Bogárdi Szabó István Dr.

„Isten visszahozza, ami elmúlt.”
(Prédikátor könyve 3,15)
Kedves Testvérek!
Dietrich Bonhoeffer, aki részt vett a német totális állam elleni szervezkedésben, letartóztatása idején (1943 végén) ezt írja barátjának az egyik börtönlevelében, idézi a prédikátor könyvét: „Isten visszahozza, ami elmúlt.” Majd hozzáfűzi: „Ez...valószínűleg azt jelenti, hogy semmi sem veszett el, ami elmúlt, hogy Isten újra fölkeresi velünk a múltat, ami hozzánk tartozik. Ha tehát ránk tör a múlt utáni vágy..., bizonyosak lehetünk abban, hogy ez is csak egyike ama időknek, amelyet Isten tartogat számunkra. A múltat azonban nem a magunk szakállára, hanem Istennel együtt kell felidéznünk. De talán túl messzire mentem...”
Túl messzire mentem...? Tudjuk jól, Bonhoeffer folyamatos vizsgálatoknak volt kitéve, a cellájába besúgót küldtek, így a rokonainak, ismerőseinek írt leveleket kódolta, mert nem akarta hozzátartozóit bajba hozni.  Ezért nyilván egy-egy szó, kifejezés a számukra valami mást itt jelentett, mint amit a börtöncenzor kiolvashatott belőle. Itt is felkapja a gondolata végét.  Vajon mit kódolt ezzel az igével és a hozzáfűzött megjegyzéssel?
A mondat a sokak által és sokszor idézett passzus végén áll a Prédikátor könyvének harmadik részében:
„Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.
születésnek, és meghalásnak,
ültetésnek és az ültetvény kitépésének,
az ölésnek, és a gyógyításnak,
a rombolásnak, és az építésnek,
a sírásnak, és a nevetésnek,
a gyásznak, és a táncnak,
a kövek szétszórásának, és a kövek összerakásának,
az ölelésnek, és az öleléstől való tartózkodásnak,
a megkeresésnek, és az elvesztésnek,
a megőrzésnek, és az eldobásnak,
az eltépésnek, és a megvarrásnak,
a hallgatásnak, és a beszédnek,
a szeretetnek, és a gyűlöletnek,
a háborúnak, és a békének.”
Ezeket a mondatokat hallva már-már lassú, lemondó, csüggedt pesszimizmus uralkodik el rajtunk. Afféle determinációs neurózis, mondhatnánk. Mindennek rendelt, megszabott ideje, minden előbb-utóbb bekövetkezik, ami éppen van, megvolt a rendelt ideje. De olvassuk csak tovább.  Van itt egy a hirtelen villanás, egy eget-földet megvilágosító felismerés, egy felujjongás! Így folytatja: „Örvendezz Isten ajándékainak!”
Miért? Miért is?   Folytatja: „Mert mi haszna van a munkásnak abból, amiért fáradozik?  Látja a bajokat, amelyeket Isten azért adott az embereknek, hogy bajlódjanak velük.   Isten szépen megalkotott mindent a maga idejében, sőt még az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta (elénk tárta), de az ember mégsem tudja felfogni Isten alkotásait elejétől a végéig, melyeket megalkotott.  Rájöttem, hogy nincs jobb dolog, mint ha örül az ember, és a maga javára törekszik egész életében.  Mert az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik, és jól él fáradságos munkájából. És rájöttem, hogy mindaz, amit Isten tesz, örökké megmarad; nincs ahhoz hozzátenni való, és nincs belőle elvenni való. Azért rendezte Isten így, hogy féljék őt.  Ami volt, régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt - És az Isten előkeríti azt, ami tovatűnt.”
Igen, mondhatnánk, ezek a szavak minket a magunk kicsiségére, értetlenségére emlékeztetnek, bezárnak a saját lét-időnkbe. Mégis, így folytatja, tudom, hogy ami volt, már régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt, és Isten előkeríti azt, ami tovatűnt. Nos, így áll előttünk a Prédikátor szava, amihez a mártír Bonhoeffer ezt a talányos megjegyzést fűzte.
És talán éppen így érti: én sok mindent elveszítettem azzal, hogy börtönbe kerültem, bevádoltak, és talán halálra ítélnek (ez így történt később). De Isten, mondja Bonhoeffer, még a múlt utáni vágyakozással is alkalmat készít arra, hogy én Ővele együtt felkeressem azt, ami a régen volt – nem a magam szakállára, hanem vele együtt. A múltat, a régi dolgokat, amelyek számunkra már visszahozhatatlanok, Isten velünk együtt felkeresi (megkeresi, előkeresi). És maga mellé állítva minket, elénk állítja azokat is.
S bizony, tudjuk, hogy ha szorultságban van az ember, ha fogoly az ember, a szívében olthatatlan vágy támad az elmúlt dolgok iránt.   Ha beteg az ember, múlhatatlanul vágyik az egykori egészsége után. Ha rombolást lát az ember, milyen szívesen idézi az építés idejét.
Háborúban, a lövészárokban, a katonák békéről álmodnak. Idegenben, ha honvágyunk van, minden éjjel azt álmodjuk, hogy otthon vagyunk. Ha elszakítanak valakitől, aki kedves volt a számunkra, arról ábrándozunk, hogy milyen lesz, ha együtt lehetünk újra. Ha jajveszékelnünk kell, már kár ért vagy felült a halál az ablakainkba, sóhajtva emlegetjük örömeinket!
Bizony, bennünk is olthatatlan vágy tud támadni egy-egy régi dolog, eset, hangulat után. Szándékosan mondom így: valami: után... vágyakozunk valamire, aminek utána vagyunk már! S milyen kemény az a vágy, ha tudjuk, hogy visszahozhatatlan az, ami után vágyakozunk.
De nem inkább Isten után kellene nagy sóvárgásnak támadnia bennünk?  Isten iránt kellene a szívünkben sóvárgásnak támadnia. Ezért, amikor a prédikátor azt mondja: most örülj annak, amit Isten adott, nem az mondja, hogy: érd be azzal, amid éppen van, hanem azt mondja: örvendezz Isten ajándékának!! Istennek örvendezz! Vajon azt mondaná a prédikátor, hogy miután mi vagyunk az élet nagy vesztesei, mert csak rombolást látunk, mert meghalt valaki, mert tönkrement az életünk, elvesztek a régi, szép dolgok – bizony így van! hát örülj legalább annak a kevésnek, ami jutott, maradt!? Egyáltalán nem ezt mondja! Figyeljétek meg, azt mondja: örülj az Isten ajándékainak! Mert az is Isten ajándéka, hogy az ember ehet, ihat és jól élhet keserves munkájából. Örülj ezeknek! Istennek örvedezz! Így fogja kézen sokszor Isten az embert és keresi fel vele együtt az előző napot, az előző évet, meg a három évvel ezelőtti dolgokat. Most sokat sóhajtozunk: elvesztettünk egy évet, két évet, és kizökkent az idő, és amit terveztünk megtenni, azt elsodorta a járvány, elverte a jég, elragadta az idő. Az már soha nem jön vissza, az már soha nem lesz meg! Lám, nem is a megtörtént dolgok után sóhajtozunk, hanem a terveink, álmaink után, amik meg sem történtek. De azt mondja a prédikátor: örvendezz az Isten ajándékainak!
Igen, sokszor valóban az idő múlását, az elveszett és visszahozhatatlan valóságot értették a prédikátor szavain. A középkorban rendszerint így magyarázták: a jelen és jövő kiszorítja a múltat, ahogyan a tenger hullámzása nem engedi az előbb érkezett hullámot megnyugodni, hanem újabb és újabb lökésekkel eltünteti azt, amit korábban érkezett, azt az újonnan érkező (a jelen és a jövő) elnyeli. Ezért van, aki így fordítja: Isten visszahozza azt, amit elüldözött az idő. A múltunkat mindig elüldözi a jövő. Még akkor is, ha szépnek látjuk a jövőt, de tudjuk, hogy váltakozva jön a születés, és meghalás, ültetés és szaggatás, halálos betegség és gyógyítás, rombolás és építés, sírás és nevetés, gyász és ujjongás, eltépés és megvarrás, hallgatás és beszéd, szeretet és gyűlölet, háború és béke.
