Bogárdi Szabó István Dr.

A középkorban élt egy legenda, mely szerint Pál apostol Rómába érkezve megismerkedett Senecával, a sztoikus bölcselővel, és még leveleztek is. Talán erre utal a Filippi levél megjegyzése, hogy némelyek a testőrség házában (praetorium) is odafordultak az evangéliumhoz (Fil 1,13), vagyis a császár környezetéből is voltak megtérők. Ma már inkább úgy véljük, hogy Pál és Seneca nem leveleztek, vagy ha igen, akkor nem egyetértéssel.  Éppen ellenkezőleg. A gondolatok hasonlósága nem jelent egyetértést. Igen, ha összehasonlítjuk a sztoikus bölcs és az apostol a gondolatait, elsőre az az érzésünk támad, hogy ennek a két embernek ismernie kellett egymást. Olvassuk csak, ahogyan Seneca vigasztal egy-egy gyászolót, szinte temetési beszédként is lehetne mondani egy-két részét. A még inkább, amikor arról beszél, hogy mit ér valójában a roppant igyekezettel gúlába rakott gazdagság, és mi volna a bölcsesség, és mi a mértékletesség, szinte mintha Pál apostolt olvasnánk. Amikor pedig a Filippi levélnek ezen a felolvasott szakaszán töprengünk, még erősebb az érzésünk, hogy kellett ott lennie valami gondolatcserének lennie a bölcs és az apostol között. De ez csak érzés, és függesszük fel egy pillanatra.
A csobánkai gyülekezet most ünnepel. 70 esztendeje szerveződött meg itt a református közösség. Ennek kapcsán az egész 20. századot szóba kellene hozni: a vesztes világháborúkat, a nagy európai zűrzavart jelentett, a kényszer-kitelepítéseket Felvidékről, a kollektív bűnösség alá rekesztett magyarokat Csehszlovákiában, és a kollektív bűnösség alá rekesztett svábokat Magyarországon, és szerte Európában. A II. világháború után, tehát békeidőben 20 millió embert kényszerítettek szülőföldje elhagyására költözött Ukrajna és Németország, Lengyelország és Délvidék között. Micsoda erők, micsoda felülről jött vigasztalások, micsoda titokzatos isteni áldások kellettek ahhoz, hogy mindezek közepette valaki azt tudja mondani: Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít! Micsoda titok az, hogy akiket kitéptek a szülőföldjükről, mindenükből kiforgattak, ide-oda rakosgattak, így a Csobánkára telepített magyarok, itt ebben kicsiny fecskefészek közösségben azt tudták mondani: mindenre van erőm a Krisztusban, Aki engem megerősít! Hiszen emberileg szólva nem volt erő sem az otthon-maradásra, sem a helytállásra, sem az értékek megőrzésére, sem ellenkezés kifejtésére. A történelem forgószele felkapta az életeket és széjjelszórta (ahogy az orosz író Szolzsenyicin mondta, így jellemezve az egész 20. századot). Ez a forgószélaz őrületnek a forgószele volt. És mégis, a szétszóratásban is azt mondani: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít! – micsoda titok ez!
És itt értjük meg, hogy a sztoikus bölcs és az apostol nem ugyanazt mondja. Pál itt köszönetet mond a filippi gyülekezet kedvességéért, az ajándékokért, amelyeket elküldtek az apostolnak Rómába. És köszönetmondás közben önmagáról is szól, nem kisebbítve, sőt inkább fokozva a filippi gyülekezet érdemét. Dicséri őket, hogy kiújultak az iránta való gondviselésben, amire eddig nem volt alkalmuk (4,10). Mégsem a szűkösségre nézve ír most, hanem azért, hogy tudósítsa őket nehéz helyzetéről. Házi fogságban tartják, a pere döcögve halad. És itt mondja önmagáról: »de megtanultam, hogy azokban, amelyekben vagyok, megelégedett legyek.« Nos, ezt Seneca is le tudná írni. Mi több, ez a sztoicizmus lényege: legyél elégedett, ne akarj többet, fogadd el, amid van. Ne törtess felfelé, nem érdemes délibábot kergetni és a becsvágy meredekén felfelé törtetni, nem érdemes múlandó dolgokért másokon átgázolni. Aztán folytatja az apostol: »tudok megaláztatni, tudok bővölködni, mindenben és mindenekben ismerős vagyok, a jóllakással, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is.« Seneca is erről beszél. Mégis, óriási különbség van itt! Amit a pogány bölcselő bölcsességnek és belső szabadságnak nevez, emberi képességnek látja. Tanuld meg, sajátítsd el ezt a bölcsességet és szabad leszel. Egész életünkben ezt kell tanulnunk, mondja Seneca, lemondani, elengedni, nem félni a haláltól, nem félni a bekövetkezendőktől, semmi rossztól nem félni, nem rettegni az elkerülhetetlentől. Így mondja egy helyen: miért félnél attól, ami elkerülhetetlen? Attól félj, ami bizonytalan!  Nos, ha Pál itt megállna a levélírásban, szinte mondhatnánk: váltott néhány gondolatot Senecaval, kapott tőle néhány bölcs tanácsot, és mindjárt meg is írta a filippieknek. Mint az egyszeri prédikátorok szokták tenni, hogy hallanak egy jó gondolatot szombaton, és vasárnap el is prédikálják. Ám éppen itt van a döntő különbség.  A bölcs azt mondja, hogy te vagy az, akiben megvan ennek a magatartásnak a forrása, tehát te vagy a felelős a boldogságodért, és a te bajod, ha nem tudsz elégedett lenni, a te bukásod, ha nem tudsz egyszerre bővölködni és szűkölködni, a te nyomorúságod, ha nincs mindenre erőd. Ha fegyelmezett lennél, a bölcsekre hallgatva megtanulhatnád mindezt. Ma ezt így mondanánk: életstílus. Elsajátítható. Rendelkezésre áll számos életmód magazin, és ezekből árad az ember felé az olykor szelíd, máskor erőteljes nyomás: no, bányászd elő magadból ezt az erőt. Megvannak hozzá a technikák! És tanítómesterek is vannak, akik megmutatják, hogyan kell csinálni. Ha pedig nem megy, az a te bajod. S beismerni, hogy nem megy, az végzetes lenne. A keresztyénség viszont, éppen ezen a peremvidéken, azzal a beismeréssel kezdődik, hogy nem megy. Nem megy az önboldogítás, mert nem mehet. Nem azért lehetetlen ez, mert ügyetlenek vagyunk, vagy nem vagyunk tanulékonyak, vagy hátrafelé nézünk az időben, vagy rossz iskolába iratkoztunk be, vagy rossz tanítómesterünk lenne! Nem tud menni, mert az egész önboldogítósdiból hiányzik a lényeg. A lényeg pedig az Istennel való élő kapcsolat, az Isten igaz ismerete.  Ha az ember nem ismeri Istent, nem talál önmagán fogást, nem ismeri igazán önmagát, sőt, még azt sem tudja, hogy nem ismeri önagát sem. Az egész Szentírásnak meghatározó üzenete az, hogy Isten ismerete nélkül nincs önismeret. Részleteket tudhatunk önmagunkról, de teljes értelemben nincs igazi önismeretünk. De ez azt is jelenti, hogy a Jézus Krisztusban megismert isteni kegyelem nélkül az Isten után törekvő ember legborzasztóbb tapasztalata mindegyre az, hogy folyton önmagába ütközik. Nem tapasztaltátok még ezt? Nem a másik az akadály. Folyton azt súgják (és olykor kiabálják) a fülünkbe, hogy ha nem lennének papok, egész jól elboldogulnánk Istennel. Ha nem lenne egyház, de könnyű lenne keresztyénnek lenni! Ha nem lennénk mindenféle intézmények, már ott is lennénk Istennél. És ha nem lenne házsártos feleségem meg korhely férjem meg elkanászosodott gyermekem meg idétlen unokám, meg morózus nagymamám, meg veszekedő szomszédom, meg fenyegető főnököm, meg több lenne a pénzem, meg nem kellene a cserepet a háztetőn megigazítani, és persze több lenne a pénzem, óh, hát akkor minden rendben lenne az Úristennel. Nosza, döntsük le ezeket sorba mind! Aztán nekifogunk, és egy-egy állomásnál csak azt észleljük, hogy nem jutottunk előrébb, inkább csak hátráltunk. Bizony, ha nem ismerjük meg igazán Istent az Ő atyai mivoltában, szeretetében, hozzánk való hűségében, ahogy ezt Krisztusban kinyilatkoztatta, csak a puszta lelepleződés marad, hogy én magam vagyok a legnagyobb akadálya annak, hogy Istenhez jussak. Mindig önmagamban botlok fel. Önmagamat akadályozom. Önmagamra hullok vissza. És ebben a pillanatban az, amit olyan fennkölten és szépen fogalmaz Seneca, ez a nemes erkölcsi filozófia, miszerint nekem »mindenre van erőm », roppant, elviselhetetlen, elhordozhatatlan terhe lesz az embernek. Miért? Mert jóvátehetetlenül te vagy a felelős azért, hogy valójában nincs erőm. Az én a nagy terhem éppen az, hogy nincs erőm a terheket elhordozni. Az én elviselhetetlen csődöm az, hogy még az elviselhetőhöz sincsen erőm.
Mi tehát a különbség? Az apostol nem azt mondja, hogy lám, mindenre van erőm, tudok éhezni, tudok bővölködni, tudok szűkölködni, tudok gazdag lenni, mindennel ismerős vagyok, és edzett vagyok, és én vagyok a morális magatartás példaképe. hanem azt mondja: »mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.« Vagyis a keresztyén élet azzal a nagy mozdulattal kezdődik, hogy felnyitjuk önmagunkat az isteni titkokra. Rendelkezésre bocsátjuk magunkat. Vagyis megfordul a lét-viszonyunk. A tökéletes ember, vagyis a sztoikus arról beszél, hogy miképpen lehetne az életembe belekötni az erőket, a bölcsességet, a tapasztalatot, az ismeretet, mindent. Még Istent is. Hogyan lehet elhelyezni az életemben Istent? Elkezdtem fantáziálni ezen, és ilyeneket találtam ki: termosztát isten! Milyen jó lenne egy termosztát isten, be lenne állítva 22 fokra, amely szükség szerint be- és kikapcsol. Indítja a fűtést, leállítja a fűtést. Biztosíték-isten, sőt biztosító-isten! Nem tudom, hogy ki volt az elmúlt öt évben biztosítási ügyet intézni? Lecsapott a villám, elvitte a víz a kert végét, kigyullad a lakás. De jó lenne egy biztosító-isten. Benyújtjuk neki a számlát. De kellene egy szülő-isten Isten, aki elrendezi a gyereket, a gyerekeknek meg kellene egy nagymama-isten, aki ráveszi a szülőket, hogy legyenek bőkezűbbek. És sorolhatnám végestelen végig: győzelem-isten a háborúban, útmutató-isten a bonyodalmas helyzetekben, fájdalomcsillapító-isten betegségben, helyiérzéstelenítő-isten a fogorvosnál, zsebkendő-istent, ha elered a sírás. Ők a sztoikusok istenei. De teljességgel más, amit az apostol mond: Istennek rendelkezésére bocsátom magamat. Sok csodálatos szót ír erről az apostol, csak egyet hadd idézzek. Itt a levél második részében idézi az ősi keresztyén himnuszt: az az »indulat« legyen bennetek, ami a Krisztus Jézusban volt (Fil 2,5). Legyünk egymás iránt ilyen indulattal! És milyen indulat volt Jézusban? Mi volt az az érzület, ez a mindent meghatározó eltökéltség? Mélyértelmű szó ez: indulat. Mi indít, mi az indító ok, ami, beállít egy meghatározott irányba és eltökéltté tesz?  Ez az elemi erő fordít Isten felé, hogy az életünk Isten dicsőségét tükrözze vissza. Ezért az apostol »tudása« vagy képessége azt jelzi áll, hogy rendelkezésésre áll az isteninek: az ember a véges, Isten a véghetetlen. Milyen bolond kísérlet az, hogy én, a véges, rendezek magamban valami helyet a végtelennek! Milyen meddő igyekezet, hogy én, a véges hagyok a polcon egy helyet az örökkévalónak! Én, az esendő és tévelygő kijelölhetek a létem kuckójában valami helyet az örökkévalónak? Fordítva, fordítva! Mindent megfordítva! Amit tehát Seneca dicsekedéssel mondana, az apostol alázattal mondja: »mindenre van erőm.« A sztoikus erkölcsi magaslatokra jutva, dicsekszik. Hallottatok már embert dicsekedni? Mindenre van erőm!  Nem gond az nekem! De mennyivel más, ha ez hálás kifejezés, ha ez a hála szava, a bizonyságtétel szava, a Krisztusra mutatás szava: »mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.« Krisztusnál vannak az erők, Krisztusnál vannak a kegyelmek, Krisztusnál vannak a vigasztalások, Krisztusnál van a nyitja annak, hogy a szűkös időben megelégedettek vagyunk, és a legnagyobb nyomorúságok közepette sem zárulunk magunkba, és nem támad fel a szívünkben Jób feleségének az indulata: átkozd meg az Istent, és haljál meg! (Jób 2,9) Inkább a Jób alázatával tudom, hogy az én Megváltóm él (Jón 19,25). Csak ez a megfordítás. Mindennek a megfordítása. Az alapvető viszonyok megfordulása – ez a keresztyénségünk.
Amikor visszatekintünk az alapítás óta eltelt időre, mondhatnánk: nehéz 70 esztendő volt! (Főleg, mikor lelkész-tanoncként próbára tettem itt a gyülekezet türelmét!) Annyi minden gátolta ennek a kis gyülekezetnek az életét, a sorsát, a begyökerezését! Ahogyan elvitték innen az embereket, és ahogyan mások idekerültek a háború után, micsoda nehéz sors volt az. És ahogy a nemzedékeknek – a házukból-hazájukból így is, úgy is kiűzötteknek –gyanakvások, haragok, sértettségek közepette kellett megtanulniuk egymás közt a békességet, micsoda nehéz lecke volt az! De ebben nem a sztoikusok üzenete hatott, hogy képes vagy rá, és meg tudod csinálni, hanem ez a mély és egyszerű titok járt át mindent, amelyről Pál ír a filippieknek, és nekünk: ha van erőd, az a Krisztusban van. És ha Krisztusban van erőd, akkor mindenre van erőd. Ha Krisztusban vagy, akkor az éhezés, a szűkölködés, a megfosztottság, a minden elvesztése, és megfordítva: a bőség, az áldás, a sok-sok minden - ez minden a Krisztus iskolája.
