Bogárdi Szabó István Dr.

Gyászoló Család, gyászoló gyülekezet! A régi nyomdák nagy előzékenysége volt egykor, hogy a lap aljára mindig odaillesztették a következő oldal első szavát, a folytatást, így az olvasó, mielőtt fordított egyet a lapon, már láthatta - mintegy a szövegből kimetszve/belemetszve - a soron következő szót. És ott volt a lap tetején az előző oldal utolsó szava is, az előzmény. Így az olvasó tudhatta, hogy mihez kapcsolja az éppen előtte álló sort. Ez a szokás aztán eltűnt, egészen pontosan, ha jól sejtem, az irodalmárok vették át és kiterjesztették fejezetről-fejezetre, könyvről-könyvre, műről-műre, korról-korra, világról-világra. Ez lett az irodalmár, a műkritikus, a tudós tiszte, ez a biztos jelzés – nekünk olvasóknak, műélvezőknek, zenehallgatóknak, képnézegetőknek (platóni értelemben vett idea-keresőknek), jelezni biztosan eltűnőben a bekövetkezendőt és a beállóban a megelőzőt, érzékenyen megmutatni a világ szövedékében az egész szőttes valóját: a textus kontextusát, és a kontextusok vezérfonalát; vagy másképpen: értő mód jelezni, hogyan tárulnak és találkoznak emberlétünk és a világegyetem horizontjai, hol metszi egymást a véges és a végtelen.
Ezért a tudós folytonos műveltség-szerzése, tanító szolgálata, tudósi pályafutása roppant biztatássá lehet, mi több, elkötelezettséggé egy mindent feloldó korban, és a szabadság erejévé is egy mindent megvesztegető világban. A bekövetkezendőben tudni és hajszálpontosan megnevezni az elmúlót, és a mulandóságok között jelezni a maradandót – ez nem mesterség, nem is tudomány (ahogy ma használják némiképp kicsinyelve szót), ez tényleges bölcsesség. Hogy honnan támad a készség szabadnak és hűségesnek maradni a művészi világalkotás rendjében, honnét az erő az értéket értéken megőrizni? erre a kérdésre Szegedy-Maszák Mihály esetében tudjuk a választ: a család, az elődök, a társ, a gyermekek, az unokák, a barátok, a hivatás, a haza, az anyanyelv, - és a hit. Olyan egyszerű mindezt mondani, annyira egyszerű, hogy szinte ki sem merjük mondani. Mert éppen a halálakor és itt a ravatalánál rendít meg minket a leginkább, az, amit ő egy helyt így nevezett: az újraolvasás kényszere – újra kell olvasni az egész életét, az élete kontextusát is, és ezzel együtt a magunk életét is a gyászban, - és el kell jutni a lap végéig, s ott meglátni az azt a szót, amivel majd folytatódik a következő...Vagy éppen most, visszalapozva, meglátni, mihez köt minket e mostani állapotunk...
A feltámadás és az örök élet igéretét hordozó látomásban, háromszoros segítséget kapunk ehhez.
1) Azt mondja a pátmoszi látnok – miután romlott világok dűlését jövendölte –, íme, láttam aláereszkedni az új Jeruzsálemet, az ékes várost, az új világ ígéretét teljesítő isteni művet, az új teremtést! Igen, ez az utolsó szavunk itt ezen a mulandó világon: ez a remény szava, hogy: új! – új élet, új valóság, újre-kelés, új istenviszony... De a következő lap kezdőszava ez: ímé, az Isten az emberekkel sátorozik...Sátor, és nem város. A sátor régi szó, talán a legrégibb, Ábrahámé - minden hívők atyjáé - , ott sátozott vele Isten a Mamré tölgyesében, amikor megerősítette neki áldás-ígéretét. A sátor a múlandóban az átmenet szava – a vándorok és zarándokok szava, azoké akik, a múlhatatlant keresik. Az örökkévalóban azonban a közelség szava, meghittségé, a színről-színre látásé. Sátora hol a fények? – kérdezi a szenvedő Jób könyve (Jób 38,19).
2) Aztán idézi a pátmoszi látnok a Megváltó szavát: ímé, újjá teszek mindent – mondja Krisztus. Vagyis eltöröltetik mindaz, ami miatt folyton avul a világ: eltöröltetik a halál, a gyász, a fájdalom, a könny, az éhség, a szenvedés – eltöröltetik a mulandóság – ez a mi nagy üdv-igéretünk. De aztán a következő oldal első szava mégsem jövő időben áll, hanem perfectum indicativusban: ímé, mondja a győztes Krisztus: meglett! Meglett mindez! Az eljövendő őnála már múlt időben áll! Ezért mondjuk, hogy most is a boldog feltámadás reménye alatt vagyunk – most a gyászban a boldog feltámadás reménye alatt sírunk és gyászolunk, és a jövendő erejében emlékezünk szerettünkre, és adunk hálát életéért -, mert az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, a világteremtő Ige és az újjáteremtő Ige, Krisztus pecsételi ezt be a szívünkbe.
3) Aztán isteni ígéretet mond a pátmoszi látnok: aki győz, örökségül nyer mindent. Gyászoló szeretteim, nem fölösleges ismétlem most, hogy ezt a kifejezést: a pátmoszi látnok! Mert az elveszés kellős közepén, övéi közül számkivetve, a szépre formált életek megcsufolását látva, a csüggesztő világromlást érzékelve, ugyan ki beszélhet győzelemről? Micsoda ellentét ez! A halálban győzelemről beszélni? A megholtat győztesnek mondani? Valóban, a mi utolsó szavunk nem lehet az, hogy győzelem - de Isten első és maradandó szava ez.
Gyászoló szeretteim, Ézsaiás a prófétánál azt hallottuk, hogy fű a nép – még legszebb állapotában is az, még akkor is, amikor a Megváltó szava szerint a legdicsőbb király, Salamon sem öltözhetett olyan szépen, mint a mezők liliomai! – de csak fű a nép. Ez a mi utolsó, mert véglegességében igaz szavunk. DE ha a lap aljára nézünk, ott ez áll: megmarad...Isten beszéde megmarad örökre. A maga véghetetlenségében ez áll meg. Aki meg tud állni a mulandónak és örökvalónak ebben a metszetében, ahol a véges és a végtelen, teremtmény és újjáteremtő találkozik, - az győz, az a győztes. Az a győztes, aki itt ezt mondja: minden újjá teszek! és aki azt mondja: ímé, meglett! Aki ezt mondja: adok életet! Krisztus mondja ezt, aki meghalt és feltámadott, és elsőszülött lett azok közt, akik elaludtak.
Ha ő van beírva életünkbe, bizton tudhatjuk, hogy most, amikor megfordul egy egész élet lapja, a következő oldalon is a Krisztus élete, dicsősége, istengyermeksége áll – amit megoszt velünk a boldog feltámadáskor. Ámen

Jól ismert, szép dicséretünket azért választottam ma estére, mert az első strófájából: „Maradj velem, mert mindjárt este van, / Nő a sötét, ó el ne hagyj, Uram!” (511. dicséret).  Nyomban érezzük, azt hozza tovább, amit az emmausiak mondtak a feltámadott Jézusnak: maradj velünk,  mert immár beesteledett. Ámbár aztán az ének másra futtatja ki a mondandóját. S többek között az a tiszte a teológusnak, hogy jelezze, ha irányváltást vagy melléfogást lát: maradj velünk, mondják az emmausiak, mert mindjárt este van; gyere be, szállj meg nálunk, ne légy védtelen, mert fedél nélküli jövevény vagy. Hiszen ezt mondják neki az úton: csak te vagy jövevény?! Ha pedig jövevény, be kell fogadni. S ha jövevény létedre jó dolgokat, evangéliumot hirdetsz nekünk, még inkább maradj velünk! És nem is akarok erről többet szólni, eleget beszélünk róla mostanában, hogy hány és mennyiféle jövevény-befogadó ideológia szállong manapság, és vitatjuk, hogy minden jövevényt be kell-e fogadni. De adjon nekünk Isten csak egyetlen ilyen jövevényt: maradj velünk, szegd meg nekünk a kenyeret, hirdesd nekünk a feltámadás evangéliumát! Mindezt úgy mondom el, hogy tudom, ezzel háló előtt halászok.
Ma még azt olvassuk, a Kalauz szerint, Lukács evangéliumában, hogy miképpen mondja el az evangélista Krisztus temetését. Közli: hol volt az a sír, milyen volt az a sír, és nem volt még benne senki. Tudatja: korábban hogyan helyezték el benne Jézust, hogyan figyelték ki ezt az asszonyok, aztán hogyan készítették el a fűszerszámot, hogyan tartották meg a szombatnapi nyugodalmat, és készülődtek a holttest bebalzsamozásra. És éppen ilyen részletességgel mondja el Lukács evangélista a feltámadást is. Minden körülmény, minden apró mozzanat számít, mert aki valósággal fogantatott, valóságos ember lett, valósággal halt meg, az valósággal támadott fel. Ha pedig Krisztus nem támadott fel, hiábavaló a mi hitünk, hiábavaló a prédikálásunk, és hiábavaló a Doktorok Kollégiumának munkája is, és minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Minden teológia e körül forog; a többi lélektan, társadalom-tan, történelem, irodalom, biológia, kémia, mind-mind fontos tudomány, módszer, hermeneutika, filozófia. Számunkra minden a kereszt és a feltámadás körül forog. Ahogy Luther mondja: ez a vera teológia, ez az igaz teológia. Feltámadott, bizonnyal feltámadott. A feltámadott Krisztus az emmausi tanítványokat korholja: balgatagok (más szóval: tudatlanok)! Éppen ahogy Pál mondja a galatáknak: balgatag galaták, visszaestek az evangéliumból, a kegyelemből, az érdemet mentő világba?! S még inkább ez a balgatagság az, ami az ember általában, aki tudatlan, és menthetetlen, ha nem fogadja be az evangéliumot.
Menthetetlen vagy azért, ó, ember bárki is légy, mondja Pál a Római levélben. Aztán azt mondja:  köteles vagyok a balgatagoknak hirdetni az evangéliumot, az isteni megmenekülés egyetlen útját. Az egyetlen utat. És rest szívűek –  mondja Jézus. Mert a rest szív nem rezdül semmi jóra. Nincs készsége egzisztenciálisan rezonálni. Nem tud hinni, ahogy a próféták mondják. Pedig éppen a próféták szava nyomán ébredt a tanítványi remény. Az is, amit az emmausiak mondanak: azt hittük, hogy ő fogja megváltani Isten népét, hogy ő a Krisztus, aki helyreállítja az országot, és elhozza a szabadítást, behozza életünkbe Istent, akinek hátat fordított az ember.  Most itt, a gyász-munkában minden elszáll, mintha semmi sem történt volna. Illetve, ami történt – a kereszt, a halál, a temetés –, az mindent elsöpör, ami történt.
Mit tegyen a doktor, ha teológus? A teológus  hivatása: tanulni és tanítani, ha doktor. Annyi a dolgunk: elmondani, érvelni, és még inkább odafigyelni. Bulliger azt mondja Lukács evangéliumához fűzött kommentárjában, hogy: csodáljuk a mi feltámadott Krisztusunk türelmét, mert bár súlyosan megfeddhetné és megróhatná a tanítványokat, mégis, inkább: instituit reos rectius et melius ut salvifiant. Vagyis nem azért tanítja őket jobbra, igazabbra, helyesebbre, többre, hogy okosabbak legyenek, hanem azért, hogy megmeneküljenek, hogy üdvösségük legyen, hogy megszabaduljanak. Azért tanítja őket, hogy kivezesse őket a gyászból, a halálból, a lesújtottságból, a reménytelenségből. Ezért minden teendőnk fölött annyi a dolgunk, hogy leginkább hallgassuk Őt, Krisztust, amint önmagáról bizonyságot tesz. Még egy szót Bullingerről. Kommentárjában  a proto-evangéliumtól (1Mózes 3) kezdve szemelvényesen sorolja az igéket, és az ígéreteket, a Paradicsom Kerttől kezdve Ábrahámon, Mózesen, Dávidon, a prófétákon, a síró Jeremiáson, a cethal gyomrából kikelő Jónáson át, egészen Dánielig:  "oh, ti balgatagok és rest szívűek elhinni mindazt, amit a próféták megmondottak!" Ám Jézus itt most önmagáról tesz bizonyságot, úgy hogy a próféták és atyák jövendölését a feltámadás dicsőséges titkáig vezeti. Teszi ezt azzal az egyszerű mozdulattal, ahogy veszi a kenyeret, hálákat ad és megszegi. Hogyan énekeltük az imént? Maradj velünk..., mert míg velünk vagy, addig gerjedezhet a szívünk. Maradj velünk, mert míg velünk vagy, addig édes szó és igaz a próféták ígérete. Maradj velünk, mert amíg velünk vagy, nem teher a Mózes szent törvénye. Maradj velünk, mert amíg velünk vagy, lesz, aki áldással szegi meg kenyerünket. Maradj velünk, mert amíg velünk vagy, szilárd a reményünk és erős a hitünk. Maradj velünk, mert amíg velünk vagy: élünk!
S aztán azt mondja az Üdvözítő, mikor elküldi tanítványait: veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Lukács evangéliuma szerint olvassuk az evangéliumi történeteket és a Biblia-olvasó kalauz beosztása szerint ezt a részt olvastuk ma reggel az újszövetségi szakaszban. Nem szoktam kitérni a napi Igék elől, ezt tudja jól a gyülekezet, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, az Igével kell előállni. De most mégis, talán azért, mert sokan pihenni voltak, talán azért, mert az olimpiai játékokon sok öröm ért bennünket, talán azért, mert tegnap nagy nemzeti ünnepünk volt, talán azért, mert a nyárnak sok áldása, öröme ott van a szívünkben, valami kétség támadhat, miért van itt most előttünk ez az Ige, Jézus szenvedéstörténetének ez a részlete?
Három fontos vonatkozást szeretnék megemlíteni, amely azt hiszem, nemcsak megmagyarázza nekünk, hogy miért nem kell ez elől az Ige elől a szép napokon sem kitérni, hanem még közelebb visz a keresztyén hálaadásunknak, a szabadítás nagy titkán való örvendezésünknek a mélységeihez is. Természetesen, Luther figyelmeztetését is figyelembe kell vennünk, aki nagy erővel tanította, hogy Isten kegyelmét és igazságát „sub contrario”, mindig az ellentétében látjuk és tapasztaljuk meg. Vagyis az igazság és a kegyelem éppenséggel az ellentéte alá van elrejtve. Itt, ebben a történetben is el van rejtve, de megtalálhatjuk, és hiszem is, hogy Isten éppen így szeretné megmutatni kegyelmének nagy titkát. Továbbá, azért is fontos ehhez az Igéhez odahajolnunk, mert itt van mindjárt előttünk az, amit nemrégiben olvastunk, már Jeruzsálemben történt, amikor a tanítványok csodálták a templom csodálatos építményét, ám Jézus mégsem a csodálatos építmény dicséretéről beszélt nekik, hanem felkészítette őket a bekövetkezendő nehéz időkre: amikor majd testvér testvér ellen, szülő gyermek ellen, gyermek szülő ellen támad, amikor majd törvényszékekre hurcolják a keresztyéneket és megvádolják őket. Azt mondta tanítványainak, ezt olvassuk Lukács evangéliuma 21. részében: tökéljétek el azért szívetekben, hogy nem gondoskodtok előre, hogy mit feleltek védelmetekre. És ímé, néhány nap múlva ő maga áll ott vádlói előtt, és látjuk is, és a fülünkben van még a Gecsemé-kerti imádság, a vérverejtékes győzelme az engedelmességért: íme, Jézus teljesen az Atya kezébe tette le az életét, eltökélte, hogy nem készít semmit előre a maga védelmére, és beteljesíti az ézsaiási jövendölést: nem nyitotta meg száját, néma volt, mint bárány az őt nyírők előtt. Ha ezt látjuk, közelebb kerülünk ahhoz, ami sub contrario, az ellentéte alá van elrejtve: ez a kegyelemnek a nagy titka. Nem térhetünk ki előle, nem is kell kitérnünk előle.