De ki tudja ezeknek a rendjét? Determinista volna ez a belátás? Talán érezhetjük úgy, hogy ez valami ilyesmi volna. Mert Isten az, aki mindezt „forgatja.” A régiek így is fordították, és Károli is így fordította. De hogyan pörgeti ki ezt Isten? Mert ez érdekli az embert.  A magunk esze szerint ugyan, hogy találjuk meg mindebben azt a rendező szabályt (az élet értelmét), amelyre ráépíthetjük az életünket, ami által értelmesnek látjuk a munkánkat (az ültetést, az építést, a szólást, a gyógyítás, a szülést, a szeretet)? Csak egy példát hadd említsek. Tízegynéhány éve sok-sok embert rábeszéltek, hogy deviza-alapú hitelt vegyenek fel. Az elv az volt, hogy a forint és a deviza árfolyamkülönbsége olyan kedvező lesz, hogy a végén, az átváltáskor nagyon jól jár mindenki. És nyakra-főre vették fel a hitelt az emberek, s beletették fedezetül az autójukat, a házukat, az életüket. S aztán jött nagy összeomlás.  Sokan azt hitték, hogy megragadták az élet nagy rendező-elvét. Aztán kiderült, hogy ez nem örök isteni rend. A bankárok egyik-napról a másikra változtattak az átszámítás módján, és milliók-milliók mentek tönkre szerte a világot. Hát akkor hol az a rend? Pedig mit mond a prédikátor: Isten az örök rendet is az ember elé tárta, de az ember nem tudja azt felfogni, úgy ahogy van, elejétől a végéig. Vagyis úgy tűnik, hogy a prédikátor pesszimista igét mond: lám, csak annyit tudunk, hogy mindennek van valami rendelt ideje – de ezt sosem tudjuk előre-látni, hanem csak utólag! Istennél van a prae-sciencia (előre tudás), az embernél csak post-sciencia (utólagos felismerés) van. De hát akkor mi az élet értelme? Akkor mire tudok építeni? Akkor mégis itt, a jelenben lehetek én bármiféle bizakodással, örömmel? Nem kell szoronganom, hogy mit hoz a holnap? Lám, a jövő elűzi a mostani pillanatot. Nem csüggesztő, amit prédikátor mond? Nem csak ócska szépségtapasz ez, hogy: örvendezz Isten ajándékainak? Bizonyosan nem!
Három korszakot tudok, amikor nagy vigasztalást vehetünk belőle, és nagy örömmel csatlakozunk a prédikátorhoz: örvendezz, mert minden Isten ajándéka!
1) Omlik a régi Róma, ez évszázadig tartott – és a világ tele volt aggodalommal. Hiszen előtte eltelt úgy nyolcszáz év, hogy idegen katona nem járt Róma földjén. Aztán egyszer csak átjöttek a limesen a barbárok, és szorongás és roppant aggodalom töltötte el római polgárt. Szent Ágoston azonban a süllyedő világban átérzett félelemmel szembe állította Isten országának dicsőséges érkezését.  A tűnő múlt miatti bánkódást meghaladja a keresztyén ember dicsőséges reménysége. És eltalált a szívekhez ez az üzenet!  Az Isten városáról írt könyve nagy katasztrófák leírásával kezdődik, meg azok vigasztalásával, akik öngyilkosságba akartak menekülni a nyomorúságok elől. A könyv végén azonban, amikor az eljövendő világot írja le, Ágoston Isten jelenben adott áldásait tárja elénk. Hálával sorolja mindazt, amit Isten itt és most ad!
2) A középkor alkonyán átalakult a világ, és ennek egyik lényeges vonása az volt, hogy az istenhívő ember magára teljesen maradt azzal a kérdéssel, hogy miképpen szeretheti helyesen és jól Istent. Pedig Luther ezzel az indíttatással lépett be a szerzetesi közösségbe, hogy az majd elvezeti őt Isten teljes szeretetébe! Tudnunk kell ehhez, hogy a középkor kétféle ember között tett különbséget.  Az egyik csoportba tartoztak a laikusok (mint mi), a másikba a klerikusok, de még azon belül is a csúcson álltak a szerzetesek. Ők voltak az elit. Közéjük bejutni, az volt a csúcs. Luther bejutott. És ott, ebben a közösségben összeomlott, mert rá kellett jönnie, hogy semmit nem ér a szerzetesek regulája, mert mások érdeméből nem élhetünk meg, sem a szentek, sem a vértanúk, sem az egyház nem intézheti el kinek-kinek üdvösségre jutását. Neki úgy kell megállnia Isten előtt, ahogy ő maga van. Nem tud senki háta mögé bújni! Vagy mégis? Luther rátalált a döntő igére és benne a boldog bizonyságra: Krisztusért Isten igazságot ad neked is. Krisztusért Isten kegyelmet áraszt ki rád, Krisztus által lehet boldog életünk, igazi reménységünk. Ha összedől az egész világ, mert bebizonyosodik, hogy mindenki hazug áltató – Krisztus nem az! Ő az egyetlen igaz! És sokak szívéhez eltalált ez az üzenet. És értelme lett ennek a mondatnak, hogy: örvendj Isten ajándékainak!
3) És itt vagyunk ma, a történelem végén (ahogy mondják), tele nyugtalansággal. Mert megbolondult az ember. Teremteni akar, pedig az egyedül Isten képessége, egyedül Istennek van hatalmában semmiből teremteni, a holtakat életre hívni és a meglévőket semmivé tenni (ahogy a próféták és Pál apostol tanúsítják). Azt látjuk ma, hogy az ember egyfajta creatio ex nihilo-val kísérletezik (vagy inkább creatio cum nihilo-val, vagyis játszik a semmivel). Világot akar teremteni a semmiből – éspedig éppen a jól ismert marxista recept szerint, a semmi révén akarja ezt megtenni. Vagyis előbb mindent semmivé tesz, feloldja az élet és a természet rendjét és valóságát, aztán abból, úgymond, megteremti az új világot.  Társdalami szabályokat szűntet meg, kiiktatja a férfit és a nőt, az igazságosságból cinikus szlogen gyárt, kultúrát romboló brigádokat indít vad rohamra, mindenfelé orwelli kettős beszédet foglal szabályba, mindenki gyűlöletére uszít mindenkit (a gyűlölet lesz a fő erény), gyanúba kever mindent, amiben rend és elv van.  „A múltat végképp eltörölni” – „semmik vagyunk, s minden leszünk.” – ez a himnusza a bolondnak (aki szerint nincsen Isten). Tudjuk, hogy ebből csak káosz jön ki, és kétségbe vagyunk esve.  Ebből csak világromlás lesz. De mit mond a prédikátor? Tudom, amit Isten tesz, örökké megmarad; nincs ahhoz hozzátenni való, és nincs belőle elvenni való. Azért rendezte Isten így, hogy féljék őt.
Talán Luther is sejtette, hogy egyszer majd valami ilyesmi következik, mert így fordítja ezt a helyet: „Isten megkeresi azt, ami, ami már el van zárva (előlünk)” – ez a múlt, ez már el van zárva előlünk, aztán így magyarázza: „bár az ember fel akarja tartóztatni Isten munkáját, Isten mindazáltal megvédi a maga munkáját, amit az ember igyekszik feltartóztatni, szétzilálni.”
Isten fenntartja teremtő munkáját! Lám, még az örökkévalóságot is az emberi értelmet elé tárta, de az ember nem tudja felfogni azt. Mit nem tud felfogni az ember? Azt, hogy amit Isten tesz, az örökre megmarad. Isten még azt is előhozza (megkeresi), neked, veled együtt, a számodra, ami elveszett, ami elmúlt, ami el van zárva előlünk, amit felzabál életünkből a jelen és a jövő.
És ezért még a mai ember világromboló önhittsége, az egész teremtést feldúló önáltatása, a hamis teremtés (nem a semmiből teremtés, hanem a semmivé teremtés) roppant zaja sem veheti el tőlünk ezt a boldog bizalmat, hogy Istenben van elrejtve az értelmes élet rendje, minden dolog tökéletes rendje, amely Krisztusban nyert alapot.
Mert a végső értelem ez: megkeresi Isten azt, ami elveszett.  Megkeresi.  Ugyanez a szó áll a zsoltár végén is: „Olyan vagyok, mint az eltévedt juh! Keress meg engem!” – így kérleli Istent a zsoltáros (Zsoltár 119,176). Ezt mondja zsoltáros: eltévedtem. Eltévedtem az ültetésben, építésben, a gyógyításban, a táncban, az ölelésben, és eltévedtem a kövek szétszórásában, a rombolásban, a sírásban, a gyászban, eltévedtem a keresésben és a megtalálásban, a hallgatásban és a beszédben, a szeretetben és a gyűlöletben, a háborúban és a békében. Eltévedtem a rendelt időkben. És az eltéved (elveszett) juh, nem más, mint a halál dühének kitett ember.  Aki tévelyeg, az kiszolgáltatott és el fog veszni. Isten pedig előhozza, ami elveszett, előhozza az egész elveszett életet  – ez a feltámadás igéje! Kérhetjük és várhatjuk ezt, hiszen Isten előhozza azt, ami elmúlt. Mert a békesség Isten   kihozta a halálból a juhoknak nagy pásztorát, örök szövetség vére által, a mi Urunkat Jézust (Zsid 13,20). Krisztus a kezese annak, hogy Istenben megvan az (is), ami elmúlt, és már régen megvan az (is), ami lesz. És ha Krisztus a kezese, akkor bátran örvendezhetsz Isten minden ajándékának, mert Krisztusban tiéd az, ami örökre megmarad! Ámen

Szeretett Gyülekezet, kedves Testvérek, Krisztus után 400 táján, amikor a barbárok elfoglalták és földúlták Róma városát, elterjedt az a vád, hogy mindennek a keresztyének az okai. A keresztyének, mondogatták birodalom szerte, hátat fordítottak a régi római istenségeknek, és íme, az istenek bosszúra gyúlva lesújtottak a hűtlen birodalomra. Arról a Rómáról beszélek, amely eladdig, nyolcszáz esztendőn át nem látott idegen katonát a városban, csak a hadifoglyok menetében. Éppen emiatt úgy tartották, hogy ha Róma már nyolcszáz éve fennáll, akkor érinthetetlen és sérthetetlen, és örökre fenn fog állani. Aztán a birodalom polgárai dühösen és megrökönyödve kezdték  az okot és a  bűnbakot keresni, hogy miért és mik miatt  sújtott le reájuk az istenek haragja? Ekkor kezdett hozzá nagy munkájának az Isten városáról írt 22 könyv összeszerkesztésének Szent Ágoston egyházatya, aki Észak-Afrikában élt. Több célja is volt e könyv megírásával. Egyrészt be akarta bizonyítani, hogy azok a régi római istenségek nem léteznek, nem is léteztek, ezért bosszút sem állhatnak. Másrészt vigasztalni akarta a keresztyéneket, akiket kétszeres baj sújtott, mert a barbárok őket is zaklatták, de a saját polgártársaik is ellenük fordultak.