S végül még egy szó az apostoltól: »felette igen örültem az Úrban, hogy megújultatok az én felőlem való gondviselésetekben« - így summázza köszönetmondását. Csak egy szót emeljünk ki: megújultatok! Minden hálás megemlékezésnek és visszatekintésnek az az igazi célja és értelme, hogy megújulunk ebben a mi boldog hitünkben: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Pár napja egy boltban álltam hosszú sorban a pénztárnál, amikor érdekes beszélgetés ütötte meg a fülemet. Egy édesanya állt a párhuzamos sorban 4-5 éves forma gyermekével.  Elég volt neki a teli kosarat tartania, nemhogy az eleven, izgő-mozgó, folyton kérdező gyermeket.  De anyai ötletességgel kezébe nyomott egy perecet, s akkor némi csönd lett.  Aztán egyszercsak azt kérdezi elégedett hangon a gyermek: anya, nem lehetne meghosszabítani? Mit kicsikém? Ezt az adventet!  Gyermekbeszéd – mondhatnánk. De ha elvonatkoztatunk és az egész életünkre alkalmazzuk, akkor nyomban idetalálunk az apostol igazságához, hiszen ádventi igét olvastam, a várakozásnak, a reménységnek, a sóvárgásnak, a biztos sejtelemnek, az emberi létet felnyitó és az emberlétre megnyiló isteninek az igéjét. Adventi ige ez, mert ugyanarról szól az apostol is, akit így nevezett régen a próféta: csodálatos, tanácsos, erős Isten, örökkévalóság atyja, békesség fejedelme! (Ézsaiás 9,6) – igen, a megtartó Úr Jézust Krisztust várjuk!
Hosszabítsuk meg most adventünket – hiszen valóban így is van: a mi rövid ádventünk egy hosszú ádvent tükre; ahogyan majd karácsonyunk is az örökkévaló foglalata lesz: — üdvözítőnk mondja: úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (Jn 3,16). S hogy ezt megértsük, nézzünk bele röviden a levél körülményeibe.
1. Ez a levél, amelyből az igét felolvastam, köszönő levél. Különös körülmények között született, egy fogságban levő ember, egy üldözött keresztyén írta, akinek ajándékokat küldtek Európa keleti pereméről, Filippiből a keresztyének, akik nem felejtették el őt, hanem imádkoztak érte és támogatták. Ez a Filippi gyülekezet volt az első európai keresztyén közösség, és maga a levélíró Pál apostol alapította. Pál is és a filippiek is ismerték és gyakorolták azt a Krisztusi lelkületet, amelyet ma olyan sokszor elfeled az európai keresztyénség – ez pedig az, hogy a szorosságban levő keresztyéneket testvéri szeretetünkben kell hordoznunk,  mert, ha hittestvéreinkről elfeledkezünk, ha rájuk nem gondolunk, akkor hogyan jut másra az erőnkből és a figyelmünkből?  Aki nem törődik a testvérével, az legfeljebb képmutatásból szereti az idegent. De Pál levele tele van hálával és reménységgel és vágyakozással – köszönettel fordul a filippiek felé, akik őt roppant nehéz körülmények között segítették.  És ebben is van valami adventi – a sötét órán, a megvertség, megalázottság, kiüresítettség idején, amikor emberileg szólva csak rosszra lehet számítani –, elérkezik az apostolhoz, nagyon távolról egy közösség figyelmes ajándéka. Nem feledték el, hanem megtartották szeretetükben – olykor elég ezt tudnunk.
2. Most hadd függesszem fel egy pillanatra Pál személyes ügyét, mert meg kell itt említeni azt a szomorúságát is, amit mások miatt és a mások iránt érez, akiket így nevez: Pál a Krisztus keresztjének ellenségei –, speciális szót használ erre, olyanokról beszél, akik korábban barátok voltak, aztán gyűlöletre fordult bennük a dolog. Vajon miért?
Talán mert az egész keresztyén életet, a Krisztus-követést kereszthordozás nélkül képzelték el – nem figyeltek oda, amikor Krisztus azt mondta: aki a tanítványom akar lenni, vegye fel keresztjét, úgy kövessen engem!!
Vagy talán azért fordultak szembe a Krisztus keresztjével, mert a keresztyénséggel csak színezni akarták az életüket, egy jó lehetőségnek tartották, alternatív erőforrásnak, és abban manapság jól mutat a kereszt (ahogy az innen-onnan hallani).
Vagy azért lettek ellenséggé, mert csalódtak. Csalódtak egy másik keresztyénben, csalódtak az egyházban, csalódtak a papokban, valamilyen vallási intézményben -, mondjuk ki: csalódtak Istenben, mert nem úgy teszi dolgát, ahogy elvárják. És mindegy minek nevezzük ezt - politikai korrektnek, szekularizációnak –, ma is látjuk, hogy milyen egyszerű a Krisztus keresztjének ellenségévé lenni.
3. Az apostol saját helyzetéről is szólni kell, mert nemcsak keresztyén-üldözés folyik, ami elől talán el lehet rejtőzni. Ő személyesen olykor házi-őrizetben van, olykor börtönben (évek óta) – és elég kilátástalan a helyzete. De talán éppen a Filippiek értették a legjobban, amikor azt írja, hogy »a mi országunk a mennyekben van«, mert itt egy speciális szót használ, amit sokféleképpen lehet visszaadni: a mi polgárságunk, alkotmányos rendünk, polgárjogunk, állampolgárságunk.  És éppen azért érthették ezt a filippiek, mert amikor Pált éppen náluk, az ő városukban vádolták be és záratták börtönbe, azért engedték gyorsan szabadon, mert római polgárságára hivatkozva sérelmezte az ellene való törvénytelen eljárást. A római polgár ügyében a római törvények szigorú betartásával kellett eljárni. Talán élhetne most is ezzel a hivatkozással.  Van tehát valamiféle emberi esély. De Pál másról beszél. A mennyekben van a mi hazánk, mondja, vagyis ha mennyei állampolgárok vagyunk, mennyivel több reményünk lehet, hogy ügyünk ama végső jóra fordul, a legfőbb jó közelébe kerül, hogy nagy világosságot látnak, akik sötétségben járnak, és nagy világosság ragyog fel azok fölött, akik a halál árnyéka földjén járnak – ez túlmutat minden rövidre szabott földi élettörténeten. Pál a filippiek megkeresésében, ajándékozásában, szeretetében Isten szeretetének a jóízét kóstolta, a Isten országa foglalóját kapta.
4. Euztán esengő várásról, sóvárgásról beszél: azt a Krisztust várja, aki elváltoztatja a mi nyomorúságos [alávaló] testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez. Nos, ez a pont az, ahol a kisádvent nagyádventté lesz – hiszen Krisztus dicsőséges teste nem más, mint a feltámadott Krisztus valósága!! Azé a Krisztusé, aki megüresítette magát, engedelmes volt a keresztfa haláláig, feltámasztatott és ültetett az Atya jobbjára. Mi ezt a Krisztust várjuk – az üdvözítőt, aki a megszerzett kegyelmet teljes-érvényre juttatja, aki a romlandót és a nyomorúságost, a mulandót és a halandót fölemeli és átformálja. Erzsébet a Magnificatban ezt énekeli: alátekintett szolgáló-lányának nyomorúságos [alázatos] állapotára (Luk 1,48); Jakab apostol arra inti a gazdagokat, hogy alázatos [alacsony, nyomorúságos] testi voltukkal dicsekedjetek (Jakab 1,9). Ez az Istentől elszakadt ember életének sémája – halálba fut, ellenségeskedést szerez, boldogtalan, véges és veszendő. De ezt alakítja át Krisztus, hogy mi hozzá hasonlók legyünk. Ehhez igazítsuk életünket! Ne feledjétek a szenvedőket, ne feledjétek keresztyén-társaitokat, ne feledjétek a keresztet, ne feledjétek a dicsőséges Krisztust! A rövid ádvent karácsonnyal véget ér – karácsonnyal kezdődik a hosszú ádvent! A megtartó Úr Jézus Krisztust várjuk. Ámen

A sötétség szűnni kezd és az igaz világosság már fénylik, mondja János apostol – ehhez igazítsad az életedet, a halálodat, az örömödet, a gyászodat, a küzdelmeidet és a reménykedésedet – mert Isten igazmondó, és amit megígért nekünk: az az örök élet.
Hegedűs Béla ravatalánál a legkönnyebb és a legnehezebb ezeket mondani.  Amikor Isten lehajolt és kivette őt közülünk, mi, akik a halál árnyéka völgyében, e siralomvölgyben járunk, és folyton a feltámadó világosságot fürkésszük egész életünkkel, hirtelen azt találtunk: eggyel kevesebb arc van köztünk, akin a Krisztus dicsősége fénylik: Hegedűs Béla meghalt, és mintha hirtelen sötétebbre fordult volna minden.  Nehéz hát hálaszót mondanunk – nekünk vesztes-győzteseknek.
Elment közülünk egy hűség-ember. Róla azt gondoltuk, hogy a csendes munka, a szívósságot igénylő feladatok, az állhatatosságot követelő roppant igyekezetek embere... – és lám, ha már elfogyott a jó szavunk, neki még volt – elvégezte a vigasztalás szolgálatát a beszédesek helyett itt.
Testált, ha kellett. Legutóbb, nyolc esperes és a püspök búsongott együtt a sok bajunkon, nehéz harcunkon, az óemberünk csökönyös rugódozásán, a világ ingatag állapotán, az egyházunk satnyaságán, aztán elfogyott a szó – és akkor Hegedűs Béla bizonyságot tett: a maga életéből vett példával az imádságot meghallgató Istenről, a bőkezű Atyáról – aki hajlik a mi esedezésünkre, és minden kérésünket felette meghallgatja a maga idejében.  Nem nehéz hát nekünk hálásan megköszönni Hegedűs Béla életét – nekünk győztes veszteseknek.
Most hát elmondjuk és megvalljuk, hogy a mi nagy kérésünk egyetlen kérés volt mindig is: az élet. És elmondjuk és megvalljuk, hogy Isten felette meghallgatja ezt a mi kérésünket – nem életet, hanem örök életet ad nekünk.
Elmondjuk és megvalljuk, hogy nagy a mi szorongásunk, sokat kell sírnunk, rettegnünk, mert halálon át vezet az utunk ehhez az ígérethez...
És megvalljuk, ha nincsen velünk Isten vigasztalása, bizony, kétségbe is esünk, fellázadunk és ellökjük magunktól az élet-szerző Isten jóságát és áldását;
Ezért megvalljuk: epekedünk a mi Krisztusunk után, mert ő Isten minden ígéretének záloga és pecsétje, ő, Krisztus a mi hűséges kezesünk, ő a mi legigazabb sorsunk tükre, őbenne szemléljük a halálig tartó engedelmességet, az eltemettetést, a lepecsételt sírt – itt az árnyékvilágban; és poklon-síron aratott győzelmet, a megnyílt sírt és az új élet csodáját abban a fölfénylésben, amelyről azt mondja János itt a levelében: ez a mi hitünk, amely legyőzte ezt a világot.
Hegedűs Béla élete munkáját nem tudjuk még igazi érdeme szerint méltatni, mert fel sem fogtuk, hogy nincs velünk. Nem maradt utána elvégzetlen feladat, de a maguk félbe-szerbe hagyott dolgaira még most is úgy tekintünk, hogy Hegedűs Béla majd segít, majd megmutatja, majd előrébb lendíti... majd megoldja.
A hűségéért adunk hálát és állítjuk példa gyanánt magunk elé. A gyermeki bizalmát köszönjük, az önzetlenségét, s fáradtságát, a figyelmét, a testálását, az életét...
Abból a nagy hitből táplálkozott ez a hűsége, hogy Krisztusban mindenre van erőnk. És ez, hogy Krisztusban – nem cifra rátoldás volt az erényekre, hanem a forrás megnevezése. Tudott szűkölködni és bővölködni, veszíteni és győzni, hátrébb lépni és első vonalba állni, hallgatni és szólni, sírni és együtt-nevetni, lemondani és elfogadni – Krisztusban, mert csak Krisztusban lehetséges boldogul élni és halni.
Az itt maradt özvegy és gyermekek, az édesanya, a testvér, a rokonok, az egész nagy család, a gyülekezet, az iskola, az nagyobb egyházi közösségek...mi mind csak úgy vagyunk itt, mint akiktől Isten elvett egy szilárd támasztékot – árvák lettünk mind. És megsem.
Ha valaki, Hegedűs Béla tudta, mit jelent Krisztus szava: nem hagylak titeket árvákul... ebben a tapasztalásban lett a Feltámadott Krisztus, az örök-élet szerző, a megújító, igazmondó Isten szolgája, de inkább hódolója, de inkább követője, de inkább gyermeke...
Ezért ami most számunkra elvétel és megfoszttatás, az Hegedűs Béla számára immár az ígéret teljesítése – az ígéret, amelyet Isten adott nekünk: az örök élet.