Most az evangélista utolsó megjegyzését emeljük ki – ez igen fontos. Látszólag csak beleszúrja a történetbe, odavetett szónak tűnik, nem lenne fontos megjegyezni, a többi evangélista nem is emlékezik meg erről. Lukács még ideszúrja, tehát mégis fontos dolgot jelez vele, éppen akkor amikor Heródes visszaküldte Pilátushoz Jézust, miután ellabdázgattak vele, vagy ahogy Kálvin mondja, miután úgy dobálták itt Jézust, ahogy valami kenyérmaradékot odavetnek a kutyának. Így vetette őt Heródes vissza Pilátus joghatóságába, hamis ítéletre, kereszthalálra. És ekkor jegyzi meg Lukács: ezen a napon lettek barátok egymással Pilátus és Heródes, mert azelőtt ellenségeskedésben voltak egymással.  Különös kontraszt ez, kedves testvérek. Azt, hogy mi a hatalomnak, e világi hatalomnak a természete, azt mi, közemberek is sokféleképpen el tudjuk mondani, és leginkább azon szoktuk megérezni, amikor új adókat vetnek ki, vagy éppen könnyítik egy időre az adókat, vagy amikor a nagyurak háborúkat hirdetnek és elviszik a fiainkat katonának (ma már lányainkat is!), vagy amikor  a hatalmasok basáskodnak az emberek fölött vagy amikor hébe-hóba értesülünk arról is, hogy a nagyok milyen viszonyban vannak egymással. Sokat mondják mostanában, hogy a modern kor  tömegkommunikációs eszközeinek révén mi már sokkal-sokkal többet tudunk a hatalmaskodás természetéről, mint a régiek (például Lukács evangélista), én azonban azt javasolom mindenkinek, hogy nyissa ki Tacitus római történetíró munkáit, olvasson bele a fanyar mondataiba, bizony, kétezer évvel ezelőtt is tökéletesen tudta az ember, hogy mi az, amikor két hatalmasság (pédául, Heródes és Pilátus) ellenségeskedésben áll egymással. És még azt is, mi az, amikor kibékülnek egymással, barátok lesznek, és hogy miért. Különös kontraszt ez, az emberi hatalom természetére világít rá, de még ennél többre is.
Ha lépésről lépésre végigkövetjük ezt a szakaszt, először azt látjuk, hogy elviszik Pilátushoz Jézust. A Nagytanács már elvégezte, hogy halálra adják, de mivel abban az időben római fennhatóság alá volt vetve Izrael, a halálos ítéletet a helytartóval jóvá kellett hagyatni. Elhurcolták hát Jézust Pilátushoz és négy nagyon súlyos vádat hoztak fel ellene, de érdekesképpen majd az ötödik lett az, ami Pilátust cselekvésre késztetette. Az első vádjuk az volt Jézus ellen, hogy félrevezeti a népet, hamis dolgokat tanít, nem az igazságot mondja, nem a valóságnak megfelelően beszél a dolgokról, ámítja az embereket. A második vád: tiltja az adófizetést. A harmadik: királynak nevezi magát. Szépen össze vannak szedve ezek a vádak, egy is elég lenne egy súlyos ítélethez, hát hármat mondtak mindjárt. Pilátus azonban elhárította ezeket a vádakat, és azt mondja, én nem látok ebben az emberben semmi bűnt. Talán a Pilátushoz beérkező ügynökjelentések nem mutatták Jézus működését súlyosnak, és nyilván Pilátus nem értett a zsidó kegyességbe tartozó finom vallási dolgokhoz, ezért elejét is akarta venni bármiféle félreértésnek. Talán még az is eljutott Pilátus fülébe, hogy éppen ellenkezőleg: ez a Jézus nemrég azt mondta a templomnál egy vita során, hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré! Dehogy tiltja ez az ember az adófizetést! Azt pedig, hogy messiás-királynak tartja magát, nos, ez valami spirituális dolog. Nem látok én benne semmi bűnt – tehát ezzel vetette vissza Pilátus a vádakat. De a vádlók nem hagyják magukat, és mondják tovább: de lázadást szít. Ez bizony, súlyos vád. Lukács evangélista idézi a terminus technicust is, ez a kifejezés mindösszesen kétszer szerepel az újszövetségben, és mindkét esetben azt jelenti, amikor feluszítják az embereket, úgy hangolják őket, hogy megindul az áradatuk, káosz tör ki, nyughatatlanság támad. Nos, ez a negyedik vád: Jézus uszító agitátor. És ebben a negyedik vádban hangzik el egy megjegyzés – ezt neveztem ötödik vádnak, és ez üt szeget Pilátus fejébe. Azt mondják a vádlók: felzendíti  az egész népet, tanítván egész Júdeában elkezdve Galileától. Galilea. Már az evangélium elején is hallottuk, hogy amikor Jézus elhívja a tanítványokat és ezt mondja Fülöp Náthánelnek: gyere, megtaláltuk a Messiást, akkor Náthánel azt mondja: Názáretből jöhet-e valami jó? (János 1,47) Názáret Galileában van. Jöhet-e Galileából valami jó? Galilea volt a viharsarok, a nyugtalanságok, lázadások, forrongások vidéke. Nos, ez a szó, hogy Galileától kezdve..., ez megüti Pilátus fülét, és nyomban –  amint tisztázza, hogy Jézus valóban onnan jött – átküldeti őt Heródeshez, Galilea Heródeshez tartozik, ő Heródes a bábkirály, Galilea Heródes jurisdictio-jába esik, döntse el ő a dolgot. Kezdődik a labdázás. Heródes előbb szerfelett megörült, hogy végre láthatja Jézust. Éppen Lukács evangélista jegyezte fel korábban (Lk 9,7-9), hogy Heródes már nyomoztatott Jézus után, és kereste a találkozás lehetőségét. Csodát akart látni, jelet akart látni, valami nagyszerű dolgot akart látni. És most, itt a lehetőség: ösztökéli és buzdítja is Jézust, miután odavitték vádlottként, hátha láthat valamit ő is. Mert mi dolog az, hogy az uralkodók ülnek fenn a fellegvárakban, szépen kényelemben, védelemben, ott szoktak történni a nagy dolgok a palotákban, mi szegény emberek csak állunk a kapun kívül és ágaskodunk, hogy odabenn miféle nagy dolog történik..., most meg itt fordítva van minden?! Jött Galileából a sok hír egy Jézus nevezetű emberről, aki csodákat tesz, betegeket gyógyít, halottakat támaszt föl, megszaporítja a kegyelmet, isteni erővel parancsol a természetnek, ördögöket űz ki. Hát ez a látványosság, ez az érdekesség, ez a csoda – hát ez járna azért Heródesnek is! És éppen itt van az, ami már a Pilátus előtti meghallgatáskor láttunk, de itt Heródes előtt még inkább szembeszökő: nem szól Jézus semmit; vagy ha tetszik, ha mond is valamit, az is mind valami egészen más, szinte semmi köze a történtekhez. Jézus nem áll kötélnek. Majd a kereszten, amikor a két lator közé megfeszítve függ a mi üdvözítőnk, halljuk az egyik latortól: ha te vagy a király, ha te vagy a messiás, te vagy az Isten fia, szabadítsd meg magadat és szabadíts meg bennünket is! jöjjön a csoda, jöjjön a jel! De tudjuk jól, az evangélisták ezt többször feljegyzik, Jézus ilyen kéréseknek soha nem tett eleget. Jelt akarunk látni tőled, mondták neki a Jeruzsálemből kiküldött a farizeusok, a nyomozók, és mindegyre jelet, bizonyítékot, csodát kértek tőle. Mutass valamit, és akkor hiszünk neked. De Jézus elutasítja ezt, és ahhoz tartja magát, amit a tanítványainak is mondott: tökéljétek el magatokban, hogy semmivel nem készültök előre a ti védelmetekre. Majd a Szentlélek azon az órán megadja nektek, hogy mit kell mondanotok.
Heródes – jegyzi fel Lukács evangélista – miután nem kapta meg azt, amit kért, pedig sok beszéddel ösztökélte őt, a katonáival semminek állította Jézust, vagyis kicsúfolta, megalázta, királyi palástba öltöztette és visszaküldte Heródeshez. És ekkor lettek őt — Heródes és Pilátus — barátok. A Biblia-magyarázók sokféleképpen magyarázzák ezt az igehelyet, mi több, súlyos vitákat folytatnak rajta. Néhány magyarázatot hadd hozzak ide, mindenik érdekes, ámbár tulajdonképpen mégiscsak az a lényeges, amit Lukács mond,  abban rejlik a nagy kegyelem. Van, aki azt mondja, hogy miután Lukács nem kommentálja a dolgot, nem minősíti ezt a barátságot sem így, sem úgy, a megjegyzését úgy kell vennünk, mint puszta megjegyzést, ideszúrja a történetbe, mert ez éppen ekkor történt. Lukács olyan pogányoknak rómaiaknak, görögöknek, birodalomlakóknak írta az evangéliumot, akik a zsidók belső ügyeiben nem voltak járatosak. Ezért történetíró módjára rögzíti, ki volt a császár, amikor az Úr Jézus Krisztus született, melyik császár uralkodása idején kezdette meg nyilvános működését, kik voltak Júdeában a helytartók, kik voltak ott a Római birodalom által odahelyezett báburalkodók, és így tovább. A célja az volt, hogy olvasói, úgymond, képben legyenek. És ez a megjegyzés is – állítják sokan – éppen csak ennyit szolgált, hogy nos, igen, Heródes, igen, Pilátus, akkor az ő kezükben volt a helyi hatalom. De nem minősíti barátságukat.
Én azonban azt hiszem, az evangélisták szűkszavúsága okán mégis fel kell vetnünk, hogy ha olyan drága volt a papír meg a tinta (és az volt nagyon), és amúgy is olyan szűkszavúak az evangélisták, dacára annak, hogy mi olvasók, nyilván, annyi mindenre lennénk kíváncsiak, annyi részletet, apróságokot, adalékot szeretnénk tudni, és ők mégis szűkre fogják a szót, akkor itt több ennek a megjegyzésnek a jelentősége, mint amivel néhányan megpróbálják elintézni. Van egy magyarázat, amelyik inkább a régi római történetírók elkeseredett – mi több, nyugodtan mondhatjuk – fanyar cinizmusához igazodik, és azt mondja: íme, tessék, hát mikor lettek barátok? Amikor egy koncepciós perben elítélték az ártatlant. Ilyen a hatalom, ilyenek a hatalmasok, ilyenek a politikusok, ilyen a közélet! És máris óvnak minket: messze, messze, kerüljük el ezt az egészet! Ehhez aztán még hozzá teszik, különösen manapság Latin-Amerikában, az úgynevezett felszabadítási teológia képviselői,  s ezt képviseli némiképpen a jelenlegi római pápa is, hogy sokak szerint Jézust itt tulajdonképpen egy politikai konstrukcióba keverték bele ellenfelei, pedig dehogy, mondják az újmódi igemagyarázók, dehogy, Jézus eleve benne volt. Dehogy bűnös! – legyintett Pilátus, amikor azt hallotta, hogy Jézus messiáskirálynak mondja magát. De éppenséggel fölkapja a fülét, amikor hallja, honnan jött! Honnan jött? – Galileából! Ott forradalmak szoktak támadni, ott felszabadító háborúkat szoktak indítani. És ekkor a két hatalomféltő hirtelen nagy barátja lett egymásnak. Tacitus mondja, hogy amíg nincs veszély, az egyik nagyság ellensége a másiknak  a még több hatalomért, de közeleg a nyomorúság, mindjárt összefognak és barátok lesznek. Nehogy már ez a galileai jöttment, meg a vele idegyűlt a galileai jöttmentek elvegyék a mi hatalmunkat! Tudjuk, Pilátus kegyetlen helytartó volt. Ezt is Lukács jegyzi fel, egy alkalommal, amikor galileai zarándokok mentek fel Jeruzsálembe, a templom előtt forrongás tört ki, és Pilátus ott a templom szent terén ontotta ki a vérét ezeknek a galileai embereknek. Hát akkor talán így kell érteni ezt a barátságot. Ez egy politikai szövetség volt.
Ez megdöbbentő, sőt,  rettentő, és azt mondjuk, talán, mégsem erről van itt szó, hanem egyszerűen csak arról, hogy ez a két ember gesztusokat tett egymásnak. Leginkább én is azt gondolom, talán így lehetne ezt a történetet ebben a vonatkozásban megérteni: Pilátus tett egy gesztust Heródesnek. Mikor megtudakolta a hallott szó  nyomán, hogy Jézus galileai, nyomban dönt: itt van Heródes is Jeruzsálemben, ítélje el ő! Aztán Heródes is tesz egy gesztust: visszaadja Jézust Pilátusnak; mégiscsak Pilátus a római birodalom képviselője, ítélje el ő. És ahogy így labdáznak Jézussal, egyszer csak kialakul köztük egy efféle érdek-vezérelt barátság. A rosszra való barátság.
Van egy harmadik magyarázat is, –  ez talán a legérdekesebb, és itt jutunk el Luther igazságának a mélységéhez. Azt mondja egy középkori Biblia-magyarázó, igen bátran hadd jegyezzem meg, és ennek kapcsán nagyon nehéz lesz nekünk minden korábbi megjegyzést és előzetes tudásunkat és tapasztalatunkat félretenni. Tehát, azt írja Lukács, hogy barátok lettek azon a napon. Barátok lettek. A barátság gyakorlása erény. Az antik filozófusok szerint, a középkori filozófusok szerint, a mai filozófusok szerint a barátság az egyik legnagyobb dolog – e kérdésben nem változott a világ. Jézus ezt mondja János evangéliumában a tanítványainak, hogy nem mondalak többé titeket szolgáknak, a barátaimnak mondalak titeket (János 15,15). Vagyis, az egyik legnagyobb dolog történik itt: barátság szövődik két ember között. És azt mondja ez a középkori magyarázó: lám, a mi Urunk Krisztusunk ott, amikor ítéletre vitték, ott, amikor az Őt vádolók már belekezdtek borzasztó, cinikus, révült játékukba, ott az Úr Jézus Krisztus hallgatása, alázatossága, gyengesége, kiszolgáltatottsága barátságot létesített. Megrázó ez a megjegyzés! Én minden idegszálammal tiltakozom ellene, és azt hiszem, mindannyian tiltakozunk ellene, és azt mondjuk: igen, igen, nagy dolog a barátság, de mint minden nagy dologban, így a barátságban is, megjelenik az azzal való visszaélés. Megmutatkozik a fonákja, sőt, megmutatkozik a rettenete is, hiszen Heródes és Pilátus a rosszban lettek barátok. Pedig, és éppen ellenkezőleg a mi igazi barátságunknak éppenséggel a jóban,  az Isten törvénye betöltésében, a szent életben, az Isten-keresésben, az egymás hite által való épülésben, a szent dolgokban kellene létesülnie és teljesednie. Így van. És ez a döntő igazság és ez megáll. Mégis, ha a Luther szavához igazodunk, és azt mondjuk, hogy ímé, itt áll előttünk egy egészen különös, elítélendő tény, amit az evangélista mintegy lábjegyzetbe tesz, ez a különös, felzaklató fordulat ebben a történetben! Két ellenség, két hatalomra vágyó ember, akik korábban nyilván, ahol tehették, fúrták egymást, feljelentették egymást, denunciálták egymást, egyszercsak itt, egy napnál világosabb helyzetben, amikor szabadon kellene engedniük Jézust, barátok lesznek és halálra adják az ártatlant! Nem az igazságban, a rosszban lettek barátok. De ez a rettenetes barátság mit mutat meg nekünk – Sub contrario?
