Bogárdi Szabó István Dr.

Gyászoló, végtisztességet tevő Gyülekezet! Több, mint hét évtizedet késett ez a szomorú aktus, a legszomorúbb minden emberi cselekmény között a temetés. A Duna vizébe süllyedt holtakat kiadta az idő, hogy eleget tegyünk emberi kötelességünknek. Az idő engedett az emberre rótt kötelességnek. Milyen idő volt ez?  A háború ideje, a népirtás ideje, a kis ország felett torzsalkodó hatalmak ideje, a hallgatás ideje, az elhallgatás ideje, a tehetetlenségé, a megszámlálhatatlan sok áldozat ideje. Most pedig a gyászé, az emlékezésé, és mégis a reményé. Gyászidő minden temetés, és emlékezés is még ha nevüket, személyes sorsukat, harcukat azoknak, akiket most végső nyugvó helyükre helyezzük, nem ismerjük. Így sorsuk, haláluk és temetésük egybevetül  azoknak a százezreknek és millióknak sorsával, arcával, személyével, akik 70 évvel ezelőtt elmentek közülünk. Ugyanakkor ez az idő, ami most a gyászé és az emlékezésé, mégis a reményé. Mert a holtat mindig úgy temetünk, hogy reménykedünk az élet Urában, a Teremtőben, és szívünkbe írt ígéretében, hogy legyőzetik az utolsó ellenség, a halál. Ezért, amikor temetünk, sosem a halál szövetségeseként tesszük ezt, hanem életért és jövőért esdeklő Isten gyermekeként. A remény ideje ez, hogy nem lesz háború. Amikor csak egy logisztikai egység, egy megsemmisítendő objektum, egy terep-tárgy az ember. A reménység ideje ez, hogy ember többé nem ront emberre, hamis tanúk végzetes ideológiák révületében. A remény ideje ez, hogy hite, származása, nyelve, hovatartozása okán nem lesz többé ember embernek farkasa. Mert reményünk és titkos tapasztalatunk van arról, hogy Isten, Aki a Seolban is velünk van, felemel bennünket mennyei dicsőségébe. Mi sokszor így nevezzük a sírt: földi nyugvóhely, ahol a port visszaadjuk a pornak, de még pontosabban, letesszük a Teremtő kezébe, Aki a holtakat is előszólítja, Aki a semmiből is mindeneket elő tud hívni, Aki a mulandóból átvezet bennünket  a múlhatatlanba. A földi nyugvóhely mégis jelzi nyomorúságunkat, és jelzi egyúttal, hogy ez itt az üdvösség előszobája. Őrizze kegyelet, tisztesség az itt elhelyezett holtakat. Minket pedig őrizzen élő reményünk az Üdvözítőbe vetett hitünk és egymás iránti szeretetünk.

Azért idéztem fel Lukács evangéliumát, mert ott Péter azt mondja Jézusnak, hogy egész éjjel halásztunk és nem fogtunk semmit, és ugyanez itt is elhangzik, János evangélista szavaival: elmentek, hajóba szálltak és azon az éjszakán nem fogtak semmit. Ám Lukács és János evangélista két eltérő jellegű kifejezést használ. És a két kifejezés messzire mutat. Tudjuk, hogy Lukács orvos volt, aki igen pontosan leírta a betegségeket. Diagnosztikai kifejezéseket használ, amikor jelzi, hogy Jézus milyen betegségeket gyógyított meg. De talán nem értett a halászathoz. János viszont halászember volt. És az az érdekes, hogy a két elbeszélésben Lukács az, aki pontosabban adja vissza a lényeget. Egész éjjel halásztunk, mondja Péter, és nem fogtunk semmit. Nem tudom, milyen módon: kerítőhálóval, merítőhálóval, másféle hálóval halászgattak egész éjjel, s nem fogtak semmit.  Itt a görög kifejezés pontosan az, hogy: nem karoltak be semmit. Jól írja le ez a szó a halászat lényegét. Ezért szoktak a halászok fogás után válogatni a zsákmányból, mert a háló mindenfélét összefog. (Erről is mondott Jézus példázatot; Máté 13,47) János azonban másféle kifejezést használ, ami nem halászemberre vall. Mert azt mondja: kimentek, hajóba szálltak és azon az éjszakán nem fogtak semmit, de ezt szabatosan úgy kellene fordítani, hogy nem akadt a horgukra semmi. Márpedig a halászat meg a horgászat – én is tudom, pedig egyiket sem kultiválom.
Nem akadt horogra semmi. Ez célzatos tevékenységet jelöl. És János evangélista tehát ezt a kifejezést használja – és szinte csak ő használja, ámbár Lukács is! –, amikor arról számol be, hogy el akarták fogni Jézust. Az pedig célzott tevékenység volt. Ahogyan a horgász kiveti a horgot. Kivetették Jézusnak a csalit és meg akarták fogni, és csak Őt akarták megfogni. Provokálták, tőrbe akarták csalni, embereket küldtek rá, ki akarták forgatni a beszédéből. János evangélista legalább féltucat alkalommal leírja ezt korábban az evangéliumban, hogy meg akarták fogni Jézust, de nem sikerült nekik. Pál is ezzel a szóval fejezi ki, amikor Damaszkuszban le akarták tartóztatni (2Kor 11,32). Vagyis, mindjárt azt a kérdést kell feltennünk, hogy János evangélista, mint aki késő öregségében írta az evangéliumot, ennyire elfelejtette volna, hogy ifjú korában hogyan halásztak? Vagy nem találta volna el a pontos kifejezést? Egyáltalán nem erről van szó. Lukács általában pontos, János viszont sokkal érzékletesebb azzal, hogy szinte tudatosan pontatlan kifejezést választ. Az első halfogáskor ez halljuk: Uram, egész éjjel próbálkoztunk, nem fogtunk semmit. Halász módra tettük, egyszer, kétszer, sokszor körbeeveztek a Galileai-tengeren, kivetették újra meg újra hálót, de nem került bele semmi. János itt, ezzel a kevésbé szabatos kifejezéssel azt akarja leírni, hogy itt most célzatos halászat történt. Nem valami nagy zsákmányt akartak fogni, hanem éppen csak annyit, hogy legyen mit enniük. Mert amikor Jézus megáll a parton és bekiabál nekik - kétszáz könyök, hatvan méter a táv, behallatszik a hang - , bekiabál tehát: Fiacskáim, van-e valami ennivalótok? – akkor nem az a felelet hangzik, hogy nincsen ennivalónk, hogyan lenne, bár egész éjjel próbálkoztunk, de nem sikerült halat fogni, hanem így mondják: nincsen. Egészen pontosan fordítva ez azt jelenti, hogy semmink nincsen. Semmit nem fogtak és semmijük sincs. Mély meggyőződésem, hogy ennek a történetnek ez az első, mély, erős vonatkozása. Egész éjjel halásztunk, egész éjjel igyekeztünk, egész éjjel fáradoztunk, és nincsen..., nincsen semmink.
És ekkor történik valami, amiről ma még szeretnék szólni. Amikor partra szállottak, látták, hogy parázs van ott és azon felül hal és kenyér. Ebben a történetben ez a titkok titka! Tanítványnak szegődni Jézushoz, az lehet a szív nagy döntése! Ezzel sokszor megküzdünk, sokszor kell ezt a mi döntésünket újra megfogalmazni, átélni, drámává tenni, megerősíteni. Mert ez a szívünk döntése. Azt, hogy Isten megáld bennünket és megannyi hiábavaló küszködés után mintegy csoda történik, és ott, ahol soha nem fogtunk semmit, pedig már célzottan is oda álltunk és úgy sem sikerült, de csoda folytán halak bősége kerül a hálóba, - ez csoda. A semmi után minden. A semmi meg a minden. Ezek nagy dolgok, óriási dolgok! De mikor kiérnek a tanítványok a partra, valami megdöbbentő fogadja őket. Azt látják, hogy parázslik ott valami, és hal és kenyér van a tűz fölött. Néhány egyszerű kérdés tegyünk fel: miért kérdezte az Úr Jézus: gyermekeim, van-e valami ennivalótok? Miért mondotta az Úr Jézus: vessétek ki a hálót a hajó jobb oldala felől és találtok? Miért nem kiáltott be a tanítványoknak: hagyjátok azt a 153 halat, még szétszakad a háló, van itt kint eledel!? És miért van ott hal és kenyér? Vajon ez csak afféle biblia-dráma, valamiféle játékos repeta, tanulságos újrajátszása egy korábban megtörtént eseménynek?
Kedves testvérek, a mi életünkben a semmi és a minden az a két határpont, ami között az életünk telik. Az egyik véglet: egész éjjel halásztunk, nem fogtunk semmit. Bele álltunk egy nagy munkába, eltöltöttük vele fél életünket, nem lett belőle semmi. Nemrégiben mondotta egy ismerősöm, megbízást kapott: fél évig kiállítást szervezett. Összegyűjtötte az anyagokat, restauráltatta, megíratta a forgatókönyvet, minden kész volt, s már bontották volna a régi kiállítást, hogy felépítsék az újat, jött az üzenet: nem lesz kiállítás. A minden semmivé lett. S hány történetet tudna ki-ki a maga életéből idézni! Küszködtünk, fáradtunk, s nemcsak úgy kivetettük a hálót, hátha lesz valami, hanem célzottan dolgoztunk -  és nem lett belőle semmi. És ott van a másik véglet, beleköltöm a történetbe. Ímmel-ámmal kivetem a hálót.  Teszek egy utolsó utáni próbát, gesztust, hátha ... Ahogy Lukács idézi Pétert: mindazáltal, Uram, ha Te akarod, kivetem a hálót. Adunk egy esélyt az Úr Jézusnak is. Aztán szinte szétszakad a háló. És ott van minden. A régi Biblia-magyarázók szerint ez a 153 hal, ez a szám az jelzi: annyiféle hal található a Galileai-tengerben. Mindenből legalább egy. Ott van minden.
S hogy ez mennyire így van, azt talán a történet folytatása érteti meg velünk. Miután ettek, ebédeltek, Jézus leült Simon Péterrel és megkérdezte tőle: jobban szeretsz-e ezeknél, szeretsz-e engem, szeretsz-e engem? Nem azt kérdezi ott Jézus, hogy Simon, Jónának fia, miért jöttél ide vissza? Kérdezhetné. Nem azt kérdezi Jézus: látod Simon, Jónának fia, ha hallgattál volna rám, nem lett volna hiábavaló és üresjárat az egész éjszaka!? S mondhatná Jézus azt is: Simon, miért akartál megszökni a küldetésből és a tanítványságból? Kérdésével: Szeretsz-e engem? – kinyitja Simon Péter életét az örökkévaló felé, mert oda, az örökkévalóba csak az Isten szeretete által léphetünk be – azért van ajándék ott a parton, mikor kiérnek a mindennel. Reménykedni, tervezni, küszködni, igyekezni, könyörögni és csodát tapasztalni – oh, testvérek, Isten olyan gazdag, hogy mind, mind megadja ezeket nekünk itt, a múlandó életben. A mi csónakunkban, a mi hálónkba, a mi tengerünkön, a mi partunkon. De Ő örök életre akar bennünket hívni. Mondhatná valaki, fölösleges volt hát a hálót kivetni, annyi sok halat fogni és most még ott reggel izzadni is egyet, hiszen ott van a parton a hal és a kenyér, és ezt Jézus elkészítette. Nem volt fölösleges. Mert ahhoz, hogy igazán megnyissuk magunkat Isten szeretetének, ahhoz meg kell tapasztalni a semmit is – igen, Isten megengedi, hogy megtapasztaljuk a semmit –;  át kell élni a mindennek a boldogságát is,  - de tudni kell, hogy a kettő fölött, a kettőn túl ott van a feltámadott Úr. Ő a mi boldogságunk, Ő hív meg bennünket arra az isteni életre, amelyben a semmi és a minden csak emberi viszonylat, amelyben viszont egyes egyedül csak az számít, amit Isten készített az övéinek.
Ámen
1. Ámbár – és erre is ki kell térni – igazolni látszik a dorgálást az is, hogy éppen így kezdődött a tanítványi élet. Emlékszünk, Lukács evangélista (Luk 5. rész) szépen, pontosan és precízen leírja, hogy Jézus a parton tanított, majd azt mondta Péternek: evezz a mélyre és vessétek ki hálóitokat. És akkor Péter azt mondta: Mester, jóllehet az egész éjszaka fáradtunk, még sem fogtunk semmit: mindazáltal a te parancsolatodra levetem a hálót. (Lk 5,5) És csodálatos halfogás következett Tehát, mintha mi újra meg újra ugyanazokat a köröket futnánk életünkben: Jézus megszólít, Isten ereje megragad, elindulunk valami felé, megtelik a szívünk isteni dolgokkal..., de hát élni kell, enni kell, valahova le kell hajtsuk a fejünket! S mi marad más? Visszamegyünk arra az indítópontra, ahol fellelkesedtünk és a Krisztus tanítványai lettünk. Olyannyira meghatározó ez a gondolat, hogy én ma nem is akarok ennek a cáfolatával foglalkozni. Valami másról szólok a történetnek kapcsán, és ha valaki úgy érzi, hogy mégis csak úgy volna, hogy időről időre visszaérkezik arra a pontra, ahol őt Jézus megszólította és megragadta, és újra el kell indulnia, akkor legyen így. Aki pedig a tanítványi létében is megsejt most némely más titkot, legyen úgy.
Azért idéztem fel Lukács evangéliumát, mert ott Péter azt mondja Jézusnak, hogy egész éjjel halásztunk és nem fogtunk semmit, és ugyanez itt is elhangzik, János evangélista szavaival: elmentek, hajóba szálltak és azon az éjszakán nem fogtak semmit. Ám Lukács és János evangélista két eltérő jellegű kifejezést használ. És a két kifejezés messzire mutat. Tudjuk, hogy Lukács orvos volt, aki igen pontosan leírta a betegségeket. Diagnosztikai kifejezéseket használ, amikor jelzi, hogy Jézus milyen betegségeket gyógyított meg. De talán nem értett a halászathoz. János viszont halászember volt. És az az érdekes, hogy a két elbeszélésben Lukács az, aki pontosabban adja vissza a lényeget. Egész éjjel halásztunk, mondja Péter, és nem fogtunk semmit. Nem tudom, milyen módon: kerítőhálóval, merítőhálóval, másféle hálóval halászgattak egész éjjel, s nem fogtak semmit.  Itt a görög kifejezés pontosan az, hogy: nem karoltak be semmit. Jól írja le ez a szó a halászat lényegét. Ezért szoktak a halászok fogás után válogatni a zsákmányból, mert a háló mindenfélét összefog. (Erről is mondott Jézus példázatot; Máté 13,47) János azonban másféle kifejezést használ, ami nem halászemberre vall. Mert azt mondja: kimentek, hajóba szálltak és azon az éjszakán nem fogtak semmit, de ezt szabatosan úgy kellene fordítani, hogy nem akadt a horgukra semmi. Márpedig a halászat meg a horgászat – én is tudom, pedig egyiket sem kultiválom.
Nem akadt horogra semmi. Ez célzatos tevékenységet jelöl. És János evangélista tehát ezt a kifejezést használja – és szinte csak ő használja, ámbár Lukács is! –, amikor arról számol be, hogy el akarták fogni Jézust. Az pedig célzott tevékenység volt. Ahogyan a horgász kiveti a horgot. Kivetették Jézusnak a csalit és meg akarták fogni, és csak Őt akarták megfogni. Provokálták, tőrbe akarták csalni, embereket küldtek rá, ki akarták forgatni a beszédéből. János evangélista legalább féltucat alkalommal leírja ezt korábban az evangéliumban, hogy meg akarták fogni Jézust, de nem sikerült nekik. Pál is ezzel a szóval fejezi ki, amikor Damaszkuszban le akarták tartóztatni (2Kor 11,32). Vagyis, mindjárt azt a kérdést kell feltennünk, hogy János evangélista, mint aki késő öregségében írta az evangéliumot, ennyire elfelejtette volna, hogy ifjú korában hogyan halásztak? Vagy nem találta volna el a pontos kifejezést? Egyáltalán nem erről van szó. Lukács általában pontos, János viszont sokkal érzékletesebb azzal, hogy szinte tudatosan pontatlan kifejezést választ. Az első halfogáskor ez halljuk: Uram, egész éjjel próbálkoztunk, nem fogtunk semmit. Halász módra tettük, egyszer, kétszer, sokszor körbeeveztek a Galileai-tengeren, kivetették újra meg újra hálót, de nem került bele semmi. János itt, ezzel a kevésbé szabatos kifejezéssel azt akarja leírni, hogy itt most célzatos halászat történt. Nem valami nagy zsákmányt akartak fogni, hanem éppen csak annyit, hogy legyen mit enniük. Mert amikor Jézus megáll a parton és bekiabál nekik - kétszáz könyök, hatvan méter a táv, behallatszik a hang - , bekiabál tehát: Fiacskáim, van-e valami ennivalótok? – akkor nem az a felelet hangzik, hogy nincsen ennivalónk, hogyan lenne, bár egész éjjel próbálkoztunk, de nem sikerült halat fogni, hanem így mondják: nincsen. Egészen pontosan fordítva ez azt jelenti, hogy semmink nincsen. Semmit nem fogtak és semmijük sincs. Mély meggyőződésem, hogy ennek a történetnek ez az első, mély, erős vonatkozása. Egész éjjel halásztunk, egész éjjel igyekeztünk, egész éjjel fáradoztunk, és nincsen..., nincsen semmink.