Ámen

Kérdezhetnénk – ha Komló Korinthus és a nagytiszteletű úr Titus, akkor kicsoda Pál apostol? De inkább azt mondjuk, hogy Komló is Isten anyaszentegyháza, az evangélium szerelmese, Jézus Krisztus követője, és a beiktatandó lelkipásztor is Jézus Krisztus szent szolgája, az evangélium hirdetője és a gyülekezet pásztora, és mi, akik eljöttünk sok más helyről, hogy őreá Isten áldását mi is, higgyétek el, az evangélium szerelmesei vagyunk. De ezzel nem ér a sor. Pál írja Titusról, hogy Isten a szívébe ugyanazt a buzgóságot oltotta be irántatok, mint amit a mi szívünkbe beoltott. „Hiszen intésünket ugyan elfogadta, de nagy buzgóságában önként ment hozzátok.” Minden helyesen lefolytatott lelkipásztor-választásnak abban van a nyitja, hogy amikor az, akit a gyülekezet megtalál, elhív az önként, magától megy ebbe a szolgálatba. Erény volt az is, hogy Titus engedelmes, az apostol küldte és ment. Buzgó is volt, tehát igyekezett. Mégis, az egész keresztyén élet nagy titka ebbe a szóba foglalható itt össze: önként ment. Ez nem az a fajta önkéntesség, amivel gyakran találkozni mindenféle élethelyzetben. Valami feladatra keresünk valakit, önként jelentkezőt, mert nagy ügy indult, csodálatos lehetőségek nyíltak, és némelyek önként csatlakoznak a dologhoz. Ez az önkéntesség, amiről itt az apostol beszél, nem a vállalkozó kedvű ember önkéntessége, és nem is a bátor ember önkéntessége, vagy azé, aki meglát egy ügyben valamit, amit a többiek nem láttak meg, és ráteszi magát! Ez az önkéntesség itt életünknek ritka a mozzanata, szinte mindig utólag értjük meg a lényegét.  Sőt, éppen ez jellemzi: utóbb. Előbb áll az elfogadás, Isten megszabadító kegyelmének az elfogadása, aztán az elnyert szabadság (ahogy Jézus mondja: a fiak szabadok! Mt 17,26). És ezek alapján, ezek után, utólag kapjuk meg az önkéntességre való készséget. Egyszer egy kedves szülővel bocsátkoztam vitába, akit családlátogatáskor buzdítottam, hogy gyermekét járassa hittanra. Ő azt felelte: hadd döntse majd el a gyermek, ha nagy lesz, hogy akar-e hittanra járni. Megkérdeztem, mondja már, hogy milyen ruhát visel a gyermek, azt ő dönti el? Hát azt nem, felelte. És hogy mi lesz ebédre, ő dönti el? És melyik iskolába jár? Hiszen minden fontos létmozdulatot a szülők döntenek el a gyerek helyett! És a legfontosabbat rábízzák? Ezzel nem azt akarom mondani, hogy vasigába kell fogni a gyermeket, és úgy kell nyomorgatni. Pusztán a korszellemet akarom érzékeltetni: hadd válasszon az ember! Így kínáljuk fel a lehetőségeket, s így a keresztyénség is egy lehetőség. Egy a kínálatban. Igyekeznünk kell, hogy ez legyen a legcsillogóbb, a legjobb illatú, a legvonzóbb, annyira, hogy ki se tesszük a kirakatba, hanem csökkentett áron, kedvezményben adjuk, és hozzákapcsolunk valami – egyet fizet kettőt kap –, egy imádság négy mennyország! Hadd válasszanak az emberek. De nem fognak választani. Az egész keresztyénség annak titoknak a boldog megértése, amit János apostol mond első levele 4. részében: mikor mi még bűneinkben voltunk, Isten már előbb szeretett bennünket. Ez az »előbb« mindig előbb van. És mi ezt mindig »utóbb« értjük meg. Az Isten iránti szeretetünknek, hálánknak, örömünknek, elkötelezettségünknek az a lényege, hogy utóbb fogjuk ezt fel, de akkor igazán a maga mélységében felfogjuk és átadjuk magunkat neki. Jézus azt mondja a tanítványoknak: nem ti választottatok engem, én választottalak titeket (Jn 15,16). Pedig talán Péter és János is, Jakab is, András is és a vámszedő Lévi is mondhatná: én voltam, aki otthagytam a hálót, én voltam, aki otthagytam a vámos pultot, én voltam, aki istenhozzádot sem mondtam az enyéimnek, hanem elindultam az úton, én döntöttem, én választottam ezt a Názáretit. De Jézus azt mondja: nem ti választottalak engem, én választottalak titeket, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek.
Ezért, amikor Pál apostol dicséri Titust, mondhatná: látjátok, ez a Titus milyen rendes szolgatárs. Megbiztattam egy feladattal, és ő hűségesen megy is közétek, elvégzi a munkát, dicséretet érdemel. Hozzátesz itt valamit, és azt mondja: nemcsak így és nemcsak azért megy hozzátok, hanem önként. Ez a jó lelkipásztorság titka. Hadd tegyük most rá a válladra, nagytiszteletű úr, és hadd írjuk be szívedbe: önként. Önként végezd a kötelességeket. Ha egyházmegye regulája, a presbitérium missziói munkaterve, a lelkipásztornak a törvényben megírt kötelezettsége, és még ki tudja mennyi minden levegővételnyi időt nem hagy, az a kötelesség. És mégis végezd önként.  Jézus azt mondja, mikor a jó pásztorról beszél, vagyis önmagáról (János 11), majd elküldi tanítványait is: az a különbség a pásztor és a béres között, hogy a béres csak annyit csinál, amennyi a munkaköri leírásában van, de ha lehet, abból is levesz egy kicsit. A pásztoroknak nincs szakszervezete, csak a béreseknek. És a szakszervezeti vezér folyton alkuszik is: kevesebb munkáért többet. Ez a világ logikája. De ha jön a veszedelem, a béres elfut, mert nem érzi övéinek azokat, akik rá vannak bízva. A lelkipásztor szívében élő önkéntességnek más az érzése. Önként jött, önként van itt közöttetek. De szent megbizatással. Isten reá bízott benneteket. Vagyis ez az önkéntessége nem azt jelenti, hogy önként van itt, aztán ha meggondolj magát, továbbáll - persze, önként. Egyáltalán nem így, hanem másképpe. Őt Isten kötelezte. Amikor az apostol mondja, olyan nagy volt Titusban a buzgóság, hogy önként jelentkezett, - szinte azt mondja: nem tehettem mást, őt kellett küldenem. Hadd kérjelek titeket is testvérek, hogy miközben a lelkipásztorotokat imádságban hordozzátok és remélitek tőle, hogy átsugározzon az életén Isten megmentő szeretete, akkor úgy könyörögjetek érte, hogy tovább segítitek őt ebben is: önként. Akkor talál itt szív a szívhez, lélek a lélekhez, akkor lesz igaz, amit az apostol szava is vágyakozom hozzátok menni, hogy hitből hitbe, egymás hite által épüljünk (Rm 1). Akkor teljesül a zsoltár szava is: milyen jó és milyen nagy gyönyörűség az atyafiak között az egyenesség. Az egyenesség az egyetértést jelenti, a hívők összhangját.
Ha most valaki megkérdezné tőlem, püspök úr maga miért keresztyén, azt mondanám: önként. Na, mégis püspök úr, mi érdeke fűződik hozzá? Önként. És miben látja a keresztyénség lényegét? Önként. Mert ez a szabadság. Ez nem a bezárkózott ember ezoterikus szabadsága. Diákkoromban sokat kellett Debrecenbe vonatoznom, Sokszor láttam, miképpen viselkednek az utasok. Egyszer beült egy atyafi, s még el sem indult a vonat, kicsomagolt, és hozzákezdett falatozni. Ült velünk szemben egy szerelmespár. A fiatal ember nyolcszor megkérte a leányzó kezét, ő hatszor visszaadta a gyűrűt, még Ceglédnél se tartottunk. Ült ott egy tudós ember is, kilenc dioptriás szemüveggel. Valami vastag könyvet lapozott, körül se nézett. Hárman azonnal szundikálni kezdtek, és megkértek, ha jön a kalauz, adjam oda jegyüket, ne kelljen felébredniük. Aztán Cegléd után kiderült, hogy én bizony rossz vonatra ültem, mert ez a vonat nem Debrecenbe ment, hanem Szegedre. Mit ér a te szabadságod? Végigeszed, végigcsókolózod, végigalszod az életed, de nem jó felé megy a vonat! Nem jó felé tart az életünk. Jézus Krisztusban történt meg az életünknek az a nagy váltó-állítása, és benne kaptuk meg azt a boldog, biztos reménységet, hogy az életünk jó irányba megy. Igen, van betegség és nyomorúság, bezártság, és megverettetés. De Ő jó irányba viszi az életünket. S ha rábízod az életedet, abban nyered meg a szabadságot. És ezért állhatsz önként a szolgálatába. Jézus Krisztus nem is tart igényt rabszolgák és cselédek munkájára. Sőt, azt mondja a tanítványainak: nem mondalak többet titeket tanítványaimnak. (A tanítványt is lehet utasítani.) A barátaimnak mondalak benneteket! Az ő kereszthalála és feltámadása felszabadított bennünket életünk minden nyomorúságából, többek között ebből a nagy illúzióból, hogy azt hisszük, hogy kiválaszthatjuk magunknak a legjobbat. Egyszer valaki azt mondotta nekem: tiszteletes úr, én annyira igyekszem az Istenhez, én mindenen át tudok gázolni, olyan vagyok, mint az agár, ha az szimatot fogott, árkon-bokron, tövisen, mindenen keresztül fut, - így futok én az Istenhez. Akkor mi a baj? – kérdezem. Mindig beleütközöm önmagamba - felelte.  Nos, kedves nagytiszteletű úr, ez az igazi önkéntesség ott kezdődik, amikor nem ütközöl önmagadba. Szolgálj az újjászületett ember természetes módján – önként. És ti is, kedves komlóiak, önként, szabadon legyetek itt, az úrasztala körül, vegyétek a szent jegyeket, imádkozzatok, énekeljetek zsoltárokat, vigasztaljátok egymást, épüljetek egymás hite által. A komlói gyülekezet ezt mindig is tudta és ebben is gyakorolta magát. Az életek megváltozása, a hitben való megmaradás, az áldozatkészség, az egymás iránti szeretet, az egymáshoz való hűség – mi más mindennek a titka? Önként. És ezt már a meghívott és megválasztott lelkipásztor is tudja, és önként fog ideállni, hogy esperes úr tisztébe beiktassa. Mi is önként kívánunk rá áldást, és örülünk veletek együtt, hogy Isten igéjének szolgája itt van közöttetek, hirdeti az üdvözítő evangéliumot, és szólongat arra, hogy Krisztus szabad szívű gyermekei legyetek. Krisztus indít útra, és Ő várja a hazaérkezőt. Legyen ezért neki dicsőség most és minden időben.
Ámen

Az egész keresztyén életnek – és ezen belül különösen a lelkipásztori szolgálatnak – az egyik nagy titka nyílik meg itt a számunkra. Egyetlen egy szó ez a titok, minden benne van, így hangzik: előbb (vagy először; görögül: proton). Pál egy egyszerű esetet mond el a korinthusiaknak, amiről olvashatunk az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben is, illetve az apostol más leveleiből is, ahol erről rendelkezik. Kis-Ázsiában adomány-gyűjtés tartottak a jeruzsálemi gyülekezet megsegítésére. A jeruzsálemi szentek közössége nagy nyomorúságba jutott, a Kis-Ázsiában élő keresztyének pedig úgy döntöttek, hogy adományaikkal megsegítik szűkölködő anya-gyülekezetet. Pál apostol részletesen rendelkezik erről itt, a második Korinthusi levélben is: ki lesz az, aki majd elmegy az adományokért, hogyan és milyen lélekkel és milyen indulattal és melyik napon kell az adományt összegyűjteni, hogyan viszik majd el Jeruzsálembe, és miképpen igazolják majd vissza az adományozóknak, hogy támogatásuk megérkezett. Mindeközben arra is kéri a korinthusiakat, hogy szívüket az ő számára is nyissák meg, és fogadják be őt szeretetben.  A macedóniai gyülekezetek esetével példálózik, ahol, mint mondja, sokféle nyomorúság és keserűség között voltak, kívül harc, belül félelem, mégis csodát tapasztaltak meg, mert a testvérek ott nemcsak erejük szerint, hanem erejük felett is adakoztak, és szinte könyörögtek, hogy fogadják be őket a szentek iránt való szolgálatba és a jótéteménybe. Majd kiegészíti: »és nem amiképpen reméltük, hanem úgy, hogy előbb önmagukat Istennek adták, aztán után nekünk.«
Előbb Istennek adták oda önmagukat, és utána álltak rendelkezésre ebben a nehéz, de szép ügyben. Előbb Istennek adjuk magunkat, utána adhatjuk bárki másnak! Ez a lelkipásztori szolgálat aranyszabálya. Előbb! Az egész szolgálatunkat ennek a szónak kell meghatároznia. Ez jelentheti azt is, hogy a szolgálatoknak elsőbbsége van, de érezzük, nem egészen azt jelenti. És nem is csak azt jelenti, hogy sorrendet állítok fel, valamiféle menetrendet, szent kalkulust, és aztán ami abban van, annak adok elsőbbséget. Ez a szó itt határozómódban áll, és egészen a gyökérig mutat vissza: protosz: első. Isten az első. És mindig Isten az első. Nem akkor első az Isten, amikor elérkezik a szolgálat minősített pillanata, és mindenki elvárja a lelkésztől, hogy most már szóljon Istenről. Prédikálni, jegyeseket felkészíteni a házassági esküre, konfirmandusokat elindítani a hit útján, a szent jegyeket kiosztani úrvacsorakor, a keresztség pecsétjével elpecsételni, kórházban beteg kezét megfogni, vele imádkozni, aztán koporsó mellett vigasztalást szólni – igen, mindig Istenről szólunk ilyenkor, Ő az első. De, ha jól értjük az apostol szavát, ahogy örvendezve ad hangot megdöbbenésének, azt mondja: nem úgy lett, amint reméltük... Mi lett nem úgy? Hogy a macedónok is részt vettek a gyűjtésben?  Hiszen, jó keresztyének, szívesen szolgálnak, segítenek, sok nemes érzés dobog a szívükben! Hanem úgy lett, hogy előbb Istennek, előbb az Úrnak adták magukat. Hogy a dativus mit jelent itt, nem tudom, de ha hozzáolvassuk azokat az apostoli tanácsokat, amelyeket az ifjú Timóteusnak mond, vagy éppen annak a Titusnak, akit elküldött Korinthusba, kezdjük sejteni, mit jelent önmagunkat élő hálaáldozatul Istennek odaajánlani. És ha idevesszük Jézus Krisztusunk szavát, hogy: aki az eke szarvára vetette a kezét, aztán hátrafordul, az nem méltó az Isten országára (Lk 9,62), akkor még inkább, hogy ez az »elsőre« vagy »előbb« csak részben jelenti azt, hogy: első sorban. Igen, van első sor, de van második sor, és van harmadik sor; és lehet tenni valamit negyedsorban is. Vagyis a másod sorban, harmad sorban és negyed sorban talán már nem is kell ott lennie Istennek.