Mindenek előtt azt, hogy Jézus azért jött, azért feszíttetett meg, azért nem szabadította meg magát és szállt le a keresztről, és azért nem tett csodát, azért halt meg, holott csak egy mozdulatába került volna, hogy elrendezze az emberi világot, nos azért nem hívott légiónyi angyalt már a Gecsemáné-kertben sem, hogy ezzel az Ő áldozatával egyszer s mindenkor, örökkévaló módon megbékítsen minket Istennel. Ez  a tükre ennek a hamis barátságnak, amely mégis a Jézus okán létesült (mert az Ő halálra ítélésének okán létesült!), ez a tükre ennek a rettentő szövetségnek, amely most itt az Ő elítéltetésében létesült, ez a tükre ennek a felfoghatatlan, mondjuk ki, iszonytató, undorító összeszövetkezésnek, amit ez a két hatalmas ember itt Jézust ide-oda dobálva megtalál egymás között. Lám, egyetértenek, - ez a tükre ennek az egyetértésüknek, de csakis: sub contrario, mintegy az ellentétében, amely alatt el van rejtve, hogy azért jött Jézus, azért halt meg Jézus, hogy mi megbéküljünk Istennel. Hogy az Isten barátai legyünk. Lukács olyan érdekesen és finoman mondja: azon napon lettek barátok egymással, mert előtte ellenségeskedésben voltak. Itt tehát a barátsághoz megbékélés kellett, mert korábban ellenségeskedésben voltak, vagyis megbékéltek, és barátok lettek. Borzasztó. És mégis, a borzalom mögött, ennek a mélyére rejtve, beletekinthetünk abba, hogy ezért jött Jézus! Hogy mi Istennel megbéküljünk és Istennel megbékélve, egymással is békességünk legyen. Nem a hamisságban, nem az összeesküvésben, nem a cinikus hatalom-játékokban, nem az önféltésben, hanem Isten szent törvényének betöltésében.
Jézust hamis váddal é hamis ítélettel keresztre adták, meghalt az egyetlenegy igaz. Milyen megrendítő, hogy az, aki mindenek bírája, önként áll a hamis ítélet alá. Mégis! Sub contrario, – mert ahogyan a Heidelbergi Káté mondja, éppen ebben van elrejtve a mi egyetlen reményünk. Lészen eljövendő ítélni élőket és holtakat – mondjuk az Apostoli Hitvallásban. Mit jelent ez? – kérdezi a káté. Azt jelenti, hogy felemelt fővel várom az én Uramat és Krisztusomat, mert benne azt a bírót ítélték meg, benne az a bíró halt meg érettem, az a bíró áldozta oda magát az én üdvösségemért, aki mint mindenek bírája jön majd ítélni. Az én barátom jön vissza, aki így végezte el halála árán Istennel való megbékélésünket. Aki így és ezért mondja tanítványainak: nem mondalak többet szolgáknak, a barátaim vagytok. Amit itt Lukács világosan leír, az az elferdült és Istentől elfajzott világnak a képe. Ebbe vetette bele magát megváltásunkra Krisztus - és mögött a rettenetes kép mögött ott van az igazság, az Isten-szeretet, az Isten irántunk való barátságának valósága, és ott van az a hívás is, amit Pál apostol mond a Korinthusi levélben: Krisztusért járva követségben mintha Ő kérne, úgy kérünk mi is benneteket, béküljetek meg az Istennel.
Ámen

Diákkoromban nyári munkán egy ácsmesternél dolgoztam, és amikor egyszer a tetőlécet szögeltük (annak pedig megvan a módja), hallom, hogy a mester egyszercsak felkiált: hallelujah! Aztán kicsit később megint: hallelujah! Kérdem tőle: mester, miért kiáltozik itt a tetőn ilyen dicsőségesen! Elvétettem a sort és melléütöttem, édes Pistikém! - felelte. De, mester, ágáltam, olyankor nem dicsőítést mond az ember, hanem hát valami mást. De, Pistikém – tanított az öreg ács, képzeld, ha az ujjamat ütöm el?! Hát magasztalom az Urat, hogy így egyben megvagyok még, minden ügyetlenségemmel együtt! Hallelujah!
Hallelujah! Ezt mondja Szent Ágoston is, itt a zsoltárt magyarázva: Ez a zsoltárok sorában az első, mondja, amelynek záradéka így, ebben a formában áll: hallelu-jah! Egy szó ez, de voltaképpen kettő, és azt jelenti: dicsérjétek az Urat! – és hozzáteszi az egyházatya: éppen ezért kezdi így a zsoltáros: valljátok meg hálával az Urat! S hadd tegyem hozzá: itt sorrend van, szekvencia, vagy inkább szekvenciák, és ezek nagy titokra vezetnek el. Nézzük először ezeket:
Az első szekvencia:
MAGASZTALJÁTOK, vagyis tegyetek dicséretmondással vallomást az Úrnak – ahogyan egy másik zsoltár mondja: nem hallgatom el nagy dolgaid a gyülekezetben!
Aztán: HÍVJÁTOK ŐT SEGÍTSÉGÜL – mert, aki dicséri őt, segítségül is tudja hívni
Aztán: HIRDESSÉTEK, vagy inkább: TUDASSÁTOK minden nép között (az istentelenek között is, de leginkább a hívők között) tetteit!
A második szekvencia:
ÉNEKELJETEK neki!
ZENGJETEK neki!
MONDJÁTOK EL (meséljétek el) csodálatos, erőt meghaladó, ámulatos dolgait!
A harmadik szekvencia:
DICSEKEDJETEK szent nevével!
ÖRVENDEZZENEK azok, akik keresik az Urat!
A negyedik szekvencia:
KÍVÁNJÁTOK (áhítsátok), szomjazzátok őt!
KERESSÉTEK arcát szüntelen, folyton, újra meg újra!
Az ötödik szekvencia:
EMLÉKEZZETEK nagyságos dolgairól (erőt meghaladó csodadolgairól),
csodáiról,
ítéleteiről!
Figyeljük meg a szekvenciákban, hogyan csappan annak száma, amit mi teszünk, és hogyan bővül annak száma, amit Isten tesz és tett. Először még három szó mondja, mit teszek én: magasztalom, segítségül hívom, hirdetem, aztán a következőben: énekelem, zengem, elhirdetem. Ez három-három.
De aztán kettő-kettő: dicsekedem, örvendek; illetve: kívánom és keresem,
És végül csak egy – ez az egy: emlékezem! Emlékezem mindent meghaladó dolgaira, csodajeleire, ítéleteire!
Sokra tanít ez. Az ünnepben a jövendőnket is kutatjuk mindig. Ha pedig bizonytalan körülöttünk s bennünk minden, könnyen kapunk a magabiztos szó után, és sok megmondó van ma is! Mégis leginkább Rákócz György fejedelem jut eszembe, akiről feljegyezték, hogy mikor koronatanácsra ment az urakkal, előbb sátrában megfogta a sátorfát és »kiimádkozta magát barátai kezéből« – főleg az okosok kezéből, akik így is, úgy is, akkor is és ma is megingathatatlanul tudni vélik: mi a teendő! Mi a teendő az életünk alapvető dolgaival, mit kell itt tenni az ország, a kontinens ügyeivel, hogyan kell kezelni a kriziseket, és főleg kik azok, akiknek a kriziseket kezelni kell? És csak kapkodjuk a fejünket a sok megmondóember okos megmondása nyomán! Némelyikük még Istenre is hivatkozik, mint akiknek zsebében van a recept, mint akiknél hitbizományban van a jövő!! De ki hallgatja meg Istent?
A zsoltár arról beszél, és azt idézi fel, hogy előbb fel kellett kiáltani, szót kellett hallatni a nyomorúságból, a rabszolgalétből, az elveszettség szorongató, beprogramozott, jól megszervezett hatalmából, ki kellett zökkeni az odasimulás kísértéséből, szakítani kellett az egyiptomi húsosfazekak közgazdaságtanával és teológiájával. És kérdezni is kellett, leginkább és egyszerűen így: mi lesz velünk mégis? Elveszünk tehát? Megmaradunk talán? Elsöpör minket az áradat? Megvethetjük a lábukat? Mert a történelem nem oszt dicséretet és kárhozatot, csak elhoz rettentő időket is, amikor megmozdul minden: birodalmak támadnak és süllyednek. Hát akkor megmaradunk-e a palánkon, mi páran, alig néhányan?! Honnan jő az én segítségem? – kérdezi másutt is a zsoltáros.
Aki ezt a kérdést nem teszi fel, vagyis a zsoltár szava szerint: nem keresi mindig az Urat és az ő színét, annak legfeljebb szép és megtapsolható mondatai lesznek. Lesznek általános igazságai, de nem lesznek konkrét segítségei! Lesznek általános igazságai jóságról, igazságról, irgalmasságról, könyörületről, de Isten nélkül milyen könyörtelenek ezek az irgalmassági szentenciák!! Isten szüntelen keresése-kérdezése nélkül milyen üresen ezek a jóságos szavak, cselekvési programok, és milyen védtelenek vagyunk és maradunk mindannyian! Mert mit sem érnek a közhelyek. Mintha az mondanák, ha szomjas vagy, hát igyál! De, kérdem, hol a víz?
Ezért szűkül hát itt a szekvencia: az áradó magasztalás, dicsérés, megéneklés, elmondás, ujjongás – egy szóra szűkül: emlékezzetek! Nekünk is szabad hát ünnepünkben emlékeznünk: Isten nagyságos dolgaira, megtartó kegyelmére, jókedvű és áradó áldásaira, szabadításaira! Őreá emlékezzetek tehát – és akkor keresni fogjátok őt! És ha őt keresitek igazán – emlékezzetek reá!
A zsoltár arról szól, hogy mi magunkban elvétjük a dolgot. De Isten megtart! Zengjétek, ékesítsétek, dicsérjétek az Urat!
Ámen

Amikor egy-egy imanap véget ér, hazafelé mindig azon tűnődöm, hogy fogunk-e jövő évben találkozni? És azt remélem, hogy csak a szolgálattevők arca lesz ismerős, és veletek már nem találkozom itt jövőre, mert annyira jók lettetek, hogy példás magaviselet folytán mindenki hazamehetett, és ide soha nem kell senkinek visszajönnie. S azon töprengek, hogy vajon el tudtam-e nektek mondani a lényeget? És lesz-e még lehetőségem, hogy bepótoljam, ha mulasztottam?
Most egy olyan történetet olvastam fel, amelyben feketén-fehéren látható a lényeg, mi több, az történik, ami maga a lényeg. Két alak van előttünk. Az egyik Keresztelő János, akinek majd rosszra fordul az élete, mert nemcsak a szerencsétlen bűnösöknek prédikálta a megtérés evangéliumát, hanem azoknak is, akik úgy gondolták, hogy megtehetik azt, amit a kisemberek nem tehetnek meg. Ismeritek ezeket az érzéseket! Engem megfogtak, engem elítéltek, bezzeg a világ tele van Heródesekkel, aki förtelmes bűnöket követett el, mert büntetlenül tehette. Keresztelő János azonban neki is beszólt. Heródes pedig az összes korábbi förtelmességét azzal tetézte, hogy Keresztelő Jánost börtönbe záratta, majd később lefejeztette. Ez a próféta sorsa, és ennek az a lényege, hogy a próféta nem beszélhet mellé. Akik kimentek Keresztelő Jánoshoz a Jordán mellé megtérni, megkeresztelkedni – vagyis bemenekülni az Úristen szárnyai alá – azokat ezzel a szóval fogadja: viperák fajzatai! Ha én így kezdeném vasárnap az istentiszteletet, előbb-utóbb közölnék velem fel is út, le is út! János ezt mondja: viperák fajzatai! Ki figyelmeztetett benneteket, hogy elmeneküljetek a bekövetkező veszedelem elől? Igen, mi szoktunk az Isten kegyelmére, jóságára, szeretetére gondolni, hogy az valami olyan, mint a mesebeli varázssapka: ha a fejemre teszem, láthatatlan leszek. Vagy a vállamra terítem az Isten kegyelmének a varázsköntösét, és senki nem lát. Tényleg ez a kegyelem? Éppenséggel nem. Isten kegyelme nem eltitkoló, hanem változtató hatalom. Nem láthatatlanná tesz, hanem elkerülhetetlenül megmutatja, hogy ki vagyok. Leleplez. Nincs tehát mellébeszélés. Nem tudom, hányan és hányszor ültetek vallató tiszttel szemben. Az emberi élet egyik legrosszabb pillanata, amikor már nincs mellébeszélés. Olykor meg az is megesik, hogy az ember azt is magára vállalja, amit el sem követett, csak hagyják már békén. Keresztelő János nem vallató tiszt, nem is gyóntató, ő egyenesen átlát mindenkin, és azt mondja nekik: viperák fajzatai, ki figyelmeztetett benneteket, hogy megmeneküljetek a bekövetkező veszedelem elől? Neki ezt el kell mondani, és ő elmondja. Halált vállalva is elmondja, mert ezt a szolgálatot kapta az Istentől. És fokozza is: a fejsze a fák gyökerére vettetett! - kiáltja.  Emlékszem, édesapám nagy fa-ültető ember volt, és sokan szenvedett egy öreg körtefánk miatt, mert az nem termett semmit. Jöttek a gazdák, és mondták neki: Imre bácsi, vágja már ki azt a fát, tele van féreggel, és ültessen helyére egy másikat. Édesapám fa-szerető ember lévén, felfogadott valakit a faluból, hogy vágja ki, mert ő ugyan nem vágja ki. Kérdeztük is édesapámat: miért kellett ehhez felfogadni valakit? Szóltál volna, apukám, és mi kiszedjük. Na lám milyen jó ember az én édesapám! Ő még a beteg fát sem dönt ki. Na és milyen rossz ember ez a Keresztelő János, azt mondja: a fejsze a fák gyökerére vettetett. Nincs tovább. Amelyik fa nem terem jó gyümölcsöt, azt kivágják. Mégsem gonosz ember ez a János, hiszen így folytatja: térjetek meg, és teremjetek megtéréshez illő gyümölcsöket! Ekkor kérdezgetni kezdi az oda kimenők: mit tegyünk? János nem mond nehéz dolgokat, mégis mindig ezekben bukunk meg. Azt mondja, ha van két inged, az egyiket add oda a másiknak. Ha van az asztalodon eledel, oszd meg a másikkal, ne dobd ki a kukába! Aztán jönnek a fináncok. Mit csináljunk? - kérdezik Jánost. Csak annyi adót szedjetek be, ami a törvényben elő van írva. Aztán jönnek a rendőrök, katonák, smasszerek, jön a karhatalom. Mit csináljunk? Ne hatalmaskodjatok, ne zsaroljátok a szegény embereket! A dolgotokat tegyétek! Keresztelő János tehát kinek-kinek elmondja a teendőjét, és lám, máris eljutott a gyökérig. A fejsze a fák gyökerén van! Miért? Mert ezeket a pofon egyszerű dolgokat sem tudjuk megtenni. Nem tudunk szerető szívűek lenni, nem tudjuk, nem is akarjuk az életünk javait megosztani másokkal. Szerezni, zsákmányolni, harácsolni akarunk. Aztán ha elkövettük a vétket, akkor meg akarjuk úszni. Ezért mondja Keresztelő János: Ki figyelmeztetett benneteket, hogy elkerüljétek a bekövetkező veszedelmet? Akiket megütött a kemény beszéde, megszomorodtak. De kétféle megszomorodás van (2Kor 7). Van megszomorodás az életre, és van megszomorodás a halálra. Az életre való megszomorodást bűnbánatnak nevezzük. A bűnbánat nem néhány könnycsepp kipréselése a szemünkből. Sírni bármikor tudunk. Gyermek korában mindenki kipróbálta ezt a szüleivel, meg a tanárával; bajt csináltunk, aztán sírtunk, hogy megússzuk. Az életre való megszomorodás azonban azt jelenti, hogy az ember eljut a végső őszinteség állapotába. És ez a legnehezebb, szinte iszonyatos. Annak tudni magamat, aki valójában vagyok. Isten nem kíváncsi a meséinkre. Isten arra sem kíváncsi, hogyan tudom a vétket átkenni a másikra. Az igazi őszinteség az, amikor az belenéz az ember önmagába, és megszomorodik önmagán, és az életét Isten kezére bízza.
