a féket. Nos, ki az, aki a lejtőn lefelé robogó, fékevesztett kocsi elé odaáll, hogy föltartóztassa? Aki pedig fut lefelé a lejtőn nagy dínom-dánomozva, zajongva, mulatva – jegyezzük meg a régi bölcsességet! –, az meg nem lát a lába elé. Hogyan hát akkor, hogy a zsoltáros is siet? Mert ő is igyekszik. És hogy' lehet az, hogy nem a veszedelembe, nem a romlásba, nem a megsemmisítő önfelmagasztalásba, nem a rosszba, hanem Istenhez siet? Hiszen aki siet, az elvétheti a lépést, annak könnyű csapdát állítani.
Azt mondja most a zsoltáros: lábamnak szövétneke a Te igéd és ösvényemnek világossága. Régies szó ez: szövétnek. Tudjátok jól, én nem szoktam habozni, ha mai nyelvre kell fordítani egy-egy régi szót, vagy igét, csak értsük jól a Bibliát (ámbár – megjegyzem - nincsenek fölösleges szavaink). A szövétnek szót most nemcsak azért hagytam meg, mert szép és jó csengése van, hanem azért is, mert ez egy terminus technicus. Igen, így is fordíthatnánk: a Te igéd mécses vagy lámpás. Csakhogy ez nem az a mécses, amit úgy általában régen meggyújtottak (mondjuk mint egy petróleumlámpát, vagy gyertyát), hanem ez egy olyan alkalmatosság volt, amely szentséges funkciót töltött be. Mózes második könyvében olvassuk a leírást arról, hogy milyen legyen a szent sátor, és itt többek között rendelkezés van arról is, hogy hétkarú mécseseket állítsanak a szent sátorba, és ezek a mécsesek szüntelenül égjenek és világítsák meg az utat Isten felé, a szentek szentje felé (2Mózes 25). Tehát azt olvassuk itt, hogy ezeknek a mécseseknek – a régiek így fordították: szövétnekeknek – szüntelenül égniük kellett. A papi rend egyik feladata az volt, hogy a szövétnekek szüntelenül világítsanak, hogy aki szükségben van, imádkozni akar, felajánlást készül tenni, hálaadásra igyekszik, aki oltalomért fohászkodik, egészen biztosan oda találjon a szentek szentjébe. Ezt a képet használja a zsoltáros, és azt mondja: Uram, a Te igéd, a Te beszéded az én lábam szövétneke. Én magamtól elbotlanék, én magamtól elvéteném az utat, én magamtól nem tudom, hogyan lehet Istenhez eljutni...
Milyen felfoghatatlanul nagyszerű és csodálatos, hogy nekünk beszélő Istenünk van! Keveset gondolunk ezzel. Valószínű azért sem gondolunk vele, mert fecsegő korban élünk; valószínű, azért sem gondolunk vele, mert csak a székely viccben hallgatnak az öregek, mi azonban egy sokat beszélő kor gyermekei vagyunk. De valószínűleg azért is gondolunk vele keveset, mert a keresztyénség eleve beszélő vallás, igét hirdető, üzenetet tovább adó, kommunikáló vallás, – és ez önmagában véve jó dolog. Csak időnként eltakarja előlünk ezt a nagy csodát, ezt a felfoghatatlan áldást, hogy Isten maga beszélő Isten. Mi több, amit még kevésbé tudunk felfogni, hogy Isten éppen az Ő beszéde, az Ő igéje által alkot és teremt.
Szólt az Isten: legyen világosság és lett világosság. Ez azt jelenti, hogy nem a világossággal kezdődik a világ, pedig így szoktuk gondolni: kezdetben lett a világosság - fiat lux, mondta Isten, és lett világosság (1Mózes 1,3). De figyeljünk: kezdetben volt az Ige – mondja János (János ev 1,1). S ez kiigazítja a gondolatainkat. Kezdetben volt az isteni szó, tehát minden, ami lett, az Isten szavával kezdődött. Isten beszélő Isten. Ha bele tudunk borzongani, éspedig hálás szívvel, ebbe a nagy felismerésbe, nagy titokba, akkor sejteni kezdjük, hogy milyen csodadolgot mond ki a zsoltáros: Isten beszéde világít nekem. És ha ehhez még hozzávesszük azt is, amit említettem, hogy ugyanis a szent sátorban (aztán később a templomban) ott volt a szövétnek és világított, és utat mutatott a szentek szentje felé, akkor még azt is elmondhatjuk nagy csodálattal: íme, itt a felelet arra a kérdésre, hogy miképpen van az, hogy nem tévedünk el, amikor Isten felé igyekszünk, sőt sietünk.