Ez az előbb, vagy: először azt jelenti, hogy: mindig. Arra buzdítunk benneteket, arra kérünk is, így is bocsátunk ki titeket a szent szolgálatra, hogy hassa át az egész életeteket az, hogy ez a szó, hogy először adták magukat az Úrnak, ez azt jelenti, hogy mindig és feltétlenül. Először – ez itt létmozdulat. Ez a megfordulásnak a mozdulata. Ez az a pillanat, amikor az ember feleszmél az önmagának élésből, feleszmél a másoknak való kiszolgáltatottságból, filozófus nyelven szólva, felébred az autonómiájából, és felébred a heteronómiából, felébred abból, amikor mindenkin uralkodni akar vagy mások uralkodnak rajta; felébred és Istenhez fordul, és megérti, hogy egész életünknek Istennel van dolga. Nincsen olyan rekesze az életünknek, nincs olyan perce, pillanata, dimenziója, tevékenysége, amihez Istennek ne lenne köze.  És milyen jó szabadon úgy élni, hogy akarjuk és kívánjuk, hogy Istennek az egész életünkhöz legyen köze.  Ez a csodálatos evangéliumi szabadság. Nem kell Isten elől semmit elrejteni, nem kell kiméricskélni a számára valamicskét az életünkből, s talán éppen az életünk szebbik részét, s azzal a másikkal magunkban bíbelődni. Mindig, mindenben, mindent átható módon, szolgálatban, családi életben, csendességben, igyekezetben, nyugalom óráin, lázas készülődésben, reggeli csendes imáságban, késő esti nyugalomra térésben, közösségben és magányosan, az egyházban, a templom falai között, és kint az utcán, a világban, mindig mindenben Istennel van dolgunk.  Teljes átadás, odaszánás.
2. Másodszor: ebben a szóban – először – a tanítványság nagy titka és feltétele is megjelenik. Idéztem már Jézus szavát - aki az eke szarvára veti a kezét... – és a hátrafordulást, illetve, hogy kicsoda méltó az Isten országára. Jézus ezt éppen akkor mondja, amikor jelentkeznek nála tanítványnak (Lukács 9,57-62). Különös pillanat. Most nem ő az, aki tanítványokat hív, hanem jelentkeznek nála. És ezzel nincsen semmi baj, mert nemes dolog, amikor megdobban valakinek a szíve, és tanítványságra, Krisztus követésére jelentkezik. De az egyik azt mondja: Mester, követlek téged, bárhova mégy, de előbb hadd menjek el, hogy eltemessem atyámat, utána majd követlek téged. Hogy mondja? Előbb hadd menjek el. Előbb - ez persze csak idő. És amikor Jézus azt mondja neki, hogy temessék el a holtak a halottiakat, te pedig jer, és kövess engem, ez nem azt jelenti, hogy ne engedné, hogy eleget tegyünk az emberiességnek, hanem csak azt mondja ki, hogy mi legyen az életed iránya. S hadd kérdezzem fordítva: föl tudod-e függeszteni, képes vagy-e felfüggeszteni a Krisztus követést? Felfüggeszthető-e a neki való engedelmesség, az országa ügyének szolgálata? Van-e intermezzo, kivárás, miszerint előbb ezt, előbb azt, fontos, nagyszerű, nemes dolgokat, emberies ügyeket, aztán majd jöhet Jézus? Meghagyom, mintha Jézus szavában a súlyos és nehezen magyarázható kijelentés – temessék el a holtak a halottaikat – elutasítás lenne. És azért érezhetjük ezt így, sőt meg is kell ezt éreznünk, mert mintha a jelentkező szabna feltételt a követéshez. Pedig az az előbb, amiről Pál beszél, ez a proton azt jelenti, hogy nincs már feltétel. Amikor Istenhez fordulunk, odaadjuk magunkat, nincs feltételünk.  Előbb - ez feltétel nélküli megadást jelent. Ha egy gyermek az édesanyja karjaiba veti magát védelemért, oltalomért, akkor úgy, ahogy van teljesen odakapaszkodik. Ha egy fuldoklót ki kell húzni a vízből, akkor teljes egészében húzzuk őt ki. Ha valaki szent szolgálatra ajánlja magát, teljesen és egészen tegye - erről szól a Jézus szava: nincs feltétel, nincs felfüggesztés, nincs kivárás, nincs olyan, hogy előbb ott, aztán majd itt (tudjuk, akkor mindig lesz valami másféle előbb, mindig lesz valami, ami éppen fontosabb, meghatározóbb, szükségesebb).3. Ez az először, értjük már jól: minőség. Nem érdekes, hogy mennyi eredményt tudok felsorakoztatni ahhoz, hogy jóra billenjen a mérleg nyelve, mondván: lám, azért az Úrnak, az ügynek, az evangélium ügyének, az anyaszentegyház üdvének-javának, Isten országának több jutott a mérleg serpenyőjébe. Ötven plusz egy százalék, mondjuk.  Először - ez minőséget jelent. Ez az egész élet-gyakorlatom. Minden erre irányul. Minden ebből indul ki. Minden ide érkezik. Azért olyan megrendült, szinte áhítatos az apostol csodálkozása: nem úgy ahogyan remélte, nem aszerint, ahogy kinézte a macedónokból, hogy mennyi fog kitelni belőlük, és mennyit fognak beletenni majd a nagy közös gyűjtésbe, és mennyit lehet Macedóniából Jeruzsálembe vinni a testvéreknek, és mennyit fog ez kifejezni, és mit fog ez mutatni az egyenlegben, hanem úgy, hogy ők először az Úrnak adták magukat, aztán nekünk is. És most érez rá egész apostoli szolgálatának a nagy titkára: hiszen ő mindig is ezt prédikálta, mindig erre hívott! Mégis, megrendül szinte, amikor ez bekövetkezik. Kívánom lelkipásztor testvéreim, igehirdetők és szolgák, kívánom nektek ezt a legboldogabb tapasztalatot és csodát, amikor megláthatjátok, hogyan teljesedik másnak az életében az Isten igéje. Igen, mindegyre megrendülünk, sőt szinte megrökönyödünk, amikor valaki Istenhez hajlik, megtér, átadja magát, és elindul a szent életben. Ez ilyen, valóban? Miért tud ez így lenni? Azt mondja János apostol az első levele 4. részében: mert Ő előbb szeretett. És ott is ugyanez a szó áll. Proton. Isten előbb szeretett. Mikor mi még bűneinkben voltunk, mikor mi még Istennel hadakoztunk, mikor mi még építettük önmagunk köré a hamis önvédelmi burkot, hazugságból ti., hogy nincsen Isten, mikor mi még Isten szent törvényét két lábbal tapodtuk, akkor Isten elküldte az Ő Krisztusát, és benne minket előbb szeretett. Ezért nem olyan nehéz ez az életdöntő mozdulat, de ezért mégis nagy titok. Nem olyan nehéz hálás szívből, Isten szeretetből odaadni magunkat teljesen az Úrnak, hiszen Ő Krisztusban odaadta önmagát nekünk. Előbb - ez isteni minőség.
Mert, ha valaki megkérdezi, hogy kell ezt csinálni?  – a válasz ez: így, ahogy ezt Isten megtette az Úr Jézus Krisztusban. Meddig kell ebben elmenni? Ameddig a mi teremtő Istenünk Jézus Krisztusban elment.  Milyen mélysége van ennek? Éppen olyan mélysége, mint az Isten Jézus Krisztusban megnyilvánuló örökkévaló és megmentő szeretetének, mint az üdvözítés nagy titkának. És lám, Pál is csak ámul, hogy amit ő hirdetett, amire hívogatott, amiért küzdött, amiért bejárta a fél világot, az így teljesedik a macedónokban.  Előbb - de nem Pálnak, nem Titusnak, nem Péternek, nem Jánosnak, nem az apostoloknak, nem az evangélistáknak, tanítóknak, csodatevőknek, nem az anyaszentegyháznak! Előbb az Úrnak. Pál azért is csodálkozik, mert megtapasztalt valamit, ami, hiszem, majd titeket is megsegít jobban érteni ezt a titkot. Mindezt az a Pál apostol mondja, aki, a Korinthusi levélben felsorolva Krisztus feltámadásának tanúit (1Korinthus 15), azt írja: és végül – legvégül – megjelent nekem is, mint egy idétlennek. Igen, a tanítványság időrendjében Péter kezdi a sort, és Pál a végén kullog. Előttünk is járnak idősebb lelkész testvérek, szülők, nagyszülők, évszázadok keresztyénéi, és mi most valahol itt vagyunk a sor végén, itt, a mi időnkben, 2016-ban. Még azt is jelentheti, amit a szavakból ki lehet következtetni: megjelent az Úr legvégül, legutolsó sorban, nekem is, mintegy idétlennek, mint torzszülöttnek, aki valóban a sor legvégére való, én vagyok a legkisebb az apostolok közül. Mégis, az isteni előbb, vagyis, hogy Isten előbb szeretett minket, éppen ugyanaz az utolsónak is mint az elsőnek. Ha ez az előbb, vagyis a mi önmagunk felajánlása a szent szolgálatra, az Úrnak való engedelmességre, az isteni elhívás betöltésére, szent apostolságra minőség, vagyis mindig minden körülmények között ugyanaz, akkor mennyivel inkább Istennek Jézus Krisztusban kinyilvánított szeretete. Ezért tudnak a keresztyének csodálatos testvérei lenni egymásnak, mert egyféleképpen, egy ugyanazon módon kapják ezt a nagy kegyelmet, ezt a mindent megelőző istenit.
Előbb. Vigyétek el ezt az egy szót a szívetekben erről a mai estéről, és ne feledjétek: az igaz tanítványok előbb az Úrnak adták magukat. S miért? Mert Ő előbb szeretett bennünket. Az elsőt és az utolsót is ugyanúgy - mindig.
Ámen
Mert, ha valaki megkérdezi, hogy kell ezt csinálni?  – a válasz ez: így, ahogy ezt Isten megtette az Úr Jézus Krisztusban. Meddig kell ebben elmenni? Ameddig a mi teremtő Istenünk Jézus Krisztusban elment.  Milyen mélysége van ennek? Éppen olyan mélysége, mint az Isten Jézus Krisztusban megnyilvánuló örökkévaló és megmentő szeretetének, mint az üdvözítés nagy titkának. És lám, Pál is csak ámul, hogy amit ő hirdetett, amire hívogatott, amiért küzdött, amiért bejárta a fél világot, az így teljesedik a macedónokban.  Előbb - de nem Pálnak, nem Titusnak, nem Péternek, nem Jánosnak, nem az apostoloknak, nem az evangélistáknak, tanítóknak, csodatevőknek, nem az anyaszentegyháznak! Előbb az Úrnak. Pál azért is csodálkozik, mert megtapasztalt valamit, ami, hiszem, majd titeket is megsegít jobban érteni ezt a titkot. Mindezt az a Pál apostol mondja, aki, a Korinthusi levélben felsorolva Krisztus feltámadásának tanúit (1Korinthus 15), azt írja: és végül – legvégül – megjelent nekem is, mint egy idétlennek. Igen, a tanítványság időrendjében Péter kezdi a sort, és Pál a végén kullog. Előttünk is járnak idősebb lelkész testvérek, szülők, nagyszülők, évszázadok keresztyénéi, és mi most valahol itt vagyunk a sor végén, itt, a mi időnkben, 2016-ban. Még azt is jelentheti, amit a szavakból ki lehet következtetni: megjelent az Úr legvégül, legutolsó sorban, nekem is, mintegy idétlennek, mint torzszülöttnek, aki valóban a sor legvégére való, én vagyok a legkisebb az apostolok közül. Mégis, az isteni előbb, vagyis, hogy Isten előbb szeretett minket, éppen ugyanaz az utolsónak is mint az elsőnek. Ha ez az előbb, vagyis a mi önmagunk felajánlása a szent szolgálatra, az Úrnak való engedelmességre, az isteni elhívás betöltésére, szent apostolságra minőség, vagyis mindig minden körülmények között ugyanaz, akkor mennyivel inkább Istennek Jézus Krisztusban kinyilvánított szeretete. Ezért tudnak a keresztyének csodálatos testvérei lenni egymásnak, mert egyféleképpen, egy ugyanazon módon kapják ezt a nagy kegyelmet, ezt a mindent megelőző istenit.
Előbb. Vigyétek el ezt az egy szót a szívetekben erről a mai estéről, és ne feledjétek: az igaz tanítványok előbb az Úrnak adták magukat. S miért? Mert Ő előbb szeretett bennünket. Az elsőt és az utolsót is ugyanúgy - mindig.