A második része ennek a történetnek könnyen megdobogtatja a szívünket, hamar föllelkesülünk rá. Azt halljuk, Jézus így kiált nekik: vessétek ki a hálót a hajó jobboldala felől és találtok. Igen messzire vezetne kitárgyalni, hogy miképpen készíti Jézus a tanítványok szívét és lelkét. Aki keres, talál – de sokszor mondta Ő. S aki a Mester szavát követi, az nem fog tévedni: vessétek ki a hálót hajó jobb oldala felől! Nos, ez ismerős, ezt már hallották egyszer... Meg az ígéretet is, sokszor, aki engedelmeskedik, az nem szégyenül meg. De még azt is hozzátenném, amit János mélyértelműen és nem ok nélkül megjegyez, hogy ez legfeljebb csak valami halvány emléket ébresztett a tanítványokban, mert még nem tartanak ott, hogy felismerjék az Urat. Vehetik ezt úgy, hogy segítséget kaptak valakitől. Akik már jártak Tihanyban, láthatnak ott egy táblát az egyik domboldalon, ahonnan le lehet látni a füredi öbölbe. A tábla pedig leírja, hogy régen, amikor kieveztek a tihanyi halászok a vízre, azon a kis meredélyen álltak a segítők, akik mindenféle jelekkel irányították őket, hogy hova evezzenek kivetni a hálót. Felülről, a magasból jól lehetett látni, hogy egy-egy halraj a víz felszíne alatt merre surran, merre megy, nos, arra kellett menni a csónaknak is, s ott kellett kivetni a hálót. Ezt felülről lehet jól látni. Ma ezt valószínűleg drónokkal csinálnák. Nos, segítőt kaptunk. Jézus a segítőnk, akár inkognitóban is. Életünknek sok pillanata van, amelyről elmondhatjuk, hogy isteni segítséget kaptunk. Felülről, fölülnézetből. Kint vagyunk a vízen, benne vagyunk a munkában..., de egyszerűbb képet mondok, mert nem víz mellett nőttem föl: állunk a fejmagas kukoricában és azt sem tudjuk, hol vagyunk, csak kapálunk, - kell valaki, aki felülnézetből megmondja, hogy merre, és ha arra, akkor valósággá lesz a remény. Csodálatos dolog ez! Az imént még az a szó visszhangzott ott, a Galileai-tengeren, hogy semmi, semmink nincsen, nem fogtunk semmit. Nem akadt horogra semmi, egy árva halat nem sikerült kifogni a vízből, nincs ennivalónk. Éhesen megyünk ki a partra és ott is éhesek maradunk. S most, most, a jézusi szó, az isteni segítség, az eligazítás, a Lélek kegyelme megmutatja, merre és hova. Szóval, kedves testvérek, hadd buzdítsak mindenkit erre. Mert ezt lehet és kell kérni. Mi több, naponként kell kérni, mi több, szüntelenül késznek kell lenni arra, hogy az isteni szóhoz, a tanácshoz, az eligazításhoz, az útmutatáshoz hozzá is igazítsuk az életünket, és ahogy énekeltük, tudni és tapasztalni: mind jó, amit Isten tészen, Ő engemet meg nem csal! Ahova mutat, ahova küld, ahova irányít, amit rám bíz, - ha kivetem a hálót, csak úgy tudom kihúzni, hogy szinte szakadozik már. Ahogy itt is így történik, telik a háló, feszül és be se tudják emelni a csónakba, olyan roppant nagy súly. És akkor már mindenik tanítvány tudja azt, hogy az a segítő ott, fenn a parton, nem egy egyszerű arrajáró, halászathoz értő valaki, aki maga is éhes, s azért kérdezte nyíltan, hogy van-e valami ennivalójuk, és most segít nekik, hogy osztozzon a zsákmányon,  - hanem Ő az. Az Úr az, az Úr van ott. Boldog megtapasztalás ez. És ahogyan, engedve a szónak, kivetették a hálót, és zsákmányuk lett, most megint látjuk Pétert, a lelkest. Úgy-e, milyen érdekes! Péter, a lelkes, aki magára kapja ruháját, mert meztelenül fáradoztak ott a tanítványok, vízbe veti magát és csápol ki a partra! Azt a Pétert látjuk, aki ezt az egész kudarcsorozatot – mert ez annak indult – elindította, mert ő mondta: elmegyek halászni... Most már nem akar halászni, most már tanítvány akar lenni. Ő volt az első ebben a történetben, aki úgymond először kilépett a tanítványi kontingensből, aki visszalépett a halászmesterséghez. Most is ő az első és most is ő akar az első lenni, mint mindig... Mindig Péter akart az első lenni. A római katolikus testvérek ismerik a primátus szót, elsőséget jelent. Bár most messze vezetne ezt elmagyarázgatni teológiailag, de az biztos, hogy Péter természeténél, hajlamánál fogva is mindig vindikálta magának a primátust. Most is első akar lenni. Ki a partra, odaérni, elsőnek Jézushoz.
És ekkor történik valami, amiről ma még szeretnék szólni. Amikor partra szállottak, látták, hogy parázs van ott és azon felül hal és kenyér. Ebben a történetben ez a titkok titka! Tanítványnak szegődni Jézushoz, az lehet a szív nagy döntése! Ezzel sokszor megküzdünk, sokszor kell ezt a mi döntésünket újra megfogalmazni, átélni, drámává tenni, megerősíteni. Mert ez a szívünk döntése. Azt, hogy Isten megáld bennünket és megannyi hiábavaló küszködés után mintegy csoda történik, és ott, ahol soha nem fogtunk semmit, pedig már célzottan is oda álltunk és úgy sem sikerült, de csoda folytán halak bősége kerül a hálóba, - ez csoda. A semmi után minden. A semmi meg a minden. Ezek nagy dolgok, óriási dolgok! De mikor kiérnek a tanítványok a partra, valami megdöbbentő fogadja őket. Azt látják, hogy parázslik ott valami, és hal és kenyér van a tűz fölött. Néhány egyszerű kérdés tegyünk fel: miért kérdezte az Úr Jézus: gyermekeim, van-e valami ennivalótok? Miért mondotta az Úr Jézus: vessétek ki a hálót a hajó jobb oldala felől és találtok? Miért nem kiáltott be a tanítványoknak: hagyjátok azt a 153 halat, még szétszakad a háló, van itt kint eledel!? És miért van ott hal és kenyér? Vajon ez csak afféle biblia-dráma, valamiféle játékos repeta, tanulságos újrajátszása egy korábban megtörtént eseménynek?
 Kedves testvérek, a mi életünkben a semmi és a minden az a két határpont, ami között az életünk telik. Az egyik véglet: egész éjjel halásztunk, nem fogtunk semmit. Bele álltunk egy nagy munkába, eltöltöttük vele fél életünket, nem lett belőle semmi. Nemrégiben mondotta egy ismerősöm, megbízást kapott: fél évig kiállítást szervezett. Összegyűjtötte az anyagokat, restauráltatta, megíratta a forgatókönyvet, minden kész volt, s már bontották volna a régi kiállítást, hogy felépítsék az újat, jött az üzenet: nem lesz kiállítás. A minden semmivé lett. S hány történetet tudna ki-ki a maga életéből idézni! Küszködtünk, fáradtunk, s nemcsak úgy kivetettük a hálót, hátha lesz valami, hanem célzottan dolgoztunk -  és nem lett belőle semmi. És ott van a másik véglet, beleköltöm a történetbe. Ímmel-ámmal kivetem a hálót.  Teszek egy utolsó utáni próbát, gesztust, hátha ... Ahogy Lukács idézi Pétert: mindazáltal, Uram, ha Te akarod, kivetem a hálót. Adunk egy esélyt az Úr Jézusnak is. Aztán szinte szétszakad a háló. És ott van minden. A régi Biblia-magyarázók szerint ez a 153 hal, ez a szám az jelzi: annyiféle hal található a Galileai-tengerben. Mindenből legalább egy. Ott van minden.
De van itt van harmadjára valami, ami nem is semmi és nem is minden. Ott van a parton a feltámadott Úr és a feltámadott Úr tüzén ott van a hal és a kenyér. A semmi és a minden múlandóság alá van rekesztve, a semmi és a minden elmondható történet, életünk része. Az is, hogy sikerült, és az is, hogy nem sikerült. Vagy fordítva: az is, hogy mindig kudarcot vallottunk, meg az is, hogy olykor-olykor győztünk. Ez a mi hálónk, ez a mi csónakunk, ez a mi tavunk, ez a mi partunk, ez a mi életünk. De most a parton ott ül a feltámadott Úr Jézus Krisztus, aki, miután ilyen bőséges és nagy csodával ajándékozta meg a tanítványait, kész étellel várja őket. És ez azt jelenti, hogy Nála, az Úr Jézus Krisztusnál örökké való módon megvan minden, de ez a minden már másfajta minden, mint a miénk. Mi ugyanis meg tudjuk számolni azt, ami a miénk, ahogy a tanítványok. Kihúzták a csónakot, a hálót, még Péter is odament közéjük, és megszámolták rendes halászember módjára: 153 – ennyi a minden. Nem több, nem kevesebb. Megtelt a háló. Amit azonban Jézus odakészít, és amivel várja a tanítványait, az már egy másik mindenre utal, egy másik minden számára nyitja meg a szívüket.
S hogy ez mennyire így van, azt talán a történet folytatása érteti meg velünk. Miután ettek, ebédeltek, Jézus leült Simon Péterrel és megkérdezte tőle: jobban szeretsz-e ezeknél, szeretsz-e engem, szeretsz-e engem? Nem azt kérdezi ott Jézus, hogy Simon, Jónának fia, miért jöttél ide vissza? Kérdezhetné. Nem azt kérdezi Jézus: látod Simon, Jónának fia, ha hallgattál volna rám, nem lett volna hiábavaló és üresjárat az egész éjszaka!? S mondhatná Jézus azt is: Simon, miért akartál megszökni a küldetésből és a tanítványságból? Kérdésével: Szeretsz-e engem? – kinyitja Simon Péter életét az örökkévaló felé, mert oda, az örökkévalóba csak az Isten szeretete által léphetünk be – azért van ajándék ott a parton, mikor kiérnek a mindennel. Reménykedni, tervezni, küszködni, igyekezni, könyörögni és csodát tapasztalni – oh, testvérek, Isten olyan gazdag, hogy mind, mind megadja ezeket nekünk itt, a múlandó életben. A mi csónakunkban, a mi hálónkba, a mi tengerünkön, a mi partunkon. De Ő örök életre akar bennünket hívni. Mondhatná valaki, fölösleges volt hát a hálót kivetni, annyi sok halat fogni és most még ott reggel izzadni is egyet, hiszen ott van a parton a hal és a kenyér, és ezt Jézus elkészítette. Nem volt fölösleges. Mert ahhoz, hogy igazán megnyissuk magunkat Isten szeretetének, ahhoz meg kell tapasztalni a semmit is – igen, Isten megengedi, hogy megtapasztaljuk a semmit –;  át kell élni a mindennek a boldogságát is,  - de tudni kell, hogy a kettő fölött, a kettőn túl ott van a feltámadott Úr. Ő a mi boldogságunk, Ő hív meg bennünket arra az isteni életre, amelyben a semmi és a minden csak emberi viszonylat, amelyben viszont egyes egyedül csak az számít, amit Isten készített az övéinek.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Ott folytatjuk Jézusnak és tanítványainak a beszélgetését, ahol a múltkor abbahagytuk. Ez a mi Urunk Jézus Krisztusunk harmadik megjelenése feltámadása után. Egy csodálatos halfogással kezdődik ez az eseménysorozat, aztán azt látjuk, hogy Jézus Krisztus már ebéddel várja a tanítványokat, akik még a vízen fáradoztak, hogy legyen valami eledelük. Aztán Jézusnak és Péternek a beszélgetésére kerül sor. Erről elmondottam, hogy ez a beszélgetés nem négyszemközti, hanem – ha szabad ezt mondani – olyan párbeszéd, amelynek a tanítványi közösség is a tanúja. Meghagyom, a négyszemközti beszélgetéseknek is megvan az életünkben is a rendkívüli fontossága és a helye, de ennek a beszélgetésnek is, hogy a többiek előtt zajlik, noha megtörténhetne négyszemközt is. Az ugyanis a feltámadott Úr célja, hogy Pétert, aki megtagadta Őt a főpap udvarában, Pétert, akik hűséget fogadott a mesternek és mégis gyáván megfutamodott, Pétert, a tanítványok között az elsőt, nemcsak az ővele való bizalmas szeretet-kapcsolatban állítsa helyre, hanem apostoli tisztjében is. Ezért zajlik ez a beszélgetés a többiek előtt. És milyen csodálatos volt azt megérteni, hogy amikor Péter mindegyre felel Jézusnak a kérdésére: szeretsz-e engem, Péter, szeretsz-e engem, Péter, mondja rá mindig Péter a választ: igen, Uram, tudod, hogy szeretlek; Uram, Te mindent tudsz, tudod, hogy szeretlek. És amikor Péter azt mondja, hogy szeretlek, akkor azt mondja Jézus: legeltesd az én juhaimat, legyél őrzője az én nyájamnak.
Azt is hallottuk ebben a beszélgetés során, hogy Péter megkeseredett Jézus harmadszori kérdésére. Láttuk azt is, hogy ez Isten szerint való megszomorodás, jóra való megszomorodás volt. Emberileg szólunk: Péter nem értette, hogy Jézus miért kérdezi újra meg újra: jobban szeretsz-e, mint ezeket? De láttuk azt is, hogy Péter csak akkor kaphatja meg újra a tanítványok vezetésének a szolgálatát, az Úr Jézus Krisztus juhainak a legeltetését, ha jobban szereti Krisztust, mint őket. És megsejtette a szívünk, hogy így kapunk mi is Istentől mandátumot: ha jobban szeretjük Őt, akkor bízza ránk azokat, akiket nagyon szeretnünk kell. Mert Ő a szeretet forrása, és hogyha nem Őfelé irányul az életünk, nem Őbelőle merítjük az erőinket, akkor a többiek iránti szükséges szeretetünk csakhamar elfogy, elkopik, megrenyhül, vagy éppen, amit Péter esetében láttunk: egy pillanat alatt semmivé lesz éllovassága, tanítványi szószólósága is.
A beszélgetés azonban – éppen azért, mert a többiek körében zajlott – folytatódik, és azt halljuk, hogy az Úr Jézus Krisztus elmondja Péternek majdan bekövetkezendő mártír-halálát is, ezekkel a szavakkal: mikor ifjú voltál, felövezted magad, oda mentél, ahová akartál, amikor majd megvénülsz, öreg leszel, más övez fel és oda visz, ahová nem akarod. S így szólsz hozzá: kövess engem! Péter pedig – olvassuk János evangélista feljegyzését – megfordult és látta, hogy egy másik tanítvány is követi az Urat. Nem tudom a dramaturgiáját ennek elképzelni, de elég, amit itt az evangélista leír, hogy Péter mindjárt szól az Úrnak, hogy akkor ez most hogy van?! Akkor ez most hogy lesz? Hát az imént még nekem mondtad: legeltesd az én juhaimat, és azt mondtad, hogy kövess engem. S lám, itt jön egy másik tanítvány és követ Téged. Tehát valami zavarodottság állt be. Talán nem tűnik mindez olyan fontosnak, hiszen Jézus követve sokszor láttuk, hogy a tanítványi közösségben különféle zavarok álltak be. Emlékszünk arra, némileg ironikus is az a jelenet, amikor Jézus megy meghalni Jeruzsálembe, a tanítványok meg egymás között azon vetekednek, hogy melyikük a nagyobb. Tehát úgy tűnik, hogy amit most leír az evangélista, az csak egy szempontból fontos: ezt önmagáról írja. Hiszen megjegyzi, hogy ez  volt az a tanítvány, aki Jézus kebelén nyugodott ama vacsora közepette, amikor Jézus jelezte, hogy valaki elárulja őt, és ő megkérdezte tőle: ki az, aki elárul Téged? Sőt, még azt is elmondja János, hogy ő az a tanítvány, aki most az evangéliumot írja, akit az Úr különösen kedvelt.
Egyébként mindenik evangélista bemutatkozik evangéliumában, hadd tegyek erre egy rövid kitérőt. Olyan ez, mint amikor a festő odaírja a kép aljára a nevét vagy a szignót, vagy ha tömeget ábrázol, odafesti önmagát is. Az evangélisták is, akik szemtanúk voltak, átélők, megtapasztalók voltak, valamilyen módon beleírják magukat az evangéliumba. Máté evangélista, aki vámszedő volt és eredetileg Lévi volt a neve, így írja be magát: amikor az Úr Jézus megszólította, ő ott ült a fináncasztalnál, azt mondta az Úr Jézus, jer és kövess engem, ő fölállt, otthagyott mindent és követte Őt. Márk evangélistáról, az egyházi hagyomány szerint, úgy tudjuk, hogy ő az a fiatalember, aki ott téblábolt a Gecsemáné kertben, amikor Jézust elfogták. Azt írja evangéliumában: megfogtak ott egy fiatalembert is, hogy elvigyék Jézussal, ő azonban kibújt a ruhájából és meztelenül elszaladt. Lukács evangélista is megírja magát. Az egyházi hagyomány szerint, ő az emmeausi tanítványok egyike, aki a feltámadás napján, hazafelé tartva Emmausba tanítvány-társával, Kleofással invitálja az Úr Jézust, hogy beestledvén térjen be hozzájuk. Ő az, aki felismeri Krisztust a kenyér megtöréséről. És János evangélista is itt van, most, az evangélium végén – nem azt mondom, hogy oda teszi magát, mert kezdettől ott van a tanítványok között – mégis, megírja ezt a különös jelenetet, amelyben sok minden tisztázódhat a számunkra is.