Legkiváltképpen azonban arra kereste a választ, hogy mi emelte fel Rómát, és mi döntötte porba? És rámutat, hogy Rómát nem a birtoklás-vágy, nem a nyughatatlan erő kiélésének a kényszere, hanem egyedül a dicsőségvágy hajtotta. A dicsőségvágy emelte föl, tette nagy birodalmává, és a dicsőségvágy rántotta mélybe. Szent Ágoston nem titkolja, hogy ebben a meglátásában Pál apostol rómaiakhoz írt levele vezette, amit most olvastunk a Bibliaolvasó Kalauzban. Itt a levél végén, mintegy függelékben, vagy tartalomjegyzékben az apostol összefoglalja a hosszú levél tartalmát. Miről szólt a Római levél? Miről írt az apostol hosszanan, részletesen, számos kérdésre kitérve? Először is arról (ahogy itt ebben a záradékban áll), hogy Isten megerősít bennünket Jézus Krisztus evangéliuma által. Erről még fogok részletesen szólni. Másodszor arról, hogy Isten föltárja az idők titkát. Szeretnénk mi is tudni a mi időnk titkait. Erről is fogok szólni. És végül arról, hogy Isten az Evangélium hirdettetése és az örök titkok föltárása révén mindannyiunkat (bennünket is, a régi rómaiakat, a pogányokat is) igaz engedelmességre hív meg. Erről is szólok még. Aztán ezt a rövid jegyzéket így summázza be, olvasom még egyszer: „Az egyedül bölcs Istennek a Jézus Krisztus által dicsőség mindörökké. Ámen.” Itt ér véget a Római levél.
Pál egy másik levelében is használja ezt a kifejezést. Ez igen fontos a megértéshez. Timóteusnak, ifjú tanítványának írja: „Igaz beszéd ez, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én, de azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus bennem mutassa meg legelőbb teljes hosszútűrését, példa gyanánt azoknak, akik majd hinni fognak Őbenne az örök életre, az örökkévaló Királynak pedig, a halhatatlan, láthatatlan, egyedül bölcs Istennek tisztesség és dicsőség örökkön örökké. Ámen” (1Timótrheus 1,15-17) Lám ott is leírja: Ámen; holott ez a levél elején áll. Vagyis ez egy formula, amit  a Timóteusnak írt levelében és a Római levélben is beiktat: az egyedül bölcs Istené a dicsőség örökkön örökké. Mondhatnánk azt is, hogy ez fokozó formula. Lám, egyre feljebb megyünk, egyre magasztosabb, egyre jobban feltárul a titok: az örökkévaló Király, aki halhatatlan, aki láthatatlan, aki egyedül bölcs! Ennél nagyobbat, szebbet, ennél többet mi már tényleg nem tudunk elmondani Istenről. És éppen emiatt a fokozás miatt érezzük azt, hogy itt nem valamiféle filozófiai kérdésről van szó. Igen, az a kifejezés – egyedül bölcs, görögül monosz szophosz – magában foglalhatja a filozófiai utalást (filozófia = philosz+szophia = a bölcsesség szeretete), és mondhatnánk nyomban, lám, mégiscsak kibújik a szög a zsákból! Pál Gamáliel iskolájában nőtt föl, ott kitanulta a rabulisztikát, a szőrszálhasogatást, és a filozófiát is! És Athénben is micsoda filozófiai elmeéllel hirdette a sztoikusoknak meg az epikureusoknak az evangéliumot, ahogy Lukács feljegyzi az Apostolok cselekedeteiben(ApCsel 17), milyen okosan vezette a gondolatokat a mindenütt jelenvaló, mindeneket betöltő Istenhez, aki Krisztusban föltárta magát! És biztos, Rómában is voltak filozófusok, jó lesz  hát megírni nekik, hogy ne okoskodjanak, ne filozofálgassanak, mert egyedül csak Isten bölcs. Okkal mondhatnánk ezt, hiszen az apostol, ha kellett, a filozófusokkal is leállt vitatkozni, és nem is akármilyen szinten tudott a filozófusok iskolájában vitatkozni. Ma kereszteltünk egy Dénes nevű gyermeket.  Athénben is volt egy Dénes, aki követője lett Pálnak. Ámbár a szofisták kinevették, ám Dénes követőjének szegődött. Nos, vélhetnénk, talán mégiscsak filozófiáról van itt szó. Mégsem.  Figyelembe kell vennünk ugyanis, hogy régen sem csak azokat nevezték filozófusnak, akik bölcselkedtek. Az is filozófus lehetett, aki, ahogy mondani szoktuk, józan paraszti ésszel megítélte a dolgokat. Az élettapasztalatok jó belátást, jó gyümö9lcsöt teremhetnek. Mi is el szoktunk menni ilyen emberekhez, ha bölcs tanácsra van szükségünk. Tudom, voltak és ma is vannak úgynevezett hivatásos filozófusok, akik azért kapják a professzori címet, az egyetemi katedrát, azért lesznek filozófus műhelyek tagjai, mert, úgymond, hivatásos bölcsek. De az ő vitatkozó, érvelő, a másik bölcseséségét cáfoló, magakellető okosságuk nem az a bölcsesség, amiről a Példabeszédek könyve beszél: „az Úrnak félelme a bölcsesség kezdete!” Vagyis: Isten félelme minden bölcsesség forrása. Ezért kiáltanak oly sokat a zsoltárosok: utaidra taníts meg, Uram, bölcsességedre taníts meg engem! Ez pedig nem okoskodás, hanem létvalóság. És erről szól Pál itt a Római levélben, s ennek fényében mindjárt meg is értjük, hogy mi ennek az utolsó mondatnak az értelme: az egyedül bölcs Istennek Jézus Krisztus által dicsőség mindörökké.
Idézem a Római levél legelejét, ahol az apostol hosszasan arról beszél, hogy miért kell nekünk úgy énekelni és úgy imádkozni, ahogy az igehirdetés előtti énekben tettük, miért kell kegyelmért könyörögni, nekünk, ítéletre méltóknak, elveszetteknek, utat tévesztetteknek, Istentől elhanyatlottaknak? Könyörögni kegyelemért, egyetemlegesen, mindenkinek, mindenütt. Ezt mondja itt az apostol: az emberek (az emberek  általában és egyetemleg) bár Istent megismerték teremtői dicsőségéből, mindazáltal nem dicsőítették őt és neki hálákat sem adtak, hanem okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és magukat bölcsnek állítva balgatagokká lettek, és az örökkévaló Isten dicsőségét felcserélték mulandó embereknek, madaraknak, négylábú állatoknak, csúszómászó állatoknak képmásával (Róma 1,21-23). Azt mondja tehát, hogy nemcsak a hivatásos filozófusok követelik maguknak a bölcs címet, hanem mindannyian bölcsnek állítjuk magunkat, vagy másképp: bölcsnek mutatjuk magunkat, bölcsnek bizonygatjuk magunkat. Ez a szó, hogy bölcsnek vall, bölcsnek állít vagy mutat, még egyszer (más vonatkozásban) előfordul a Bibliában, a Jelenések könyvében, amikor az efézusi gyülekezetet megdicséri a gyülekezet ura, hogy megpróbálták azokat, akik apostoloknak állították magukat, és rájuk bizonyították, hogy nem azok, csak hamis apostolok (Jel 2,1-2). Itt is ez a szó áll, amit így is lehetne fordítani: erősen bizonygat. És mintha csak erről szólna a bölcsességért folytatott küzdelmünk is, nemcsak a filozófusoké, hanem mindannyiunké: azt bizonygatjuk éjjel és nappal, hogy okosak, bölcsek vagyunk, mindenhez értők vagyunk, mindentudók vagyunk, mindenhatók vagyunk. Erre mondja Pál: az ember bölcsnek vallván magát ostobává, bolonddá lett. Így is lehetne fordítani: sületlen. Vagyis amit ez a „bölcs” ember mond, állít, mit gondol, csinál,  és  amit a bölcsesség rubrikája alá rekeszt – nyilván önmagával együtt! – , az  mind semmi, mert Isten dicsőségét és dicsőítését fölcserélte múlandó embereknek, madaraknak, csúszómászóknak képmásával. (Megyünk lefelé, visszafelé az evolúcióban!) Holott az örökkévaló Isten örök dicsősége ragyogja be ezt az egész világegyetemet. Holott teremtésének dicsősége átsugároz mindent.  Ám az ember ahelyett, hogy fölfelé emelkedne, mert ez volna a bölcsesség – Istennek félelme a bölcsesség kezdete – , ehelyett kezdi a dicsőségvággyal és az önimádattal, majd egyre ereszkedik – vagy inkább zuhan -  lefelé. És a végén csúszómászók képmásával cseréli föl Isten dicsőségét, szégyenletes bálványimádás! Milyen sületlenség ez az okosság! Üres, fabatkát sem ér. Ézsaiás próféta bálványimádókat gúnyolva azt kérdezi metsző iróniával, hogy amit a saját kezeddel faragtál ki, vagyis a te alkotásod kőből, fából, fémből, az előtt te leborulsz és hódolsz neki, mintha ő alkotott volna téged? Van szeme, de nem lát. Akkora füle van, mint egy elefánté, de nem hall. Kezet faragsz neki, de nem cselekszik. Aztán félredobod, csinálsz egy másikat, és az előtt hajlongsz, pedig minden bölcsesség forrása az élő Isten tisztelete. (Ézsaiás 44) Érezzük tehát, hogy az apostol szava itt, a levél végén – az egyedül bölcs Istennek Jézus Krisztus által dicsőség örökkön örökké! –  nem filozófiai szlogen, nem okoskodás, hanem egyetemes és mindent meghatározó tétel.