Ámen

Szép igét olvastunk ma a Bibliaolvasó Kalauzban: a hit hallásból van. Aki hisz pedig hisz, megtartatik (Lk 8,50). Ezért küldetett az igehirdető, és arra kapott felhatalmazást a prédikátor, hogy ezt a szabadító üzenetet hirdesse. Akik pedig Istenhez folyamodnak, megtalálják Őt, és Őbenne támaszt, oltalmat, irgalmat és örökéletet nyernek. Így szoktuk röviden összefoglalni a hit döntő jelentőségét. De amikor summát készítünk, az indító igét többnyire kimetsszük a közvetlen összefüggésből. Ám éppen itt a Római levélben láthatjuk, hogyan függ össze a konkrét személyes és az egyetemes. Csodálatos szavakat olvastunk korábban: Isten szeretetétől semmi nem szakít el minket mondja az apostol (Rm 8). Egyetemes, gyönyörű igazság - mondhatni: summa. Ám rögtön utána személyes vallomást mond Pál.  Közel engedi magához a jobbára ismeretlen római keresztyéneket. Nagy az én szomorúságom az én atyafiságom (rokonságom, népem) népem miatt, mondja. Holott övék Mózes, övék a próféták, ők kapták az ígéreteket, ők hordozták a reménységet, közülük támad az üdvösség, ahogy a samáriai asszony is mondja (Jn 4,22).  De az ő buzgó népe, nem az Isten igaz ismerete szerint buzgó (Rm 10,2). És itt a megismerésen az üdvösség titkát érti az apostol. Hadd vonatkoztassak el máris az apostol gyötrelmétől. Jó, ha egy gyülekezet buzgó! Márpedig a gazdagréti gyülekezet buzgó, lelkesedésben nincs hiány. Sok irigye van ennek a közösségnek, mondhatom. Gazdagrét? -hallják sokan. Ja, igen Gazdagrét! - nyugtázzák sokan. Ott a Szentléleknek törzsgárda tag, nem alkalmi vendég. Azt mondja, lám, az apostol: honfitársai buzgók. Magáról is elmondta ezt egy vallomásában, hogy atyái törvényében és hagyományában ő maga is buzgó volt (ApCsel 22,3), hozzáértve azt is, amit itt mond: nem az üdvösség ismerete szerint. Sőt, ahogy a Római levél elején fejtegeti: ha meg is ismerték az Isten igazságát, azzal is csak a tulajdon igazságukat igyekeztek érvényesíteni, és az Isten igazságának nem engedelmeskedtek. Megrázó szavak ezek, mert ezek szerint a megtérése előtt ő is csak maga igazságát akarta érvényesíteni. Hát mit mást?! – mondhatnánk. Mi itt, a 21. században, az önmegvalósítás korában, nem ítélünk meg ezért senkit. Legyél boldog - ez korunk parancsa. És hogyan legyél boldog és szép, és örökké fiatal és sikeres? Kapsz hozzá tanácsot mindenhonnan. S mintha az evangélium is csak egy jó tanács lenne. Csakhogy, mintha önmagát, aztán a népét, aztán minket kérdezne az apostol: kicsoda vagy te, teremtmény, hogy versengsz az Istennel? (Rm 9,20) Az üdvösség ismerete nélküli buzgóságnak pontosan ugyanannyi kára van, mint a buzgóság nélküli üdvismeretnek. Az üdvismeret nélküli buzgóság elsodorja az embert, mert elragadja az önigazsága, és máris Istennel verseng. Vagyis számon kéri Istent, követelést nyújt be Nála, és jobban tudja Istennél is, hogy mit kell Istennek tennie.  De ez halálos zsákutca. A hit tudja egyedül, hogy minden kegyelemből van. Sőt, hogy mindennek az alapja kegyelem. És Isten bőkezűen kegyelmes mindenkihez, aki őt segítségül hívja. Ez itt a vízválasztó: vagy a magam igazságának az érvényesítéséért küzdök (versengek Istennel), vagy segítségül hívom őt.
A református lelkipásztor tiszte az, hogy e vízválasztónál megállva megmutassa a helyes utat. Nem könnyű tiszt. Kedves Nagytiszteletű úr, reád prédikálok: remélem, tudod, mit vállaltál, amikor elfogadtad ennek a gyülekezetnek a meghívását! Lelki testvéreid hívtak meg erre a tisztre. Régóta szolgálsz már közöttük, barátaid lettek ők. Mégis, egyszerűen mondom, emberek hívtak meg, külső elhívással.  A te tiszted is hívogatás lesz.  Neked az önérvényesítő embert kell hívnod oda, ahol nincsen érdem, ahol nincs mit felvinni a mennyek országába, és odaborítani a mennyei trónus elé: érdemet, kitüntetést, díszdoktorságot. Csak egyet lehet tenni: alázattal odaállni a kegyelem királyi széke elé, a feltétlen és az abszolút kegyelemhez, és kérni a kegyelmes Istentől.  Hitünk szerint erre kaptál megbízást (belső elhívást) Istentől, hogy a kegyelem székéhez hívogass sokakat. Ezért nem leszel mindig népszerű.  Sőt, egyáltalán nem leszel népszerű. Nem leszel 21. század módjára népszerű, mert, ha hűséges vagy a megbízáshoz, nem lehetsz modern! Látom az ijedt tekinteteket! Hiszen a gyülekezet egy modern, korszerű lelkipásztort szeretne! Csakhogy, testvérek, nem az a kérdés, hogy régies-e a nagytiszteletű úr, vagy éppen annyira modern már, hogy olyat még Amerikában sem látni? Az a kérdés, hogy az Örökkévalót hirdetni-e? Mert a modern, a mai holnapra már avult lesz. Egyedül a kegyelem az örökkévaló. A Szentháromság Isten örök létéből fakad a kegyelem, már a világ alapjainak felvettetései előtt.
Ezért a gyülekezethez is szólnom kell. Némelyek szerint a Római levélnek ezt a szakaszát, ahonnan a textust olvastam, gyorsan át kellene lapoznia minden bibliaolvasónak. Itt ugyanis régi dolgok vannak. Pál apostol személyes gyötrődése ez, de mégiscsak családi, törzsi, hagyománybeli ügy. A levél 8. részének vége és a 12. rész eleje hézagtalanul összeillik, minek hát ezzel a három fejezettel bíbelődni?!  De milyen jó, hogy itt van és olvashatjuk. Mert a gyülekezetnek oda kell állnia a lelkipásztora mellé, amikor a könyörgésnek, a sírásnak és a gyötrelemnek az óráit éli, éppenséggel amikor az öviért aggódik, aggódik, sír, közbenjár a gazdagréti gyülekezetért. Álljatok mellé, ha értetek sír! S talán már annyira megrendült, hogy mint egykor Illés próféta a Hóreb hegyénél, odaáll az Úr elé és azt mondja: elég volt, Uram, vedd el lelkem, egyedül maradtam (1Kir 19). Egyedül vagyok, és nem tudom s nem is akarom tovább csinálni. Erről beszél itt az apostol. Erről a megrendültségéről, az evangélium-hirdető véghetetlen magányosságáról. De amit Isten egykort Illéshez hajolva a fülébe súgott vigasztalásként (mert nem a viharban, nem a villámlásban, nem a mennydörgésben, nem a sziklaszaggató szélviharban szólt az Isten Lelke, hanem halk és szelíd hangban), hogy meghagyott Izraelben hétezer igaz lelket, azt folytatom most én itt és így szólítom a gazdagrétieket: nos, hétezrek, vegyétek körbe imádságban lelkipásztorotokat! Fohászkodjatok érette, hogy soha kísértésbe ne jöjjön, hanem mindig csak a kegyelem evangéliumát akarja hirdetni, a megtartatásért. Mert annyi minden fogja őt vonzani, nyomni, terelni, annyi ötlet árad majd rá, hogy megoldást keressen az övéinek a nagy Istennel versengésben. De emlékezzetek arra, amit az apostol mond: »a hitből való igazság így szól: ne mondd a szívedben kicsoda megy föl a mennybe? (azaz, hogy Krisztust aláhozza), azt se mondd, hogy: kicsoda száll le a mélységbe (azaz, hogy Krisztust a halálból felhozza). Hanem mit mond? Közel hozzád a beszéd, a szádban és a szívedben, azaz a hit beszéde, amelyet mi hirdetünk. Mert ha te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol. Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre.« (Rm 10,6-10) Lám, a közvetlen megszólításból (»te«) többes szám első személyre (»mi«) vált az apostol. Ez a gyülekezet nagy titka. A lelkipásztor Illés palástját hordja. Illés nem sokkal azután, hogy a Hórebnél hallotta az Úrtól a vigasztalást, találkozott Elizeussal, akire ráterítette palástját. Addig egyedül volt (én) - utána közösség lettek (mi). Ezért hordozza a prédikátor is próféta palástját, - de az már apostoli palást is. Mert van itt egy váltás, ami egyúttal titok is. Eddig a maga személyes gyötrelméről beszélt, most pedig azt mondja: mi »szívvel hiszünk az igazságra« -  szível hiszünk abban, amit Isten Krisztusban szerzett meg nekünk, szívvel hiszünk Jézus Krisztusban, szószerint: rátesszük a szívünket, rátesszük az életünket Krisztusra. És mi »szájjal teszünk vallást az üdvösségre« -  együtt, közösen valljuk meg a hitet. Nem egy ember mondja-vallja az igazságot, hanem a gyülekezetben mindenki. Mert nem lehet mást mondani. Mert nincsen más üzenet, az evangélium egyként szól zsidónak is, görögnek is, gazdagrétinek is, Isten minden gyermekének. És nem lehet mást mondani, mert a kegyelem beszéde öröktől való, és örökre meg is tart. Hogy mondja az apostol? »Szívvel hiszünk az igazságra, és szájjal teszünk vallást az üdvösségre.« Aki hitben megy az Úrhoz kegyelmet talál. Minden kegyelemből van. Minden kegyelem. Isten maga a kegyelem.
Kedves Nagytiszteletű Úr! Mi, lelkipásztorok is, akik eljöttünk ide, áldást kérni rád, hadd buzdítsunk: maradj meg ebben, és légy állhatatos. Kedves gazdagréti gyülekezet! Mi vendégek, akik itt vagyunk veletek együtt örvendezni, hadd buzdítsunk benneteket arra, hogy segítsétek lelkipásztorotokat ebben a szolgálatában, hadd zökkentsen ki benneteket önigazságból, az ismeret nélküli buzgóságból, és a buzgóság nélküli tudálékosságkból, hogy mint Isten elhívott gyermekei együtt keressétek és találjátok meg a kegyelmet, vele együtt, és velünk együtt. A hit pedig hallásból van. De mi módon hallaná valaki, ha nem hirdették neki? És mi módon hirdettetne, ha az Úr nem küldene igehirdetőket?  Isten megajándékozta a gazdagréti gyülekezet a kegyelem hirdetőjével!  Öleljétek magatokhoz, és bátorítsátok tisztében! S ha abban hűséges, akkor magához ölel benneteket, és bátorítani fog, mert szívvel hiszünk az igazságra, és szájjal teszünk vallást az üdvösségre. Ámen

Egy hosszú elmélkedésből metszek most ki egy rövid, de súlyos mondandót tartalmazó részt. A hosszú elmélkedés a Római levél 8. és 12. része között áll, és sok bibliamagyarázó szerint beiktatott szakasz, melyben Pál apostol a saját nemzetéről, Izraelről, az ígéret örököseiről, az első szövetség birtokosairól, a próféták és a törvény népéről beszél. Isten hűséges volt népéhez, mondja, és amit az atyáknak és prófétáknak megigért, amit a törvény szertartásaiban kiábrázolt, azt Jézus Krisztusban mind beteljesedette. Ám Pál azt látja, hogy népének nem minden gyermeke öleli magához Krisztust, hanem vannak, akik elutasítják őt. Némelyek azt javasolják, hogy ha nem akarunk belebonyolódni Pál apostolnak a saját honfitársai miatti gyötrődéseibe, akkor a levél 8. részétől lapozzunk gyorsan a 12. részhez. A 8. rész végén ez áll: »meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakíthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban!« Csodálatos bizonyság. És ha nagyot lapozunk, akkor a 12. rész elején máris tanácsol bennünket az apostol, hogy miképpen éljünk ezzel a bizonysággal: ne szabjuk magunkat e világhoz, változzunk el elménk megújulása szerint! Akit pedig érdekel, hogyan tekint az apostol a saját népére, az olvassa el külön ezt a három részt. De ne engedjünk ennek a késztetésnek. Olvasni kell ezt a három fejezetet is, mert, ha elláttunk Isten szeretetének legmagasabb pontjára, akkor ebben a három fejezetben belelátunk annak a legnagyobb mélységébe is. Ebből a szakaszból metszettem ki hát egy szeletet.
Szomorúsággal indítja az apostol a töprengését: »nagy az én szomorúságom és szüntelen a szívem fájdalma, mert kívánnám, hogy magam átok legyek Krisztustól elszakítva atyámfiaiért, akik rokonaim test szerint, csak ők ismerjék a Krisztust.« Nagy fájdalmat, nagy gyötrelmet szólaltat meg. És szinte önmagának mondja a most felolvasott szavakat. Sőt, biztos vagyok benne, hogy leginkább önmagának mondja ezeket. A Római levelet ugyanis nem kérésre írta. Számos más leveléből kiderül, hogy nehéz kérdésekkel, súlyos problémákkal keresték meg, és az apostol tételesen válaszol azokra. A Római levelet, úgymond, jószántából írta. Szeretett volna Rómába menni, így előre küldött maga előtt egy bemutatkozó levelet. Szinte mondhatni, ez afféle magánlevél, melyben legbensőbb gondolatait közli. Jövőre ünnepeljük a Második Helvét Hitvallás elfogadásának 450. évfordulóját. Sok egyház hitvallása ez. Pedig eredetileg zürichi reformátornak, Bullinger Henriknek afféle magánirata volt, önmaga számára írta. Aztán megmutatta barátainak, akik azt mondták: ennél jobb nincs, hadd legyen ez mindenkié. Pál is, mintegy maga előtt küldi ezt a levelet, belefoglalva személyes meggyőződését. S lám, az Újszövetségben ezzel kezdődnek az apostoli levelek – és milyen jó, hogy mindenkié! Ha pedig mindenkié, akkor hallgassuk meg az apostol gyötrő kérdéseit is: szomorú a szíve, aggódik népért, értetlenség van benne; és önmagának is mondania kell: kicsoda vagy te, oh, ember, hogy versengsz az Istennel? (20. vers) Ki vagy te, hogy vitába szállsz az Istennel? Talán jobban tudod e titkokat, mint az Isten?