Vagyis a zsoltárnak ez a szakasza a közelítés igéje. Mélyen a szívünkben él a próféta szava. Egy megrendítő történelmi pillanatban, amikor Isten népe végső elesésben van, már minden zűrzavarossá vált, minden igaz és nem igaz és az ellenkezője is igaz, elérkezett a relativitások uralma és minden összeomlóban van, és dől az önhittség tornya, akkor így üzen Isten, a beszélő Isten a próféta által: keressétek az Urat, amíg megtalálható (Ézsaiás 55,5). Ezt Jakab apostol így fordítja: közeledjetek hozzám és én is közeledni fogok hozzátok (Jakab 4,8). Erről a közeledésről vall most a zsoltáros. Szövétnek az ige, olyan mécses, amely megvilágítja számunkra az utat. És hogy mennyire így van, milyen mélyen szakrális terminus technicust használ, azt bizonyítja a 108. versben, ahol ezt mondja: szájamnak önkéntes áldozatai legyenek kedvesek Teelőtted. Tudjuk jól, hányféle áldozat volt a mózesi rendelkezésekben, és azt is. hogy a legtöbb áldozat sajátos élethelyzetből fakadt. Voltak fogadalmi áldozatok, amikor valaki nagy dologra készült és Isten elé állt és fogadalmat tett, hogy ha őt Isten megsegíti, akkor majd áldozni fog. Volt bűnért való áldozat, amikor a bűn úgy jelent meg, mint valami adósság, amiért törleszteni kellett. Voltak tisztulási áldozatok, amikor valakinek beszennyeződött az élete, aztán keresztülment egy megtisztulási folyamaton. Voltak hálaáldozatok, amikor valaki ugyan nem tett fogadalmat, de nagy jót tapasztalt, föleszmélt és hálaáldozatot mutatott be Istennek. De találunk egy különös kifejezést is, nem sokszor ugyan, de világosan szól: önkéntes áldozat. Leginkább akkor találjuk ezt a szót, amikor önkéntes felajánlásokról van szó, például, a szent sátor, vagy később a templom megépítésére (2Mózes 35 és Ezsdrás 1). Most erről beszél a zsoltáros, ezt mondja a 108. versben: számnak önkéntes áldozata legyen kedves Teelőtted. Ez a szabadság pillanata. Ez az a pillanat, amikor, úgymond, látszólag nem történik semmi különös velünk, nem vagyunk veszedelemben, hogy Istenhez szaladjunk, segítséget kérjünk Tőle és megígérjük és megfogadjuk, hogy ha megszabadít, akkor valamilyen áldozattal, jó dologgal megmutatjuk hálánkat; itt nem mentünk keresztül korábban semmiféle beszennyeződésen, hogy meg kellene tisztulni, és megtisztulván, áldozatot vinni az Istennek. S a bűn! Nem is akarok most ebbe belemélyedni, nem vagyok én bűnüldöző. Meghagyom, olykor úgy érzi az ember, amikor tökéletesen elégedett önmagával, hogy nincs vétek, nincs bűn, minden rendben van. Mindazáltal, sokszor és inkább lenyom a bűn. De mindezek közepette – nyomorúság, betegség, bűn – van olyan pillanat, amikor föltolul az ember szívében egy boldog istentudat. És ezt a pillanatot jelzi ez a különös kifejezés: önkéntes áldozat (szószerint éppen önkéntességet jelent). Önként, a magam akaratából megyek Istenhez. Nem szükség miatt, nem baj miatt, nem kérni megyek Istenhez, nem fogadalmat tenni megyek Istenhez, nem fogadkozni megyek Istenhez, — önként megyek Istenhez. Mert szeretem Őt. És amit fölajánlok, amit Istennek akarok adni, az önként van, az a szabadságomból van. Nem arra való tehát a szabadságom, hogy távolodjam Istentől (ez a mai ember nagy eszménye), hanem arra való a szabadságom, hogy közeledjek Istenhez. Ez itt a közeledésnek csodálatos igéje.