És ha mi ezt a tételt a szívünkbe írjuk, és Istenhez emeljük a szívünket, mindjárt értjük is, mit jelent a summa: először az, hogy Isten megerősít bennünket Jézus Krisztus evangéliuma által.  Ez a megerősít így is fordítható: lábra állít. Végre! Végre, annyi bajból, nyomorúságból, vergődésből, kínlódásból, vereségből Isten talpra állít minket! Mondok más képet: végre valaki elmondja, hogy merre van a helyes út! Falun nőttem fel, és amikor kamasz koromban Budapesten át kellett utazni, csak álltam tétován az Astoria aluljárójában, ahonnan hatfelé lehet fölmenni a felszínre! Csak álltam ott, mint egy árva madár, melyik lépcsőn kell itt felmenni? Büszke gyerek is voltam, s azt mondtam magamban: nem kérdezek meg senkit. Így aztán öt lépcsőn is fölmentem, mire rájöttem, hogy a hatodik lenne a jó. Ki igazít engem útba? És ki az, aki nem vezet félre? Ki az, aki, ha megmutatja a helyes utat, ami nem zsákutca, hanem az élő Istenhez vezet el? Továbbá: ki gyógyít meg? Ki állítja helyre életem tisztességét és dicsőségét? És ki gyógyítja meg a beteg világot? Mikor jön el az az idő, amikor levehetjük a maszkot, és fölragyoghat rajtunk Isten szép arca, amire teremtett minket? Mikor és hogy lesz ez? De hiszen mindent elvesztettünk! Az élő Isten szépséges dicsősége helyett mi már hernyókat és csúszómászókat imádunk. Nincs itt semmiféle evolúció, csak devolúció! Megyünk vissza a semmibe. Ó, én nyomorult ember, ki szabadít meg a halálnak e testéből?  - emlékezzünk csak Pál felkiáltására (Róma 7,24) Az örökké bölcs Isten megszabadít, meggyógyít, megerősít, megújít, a halálból is kihoz Krisztus feltámadása által.
Másodszor azt mondja az apostol ebben a summában, hogy Isten feltárja azt a titkot, ami örök időktől el volt hallgatva. Vagyis Isten feltárja az idők titkait. Mi sokat beszélünk az idők jeleiről,  hadd mondok én is jelet, remélve, hogy mégis melléfogok és tévedek. Amikor a járvány első hulláma lecsendesedett, mondogattam, hogy jó lenne nem ítélet alá esni. Így szól Jézus szava: az emberek „ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek mindama napig, amelyen Noé a bárkába bement, és eljött az özönvíz, és mindenkit elvesztett. Hasonlóképpen mint a Lót napjaiban is lett; ettek, ittak, vettek, adtak, ültettek, építettek, De amely napon kiment Lót Sodomából, tűz és kénkő esett az égből, és mindenkit elvesztett.”(Lukács 16,27-29). Az emberek ettek, ittak, házasodtak, mulattak, jól érezték magukat, mit sem törődve a bekövetkező veszedelemmel. Hát így telt a mi nyarunk is. Ettünk, ittunk, buliztunk. És most itt van a második csapás. Egyiptomban tíz csapás előzte meg Isten népének szabadulását. (2Mózes 8-9) Arról a történetről azt olvassuk, hogy a csapások után a fáraó mindegyre megkeményítette a szívét, és nem engedte el Isten népét a rabszolgaságból. Nekünk itt van a második csapás. Meg ne keményítsétek szíveteket, ha az az Úr szavát halljátok, mondom én, mikor feltárja nekünk az idők jeleit! Igen titok, hogy mi történik  és miért történik velünk, és titok az is, hogy meddig tart majd. De ezeket csak azok tudják bölcs szívvel kutatni, akik a nagy titkot már látták és hallották, azt ugyanis, hogy Isten Krisztusban teljesen föltárta önmagát számunkra. És akik az élő Isten dicsőítésére emelik a szívüket Krisztusért, meg fogják érteni azt a titkot is, amit csak Krisztusban értünk meg teljesen:  Isten még azt a rosszat is, amit e siralomvölgyben ránk bocsát, a javunkra tudja és akarja fordítani; tudja, mert mindenható, és akarja, mert irgalmas Atya. Krisztus halálával győzte le a halált! Adná a Szentlélek, hogy megértenénk ezt a titkot!
És harmadjára, summa szerint, azt mondja az apostol, hogy Isten mindezek által engedelmességre hív. Hívja a pogányokat is, és hív minket is. Mi az igaz engedelmesség? Az igaz engedelmesség a dolgok jó rendjébe való beleállás. Most, ahogy folyik a templomépítésünk,  minden nap nézem, hogyan halad a munka. És látom, hogy mit jelent a dolgok rendjébe beállni. Az építkezésnek van ütemterve, vagyis a különböző munkanemek meg vannak határozva a technológiájuk szerint. És ehhez igazodva kell végezni az építést. Ha nem a megfelelő rendben készül, akkor semmi sem készül el. Az életünknek is van rendje, Testvérek, van a dolgoknak sorrendje, és van  minden értéknek prioritási rendje is. Az igazi engedelmesség pedig az, hogy mindig mindenekben Isten az első. A Hold fénye sosem előzi meg a Napét, sőt a Holdnak nincs is önmagától fénye. Ha nem ragyog rá a Nap fénye, sötét és vak kozmikus por a világűrben. Egyedül Isten bölcs. Egyedül Isten hatalmas. Egyedül Isten mindenható. Egyedül az Ő könyörületessége terjed ki még az ellenségeire is. És egyedül Ő szabadít meg a halálból.
Bölcsességed csak akkor van, ha Istentől kaptad. Erőd csak akkor van, ha Istentől kaptad. Tenni bármit csak akkor tudsz, ha a Mindenható felszabadít rá. A halál foglya maradsz, ha Krisztus nem támad fel. Testvérek, írjátok mindannyian szívetekbe a drága evangéliumot, forgassátok elmétekben Isten megerősítő, szabadító hatalmának titkát, és engedjetek Isten örökkévaló akaratának, hogy Őt dicsőítsétek, az egyedül bölcs Istent! Ámen.
Köszönjük, mennyei Atyánk, hogy elküldötted érettünk egyszülött Fiadat, aki kereszthalála és feltámadása által megszabadított ez élet minden nyomorúságától és átvitt minket az Ő szerelmetes országába, hogy Neved dicsőségére éljünk, szent törvényedet betöltve. Kérünk, taníts meg Igéd szerint látni a világot és sorsunkat. Buzdíts, hogy e mostani körülményeink között is  - napról napra rosszat látva, sok félelmet átélve, és sokat szorongva - mi mégis Hozzád igyekezzünk, hűséges és gondviselő Atyánkhoz. Fordítsd javunkra a rosszat! Gyógyítsd betegeinket! Áldd meg a gyógyítókat, akik maguk élete kockáztatásával fáradoznak másokért! Adj bölcsességet a döntéshozóknak, akiknek ismeretlen helyzetben kell mindannyiunk számára üdvös döntéseket hozni! Taníts bennünket jó rend szerint élni, mások egészségével, életével ugyanúgy törődni, mint magunkéval, így is betöltve a parancsot: szeresd felebarátodat, mint magadat. Vigasztald a gyászolókat és a szomorkodókat. Áldd meg azokat, akik új életbe kezdenek, hogy bőséges áldásodat elnyerhessék. Örökké bölcs Istenünk, taníts utaidon járni, üdvösséget találni, Krisztusban boldog emberré lenni! Ámen.

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!
Akik már jártak Erdélyben, talán megfigyelték, hogy református istentiszteleten az igehirdető az igehirdetése textusának a döntő mondatát kétszer szokta felolvasni. Én sosem értettem ezt a szokást, és nem is tudtam eddig tisztázni, hogy miért van erre szükség. De most én is most kétszer olvasom a textust, és arra kérem a gyülekezetet, hogy figyeljétek, észreveszitek-e, hogy másképp olvasom ugyanazt? „Bizony, bizony, mondom néktek, hogy amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek.” Másodszor: Bizony, bizony, mondom néktek, hogy amit csak kérni fogtok az Atyától, az én nevemben megadja néktek. Nem tudom, ki észlelte-e a különbséget, de ki is fejtem. Én nem szeretem a gyülekezetet a régi görög kódexek különlegességeivel traktálni, de talán mindannyian tudjuk, hogy az antik világban nem alkalmaztak központozást írás közben, tehát a betűk mentek egymás után, nem volt vessző, nem volt pont, tehát ugyancsak írástudónak és üzenetértőnek kellett lenni, hogy tudja az ember, hogy hol van az a vessző, hol van az a pont, hol szakad meg a mondat, hol, milyen módon kell a szöveget hangsúlyozni.