Az első, amit itt mindenképpen szóba kell hozni, az Péternek és Jánosnak – ha szabad így mondani – egy mélyen rejtező (a pszichológusok ezt így mondanák: látens) konfliktusa van. Mit is látunk? Péter, a tanítványok vezére, szószólója. Ebben a minőségében erősítette meg az imént az Úr Jézus Krisztus. Amikor az evangélisták fölsorolják a tanítványokat, akkor mindig Péter áll az első helyen – mégpedig így: első Simon Péter...(Máté ev. 10,2) Tehát ez egy rangsor is. Viszont János a kedvenc tanítvány. Ha akarjuk, ha nem, ez konfliktushelyzet. Az egyik hivatalból első, a tisztsége szerint, elhívása szerint ő képviseli a tanítványokat, amit ő mond, azt a tanítványok is mondják. A másik János, ő a kedvenc, aki az Úr Jézus Krisztus kebelén nyugodott az utolsó vacsorán. Vagy, ahogy János nevezi önmagát, a tanítvány, akit szeretett az Úr. Ez egy megkülönböztetett, érdekes kapcsolat. Természetesen firtathatnánk, hogy nahát, éppen az Úr Jézus Krisztus, aki azt tanította, hogy ne legyünk személyválogatók, aki azt mondja, hogy mindenkit egyformán szeressünk, csak így kiemelte Jánost és ilyen különös szeretettel szerette? Az óegyházi magyarázat szerint János volt a tanítványok között a legfiatalabb, éppen csak átlépte a nagykorúságot, gyermek volt még, és ezért az Úr Jézus különös gondossággal és figyelemmel fordult felé. Csodálatos egyébként ez, mert amikor Jézusnak és a tanítványoknak a történetét olvassuk és széthámozzuk, azt látjuk, hogy bár együtt van a tanítványi sereg, bár mindenki egyforma rangban, tisztben, méltóságban, tekintélyben, és mégis, mindegyik tanítványnak egészen különös és egyedi kapcsolata van az Úr Jézussal. Még Péternek is. Mert ha nem szép dolog az, hogy Péterre van bízva a tanítványok vezetése, akkor – fokozzuk csak! – ott van János, a kis kedvenc, a legkisebb. Hiszen mindig a legkisebbnek kedveznek. Tudom, heten voltunk testvérek, én voltam a középső. Tudom, mármint irigység szempontjából, mit jelent legnagyobb testvérnek lenni, és tudom, irigység szempontjából, mit jelentett legkisebbnek lenni. De kedves testvérek, ha ilyen érzések gerjednek a szívünkben, előbb beszéljünk Péterről. Ki az, akinek az Úr Jézus azt mondja, amikor a tengeren közeledik a vízen-járó a tanítványokhoz, hogy: jöjj?  Ezt Péternek mondja. Ki az a tanítvány, akinek az Úr Jézus megengedi: nézd meg a sebek helyét és dugd a te ujjadat ide az oldalamba! Azt meg Tamásnak engedi meg. És sorolhatnám. Nem akarom végigsorolni, a mi Krisztusunknak minden tanítványhoz van egy sajátos mozdulata, egy sajátos szava, egy sajátos viszonya, kinek mire van szüksége. A tanítványnak, akit az Úr szeretett, Jánosnak arra volt szüksége fiatalemberként, épp csak belépve a nagykorúságba, hogy megerősíttessék az Úr Jézus Krisztus különös szeretetével.
De a konfliktus mégis ott van, és éppen maga Péter az, aki némileg megzavarodva, látva, hogy János is követi az Urat, azt mondja: Uram, hát most mi van? Szó szerint így tudnám fordítani. Akik előveszik a revideált Károli Bibliát, azt látják, hogy így van: Uram, ez pedig mint (lesz)? Ez a lesz dőlt betűvel áll itt, ez a fordító értelmezése, ugyanis a mondatban nincs igei állítmány. Magyarán: Uram, mi ez, mi lesz itt, hogy lesz ez az egész? Én kövesselek-e Téged és majd engem követnek a többiek? – Péter ezt így gondolja. Akkor hogy-hogy János oda tolakszik és máris követ Téged? Hát az imént hatalmaztál fel arra, hogy legeltessem bárányaidat! (A keleti világban a pásztor nem a nyáj után megy és fütyöl a pulikutyának, aki összetereli a nyájat, hanem a pásztor a nyája előtt megy és követik a juhok.) Hát így kéne lennie, Péter megy elöl, s aztán, hogy János a második vagy a tizedik, vagy a tizenkettedik vagy a sokadik a sorban, az már nem érdekes. Péter megy elöl. De most János odafurakszik. Most mi van itt? És ekkor az mondja az Úr Jézus Péternek, ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá – te kövess engem! Azzal kezdtem a mai igeszakasz felolvasását, hogy megismételtem azt, amit az Úr Jézus Péternek mondott: mikor ifjú voltál, felövezted magad, oda mentél, ahova akartál, amikor majd megöregszel, más övez fel téged és oda mész, ahová nem akarod. A tanítványi seregletben János a legfiatalabb és mintha azt, amit az Úr Jézus Péternek mondott, azt most János magára venné, s odaugrana – én vagyok az ifjú, én vagyok az ifjabb, én vagyok a legfiatalabb, megyek az Úr Jézus után!
És még sok mindent lehetne ebbe a nagy feszültségbe beletenni, de csak János szerény szavát szeretném még e történet végén idézni és magyarázni. Ezt mondja az Úr Jézus Péternek: ha akarom, hogy ő megmaradjon – tudniillik János –, amíg eljövök, mi közöd hozzá, te kövess engem. S azt mondja János: kiment az Úr Jézusnak ez a szava az atyafiak közé, hogy az a tanítvány nem hal meg, pedig Jézus nem azt mondta neki, hogy nem hal meg, hanem, ha akarom, hogy megmaradjon, míg eljövök, mi közöd hozzá? Milyen híre lehetett Jánosnak, a szeretett tanítványnak, a szeretet apostolának!! És micsoda mélységek jönnek itt elő! Kiment az első keresztyének közé ez a hír, hogy Jézus ezt mondta neki, a feltámadott Jézus mondta neki: ha akarom, hogy ő megmaradjon, míg eljövök... Péter, mi közöd hozzá? Mert értjük jól, Péter komolyan vette, Péter szívébe vette ezt! Az imént még a Krisztussal való mély szeretetkapcsolatáról vallott és megbocsátást, feltámasztást, újra elküldő erőt nyert. Péter a szívébe vette, hogy ha ő a Krisztus követője lesz, akkor eljön az óra az ő életében is – el is jött –, amikor a Krisztus neve megvallásáért oda kell adnia az életét. Mert ez azt jelenti a Jézus szava, ahogy János ki is fejti. Majd ha öreg leszel, más övez fel téged és nem oda mégy, ahova te akarod. Hova megy egy öreg ember? – Nyugdíjba? Péter majd visszatér a Genezáreti tó partjára, egy kis halászkunyhóba és majd jönnek a gyerekek meg az unokák meg a dédunokák meg a fiatal tanítványok és elbeszéli szépen a hősi időket? Hova akar menni az ember, ha megöregszik? – Pihenni? Hadd vegye őt körbe a szeretteinek dicsőséges koszorúsugara, hadd élvezze munkája gyümölcsét. Azt olvastuk a zsoltárokban, ezt olvastuk a 112. zsoltárban is, hogy megáldatik az igaz ember. Munkájának gyümölcse lesz, a jó nem vétetik el tőle, és ahogy az Ószövetség mondja, élettel betelve, az élettel megelégedve megy el majd a minden élők útján. Igen. Ám Jézus azt jelenti Péter számára, hogy az ő nevéért nem oda megy, ahova akar, hanem vérpadra megy, akasztófa alá megy, keresztre megy. És most János belép Jézus és Péter közé, és követi Jézust, elveszi Pétertől a primátust, magára értelmezi Jézus szavait,  – legalábbis Péter így gondolja. Jézus meg azt mondja: ha akarom, hogy János megmaradjon, míg visszajövök, akkor megmarad. És kiment a hír az atyafiak közé, hogy az Úr Jézus nemhogy hosszú életet ígért Jánosnak – hiszen hosszú életet élt –, hanem azt ígérte, hogy amikor majd országában lészen eljövendő, akkor még János élni fog. Ebben pedig sok minden keveredik. Benne van a Krisztus visszavárásának a reménye, hogy – miként Pál apostol is mondja az első Thesszaloniki levélben – még az ő nemzedékében vissza fog térni az Úr Krisztus: benne van egy misztikus sejtelem is, hogy netán Jánosnak végtelenségig tartó, hosszú emberi életet ígért Krisztus és János még él, hiszen evangéliumát ó idős emberként írta, s ekkor már nem élt a többi tanítvány. S máris fokozódik a sejtelem, hogy lám, megmondta ezt az Úr Jézus, íme, vén ember már a János és még mindig él... Némely tudósok szerint János az evangéliumot a páthmoszi száműzetés után írta, tehát túlélte az üldözést, visszatért a száműzöttek szigetéről, nem végezték ki, Péter már elveszett Rómában, Pált már lefejezték, Jakabot már megkövezték, a többi tanítvány mind szétszóródott, senkiről semmit nem lehet tudni, csak a haláluk híre érkezik. Na lám, megmondta az Úr Jézus, így van. És akkor János azt mondja: nem! Nem ezt mondta az Úr Jézus. Nem azt mondta, hogy nem halok meg, csak azt mondta, hogyha akarom, akkor ez így lesz. És nem nekem mondta, hanem Péternek mondta. Péternek, akiben felsistereg az irigység, a féltékenység, a megzavarodottság, hogy akkor ki most az első a tanítványok között.
Azt a szót kell ebben a nagy lélektani drámában meghallanunk, amit hallottunk már aakkor is, amikor az Úr Jézus elhívta a tanítványokat. Az első halfogáskor, amikor elhívta őket – emlékszünk, idéztem Mátét –, ezt mondta: jer, és kövess engem. Ezt mondta Péternek is az első halfogáskor: jer és kövess engem, és azt teszem, hogy az emberek halásza leszel. Ezt mondta a Zebedeus-fiaknak, Jánosnak is, ennek a fiatalembernek: jer és kövess engem. És mondta Náthánelnek: jer és kövess engem. És most itt, a feltámadott Úr azt mondja Péternek is, Jánosnak is, és mindannyiunknak: jer és kövess engem. Első helyen, második helyen, utolsó helyen, speciális ígérettel, különös tapasztalatokkal, – csak jer és kövess engem! Mert ahogyan a múlt alkalommal megértettük, hogy csak akkor tudjuk szeretni a ránk bízottakat, ha kimeríthetetlen mélységgel szeretjük azt, aki reánk bízta szeretteinket, csak akkor tudjuk a tanítványtársakat szeretni, ha szeretjük a mestert, csak akkor tudjuk embertársainkat szeretni, ha szeretjük az alkotót, csak akkor tudjuk a teremtményt szeretni, ha szeretjük a teremtőt, úgy itt is ez a dolgok sorrendje! A követésnél is azt kell megértenünk, hogy csak akkor leszünk igazán a Krisztus követői, ha Őt követjük. Igen, úgy van, hogy embereken keresztül hat mindez, lélektől lélekig, szívtől szívig. Nemrégiben beszélgettem egy lelkipásztorral, aki egy olyan gyülekezetbe került tízegynéhány évvel ezelőtt, ahol – ahogy ő fogalmazta – odakerülése előtt vallásháború volt, összevesztek a hívek, és a reformátusok úgy szoktak összeveszni, hogy fel is út, le is út. Az egyik erre, a másik arra, a harmadik amarra, de ide, a gyülekezetbe, a templomba soha többet. Megkapott egy üres templomot. Erről faggattam, ő pedig azt mondta, hogy növekszünk, gyarapszik a gyülekezet. Talán az ő igehirdetése, szolgálata, személyisége nyomán. Meg is kérdeztem – bocsánatot kérek, a lelkipásztorokat nagyon érdekli a növelés-tudomán –, hogyan lehet a gyülekezetet növelni, hogyan lehet a növekedésben megtartani. Ő annyit mondott, lélektől-lélekig, nincs más módszer. Vagyis kedves testvérek, ha valaki a Péter lábnyomában jár, de az Úr Jézust követi, jól teszi. Ha valaki a János lábnyomában jár, de végső soron az Úr Jézust követi, jól teszi, – lélektől lélekig., szívtől szívig, emberek által. Azt mondja az Úr Jézus: emberek halászaivá teszlek benneteket! Hallottuk kereszteléskor a szereztetési igét: menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népeket. De nem a magatok tanítványaivá, hanem megtanítván őket mindarra, amit én parancsoltam nektek. Egy szónak is száz a vége, a Krisztus-követésünknek vannak olyan pillanatai, amikor le kell vennünk tekintetünket a másikról, amikor nem számít, hogy Péter hány lépéssel jár előrébb, amikor nem számít, hogy János oda furakodott úgymond Jézus meg Péter közé. Ezt mondja az Úr Jézus a tanítványoknak, akkor is, amikor elhívja őket, a kezdetek kezdetén, és most is, amikor elküldi őket, hogy tegyenek tanítványokká sokakat: jer, és kövess engem! Ez az Ő hívása és parancsa. Hogy aztán közülünk kinek-kinek milyen ígértet írt a szívébe,  s hogy külön-külön milyen bánásmódban részesít bennünket, az ő dolga.  Aki vízen akar járni, az majd jár a vízen. Aki a sebhelyeket akarja megtapogatni, annak majd megengedi, hogy megtapogassa a sebhelyeket. Akinek azt kell mondania, hogyha akarom, megmaradsz és élsz, mígnem visszajövök, azt ekképpen bátorítja. És megfedd, megbátorít, megsegít, meggyógyít, előrevisz. E kinek-kinek külön-külön a Mesterrel való története. De ez úgy lesz együtté, hogy külön-külön és mégis együtt követjük Őt.  Ez már az egyház titka!
Azt mondja János az evangéliuma végén, hogy sok egyéb is van, amiket Jézus cselekedett, amelyek ha egyenként megírattatnának, azt vélem, hogy maga a világ sem foghatná be a könyveket, amelyeket írnának. Egy középkori Biblia-tudós magyarázata szerint János evangélista ezt nemcsak visszafelé tekintve mondja, és nemcsak azt jelzi ezzel, hogy annyi minden történt az Úr Jézus Krisztus körül, annyi mindent tett, hogy ha ő mindezt megírná, a világ összes könyve nem fogadná azt be. Mert akkor ez csak egy retorikai túlzás lenne. Azt mondja ez a régi magyarázó: János előre is tekint. Ha mindazt, amit az Úr Jézus cselekedett velünk is egyenként, külön-külön a mi Krisztus-követésünkben, ha mindez megíratna, a világ összes könyve nem foghatná be. De látjuk Őt, látjuk a tanítványt, akit a Mester szeret, látjuk a tanítványt, aki követni akarja Őt, és halljuk az Úr Jézus szavát. Nincs hatalom, nincs erő, nincs helyzet, ami megakadályozhatná, hogy ki-ki, ha szíve arra indítja, kövesse a Mestert. Ha a szívetek arra indít, kövessétek Őt.
Ámen

Szinte végigmondhatatlan az örömünk, nem is tudom, hol kezdjem. Ha közvetlen közelről kezdem, itt van mindjárt a lábam mellett a huszárzászló előtt az a kis hely, ahova elhelyezzük ennek a megépítendő gyülekezeti központnak az alapkövét. Akik látták és ismerik a tervet, tudják, milyen szép lesz, és abban a jövendő szépségben benne van a csömöri reformátusoknak minden öröme, ujjongása, – közelebb kerültek álmaik beteljesüléséhez, sok-sok meghallgatott imádság öröme egyesül most itt. Templom fog épülni.
Önmagában is nagy öröm ez. Mert templomot építeni a legdicsőbb és legnagyszerűbb dolog a világon. Ha eltávolodunk magunktól, és máshonnan nézzük ezt a mai délutánt, mondhatom, azért nagy az örömünk, mert Isten megengedte nekünk, hogy itt, Magyarországon templomot építsünk. A világ más helyein templomokat rombolnak, templomokat robbantanak, templomokat gyújtanak reá ünneplő hívőkre. A világ megint más helyein templomokat zárnak be, adnak el alakítanak át profán célra. Milyen különös és mennyire Isten neve dicsőítésére okot adó, fontos tény az, hogy nekünk olyan idő adatott, itt, a mi nemzedékünknek, most, a mi időnkben, hogy templomot építhetünk. Azt énekeltük az imént, hogy az egyháznak Jézus a fundamentuma. Most arról a nagy titokról szeretnék szólni, hogy ki az a Jézus, Aki az egyháznak a fundamentuma. Ki az a Jézus, Aki minden keresztyén életnek meghatározó közepe, kiinduló pontja és boldog megérkezése? A Mennyei Jelenésekről írott könyv rövid részlete igen jól elvezet bennünket ehhez. Már csak azért is, mert tudjuk, hogy minden földi istentiszteletünk valamilyen módon, a maga töredékességében a mennyei istentiszteletet akarja visszatükrözni. A keleti egyházban annak idején Aranyszájú Szent János úgy rendelte, hogy szombat estétől vasárnap délig tartson a liturgia, és ezt éppen a Jelenések Könyvében leírt mennyei istentisztelet mintájára vezette be - beiktatta az időbe az örökkévalót. De gondolhatunk arra is, hogy Erdélyben a reformátusok úgy kezdik az istentiszteletet, hogy közös gyónó imádságot mondanak, Kálvin imádságát, amely így kezdődik: egybegyülekeztünk az üdvözült lelkek és az angyalok társaságában... Igen, minden istentiszteletünk annak a mennyei istentiszteletnek valamiféle töredékes, halvány, egyszerű, emberi visszatükröződése.