S itt lép a történetbe a másik alak. Az evangélista nagyon finoman leírja itt, hogyan volt Jézusnak dolga Keresztelő Jánossal. Úgy is, igen, hogy rokonok voltak, és úgy is, hogy a Jézus tanítványi körének egy része a Keresztelő János tanítványai közül került ki. Úgy is volt dolga vele, hogy Keresztelő János útkészítőnek tekintette magát, olyan prófétának, aki azt hirdeti, hogy közel Jézus által közel jött hozzánk az Isten országa. Most pedig a Jordánnál – és ez igazán nagyon érdekes! – az történt, hogy amikor az egész nép megkeresztelkedett, köztük Jézus is megkeresztelkedett, vagyis Jézus beállt a sorba. Gondoljátok ezt meg! Melyik sorba állt be Jézus? Azok sorába, akikre újjal rámutatott Keresztelő János és azt mondta nekik: viperák fajzatai. És ott áll köztük a sorban Jézus is. Tehát Jézus beállt a sorba.  Itt kezdődik az evangélium. Amikor Pál apostol összefoglalja az üdvözítés történetét, azt mondja az egyik levelében: Ő, aki bűnt nem ismert, Isten bűnné tette érettünk, hogy mi Isten igazságává legyünk Őbenne (2Kor 5,21). Beáll tehát Jézus a sorba, hogy végbe mehessen egy csere. Beáll a sorba, és nem kiabál vissza Keresztelő Jánosnak: ez itt mind kígyó, de én nem! Beáll a sorba, és megy a Jordánhoz megkeresztelkedni, vagyis Jézus bűnbánati keresztséget gyakorol. El tudjátok ezt képzelni?! Az örök Ige, Aki által minden lett, ami lett, emberré lesz, és odaáll a bűnösök közé megkeresztelkedni!? De azért, hogy amikor majd téged eltalál a Szentlélek szava, amikor elkerülhetetlenné lesz, hogy valóban szembe nézz magaddal, és már nincs mellébeszélés, nincs láthatatlanná tévő sapka, mikor belédhasít, hogy: az vagyok, aki vagyok, elveszendő, nyomorult, bűnös, és a fejsze a fák gyökerén van, akkor életre tudj megszomorodni és megtérni! És ne halálra. Az élet Ura odaáll a halálra ítéltek közé. A teremtő Ige, Jézus beáll a bűnösök közé, hogy amikor megtántorodsz önmagad látványától, legyen kire rátámaszkodni. Legyen, Aki az ölébe vesz téged. Legyen kihez odamenekülni. Van egy közkedvelt gyerekjáték, amikor a gyerekek körbeállnak, és az egyik gyereknél van egy titkos kód, de nem tudja senki, hogy kinél. Hát ki kell faggatni egymást. Futkároznak a gyerekek összevissza, teljes zűrzavarban és kérdezik egymástól: te vagy az, nálad a kód? Képzeljétek el ezt a végső katasztrófa drámájában. Ki az, aki megtart engem? A cellatársam, a vb parancsnok úr, a börtönlelkész, a püspök úr, Calcuttai Szent Teréz? Ki fog engem megmenteni? És ijedten kapkod, és futkos ember ide-oda. Ezért állt be Jézus a sorba, hogy amikor elkövetkezik a bűnbánat pillanata, a végső és teljes őszinteség, akkor nyomban rátalálj. S tudj reá támaszkodni, mert nála van az életet megváltoztató kegyelem.
Megszeppentünk a próféta szavától: a fejsze a fák gyökerére vettetett, hamar bekövetkezik az ítélet, meg kellene menekülni! S ahogy megyünk a Jordánhoz, ott van köztünk az Úr Jézus Krisztus a sorban. De már nem ismeretlenül, vagy inkognitóban, hanem mint bűneinkért megfeszített és feltámadott Úr. A Heidelbergi Kátéban van egy nagyon szép kérdés, így hangzik: micsoda vigasztalásod van neked abból, hogy Jézus Krisztus lészen eljövendő ítélni élőket és holtakat? Milyen vigasztalásunk van nekünk ebben? Azt feleli a Káté: az az én vigasztalásom, hogy az lesz az ítélő bíró, aki hagyta, hogy az én bűneimért halálra ítéljék és megfeszítsék. Ő fog fölöttem ítélni, Krisztus, aki értem meghalt. Nincs ennél nagyobb remény, nincs ennél boldogabb tudat, éppen akkor, amikor Isten igéje, a Szentlélek ereje csalhatatlan tükröt tart eléd, és nem tudsz mást, mint megszomorodni. De hogy ne halálra, elveszésre, hanem életre, Isten gyermekségre szomorodj meg, ezért jött a mi Urunk Jézus Krisztusunk. Egy galamb szállott alá, mikor Jézus megkeresztelkedett – mondja az evangélista; vagyis valami anyagi alakban alászállott a Szentlélek. Ez bennem mindig azt idézi fel, amikor Noé ült a bárkában a vízözön után, és nem tudta, hogy mi van odakint. De már el kellett kezdeni az életet. És amikor kibocsátotta egy galambot, az a csőrében egy olajággal jött vissza, vagyis jelezte a békét és az új életet. A vizek fölött lebegő Lélek vezessen el igazi töredelemre, csalhatatlan őszinteségre, hogy eljussatok a mi Urunk Jézus Krisztusunkhoz, aki megmentőnkül jött érettünk.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Lukács evangéliumát kezdtük olvasni a Biblia-olvasó kalauz szerint, és bár ma már a második résznél tartunk, mégis úgy éreztem jónak, hogy ma még az első részt olvassuk fel itt, az első rész nagy nyitányát, ez pedig a 13. versben van. Ezt mondja az angyal Zakariásnak: Ne félj, Zakariás, mert meghallgattatott a te könyörgésed! Ez az evangélium nagy nyitánya: Isten meghallgatta a könyörgést! Ugyanakkor az angyal szavára – meghallgattatott a te könyörgésed – mégse hangzik azonnal az, amit a 106. zsoltár végén is olvasunk, hogy miután a zsoltáros felidézi Isten szabadító tetteit – leginkább az egyiptomi fogságból való szabadulást, mely ugyanígy kezdődött: Isten meghallgatta népe könyörgését (2Móz 2,24) –, s miután szól Isten dicsőségéről, kegyelméről és hűségéről, a záradék így hangzik: mondja rá az egész nép: Ámen! Zakariás azonban nem tud áment mondani, –  megnémul. És ez a tény, ahogy így előttünk áll a templomi jelenetben, elvezet minket egy nagyobb, mindannyiunkat érintő kérdéshez, ez pedig az imádkozásunkat illeti.
Sokféle módon és sokféle tartalommal imádkozunk. Azt pedig külön ide kell toldani, hogy mi, reformátusok, (vagy inkább hadd mondjam így, mi protestánsok) inkább szemérmesek vagyunk az imádkozásban, inkább a magános imádkozás felé hajlunk, a közimádságot pedig inkább liturgiai formában műveljük. Ezt azért mondom, mert amikor egyszer Koreába látogattam egy református gyülekezetbe (akik tényleg igazán reformátusok voltak, nagyobb kálvinisták, mint mi), az istentiszteletük egy részén szinte megdöbbentettek, és ez éppen az imádkozás volt. A lelkipásztor jelezte az imádkozás idejét, és akkor az a sok száz ember, aki ott volt a templomban, egyszerre mind hangosan imádkozni kezdett. Én először azt hittem, ez biztos egy koreai református karizmatikus gyülekezet, és elkezdődött a nyelvimádság. De három perc múlva, egy kis jelre egyszerre mindenki abbahagyta. Istentisztelet után megkérdeztem a lelkészt, miféle imádság volt ez? Ő azt mondta, hogy miután Koreában igen elterjedt a buddhizmus, és a buddhizmus mindennapos gyakorlata, hogy mindenütt, minden módon, reggel, délben, este mindenféle szent helyen, mindenki imádkozhat, úgy érezték jónak, hogy istentisztelet alkalmával, egy megadott időben ki-ki hangosan elmondhassa a saját szíve imádságát. Vagyis nyelveken szólás volt az, de csak egy nyelven: koreaiul, – mindenki hangosan mondhatta szíve kérését. Szinte mennydörgött ott az a sok szívbéli imádság, amit mi itt csendben tartunk. A nyugati keresztyénségben s még inkább az európai protestantizmusban mi szemérmesebbek vagyunk az imádkozással, inkább bemegyünk a belső szobába, belakatoljuk az ajtót, és magunkban végezzük imádságunkat. A közös imádságot is bensőséges dolognak fogjuk fel, amikor ki-ki megnyílik egy imaórán és elmondja imádságát.
De hát miféle imádkozó tapasztalataink vannak? És milyenek az imádkozó indulataink, mikor imádkozunk? Mikor érezzük az imádkozás szükségét? És hogyan imádkozunk? Amit itt Zakariás kapcsán olvasunk, utat nyit ezekhez a kérdésekhez.  Zakariásnak templomi szolgálat közben megjelenik Gábriel arkangyal, örvendetes hírt mond neki: meghallgattatott a te kérésed. Zakariás erre némi kétkedéssel felel, vagy inkább visszakérdez, mire az angyal mintegy büntetésből megnémítja Zakariást, aki mindaddig, amíg meg nem születik a gyermek, és ki nem fejezi ragaszkodását, hogy az legyen a gyermek neve, amit az angyal mondott, nem tud megszólalni. Ez – mondhatni – csak egy történet, mégis elvezet az imádkozásunk módjához és tartalmához is. Így kezdi ugyanis az angyal: meghallgattatott a te könyörgésed.
Vannak tudós magyarázók, akik korholják Zakariást, megjegyezvén, hogy az első hiba akkor történt, amikor a közös imádság szolgálatát végezte. Azt olvassuk itt, hogy a papi tiszt szokása szerint reá jutott a sor, hogy bemenvén az Urnák templomába jó illatot gerjesszen. A nép egész sokasága pedig kívül imádkozott a jó illatozás idején. Vagyis Zakariás a rendtartás a pap közbenjáró imádságát végezte. Nos, jönnek a kritikusok és azt mondják: talán az történt, hogy Zakariás elhanyagolta a közös imádság szolgálatát, és magáért könyörgött. Olyas ez mintha, majd az igehirdetés utáni imádságban én egyes egyedül és kizárólag önmagamért könyörögnék. Mégis, rögtön jön az angyal és mondja: Zakariás, meghallgattatott az imádságod! Egyszóval, némelyek azt hangoztatják, hogy itt tért le Zakariás arról az ösvényről, amin járnia kellett volna. De nyomban érezzük, ennek a korholásnak nincsen túl sok értelme, hiszen éppen maga, Zakariás mondja azt az angyalnak, hogy vén vagyok én, és az én feleségem is igen idős már... Ezzel kimondja, hogy gyermekért már nem imádkoztak. Ez egy régi imádságuk volt, egy régebben sokszor elmondott buzgó imádság. Ki tudja, talán Zakariás és felesége Erzsébet is sokat imádkoztak Anna szavaival is, ahogyan Sámuel könyvében olvastuk, ki tudja, imádkozták a zsoltárokat, Isten imádság-meghallgató kegyelméről. De eltelt az idő, vének lettek mind a ketten, ráadásul Erzsébet egész életében meddő is volt.
Ma tehát az első szívünknek szegezett kérdés éppen az, amit ez a történet önmagától mutat, hogy vannak-e ilyen, régen sokat mondott, és ma már nem mondott imádságaink, melyeket azért nem mondunk már, mert úgy tűnik, hogy Isten azokat ugyan miért is hallgatná meg? Sok-sok imádságunkat úgy fogalmazzuk meg, úgy megy Isten elé, az a tartalma, hogy olyan ügyekben igyekszünk megnyerni Isten segítségét, olyan kérdésekben, olyan dolgokban keressük meg Őt, amelyek, ha normális volna a világ, maguktól is meglennének. Ha normális lett volna a világ, Zakariásnak és Erzsébetnek lett volna gyermeke, mert a meddőség extrém állapot. Ha valaki nagy lesüllyedésben, nagy nyomorúságban, nagy elesettségben, nagy betegségben van, gyógyulásért könyörög, szabadulásért könyörög, megoldásért könyörög, – s ezzel tulajdonképpen az isteni jó rendért imádkozik. Ha felnyitjuk a Zsoltárok könyvét és beleolvasunk Dávid imádságaiba, amikor szabadulásért könyörög, vagy szorongatott állapotban van, vagy megalázták, vagy bűnt kell vallania, mert eltévelyedett és vétkezett, vagy amikor tisztulásért könyörög – , mindannyian érezzük imádkozó szavai mögött ezt a kimondatlan megfogalmazást: a dolgok rendjéért, a jó rendért könyörög, helyreállításért könyörög (pl. Zsoltár 80). De Zakariás és Erzsébet esetében ez az idő elmúlott. Mi hát az értelme annak, amit az angyal mond itt, hiszen, lám, mondjuk ki,  az a valóság, hogy ez a Zakariás imádsága már elfeledett imádság volt? Régi kérés – és meg nem hallgatott kérés – volt, amit Isten angyala előhoz a mélyből. Csodálkozunk, kedves testvérek, hogy Zakariás csodálkozik? Csodálkozunk, és korholjuk őt, hogy szinte meg van rökönyödve? Megrójuk, hogy mondani, szinte ellenvetéssel él Isten üzenetével szemben? Valaki azt mondta egyszer, hogy Zakariás okoskodik itt, szőrszálat hasogat, bizonyítékot akar, és micsoda bűn ez. Én inkább a drámát hadd hangsúlyozzam: miközben papként ott áll az oltárnál és jó illatot mutat be a minden irgalom Istenének, a szabadítás Istenének, annak az Istennek, akinek a hatalmára fundáltatott az ég és a föld, ahogy Anna éneke mondja, annak, az Istennek, aki megöl és megelevenít, lesújt és fölmagasztal, aki a meddőnek hét gyermeket ad, a termékenyt elapasztja, aki a gazdagot koldusbotra juttatja és megszünteti a szegénységet –, aközben az él a szívében, hogy ez az Isten az ő imádságát nem hallgatta meg.