Ezért aztán Jeromos egyházatya, a Biblia latin fordítója a 3. században ezt a textust elegánsan így fordította: „Bizony bizony mondom néktek hogy amit kérni fogtok az Atyától az én nevemben megadja néktek” – mindenféle vessző nélkül, értse ki-ki úgy, ahogy gondolja. Kétféleképpen lehet érteni. Ha átrendezzük a szavakat így is: Bizony, bizony mondom néktek hogy amit csak kérni fogtok az én nevemben az Atyától, azt megadja néktek. Ezt ismerjük jól. A másik kevésbé ismerős és ma erről szeretnék szólni: Bizony, bizony mondom néktek hogy amit csak kérni fogtok az Atyától, megadja néktek az én nevemben. És így már értjük a különbséget.
Ez a János evangéliumában és Jézus szavában elrejtett egyszerű megjegyzés, rögtön emlékeztet Jézus sok-sok buzdítására, amelyekben a döntő szó ez: »az én nevemben«. A Jézus nevében. És először mindjárt erről kell szólni, mert lehet így is olvasni ezt a részt. Ha a korábbi szakaszokat olvassuk, a 15. részben egészen pontosan így is van, hogy: akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek. (Jn 15,16). És ezt értjük, mit jelent kérni a Jézus nevében. Ő maga tanít bennünket a Hegyi Beszédben, hogy bátran menjünk az Atyához kérni, és az Atya megadja nekünk. Amikor pedig Jakab apostol a panaszkodó gyülekezeti tagoknak prédikál, azt mondja: kértek, de nem jól kértek (Jakab 3). Mit jelent jól kérni, és mit kérjünk, hogy jól kérjünk? Nos, az első lecke: Jézus nevében kérni. Erre tanít bennünket i Üdvözítőnk, és ez mindenekelőtt nagy alázatra tanít, mert ez a szó, hogy »kérjetek az én nevemben bármit«, és az megadatik nektek, mély dolgokat is jelent, amelyeket csak alázattal lehet meglátni. Ebből csak kettőt szeretnék kiemelni. Először is azt jelenti, hogy nem alanyi jogon kérünk, mégha mi szeretnénk is mindig önjogon kérni. Mi magyarok biztos így vagyunk ezzel: vegyen már bennünket észre a mennyei Atya! Ismerjük a gondviselés csodálatos, gyönyörű világát. Igen, Isten fölhozza az esőt a magyarnak is - de ad belőle a románnak is, és kap a jóból az amerikai is. Ez nekünk kevés. Valami kis extra mégiscsak járna nekünk, valami kárpótlásul az elromlott történelmünkért, a nyomorult sorsunkért. És mi, magyar reformátusok is így vagyunk ezzel. Miért is ne?! Mi kisebbségben élünk, és voltak gályarabjaink, és mindenféle bajunk; tehát minket, reformátusokat – egyébként is mi vagyunk a legjobbak! – valami külön jogon hallgasson meg Isten. Talán, mert mi vagyunk az elit, ámbár ezen inkább ne nyissunk vitát! És aztán én magam is! Engem, magamért hallgasson meg Isten. Tele vagyok bajjal, nyomorúsággal, a keresztyén életem tele van kísértésekkel, és folyton várom az isteni ígéretek teljesedését. Minden isteni ígéret egy-egy nagy mérföldkő, olyan pontok, melyekből lehet szép irányt húzni. De lám, mégiscsak én vagyok a teremtésben vesztes, mert mindenki más már négy-öt ígéreten van túl, ők már látják a mennyország kapuját, én meg még mindig a kanyarban vagyok, és nem tudom, hogy mi lesz mögötte! Tehát, engem, önjogon, hűségjogon, állhatatosság-jogon, hit-jogon hallgasson meg Isten. Csakhogy Jézus azt mondja tanítványainak, hogy az »én nevemben« kérjetek. Nagy alázat kell ehhez.
És tanulnunk kell a Jézus nevében kérni. A keresztyén élet egyik legtitokzatosabb, egyben legcsodálatosabb, élethosszig tartó leckéje a Jézus nevében kérni. Mert ez nem üres formula, amit odalötykölünk az imádság végére. Amikor a Jézus nevében kérünk, nem frázist mondunk. Analógiaként hadd idézzem ide Szent Ágoston egyik híres mondását, amire gyakran hivatkoznak, de többnyire rosszra csavarják. »Csak szeress és tégy, amit akarsz.« - mondja Szent Ágoston János apostol levelét kommentálva. És ezt úgy szoktuk elrendezni, hogy: Igen, ezt mondta Szent Ágoston, hogy csak szeress és tégy, amit akarsz; tehát, előbb egy kicsit szeretek, utána meg agyonverem a szomszédomat; Augustinus is ezt mondta, hogy szeress és tégy, amit akarsz! De értsük jól: csak szeress! – ez azt jelenti, hogy élj a szeretet törvénye szerint. Csak szeress, vagyis töltsd be a szeretetet. Csak szeress!  - azaz szeresd az Urat és szeresd felebarátodat, mint magadat, és aztán tégy, amit akarsz már. Hát mit akarok, ha szeretek? – akkor szeretni akarok! Mit akarok, ha szeretek? – akkor a szeretet bőségével, fantáziájával, találékonyságával, ügyességével, szeretni akarok - és csak szeretni akarok. Kérj, amit akarsz a Jézus nevében! –  és lehet a Jézus nevében haragot és pusztulást kérni?! Ezt még a szeretet apostolának is meg kellett tanulnia! Amikor úton voltak Jeruzsálem felé, nem fogadták be őket egy szamaritánus faluban. János és testvére, András azt mondták Jézusnak: "Uram, akarod-e, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből, és eméssze meg ezeket" (Lk 9,54). Uram, ha akarod, ménkő csap beléjük. Tűnjenek el. Csak szeress és tégy, amit akarsz? Csak kérjél bármit az Úr Jézus nevében és meglesz? Azt hiszem, hogy amilyen csudálatos és erős bátorítás van ebben az ígéretben, éppen olyan nagy és súlyos leckéje ez a keresztyén életünknek – kérni a Jézus nevében. Mert, ha Jézus nevében kérek, nem a varázsigét mondom, hanem a Jézushoz tartozásomat.
Heten voltunk testvérek, voltak nagyobb testvéreim, s ez néha rossz volt, mert a pici mindig hátra maradt, néha viszont nagyon jó. Emlékszem, álltam a sárbogárdi kultúrház előtt, ahol valami rendezvény volt, és engem nem engedtek be, mondván, hogy kicsi vagyok még! Szóltam a bátyámnak, és ő bevitt. Szólj az elsőszülöttnek, és bemehetsz, mert Ő az elsőszülött minden halottak közül és Őbenne és Őáltala fogadott bennünket Isten a gyermekeivé. Ezt jelenti Jézus nevében kérni.
Másodsoron ebben a jézusi szóban benne van egy másik lecke is, és erről is szólni kell: adni a Jézus nevében. Adni. Úgy elgondoltam ennek a mélységét. Ma mindenki cukkolja a keresztyéneket: na, ti keresztyének, jön a húsvét, ti, Buda-hegyvidékiek mentek a Blaha Lujza térre gulyás-ágyút állítani? És kiteszitek a nagy logót, hogy ezt a babgulyást a Buda-hegyvidéki szent református eklézsia hívei adományából fogjuk kicuppantani mindenkinek a műanyag tányérjába, míg az Unió be nem tiltja a műanyag-tányért? Vagy írjuk inkább azt, hogy Református egyház? Vagy írjuk ki, hogy a reformátusok?  A keresztyének? Jézus azt mondja: ne tudja a balkezed, hogy mit tesz a jobbkezed (Mt 6,3)! De arra megtanít bennünket, hogy ha adunk, az Ő nevében adjunk. Pedig milyen jó lenne, ha a magunk nevében adnánk! Mert annyit bántanak, annyi mindent ránk hordanak; ha esik az eső, azért is a keresztyének a hibásak, ha szárazság van, azért a pápa a felelős, ha árvíz van, azért a baptisták, ha jégeső, azért a reformátusok, ha fáj a tyúkszemem, azért a zsidók, mindenért az egész zsidó-keresztyén banda felel itt... Hát akkor – hogy mondják a pszichológusok? –, mit csinál a kisgyerek az általános iskolában, aki olyan, mint a rút kiskacsa, mindenki csak üti, vágja, kilöki, hátat fordítanak neki, nem engedik be a körbe?  Szétosztja nekik a tízórait. Otthon pénz lop, és befizeti az osztálytársait a büfében. Miért? Hogy befogadják. Vagyis bejótékonykodja magát a többiek szívébe, beajándékozza magát a mások szeretetébe. S valóban, kérdezzük csak magunkat: azért adunk, hogy elfogadjanak, azért ajándékozunk, azért segítünk, azért gyűjtünk, azért jótékonykodunk? Nekünk a Jézus nevében kell adni.