Ezen a mennyei istentiszteleten történik az, amit most felolvastam. Azt látja János, a pathmoszi látnok, hogy miközben odahaza az övéi istentiszteletet tartanak, a mennyei istentiszteleten lényegbe vágó dolog történik: a trónuson ülő örök Isten kezében egy könyv van, egy tekercs, kívülről, belülről beírva, hét pecséttel bepecsételve, és szózat hangzik: ki nyitja meg ezt a könyvet? Ki töri fel pecséteit? Ki tárja fel az ember sorsát, az anyaszentegyház jövendőjét? Ki mutatja meg a titkok titkát? Ekkor, mondja János, igen sírtam, mert sem a mennyben, sem a földön, sem a föld alatt nem volt senki, aki megnyithatta volna e könyvet, vagy akár csak méltó lett volna, hogy reá tekintsen. Ez a keresztyénség első és igaz szava. Senki. Senki, sem mennyen, sem földön, sem föld alatt nincsen senki, aki méltó volna. Itt, közöttünk sincs senki. Sem én, sem ti, sem sehol nincs senki, aki megnyithatná a titkok titkát. Aztán azt olvassuk ennek a szakasznak a végén, mondja János, láttam és hallottam a királyi szék és a lelkes állatok és a vének körül sok angyalnak szavát. A számuk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer volt, sőt hallottam, hogy minden teremtett állat, amely van a mennyben, a földön, a föld alatt, a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondja: a királyi székben ülőnek, a Báránynak áldás, tisztesség, dicsőség, hatalom örökkön örökké. Kérdezhetnénk, hát akkor senki vagy mindenki? Mert ez a keresztyénség másik igaz szava: tízezerszer tízezer és ezerszer ezer, és megszámlálhatatlanul nagy sokaság dicsőíti a bárányt. A senkik magasztalják a mindent! És minden nemzedékben, minden időben, a keresztyénség egész történetében és az egész emberiség történetében ez az út: senki és minden. Mi most még ott vagyunk az első jelenetnél, amikor János nem talál méltóak senkit (magát sem), hogy a könyvet felnyissa, és emiatt keservesen sír. Hát hogyne sírna! Ott áll a mennyei trónus előtt, íme, megnyílnának a tekercsek, és meg lehetne érteni a saját sorsunknak, az életünknek, a jövőnek, az anyaszentegyháznak, az egész emberiségnek, az Isten-ember kapcsolatnak, az egész teremtett világnak a titkait, – és nincsen senki, aki felnyithatná a titkok könyvét. Hát, hogyne sírna!  És ekkor odahajol hozzá egy vén, átkarolja, és azt mondja: ne sírj! Van egy valaki, egyetlen egy! S így vigasztalja Jánost: Íme, győzött a Júda nemzetségéből való oroszlán, a Dávid gyökere, hogy felnyissa a könyvet és feltörje annak pecséteit. Hát akkor mégis van egy valaki, az oroszlán, a legyőzhetetlen, a hatalmas, a mindenek fölött első, a legerősebb! De azt látja János, hogy előtte egy bárány áll. Ime, az üdvözítés titka. Az oroszlán, aki a mi bárányunk. A legyőzhetetlen, aki érettünk kereszthalált szenvedett. Az egyetlen méltó megnyitni a könyv pecséteit, és feltárni annak titkait! Ez a mi Urunk, Jézus Krisztusunk, Aki meghalt, eltemettetett és harmadnapon feltámadott.   És ezt mondja János, hogy ezen a bárányon ott voltak a sebek helyei; láttam, mondja, mint egy megölöttet. A mi Urunk Jézus Krisztusunk az Ő szenvedésének, kereszthalálának a sebeit önmagán hordozza. És íme, Ő a mi Győztesünk. Ő a győztes, Aki a kereszten vereséget szenvedett. Ő mi diadalmunk, Aki eltemettetett. És íme, élőként áll elő, íme Ő az egyetlen, aki méltó, hogy megnyissa a titkok titkát. A látomás végén pedig halljuk a szinte felfoghatatlan számot: tízezerszer tízezer és ezerszer ezer, végtelen matematikai szám. A megszámlálhatatlan dicséri az egyet!
Az az első és végső megállapításunk az, hogy a senkik csak azért lehet ott mindenkivé, mert az oroszlán érettünk báránnyá lett, mert a mi Urunk Jézus Krisztusunk, a Szentháromság második személye, aki által lett minden, Akire nézve lett minden, Akinek szavára előállott a mindenség, érettünk testet öltött, és amikor ember formájában találtatott alázatos volt mindhalálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Ő a mi diadalmunk.
Most, amikor elhelyezzük ennek a megépítendő templomnak az alapkövét és azt mondjuk, hogy az egyháznak a Jézus a fundamentuma, akkor én ezt a Jézus Krisztust hirdetem nektek. Az oroszlánt, Aki bárány. És arra hívlak, hogy álljatok ennek a Báránynak a zászlója alá, mert ez a Bárány gyűjt egybe minket itt a földi istentiszteletre, aztán majd a mennyeire is.  Egész keresztyénségünk úgy kezdődik, ha magunkra nézünk, hogy ki kell mondanunk: nem vagyok méltó. Nem vagyok alkalmas. Mi több, ha fölidézzük csodálatos halfogás jelenetét, minden tanítványok közül az első, Péter, ezt mondja: távozz tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok. De folytatnunk kell a Bárány Krisztus diadalmával, és már értjük miért van ott a trón körül mégis mindenki. A megelevenítő evangélium, az új életre támasztó ige a drága isteni tettet hirdeti: Isten bennünket Krisztusban megváltott! Itt, ebben a megépítendő templomban, itt, ebben az Isten dicsőségére élő közösségben, itt, azok között, akik egykor senkik voltak, de Krisztusban megváltott gyermekekké lettek, itt, azok körében, akik maguk is tudják az isteni dicsőséggel szembesülve, hogy méltatlanok, és mégis, az istentisztelet közösségében áldást, dicsőséget, erőt, hatalmat, méltóságot és tisztességet zengenek a mi Bárányunknak - itt, kívánom tiszta szívemből, mindenkit hasson át ez a boldog látomás. Sírással kezdődik, ujjongással ér véget. Mintha a régi zsoltár teljesedne: amikor Isten megszabadította a mi foglyainkat, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel. Mert aki sírva hozza elő az ő gabonáját magvetésre, örömnek ujjongásával fog aratni (126. Zsoltár). Íme, az első és az utolsó, az alfa és az ómega, az oroszlán, aki bárány, íme, a mi Krisztusunk! Őhozzá hívjon majd benneteket e megépülő templom harangja, és az itt elhangzó igehirdetés, Ő vigasztaljon szomorúságotokban, Ő erősítsen életetek minden óráján, Őbenne találjátok meg az igazi boldogságot, mert rajta kívül nincs másban boldogság.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A nagy angol író, Charles Dickens mondotta egyszer, hogy építene egy templomot, valahol Londonban és abban a templomban csakis és kizárólag a tékozló fiú példázatáról lehetne prédikálni. Nos, hadd toldjam meg a nagy írónak a mondását azzal, hogy kellene építeni egy másik templomot is, amelyben csakis és kizárólag az irgalmas samaritánusról kellene prédikálni. Már csak azért is ötlött fel bennem ez, mert e történetet újra meg újra olvasva mindig eszembe jut egy régi eset. Egyszer Pápán, amikor felvételiztettük a teológiára jelentkező diákokat, az egyik jelölt igen gyenge írásbelit írt az első napon. Este még azon tanakodtunk, hogy inkább ne is hívjuk be szóbelire, küldjük el, jöjjön el és tegyen próbát a következő évben. De aztán csak behívtuk, hátha szóban jobban fog teljesíteni, hiszen vannak olyanok, akiknek nehezen megy az írás, de szóban mégiscsak kiviláglik, hogy nagy-nagy elhívatottság lakozik bennük. De a szóbeli sem akart menni. Így aztán az egyik professzor nagy kedvesen megkérdezte a fiatalembertől, hogy ott az egész bizottság, a professzorok, esperesek, két püspök előtt mondja el a kedves bibliai történetét. Nos, melyik az? – A samaritánus - felelte. Hát akkor mondja el a samaritánus történetét. Elkezdte: megveretek egy embert, feküdt az úton kifosztva, és – mondja az atyafi – jött , a samaritánus. No, szóltunk közbe, ne siessünk, előbb még jött valaki más! Igen? Hát ki jött? Súgtunk neki: a lévita! Jaj, igen – folytatta -, de aztán jött a samaritánus! Még nem, még jött valaki! – mondtuk. Igen? Ki jött? S csak dadogott, nézett szegény, teljesen lefagyva. Erre megszólalt az egyik püspök a sorból, ahol ültünk garmadában, mindannyian feketében, papok. Nézze csak, mi mind azok vagyunk itt. Jaj, igen! – kiáltott fel -, aztán jött a farizeus! Nos, testvérek, nem ártana hát minden vasárnap vagy akár minden nap egy templomban erről a szép példázatról szólni! És abban is biztos vagyok, hogy ha lenne egy ilyen templom és minden nap válogatott igehirdetések hangzanának, ahány igehirdetés, annyiféle bemenet, annyiféle ajtó nyitna be ebbe a történetbe.
Azt javasolom, hogy ma ott nyissunk be ebbe a történetbe, ahol Lukács evangélista is megnyitja a számunkra. Azért is olvastam fel az előzetes történetet, mert Lukács evangélista nem túl gyakran használja azt a szót, hogy „ímé”, mellyel nyomatékosítani akar valamit. Lukács jó történetíró, és ha olvassuk evangéliumát, ilyen kifejezéseket olvasunk egy-egy történet kezdetén: és történt, és lőn, és akkor. Ha tehát valamit így kezd: „ímé”, akkor ez valami sajátos nyomatékot jelent. Igen, itt valaki felrántja az ajtót, beront a történetbe, hirtelen megszakad a történet rendes folyamata. Mi is ez a „rendes” történet? Jézus kiküldi a tanítványait, felhatalmazza őket Isten országának hirdetésére, csodatevő erőket ad nekik. Aztán visszatérnek a tanítványok és ujjongva jelentik: Uram, a Te nevedre még az ördögök is engedelmeskedtek nekünk! Ekkor Jézus azt mondja nekik: ne azon örüljetek, hogy az ördögök engedtek nektek, hanem azon, hogy a nevetek fel van jegyezve a mennyekbe! Igen, ez a győzelem, ez a végső cél, ez az igazi diadal. De aztán maga Jézus is felujjong: örvendezett abban az órában és azt mondta: hálákat adok Neked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy mindezeket (vagyis a tanítványság és az üdvösség nagy titkát!) elrejtetted a bölcsek és az értelmesek elől és megjelentetted a kisdedeknek. Vagyis Jézus azon ujjong, hogy nem titok többé az üdvösség! Éppen ez a lényeg! Mert ha titok lenne, akkor a bölcsekhez és az értelmesekhez kellene mennünk, kik ismerik Isten kinyilatkozásának legmélyebb rétegét is, hogy tőlünk kérjünk tanácsot, mikor és hogyan találunk oda az üdvösséghez. De azt mondja Jézus, hogy előlük elrejtette ezt az Atya, és kijelentette a kicsinyeknek. Pál apostol Korinthus-beli levele visszhangozza ezt, amikor azt írja az apostol, hogy Isten a kereszt és az üdvösség nagy titkát nem az erőseknek, nem a hatalmasoknak, nem a nagyoknak, nem az előkelőknek, nem a bölcseknek, hanem a gyengéknek, a senkiknek, a bolondoknak jelentette ki. Jézus tehát ujjong. És ebben az ujjongásában  még a tanítványokat is fölemeli, akiket az imént, úgy tűnik, lehűtött valami óvatos realizmussal. Mintha ez lett volna Jézus szavában: jól van, jól van, még az ördögök is engednek nektek. Ördögöket is tudtok űzni, betegeket is tudtok gyógyítani, Isten nagyságos dolgát szívekhez elható módon tudjátok hirdetni, és tanítványságra hívtok embereket. De nyugalom, nyugalom, Isten országa még hátra van! És aztán felemeli őket: boldogok a szemek, amelyek látják azokat, amelyeket ti láttatok, mert sok próféta és sok király (a régi szentek, a nagyok, a jövendölők, az Illések, az Ézsaiások, a Dávidok, a Salamonok!) kívánták ezt látni és nem láthatták és kívánták ezt hallani és nem hallhatták. Egyszóval tehát emelkedünk felfelé. Ez a Jézus titka,  – fantasztikus módon fel tud bennünket emelni.
És ekkor... De nem azt mondja Lukács, hanem azt mondja, ímé! Valaki berúgja az ajtót, valaki beront az örvendezés kellős közepére, és – ha szabad ezt mondani – elrontja ezt az örömet. Ilyet mindannyian, szinte minden nap átélünk: együtt vagyunk a családban vagy baráti közösségben, örvendezünk, ujjongunk, lelkesek vagyunk, és egyszer csak betoppan valaki, és beszúr egy minden porba döntő kérdést,  – ímé... Ez a szó, ímé, ez afféle rámutató szó. Az illető rábök valamire: ímé. Nálunk ezt úgy mondták odahaza, faluhelyen, hogy benyomja a pumpát a küllők közé. Megyünk a biciklivel, felborulunk, – ímé. Nos, azt mondja ez a törvénytudó, kísértvén Jézust: Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet elvehessem?
Itt a bemenet, érezzük mindannyian, hiszen az imént Jézus éppen erről beszélt a tanítványoknak: azon örvendezzetek, hogy a nevetek fel van jegyezve a mennyben, azon örvendezzetek, hogy örök élet várományosai vagytok, azon örvendezzetek, hogy az üdvösség valósága, ereje átárad rajtatok, éspedig olyan erővel, olyan jelenségek körévben, amit sok próféta és sok király vágyva vágyott látni, de nem láthatott. Örök élet? Nos, Mester, mit kell tenni, hogy elnyerjem az örökéletet?
Az első, amit a történet kapcsán ki kell emelni (és ez már egészen elérkezik hozzánk), ez a kis szó, itt Lukács evangélista elbeszélésében, ez az „ímé”, ez egészen hozzánk elmutat, a mai keresztyénségig is elmutat! Mert az a magától értetődőség, ahogyan Jézus elindítja ezt a beszélgetést, eltalál minket is. Nem akarok pszichologizálni, mégis egy kicsit szükség van rá. Hiszen ha valaki beleront a mi örömünkbe, valamit odavág az asztalra, az első kérdésünk mégis az lenne: mit keres a csizma az asztalon? Hogy jössz te most ahhoz, hogy nem hagysz bennünket örülni? Emlékszünk, nem volt régen – pár napja? – bocsánat, hogy így mondom, így volt: bulizott az egész ország. Győzött a magyar fociválogatott, tovább jutott a csapat, mindenki ujjongott, lelkesedett. Hirtelen egyszer csak rájöttünk, hogy milyen csodálatosak a mi focistáink. Ám valaki írt egy cikket arról, hogy nem ér ez az egész semmit, egyébként is X-lábúak a játékosok, csak szerencséjük volt.  És akkor az egész ország rárontott erre a szerencsétlenre íróra: ünneprontó! Talán Jézusnak is előbb az ünneprontásról kellene néhány szót szólnia! És más történeteket olvasva, látjuk, hogy Jézus is értette azt a fajta beszédet. Tudott Ő odacsapni, tudott Ő visszamondani. Mentek hozzá és kísértették, de Jézus átlátta a szándékukat, és így kezdte válaszát: képmutatók...! De itt semmi ilyesmi nincs, hanem az a megdöbbentő dolog áll előttünk, hogy milyen magától értetődő ahogyan Jézus a szeretet törvényéről kezd szólni, ahogyan erre tereli a beszélgetést. Magától értetődő. Azt mondja Jézus a törvénytudónak: nézzük, mi van megírva a törvényben? Mert a törvényben meg van írva az üdvösség útja! Igen. Le van írva. Tehát: mit olvasol, mit mond a törvény? Ekkor a törvénytudó felmondja a szeretet nagy parancsolatát, pontosan, szépen, szabatosan.
Nos, vegyünk a szívünkbe, hogy a legbonyolultabb helyzetekben, amikor minden borulni látszik, amikor a mi kevés kis örömünket elveszik, amikor berontanak az életünkbe, rákérdeznek a keresztyénségünkre, mit ujjongtok itt, mit lelkesedtek itt, mit tapsoltok, mit mosolyogtok, mondjátok csak: mit kell csinálni, hogy örök életünk legyen? – nos, ilyenkor megtanulhatjuk Jézustól ezt a magától értetődöttséget, ezt a természetességet. Lám, olyan evidens, meg van írva a törvényben, Isten ezt a tudtunkra adta. Nincs min vitatkozni, nincs itt mit tovább firtatni!