Én nem tudom, hogy kételkedik-e, mert a kérdés, amit felvet inkább a megrökönyödés kérdése, hiszen a mélyből egy régi és rég elfeledett, talán már régóta nem is mondott, vagy inkább abbahagyott imádságra ad most választ Isten. Bizonyos vagyok benne, hogy mi is sokszor kértük már Isten beavatkozását, és bizonyos vagyok abban is, hogy sok esetben már lemondtunk kérésünkről és elsorvadt a szánkon az imádság szava, mert úgy éreztük, úgy ítéltük meg a dolgot, hogy nem kell már Isten beavatkozását kérni, már nincs miért. Olykor azzal vigasztaljuk magunkat – és ez nagy igazság és hívő tapasztalat! —, hogy Isten néha úgy hallgatja meg az imádságot, hogy nem hallgatja meg, mert Ő minden imádságot meghallgat. És néha - mondjuk ki őszintén – nemmel válaszol. Aztán utólag, később azt mondjuk, jaj, de jó, hogy Isten nem hallgatta meg azt az imádságomat. Mert nem volt szabályos, mert nem volt jó, mert nem volt Isten szerint való, mert igazából véve csak önmagunkat akartuk vele nőttetni, vagy éppen próbára akartuk vele tenni Istent! De most itt mégis azt kell mondanunk, hogy nem ez az eset. Meg kell értenünk és meg kell fejtenünk itt ezt a talányt.
Abból indultunk ki, hogy Zakariás papként áll az oltár előtt és a mózesi rendtartás szerint most másokért kell imádkoznia. Azt mondja a Zsidókhoz írt levél is, a főpapra vonatkoztatva, hogy a főpap egy évben egyszer ment be a szentek szentjébe, hogy a nagy, engesztelő áldozatot mutasson be és közbenjárjon a népért, –  az egész népért, önmagát is belefoglalva. És azért választatott a főpap emberek közül, mert embernek kellett odaállni a szentséges trónus elé, Isten szentsége elé, olyan embernek, aki tisztában van az ember nyomorúságával. Az esendőségünkkel, a gyengeségünkkel, a megkísérthetőségünkkel, a korlátozottságunkkal együtt kellett odaállnia, hogy a szívéből kifakadó imádság ne egy formális, liturgikusan eldarált szöveg legyen, hanem az úgy legyen a szívének az imádsága, hogy belefoglaltatik az egész nép. Ez a papnak a tiszte. Nekem is mondta egyszer valaki, nem sértődtem meg érte: imádkozzék, Tiszteletes Úr, az a dolga! Nem sértődtem meg, a papnak ez a dolga, szüntelenül közbenjárni Isten előtt, oda vinni a nép szükségeit. És ha ez így van, akkor föl kell tennünk azt a kérdést, hogy vajon melyik az az imádság, az ő egyéni kérése mellett, amely szintén egy réges-régen elfelejtett imádság volt Isten népe életében. Nem élt már a szívekben, vagy ha élt, imádságban nem mondták ki, mert úgy ítélték meg, hogy elment fölötte az idő. Mi az, ami fölött emberileg, történelmileg, társadalmilag, elment az idő, már nincs miért kérni? Mit mond Gábriel Zakariásnak? – Ímé, meghallgattatott könyörgésed, a te feleséged szül néked fiat, nevezed őt Jánosnak, neked örömödre és vigasságodra lesz, nagy lesz az Úr előtt, próféta lesz, anyjának méhénél fogva betelik Szent lélekkel, sokakat megtérít az Úrhoz, a mi Istenünkhöz, és Ő előtte fog járni! Ki előtt? A Messiás előtt, Krisztus előtt fog járni az Illés lelkével. Tehát János a Messiás előfutára lesz. És mi az az imádság, ami már beszáradt Isten népének a szívében, már nem fordult az ajkára, már nem mondták? Az Isten szabadításáért való imádságot nem mondták, a Messiásért való imádságot nem mondták, az Isten ígéreteire ráfelelő könyörgést nem mondták. Ha föllapozzuk az atyák könyveit, a Sámuelét, a Bírákét, a Prófétákét, a Zsoltárosokét, csupa, csupa ígéret, csupa, csupa jövendölés van ott a szabadítóról, Krisztusról, a Messiásról. S ha belelapozunk a Zsoltárok könyvébe és elolvassuk a 74. zsoltárt, amelyről a Biblia-tudósok azt mondják, hogy talán ez az, amit utoljára írtak, ott a zsoltárban van egy felkiáltás: jeleinket nem látjuk, próféta nincsen, és nem tudjuk, meddig tart ez. A templom lerombolásakor íródott ez a zsoltár. És évszázadok teltek el úgy, hogy nem volt próféta, és Isten népe nem kapott egyenes isteni üzenetet és jelet az időről, a kegyelemről, a beteljesedésről. Mit mond most Zakariásnak az angyal? – Meghallgattatott a te könyörgésed. De a Zakariás könyörgésében, az ő személyes régi, elfeledett könyörgésben, amit Isten lám, mégis számon tartott, amit Isten – bocsánat, postás módra mondom – kibontott és iktatott és a maga idejében válaszolt rá, nos, ebbe a zakariási könyörgésbe belefoglaltatott és meghallgattatott Isten népének réges-rég sokat mondott és talán a Zakariás idejében már nem mondott könyörgése is. Lukács bizonyítja ezt a Jézus Krisztus születésének történetével, és társulnak hozzá a többi evangélisták is, Máté a leginkább. Máté elbeszéli, hogy amikor megérkeztek a napkeleti bölcsek, és keresték Jeruzsálemben a zsidók királyát, akinek látták a csillagát, akkor, mondja az evangélista: egész Jeruzsálem felbolydult, megőrült a város, mert már nem értették ezt a régi szót, hogy a zsidók királya. Nem értették, hogy ez messiási szó, nem értették, hogy ezt régen a próféták jövendölték és ez teljesedett most be. Csak egy hatalom-politikai tényt, ijesztő üzenetet vettek ki belőle. Mit mond az angyal? Meghallgattatott a te kérésed. A régi kérés, az elfelejtett kérés. Ezt mondja most az angyal egy papnak, aki rutinszerűen – olyan finoman írja ezt, kedves testvérek, Lukács –, a papi tiszt szokása szerint, rendjének sorában, úgy, ahogy a rend előírta, végzi a papi szolgálatot, de már nem könyörög önmagáért. Mert már minek? Mert nincs esély, mert emberileg bezárultak az utak. És talán ennek az egész történetnek ez az egyik legfontosabb üzenete. Nem az, hogy Isten éppen akkor kezdi, amikor befejeződött minden emberi, hanem hogy Isten már akkor kezdte, amikor – hadd mondjam így – volt esély. Mert Zakariás is akkor kezdte. Egyszóval, ha mi akkor fogunk hozzá az imádkozáshoz, amikor úgy ítéljük meg, hogy minden emberi út bezárult, hogy már semmiféle esélyünk, emberileg már nem lehet semmin mozdítani, nincs hozzá erő,  – nos, akkor csak tegyük össze a ma hallott igéket, amit Anna mond: nem az erő teszi hatalmassá az embert, nem az erőnk tesz bennünket képessé, és tegyük hozzá azt is, hogy Zakariás esetében egy régi imádságra érkezik felelet.
És végül, ennek a nagy kegyelemnek és az egyéni kegyelembe belefoglalt közösségi kegyelemnek, amely már nemcsak Istennek akkor élő népére, a kiválasztott zsidó népre vonatkozik, hanem Jézus Krisztuson és az apostolokon keresztül az egész világra kiterjed, tehát ennek a kegyelemnek van egy párja is, amire utaltam már. Azt mondja az angyal Zakariásnak: ímé, megnémulsz, nem szólhatsz mindama napig, amíg ezek meglesznek. Mert nem hittél beszédemnek, amelyek beteljesednek az ő idejükben. Hogy miket kellett volna Zakariásnak elmondania, azt el tudta mondani más módon is, például, leírta. Kommunikálni tehát tudott, jelezni, hogy ez meg ez történt. De valamit mondania kellett volna még az angyal szavára és ez a valami – ahogy hallottuk a zsoltárból – az ámen. Mert amikor az ember áment mond, akkor testestől, lelkestől, egész valójával odateszi magát Istennek a kezébe. Amikor elmondunk egy imádságot, és a végén ámen-t mondunk, tudjuk, mit jelent a szó. Tudjuk, milyen nagyszerű magyarázatot fűz hozzá a Heidelbergi Káté, hogy ugyanis ez a szó nemcsak a kívánságunkat, vagy annak a megerősítését jelenti ki, hanem azt a boldog bizodalmat a leginkább, hogy Isten meg tudja, és meg is akarja cselekedni kérésünket. Ott, abban a minutában Zakariás megnémult, bezárult a szája, nem tudta kimondani az áment,  – ezt később az engedelmességével kellett kimondania. Vette a táblát és ráírta, legyen a gyermek neve János. Róla akarták elnevezni, de ő ragaszkodott már az angyal szavához: legyen a gyermek neve János! Engedelmeskedik.
Amikor áment mondunk, imádságaink végén, akkor kifejezzük azt a készségünket is, hogy a minket kegyelmesen meghallgató Istennek engedelmeskedünk. Amikor ezt a történetet halljuk, fölidézhet bennünk sok-sok régi elsüllyedt és már nem mondott imádságot, ha nem is ilyen extrém esetben. S talán megújítható, a testvérért, a szülőért, a gyermekért, a barátért, a betegekért, az anyaszentegyházunkért, a nemzetünkért, a világ békességéért, a dolgok jó rendjéért,  az Isten országa eljöttéért mondott imádságunk. Hány és hány imádság van, amelynek a fonala valahol megszakadt, de most, egy régi történetben elénk áll Gábriel arkangyal, és talán nem rémít el bennünket, hanem arra buzdít, hogy ezek a rég elfelejtett imádságok újuljanak meg a szívünkben. Új erővel szólaljanak meg a szívünkben a sokat mondott és aztán csüggedten mondott imádságaink. De leginkább ámen-mondásunk újuljon ki,  – Isten minden ígéretére, jótéteményére, Jézus Krisztusban való üdvszerzésére, örök életre való meghívására. Egész életünkkel, testestől lelkestől mondjunk mindig áment.
Ámen

Minden, ami Isten és ember dolgára tartozik, Jézusban központosul. Mindent, amit Isten országáról tudni akarunk, Jézusban tárul fel. Minden út, amelyen Istenhez akarunk jutni, Jézusban egyesül, mert Ő az út, és csak Őáltala mehetünk az Atyához. Minden dolgunk, ha Istennel van dolgunk, márpedig egész életünkben Istennel van dolgunk, Jézusban nyer értelmet. A Kálvin téri gyülekezet történetének is, jelenének is, és eljövendőjének is ez a közepe, Jézusban, Jézussal és Jézus által.
A felolvasott történet az evangélium hirdetésének kezdetére vezet, és egy nagy feszültséget mutat, de éppen ebben a feszültségben rejlik a mi egész keresztyén életünknek minden ereje, jövője és reménysége. A korábbi szakaszokban azt olvastuk, hogy Jézus, Szentlélekkel felhatalmazva, megkezdte Isten országának a hirdetését. És  szinte megdöbbenünk, milyen nagy szabadsággal, természetességgel tanított, gyógyított, űzött ki ördögöket, és fordította a szíveket Isten szeretete és irgalma felé. Ha éppen csodát tett, gyógyított, szabadított, ezekre utalva levonta a konklúziót, és közölte: ezek azért történtek így, mert elközelített az Isten  országa. Tehát együtt történik a kettő. Hirdette az országot, és királyi bőkezűséggel adta Istennek minden áldását. Nem csoda, hogy amikor elvonul magányosan imádkozni, az Atyával együtt lenni, akkor a sokaság, akik megtapasztalták a kegyelemnek ezt a bőséges áradását, szinte hajszával nyomul utána. Az 5. rész elején így mondja erős szavakkal Lukács evangélista: kitódultak hozzá. És az sem csoda, hogy amikor látták, hogy Jézus további szolgálatra menne, tartóztatják. Maradj velünk, ne menj tovább! Mert volna még mit tanulni, még tisztulnia kell a szívünknek, és vannak még gyógyulást remélők, vannak még megszállottak, szabadulásra várók. Még nem bontakozott ki bennünk és közöttünk teljesen az Istennek országa. És ekkor hangzik el az a szó, ami a feszültséget felállítja, létesíti. De ha a szívünkbe vesszük, és átadjuk magunkat ennek az igének, akkor értjük meg igazán, hogy mit mond Jézus. Azt mondja az őt marasztalóknak: egyéb városokban is hirdetnem kell az Isten országát. Kell.
Ma is drámai ez a szó, mert mi olyan világban születtünk és növekedtünk fel, egy olyan világ áldásait próbáljuk élvezni, amelyben van egy tilalmas szó, és ez a tilalmas szó az, hogy: kell. Mondjuk inkább és szívesebben: szabad. S még inkább, szeretjük ezt a szót: lehet. Ezt a szót is nagyon szeretjük: lehetőség. De ezt a szót nem szeretjük, sőt gyűlöljük: kell! Ez tilalmas szó. Ahogy elnézem a mai világot, és lapozgatom a közbeszéd szótárát, szórendjét, amit sokan úgy neveznek: politikai korrekt, látom, a tilalmas szavak között első helyen van ez, hogy: kell.
Ám ha visszalépünk az evangéliumokhoz, még inkább elcsodálkozunk, hogy milyen keveset olvassuk ezt a szót, hogy: kell, legalábbis úgy, ahogy itt a görög szövegben áll. Ez itt egy egészen speciális szó. Talán úgy lenne pontos visszaadni, hogy: szükséges, vagy szükségszerű, parancsoló, elkerülhetetlen. De így jó, ahogy olvastuk: kell. Ritkán halljuk. Az evangélisták is takarékoskodnak vele. Nem azért, mert félnek ettől szótól. Nem azért, mert a 21. század bolondériáit akarnák ezzel megalapozni, hanem azért, mert ez egy minősített szó. Hadd idézzek fel néhány helyzetet. Amikor Jézus szülei kétségbeesetten visszamentek Jeruzsálembe, és keresték a 12 éves Jézust, nem tudták, hol van. Aztán ráakadtak a templomban az írásmagyarázók, a doktorok, a tudósok között, és édesanyja, Mária felrótta neki: Fiam, miért csináltad ezt velünk?! Akkor Jézus azt mondja: nem tudjátok, hogy nekem az én Atyám dolgaival kell foglalatoskodnom? (Lk 2,49) Aztán az evangéliumi történetben szinte eltűnik ez a szó. De most itt újra felbukkan, mikor a sokaság tartóztatná Jézust. Miért csinálod ezt velünk? Megízleltetted velünk Isten országa jó ízét, és tovább mégy? És ekkor azt mondja Jézus, nekem más városoknak is hirdetnem kell az Isten országát. És megint eltűnik a szó. Aztán amikor a megdicsőülés csodálatos látomása után Jézus aláereszkedik a hegyről, és elkezdi a tanítványainak mondani: most az Ember Fia felmegy Jeruzsálembe, elárulják, elfogják, elítélik,  halálra ítélik, keresztre adják, meghal és eltemetteti, a kétségbeesett tanítványok pedig tartóztatnák vissza, akkor azt mondja Jézus: így kell ezeknek lenniük (Lk 17,25). Amikor pedig feltámadt és a csüggedt tanítványok mellé állt, akik mentek hazafelé Emmausba, így magyarázza nekik a történteket: ezek azért lettek, mert be kellett teljesedniük az Írásoknak (Lk 24, 46) Kell, kell, kell. Ezért küldetett Jézus. Az egész evangéliumban, a megváltás jó hírében, az Isten szabadító szeretetében, a Teremtő hozzánk való hűségében, az Isten szeretet-forrásainak felfakadásában, az életünk helyreigazításában végestelen végig ott van mélyen ez a szó, hogy: kell.
felfakadásában, az életünk helyreigazításában végestelen végig ott van mélyen ez a szó, hogy: kell.