Annyi mindenre rá van írva: Made in China, Made is Hungary, Made in USA. Mi lenne, ha arra, amit mi adunk, csak annyi lenne ráütve: Made in Jesus – Jézus nevében. Mert mid van, amit nem úgy kaptál? Amikor Pál apostol az éhező jeruzsálemi keresztyéneknek gyűjtést szervezett Kis-Ázsiában – erről 2. Korinthusi levélben egy-egy kis részletet olvashatunk –, gondosan megírja, hogy hogyan kell összegyűjteni az adományt, ki megy el érte, hogyan viszik el, és osztják majd szét. Lehetne erről egy adakozástechnikai útmutatót csinálni. De mi azt tanuljuk meg belőle, hogy mindennek az Úr nevében kell végbe mennie. Olyan szolgálatnak nevezi ezt, amely révén Krisztus dicsőíttetik (2Kor 9). Csak Ő látszódjék, senki más. Ha téged látnak, a Jézus arcát lássák rajtad, ha minket látnak, az Üdvözítőt lássák rajtunk! Igen, mi szeretnénk felfényezni a nevünket, az életünket, a sorsunkat, a jó hírünket – ezek fontos dolgok. De a fontosnál van még fontosabb és van legfontosabb. És a legfontosabb az a név, amelyről azt mondja Péter apostol a prédikációjában: Nem adatott más név sem mennyen, sem földön, és nincs is más, mint a Jézus neve, ami által mi megtartatunk, ami által – fordítom másképp – megszabadulunk, ami által üdvözülünk (ApCsel 4,12). Jézus nevében adni –  nagy lecke!
És így érkezünk el a harmadik vonatkozáshoz: Jézus nevében elfogadni (Jézus nevében kapni). Igen, ha így olvassuk itt Üdvözítőnk szavát, hogy »bármit kértek az Atyától, megadja nektek az én nevemben» – akkor ez azt jelenti, hogy elfogadni is a Jézus nevében kell tudni. Olykor ez a legnehezebb lecke. Én már sokszor tapasztaltam, hogy kérni is nehéz, úgy általában is, a magyar embernek pedig még nehezebb. És nehéz dolog adni is, főleg a más nevében adni, postásnak lenni, Jézus postásának lenni. Ezek nehéz dolgok. De az a tapasztalatom, hogy elfogadni talán a legnehezebb. És azért nehéz ez, mert amikor az Atya ad, akkor az mindig ajándék és sosem járandóság. Nekünk vannak titkos noteszeink, és ez a mi eltitkolt bűneink közé tartozik. De böjtben szabad ilyen eltitkolt bűnökről is beszélni. Amikor püspök lettem, halálra idegesített a hivatal, hogy mindig jött valaki: püspök úr ekkor, püspök úr, akkor, írjuk be a naptárba, ide meg oda! Igen, van a püspöki hivatalban egy naptár, a hivatalvezető kezeli. Kifigyeltem, hogy az ügyes lelkipásztorok beballagtak a püspöki hivatalba, szóba elegyedtek Zsuzsa nénivel, a naptár felelősével, és beszéf közben odalestek: nini, üres a püspök hétvégéje. Nyomban kerestek is: püspök úr, miért mondod, hogy nem érsz rá, üres a hétvégéd! Én akkor elővettem az ultima ratio-t! Dehogyis üres a naptáram – nekem van egy igazi naptárom, itt a zsebemben. Nos, vannak ilyen titkos naptáraink, meg titkos adósságfüzeteink, meg titkos járandóságnaplóink Istennel kapcsolatban is. A közösségben, az imádságban, a keresztyén zarándoklatban, tanuljuk az egyes leckét meg a kettes leckét: kérni és adni többé-kevésbé megy is. De a harmadikra nézvést, tartogatunk egy járandóságfüzetet. Remélem, a római katolikus testvérek nem fogják félreérteni,  de a régi viták némi füstje-pora még itt van velünk. Tehát cselekedetekből üdvözülünk vagy kegyelemből? Jár-e nekünk Istentől az áldás a cselekedeteinkért cserébe, sikerült-e már annyi jót felhalmozni, hogy lehúzza a mérleget, és több lesz az ereje a jónak, mint a vétkeinknek? Mi, reformátusok azt valljuk, hogy mindent kegyelemből kapunk, Krisztus érdeméért. De az az érzésem, hogy igazából véve titkos katolikusok vagyunk. Ott van az a kis notesz, ott van az a kis járandóságfüzet, ott van az a kis adósságkönyv – az Isten cselédkönyve –, ott van nálunk, ott lapul a zsebünkben, a fiókunk mélyén. És írogatjuk, hogy mivel tartozik még nekünk az Isten.
De mindez porba dől, mert itt Jézus azt mondja, hogy amit kértek, azt az én nevemben adja meg nektek az Atya! Mi azt szeretnénk –, hogy azért adja meg nekünk az Atya, mert jó vagyunk. Vagy legalább azért, mert szeretnénk jók lenni! Mert néha igyekeztünk jók lenni. Ezt azért mégis csak beszámítja. Vegyétek csak elő testvérek azt a titkos kis könyvecskét és dobjátok el! Nincs várományunk, amit mutogathatnánk a mennyei Atyának: ez meg az jár nekünk. Amit kapsz, azt az Atya is Jézus nevében adja. Őérette adja, Őmiatta adja, Őbenne adja.  Pál a Korinthusi levélben igen nagyon fontos mondatot mond egy olyan gyülekezetnek, amelynek élete egyszerre megijeszt a bajaikat látva, másrészt hihetetlenül vonz, mert Korinthusban aztán volt minden. Annyi ajándék, annyi karizma volt, hogy dúskáltak benne. De rendet kellett rakni, mert a korinthusiak olyanok voltak, mit a gyerekek karácsonykor, akiknek mindig a másik ajándéka tetszett, és vetekedtek és vitatkoztak. Pál rendet akart tenni, ezért nagy titkot mond nekik: Minden a tiétek...ti pedig a Krisztusé. Krisztus pedig az Istené. (1Kor 3,21-23). A Római levélben így mondja: Isten nektek ajándékozta Krisztust, és ha Krisztust nektek ajándékozta, mi módon ne adna Ővele együtt mindent nektek! (Rm 8,32) És éppen ez a rend! Krisztus nem valami masni az ajándékon, holmi dísz. Ő mindennek az alapja, Ő mindennek a kezdete – nélküle semmit sem kapsz. Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek – mondja ugyanitt Jézus a tanítványoknak (Jn 15,15). Joó Sándor ezt így szokta fordítani: nálam nélkül a semmit cselekszitek. Megfordítva: mi módon ne adna Isten nektek Ővele együtt mindent? És talán ez a legnehezebb leckénk, emberként is, családtagként is, barátként is, embertársként is – elfogadni, és még inkább Isten gyermekeként elfogadni! Az Atya Jézus nevében – Krisztusban – ad, és ahogy Pál apostol hozzátoldja, benne mindent ad. Jézus nevében kérni, Jézus nevében adni és Jézus nevében elfogadni! És még mennyi titka van a Jézus nevének! Induljunk bátran az ígéretek és teljesítések útján az örök üdvösség felé.
Ámen

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!
A vakon született koldus meggyógyításának a csodája nagy visszhangot támasztott, roppant hullámokat vert, ezekről a múlt alkalommal hallhatunk. Leginkább a vitába tekinthettünk bele, s hogy milyen érzelmeket, gondolatokat támasztott ez a soha nem látott, soha nem hallott csoda. János evangélista jelzi, hogy olyan mély benyomást gyakorolt ez az emberekre, hogy később is hivatkoznak rá. Itt mindjárt, még ott, a templomban idézik, miután Jézus önmagára mutat, és azt mondja: »én vagyok a jó pásztor«, és ezzel üdvözítő munkájának a lényegét tárja elénk. Ez újra vitát vált ki, és eközben jegyzik meg, hogy nem bolond beszéd az, amit Jézus mond és nem is ördögtől való, hiszen az ördög nem gyógyítja meg a vakokat (Jn 10,21). Majd később is olvasunk egy megjegyzést a vakon született meggyógyítása kapcsán; de ott már nem az ellenfelek és az ellenségek idézik fel ezt az eseményt, hanem a Jézus barátai Bethániában. Már gyászolják Lázárt, Jézus barátját, aki meghalt és azt mondják, hogy ha Jézus meg tudta gyógyítani a vakot, akkor miért nem jött és miért nem gyógyította meg Lázárt (Jn 11,37).