Mégis, kedves testvérek, ezek után azt olvassuk, hogy az írástudó igazolni akarja magát, és visszakérdez: ki az én felebarátom? Ez egy nagyon fontos kifejezés, ti. hogy igazolni akarta magát... Ennél a szónál álljunk meg egy percre. Igazolni akarta magát. Itt a görög a dikaió ige áll, és ez a jogi igazságra utal. Tehát nem filozófiai, hanem a jogi igazságról van szó. És ez lesz az, amelyről majd Pál apostol az evangélium hirdetése során olyan sokat beszél, hogy ugyanis az ember nem tudja magát igazolni Isten előtt. Mert bár a törvényben meg van írva az üdvösség útja, a törvény azonban csak leírja az utat, erőt nem ad hozzá, annak az erőnek máshonnan kellene érkeznie, mert a megromlott emberi életben nincs meg ez az erő. Ez az ember nagy tragédiája: az eszével, a szívével, a lelkével igent mond Isten rendjére: szeresd az Urat, szeresd felebarátodat. Azt mondja egy másik helyen az apostol: ez ellen nincs törvény. A szeretet törvénye ellen nincsen törvény! És mégis, abba bukunk bele, nap mint nap, hogy  ez nem megy, ezt nem tudjuk megcselekedni. A törvénytudó tehát mintegy igazolni akarván önmagát, belekezd annak firtatásába, hogy mennyire tudja az ember elosztani a maga embertársi szeretetét. Először, a legtermészetesebb és egyébként a törvényben is leírt módon, az övéit szereti az ember, a háza népéről gondoskodik, aztán a környezetéről gondoskodik, a hozzátartozóit szereti, a rokonságát, a fajtáját, a nemzetét, így tágul a kör. De ahogy tágul a kör, érezzük, hogy egyre inkább csappan a szeretet-muníció. Papíron – ezt szoktam a konfirmandusaimnak mondani – én minden eszkimót nagyon szeretek. Azért, mert egyet sem ismerek közülük. De amikor betoppan az életünkbe, akkor elkezdődik az ember őrült drámája. Ha elviszem az erőmet messzire, akkor a feleségem meg a gyerekem, meg a rokonom, meg a nemzettársam kéri rajtam számon, hogy elvitted tőlem a szeretet erejét, a cselekvés eszközeit, a módjait, elvitted tőlünk oda. És miért? Jó fej akarsz lenni? Ez ma igen divatos, tele van a világ utazó szeretetügynökökkel, akik kis bőröndbe beteszik a szeretetadagot, hátat fordítanak családnak, rokonságnak, nemzetnek, hazának, és elmennek a világ végére, ott kibontják és osztogatják. Sőt, lefotózzák magukat, aztán felteszik a face-bookra, lám ő milyen nagyon szeret. De nem mai dolog ez. A törvénytudó, igazolni akarván önmagát, felteszi mondannyiunk drámai kérdését: ki az én felebarátom? Ki az, akire oda kell irányítanom minden szeretetemet, akire nézvést azt mondja a törvény, szeresd felebarátodat, mint önmagadat!? Most nem akarom végigmondani az irgalmas samaritánius példázatát, ismerjük jól, és félek attól, hogy majd nekem is a „farizeus” fog a számra fordulni, tehát csak a végét mondom. Megkérdezi Jézus a történet végén: mit gondolsz, ki volt a felebarátja annak, aki a rablók kezére esett?
Azért fontos ez, mert mi ezt a kérdést meg szoktuk fordítani. Mi ezt úgy szoktuk magyarázni, hogy lám, ott van a samaritánus, az ősi ellenség... Ha most Írországban lennék, nagyon könnyen tudnám magyarázni: protestánsiok-katolikusok. Nagyjából ilyen volt a régi Izraelben, a fogság után az, amikor a zsidók hazajöttek a fogságból és azt találták, hogy Samáriába betelepítettek a babilóniaiak egy népet, azok felvették a zsidó vallást, de valami régi formáját. Örök ellenségeskedés támadt közöttük. Vallási alapon. Maga Jézus mondja egy helyen, mikor kiküldi tanítványait a samaritánusok falvaiba: ne menjetek be, mert nem küldettem máshoz, csak Izrael háza népéhez (Máté 10,5). Itt valami nagy ellenségeskedés volt. Ezért úgy szoktuk a példázatot magyarázni, hogy ott van az az agyonvert ember, jön a samaritánus, könyörületre indul.... És így kell nekünk is tenni, meglátunk egy megvert embert, egy elesett embert, oda kell fordulnunk hozzá. Igen, egész történetet mond el Jézus kilenc egyszerű szóban, meglátta, oda ment, megkönyörült, bekötözte sebeit, olajat és bort töltött rá, rátette a barmára, elvitte a vendégfogadó házhoz, gondját viselte, pénzt tett le érte. Kilenc szó, kilenc ige – ez egy történet. De milyen érdekes a Jézus kérdése, még egyszer olvasom, gondolkozzunk rajta. Azt mondja: mit gondolsz, ki volt a felebarátja annak, aki a rablók kezére esett? Ki volt a felebarát? – a samaritánus – vagyis az ellenség! Nagyon fontos itt a nézőpont. A nézőpont itt ugyanis azé az emberé, aki Jeruzsálemből Jerikóba ment, rablók kezére esett, megverték, kirabolták, ott hagyták félholtan. Jön a lévita, jön a pap, a hivatalosak, a törvény megélői, az igazság hirdetői, elkerülik. A felebarát elkerüli a felebarátot.  Zsidónak zsidót szeretni örök törvény volt. Magyarnak magyart szeretni örök törvény, románnak románt szeretni örök törvény, angolnak angolt szeretni örök törvény. Az előbb beszéltem erről. Kit szeretünk első körben? A sajátunkat. De ők elkerülik. És jön harmadjára az ellenség! A samaritánus az ellenség. Tehát két ellenség van itt. Az egyik összeverve, a másik jön az úton. Ki volt a felebarátja annak, aki ott feküdt az úton, akit kiraboltak? Az ellenség.
Kedves testvérek, nem értjük jól a történetet, ha – bocsánat, hogy így mondom – egy szentimentalista racsit csinálunk belőle, amivel aztán kenegethetik a keresztyének a lelküket, hogy, úgymond, mi irgalmas samaritánusok vagyunk, mi mindenkin megkönyörülünk, mi mindenkin segítünk, mi adunk, osztunk. Lám, ma is erről szólt a hirdetés, legyünk irgalmas samaritánusok. Igen, legyünk azok! De azt is tudni kell, hogy aki irgalmas samaritánus akar lenni, az az ellenséghez megy, az ellenséghez térdel le, az ellenségét emeli szamarára. Ezért olyan drámai az szó, amit Lukács mond és Jézus is hangsúlyoz: megkönyörült rajta. Nem megsajnálta, nem megesett rajta a szíve, hanem megkönyörült rajta, mint amikor a háborúban két ellenséges katona összeütközik, az egyik összeomlik és a másik nem öli meg; megkönyörül rajta. Mint amikor a bíró látja a delikvensen, hogy bűnös, aki méltó az ítéletre, de a bíró megkönyörül rajta és fölmenti. Mint amikor igazam van valakivel szemben, igen, igazam van, de lemondok az igazamról. Megkönyörülök. Ez sokkal több, mint a szánalom. Az is nagy dolog, mert a keményszívűség is rettenetes valami. Ez azonban itt az ellenségeskedésnek a feloldását jelenti, vagyis azt, hogy az ellenség felebaráttá teszi magát, az ellenség belép a felebarát helyére...
Mi onnan léptünk be ebbe a történetbe, hogy Jézus ujjongott, és azt mondta, hogy: hálákat adok Neked, mennyei Atyám, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől és kinyilatkoztattad a kisdedeknek, mert így volt Neked kedves. Aztán azt mondja a tanítványoknak, hogy ujjongjatok ti is és legyetek boldogok, mert olyanokat láttok, amit sok próféta és sok király akart látni és nem láthatott! És mi az? Éppen az, amikor az ellenségből felebarát lesz. Mert mi az – megint emeli Jézus föl a tanítványokat –, amikor Isten megbékél és megirgalmaz nekünk? A könyörületnek, a megirgalmazásnak, a samaritánusi létnek, a szeretet betöltésének ez a legrejebb  titka, és ezzel kell kezdenünk, itt lépünk be a történetbe. Mert lehet, hogy ez a törvénytudó egy pillanat alatt elrontotta az örömet, mert bejött egy kukacoskodó kérdéssel: ki az én felebarátom? Jézus meg rámutat az ellenségre és azt mondja: ő a te felebarátod! Miért? – Mert megkönyörült rajtad. Hogyan? Nem azért a felebarátom, mert én megkönyörültem rajta, hanem ő az, aki megkönyörült rajtad. És emeljük most ezt vízszintes síkból föl, vertikálisan, Isten felé. Azt mondja Pál apostol a második Korinthusi levélben: Krisztusért járván követségben, mintha Isten kérne általunk, béküljetek meg az Istennel, mert Ő a Krisztusban már megbékélt veletek. Ezt mondja János evangélista a levelében: mikor mi még bűneinkben voltunk, Isten elbocsátotta az Ő egyszülött fiát... Mikor mi még úgy gondoltuk, hogy az Isten és az ember viszonya az, hogy perben s haragban vagyunk egymással és mi majd megkeressük útját-módját annak, hogy miképpen engeszteljük meg az Istent, hogyan édesgessük magunkhoz, hogyan kérjünk fegyverszünetet, hogyan bírjuk rá Istent, hogy hagyjon békén.... nos, akkor felragyog az evangélium, az örök élet titka, a szeretet titka! És ez a szeretet törvényének is a gyökere, hogy Isten (a Te ellenséged, ugye!) meglátott, hozzád jött, megkönyörült, fölemelt, bekötözte sebeidet, a barmára tett, elvitt a vendégfogadó házhoz és megadta az árát annak, hogy meggyógyulj és élj!
Ki az én felebarátom? – ezt kérdezi mindenki, aki okoskodik, Jézus meg azt kérdezi: mondd meg, mit gondolsz, ki volt a felebarátja annak, aki a rablók kezére esett? Ki volt a felebarátja annak, aki a bűn kezére esett? Ki volt a felebarátja annak, aki az elveszés kezére esett? Ki volt a felebarátja annak, aki a halál kezére esett? Ki volt a felebarátja annak, aki már-már halott, de biztos, hogy nem él igazán? Ha tudod a választ, akkor eredj el, és cselekedj te is akképpen.
Ámen

Bár a bibliai bölcsesség azt mondja, hallgasson a közrendű a hatalmasok asztalánál, most Nagyhétben – virágvasárnap és templom megtisztítása után, és a kereszt és a feltámadás előtt – bátorsággal kell szólalnom, Nektek is, megköszönve, hogy közrendű asztalához ültetek. Valaki, értesülvén a ma esti együttlétről, előre elolvasta magának a mai Igét, ami persze, szabálytalan háló előtt halászás, és felvetette: mi lenne, ha most Dániel megrendítő imádságát hoznám ide?
Ez az esdeklés a strukturált reménytelenségben szól (mert van ilyen), ez a Biblia nyelvén a fogság. De van ennek a szép könyörgésnek előzménye is –, azt mondja a próféta: megfigyeltem az esztendők számát, amelyekről az Úr szólott egykor Jeremiás prófétához, évszázadokkal a fogság előtt -, hogy hetven esztendő lesz a fogság; megkerestem hát az Urat, a jövendölést adó és a jövendőt birtokló Istent, böjttel és zsákban és hamuval – imával és könyörgésekkel. S mondja mindegyre: Uram, ne késsél! Lám, Dániel is háló előtt halászik.
A strukturált reménytelenség a dolgok megváltozhatatlanságát idézi, azt a helyzetet, amikor nem tudjuk, hogy vannak-e esélyeink –, egész pontosan: amikor minden csak puszta esély, eshetőség, mintha valami erdőben bolyongana az ember, ahonnan kiutat keres, de semmi sem jelzi, hogy merre kell indulnia. Uram, kiált Dániel: hallgass meg, Uram, bocsáss meg, Uram, figyelmezz és cselekedjél, ne késsél! Mennyi alázat és mennyi szorongás van abban, ahogy összefogja összes imádkozó elődjének kéréseit: hallgass meg, bocsáss meg, figyelmezz, cselekedj, ne késsél – ez utóbbi mindenkor a szorongatott ember kiáltása. Ilyenek a Krisztus szavai is a kereszten: szabadíts meg, ne légy messze tőlem, ments meg, hallgass meg –, éppen akkor, amikor így kell kezdeni: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet! (22. Zsoltár) A fogság és a halál precízen megszervezett valósága a gonosznak –, de aki odafigyel a hetven esztendőt jósló régi prófétára, akit a maga korában nem hallgattak meg, és aki belehallgat a Krisztus jövedölésébe önnön szenvedéséről és haláláról – és feltámadásáról, az éppenséggel nem tudja még a fogság végét, és nem tudja az utolsó ellenség, a halál legyőzetését, de reméli, és ezért könyörög: böjtben, zsákban és hamuban. Mert Isten elment népével a fogságba is, mert Isten ott volt Krisztussal a keresztnél is, és elment érette a sziklasírig. Ezért imádkozunk a legnagyobb rossz közepette is, ezért reménykedünk reménység ellenére.
Dániel imádságában – szemben a zsoltárok múltra hivatkozó, csodálkozó ámulata mellett – megcsendül egy talányos szó is: amikor Isten ítéletéről beszél, tudniillik arról, hogy a hűségszegés miatt kiömlött az átok és az esküvel tett fenyegetés, azt mondja: ébren volt az Úr a veszedelem felett (ezt a méltatlanul feledett erdélyi zseni, Kecskeméthy István fordításában olvassuk így). Őrködött az Úr a veszedelem felett, készen tartotta a fenyegetést – ébren volt felette. Ez a mi labiritnus-létünk borzasztó riadalma, – éberen őrködik az Úr a veszedelem felett (Dániel Jeremiától kölcsönzi a szót, Jeremiás 31,26; 44,27). És mégis, van egy másik virrasztás is, amely minden szenvedés paradoxonját mutatja, ez a mi Krisztusunk virrasztása a Gecsemáné kertjében; de ez a ébrenlét virrasztás a kegyelem fölött, ez a legmélyebb és szent isteni készség virrasztása, kiárasztani az irgalmat, szétpattintani a reménytelenség burkát, megtalálni az utat, látni, amint felvirrad a szabadulás hajnala: életért készül meghalni az Úr, – virradatért virraszt a Megváltó.
És persze, Dániel: református. Azt mondja: mi nem a mi igazságainkért hullatjuk elődbe könyörgéseinket, hanem a te nagy irgalmasságaidért! Nincsen igazságunk Isten előtt – Kierkegaarddal szólva: Istennel szemben sosincs igazad! De tegyük hozzá, akkor viszont Istennél van az igazad, mert irgalmassága áthatja az eget és a földet. Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené (Róma 9,16).
Böjttel és zsákban és hamuval – imával és könyörgésekkel...így kereste meg Dániel az Urat! Nagy kiáltozásokkal, és könyörgésekkel és könnyhullatásokkal – így járult a halálból szabadító Istene elé Krisztusunk; és meghallgattatott istenfélelméért és örök üdvösség szerzője lett mindazoknak, akik neki engedelmeskednek (zsidó levél 5).  Most, éppen ma is, úgy látjuk: ébren van az Úr a veszedelmek felett –, s majd meglátjuk: virraszt az Úr az ő kegyelmei felett is, mert nem igazságunkért, hanem irgalmasságáért hozza el szabadítását.
Ámen

Nehéz erről a szakaszról beszélni, mert ha jól számolom a titulusokat, akkor legalább abból az ötből, amit  Jézus tilalmaz nekünk, hármat mindjárt magamra is kellene venni. A gyermekeim apunak vagy atyának szólítanak, van doktori címem, és időnként azt is mondják: püspök úr, amit lehetne mesternek is fordítani – és talán még a többi is ideesik. Mindazonáltal két szoros vonatkozást szeretnék a felolvasott szakaszhoz csatolni.
Virágvasárnap után vagyunk Jeruzsálemben. Már sok vita lezajlott Jézus és a korabeli vallási, politikai elit között.  Aki megteheti, állítson tükröt az itt elhangzottak elé, és ez a tükör legyen a Hegyi Beszéd. Ebben éppen a fordítottját látjuk a vitáknak. Amit Jézus a Hegyi Beszédben tanít az imádkozásról, böjtölésről, adakozásról, az most templom tornácában mást is mutat, mint a vallási életgyakorlat szükségeit. A képmutatók megfeddése, vagyis a politikai, vallási elit bírálata melyebb a puszta kritikánál. A mestereket és a doktorokat megilleti a stallum, igen. Sőt, mondja Jézus, ha nektek valamit parancsolnak (ti. Isten törvénye alapján), azt meg kell tennetek,  de ne éljetek úgy, mint ők. Vagyis ne legyetek a követőik, mert ők csak szájukkal tisztelik Istent, és nem cselekedeteikkel. Tehát úgy tűnik, Jézus semmi egyebet nem tesz itt, egyszerűen hatalom-kritikát gyakorol. Ez manapság divatos foglalatosság, a hatalom leleplezése izgalmas ügy, és időnként az egyházban is szükséges. Ám a szakasz végén van néhány szó, amely kapcsán azt kell mondanunk, mélyebbre mutat itt minden.
Elsőre úgy tűnik, hogy Jézus beszéde leleplezések sorozata. Ám ha figyelembe vesszük a körülményeket, akkor az utolsó szavak igazán megrázóak. Azt mondja az evangélista, ekkor szólt Jézus a sokaságnak, és tanítványainak. A bibliatudósok szerint, Jézus szolgálatának a jellege mindig nyilvánosságot feltételez, akkor is, ha az evangélisták nem jelzik ezt külön. De ha jelzik, márpedig most Máté jelzi, akkor ez azt jelenti, hogy egyenesen hozzájuk beszél. Nem a farizeusoknak, nem az írástudóknak, nem a képmutatóknak, nem a doktoroknak, hanem követőinek és a sokaságnak beszél. Tehát nem a farizeusoknak mondja, hogy ne szólíttassátok magatokat mesternek, és ne tűrjétek, hogy atyáknak szólítsanak benneteket, és doktorok se legyetek, hanem mindezt a követőinek mondja, akik nem mesterek, atyák és doktorok.