Ezt mondja most Jézus az őt körülvevőknek: egyéb városoknak is hirdetnem kell nékem az Istennek országát, mert ezért küldettem. És ebből azt értjük meg, hogy az isteni kell köré, az örök isteni tanácsvégzés köré rendeződik minden. Ebben a kell-ben, ebben az isteni akaratban bontakozik ki egész keresztyénségünk lényege. Minden egyéb csak függelék. Azt mondták a régiek, hogy ott van anyaszentegyház, ahol Istennek igéjét hirdetik (szorosabban: ahol az Isten országának drága evangéliumát hirdetik), a sákramentumokat kiszolgáltatják (vagyis kiszolgáltatják a keresztséget, amely emlékeztet a bűnökből való megmosatásra, és amely gyermekké fogadtatásunk jele és pecsétje, továbbá megosztják  az úrvacsorát, amely ezt a kell-t, Jézus halálát és feltámadását hirdeti). Ott van tehát  anyaszentegyház, ahol eleven és mindent áthat ez a kell. Az összes többi függelék. Amikor Kálvin magyarázza, hogy nekünk Isten kegyelméből kell megigazulnunk, s nekünk Isten jóságos, ingyen való szeretetéből kell Isten ítélőszéke elé odaállni, és nekünk a Krisztus tökéletes érdeméért kell igazságot kapnunk, azzal zárja, hogy az összes többi ennek a függeléke. Leginkább az a függelék, amit mi a legjobban szeretünk, ez pedig a  szabadság. A szabadság Isten kegyelmének a függeléke, vagy függvénye. A szabadság ennek az isteni kell-nek a függeléke. És minden, ami az egyházban történik, ebből a kell-ből táplálkozik. Templomot építünk, de kell-e templomot építenünk? Kórust szervezünk, de kell-e kórus, és kell-e orgona? És kell-e megújítanunk a templomunkat?
De ha az Isten országa él a szívünkben, vagyis ez a döntő isteni kell, akkor sok minden egyéb következik ebből. Akkor megértjük, hogy ezért építünk hajlékot. Ezért tették le az alapkövet 200 évvel ezelőtt, ezen a napon, a pesti reformátusok, mert hajlékot akartak építeni a hívő gyülekezetnek. Hajlékot, ahol Isten nevét magasztalják, ahol a háromszor szent Isten dicsőségére szól a zsoltár, ahol megkereszteltetnek a gyermekek,  ahol fogadalmat tesznek a házasulandók, ahol veszik a kenyeret és a bort, ahol elnyerik Isten vigasztalását, ahol elvégzik a közimádság oly szükséges alkalmait. Érezzük, mindegyik mögött ott van a kell.  Isten országát kell hirdetni. Isten országának kell élnünk, nekem is, nektek is.
Mert Isten országa boldogító híre köré rendeződik az egész keresztyén gyülekezet. Itt a Kálvin téri is. Minden egyéb függelék. Minden egyéb ráadás. Minden egyéb toldalék. Ha ez hiányzik, hiába van a többi. Ha ez megvan, Isten kegyelmesen megáldja a többit is. Azért öltött testet a Szentháromság második személye, azért élt közöttünk emberi alakban, azért üresítette meg magát, és azért halt rabszolga halált, hogy életében-halálával-feltámadásával összegyűjtsön minket az isteni kell köré. Ebből értjük meg Isten gyermekeinek, az egész keresztyén életnek a dinamikáját. Mert ebben van elrejtve az, amit egyéni és a közösségi megújulásnak nevezünk. Ebben van elrejtve az egész keresztyén anyaszentegyház hitelessége. Ebben van elrejtve a megmaradás csodálatos története. És ebből bontakozik ki Isten ígéretei szerint az eljövendő. Aki Jézusra tekint, hívásának enged, Őt követi, Mesterének és Urának elfogadja, megvallja az Ő neve dicsőségét, és térdet hajt előtte, az már ott van Isten országa titkainál. Lukács evangélista feljegyzi Jézus intő szavát is, amikor azt mondja  Mester: sokan lesznek majd, akik azt mondják, hogy itt van az Isten országa, ott van az Isten országa, de Isten országa nem itt van, nem ott van, hanem bennetek van. Hol van bennünk? A jó érzésünkben? A keresztyén szentimentalizmusunkban? A föltoluló emlékeinkben? Időnkénti nekiszánásunkban? Jól megalkotott és precízen végrehajtott életrendünkben? Talán mindegyikben. De honnan él, honnan merít újra erőt? Onnan, hogy Jézus szavából, egész életéből, halálából, feltámadásából   átsugárzik a mi tanítványi életünkbe is ez a kell. Máté evangéliuma végén a feltámadott Jézus megjelenik teljes dicsőségében tanítványainak és ezt mondja nekik: nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Aztán parancsot ad: menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népeket. Márk evangélista ezt szorosabban  fogalmazza: menjetek el, és hirdessétek e széles világon mindenütt, mindenkinek az evangéliumot. Miért? Mert kell. Mert hallanunk kell ezt az igét, mert tudnunk kell Isten szeretetéről, mert látnunk kell Isten megbocsátó irgalmát, mert ismernünk kell az élet igaz forrását. Mert csak ott látjuk meg, ott tapasztaljuk meg, ott lesz a miénk, ott hatja át az életünket, ahol egészen közel érkezünk Jézusnak ehhez a szavához: nekem hirdetnem kell más városoknak is, másnak is, mindenkinek, az egész világon az Isten országa evangéliumát.
Ünneplő Kálvin-téri Testvérek! 200 esztendő roppant nagy idő. Isten 200 esztendőn át megtartotta ezt a templomot! Ám hisszük, hogy leginkább és legmélyebben a gyülekezetet, az Isten népét tartotta meg. Mert a Kálvin tériek akkor is tartottak istentiszteletet, amikor éppen nem jöhettek be e templomba. És lett légyen az építkezés vagy forradalom, vagy Budapest ostroma, vagy templomot elöntő árvíz, ők ismerték és gyakorolták ezt a kell-t. Arra buzdítom az ünneplő gyülekezetet, csatlakozzon az előttünk járókhoz, akik 200 vagy 100, vagy 50, vagy 10 évvel ezelőtt életek itt; csatlakozzunk a szentek közösségéhez ebben a boldog kell-ben, Istennek elvégzett üdvakaratában, tökéletesen szeretetében, országa jó hírében. Ebben segítsen meg bennünket ebben!
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az elmúlt alaklommal ennek a felolvasott Igének az első részéről szóltam, az erő Lelkéről. Azzal vezettem be akkor a Timótheushoz írott buzdító szavakat és magyarázatát, hogy gyakran úgy gondolkodunk pünkösdről, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusunk feltámadott, megjelent a tanítványoknak, meghagyta nekik a tanítványi küldetés lényegét, aztán az apostoloknak várniuk kellett pünkösdig. Így tulajdonképpen a feltámadás és pünkösd között nem is volt Szentlélek, ki aztán eljött, kitöltetett, és aztán minden kezdődött a maga rendje során. Azt olvastuk azonban az Apostolok cselekedeteiről írott könyvből, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusunk a Szentlélek erejében, a Szentlélekben, a Szentlélek által hagyott meg mindent, amit a tanítványoknak meghagyott és ezért, pünkösdre készülve, nem is azt kérdezzük már, hogy mit tesz a Szentlélek, mi a hatása az Isten lelkének közöttünk, mit munkál a szívünkben, az életünkben, hanem azt, hogy kicsoda a Lélek? Mert a Lélek a Szentháromság harmadik személye, isteni személy, örökkönvalóság. Ő az erő Lelke – hallottuk – az újjászületésé, az új teremtés Lelke,  – de azt is hallottuk, hogy egyúttal Ő a mi bizalmasunk, hiszen (ahogyan Pál apostol mondja a Római levélben), ha kifogy a szánkról a szó, mi több, a szívünk is kiüresedik és kétség tölt el bennünket, hogy mi módon vigyük Isten elé szükséghelyzetben a kéréseinket, vagy egyáltalán, hogyan szólítsuk meg Istent, akkor a Lélek az, aki kimondhatatlan fohászkodásokkal fohászkodik bennünk, és kiáltja helyettünk is, érettünk is, a mi nevünkben is: Abbá, Atyám! A Lélekről mondotta a mi Urunk Jézus Krisztusunk: elküldöm nektek a vigasztalót, a pártfogót, aki megtanít majd benneteket a teljes igazságra. Ő az erő Lelke, akire nehéz és nyomorult helyzeteinkben mindent rátehetünk, elbírja a Lélek. És ugyanakkor, a súlyos és nehéz órákon a Lélek szárnyai alá menekülhetünk.
Most a szeretetről kellene szólnom, mert az apostol szavainak ez a sorrendje: erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelkét kaptuk, és tudjuk, hogy a Szentírásban a szavak sorrendje is inspirált;  illik azt betartani és nem össze-vissza dobálni. De most megszegem a régi szabályt, ma az utolsó szóról szeretnék szólni és azután, majd pünkösd napján mindet összefoglalva, a szeretetről. Nem félelemnek Lelkét adott nekünk az Isten, hanem... józanságnak Lelkét! Tehát a Lélek a józanság Lelke. A legtöbb magyar fordításban ez a príma, kitűnő magyar szó áll: józanság. Nagyon jó ez a szó, én nagyon szeretem, mert ez nemcsak arra vonatkozik, ha azt mondjuk valakire, hogy józan életű, vagyis nem a kocsmában tölti az idejét és múlatja az életét, hanem még inkább arra, hogy megfontolt, mértéktartó, ismeri az élet rendjét, higgadt ember. És milyen jó, hogy ebben a magyar szóban benne van az, hogy jó. A józan ember látja maga előtt azt, ami jó és képes arra, hogy az életét és mások életét is oda irányítsa. Ha a régi latin fordításokat nézzük, akkor igen nagy változatosságot látunk. Kontinencia, mondja az egyik. Ez azt jelenti, hogy valakinek tartása van. Nehéz helyzetben, például. Éppen Timótheusról beszélünk mi is, aki fiatalember, sok terhe van, mindenfajta bajba belekeveredett az evangélium hirdetése okán, de van tartása. Tehát, ez is valamilyen módon kifejezi a lényeget. Egy másik latin fordító így fordítja: sanitas animi, ez pedig azt jelenti, hogy egészséges lelkű. Ez is pontos, és megnyit számunkra egy dimenziót. Nem ideges, nem betegesen szorongó, aggodalmaskodó, nem folyamatosan depresszióra hajló, hogy aztán addig nyomja el magában az indulatokat, az érzéseket, hogy egyszercsak felrobbanjon. Egészséges lelkű. Van, aki így fordítja: temperancia, és ezt talán zenei hasonlattal lehet magyarra legjobban áthozni. Bachnak van egy nagy kompozíció-fűzére, a  címe: Jól temperált zongora. Hogy a jól-hangoltságnak milyen mélységei vannak, könnyen beláthatjuk, amikor találkozunk valakivel, akinek rossz hangulata van. Isten kíméljen meg bennünket, hogy éppen ügyünk legyen vele, mert ránk borítja a rossz hangulatát, mi több, minket is áthangol. Nem éltetek át már ilyet? Egyszerű példát mondok. Hivatalba kellett mennem, apró-cseprő ügyet intézni, megkaptam a sorszámomat, leültem, vártam, láttam, hogyan ketyeg a digitális mutató, még tízen vannak előttem, még öten, már csak hárman, de aztán nyúlik, múlik az idő, kezdek ideges lenni, mikor jutok innen ki? Na, aztán  sorra kerülök, bemegyek. S mit találok?  A népmesében nincs olyan hétfejű sárkány, mint az az ügyintéző volt. Szőröstől-bőröstől megevett, kicsinált, kiforgatott, letolt, aztán kegyelmet gyakorolt, én meg ahelyett, hogy úgy jöttem volna el, hogy elintéztem az ügyemet, rosszkedvű lettem. A rosszul hangolt ember rosszra hangol bennünket. Itt a nagyteremben van egy zongoránk, ajándékba kaptuk. Ezt szokták püfölni a gyerekek, a konfirmandusok, mindenki, aki éri, afféle hadi szerszám lett, –  most már hamisan szól. Nem minden húrja hamis, csak a középsők, mert ott szokták a legtöbbet ütni. Felül, alul még szépen cseng –, de nem lehet rajta eljátszani semmit, mert a egy hamis hang is tönkreteszi az egészet. Elég, ha a közösségbe bekerül egy rosszul hangolt ember. Csúnya képet vág, az egész gesztusrendszerével jelzi, hogy elutasít mindent, őt nem érdekli semmi, begubózik, mint egy sündisznó, hozzá nem lehet érni. Lám, milyen nagy dolgot mond az apostol, hogy a Szentlélek a derűnek a Lelke, a jól hangoltságnak a Lelke, a tartásnak a Lelke. De talán mégsem csak erről van szó itt. Maradjunk ennél a szép magyar szónál: józanság.
A fordítók azért kínlódnak itt, mert a görög szó igen kedves volt a görög filozófusok számára és sok jelentéssel ruházták fel.  Elnézést kérek most a gyülekezettől, mert bár magamnak is megfogadom és a kritikusaim is megfogadtatták velem, hogy a szószékről nem filozofálunk, mert a szószék nem a filozófia helye, – de most kénytelen leszek erre. Röviden, persze, aztán utána visszatérünk az evangéliumra. Az itt szereplő görög szó a szofroszünével áll összefüggésben, amely a görög filozófusoknál gyakorlatias bölcsességet jelent, megfontolást, mértéktartást, önmérsékletet, önszabályozó képességet. És ha ezt figyelembe vesszük, akkor Pál mintha azt mondaná Timótheusnak:, gerjeszd fel a Lélek benned levő kegyelmi ajándékát, mert a Lélek késztet téged megfontolásra, józanságra, a Lélekben van a bölcsesség, a mértéklet és sok minden egyéb. Ha valaki kinyitja Platónnak a Phaidrosz című filozófiai munkáját, igen érdekes fejtegetést talál erről (és azt hiszem, ez ide is vág),  hogy milyenek a szerelmesek, hogyan viselkednek a szerelmesek. Persze, ehhez elvileg, nem kell filozófus, tudjuk mi ezt magunktól is: a szerelmesek gyakran eszüket vesztik, megbolondulnak. Hány szülő könyörög édes fiának, lányának: csak azt a fiút ne, csak azt a leányt ne...! A szerelmesnek elcsavarják a fejét, szoktuk mondani, vagyis elbolondították, nem lehet vele bírni, nem lehet vele értelmes szót váltani. Látjuk kívülről is, hogy a végzetébe rohan. Márpedig, ha nem akarunk balladákat írni, szomorúan búsongani veszte miatt, óvnánk erőst a drága szerelmeseket. Így volt ez kétezer-ötszáz évvel ezelőtt is. Platón arról filozofál: milyenek a szerelmesek. Aztán hozzáteszi, hogy ezt akkor látjuk a legjobban, ha abban a tükörben nézzük, hogy milyenek a nem-szerelmesek. Ha a kettőt összehasonlítjuk, talán találunk valamit. Platón azt mondja, hogy talán rögtön nem is tudunk különbséget tenni a szerelmes és a nem-szerelmes között, mert a szerelmes is vágyik a legfőbb jóra, meg a nem-szerelmes is vágyakozik a legfőbb jóra. Nos, ha nem a végső célban, akkor a vágyakozásban van valamiféle különbség. Ha a szerelmest nézzük, azt látjuk, hogy megjelenik benne és áthatja a vele született, puszta, nyers vágyakozás. Akar valamit. A másikat akarja! – S valóban, nem erről szól a szerelem? Nem erről szól a szerelem: akarom a másikat? Megyek utána. Keresem. Állok a kapuban vagy az utca túloldalán. Lesem a mozdulatát, próbálom őt magamhoz közel csalogatni, a magam számára megszerezni.