De most nem erről szeretnék szólni, hanem egy súlyos fejleményről; egészen pontosan egy súlyos és nem elkerülhető fejleményről. Szakadás. János apostol azt mondja, hogy Jézus szavait követően nemcsak vita támadt, hanem szakadás is. A múltkoriban többen megjegyezték, hogy unós untalanig használom a provokáció kifejezést, amellyel azt próbáltam visszaadni, hogy Jézus provokál bennünket, ez nyilvánvaló az evangélium szavaiból. Nos, valaki megjegyezte, hogy nem jó a szó ez – provokáció, provokátor –, hiszen a pártállam idején voltak a fizetett provokátorok, és ezért rosszízű a kifejezés. Tiszteletes úr, mondta, találjon valami jobb szót, ez rosszul cseng a fülünkbe. Nem találtam jobbat, csak másikat, és éppenséggel itt az evangéliumban: szakadás vagy szkizma. Nehéz szó ez, sokkal nehezebb, mint a provokáció. Pál apostol megjegyzi a korinthusi levelében, hogy többnyire úgy van a dolog, hogy amikor vita támad, feloldhatatlan feszültség keletkezik, és nem egyeznek a nézetek, nem lehet összebékíteni, összeboronálni a feleket, akkor szakítás vagy szakadás, szkizma következik be. A közösségnek egy része otthagyja a többieket, ők a szkizmatikusok. Márpedig az egyház története tele van borzasztó szkizmákkal. Már a jeruzsálemi ősgyülekezetet is otthagyták némelyek, és ez megtörtént Antiókhiában is (erről János evangélista ír a levelében: »közülünk váltak ki, de nem voltak közülünk valók«, mondja, 1János 2,19). De fennállt ez a veszély a korinthusiak között is. És aztán a századok során egymás érték a szakadások; újra és újra szkizmatikusok dúlták az egyházat. Nem is szeretünk erről sokat beszélni. Pedig érdemes és fontos, és messzire mutató, ha szólunk róla.
Két újszövetségi író használja ebben az áttett értelemben a szkizma szót. János evangélista itt és még más helyeken, és még Pál apostol a Korinthusi levélben. Pál arról beszél a korinthusiaknak, hogy nem jó dolog a szakadás. Azt mondja: ha vannak közöttetek versenyvágyók, veszekedésre hajlamosak, harcra készek, azok tudják meg, hogy Isten gyülekezeteiben a versengés nem szokás. (Versengésen itt azt kell érteni, amikor valaki tudja, hogy győzni fog – neki áll a zászló, a többi már lehanyatlott –, és ekkor ő úgy fundálja meg a dolgot, hogy támadásba lendülhessen, hiszen biztos, neki lesz igaza. Ismertek ilyeneket. Ha vesztőre áll a dolguk, azonnal pacifista lesz belőlük, ám amikor győzelemre állnak, nyomban nekirontanak a másiknak és átgázolnak rajta. Bizony, ebből sok baj és kár származott, többek között szakadás is. Pál itt azt mondja, hogy a keresztyének között nem szokás az efféle versengés. Korinthusban sem szokás. Mindazáltal, mondja, hallom, hogy szakadások vannak közöttetek. Majd hozzáteszi: nem csak hallom, hanem hiszem is, mert szükséges, hogy szakadások legyenek, hogy a kipróbáltak nyilvánvalóvá legyenek (1Kor 11,19). Tehát fájdalmas, rettenetes szükségszerűségről van szó. Kívánatos, hogy ne legyen szakadás, és ha van rá mód, el kell rendezni különbségeket, ám – mondja Pál – hiszem, hinnem kell, hogy vannak szakadások, éspedig azért, hogy a kipróbáltak nyilvánvalóvá legyenek.
A szkizma szó eredetileg azt jelenti, amikor ketté tépünk egy papírlapot, annak a hangja mindannyiunknak a fülében van. A szabás-varrással foglakozó asszonyoknak, lányoknak, sőt még férfiaknak még inkább a fülében van. Amikor a vásznat ketté tépik, az a sercegő hang, ahogy a szálak eleresztik egymást, nos, a szakadásnak, a szakításnak ez a jellegzetes hangja, ezt hiszem, igen ismerős. Tehát ezt jelöli eredetileg a szó: szakítás, szakadás. Ezzel a szóval írja le János, hogy mi történik itt.
De miért történik? A közvetlen oka az, hogy Jézus a vakon született ember meggyógyítását követő vitatkozást, nevezetesen, hogy miféle hatalommal tette Ő ezt, továbbá, milyen jogon avatkozott be Isten ítéletébe azzal, hogy meggyógyított egy bűnös embert, és hogy jött ahhoz, hogy szombatnapon gyógyított, nos, ezt az egész vitatkozást egy szép beszéddel folytatja Jézus: »én vagyok a jó pásztor«. Szeretjük ezt hallani, itt, a János evangéliumának 10. részéből. A 23. zsoltár jut eszünkbe: az Úr én nékem őríző pásztorom. Nagyon szeretjük ezt a zsoltárt, igen eleven kép ez, és mi magyaroknak, akik félig, meddig pásztor népként jöttünk be ide a Kárpát-medencében (ha ugyan elmentünk innen valaha), nos, számunkra felülmúlhatatlan kifejezés ez. Csakhogy Jézus nem a 23. zsoltárt idézi itt, hanem a prófétákat. Jeremiást és leginkább Ezékiel prófétát (Jeremiás 23, Ezékiel 34), akik úgy beszélnek a nép vezetőiről, mint rossz pásztorokról, akik majd ítélet alá esnek, és Isten egyetlen Igaz Pásztort fog népe élére állítani (Ezékiel 34,23; Zakariás 11,16). A hamis pásztorok élősködnek a nyájon és szétszélesztik azt, cudarul bánnak a juhokkal, nem legeltetik őket tisztességesen, és ha jön a baj, megszöknek, és ott marad a nyáj, vezető és oltalmazó nélkül. Megszökik a király a csatából, a törvényhozók elhagyják a törvényházat, amikor súlyos döntést kellene hozni, a papok nem imádkoznak, amikor esdeklés órája van. Jézus ezt a prófétai feddést fokozza, mert ő már is rossz és hamis pásztorokról, hanem béresekről beszél, akiket legfeljebb egy évre alkalmaztak valami munkára. Én vagyok a jó pásztor – mondja Jézus –, tehát akik itt vezetik a népek, azok béresek, alkalmi munkások, átmeneti időre kaptak mandátumot. Kik ők? A törvény szent őrei. Hát hogyne nőne a harag, hogyne támadna a szívekben a düh: ki ez, és miket mond itt magáról és rólunk!?
A másik kijelentéssel még inkább fokozza a pásztorokról szóló példálózást, hiszen arról sem a 23. zsoltárban, sem a prófétai feddőzésekben nem olvasunk, hogy a jó pásztor »életét adja« a juhokért. Gondolkozzunk el! A jó pásztor is csak megnyírja a juhot és fölhasználja a gyapját, és ha eljön az ideje, csak levágják a jószágot és táplálkoznak a húsával. De hogy a jó pásztor adná az életét a juhokért? Hát kik azok a juhok, hogy ezt érdemlik? És ki az a pásztor, aki erre képes? Jézus azt mondja, hogy ezt a feladatot bízta rá az Atya, sőt, kijelenti, hogy Ő és az Atya egyek, egy akaraton vannak. Amit az Atya akar, azt akarja ő is. Vagyis amit ő akar és tesz, tudniillik, hogy leteszi az életét és felveszi az életét, ez az Atyával való tökéletes egy-lényegűségének a kifejeződése. Ezen bizony nemcsak a korabeliek ütköztek meg, hanem a maiak is megborzonganak. Ez már a Szentháromság titka. Igen, a régiek megütköztek ezen, mert megéreztek, hogy olyan halálról van itt a szó, amit valami titokzatos, belső eltökéltség motivál, amit nem külső emberi akarat folyománya. Pedig már korábban eltervezték ők Jézus elfogását, elítélését, megalázását, rabszolgaként való kivégzését. Most pedig Jézus kijelenti, hogy az ő életét senki el nem veheti tőle, azt ő maga teszi le - és veszi fel. Ki ez a Jézus? Hát elfogjuk, elítéltetjük kivisszük a Golgotára, megfeszítjük! Miről beszél ez a Jézus? És mi az, hogy visszaveszi életét?
Ne hallgassatok rá! –mondja az egyik tábor. Hát őrültségeket beszél, ördög van benne, rászed benneteket, elhitet benneteket! A Nagytanács előtt is épp így hangzik a hamis tanúk vádja: azt mondta, hogy rontsátok le ezt a templomot és három nap alatt felépítem azt! A templomot?  Salamon negyven évig építette! Miről beszél ez az őrült! Ebből a mély zavarból lesz a hasadás, amit Pál apostol szavához kell igazodnunk, aki azt mondja, hogy szükséges, hogy hasadások legyenek, hogy a megpróbáltak nyilvánvalóvá legyenek. Vagyis Pál is és János apostol is ugyanezzel a szóval adja vissza ezt a fájdalmas és elkerülhetetlen szükségességet. Tudunk másfajta vitákról is. Például, viszály támadt a Jézus tanítványai és a Keresztelő János tanítványai között a keresztelésről, hogy vajon a János bűnbánati keresztsége-e az érvényes pecsét, vagy az-e, amit már a tanítványok kezdtek gyakorolni? S volt vita a tanítványok között is. Rangvita arról, hogy ki a nagyobb közöttük. Ám ezeket a vitákat, viszályokat, tusakodásokat más szavakkal jelzik az evangélisták. Itt a szkizma szó sajátosan és elkülönítetten áll. Szkizma támadt Jézus szava nyomán - és az egyik tábor erre indult, a másik arra. Itt világosság és sötétség különül el.