Mint ahogy a végén is azt mondja: hanem aki nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok. Ezt fordítva ismerjük, és úgy is mély jelentősége van, de ki kell egészítenünk, hogy teljessé legyen. Fordítva jól ismerjük azokból a helyzetekből, amikor a tanítványok egymás között vetekednek. Ki a nagyobb? Zebedeus-fiak? Jeruzsálembe menet odasompolyognak Jézushoz és azt mondják: Uram, amikor eljössz a Te országodba, add meg nekünk a jobb- és balkéz felől való ülést. A közvélemény-kutatás azt mutatja, hogy nekünk áll a zászló, nyerni fogunk, és bizony,  előre el kell osztani a posztokat. Így van ez a politikában. Ha egy párt nyerőre áll, előre meg kell beszélni, ki lesz a belügyminiszter, ki lesz a külügyminiszter. Aztán, ha kihirdetik az eredményt, fel is áll az új kormány. Ezt hallva, mondja az evangélista, a többi tíz megorrolt. Összevesztek, vitatkoztak. Jézus azonban arra inti őket, hogy aki nagyobb akar lenni közöttük, az legyen a legkisebb. Aki első akar lenni, az legyen az utolsó, és szolgáljon mindenkinek.  De most nem ezt mondja, figyeljük a szavakat! Azt mondja itt a tanítványoknak, a követőknek: aki nagyobb közöttetek – mondhatnám így is, aki már nagyobb közöttetek –, az legyen a ti szolgátok.  Tegyük egymás mellé ezt a kettőt, és így értjük jól teljesen.
Mert  ha a 21. században lehet, szabad, és időnként kell még az egyházban is hatalom-kritikát  – doktor-kritikát, professzor-kritikát, mester-kritikát, atya-kritikát – gyakorolni, vigyáznunk kell! Mert a Jézus szavából – nevezetesen: aki első akar lenni, legyen az utolsó – könnyen csinálunk egyfajta elsőség-megszerzési taktikát. Első akarok lenni, ezért a sor végére állok. Én akarok legfelül lenni, ezért legalulra állok.  Ismerjük jól, ezt az érzületet. És halljuk, talán a saját szavunkat: Uram, én mindig hátul állok! Én tolom a szekeret! Én takarítok fel, én csinálom a piszkos munkát, én csinálom, amit senki nem vállal, ott állok mindig hátul, mikor szólítasz már előre? Mikor lesz már jutalom? Mikor kerülök már felülre? De nem is kérdezzük ezt, hiszen már előre odaadtuk ezt önmagunknak. De sok ilyen érzés van, és mennyi kellemetlen szembesülés. Úgy vagyunk leghátul, hogy közben már úgy viselkedünk, mint akik legelöl vannak. A szolga, aki királykodik. Erre  is van Jézusnak figyelmeztető példázata, arról a szolgáról,  aki uralkodik a többin, basáskodik fölöttük. Miért? Megelőlegezte magának a hatalmat, ami nem is az övé. A sor végén kellene állnia, fölülről alulra kellene állnia, vállára kellene venni a dolgokat, vinnie kellene, de várja a tapsot, a minősítést, a  kitüntetést.
Visszatérve az igéhez, azt mondja Jézus: vannak nagyobbak. Jézus nem volt kommunista, sem anarchista, így modja: vannak elsők és vannak utolsók. Vannak vezetők és vezetettek. S ebben aiban benne van az is,  hogy vannak kisebbek és nagyobbak. De aki nagyobb, mondja Jézus, az most legyen mindenkinek a szolgája. Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig magát megalázza, felmagasztaltatik. Ismerjük az erre vonatkozó szép zsoltárverseket, a messiási zsoltárból, a vigasztaló zsoltárokból, és a szép prófétai beszédeket is, miszerint Isten a kevélyeket messziről sem ismeri. Isten elkerüli azt, aki folyton előre törekszik, elkerüli azt, aki felnyomja magát a másik hátán az égbe. Nagy isteni titok ez, mert a zsoltár szavai szerint, a hírüket sem ismeri. Aki megalázza magát, vagyis aki alááll a sorsának, és isteni parancsként szolgálatból, hűségből végzi a dolgát, azt fogja Isten felmagasztalni.
Talán ezekben a napokban, amikor az egyetem oktatói és diákjai módot kapnak arra, hogy informálisan legyenek együtt, vagyis nem a tanórák kötelékében, nem árt, ha ez a különös ige belénk világít, és nem a mi hatalom-kritikánkat erősíti fel, hanem az isteni helyretételt hozza a szemünk elé. Isten  így teszi helyére a dolgokat. Mert miért lehet nagyobb valaki? Miért lehet több valaki? Miért lehet előbb valaki? Azért nagyobb, hogy többet hordozzon. Azért van elől, hogy jó irányba vezessen. Azért van felül, hogy felemeljen másokat is, akár maga fölé is. Aki ezt a titkot igazán meg akarja érteni, azt a Filippi levélhez irányítom, ahol Pál apostol Krisztus titkáról szólva így buzdít bennünket: az az indulat legyen bennetek, amely a Krisztusban volt., aki, mikor Istennek formájában találtatott nem tekintette zsákmánynak és ragadománynak, hogy az Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, szolgai formát vett fel, és engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig; ezért Isten felmagasztalta Őt, és olyan nevet adott neki, mely minden név fölött való, amely névre minden térd mennyeieké, földieké, föld alatt valóké meghajol, és hirdeti, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére (Fil 2,5sk). Ha meghajtjuk a térdünket, és kimondjuk, hogy Ő az Úr az Atya Isten dicsőségére, akkor már közelebb hajoltunk ehhez a nagy titokhoz. Nos, hadd kérjem a mestereket, a tanítókat, a doktorokat, az atyákat és minden leendő nagyobbat, legyenek a többiek szolgái! Aki magát felmagasztalja, megaláztatik, aki pedig magát megalázza, aki pedig odaáll a legalulra, ahova Isten állította szent küldetéssel, az felmagasztaltatik. Némely akadémikus szerint a magyar nyelv nem tűri a passzív szerkezetet.  Én azonban szeretem ezt a passzívumot: aki megalázza magát, az felmagasztaltatik. Vagyis Isten fogja felmagasztalni. Aki megalázza magát, az nem felmagasztalja magát, hanem Isten fogja őt felmagasztalni. Mit jelent ez? Életemben, minden dolgomban, munkámban és hivatásomban, privát- és közéletemben, emberi kapcsolataimban odaállítom magamat, ahova az Isten küldött ott. Aztán pedig az Ő dolga lesz, hogy mikor emel fel, mikor állít dicsősége fényébe, mikor koronáz meg örök és végtelen irgalmasságával. Doktorok, atyák, mesterek, tanítók, nagyobbak! Alázzuk meg magunkat együtt közösen is imádságunk szavában!
Ámen

Ma, amikor egy 111 esztendeje felállított, a második világégés idején "szíven lőtt", majd pár éve "eltüntetett"  szobrot a közösség újra felállít, ma, amikor Békésből eljöttek a rokonok és a barátok megemlékezni a 230 éves kitelepülésről, és ma, amikor itt, az ittebeiek a templomuk 150 éves fennállását is ünnepelik, e számok közé  sok gondolatot, kérdést, felvetést oda tudunk mi is tenni. De milyen jó, hogy Isten igéje a hálás ünnepben a jövőre nézve is reménységet gyújt bennünk, és ugyanazzal a hívó szóval fordul hozzánk, mint amit itt a prófétánál hallunk. Hadd olvassam még egyszer: nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti utaitok az én utaim. Három vonatkozást kell ennek az isteni szónak a kinyilatkoztatásában megértenünk.
Az első, amit többnyire minden magyarázó hozzáfűz ehhez a szakaszhoz, hogy voltaképpen itt mégiscsak arról van szó, hogy a teremtő Isten és az Ő teremtménye, az ember között olyan véghetetlen nagy távolság van, olyan nagy a különbség, hogy Isten joggal mondja: az én gondolataim nem a ti gondolataitok. Mindegy mit gondol az ember, mindegy mit talál az ember, mindegy, mit fedez fel a világból, mindegy mit tud kikutatni, fel nem ér az isteni gondolatokhoz. De most ezen az ünnepi órán ezt a megközelítést hagyjuk meg a filozófusoknak, akik azt mondják, hogy minél többet tud az ember, annál többet nem tud. Mi most csodáljuk Isten véghetetlen nagyságát, örökkévalóságát, végéremehetetlenségét, örök bölcsességét. Csodálattal visszhangzik szívünkben a prófétai szó: nem az én gondolataim a ti gondolataitok.
Továbbá, sokkal közelebbi magyarázata is van ennek az igének, és ez már sokban hasonlítható a mi helyzetünkhöz. S ha valahol most éppen más évfordulókat is ülnek, a közös sorsba az is beletartozik. Azért mondja az Úr az Ő népének, hogy nem az én gondolataim a ti gondolataitok, mert Isten ismeri a gondolatainkat, és tudja, hogy mit gondol az ember a maga sokféle nehéz és nyomorult helyzetében. Hadd idézzek csak a próféta korából néhány efféle emberi gondolatot. Az egyik az volt, amit egy másik próféta, Ezékiel idéz fel. Isten népe az ítélet idején, amikor fogságba hurcolták őket, lerombolták a templomot, elveszett az önállóság, és csak a szívekben élt a hazatérés reménye, mondogatni kezdték: az atyák ették meg az egrest és a fiak foga vásott bele. Ez az ember gondolata. És úgy véljük, hogy ez a történelem logikája. Az atyák ették meg az egrest ... Ferenc József bevitte az országot a háborúba, Tisza István ugyan ellenezte, de aztán ő is vitézkedett, és elvesztettük a háborút, és jött a békeszerződés, és elcsatolták az országrészeket, - az atyák ették meg az egrest, az atyák rontották el a dolgot, az atyák tévedtek rossz útra, és a mi fogunk vásott bele. De már Ezékiel prófétával is azt üzeni Isten az Ő népének, hogy kipusztítom ezt a mondást közületek, mert minden nemzedék önmagáért felel (Ezék 18). Mert az az Isten nagy történelmi törvénye, és ez a mi legmélyebb, megrendítő tapasztalatunk, hogy nekünk nem az atyák problémáit kell megoldanunk. Én, testvérek, bizonnyal megnyertem volna a mohácsi csatát. Mi itt mindannyian megnyertük volna. 1848 dicső forradalmát biztos diadalra vittük volna. És az I. világháborút is megnyertük volna. No igen, mi már tudjuk, hogy kellett volna azt csinálni. De most, 2016-ban, ezen a március 15-én és majd holnap a reánk rótt feladatot kell megoldanunk. És a feladatunkban meg kell találnunk az Isten gondolatait. Mit mond az Úr?
És harmadsoron, látjuk, hogy Isten valakit elküld a népéhez. Ézsaiás próféta könyvének 53. részében egészen világosan kibontakoznak előttünk ennek a küldöttnek a vonásai, akit mi az Úr szolgájának nevezünk. Azt mondja róla énekében a próféta, hogy utálatos volt, mi nem akartunk rá nézni sem, betegségekkel volt tele, és azt gondoltuk róla – mert így gondolkodik az ember –, hogy Isten ostorozza, veri, adja gyalázatra. Afféle magatehetetlenke ez a valaki, aki ki sem nyitja a száját, olyan, mint a juh, amikor viszik a mészárszékre. Néma. Sőt, olyan, mint a bűnbak, aki hallgat, miközben a többiek széttépik. Így mondja a próféta, hadd hangsúlyozzam: mi azt gondoltuk, hogy Istentől ostoroztatik, verettetik; pedig Isten őáltala szerzett nekünk szabadulást. Tudjuk, amit a próféta leírt, az jövendölés az Úr Jézus Krisztusról, aki nem nyitotta ki száját, és néma maradt, mint a bárány, amikor mészárszékre viszik, aki a fájdalmak férfia volt, akit megköpdöstek, keresztre feszítettek, –  és akkor is azt gondolták, hogy Ő az Isten verése (így fordítja Kecskeméti István, a nagy kolozsvári bibliatudós). De Isten mást gondolt, Isten ő általa készített nekünk szabadítást. Nos, azt mondja az Úr: nem az én gondolataim a ti gondolataitok...
Mit gondol az ember elesettségében, megvertségében, betegségében, magányában, vigasztalhatatlan állapotában? Ismeritek, ugye, azt a pillanatot, amikor valaki annyira belekeményedik a lesújtottságába, hogy elüti magától a vigasztaló kezet is? Akinek gyermeke vagy unokája van, tudja, milyen az, amikor sír a kicsi, mert nem kap meg valamit, s hiába hajol fölé édesanyja, édesapja, nagyapja, nagyanyja kedvességgel, ő elüti a vigasztaló kezet. De ez a gyerek. Ennél a magyar ember többet tud dühében. Ahogy ezt a szobrot itt egykor egy hőzöngő szerb katona szíven lőtte, úgy tudná a magyar ember keserűségében, nekiereszkedettségében szíven lőni az Istent. Illés Gyula írja A hunok Párizsban c. beszámolójában, hogy egyszer a franciák megkérdezték tőle, miért fenyegetik a magyarok Istent? Merthogy amikor a magyar nekikezdett nótázni, akkor felemelt újjal bömbölt az égre, amit ez a francia úgy értett, hogy a magyar ember fenyegeti az Istent. Mert a magyar csak sírva tud vigadni. Mert az örömébe is keserűséget fűz. És ugyanazt mondja, amit régen mondtak a zsidók is Babilonban: az atyák ették meg az egrest, és a mi fogunk vásott bele. Meg azt mondják: elhagyott minket az Isten. Meg azt mondják, hogy: Isten levette rólunk a kezét. Meg azt mondják, hogy: csak a magyar ember bujdokol ebben a világban árnyékban és sötétségben. De mit mond az Úr? Az én gondolataim nem a ti gondolataitok! Isten nem azt gondolja felőletek, amit ti gondoltok önmagatok felől. Hanem ezt mondja: keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok Őt segítségül, amíg közel van!
Tudjátok, milyen érdekes ez, hogy amikor az ember azt gondolja, hogy mérhetetlen távolságban van tőle Isten, utolérhetetlen távolságban, amilyen messze van az ég a földtől, olyan messze van tőle Isten - tehát amikor a magyar ember filozofálni kezd, akkor van az Isten a legközelebb. Mit mond a prófétával Isten? Keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok Őt segítségül, amíg közel van! Isten akkor van a legközelebb, amikor azt hiszed, hogy a legtávolabb van tőled. Mert Isten közelebb van a szívedhez, mint te önmagadhoz. Mert Isten jobban ismer téged, mint te önmagadat. És mi az Isten gondolata? Hogy keressétek őt, hogy kegyelmet találjatok. Hívjátok Őt segítségül, hogy segítséget kapjatok. Mert Nála kész van a kegyelem.
Aztán megfordítja az Úr a szót a prófétánál, és azt mondja: nem a ti utaitok az én utaim. Ezt pedig a legegyszerűbben abból a szép képből értjük meg, amit utána mond a próféta. Ilyen az Isten útja: ahogyan leesik kora tavasszal az eső, és megtermékenyíti a földet, majd kicsirázik a vetés, és aratása lesz a magvetőnek és kenyere az éhezőnek, nos, ilyen magától értetődő eltökéltség van az Istenben. Amit Ő elhatározott, azt meg fogja cselekedni. Éltető igét ad, az életünket meddőségből termőre fordítja, ürességből áldásra vezet, menekülésből boldog és biztos letelepedésre viszi életünket. Átfordítja az életünket a menekülésből az Istenhez való közeledésre. Ebben Isten eltökélt.
Nemrégiben olvastam egy laikus magyar prédikátornak, Szikszai Béninek az önéletrajzát. A két világháború között sok helyen az ő prédikálása nyomán ébredt meg a magyar emberek szíve az Isten iránti szeretetre. Ám, ahogy ez szokott lenni, sokan féltek ettől az embertől. Én is találkoztam vele gyerekkoromban, röntgenszeme volt. Nála nem lehetett mellébeszélni, akire ő ránézett, az fújhatta a magáét, ő belelátott a lelke aljáig. Sokan féltek tőle, mert szigorú is volt, ítélkező is volt. Igen, néha küld hozzánk Isten ilyen embereket, akik révén olyannak mutat meg önmagunknak, amilyenek vagyunk. Olvasom az életírásában is, ahol egy keresztyén asszonyságról beszél, aki nagy, szent, tiszta életben élt, és rettenetes ítélkező volt. Azt írja róla ez a laikus prédikátor, hogy persze ennek az asszonynak könnyű volt ítélkezni, mert őt bizonyos bűnök soha meg nem kísértették, – és könnyű ám annak a másikon ítélkezni, akit soha ez meg az a bűn nem vett elő. Bezzeg engem sok bűn megkísértett, sok kísértés meggyötört – mondja.  De megtanultam az Isten igéjéből – és ez a lényeg –, hogy sem a dicsekvés, sem a könnyek nem befolyásolják Istent abban, amit felőlünk eltökélt, hogy végrehajtsa. Sem a dicsekvésünk, sem a könnyeink, sem a melldöngetésünk, sem az óbégatásunk..., mert nem a mi gondolataink az Isten gondolatai, és az Ő utai nem a mi utaink, ha mi így akarunk járni!