Van azonban ebben a feltétlen helyzetben és megtapasztalásban néhány bökkenő is, mint ahogy ezt mindig is látjuk a zsoltár egy-egy strófája kapcsán: a zsoltáros föltolul nagy szeretetében, mert szereti Istent, látja Isten jóságát, kimondja, hogy az ő útja az Isten által elrendelt út, az Isten törvényei egyáltalán nem rettenetes törvények, hanem tökéletes törvények, azokat lehet szeretni, továbbá Isten igazsága mindent felülmúl; ám mindeközben mintegy ellentükörben megjelennek a nehézségek is, – és bizony, itt is megjelennek. Hármat sorol föl, hadd szóljak még ezekről röviden, mert így teljes a zsoltárosnak ez a szép vallomása.
Az első nagy nehézségről (melyről már beszélt korábban, 50. és 97. vers) azt mondja: felettébb nagy nyomorúságban vagyok, Uram, eleveníts meg a Te igéd szerint (Vagy: igéd által, vagy: ígéreted szerint; láttuk ezt már, sokféleképpen tudjuk érteni.) Felettébb nagy nyomorúságban vagyok. Ez a szaggattatásnak és a megaláztatásnak a pillanata. Csak egyetlen egyet hadd hozzak ide, mert ez igen sokféle féle lehet, kezdve attól, hogy maga Isten az, aki megaláz bennünket. Emlékszünk, így kiáltott a zsoltáros: jó volt nekem, hogy megaláztál (71. vers), és csodálkoztunk, ugyan mit jelent, hogy jó az, ha Isten megaláz. De most nem ezt a helyzetet idézi, hanem azt, amikor lebukik az ember. Felette ellentétes ez a mozgásirány: felette megaláztattam. Azonban jó is ez, kedves testvérek. Felette megaláztattam. Hallottuk a múltkor: aki felmagasztalja magát, az megaláztatik. És Isten gyakran engedi, hogy ez megtörténjen velünk. Mikor felette jónak gondolom magamat, felette tisztabeszédűnek gondolom magamat, amikor úgy vélem – mostanában Magyarországra is bejön ez a szó az angolszász világból, hogy – rendben van az integritásom, az épségem, erkölcsös ember vagyok, akkor szól valaki, kérdez valaki valamit, rámutat valaki valamire, és máris nem vagyok az, akinek gondoltam magamat. Vagy félig nyitva marad az ajtó, miközben én beszélgetek mobiltelefonon, én, a szent ember, és meghallja valaki a nyitott ajtón keresztül, hogy a világ legocsmányabb szavaival kommunikálok valakiről, mondom, én, a szent ember. Megalázó pillanatok ezek, mert nyomban összetörik az énképünk és máris nem tudunk önmagunkba szerelmesek lenni, pedig annál édesebb és andalítóbb dolog nincsen, mikor az ember szeretheti önmagát. Eleveníts meg a Te ígéreted szerint – kiált a zsoltáros. Mert az én szavaim, amelyeket önmagamra pazaroltam, és kiköltöttem magamból, azok csak lefelé húznak. Uram, újíts meg, eleveníts meg, adj életet, – mert itt az életről van szó, s nem arról, minek gondolom magamat. Újíts meg a Te igéd, a Te ígéreted szerint.
Aztán azt is mondja a zsoltáros, hogy a lelke veszedelemben van. Szó szerint így kéne fordítani: lelkem mindég a kezemben van. A kifejezés jellegzetes hebraizmus, azt jelzi: kezembe kerül valaki, vagyis kiszolgáltatottá válik. Többnyire harci helyzetet ír le a kifejezés: valaki az ellensége a kezébe került, kiszolgáltatottá vált, vagyis ez egy ellenséges ütemű kifejezés. Szó szerint fordítom: lelkem a kezemben van, tehát: önmagam számára én magam vagyok a legsúlyosabb veszedelemben önmagam által. Bonyolultan hangzik, de van-e bonyolultabb annál, hogy az ember önmaga ura (élete a saját kezemben van) és egyúttal önmaga legnagyobb ellensége (élete veszedelemben van, mert a saját kezébe vette)? Én vagyok önmagam számára a legnagyobb veszedelem. Ezért mondja, hogy lelkem mindig veszedelemben van, mert az ellenség, a haragosok nincsenek itt mindig. Tudunk mi nagy falat építeni, ajtót elreteszelni, embereket kizárni. Ki az, aki mindig velem van, ki az, akinek mindig a kezében vagyok? Az én magam vagyok. Önmagam számára és magam vagyok a legnagyobb veszedelem, önmagamban vagyok a legnagyobb veszedelemben. Hamvas Bélának van egy nagy, civilizációkat leíró kifejezése: létrontás, sorsrontás, – aztán ebből a magyar lélektan kutatói alkottak egy másik kifejezést: önsors-rontás, de még egyszerűbb lenne csak így mondani ezt: önrontás. De könnyű a másikra ráfogni: fölgáncsolt, bajt hozott rám. (Akik akarnak vuduzni azt mondják: megátkozott a másik. S mit tudom én, miféle zagyvaságokat lehet itt még mondani.) Azt mondja a zsoltáros: önmagam kezében vagyok, azaz: veszedelemben vagyok. Rettenetes helyzet ez, ezért kiált utána így: mindazáltal a Te törvényedről nem felejtkeztem el. Semmi nem ment meg bennünket ebből az önrontó, törvényrontó, létrontó veszedelemből, csak az Isten törvénye. Ahogy Pál apostol mondja a Római levélben: Isten azért adta az Ő törvényét, hogy megtartsa az emberi életet. Ha nem ad törvényt, szétdől a világ.