Nemrégiben láttam egy vicces filmet, amelyből egy egyszerű kis jelenetet szeretnék felidézni. Történet szerint egy bürokrata nagy általános közhelyeket fogalmaz paragrafus formában. Az egyik paragrafus így szól: "A zsíros kenyér mindig a kent lapjával esik a földre. Pótszabály: Ha fordítva esik, az azt jelenti, hogy rosszul kenték meg a kenyeret." Sokféle meggyőződésünk van afelől, hogy miképpen van az Istennek és az embernek a dolga. Ezek afféle klisék. És ha ezektől eltérő dolgot tapasztaljuk, nyomban mindenféle pótszabályt próbálunk alkotni. Pál töprengéséből csak néhány gondolatot idézek: kié a prófétálás? kié a szent történet? kié a törvények? kié az atyák? Kié az Egyiptomból való kiszabadulás felülmúlhatatlan csodája? Kiknek az atyja Ábrahám? Kikhez küldettek a szent jövendölők? Melyik nép hordozta évezredeken keresztül az üdvösség reményét? Az a Pál töpreng ezeken, aki ki van utasítva a zsinagógákból, akit megvádoltak, hogy felforgatja Izrael örökségét. És feltolulnak a szívében az ellenvetések. Ismeri ő jól az igéket, ismeri a régi történetet, a próféták sorsát, és a szabadítás nagy üzenetét: könyörülök, akin könyörülök, irgalmazok annak, akinek irgalmazok. Ismeri a szuverén Istent. És mégis. Mintha Jóbot hallanánk itt, akit nem tudtak teológus barátai megvigasztalni. Amikor teológiára felvételiztetünk, az egyházkerület elnöksége mindig tart a jelentkezőkkel egy előzetes beszélgetést. Többnyire azt szoktam javasolni a diákoknak, hogy mielőtt még beiratkoznak, olvassák el a Jób könyvét, főleg a végét, amikor Isten megparancsolja Jóbnak, hogy mutasson be az áldozatot barátaidért, mert nem szóltak felőle igazán. Holott Jób barátai teológusok, doktorok voltak, mindent tudtak Istenről, és olyan szép beszédeket mondanak Jóbnak, hogy azokat dogmatikai kézikönyvekbe lehetne foglalni. De nem segítenek Jóbon, mert neki négyszemközti elrendezni valója van Istenével. És Pálon sem segít a sok régi igazság és bölcsesség! Nagy az én szomorúsága, és szüntelen a szíve fájdalma és inkább lenne ő átokká, Krisztus nélkül, csak az övéi fogadnák el a Megváltót. Aztán meghallja az isteni kinyilatkoztatásokat: "könyörülök, akin könyörülök, irgalmazok annak, akinek irgalmazok...Jákóbot szerettem, Ézsaut gyűlöltem...Nem azé, aki fut, és nem azé, aki akarja, hanem a könyörülő Istené." De sokszor halljuk ezeket az igéket, de sok vigasztalás van bennük! Amikor Pápán tanítottam, a teológia ablakából a református templomra lehetett látni, ott ragyog a homlokzatán ez az ige. És de sokszor megvigasztalt ez engem. Igen, ez az ige nyomorúságokban, harcokban, küzdelmekben minket is megvigasztal. Mégis, idecseng Pál szava: nagy a szívem fájdalma. Nem magamagáért, hanem népéért. És hány testvér, hány szülő, hány édesanya, hány nagymama, s tán még dédmama is, hogy elnézek itt néhány testvért, mondhatja: nagy az én szívem fájdalma, és inkább lennék én átokká Krisztus nélkül, hogysem az enyéim! Valaki egyszer azt mondta, hogy csináltatott egy kis táblácskát ezzel az igével, és kitette a hálószobájába a falra. S azt mondta: tiszteletes úr, ahogy kinyitom a szemem, ezt látom, ebben az igében erő van, megújítás van, vigasztalás van, remény van; mégis nagy az én szívem fájdalma.
Pál tehát mintegy önmagának mondja, önmagát inti, hogy: kicsoda vagy oh, ember, hogy versengsz az Istennel?! Két ószövetségi helyet idéz. Az egyik egy szép kép, egy benyomás, a másik pedig egy történet. A szép kép az, amit Jeremiás próféta látott, amikor népe szorongatott állapotába került, amikor emberileg szólva teljesen kilátástalan volt a helyzet, és a próféta szíve tele volt indulattal, keserűséggel, vitával, ne féljünk kimondani: Istennel szembeni váddal. Hát hol vannak a szövetségbe foglalt ígéretek, a garanciák, hol a megtartó erő? Íme, Jeruzsálem körbe véve, a pusztulás szélén, minden elvész! Ekkor a próféta a kisétált a fazekas műhelyéhez, és megszemlélte, hogyan dolgozik a fazekas. Forgatja a korongot, húzza az agyagot. Ha sikerül az alkotás, félreteszi, kiégeti, edény lesz belőle. Ha nem sikerül munka, újra összegyúrja az agyagot, odacsapja a korongra, és kezdi elölről. S a próféta azt is tudja, hogy az egyik edény a király udvarába kerül majd, abban fogják a legjobb bort tartani; a másik edényt pedig gyalázatra formálja a fazekas, szemérmesen mondom: éjjeli edény lesz belőle. Ám micsoda az agyag és micsoda az az edény, hogy azt mondhatná az alkotójának, a fazekasnak: miért erre formálsz engem? Miért arra formálsz engem? Miért így, miért úgy? És a próféta, aki a csontjaiba rekesztett tűzzel már-már háborogna Istene ellen, megért valamit. S hogy mit értett meg, azt egy másik próféta tárja fel nekünk, aki évszázadokkal korábban élt. Hóesés próféta idején Isten népe rettentő bűnökben élt, elfajult, megtagadta a szövetséget, és ott lebeg fölötte a pusztulás veszedelme, mert Isten a szövetséghez szankciókat is adott: áldásokat a hűségért, a fenyegetések a szövetségszegés ellen. Hóseás prófétának a saját életén kell ezt kiábrázolnia. A tudósok szerint Hóseás nem rendes prófétai elhívást kapott, hanem vocatio extraordinaria-t, prostituáltat kellett feleségül vennie, és a gyermekeiket így kellett elnevezni: "nincs irgalom" és "nem népem." Ki adna a gyermekének ilyen nevet?! Aztán Isten új ígéreteket kapcsol ezekhez a nevekhez. Eljön az idő, üzeni, amikor nem mondják többé azt, hogy "nem népem", hanem azt mondják: "én népem," és nem mondják többé azt, hogy "nincs irgalom," hanem azt mondják: "megkegyelmezett." Mind a kettőben, a Jeremiás próféta által leírt egyszerű kis jelenetben is, és a Hóseás próféta által megörökített élet-történetben is ezt az isteni szuverenitását látjuk. De mindez még mindig ijesztő. Minderre még azt mondaná az ember, hogy jobb lenne nekünk, ha nem lenne dolgunk Istennel. Jobb lenne, ha nem is tudnánk Róla. Jobb lenne, ha nem kellene ezekről gondolkodnunk. És sokan vannak ma is, akik ezért fordítanak hátat Istennek. Nem akarnak ők a szuverén Istenről tudni. Nem akarják ők ezt tudomásul venni, különösen itt, a 21. században, az önmegvalósítás civilizációjában: könyörülök, akin könyörülök, irgalmazok, akinek irgalmazok.
Továbbá: nem azé, aki fut, és nem azé, aki akarja... És mit szólhatsz ellene? Ha Isten úgy akarta megmutatni haragját, és akarta megismertetni hatalmát, hogy hosszú ideig elszenvedte a harag edényeit, melyek veszedelemre készültek, és ezen éppen az úton ismertette meg dicsőségének gazdagságát az irgalom edényein, melyeket eleve dicsőségre készített, te mit szólhatsz ellene? És nemcsak a zsidók, hanem a pogányok közül is elhívott sokakat dicsőségre; mit szólhatsz ellene? Itt a titok. Isten az irgalom edényeiül hívott el bennünket, mondja Pál, nemcsak a zsidók, hanem a pogány közül is, kit-kit a maga idején. Irgalom edényeiül hívott el bennünket, kik közül? Azok közül, akikért meghasad a szívünk. Zsidónak a zsidóért meghasad a szíve. De egy pogányért? A pogányok nem a szövetség népe. Ők nem ismerik Istent, ők kívül vannak. És ekkor belehasít apostolba: de hiszen Isten az irgalom edényeiül hívott el sokakat a zsidók közül is, meg a pogányok közül is, sokakat az enyéim közül is, és a nem enyéim közül is, sokakat azok közül is, akiket szeretek, és akikért az életemet adnám, meg azok közül is, akikhez semmi közöm nincs. Ez a könyörület! Ez a kegyelem nagy titka, hogy Isten átmetsz törzseket, népeket, korszakokat, átmetsz hagyományokat, átmetsz rendeket, és egyenes és közvetlen úton megszólít bennünket, hogy Vele legyen dolgunk. Mert a mi egész életünknek Istennel van dolga. És akkor van jó dolgunk Istennel, ha akarjuk is, hogy Istennel legyen dolgunk. És akkor van rossz dolgunk Istennel, ha nem akarjuk, hogy dolgunk legyen vele.
Lám, a csodálatos magasságból, hogy ti. az Isten szeretetétől semmi nem szakít el bennünket, eljutunk a legnagyobb mélységekig is, ide az aggodalomnak, a fájdalomnak, az Istennel való perlekedésnek a mélységéig, és azt látjuk meg, hogy milyen erővel hat az Isten kegyelme. Mi több, ott, ebben a szorongó mélységben hat igazán, ott jut érvényre igazán. És ebből érti meg az apostol, hogy alá is kell szállni abba a mélységbe. Urunk Jézus Krisztusunk nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, és alázatos volt a keresztfáig.  Ezért adott neki az Isten olyan nevet, mely név fölött való. Per crucem ad lucem. A kereszt által jutunk el a dicsőség fényébe. A legnagyobb mélységeket megjárva, látjuk igazán Isten dicsőséges magasságait. A magunk keserűségét megízlelve tapasztalhatjuk meg Isten jóságának az édességét. Kicsoda vagy ember, hogy versengsz az Istennel? Kicsoda vagyok én, hogy vitába szállok ővele? Nem inkább azt kellene magunktól kérdezni: kicsoda vagy, hogy még nem az egész életed dicsőíti Őt? Segítsen bennünket a Szentháromság Isten mélységeinkben megtalálni kiválasztó kegyelmét, a dicsőség fényében pedig hálából tenni mindent országáért!
Ámen

Meg vagyok győződve, hogy sem mélység, sem magasság nem szakít el Isten szeretetétől, amely van a mi Urunk Jézus Krisztusban - mondja Pál apostol a Római levél 8. részében.  Most magaslatokon vagyunk, és hisszük, hogy ez a magaslat sem szakít el bennünket az Isten szerelmétől. Sőt! Ám vannak mélységek is. Nem ünneprontás tehát, ha most a beiktatás kezdetén szólok néhány szót a mélységekről is. Mert Isten nemcsak a magasságokban jár, nemcsak felemel, átragyog mennyei dicsőséggel, hanem ott van a mélységekben is, ahol másféle kijelentések révén ismerjük meg ugyanazt az Istent.
De mielőtt még erről szólnék, hadd irányítsam rá a figyelmet a református lelkipásztor egyik titkára, és hadd buzdítsam beiktatandó lelkipásztor testvéremet, hogy gyakorolja magát ebben a titokban. Vagyis miközben átérzed Isten dicsőségét, és napfény-emberként sugárzik rólad az áldás, egyáltalán nem baj, ha tudja a gyülekezeted, hogy vannak fájdalmaid is. Mitöbb, mint Pál, te is szívesebben lennél átokká a népedért, csak ők is magukhoz öleljék Krisztust, és inkább lennél te Krisztus nélkül, mintegy elveszítve őt, csak a tieidé legyen az Üdvözítő. Hadd d kérjem a gyülekezetet is ennek megértésére, mert ahogy Példabeszédek mondja: ha nevet is a száj, a szív sír (Péld 14,13). Nehéz erény a hűség, de biztassuk József Attila szavával lelkipásztor urat: öltözzön ebbe a talpig nehéz hűségbe.
Az apostol tehát ebbe a mélységbe hív bennünket. Egyik ismerősöm, régi református szokás szerint igés táblát faragtatott magának, és ez áll rajta: »Nem azé, akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené!« A hálószobájába helyezte el, hogy nyomban ezt lássa, amikor felébred. Kérdeztem tőle, miért nem valami szebb igét választott a reggeli ébredéshez vagy az esi lefekvéshez? Például: Isten »felhozza a napját igazakra és gonoszokra« (Mt 5,45). Valami ilyesmit. Erre azt mondja nekem: tiszteletes úr, az a helyzet, ha én reggel felébredek, és nem látom ezt az igét, akkor sem akarni, sem futni nem tudok. És ezzel meg is világította mindazt, amiről itt Pál apostol beszél. Olykor úgy érezzük, hogy ez az ige – nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené –  valami véghetetlen távolságot létesít közöttünk és Isten között. Istent szuverénné emeli (merthogy az is), mi pedig kesze-kusza emberek ugyan mi mást tehetünk, várjuk, hogy mikor akarja a könyörülő Isten, és mikor lesz kedve, hogy megtaláljuk hozzá az utat.  Az én ismerősöm éppen az ellenkezőjéről beszélt. Figyeljük meg a mondatot: sem akarni, sem futni nem tudnék, ha ezt nem látnám. Őt ez az ige nem megbénítja, nem tehetetlenség-érzettel tölti el, nem agyonnyomja, hanem ez emeli fel, ez lendíti előre. Miről szól ez az ige? Az apostol a népéről beszél, és fáj a szíve, mert ami eddig történt, az mind az ő népéé. Az övé az atyák, övék Ábrahám, Izsák és Jákób csodálatos története, az övék az Egyiptomból való kiszabadulás, övék Mózes, a törvények, a próféták, az övék az ígéretek, minden az övék. És ez a nép őrizte évezredeken keresztül az üdvösség reményét. Ez a nép évezredeken keresztül élte, hogy nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.  Ismerték és őrizték ezt a titkot. És most, amikor Jézus Krisztusban beteljesedett minden ígéret, amiért évszázadokon keresztül nemzedékek sóhajtoztak kimondhatatlan fohászkodással, azt látja az apostol, hogy a népe köréből vannak, akik ezt átölelik, vannak, akik elutasítják. És ebbe beleszakad a szíve. Hogy lehetséges ez? Mi történik itt? És vitatkozik Istennel.  Azt olvasunk itt a 20. versben: kicsoda vagy te oh, ember, hogy versengsz az Istennel?!  Ezt az apostol magának mondja. Egy gyötrődő ember beszél így, aki perbe száll Istennel az övéiért. De akik a legnagyobb mélységben vannak, utánuk kell ereszkedni. Ki vagy te, ember, hogy versengsz az Istennel?  Csak úgy, odarendeled Istent az emberi ész metafizikai fóruma, és lefolytathatod ellene az eljárást?