Csak hívjátok Őt segítségül, csak keressétek Őt, mert nincs messze. Közelebb van hozzád, mint te önmagadhoz. Jobban ismer téged, mint te önmagadat. Isten ezt a bizonyságát a mi Urunk Jézus Krisztusunkban pecsételte be. Abban a szenvedő szolgában, akiben egész népének hányattatása, sorsa, szenvedése, nyomorúsága benne foglaltatik, egyetlenegy személybe, és csak egyetlenegy személybe, a mi Megváltónkba, a mi Urunk Jézus Krisztusunkba.  Hadd hívjalak ebben az ünnepünkben ezzel az igaz isteni szóval meggondolásra: nem az én gondolataim a ti gondolataitok, nem a ti utaitok az én utaim, mert azt mondja az Úr, amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én utaim utaitoknál és gondolataim gondolataitoknál! És mégis, a magasságos egekből alászáll a magasságos egekből Istennek megmentő, megtartó, átformáló, Jézus Krisztushoz vezető igéje, ahogyan tavasszal alászáll a megnyíló égből az áldó eső. Nincs méltóbb másként ünnepelni, nincs méltóbb másként hálát adni, mint megerősíteni és bepecsételni ezt a reménységünket a jövőért.
Azok a békési reformátusok, akik egykor ide kitelepedtek, mindig kivárták az idejét, megvárták az alkalmát és megkeresték a módját a legfontosabb dolgoknak. Híres erénye ez az ittebeiknek. S talán azért lett ez az erényük, mert ismerték a régi kálvinista szabályt, miszerint akkor adunk igazán hálát az Istennek az elvett jókért, akkor köszönjük meg igazán a Tőle kapott áldásokat, ha boldog hittel és reménnyel hisszük, hogy a jövendőben is beteljesíti minden ígéretét.  Nem a mi gondolatunk az Ő gondolata, – de az Ő gondolata lehet a miénk, felemelhet, megfordíthat és megújíthat bennünket. Legyen ez a mi hálaadó ünnepünk a reménységünk megpecsételésévé is Istennek segedelmével.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ma az Úr szolgájáról szóló énekek közül azt választottam (a 49. részből), amely mintegy tükörképe a múlt vasárnap hallott éneknek. Múltkor azt hallottuk, hogy nemcsak a szolga szól, hanem bemutatkozik az is, aki a szolgát küldi. Mi több, nem is beszéltünk igazán sokat a szolgáról, hanem Istenről szóltunk, aki kiválasztott egy személyt, aki egész népét reprezentálja, és őbenne készíti el övéi számára a szabadulást. Szép igéket hallottunk, ezeket sokat idézzük főleg ádventben, amikor Krisztusról beszélünk: a megrepedt nádat nem töri el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, törvényt hirdet a népnek, igazságot tesz, hűségben jár el. Aztán felidéztük, hogy ez volt az az ének, amelyből Jézus Krisztus a názáreti zsinagógában fölolvasott egy szakaszt, majd magára mutatott és azt mondta: most teljesedik szemetek láttára az Ige. Amit most hallottunk az Úr szolgájáról, már részletesebben szól arról, hogy ki az Úrnak ez a szolgája. Igen, ki ez a szolga?
Két megnevezést hallottunk és mind a kettő rendkívül fontos. Először megszólal valaki, s azt mondja: anyám méhétől hívott el az Úr, még anyám szíve alatt voltam, amikor megemlékezett nevemről, hasonlóvá tette számat az éles kardhoz, tenyere árnyékába rejtett el és fényes nyíllá tett és tegzébe zárt engem. Ha a próféták elhívásának a történeteit olvassuk, máris világos minden, itt is, ebben az énekben is egy próféta áll előttünk. A próféta szája, nyelve, szava olyan, mint az éles kard. Ezt mondja a Zsidókhoz írt levél is: az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait (Zsid 4,12).  Ez az ige mindent megkülönböztet és elválaszt. A nyíl pedig, főleg ha kicsiszolt, éles hegyű, az ellenállhatatlan és védhetetlen erő, amely mindent átüt. Olyanok az áldásul kapott ifjak, mondja a zsoltár, mint a nyilak a hős kezében (Zsoltár 127,4). Isten szavának mindenen át kell hatolnia, hiába védekezik az ember. Bizony, sokféle védművet építünk, hogy Isten igéje ne találjon el hozzánk, ne érintsen meg bennünket. De éppen az a próféta tiszte, hogy áttörjön életünkbe az ige. Vagy mégsem próféta beszél itt? Hiszen a következő szakaszban azt halljuk, maga az Úr szól a szolgához így: szolgám vagy te, Izrael. Izrael pedig egy egész nép. Nos, hát egy személyről van itt szó? (Úgy, ahogy a szerecsen komornyik is kérdezte Fülöptől, hétszáz esztendő múlva: kiről beszél a próféta, önmagáról, valaki másról?) Vagy egy népről van itt szó? Hiszen mindjárt mondja: szolgám vagy te, Izrael. És ezen nem Jákob új nevét kell érteni (1Móz 32,27), hanem az népet. Izraelnek a neve ez, annak a népnek a neve, akiket a próféta nehéz időkre készít fel, a babilóniai fogságra, s egyúttal az eljövendő szabadulásról is beszél. Ennek a szolgának az a tiszte, hogy ha lejár a fogság ideje, hazatérésre vezesse népét.  Hagyjátok ott Babilont! Babilon az istentelenségnek, a bálványimádásnak, az önhittségnek, a magakelletésnek a helye, –  büntetésből, ítéletből voltatok ott, hagyjátok ott, térjetek haza.
Nos, ki ez a szolga? Azt tudjuk, hogy a szolga kifejezés, különösen ebben a szóösszetételben: az Úr szolgája, szoros és, mondhatni, bizalmas kapcsolatot jelöl. Ha valaki megáll Isten előtt és azt mondja: szolgád vagyok én (például, Ábrahám mondja ezt az Úrnak, 1Móz18,3), vagy amikor azt énekeljük a zsoltárban, a templomban énekelő papi renddel, a levitákkal együtt, hogy Úrnak szolgái, énekeljetek az Úrnak (134. Zsoltár), akkor valami szoros, tiszteletteljes  Istenhez tartozást fejez ki. Ábrahámot idéztem, de ezt kiáltja Dávid is a zsoltárban: szolgád vagyok én (116. Zsoltár), és ezt mondja Sámuel próféta is élete sorsdöntő pillanataiban (1Kir 18). Pap is, király is, próféta is lehet ez a szolga. S mégis, mivel azt mondja itt, hogy az én szolgám, Izrael, valami többet fejez ki, mint puszta udvarias megjelölést. Az egyén és a nép kapcsolódik itt egybe. Éspedig úgy, ahogy azt az 1920-as években a skandináv néprajzkutatók nyomán egy dán teológus, Johanes Pedersen meghatározta: ez a kollektív személyiség (vagy másképpen a testületi személyiség). Ez azt jelenti, hogy egy-egy ember, egy személy, egy név, vagy akár egy megnevezés reprezentál egy egész közösséget. Mint amikor azt mondjuk, hogy az amerikai elnök, vagy az orosz elnök, akkor azt érthetjük úgy is, hogy az adott személy, most jelenleg Barack Obama vagy Vlagyimir Putyin, de érthetjük úgy is, hogy Amerika illetve  Oroszország. Vagy amikor egy magyar sportoló olimpiai bajnokságot nyer – remélem, fogunk egy párat majd nyerni –, s föláll a dobogóra, húzzák fel a nemzeti lobogót, kezdik játszani a himnuszt, s akkor bár ő, egy adott személy győzött, mi mégis úgy érezzük, hogy Magyarország győzött. Ismerjük ennek a fordítottját is. Amikor a rendszerváltás táján kiáradtak ki a magyarok Ausztriába vásárolni,  egy-két boltban ki volt írva: ne lopj, magyar! Mert néhány magyart tolvajláson kaptak, kiírták hát: ne lopj magyar! De hát nem én loptam, ott sem voltunk! Mégis. A sikerben és a gyalázatban is megjelenik az, amit a szociológia, a szociográfia, a lélektan, és még a jog is kollektív személyiségnek nevez, – egy személy testesít meg egy népet, egy közösséget. Nos, az Úr szenvedő szolgája esetében erről volna szó, amikor így kezdi: ímé, anyám méhétől hívott el engem az Úr és azt mondta nekem: szolgám vagy te, Izrael, akiben én megdicsőülök.
A múlt alkalommal Istent láttuk, aki elválasztotta, elhívta, szabadításra, igazságtételre küldte szolgáját. Csodálatos igéket hallottunk róla, a legszebb talán az, amikor azt mondja róla a próféta: nem töri el a megrepedt nádat és ő sem törik el. Nem oltja el a pislogó gyertyabelet, és ő sem pislog úgy, mint a pislogó gyertyabél, hanem törvényt tesz, igazságot szolgáltat. És azt is hallottuk, hogy mindez csodálatos módon Krisztusban teljesedik be, mert Krisztus az, aki nem darabolja szét az életünket, hanem úgy kegyelmez, hogy betölti a törvényt, úgy hirdeti meg a törvényt, hogy bemutatja a törvény legmélyebb valóságát: ez pedig Isten irgalmassága. Csodálatos és boldog tapasztalat ez. Most azonban a szolga panaszkodik. Azt mondja: hiába fáradoztam, semmire és haszontalan dolgokra költöttem erőmet. Majd hozzáteszi: de az Úrnál van ítéletem és jutalmam Istennél.  Hiába fáradoztam. Ugyanezzel a szóval panaszkodik zsoltáros is a 73. zsoltárban, amikor ezt mondja: hiába tartottam én tisztán szívemet, és mostam ártatlanságban kezeimet (Zsoltár 73,13). És Jób is, szenvedései közepette: hiába fáradoztam (Jób 9,31). Hiába törtem magam, hiába igyekeztem, hiába feszültem neki. Ráadásul, ez a szót, hogy fáradoztam, így kellene fordítani: hiába robotoltam. A rabszolga munkára utal, vagyis olyan munkára, amit nem szívesen csinál az ember, amire kényszerítik. Vagy, még inkább arra, amire volt kedve és mandátuma, de már nem látja értelmét, — ahogy Malakiás prófétával vitatkozik a nép: minek már istentiszteletre járni, templomba menni, hiába az egész (Malakiás 3,14). Nem lett a munkánkból, a hűségünkből semmi. Nincsen eredménye, gyümölcstelen. Majd utána még egy drámai szót mond a szolga. Azt mondja: semmire költöttem erőmet. És itt az a szó fejezi ki a semmit, amit úgy kellene pontosan fordítanunk, ahogy a Biblia elején áll. Ott azt olvassuk a Teremtés történetének az elején, hogy a föld kietlen és puszta volt. Ez a szó, hogy kietlenség (vagyis: kaotikus semmi), itt is és ott is ugyanaz. Mintha egy ellenkező irányú teremtés menne végbe. Isten szól: legyen és lesz, és a semmiből világok állnak elő. S most az Úr szolgája vallomást tesz. Ő az, akinek a szája olyan, mint az éles kard, akit Isten olyanná tett, mint egy kihegyezett nyilat és tegzébe zárta, aki fölött ott tartja tenyerét védelmül, akinek az a tiszte, hogy szavával a szívek legmélyéig juttassa el Isten vigasztalását, megerősítését eljuttatnia. Nos, ezt mondja: hiába fáradoztam, hiába igyekeztem, hiába küszködtem, a semmire, a tohu-va-bohúra jutottam. A semmire pazaroltam erőimet. Mintha egy fordított teremtés menne végbe, mintha nem is lett volna teremtés –, mintha az őskáoszban állanánk. Mintha egy csillagászati fekete lyukba dobáltam volna bele a dolgokat, az erőmet, az életemet. Mintha az ember olyan lenne, akinek az Isten a legnagyobb vigasztalásokat, a legnagyobb megerősítéseket szórja, aki elé Isten odateríti az élet útját, a jó törvényt, meghívja rá embert, tudtára adja, mi által lesz boldog,  – és mindez, előbb mondom a magyar szólásmondással: ez csak falra hányt borsó. De az legalább visszajön, testvérek! A csillagászati fekete lyukban minden eltűnik. Legalább is eddig így tudtuk. Mert bár száz évvel ezelőtt Einstein megjósolta, hogy nem vész ott el semmi, csak a roppant anyagsűrűség miatt nem tudjuk érzékelni.  S valóban,  száz esztendőnek kellett eltelnie, hogy a fizikusok, a csillagászok immár mérésekkel tudják igazolni, hogy nem veszett el semmi, hanem kimondhatatlan energia-áthatások vannak ott.
Mégis, mondja a próféta, hiába fáradoztam, a semmire, a tohu-va-bohúra költöttem erőmet, s ezt úgy élem meg, mintha éppen a fordítottja történne annak, amire Isten elrendelt, fölhatalmazott, elküldött. Hadd előlegezzem meg testvérek az isteni választ, és hadd hirdessem: nagy vigasz felé nyit ez a panasz. Akik Isten élő beszédét mondják, és nemcsak prédikátorokra, prófétákra gondolok, hanem a szülőkre is, akik drága szeretettel szeretnék gyermekeikbe belecsepegtetni az igazságot, és a barátokra is gondolok, akik szeretnék a barátaikat a veszedelemből, a bajból, kihozni, és testvérekre is gondolok, akik igyekszenek a testvért nyomorúságból, nagy bajból kimenekíteni, Isten útjára vinni, és általában miránk, keresztyénekre gondolok, akik most itt, a 21. század elején szorongó szívvel tapasztaljuk, hogy bár az élet beszédét tartjuk az emberek és a világ elé, de olyanná lett ez a világ, mintha a fekete lyuk, eltűnik benne, nyoma nincs, elvész az élet beszéde. Ezt panaszolja az Úr szolgája, és számára nem elég vigasztalás, hogy azért az Úrnál megvan a jó ítélete és jutalma. Pedig mondhatná. Amikor Isten szolgálatba állítja Ezékiel prófétát, azt mondja: elküldlek a népemhez (keménynyakú nép az, mint a  magyarok, a kálvinisták), hirdesd nekik üzenetemet. Ha hirdetted és nem engedelmeskednek és elvesznek, nem kérem a kezeden számon vérüket. De ha nem hirdeted nekik és emiatt vesznek el, a kezeden kérem számon a vérüket. Nos, itt is ezt olvassuk, mondja a szolga: Istennél lesz ítéletem, nála lesz jutalmad, ha megtettem, amit meg kellett tennem, akkor felmentést kapok, elvégeztem a dolgomat. De látjuk itt azt is, amit a bevezetőben mondtam: a próféta most nem önnön magáért áll vagy bukik. Nem olyan ő, mint Jónás próféta, akit Isten szent humorral tanított meg a prófétaság igazi lényegére. [Mit tett Jónás? Beszaladt Ninivébe, rikoltott egyet: még negyven nap, és elpusztul Ninive, aztán kiment a városból, kibérelt egy jó lelátót a domboldalon, beült egy nagy töklevél alá és számolta a napokat, hogy mikor pusztul el Ninive. Nem fájt érte a szíve.] Az Úr szenvedő szolgájának, az igaz prófétáknak meghasad a szíve a népéért, úgy, mint a mi Urunk Jézus Krisztusunknak, amikor virágvasárnap ment be Jeruzsálembe és már közel ért a városhoz és sírva fakadt (Luk 19,41). Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartalak egybegyűjteni, mint kotlós a csibéit, de te nem akartad (Máté 23,37). Így kiált most itt az Úr szolgája.
Ki ez az Úr szolgája? Ez a mi Jézus Krisztusunk. Hányszor akartalak egybegyűjteni!? Az Ő szava éles kard, az Ő szava hegyes nyíl, eltalálja a szíved, a lelked, elválasztja az igazat a hamistól, megítél jót s gonoszt. Hányszor akartalak egybegyűjteni!? –, és most azt mondja itt, a próféta szavával, hogy hiába fáradoztam, a semmire pazaroltam erőmet. Ám ekkor így szól az Úr: kevés az, hogy nékem szolgám légy, a Jákob nemzetségének megépítésére és Izrael megszabadultjainak visszahozására. Én a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen. Csodálatos ez, kedves testvérek! Ézsaiás próféta könyvét (és a többiekét is) olvasva mindig az az érzésünk, hogy csak a maga népéről beszél, Izraelről, Júdáról, Sionról, a fogságba elhurcolt népről, és a nagy álomról, hogy lesz egyszer hazatérés. De ez felületes olvasat. Németh László írt egyszer a Bibliáról egy egy nagy esszét, s igen sajnálom, hogy harmadosztályú teológusok műveit olvasta hozzá –, már tudniillik, hogy mi olvasható az Ószövetségben. Igen, a nagy magyar író, Németh László elismétli ezeknek a nagyon gyenge német, és hadd mondjam meg őszintén, némiképpen antiszemita teológusoknak az 1920-as években fogant nézeteit. Hogy, úgymond, az egész Ószövetség egy nacionalista röpirat. S nem szól másról, csak ilyenekről:  Izrael, Szentföld, zsidók, hazatérés, fogság, Egyiptom, Babilon, s minden őkörülöttük forog. És az ő istenük? Hát milyen az ő istenük?  Nincs is más gondja, mint csakis ezzel a néppel foglalkozni. És aztán persze rettenetes ítéletek, harcok, bosszú, szemet szemért, fogat fogért, minden egyéb... És meg kell mondjam, hogyha nem állnának itt ezek az igék Ézsaiás próféta könyvében az Úr szolgájáról, ha Isten csak azzal vigasztalná ezt az ő szolgáját, hogy meglátod, hazatér a nép, megépül a templom, helyre áll a régi rend, a nos, megmondom őszintén: ha csak ennyi lenne az Ószövetségben, nem olvasnánk Ószövetséget. De nem ülnénk itt ebben a templomban sem, és nem lennénk keresztyének sem. Nem lenne keresztyénség sem. Mert az a kollektív személyiség, akibe belefoglaltatik Izrael és belefoglaltatik minden keresztyén, az a mi Jézus Krisztusunk. Ő az Úr szolgája. És most itt azt mondja a Mindenható ennek a szolgának a panaszára vigasztalásul (hadd olvassam úgy, ahogy a revidiált Károli fordításban van): kevés az, hogy nekem szolgám légy, Jákob nemzetségeinek megépítésére, Izrael megszabadultjainak visszahozására, sőt, a népeknek is világosságul adtalak.