És végül, a harmadik nehézség, amit itt elmond a zsoltáros: tőrt vetettek ellenem az istentelenek, s hozzáteszi rögtön: de a Te határozataidtól el nem tévelyedtem. A 124. zsoltárt olvashatnánk ide, a hálaadó éneket, melyben a zsoltáros, mint megszabadított ember, Istent magasztalja, mondván, hogy lábam a tőrbe akadt, Isten megszabadított, a tőr elpattant és az én lelkem, az én életem fölröppent, mint a tőrből kiszabadult madár (Zsoltár 124,7). Ez is egy terminus technicus, mert speciális szó fejezi ki a madarásztőrt, azt a csapdát, amelybe belesétál szegény árva kis madárka, fölcsap a csapda, megfogja a madarat. De hogyha Isten igéjéről beszéltünk, és elmondtuk, hogy ez az ige világosságot ad, ez az ige életet ad, akkor azt is el kell mondanunk, hogy ez az ige meg is szabadít. Megszabadít ez az ige. Ahogy Pál apostol mondja Timóteushoz írott levelében, hogy az evangélistának, az Isten igéje hirdetőjének az az egyik tiszte és szent kötelessége, hogy az igét hirdetve fölébressze az embereket, akik az ördög tőrében voltak (2Tim 2,26). Hogy fölébressze őket. Hiszen értjük jól, ez a kifejezés metaforikus. Nem vagyunk mi sem papagájok, sem verebek, sem baglyok, hogy madártőrbe essünk, — lelki értelemről van szó: az én ellenségeim, az istentelenek tőrt vetettek nekem, csapdát állítottak nekem. Isten beszéde szabadít ki.
Három nehézséget említett a zsoltáros. Ezek miatt mondja olyan bátran, hogy lába előtt szövétnek, mécses, lámpás, lába előtt világít az Isten igéje. Világít az Isten igéje, de nemcsak világít, hanem életet is ad és meg is szabadít. Idézzük fel újra a meghatározó képet. A szent sátor szövétnekei rögzített lámpások, a szentek szentje előtt vannak, ott a helyük. Nem a mi kezünkben vannak. Az ige nem zseblámpás. Az ige nem valami – most már mondhatom korszerűen is – mobiltelefon, amit előveszek, megnyomom a megfelelő gombot, és világítok vele. Az ige a szentek szentje felé hív és annak világít, aki közeledik, annak világít, aki keresi az Istent, annak világít, aki siet az Istenhez, annak világít, aki vágyakozik az Istenhez, annak világít, akinek a szívében föltolult az Isten iráni szeretet és igyekszik, hogy szabad és önkéntes áldozatot hozzon.
Az Ószövetség sosem határozza meg az önkéntes áldozat tartalmát. Az összes többit részletezi, a kultuszi törvények egészen pontosan szabályozzák, hogy mit tartalmazzon a fogadalmi áldozat, aztán a hálaáldozat, és mit kell vinni tisztulási áldozatul. Az önkéntes áldozat részleteit nem írja le. De a lényegét igen. Az pedig én magam vagyok. Ahogy Kálvin mondja: szívemet égő tiszta hálaáldozatul Neked ajánlom, Istenem. Istenhez igyekezni, magunkat szabadon fölajánlani, – ezért világít az Isten igéje, ezért szövétneke az a mi lépteinknek. Világítson mindannyiatoknak Isten igéje, hogy meghívjon, utat mutasson, életet adjon és megszabadítson.
Ámen