Az apostol egy prófétai képpel emlékezteti magát, hogy súlyos vitába kezdett itt. Jeremiás idején a babiloni seregek megszállták az országot és ostrom alá vették Jeruzsálemet. Senki sem tudta, mi a teendő: adják meg magunkat?  Vagy álljanak ellen? A népéért aggódó prófétát Isten egy fazekasműhelybe vezette, ahol láthatta, miképpen forgatta a fazekas a korongot és formálja rajta agyanból az edényeket. Amelyik sikerült, azt félreteszi, amelyik nem sikerült, azt visszacsapja a korongra újra formálja.  Az egyik edényből pohár lesz, az bemegy a királyhoz, abból issza a legjobb borát. A másik gyuradékból éjjeli edény lesz. Vajon mondhatja az agyag az agyagosnak, hogy miért erre vagy arra formáltál? (Jer 18) Ki vagy te ember, ahogy nekifeszülsz az Istennek?!  S az apostol megértve ennek a prófétai látásnak a lényegét, elfogadja Isten szuverenitását. És azt mondja: nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Vagyis itt, a legmélyebb mélységekben találja meg a kegyelmet. Ennek az Istennel való vitatkozásnak a legmélyén - éppen akkor, amikor vissza kell hőkölnie és érveivel teljes vereséget szenved –, itt érti meg, hogy teljességgel Istennél van az élet kegyelme, és ha Istennel úgy tetszik, neki azokhoz kell elvinnie az evangéliumot, akikhez történelmileg, érzelmileg semmi köze, akik nem az ő népe. Értitek ezt? Hadd írjam be a gyülekezet szívébe ez a titkot. El kell menni az evangéliummal azokhoz is, akikhez semmi közünk.  Nekünk is megvan a kerítésünk, mint a régi zsidóknak. De az egyház akkor él, ha túllép a saját élete határain.
Legvégül ezt szeretném még elmondani, hogy mindez a Szentháromság titka.  Mert voltaképpen az élő Isten az, aki túllép önmagán, kilép önmagából, és kiárad saját teremtményébe, saját világába. Emlékszünk, hogyan kezdte a vitát az apostol? Odaadná magát átokul, csak a népe találja meg Krisztust.  De nem kell átokul adnia magát, mert a Szentháromság második személye Krisztus – az megváltásunk döntő mozzanataként –  átokká lett érettünk (Gal 3,13). Ezt mondja az ige. Isten Krisztust, aki bűnt nem ismert, bűnné tette érettünk (2Kor 5,21). Erről a Krisztusról szólóa Filippi levél csodálatos himnusza is (Fil 2,5): Krisztus, ámbár Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak és ragadománynak, hogy az Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát és megalázta önmagát, és kereszthalált szenvedett. Ezért adott neki Isten mindent felülmúló nevet. Nem kell tehát Pálnak átokká lennie. Krisztus ezt már elvégezte. És itt érti meg az apostol az anyaszentegyház titkát is, de a saját keresztyénségének a titkát, a saját Istennel való dolgának a titkát is. Isten nemcsak a zsidók közül, hanem a pogányok közül is választott magának üdvözülőket, tehát nem azé, aki akarja, és nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené a döntés.
De aki könyörülő Istené lesz, az tud futni és tud akarni is. Kálvin azt mondja: az egész életünknek Istennel van dolga. Ebben a nagy gyötrelmében az apostol szinte addig eljutott, hogy kimondja: jobb lenne, ha nem lenne dolgom Istennel! Ha egy lelkipásztor belefárad abba, hogy napsugár-ember legyen, ám kitartóan imádkozik a népéért, olyakor talán eszébe jut, hogy jobb lenne, ha nem lenne Istennel dolga. S lehet, hogy a szigetszentmiklósiak is mondták már: jobb lenne, ha nem lenne dolgunk Istennel. Mi önmegvalósító világban élünk, ma mindenki Istennel akar versengeni, ebben a keresztyéneket akadálynak tekintik. De mi tudjuk, hogy Isten a teremtő. Ő a fazekas. És most is forgatja a korongot. Ha tehát Istennel van dolgunk, a magasságban és a mélységben, fönt a csúcson, és a lent, a mélyben is vele van dolgunk. De mi lent és fent Ő nevét dicsőítjük, az Ő dicsőségét szolgáljuk, a dicsőséges szentháromságos létmozdulatot követjük, látva, hogy Isten túlcsordul önmagán, teremt, és újjáteremt, megkeresi és hazahozza az elveszettet. Így lett ez a gyülekezet is. És ha a keresztyén népet sokféle gyötrelem, aggodalom kínozza, boldog szível vallja: az üdvösség nem érdeme annak, aki akarja, vagy aki fut, egyedül a könyörülő Istené az üdvösség dicsősége.
Ámen

Gyászoló Szeretteim! Ha neveket említek, helyeket, Szabadkát, Budapestet, Bácsfeketehegyet, Iszkaszentgyörgyöt, Jászberényt és Gyömrőt, csak néhány földi pontjait jelölöm meg egy olyan életútnak, amelyre nézve teljességében vonatkoztathatjuk az apostol buzdítását: minden dolgotok szeretetben menjen végbe. Időben nem volt hosszú ez az út ötvenöt esztendő. És térben sem volt kellett sokat utazni Szabadkától Budapestre, majd vissza Bácsfeketehegyre, onnan a Dunántúlra, aztán idejönni a Duna-Tisza közére. De amikor az apostol így kérleli szeretett korinthusi gyülekezetét: minden dolgotok szeretetben menjen végbe, érezzük, hogy ez a szó, hogy végbe, nem az időt, nem a teret jelzi, hanem az emberi élet minőségét. Az apostol a Krisztus megváltott gyermekeihez szól így. És Krisztus megváltott gyermekei tudják, mit jelent itt ez a szó, hogy: végbe. Ez nemcsak azt jelenti (jelenti azt is), hogy gyerekségünk sejtelmei, ifjúságunk döntései, a, házasságunk, az élet-terveink, sok-sok munkánk mind szeretetben menjen végbe, hanem azt, hogy az életünk érkezzen el a célba, teljesedjen be a boldogító végben, amit Isten kitűzött elénk, és amire meghívott bennünket. Kálvin János egészen meghökkentő, szinte megdöbbentő módon, ennél a versnél eltér magyarázó szokásától, s nem foglalkozik azzal, amit előtte már a tudósok elmagyaráztak, hanem röviden csak ezt toldja hozzá: azért mondja ezt az apostol, mert egyrészt az egész levelében ezt tanította a keresztyén életre nézve, s itt csak megismétli, hogy a keresztyén életnek nincs más vezérlő elve, csak a Jézus Krisztusban elnyert szeretet. Ezért, az egész életre, halálunkra, feltámadásunkra nézve így szól: Minden dolgotok szeretetben menjen végbe.
Emberileg is szólnom kell, most, hogy megállunk Lakatos Tibor testvérünk koporsója mellett, és készülünk az utolsó földi útra. Emberileg szólva, úgy tűnik, végállomáshoz érkeztünk. Az történik itt, amit a zsoltárban énekeltünk az Úrhoz: az embereket Te meg hagyod halni. Születésünk pillanatától fogva a halálunk határol be az életünket. Most itt szorongatjuk kezünkben a kegyelet virágát, amit majd a sírra viszünk, és erősebben lüktet a szívünkben az érzés, hogy hiszen talán előre, mintegy a magam sírjára teszem én ezt a virágot, mert az Úr az embereket hagyja meghalni. De véges az emberi élet olyan értelemben is, ahogy a próféta mondja: olyanok vagyunk, mint a mező virága (Ézsaiás 41). Gyönyörűek vagyunk, mert gyönyörű az a virág! Szép az a virág, és szép az az élet! Lakatos Tibor testvérünk élete is szép élet volt, és áldott élet. Isten ajándéka volt. Nem is tudjuk, miből sarjadt. Csak eljön a tavaszi zápor, és megsarjadnak a füvek, és lám, ott van Isten gyönyörűsége, az a szépség, amellyel a mi Urunk Jézus Krisztusunk példálózott: nézzétek a mezők virágait! Salamon király nem öltözött úgy minden dicsőségében, de az Istennek gondja van a mezők virágára is, és csodálatosan felöltözteti őket! Miért aggodalmaskodtok? Mennyivel inkább gondja van reátok! Szép az a virág, az Isten szépsége. De megszárad a virág, és elhull, mert fű a nép, és porból vagyunk, és porrá leszünk. Vagyis a próféta először megnyitja a szemünket, csodálatra késztet, és így megnyitja a szívünket is a titokzatos istenire, amiről ő csak prófétálni tud; aztán kimondja, hogy mindez elmúlik és porrá lesz. De nem áll meg, hanem befejezi, elvisz a végéig: az Úr beszéde marad meg örökké! Kérlek hát benneteket itt a gyászban, megrettenve és lesújtva, engedjétek, hogy a próféta szava visszhangozzon bennetek:  lám, ilyen az Isten titka! Mert amikor kinyitjuk Krisztusunk drága evangéliumát, ott már azt látjuk, hogy csupán megismételné a prófétát, hanem azt, amire a próféta utal – Isten beszéde örökre megmarad! –, így teljesíti: az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak. Krisztus beszéde az, ami megmarad, és ez az örökre megmaradó a megváltó ige. Az Úr beszéde örökké megmarad, mondja a próféta; Krisztus pedig magára mutat, és azt mondja: az én beszédem soha el nem múlik.
Az apostol intelmét tehát – minden dolgotok szeretetben menjen végbe – nem érthetjük úgy, hogy a végállomásig, idáig, a ravatalig kell nekünk szeretetben lennünk. Emberileg, végső ponthoz érkeztünk, prófétailag: itt egy új út nyílik meg. Bezárul a földi élet, és megnyílik az örök élet kapuja. Igen, a halál elzárja előlünk azt a másik életet. Igen, a halál mindig ott magasodik előttünk áthatolhatatlan és megnyithatatlan falként, és talán csak a szívünk sejti, hogy kell lennie valaminek a halál után. De mi ezen az oldalon állunk, most megverten és lesújtottan. Hogy mi van oda túl, azt egyedül csak a mi Urunk, Jézusunktól tudhatjuk, akinek sírjáról az Isten angyala elhengerítette a követ, s akinek üres sírjába belépve a siratóasszonyok és a tanítványok csak az összehajtott halotti leplet találhatták meg, de akiket a feltámadott Úr nem a halálból, hanem az életből szólított meg: mit keresitek a holta közt az élőt? Az egy másik élet, az egy másik dimenzió, az már egy másik szó. Igen, Isten titkos és csodálatos erői által megsarjad a fű, és csodálatos a virág - mondja a próféta. De Isten titkos hatalma által megsarjad az ember szívében is a reménység virága - mondja a Megváltó!
S mi éppen azért siratjuk Lakatos Tibor testvérünket, mert ő ezt a jézusi szót befogadta. Megértette az ő Megváltója és Mestere szavát: ne keresd a holtak között az élőt!  Mit keresed a múlandó között az örökkévalót? Mit keresd a véget érő földi dolgok között érő dolgok között azt, ami nem ér vége? Mit keresed Ádám szomorú árvái között azt, amit elveszítettünk, és egyedül csak az Úr Jézus Krisztus adhat meg? Megértette és befogadta a Krisztus igéjét, és ezért megváltozott az élete, odaadta magát arra a szent szolgálatra, hogy ne csak a rezignált bölcsességet mondja, hanem a Krisztus drága evangéliumát hirdesse. És ahol ő szolgálhatott, ahol palástot vehetett magára, ahol bekopogtatott az otthonokba, ahol maga köré gyűjtötte a gyerekeket, ahol gyászolókat vigasztalt, s ahogy erről a szószékről is hirdette az Isten igéjét, mindegyre csak ezt az egy drága, örökké megmaradó szót akarta hirdetni: a Krisztus angyalának szavát: feltámadott! És ezért sírunk most, mert kérdezzük magunkat is: ki áll az ő helyére, és kit fog az Úr arra rendelni, hogy azzal az erővel, azzal a gyönyörűséggel, azzal a szép élettel hirdesse, amit Lakatos Tibor hirdetett? Igen nekünk, ügyekbe süllyedt, zsákutcába tévedt, halál falába ütköző magyaroknak hirdetni, hogy Krisztus legyőzte a halált, és megnyitotta az üdvösség isteni titkait. És az üdvösség már nem titkos sejtelem, holmi vigasz-csepp, hanem maradandó igazság, Isten dicsőségének felfénylése, itt a bűnnek, az elveszésnek a kellős közepette, ahogy János mondja evangéliuma elején: a világosság a sötétségben fénylik. Hát, hogy ne lenne összetörve a szívünk! Hiszen Lakatos Tibor testvérünk életén ez a világosság fénylett. Az volt a küldetése, hogy a próféta és a zsoltáros szava mellé odategye a tanítvány szavát, és ez a három így együtt, ez lett a lelkipásztor szava.
Gyászoló testvéreim én most azt mondom, amit ő mondana nektek, én most azt hirdetem, amit ő hirdetett mindig, és hirdetné, ha most itt állhatna: Nyissátok meg szíveteket! A sötétből, az elveszésből, a reménytelenségből forduljatok meg, és halljátok meg ez a szót, amit a szent apostol mond: minden dolgotok szeretetben menjen végbe! Vagyis szeretetben érjen célhoz. Nem vezethet más bennünket más, csak a szeretet, az Úr Jézus Krisztus szeretete. Tehát ha sírva énekeljük is a Mózes zsoltárával: Uram, az embereket Te meg hagyod halni, és ha azt mondjuk mi is szomorúan a prófétával: bizony, inkább azért sírjunk, mert eggyel kevesebben vagyunk, akik ezt megsegítő erővel tudták elénk tárni az evangéliumba foglalva: mit keresitek a holtak között az élő?!