Azt mondja Platón, hogy ha mindeközben nem tölti el a szerelmest valamiféle – és itt jön ez a szó – józanság, mértéklet, ami a tapasztalatból, az ismeretből, a másoktól leszűrt vélekedésekből származik, akkor végzetes folyamatok indulnak el, mert akkor mindent az fog meghatározni, hogy miképpen szerzem meg szerelmem tárgyát. Nos, itt vagyunk Pál apostolnál, aki azt mondja: megkaptuk az erőnek, a szeretetnek és a józanságnak Lelkét. Mintha Platónt ismételgetné. Mert aki neki ül a Phaidrósznak és aláhúzkodja a szavakat, meg is találja ezt hármat – a magyar fordításban. Mert itt van egy döntő különbség! Pál apostol ugyanis, amikor szeretetről beszél, akkor nem a vágyakozó szeretetről, nem eroszról beszél. Márpedig Platón az eroszról beszél, a szerelemben mindig erotikus vonatkozás.
Pál apostol azonban az agapéről beszél. Az erosz a szerző-szeretet: azért szeretlek – mondja a szerelmes – hogy szeress, azért irányítom rád egész életemet, hogy te szeress engem. Ám az a szeretet, az agapé, amelyről Pál apostol beszél, az a Krisztus-szeretet, ez azt mondja: azért szeretlek, mert szeretlek. Ez a szeretet feltétlen, nem birtokolni akar, adni akar. Vagyis az apostol lényegében változtatja meg a saját korának ezt a filozófiai-etikai vonatkozását. És arra buzdítja Timótheust, hogy ne rettenjen meg. Ne vesse meg senki a te ifjúságodat, mondja neki, ne hátráltasson meg téged senki az evangélium hirdetésében, a boldogító jó hír továbbadásában, ne rettenj meg, amikor a Krisztus útjára tanítasz és el akarnak róla terelni, hiszen te megkaptad az erő lelkét! Oda teheted minden terhedet, az erő Lelke fölsegít, hihetetlen energiákkal ruház fel! De ez a Lélek a józanság Lelke is. A mértéklet Lelke, mert a szeretet hatalma alatt áll, a szeretet ereje alatt áll. És aki ezzel a krisztusi szeretettel fordul embertársa felé, aki így forgolódik, jár-kel a világban, így rendezi a dolgait, tervez, így visz Isten elé kéréseket, az megtapasztalhatja, hogy egészséges lelkületet kapott. Megtapasztalhatja, hogy a legnagyobb nyomorúságok között is lehetséges valamiféle jól-hangoltság. Sokszor csodálkozom én magam is keresztyéneken, hogy rettenetes terhek, nyomorúságok közepette milyen jól hangoltak. Egyszer kórházba mentem látogatni egy idős gyülekezeti tagot, kegyes életű, bibliás, imádkozó, jól hangolt keresztyén volt. Éppen nem ült a nővér a pultnál, nem tudtam megkérdezni, hogy melyik kórteremben van, hát mentem toronyiránt. Benyitottam az egyikbe, jó napot kívánok, X. Y.-t keresem, még választ sem kaptam. Elkeseredett, csüggedt arcú, megvert emberek feküdtek ott. Mentem a következőbe terembe, oda már nagyon óvatosan nyitottam be, netalán valami sárkányt is reám bocsátanak a betegek. Ott sem volt. A harmadikba is benyitottam – és ott derű volt, pedig súlyos betegek feküdtek ott. Nem faggattam ki, hogy mit csinált ott ez a mi testvérünk, lehet, hogy semmit, de jól hangolt volt, és ez átsugárzott a többiekre. Azt mondja Pál apostol, hogy ha megkapjuk ezt az egészséges lelkületet, akkor azzal együtt megkapjuk a bölcsességet is arra nézve, hogy milyen módon helyezzük bele magunkat a dolgokba. Ha valaki abban az időben olvasta Pál apostolnak ezt a levelét vagy hallotta őt prédikálni – görögül beszélt az apostol – és hallotta a szofroszüné szót, mindjárt tudhatta, hogy ez önmértékletet, mértéktartást, józanságot jelent, egyszóval azt: tudom, hol a helyem. És hol a helyem? Evilági értelemben az ember azonnal hierarchiákban kezd el gondolkozni. Ki felül van, ki alul, ki középen. S kérdezi: a rangsorban én hányadik vagyok? Enyém alulról a második lépcső. Ha jó leszek, akkor a hatodikra is felléphetek? Vagy, én viszem a prímet – ha már a hangoltságnál tartottunk –, vagy nekem csak pilinckázni kell a vezérszólam mellett? Hol a helyem? Isten Szentlelke azt a boldog bizonyosságot írja a szívünkbe, hogy nekem az én Édes Atyám kezében van a helyem, a Mennyei Atya kezében. Istennél van a helyem. Jó helyen vagyok. És ettől a pillanattól kezdve minden más külső dologgá válik. Így mondja ezt az a Római levélben is, ahol kijelenti: nem a szolgaság lelkét kaptuk, hogy újra rettegjünk, hanem a fiúság lelkét kaptuk, és így fejezi be: meg vagyok győződve, hogy Isten szeretetétől semmi nem szakíthat el. Nála a helyem.
Ha pedig megkapjuk ennek a mértékletnek, józanságnak a Lelkét, akkor önmagunk vezérletére is megkapjuk Isten bölcsességét. Ezt pedig egyszerű szóval így tudnám kifejezni: megkapjuk az alázatot. Nem az alázatoskodást, nem a minden előtt való meghajlást, hanem a szó legigazabb értelmében: alázatot. Mit mond a mi Urunk Jézusunk? Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos vagyok. Miért alázat? Mert Isten bölcsessége arra tanít bennünket, hogy Isten a kevélyeket, a fennhéjázókat messziről ismeri, ahogy a zsoltár mondja. Mit jelent ez? Messziről is észreveszi a szándékaikat, és nem megy hozzájuk közel egy tapodtat se, és nem engedi őket közel önmagához egy tapodtat sem. Az alázatost azonban fölemeli. Péter apostol idézi a zsoltárt: alázzátok meg magatokat Isten hatalmas keze alatt és Ő a szükséges időben fölmagasztal benneteket! Ez a forradalom, testvérek! Oda állni, ahová Isten állított bennünket és ott maradni és aláállni és megmaradni a terhek, a feladatok alatt, a vállalások alatt, mert megkaptuk az önmértékletnek, a józanságnak a Lelkét.
És legvégül önmagunk bölcs vezérletéhez az is hozzá tartozik, hogy a dolgok beteljesítésére tekintünk. Amikor Pál apostol Timótheust buzdítja – némely Biblia-magyarázó szerint – e szavakkal nem egészen ugyanazt mondja, amit a Római levélben. A Római levél buzdítása általános, minden keresztyénhez szól, minden helyzetben, minden körülmények között, szinte tulajdonképpen az Istennel való egész és általános viszonyunkra mutat rá: nem a szolgaság lelkét kaptátok, hanem a fiúság lelkét kaptátok, gyermekek vagytok, Isten ölelő karjaiból senki nem szakít ki benneteket! Nagy és erős buzdítás! Itt az apostol konkrétabb, merthogy Timótheus egy sajátos helyzetben van; fiatal, zűrzavaros körülmények közé keveredett, egy ingadozó gyülekezetet kellene megtartania, ellentmondó hangok kavarognak, lenézik, mert tapasztalatlan, nincsen bölcsessége. Honnan lenne megfontolása, hát a fiatalok csak az erőt akarják?! Nekik kell az erő. Ezt szoktuk mondani: csak egészség legyen! Miért, a többi rendben van? Nos, Timótheusnál, ha volt is erő, tapasztalat híján aligha lehetett megfontolás. És ezzel az ő egész hívatását semmisítették. Tehát azért kell az apostolnak konkrétnak lennie, mert, ahogy mi is, gyakran csüggedünk. Mert úgy vagyunk, hogy ha csak Isten általános vigasztalásait kapnánk, elég hamar széttárnánk a kezünket és mondanánk, ezek szép közhelyek, ezek általában igazak, és lehet, hogy mindenki másra vonatkoznak is, de én, most, ebben az adott helyzetben, ugyan mit értsek ki belőle? Azért van szükségünk a józanság Lelkére, hogy megtanítson bennünket a saját magunk egyedi, egyéni helyzetében is arra, hogy miképpen tudjuk jó végre vinni dolgainkat.
Józanság, mértéklet, egészséges lelkűség, jól hangoltság, derű. Kicsoda a Szentlélek? A múltkor nagy bátran azt mondtam, hogy a Lélek a mi bizalmasunk. Most azt mondom, a Lélek a mi barátunk, a mi hangolónk, akinek a közelségében, erőterében szívünk, lelkünk, gondolkodásunk, világhoz való viszonyunk átalakul, megváltozik. Miért? Mert önmagából ad és az isteni valóság felé fordít bennünket. Azt mondják a régi vallástudósok, hogy a vallás nem más, mint egzisztenciális rezonancia. Azt jelenti, hogy testestől, lelkestől, mindenestől, úgy, ahogy vagyok, rezonálok... Ha valami történik a világban, nem kerülhetem el, elér hozzám, rezonálok rá. Nos, egy hang kezd el szépen halkan szólni bennem. Egy visszhang a Lélek hangjára. Ha ugyanis a Lélek hangját halljuk, akkor bennünk isteni visszhangok támadnak: az erőnek, a szeretetnek és a józanságnak a visszhangja. Gerjeszd fel a Szentlélek kegyelmi ajándékát – mondja Pál Timótheusnak. Gerjesszük fel, gerjesszétek fel, testvérek, a lélek kegyelmi ajándékát, mert nem a félelem lelkét kaptuk, hanem az erő, a szeretet, és a józanság Lelkét.
Ámen

Egy ifjú annak idején úgy jelentkezett teológiára, hogy az elméjében és az egzisztenciális megfontolásaiban elég erős motivációja volt arra, hogy lelkész legyen, de a szíve nem volt kész erre. Aztán egy evangelizáción ő is megtért. (Vannak ilyen különös esetek, lám, lelkész-jelöltek is megtérnek.) De ő annyira megtért, hogy mindjárt roppant szószerűséggel vette az evangéliumi igéket a szentek meghívásáról. Eztán csak fehér ruhában volt hajlandó járni. Arra hivatkozott, hogy a Jelenések Könyvében meg van írva, hogy a mennyei sokaság tagjai abban is hasonlítanak a dicsőült szentekhez, hogy immár az üdvözültek fehér ruháját viselik. Nos, igen. De amikor az édesanyja jelezte, hogy nem győzi mosni a sok fehér ruhát, előbb felvett egy vajszínű zakót, aztán váltott szürkére, s mikor lelkipásztorrá szentelték, egyszerűen – ahogy mi mondtuk – visszafeketedett. Rajtam is van most egy kis fehér, a fekete öltönyöm alatt rejtegetem a szentek fehér ruháját.
Mindezt azért idézem fel, mert fontos megjegyzést hallunk ennek az igeszakasznak az elején. Azt mondja János, hogy: »nagy sokaság szavát hallottam az égben.« És ez a szó olyan volt, mint sok vizek zúgása, mint erős mennydörgés, mindent betöltő, szinte fülsüketítő robaj. De így mondja: ezek után. Mik után? Ha visszalapozunk a Jelenések Könyvében, megrendítő dolgokat olvasunk. János látomásaiban nemcsak az eljövendő dicsőséges istentiszteletének a valósága és a szépsége tárul fel, hanem az embervilág nyomorúsága is. Feltöretnek a pecsétek, kiöntetnek a harag csészéi, megszólalnak a trombiták, elhangzanak a jajszavak, és mintegy sűrítményben megjelenik az egész emberiség történetének minden nyomorúsága. S ennek kapcsán egészen megdöbbentő mondatot ír János. Azt mondja, hogy mikor feltöretett az ötödik pecsét, és elérkezett a soron következő ítélet, olyan rettenet zúdult az emberekre, hogy kezdték keresni a halált, de nem találták meg a halált, mert még a halál is elmenekült előlük. Van olyan pillanata az emberi életnek, amikor a halál sem a cimboránk többé, nincs sem szörnyű sem boldog halál, nincs lehetőség önpusztításba menekedni, – a halál is elmenekül az ember elől (Jel 9,6). Így jellemzi ezt egy francia filozófus pár éve megjelent tanulmányában: selejt-kultúrában élünk. Két hete a kerületünkben lomtalanítás volt, megjelentek a lomizók is; de egy napra én is be szoktam nevezni, ilyenkor végigjárom az utcákat, hátha találok egy jó képkeretet, hazaviszem, beleragasztom öregapám fényképét, kiakasztom a falra. Tele volt az utca pár éves háztartási, műszaki cikkekkel. Ma már úgy van, ha vásárolunk valamit, nem érdemes a garancia-levelet megnézni, mert úgy gyártják a háztartási gépeket, hogy 3 év múlva ki kell őket dobni. Selejt-kultúra. De ez csak egy kép. Mi most az emberről beszélünk. S milyen az életünk? Aki elveszíti a versenyt, az selejt lesz. S aztán jön a nagy lomtalanítás, ki lehet rakni a cégtől. Aztán aki nem tudja önmagát felépíteni, azt selejtnek tekintik. Vagy aki nem talál magának egy jó fajta identitást, az nem kap védelmet, hanem selejtnek tekintik.