Hogy kezdődött itt a szolga éneke?! Így: Hallgassatok rám, ti szigetek, hallgassatok rám! Kérek mindenkit, lapozza majd föl Mózes V. könyvének 6. részét, ott a 4. 5. versben van a híres Söma: Söma Izrael! Ezt minden kegyes zsidó minden nap elmondja. Halld meg Izrael, egy az Úr, a mi Istenünk, ezért szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből, lelkedből és erődből! Ez a törvény besummázása. Mit mond Mózes az ő népének? – Halljad, Izrael! Mit mond Ézsaiás által az Úr szolgája? – Hallgassatok rám, népek! Ugyanaz a szó, ugyanaz az ige, de benne valami új kezdődik itt. Ezért mondja Pál apostol a Korinthusi levélben, hogy aki Krisztusban van, új teremtés az (2Kor 5,17). Ezért ígéri olyan sok helyen Ézsaiás próféta, hogy újat kezd Isten, és ez az újat kezdés most nem egyszerű újra-kezdés. Igen, újrakezdés volt a bírák korának minden fordulata, az volt a királyok idején is sok minden, az volt a régi történet, hogy mindig újra, újra, újra kezdődött. Eltévedt a nép, bajba jutott, Isten ostora sújtotta, megtértek, fölkiáltottak, Isten szabadítót küldött, eltelt egy-két nemzedék, megint eltévelyedett a nép, megint jött a büntetés, megint jött az ítélet, megint felfohászkodtak, megint jött a szabadítás... S úgy tűnik, hogy az lesz a babilóniai fogság is. Egy-két emberöltő és elkerülhetetlenül bekövetkezik a fogság, erről beszél előre a próféta. De ez is csak egy megszokott forduló lesz, mint a történelem mindig: egyszer fent, egyszer lent. Egyszer minden jó lesz, dicsők, szépek leszünk, aztán máskor meg lent vagyunk. Nos, nekünk, magyaroknak olykor nagyobb időszakaszt kell ebben megtenni, és csak sóhajtozunk Vörösmartyval: régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?! – mintha tán a párduckacagányos Árpád lett volna az utolsó nagy dicsőségünk. Vagy, ahogy Arany János mondja a Toldi szerelmében:
Engem is a bánat megviselvén zordul,
Vígaszért hő lelkem a multakba fordul;
Azokkal időzöm, akik másszor voltak:
Mit az élet megvon, megadják a holtak.
De a próféta nem azt mondja, hogy újrakezdjük, hanem azt, hogy újat kezdünk. Kevés az nekem – mondja az Úr ennek a szolgának – hogy elvégezd Jákob megszabadítását, hogy hazahozd Izrael megszabadítottjait! Sőt, a népekhez küldelek, a népek világosságává teszlek, hogy üdvözítésem mindenhova elterjedjen. Ez teljesedett a mi Urunk Jézus Krisztusunkban. Amikor azt mondottam, hogy a próféta azt a különleges szemléletmódot hozza elénk a kollektív személyben, hogy egy emberben foglaltatik benne minden és mindenki, akkor egyszerű a válaszunk a kérdésre, ki az, akibe minden benne foglaltatik? Ki az, aki minden népet, minden nemzetséget önmagába, engedelmességébe, áldozatába, halál felett aratott győzelmébe, megdicsőülésébe, isteni dicsőségébe, örök Isten-fiúságába belefoglal? Ki az, akiben nincsen zsidó és nincsen görög, nincsen szkítiai és nincsen barbár, nincsen férfi és nincsen nő, nincsen magyar és nincsen román, nincsen szír és nincsen német, nincsen orosz és nincsen angol, mert mindannyian egy, a mi Urunk Jézus Krisztusunkban (Gal 3,28). Halljuk még egyszer a szót: szolgám vagy te, Izrael, akiben én megdicsőülök. Én azt mondtam, hiába fáradoztam, semmire és haszontalanságra költöttem erőmet, de az Úrnál van ítéletem és jutalmam, Istenemnél. Így szól az Úr: kevés az, hogy nekem szolgám légy a Jákob nemzetségnek megépítésére, Izrael megszabadultjainak visszahozására, sőt a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvösségem a föld végéig elterjedjen. Így szól az Úr: jókedvem idején meghallgattalak és a szabadulás napján megsegítelek, megtartalak és a nép szövetségesévé teszlek, hogy megépítsd a földet és kihozd az elpusztult örökségeket. Itt a jókedv ideje, itt az Isten kegyelmének sok-sok áldása, emeljük szívünket, hogy benne meghallgatást, választ, reményt és üdvösséget kapjunk. Ámen

Talán nem csodálkozott senki, amikor elkezdtem Ézsaiás könyvének a 36. részét olvasni. Ez a napi igénk. Azon már talán némelyek csodálkoztak, hogy a textusok rendjében voltaképpen visszafelé olvastam a Bibliát. Pedig valójában előre olvastuk. Bár az Ézsaiás könyve 36. részében foglalt események legalább 30 évvel később történtek, mint amiről a 7. részében olvastunk, mégis, a régi és az új titokzatos módon összetartozik, és ma erről szeretnék szólni.
Az első ige, azt a helyzetet mutatja be, amikor Júda királya, szilárd belső helyzetben és az asszír birodalom nagy bizonytalansága közepette úgy dönt, hogy megpróbálja a környező kis országokat összefogni, és egy lázadással vagy szabadságharccal kihozni a rabiga alól. Ez nem sikerült; a kis népek szövetsége térdre kényszerült, és immár nemcsak vazallusok, hanem komoly retorzió sújtja őket a nagy birodalom részéről. Már csak Jeruzsálem áll Ezékiás országából, de az sem áll igazán. Amikor Asszíria királya elküldi Rabsakét, a főpohárnokát követségbe, azt olvassuk, hogy Lákisból küldte. Márpedig ez a város Jeruzsálemtől délnyugatra terült el, és a maga korában az legnagyobb katonai erődítmény volt. Lám, az asszírok már azt is elfoglalták. Csak Jeruzsálem áll még, igaz, magára maradt, és be van kerítve. Érkezik Rabsaké, aki a bibliatudósok szerint zsidó ember volt, afféle kollaboráns, legalábbis tud héberül. Rá is szólnak, hogy ne héberül beszéljen, hanem arámul, mert, ha a várfal védői hallják, hogy mit kiabál, az demoralizálja őket. Sőt, Rabsaké teológus is, ügyesen forgatja a szót, történelem-teológiát űz. Hol vannak a többi népek istenei? - kérdezi. Hogy-hogy nem védték meg a saját kis országaikat? A ti istenetek se fog benneteket megvédeni! De most itt álljunk meg! Így kezdi a beszédét: mondjátok meg, kérlek, Ezékiásnak: „így szól a nagy király, Asszíria királya: micsoda bizodalom ez, melyre támaszkodol?” Vagyis: mi az az indíttatás, amelynél fogva Ezékiás király ellenáll, nem adja meg magát, nem kapitulál, nem enged a nyomásnak, a katonai fenyegetésnek, nem roppan össze a lehetetlen helyzet alatt. A helyzet ugyanis, emberileg szólva, teljesen lehetetlen.
És most lapozzunk vissza 30 évvel korábbra, amikor Ezékiás király még gyermek volt. Akkoriban Akház volt a király, és szinte egy ugyanilyen helyzet állott be; akkor is Asszíria nyomorította a népeket. Az északi ország, Izrael, aztán Damaszkusz és a többiek összeesküvést szerveztek, szabadságharcot robbantottak ki, ám Júda kimaradt belőle. Ekkor a szövetség felvonult Jeruzsálem ellen, hogy megleckéztessék. És ami talán nem tűnt fel mindenkinek: mind a két jelenet ugyanott játszódott le; Rabsaké is a felső tó folyásánál, a ruhamosók mezejének útján állt meg; 30 évvel korábban pedig itt mondta az Úr Ézsaiás prófétának: menj ki Akház elébe a felső tó csatornájának végéhez a ruhafestők mezejének útján. Tehát ugyanazon a helyen hangzik el ez: „ezért ad jelt nektek az Úr maga: ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat, és nevezi azt Immánuelnek" (ami azt jelenti, hogy velünk az Isten). Csodálatos jövendölés. És mondom, ugyanitt hangzik el 30 évvel később ez: kérdezzétek meg Ezékiást, ezt kérdezi a nagy király, Asszíria királya, miben veted a te bizodalmadat? Nem akarom a körülményeket részletezni. Csak arra szeretném a figyelmet ráirányítani, hogy egyes magyarázók szerint feltehető, hogy ez a bizonyos Rabsaké, akit azért küldött ki az asszír király, hogy vegye rá Ezékiást a megadásra, vagy lázítsa fel a népet, maga is hallotta azt a 30 évvel ezelőtti jövendölést. A szavaiban ugyanis gúny van, amikor emlékezteti a jeruzsálemieket: igen, 30 évvel ezelőtt...hát, hogyne, csakhogy akkor holmi kis országocskák jöttek ide, és nem tudtak benneteket megleckéztetni, de most a királyok legnagyobbika érkezik...
És most lapozzunk vissza 30 évvel korábbra, amikor Ezékiás király még gyermek volt. Akkoriban Akház volt a király, és szinte egy ugyanilyen helyzet állott be; akkor is Asszíria nyomorította a népeket. Az északi ország, Izrael, aztán Damaszkusz és a többiek összeesküvést szerveztek, szabadságharcot robbantottak ki, ám Júda kimaradt belőle. Ekkor a szövetség felvonult Jeruzsálem ellen, hogy megleckéztessék. És ami talán nem tűnt fel mindenkinek: mind a két jelenet ugyanott játszódott le; Rabsaké is a felső tó folyásánál, a ruhamosók mezejének útján állt meg; 30 évvel korábban pedig itt mondta az Úr Ézsaiás prófétának: menj ki Akház elébe a felső tó csatornájának végéhez a ruhafestők mezejének útján. Tehát ugyanazon a helyen hangzik el ez: „ezért ad jelt nektek az Úr maga: ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat, és nevezi azt Immánuelnek" (ami azt jelenti, hogy velünk az Isten). Csodálatos jövendölés. És mondom, ugyanitt hangzik el 30 évvel később ez: kérdezzétek meg Ezékiást, ezt kérdezi a nagy király, Asszíria királya, miben veted a te bizodalmadat? Nem akarom a körülményeket részletezni. Csak arra szeretném a figyelmet ráirányítani, hogy egyes magyarázók szerint feltehető, hogy ez a bizonyos Rabsaké, akit azért küldött ki az asszír király, hogy vegye rá Ezékiást a megadásra, vagy lázítsa fel a népet, maga is hallotta azt a 30 évvel ezelőtti jövendölést. A szavaiban ugyanis gúny van, amikor emlékezteti a jeruzsálemieket: igen, 30 évvel ezelőtt...hát, hogyne, csakhogy akkor holmi kis országocskák jöttek ide, és nem tudtak benneteket megleckéztetni, de most a királyok legnagyobbika érkezik...
Azért van templomunk, hogy az egykori megerősítő jel – Immanuel! – újra és újra hirdettessék a gyülekezeti közösségben, és ezáltal megerősödjünk boldog bizodalmunkban, továbbá, hogy a szentségek ezt bepecsételjék, és mi egymás hite által épülve megvalljuk reményünket. Azért van itt ez a szent hely, hogy ez a kérdés: micsoda az a bizodalom, amelyre támaszkodol? – eltalálja a szívünket. Ennek 2700 évvel ezelőtti történetnek nem abban van a legmélyebb tanulsága, hogy Ezékiás jól tette, hogy helytállt, hogy hallgatott az isteni szóra, hogy hívatta a prófétát és újra megerősödött az isteni ígéretében. Igen, az ígéret ott beteljesedett. Az asszír sereg körbezárta az Jeruzsálemet, elkezdték ostromolni, aztán egy éjszaka az Úr angyala megverte a sereget, pestis-járvány tört ki, és elvonult a sereg. Megszabadította az Úr az Ő népét. Akkor Ezékiás mondhatta volna így is: lám, megmondta az Úr, kitartottunk
De olvassuk csak tovább a próféta könyvét! Az Úr ugyanis még egyszer elküldi Ezékiáshoz a prófétát, és azt üzeni neki, hogy készüljön fel, mert meg fog halni, és nem uralkodik többet. Ekkor a király, aki megtisztította a népe életét a bálvány-imádástól, minden rossztól, olykor még túlságba is esett, s még az
érckigyót is darabokra törette, mert babonás szokások kapcsolódtak hozzá; a király, aki megtapasztalta a régi ígéretet, hogy Immanuel, velünk az Úr, most keserves szorongással érti meg: nincsenek sémák. Mi nem szeretjük a sematikusan gondolkodó embereket, azt szoktuk mondani rájuk: kockák. De bizonyos fokig mindenki kocka. Hiszen analógiásan gondolkodunk. És ha váratlan helyzet adódik, azt csak aszerint tudjuk értelmesen kezelni, hogy valamit megtanultunk már. Ennek a váratlan helyeztnek is úgy kellene lennie, hogy van hozzá valami kapaszkodó! De itt nem talál ilyet a király. Itt bizony, ez a megáldott király - akiről azt írja Királyok Könyve, hogy jó ember volt – csak befordul a fal felé, és sír, mint egy beteg kisgyermek. Sír a király. Hát tegnap még micsoda diadalt aratott! A birodalom egész nagy hadserege eltakarodott a városfal alól. Mert ott áll király mögött a Seregek Ura, a Királyok Királya, a teremtő Isten! És most ez az embert a fal felé fordul, és sír. És íme, újra itt ez a kérdés, amit korábban a kollaborátor Rabsaké feltett neki: Ezékiásnak mondjátok meg, micsoda bizodalom az, amelyre támaszkodol? De immár nem az uralkodóhoz, a döntéshozóhoz, a hadvezérhez szól, hanem személyesen hozzá, az elesett, beteg emberhez. Micsoda az a bizodalom, amelyre támaszkodol?
Ugye, nem ünneprontás, ha ma délután ennek az igének a kapcsán megkérdezem ezt? – mert azt hiszem, így jutunk az ünnep mélyére, az ünnep titkához! Isten megsegítette a gyülekezetet eltervezésében, jó végre juttatta a munka, és egybegyülekezhetünk hálaadásra. Igen, így kell a dolgoknak lenni. Mégis, ha volna itt valaki, aki legszívesebben otthon maradt volna, és fal felé fordulva csak sírna a szeretteiért, családtagjáért, betegség miatt, megvertség miatt, kilátástalanság miatt, kudarc-fellegek miatt, az most engedje egészen közel a szívéhez ezt a kérdést: micsoda az a bizodalom, amelye támaszkodol? A mi bizodalmunk, a mi reménységünk, a mi erősségünk az Úr, ő a mi megkegyelmezőnk, megkönyörülőnk, szabadítónk és erősségünk! Ő az, aki egykor ott, Jeruzsálemben, a felső tó útjánál, a kelmefestők sarkánál azt mondotta: Immanuel! Ez a jel: velünk az Isten. És mai is Immanuel: velünk az Isten. Ebben bizakodom, erre támaszkodom, ez az én oltalmam, ezért keresem az Úr szavát. Ezért keresem tanácsát és eligazítását.
Nincs méltóbb hálaadás, mint az örömben, a szabadulásban, a diadalban, a sikerben újra elkötelezni magunkat erre az Isten-gyermekségre: ezután is Őrá fogok támaszkodni. És milyen csodálatos, hogy annak a királynak ott, a legnagyobb gyötrelmek közepette, a nagy országos gondok között nem kellett csinálnia semmit, csak ki kellett tartania. Csak hagynia kellett, hogy úgy legyen, ahogy az Úr akarja. Mert megmondta elődeinek, már 30 évvel korábban is, hogy tartsatok ti, megtartalak benneteket! Ha hisztek, megmaradtok. És fordítva: ha nem tartotok ki, nem tudlak benneteket megtartani. De egyéni életében fal felé fordulva és sírva kellett megtanulnia kérni.
És milyen csodálatos, ahogy a próféta már megy hazafelé, miután átadta az üzenetet, újabb parancsot kap Istentől: menj vissza, és mondd meg a királynak, ahogyan visszaáll a napórán a mutató 9 fokot, úgy állítom vissza az életedet, úgy hosszabbítom meg ugyanannyival, mint amennyit uralkodtál. A meghallgattatást, a segítséget mindig ebben a buzgó, odaadó imádságban kell lennünk
Hadd kérdezzen meg bennünket Istenünk az örömünkben, a hálaadásunkban is: micsoda az a bizodalom, amelyre támaszkodol? És hadd feleljünk rá boldog szívvel: Immanuel! Őrá támaszkodom, Üdvözítőmre, Krisztusomra. Legyen ez bennünk teljessé.
Ámen