És ha sírunk is, és bizony sírunk, mégis szabad és kell hálát adnunk. Mert az élete megáldott élet volt, mert befogadta Krisztust, és megváltott gyermeke lett. Hát siratjuk, mert most, itt a halál árnyéka alatt nem lehet velünk többet, és nem súgja fülünkbe a biztatást! És éppen azért vagyunk hálásak Istennek, mert míg tehette, ezt tette. Szolgálatra kapott elhívást, arra, hogy e drága evangélium hirdetője legyen, és odaadta erre az életét, erejét, tehetségét, odaadta az idejét, odaadta mindenét. Kezdhetett volna magával bármi mást. S mondhatta volna: Uram, megváltottál, gyermeked vagyok, indíts el engem valami szép pályára. Elfogadta a legnehezebb szolgálatra szóló meghívást: világosságot mutatni a sötétségben, életről szólni a halálban. És beteljesedett benne az apostol buzdítása: minden dolgotok szeretetben menjen végbe. Bácsfeketehegyiek, iszkaszentgyörgyiek, dunántúli testvérek, jászberényiek, gyömrőiek, budapesti diáktársak, lelkésztársak, barátok, tisztelők, drága család, lám, élete szeretetben ment végbe, jutott el céljához. Krisztus szeretete ugyanis megnyitotta neki az isteni világot, amely nem ér véget. Ez a boldog megérkezés. Minden mulandó, minden virág-lét egyetlen célja megérkezni oda, hol már nincsen vég, ahol   már nincsen időben, térben, sorsban, feladatban, erőben mérhető szakasz, ahol csak örökkévalóság van.
Egyszer egy tudós teológus hosszasan elmélkedett arról, hogy vajon jól mondjuk-e azt, amikor Istenről beszélünk, hogy Isten véghetetlen. És azt írja bátran, hogy nem mondjuk jól, a szó csak a véges folytonos meghosszabbítását jelölheti. Akkor mondjuk jól, ha azt mondjuk: Isten örökkévaló. Az ég és a föld elmúlnak, az egész teremtés végesség alá van rekesztve, mondja a mi Urunk Jézus Krisztusunk, az én beszédeim soha el nem múlnak, örökké megmaradnak. Imádkozom, hogy most gyászban is szeretetben menjen végbe minden dolgunk. És a sírásban is szeretetben történjen minden dolgunk. És vigasztalás-keresésében is, az itt maradt család megerősítésében, a megrendült gyülekezet megbátorításában is, és önmagunk vigasztalásában is minden dolgunk szeretetben menjen végbe. Nekünk van hűséges kezesünk az örök életre, a mi Urunk Jézus Krisztusunk, és van egy újabb tanúnk, Lakatos Tibor. Amikor a Zsidókhoz írt levél buzdítja a megrendült szívű, végességükbe belezárt, küzdő, könnyező, vigasztalást kereső, sokszor megrendülő és kétségekbe zuhanó keresztyéneket – kitartással fussátok meg az előttetek levő küzdőtért a célig! – akkor azt mondja: úgy küzdjetek, mint akiket a bizonyságok nagy fellege vesz körül. Ők azok a tanúk, akik már megfutották a küzdőtért,  és megérkeztek a boldog célba, és most minket bíztat életük és haláluk, hogy mi is szeretetben tudjuk megfutni a pályát. Amikor eljön a gyászmunkában az a nehéz óra, hogy eltávozott testvérünk örökségét is számba kell venni, és nézzük, mit hagyott ránk, ízleljétek bátran ezt a szót, hogy: örökség. Lakatos Tibor igazi örökséget hagyott itt nekünk. Azt, ami nem múlik el. Azt, ami örökkévaló. Az Isten szeretetét. Ebbe a szeretetbe kapaszkodjatok, engedjetek ennek a krisztusi szeretetnek, hogy vezessen, megtartson. Minden dolgotok szeretetben menjen végbe.
Ámen

Miközben megköszönöm a szabadkai testvéreknek a meghívását erre a szép jubileumra, hadd tolmácsoljam a Magyar Református Egyház minden közösségének testvéri köszöntését, akik most otthonaikban ezen az órán csendes imádságban hálaadásra emelik a szívüket. Édesapai ágon, ahogy mondjuk, délvidéki származású vagyok. Hazajárva a rokonokhoz, először ott láttam, hogy ha valakit születésnapon köszöntöttek, ahány esztendős volt éppen, azt a zsoltárt olvasták fel neki. A 150. évfordulóját ünneplő szabadkai református gyülekezetnek a 150. zsoltárt hoztam áldásul. (Azt nem tudom, hogy a 200. jubileumon hányadik zsoltárt fogja olvasni a majdani igehirdető.) De nem csak szokás jogán, hanem másért is fontos ez a zsoltár. Ez a Zsoltárok Könyvének a befejezése. Ez a summa: dicsérjétek az Urat! Ez a boldog élet summája: dicsérni az Urat. Hadd kérdezzelek meg benneteket ennek a zsoltárnak a fényében, mi több, a zsoltár felhatalmazásával: ha most ebben a szent órában össze kellene foglalnod az életedet, mondhatnál-e vajon boldogabbat, teljesebbet, mint hogy ezt: az én életem summája ez: dicsérem az Urat!? Dicsérem az Urat, mindenért, a megtartatásért, az új kezdetekért, a vigasztalásokért a próbatételekért és a nehézségekért, de legfőképpen azért, mert boldog életcélt adott nekem Krisztusban. Dicsérem az Urat!
És éppen ezért, másodjára, arról is szólnom kell – remélve, hogy az ittlévő más felekezethez tartozó testvérek nem fogják zokon venni –, ez egy református zsoltár. A mi református életünk középpontjában ez a mondat áll: Soli Deo Gloria, egyedül Istené a dicsőség! Természetesen, nem kívánom a római katolikus testvéreknek a csodálatos hitigazságait és hitük mélységeit kisebbíteni, sem az evangélikusokét, sem a baptistákét, de mikor ezt a zsoltárt olvasom: ez az én zsoltárom. És ezt kell mondania minden református embernek itt, a szabadkai református gyülekezetben is: dicsérjétek az Urat. S igen, ha bajban vagyunk, mellénk állnak az evangélikus testvérek, átkarolnak bennünket: ne aggódj, erős vár a mi Istenünk. És ha nem jön ki a szívünkből spontán az úr dicsőítése, mellénk állnak a római katolikus testvérek, és passzív szerkezetben azt mondják: dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! S ezt itt, Szabadkán boldog szívvel elmondhatjuk, mert itt a magyar református keresztyének sosem voltak egyedül, ebben a kis fecskefészek gyülekezetben. 100 néhány évvel ezelőtt csak maroknyian voltak, és az, hogy növekedhettek, a többieknek is köszönhető, akik elfogadják, hogy ilyenek a reformátusok. Amikor először jártam itt, ebben a kis szabadkai templomban, azt mondtam, én ismerek egy ilyen templomot. Azt a templomot, ahol én kezdtem Budapesten lelkészi szolgálatomat, Kőbányán, a dzsumbujban. Ott is az történt, hogy a városrendezés okán elbontották a régi hajlékot, nagy panelházakat építettek, és azt mondták: vegyen telket magának az egyház, aztán építsen rá templomot. Találtunk egy borbélyműhelyt, megvettük, és a borbélyműhelyből templomot építettünk. Ne vegye hát senki zokon, ha a magam példáján mondom, ez itt fecskefészek-gyülekezet. Kis fecskefészek magyar közösség itt, Szerbiában. Mennyit kell imádkozni, hányszor kell letérdelni, hogy jaj, le ne verjék azt a fecskefészket, hogy megmaradjon, hogy élhessünk, hogy legyen talpalatnyi földünk, hogy legyen szent hajlékunk, ahol elmondhatjuk a zsoltárral: dicsérjétek az Urat az ő szent helyén! Itt dicsérjük mi őt hatalmának boltozatán. Micsoda kép ez! A világegyetem Isten hatalmának boltozata. Isten az egész univerzumot átfogja, emberi szemmel nem látható, ésszel fel nem fogható valóságban! De számunkra itt van az Ő szent helye, itt, a magunk sorsában, közösségében, itt, ebben a templomocskában. És ha itt dicséred Őt, az egész univerzumban dicséred! Mindenütt ott van az Isten dicsősége. Itt is.
Mai hálaadásunk meg egy feladatot ad nekünk. A keresztyén ember akkor boldog, és akkor tudja besummázni az életét Isten dicsőítésével, ha felgyúl benne a szent elkötelezés hálaadásra. Hála az áldásokért, a kegyelmekért, a hűségéért és megtartatásért. Ez pedig azt jelenti, hogy az a boldog ember, aki Isten jó életrendjén gondolkodik éjjel és nappal, aki messze elkerüli a gonoszokat, akinek nincsen köze a hitetlenek megfontolásaihoz, aki nem ül a csúfolók székébe (1.Zsoltár). Az a boldog ember, akinek hálaadásban terem az élete. Azt mondja az első zsoltár, hogy a boldog ember olyan, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét. És ehhez hozzáteszem, Ezékiel próféta látomását (Ezékiel 47), amely az újjáépített templomról beszél, és azt mondja, hogy forrás fakad a templom küszöbe, a vize kiömlik a világba, folyóvá mélyül, és annak a két partján mindenféle fa nő, és gyümölcsük, sőt a levelük is gyógyításra való. És az a folyam beleömlik a Holttengerbe is és meggyógyítja a vizét. A próféta nem valami természeti jelenségről beszél, hanem az Isten gyermekeinek a küldetéséről. A templomból fakad fel a forrás, onnan árad ki a világba, és meggyógyítja a világot. Ez csak akkor lehetséges, ha áthatja a szívünket az éetünk igazi summája: dicsérjétek az Urat!
Hogyan dicsérjem az Urat? A hálaadás gyümölcseivel. A gyógyításnak a gyümölcseivel, a hűségnek a gyümölcseivel, a szeretetnek a gyümölcseivel, az irgalmasságnak a gyümölcseivel, az emberségnek a gyümölcseivel! Ezekkel dicsérjétek az Urat. De még nem szólta, róla, hogy a zsoltár utolsó verse még ennél is többre kötelez bennünket. Azt mondja: minden lélek dicsérje az Urat. Ez a zsoltárvers a 103. zsoltárnak a megfordítása, amit sokszor olvassuk, legtöbbször úrvacsora után, hálaadásként. A 103. zsoltár így kezdődik: áldjad én lelkem az Urat, aztán fokozódik: áldja az Urat minden teremtménye, angyalok sokasága, minden áldja az Urat, majd úgy ér véget, ahogy kezdődött: áldjad én lelkem az Urat. Magából indul a zsoltáros, aztán kinyitja az egész világegyetemet és bevonja Isten magasztalásába, majd végül, még egyszer személyesen szól: áldjad én lelkem az Urat. Ezzel azt is jelzi, hogy ha már az angyalok sem áldják Istent, ha a csillagvilág sem áldja Őt, és ha már a teremtett embervilágban sem áldja senki Istent, ha már Szabadkán sem áldja Őt senki, már a szabadkai református gyülekezetben sem áldják Őt, akkor ő egyedül, vagyis én, akár egyedül is csak ezt tudom mondani: áldjad én lelkem az Urat. A 150. zsoltár viszont pedig azt mondja: minden lélek dicsérje az Urat! Nos, most a jubileumunkban, amikor Istent magasztaljuk azért, mert mindeddig magához engedett bennünket szent hajlékába, letörölte könnyeinket, mert bekötözte szívünk sebeit, mert erőket adott, mert megmutatta a jó élet rendjét, mert Lelke által tudtunkra adta, hogy öröklétre megpecsétel és szent szövetségébe felvett, vajon mi mást mondhatunk, mint azt, hogy boldog emberek vagyunk! Hát dicsérjétek az Urat! És dicsérem és áldom az Urat! A hálaadásban vett feladat pedig az, hogy még jobban kinyissuk a kaput, még többeket bevonjunk Isten dicsőítésébe. A keresztyén ember nem tartja meg magának boldogságát, hanem megosztja, továbbadja, átadja. Mint ahogy a szeretet sem él, ha csak magamat szeretem. A szeretet akkor él, ha megosztom. És a dicséret sem hal el, ha megosztom, hanem növekszik, és erősödik.
Ünneplő Gyülekezet! A zsoltár közepét nem olvastam fel, mert egy nagy szimfonikus zenekar összes hangszerét kellett volna itt végig sorolnom: citerát, hegedűt, hárfát, pengető szerszámot. De azért sem olvastam fel, mert a régi latin mondás szerint háborúban hallgatnak a múzsák. Ha a férfiak kezében fegyver van, és nem hegedű és hárfa, akkor nem szól a hegedű és nem peng a hárfa. Ha az emberek az öklüket emelik a másik ellen, akkor abba a kézbe nem lehet Istent magasztaló hangszert venni. Ha a világban átkozódások röpködnek, akkor nem lehet azzal egyidejűleg áldást és dicséretet mondani, ahogy ezt Jakab apostol leveléből megtanultuk. Hadd buzdítsak és kérjek mindenkit most is forró és buzgó imádságra a békéért. Hogy a kardokból legyenek kaszák és kapák! Hogy az átkokra felemelt öklök nyíljanak áldó kezekké. Hogy legyen békénk. Mert sokat szenvedtünk. Végigszenvedtük az egész 20. századot, a világháborúkat, ország-szakadásokat, polgárháborúkat, szaggattatásokat, elűzettetéseket, hontalanságokat. Könyörögjünk Isten békességéért, mert háborúban nem szól a hárfa, háborúban nem peng a lant, háborúban csak uszító jelszavak hangzanak, és nem hallatszik ez a szó: dicsérjétek az Urat. És háborúban nincsenek boldog emberek. Imádkozzunk, mert – ahogy Augustinus egyházatya tanította – a háborút könnyű elkezdeni, de rettenetesen nehéz befejezni. Imádkozzunk szülőföldünk békességéért, országunk békességéért, a magyarok békességért itt, és Szerbia békességéért, Magyarország békességéért, Európa békességéért, hogy ezek a gyerekek, akik itt hangszerekkel ülnek, gitárral, hegedűvel, soha meg ne érjék, hogy ezek helyett gyilkoló eszközöket kelljen kezükbe venniük. Gyertek hát, míg az Úr kapui nyitva állnak, hogy dicsősége égboltozata alatt dicsérjük Őt, itt, ezen a szent helyen, a boldog magyar reformátusok körében. Dicsérjétek az Urat!
Ámen