Ám azt halljuk, hogy: ezek után... Így kezdődik a mai ige: ezek után hallottam és láttam egy nagy sokaságot, kicsiket és nagyokat, és megszámlálhatatlan nagy sokakat. Kik ők, azok ott a mennyei istentiszteleten? És miért mondják bátor szívvel mondják azt, hogy: ámen? És miért éneklik azt, hogy: halleluja? Az ámen az elfogadás szava, a halleluja pedig a dicsőítésé. Vagyis ez itt fölemelő elfogadás. Róluk mondja János, hogy adatott nekik tiszta és ragyogó fehér gyolcs, mert a fehér gyolcs a szentek igazságos cselekedetei. Ők azok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjére. Talán emlékeztek Jézus példázatára, amit a jeruzsálemi bevonulása után mondott el egy királyról és a király fiának a menyegzőjéről. A király elküldi a szolgákat a meghívottakhoz: gyertek, íme minden kész van! Hivatalosak vagytok a Bárány menyegzőjére vagy a fiú menyegzőjére. De ők nem mennek, sőt, a szolgákat inzultálják. Tipikus keresztyén sors. Mert aki meghívja az ön-építésben elmerült, önmagában elrévült embert, azt szájba verik. Ez a próféták sorsa: az egyiket megverték, a másikat kidobták a palánkon kívül, a harmadikat elkergették, a negyediket megölték. Ekkor azt mondja a király (vagyis a mennyei Atya): ha nekem nem partnerem az ember, akit én meghívtam, attól még a lakodalom nem marad el. Menjetek és gyűjtsetek be mindenkit - bárkit - , hogy megteljék a lakodalma ház. És megtelik. Lám, ilyen az Isten. Ilyen szuverén. Ilyen szabad. Ha te nem akarsz az Isten örömében részt venni, mi több, az örömmondókat inzultálod, akkor azt mondja Isten, én sokszor akartalak egybegyűjteni, mint kotlós a csibéit, de te nem akartad. Ám az öröm nem marad el, hanem megtelik a lakodalmas ház - másokkal.
De folytatnunk is kell ezt a példázatot. A király bement a lakodalmas házba, és látta: megtelt. Jól dolgoznak a szolgák, útról-útfélről, tini-rehabból, rehabból, kallódóból, alkoholos misszióból, hajléktalan misszióból, tántorgó lelkek világából, kételkedők közül, akit lehetett mind begyűjtötték. Megtelt a lakodalmas ház. Ám azt látja a király, hogy ül ott valaki, akin nincs esküvői ruha. Odamegy hozzá, és megkérdezi tőle: barátom, te mi módon kerültél ide? Miért nincs rajtad lakodalmi öltözet? Ő pedig hallgatott. Ekkor azt mondta a király, fogjátok meg, és dobjátok ki. (Máté 22,1-12) Mert a lakodalomba fel kell öltözni, pontosabban: át kell öltözni, ruhát kell váltani. Mert mi más a mi egész életünk, ha nem a régi embernek a levetkezése és az új embernek a felöltözése? Mi más az egész életünk, ha nem a régi énünk legyőzése. Pál apostol erős szavakat mond erről: a régi embert megöldöklése, és az új ember megelevenítése.
Boldogok azok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjére! Micsoda isteni megelőlegzés ez! A mi első és tökéletes boldogságunk ebben áll: meghallani és elfogadni Isten meghívását a Bárány menyegzőjére. És aki igazán boldog ember, annak az életében elkezdődik egy nagy és kemény munka. Egy igazi és érdemes munka. Levetkőzni és felöltözni - vagyis átöltözni.
De miért nem kezdünk hát nyomban levetkőzni és felöltözni? Azt mondjuk sokszor: én ilyen vagyok, ilyennek születtem, mit tehetek én róla? Ezt a gúnyát adta rám a sorsom, apám, anyám, családom, környezetem társadalmam. Mennyi érve van az embernek, amikor a rosszat le kellene vetni és a másikat, az jót fel kellene venni!  Ezért beszél az apostol ilyen erős szavakkal: megöldökölni a régit..., mert nagy hatalom az a régi ember. Nagyon nagy hatalom. Elküszködünk vele egész életünkben. Sokszor azt hittem, már legyőztem, de lám, rám kopogtat, sőt, éppen hazamegyek, és már ott ül az asztalomnál, elképesztő gondolatokat sugall az agyamba. És visszajönnek a régi szokások, a habitusok, a gesztusok, a magatartások. Nos, ekkor mondjuk: ilyennek születtem. De ez a beletörődés és vereség szava.
Azt mondja János: ezek után.  Vagyis az után, ami még szintén bekövetkezhet, hogy valaki keresni kezdi a halált, és a halál elmenekül tőle, még ez után is  – mondja János –, láttam a nagy sokaságot, akiknek szava, mint sok vizek zúgása, és ezt mondják: halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható, örüljünk és örvendezzünk, és adjunk neki dicsőséget, mert eljött a Bárány menyegzője, felesége elkészítette magát, és adatott neki, hogy felöltözzék tiszta, ragyogó fehér gyolcsba, mert a fehér gyolcs a szentek igazságos cselekedetei.
Két gondolattal szeretném ezt a szép képet befejezni. Ezt mondja az ige: boldogok azok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjének  vacsorájára. Ez a szó, hogy hivatalosak, azt jelenti, hogy meghívottak. Meg vannak hívva. Nem magukat hívták meg, nem maguknak találták meg ezt, hanem meghívottak. Valaki meghívta őket. Akár  útfélen csellengő volt, akár sánta volt, koldus volt, vak volt, nyomorék volt, elveszett volt, akár csüggeteg volt, akár halált kereső volt, az isteni meghívó szó mindenen átütött, és elérkezett hozzá. Tehát, ha hivatalos vagy, akkor meghívott vagy. Ezt jelenti először az, hogy: ezek után. Az új élet ugyanis azzal kezdődik, hogy megjelenik valami, és amiben most vagyok, az már azok után van, amik hátam mögött vannak, amiket elfelejthetek, és amik előttem vannak, azoknak feszülök neki. Ami a hátam mögött van, az a régi énem, az a halálom, az az elveszésem. Ami most van, az már ezek után van. És ez azzal kezdődik, hogy eljut az ember szívéig, mint a mennydörgés szava: te is hivatalos vagy. Meghívlak. Egészen személyesen, – mert így is tud szólni az Isten.
A másik vonatkozás pedig az, amit hallottunk, még egyszer olvasom: és adatott, hogy felöltözzenek tiszta és ragyogó fehér gyolcsba, mert a fehér gyolcs a szenteknek igazságos cselekedetei. Itt is egy passzív szerkezetet olvasunk. Adatott. Honnan kerítsen az ember magának méltóságot, tisztességet, tiszta életet, szentséget? Honnan sarjad az ember életéből bármi, amikor olyan az egész valónk, mint a tarack. Édesapám, amikor munka-terápiára fogott bennünket, szökdöső gyerekeket, kiküldött a kert végébe tarackot szedni. Tudjátok mi az?  Sose pusztul ki. Csak ha leásol legalább fél méter mélyen, és a kezeddel egyenként húzogatod ki a fehér gyökér darabokat, összegyűjtöd és elégeted. Mert ha megmarad egy-két szálacska, abból minden újra sarjad. Hát honnét az a fehér ruha? Honnét az igazság cselekedetei? Honnét a tiszta élet? Adatott nekik.
Vagyis az egész keresztyénség egy kettős elfogadás. Elfogadom azt, hogy Isten meghívott, letöröm a gőgömet, a büszkeségemet, a beképzeltségemet, a hiúságomat, öntörvényűségemet - elfogadom, hogy Isten hív. Nem én találtam meg, nem én jöttem rá, nem én fundáltam ki, hogy mi az igazi élet. A másik pedig ez: adatik.  Ez pedig végképp elfogadás. Átvenni, kézbe venni, megcsodálni és Istennek meghálálni - ezt jelenti, hogy fölöltözni.
Ma egy pillanatra megállunk ebben a kis kápolnában, ahol újra meg újra elhangzanak majd az imádságok, a kérő és magasztaló énekek és dicsőítések, és elhangzanak Istennek igéi. Kívánom tiszta szívemből, hogy itt ebben a kettős elfogadásban legyetek mindig. Mert ha ebben a kettőben gyakoroljátok magatokat, akkor egy harmadik és döntő nagy elfogadást fogtok megtapasztalni. Azt mondja János: a mennyei trónusnál láttam és hallottam ezeket. S miért van ott János a mennyei trónusnál? És miért van ott megszámlálhatatlan sokaság? És miért zúg, mint valami mennydörgés az ámen és a halleluja? Miért lehetséges ez? Mert minden emberi elfogadást megelőz egy isteni elfogadás. Minden rábólintásunkat, minden igenünket, minden odahagyatkozásunkat, minden bizalmunkat megelőzi az, hogy Isten fogad el bennünket! Hiszen az a fehér ruha nem magától fehér és tiszta. Azt olvassuk korábban a Jelenések Könyvében, hogy amikor János egy villanásra meglátja ezt a sokaságot, de nem tudja, kik azok. Akkor egy angyal azt mondja neki: ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megfehérítették ruháikat és megmosták ruháikat a Bárány vérében. Krisztusban van elrejtve, hogy Isten elfogadott bennünket. Mondjatok bátran igent az Ő meghívására, vetkezzetek és öltözzetek bátran miden félelem, szégyenérzet és szemérmesség nélkül, mert akkor majd ott, a király menyegzőjén az asztalhoz ülhettek. Mert azok ülhetnek oda, és azok maradnak ott, akik megmossák és megfehérítik az ő ruháikat a Bárány vérében. Isten segítsen benneteket ebben!
Ámen

Azt találjuk odaírva az éneklapra: késő esti áhítat. Fel kell magunkat ébreszteni, különösen a korán fekvőknek szól ez, akik ilyenkor már inkább ágy felé mennek. Ébreszt bennünket ezen az estén a muzsika, az ének, az énekek szövege, a zsoltárok! És hadd csatlakozzon most ehhez a késő esti ébresztgetéshez az apostol szava is, hiszen azt mondja: emlékeztetéssel ébresztgetlek benneteket. Amit felsorol, ahogyan egymásba kapcsolódik az emberség, az állhatatosság, a türelmesség, a szívesség, a jóság, a szeretet, mindegyikről érezzük, hogy az egyik kívánja a másikat. Ha az ember megtanul emberségesnek lenni, tudja, hogy ebben állhatatosnak kell lenni. Ha megtanult állhatatosnak lenni, akkor tudja, hogy türelmesnek kell lennie. Ha türelmesnek kell lenni, akkor megérti, hogy az valakire vonatkozik, a testvéreire, s megtapasztalja a testvér-szeretetet, de megérti rögtön, hogy ez az Isten szeretete nélkül nem megy. Egymást keresik, egymást hívják ezek a keresztyén erények, és az ebben való megmaradásra, mi több, ebben való megmaradásra, sőt, növekedésre buzdít az apostol.
És ma este csak erről az egy szóról szeretnék szólni, mert ez egy nagyon különös szó: emlékeztetlek benneteket. Azért különös szó, mert nem tudjuk az eredeti szót pontosan lefordítani. Teszek rá néhány kísérletet, de előtte még el szeretném mondani, hogy amikor zenélni tanultam, bár nem vagyok irigy természetű, mindig valami kimondhatatlan mély irigységgel figyeltem azokat, akiknek Isten fantasztikus tehetséget adott. Például, valaki hallott egy dallamot, odaült a zongorához, és rögtön lejátszotta. Másvalaki, ha egyszer elgyakorolt valamit kottából, neki azzal soha többet problémája nem volt. Láttuk koncerteken: a zongorista kiül egy zongoraversenyre, s mi csak ülünk, hallgatjuk, és ámulunk, hogy van meg a fejében mindaz?! Mikor teológusok voltunk, jártunk a Zeneakadémiára koncertre, ahol híres orgona-művészek orgonáltak, mi pedig vittük a kottát, és vezettük az ujjunkat a kottán. A művész fejből játszott, így szoktuk mondani, hogy fennkölten. Ámulat!
Amire azonban az apostol kérlel bennünket, az nem fejből való játék, hanem szívből, lélekből! Az angol így is mondja, ha valamit úgymond fejből meg kell tanulni: by heart, azaz szívből kell tudni, belülről, lélekből. Amikor azt mondja az apostol, hogy emlékeztetlek benneteket elhívásotokra, kiválasztásotokra, arra a jóra, amire Krisztus megajándékozott benneteket, amire felhatalmazott titeket, amire ereje által képessé tesz benneteket, hogy ebben erősödjetek meg, akkor azt a nagyon különös görög szót használja, amit így lehetne a legjobban lefordítani: odaállítalak az emlékezés alá. De megpróbálom másképpen a fordítást: emléket teszek rátok! A hypomene görög ige van itt, azt jelenti: emlékezni, de egészen pontosan ezt: odaállni az emlékezés alá. Vagyis gyakorolni. Mert az én zenetanárom, amikor látta az én savanyú ábrázatomat mások tehetségén ámulva, azt mondta: Pistikém, nem kell olyan szomorúnak lenni, gyakorolni kell, kétszer, háromszor, ötször, sokszor. De hát megvallom, lusta voltam, ezért édesanyám meg a nagyanyám emlékeztetett: kinyitották a kottát, elém tették, tessék gyakorolni. Ez a keresztyénség. Gyakorolni kell. Mert nem emlékezetből tudjuk a keresztyénséget, bár a hitvallást felmondjuk, a dogmatikát is többé-kevésbé elsajátítjuk, sok nagy igazságot el tudunk mondani rögvest, ha kérdeznek. Mégis, ezzel együtt is, a keresztyénség az újjáformálódott ember legbelsőbb lelki ügye. Gyakorolni kell. Emlékeztetni kell magunkat, oda kell tenni magunk elé a kottát: Istennek az igéjét. Ki kell nyitni a Bibliát, az énekeskönyvet, oda kell ülni a testvér mellé, irgalmasnak kell lenni, meg kell találnunk szívünkben a könyörületességet, el kell hinnünk a másikról is, hogy Isten őrajta is ugyanúgy megkönyörült, mint ahogy rajtam megkönyörült. És őt is ugyanúgy szereti Isten, ahogyan engem tud szeretni. És őt is kihozta Isten az elveszésből, a nyomorúságból, a tudatlanságból, és őt is meghívta a mennyei életre. Emlékeztetlek benneteket.
S legvégül az apostol felsorolásához (az istentisztelethez, a kegyesség gyakorlásához, a testvériességhez, a hitben járáshoz) hadd tegyem hozzá azt is, nem toldalékként: zene. Mert emlékezni keresztyén módon nekünk két irányban kell. Emlékezni kell arra, ahogy az apostol mondja, hogy miként nyertük el elhívásunkat, kiválasztásunkat az Úr Jézus Krisztusban. Ez az Ő velünk való története, az evangélium. De azt is mondja itt Péter apostol, hogy ígéreteket kaptunk, és azt is mondja, hogy készítsük fel magunkat, erősítsük meg magunkat, hogy majd dicsőségben vonulhassunk be az Ő szentséges és magasztos országába. Nemcsak arra emlékezünk, ami tegnap volt, ami ezer éve, és kétezer éve volt, amikor az Úr Jézus Krisztus testet öltött és közöttünk járt, vagy még régebben, amikor Ábrahám kapott ígéretet. Mi előrefelé is emlékezünk. Ez az, amit igazán tudnak a művészek.  Amikor a művész muzsikál, elmond egy verset, eljátszik egy színdarabot, kifarag egy szobrot, megfest egy képet, előrefelé emlékezik, mert még nincsen kész az alkotása, az alkotás menet közben lesz kész. És mi, keresztyének is, előre is emlékezünk arra a mennyei dicsőségre, ahol zene van. Ez az emlékezésünk elővételezés, az eljövendő dicsőség a meghallása, megsejtése abban a Szentlélek által a megnyert képességben, amit az újjászületett embernek ajándékoz. S ha már hallottam azt az eljövendő dallamot, akkor tudom. El tudom játszani. El tudom énekelni.  Ezen a mai estén zenéből jövünk és zenébe megyünk, a zene vesz bennünket körbe. Adja meg a Szentlélek Isten, hogy a szívünkben megszólaljanak az eljövendő dicsőség hangjai, és emlékezzünk rájuk mindvégig a szent életben.
Ámen