Vagyis a kérdés ez: világosság vagy sötétség, igazság vagy hamisság. Ezeket nem lehet egybeszőni, kedves testvérek. Mi szeretnénk, ha lenne köztük valami zöld határ, ahol nincsen éles választóvonal, hanem az ingadozó ember erre is, meg arra is lépegethetne. Legyen ennek a neve vélemény-sáv. Ebben döntés nélkül lehet mozogni. Aztán ma azt vesszük észre, hogy ez a véleménysáv egyre szélesebb és szélesebb lesz; már sem igazság nincs, sem hazugság nincs, csak vélemény van. Véleménye pedig mindenkinek van. De itt szkizma van. És ennek azért kellett így lennie, mert Jézus szava és a szolgálata a szembesítő kihívás. És emellé Isten nem rendelt véleménysávot, hogy ugyanis kicsoda volna Krisztus. Próféta, netán költő, a tanító? Ezek vélemények, de érvénytelenek. Ami nem tartozik a vélemények közé, az az a kérdés, hogy üdvözítő-e vagy sem, Ő hozza-e el Isten igazságát és megmentő szeretetét a számunkra, vagy csak hiteget bennünket? Mert, ha nem Ő hozza az üdvösséget, attól még lehet a szavára támaszkodni, hősiességét csodálni, lehet nagy eszmefuttatásokat kreálni, lehet arról elmélkedni, hogy vajon a Jézus önkéntes halála vagy éppen Szókratész halála volt-e a dicsőbb, és hogy a Jézus búcsúbeszédei értek-e annyit, mint Szókratész védőbeszéde. És azon is lehet töprengeni, hogy ki szenvedett jobban, s hogy Jézus néhány óráig tartó kínszenvedése mi ért ahhoz képest, hogy valakit heteken keresztül kínoztak halálba.
De ezekkel csak abban a biztonságos véleménysávban lehet közlekedni, ahol nincs választás élet és halál között.
Van-e megváltó érvénye Jézus Krisztus halálának, feltámadásának, megnyitja-e számomra az utat Isten kegyelmes királyi székéhez? Ez a kérdés, ebben kell dönteni. Itt kell a megpróbáltaknak nyilvánvalóvá lenniük. Erről szól itt János evangélista. És erről beszél Pál apostol is a korinthusi gyülekezetnek, amikor meginti őket, mert vitatkozni akartak és viszálykodtak azon, hogy kié az utolsó szó? Meg az első is. S ugyan, ki az okosabb, kinek van igaza? Ezt akarjátok? Megintelek benneteket, mondja Pál, nem dicsérlek benneteket, mert kárral gyűltök egybe. Mert amikor egybegyűltök az Úrnak vacsorájára, tudnotok kell, hogy a megtört kenyér és a pohár a jó pásztort hirdeti nektek, vagyis Krisztust, aki életét adta a juhokért. Nem az okos Krisztust hirdeti az úrvacsora, nem a költő Krisztust, nem az eszménykép Krisztust, nem a világ legbölcsebb emberét hirdeti, hanem a jó pásztort. Azt, aki mindent megfordítva, életét adta a juhokért. Ha nem ezt hirdeti az úrvacsora, akkor az nem úrvacsora.
S van itt még valami, kedves testvérek, ami miatt a »hasadás« szót külön is hangsúlyoznunk kell. A többi evangélista (ugyanezzel a szóval, eredeti értelme szerint) gondosan leírja azt az órát, amikor Krisztus meghalt. Elmondják, hogy ekkor a templom kárpitja középen, tetejétől az aljáig kettéhasadt (Lk 23,45). Aki hallott már vásznat hasadni, az ezt el tudja ezt képzelni. Krisztus halálakor történt egy nagy szkizma, egy nagy hasadás, a templom kárpitja kettészakadt.
Ám a Zsidókhoz írt levélben az apostol felidézve a főpásztor Jézus Krisztus főpapi halálát, hozzáfűz egy fontos megjegyzést, ami teljességgel ide talál ahhoz, amit Pál mond: szükséges, hogy szakadások legyenek közöttetek. Nemrégiben a Nemzeti Színházban láthattam a Csíksomlyói Passiót. Igen megrendítő és felemelő volt, mert kertelés nélkül választás elé állított. Ebben van egy jelenet, amikor Krisztus szerzi az úrvacsorát. Azon meglágyult a szívem meglágyult. Az ugyanis református úrvacsora volt. Egy nagy kehely és egy nagy, négy-öt kilós kenyér, amolyan régi, házilag kelesztett kenyér. Vittem még én is még gyerekkoromban a sütödébe afféle megkelt kenyeret. Nos, amikor megszerzette az Úr Jézus a tanítványokkal az Utolsó vacsorát, és elhangzottak a szereztetés igéi, a passiójáték szerint megjelent a Sátán, és ezt a nagy kenyeret egy nagy szöggel keresztülverte. Döngve beleverte az asztalba. Kenyérbe nem verünk szöget, nem alázzuk meg. Ez az én testem - mondja Jézus. És egyszerre csak ez a szó, hogy »megszegte« a kenyeret és azt mondta: ez az én testem, amely ti érettetek megtöretik, ott megjelent előttük a maga megalázottságában, általverve a kereszt szögeivel. Megrendítő jelenet volt, s kezdtem érteni az úrvacsora lényegét, hogy mit jelent az, hogy fára szögezték őt.
A Zsidókhoz írt levél pedig azt mondja, hogy Jézus Krisztus tökéletes főpapi áldozatával – amely az Ő önként vállalt áldozata volt az Atya akaratával teljes összhangban –, ezzel az áldozattal nyitotta meg az utat a Szentek Szentjébe, a kegyelem királyi székéhez, Isten trónusához, alkalmas, vagyis minden időben való segítségül. Így mondja ezt a Zsidókhoz írt levél: oda, Istenhez Krisztus új és élő utat nyitott »a kárpit, azaz az ő teste által« (Zsid 10,20). Krisztus megnyitotta az utat Istenhez az Ő teste, vagyis, a kárpit által. Nem is a kárpit szakadt ketté, nem is a kárpiton történt a szkizma, hanem Jézus Krisztus szíve szakadt ketté, Jézus Krisztust tépték szét a kereszten.
Hát ezért szükséges, hogy szakadások legyenek, hogy kipróbáltassanak és megmutatkozzanak azok, akik a világosságot világosságnak, a sötétséget sötétségnek, az igazságot igazságnak, a hamisságot hamisságnak, az üdvösséget üdvösségnek mondják, és Krisztust Krisztusnak vallják.  Nem ördögtől való a szó, hanem Jézus Krisztustól való az ige. A sötétség fejedelme nem adja vissza a vak szeme világát, a sötétség fejedelme inkább elveszi azok szeme világát, akik látnak. A sötétség fejedelme sosem világosít meg, legfeljebb elkápráztat. Hogy tehát a kipróbáltak –  ti is testvérek, mi is, akik itt vagyunk az Úr asztala körül – nyilvánvalókká legyenek, és hogy ezáltal nyilvánvaló legyen, ki az itt, aki Krisztust Krisztusnak vallja, ezért –  bár rettenetes és fájdalmas –szükséges, hogy szakadások legyenek. Készüljünk így az úrvacsora közösségére.
Ámen

Szeretett Gyülekezet!
A felolvasott történethez, vakon született koldus meggyógyításához, illetve az azt követő súlyos vitához két általános bevezetőt szükséges tenni. Mindkettő egyenesen a történet summájához vezet el bennünket, nevezetesen ahhoz az utolsó két vershez, amit felolvastam: a Jézus körül levő farizeusok látva a gyógyítást, és látva a kirobbant vitát, megkérdezik: mi is vakok vagyunk? Az első megjegyzés egy párhuzamra utal, és ez segít megérteni János evangélista szemléletmódját. Igen, ő másképpen mondja el a történeteket, mint a többi evangélista. Olykor ez felemel –János jelképe a sas! – és mi madártávlatból egyszerre láthatunk mindent, máskor azonban - és ennél a történetnél is – inkább megzavar. A samáriai asszony történetét idézem, ott is egy különös, metaforikus beszédmódot hallunk, úgy, mint itt. Azt mondja Jézus a samáriai asszonynak: ha tudnád, ki az, aki azt mondja neked: asszony, adj innom, akkor te kértél volna tőle inni, és ő adott volna neked élő vizet! (Jn 4,10) Ebből aztán elindul egy beszélgetés a szomjúságról és a vízről, ám a szomjúság nem a testnek a szomjúsága, és a víz nem a víz, amit a kútból kimerítünk, és oltjuk vele a szomjúságunkat, hanem a szomjúságunk az Isten-szomjúság és a víz az örök életnek a vize. Itt pedig, párhuzamos módon, a vakság és a látás (a sötétség és a világosság) a fő téma, és itt is elindul egy beszélgetés (vagy inkább vita) a vakságról is, mert a látásról is. De mégsem csak erről van szó. Vagy leginkább nem erről van szó, hanem Isten meglátásáról, a Krisztus felismeréséről, aki maga a világosság; ahogy itt is mondja: amíg e világon vagyok, a világ világossága vagyok, de majd eljön a sötétség órája. És amíg veletek vagyok, Atyám dolgait cselekszem, tehát látnotok kellene a világosságot.
A másik megjegyzés a történetnek arra a részére vonatkozik, amit most részletesen nem olvastam végig, de a lényege az utolsó két versben benne van. A vak meggyógyítása után először a szomszédok ámuldoznak, aztán értesülnek erről a nagytanácsbeli farizeusok, és mivel szombat napon történt a gyógyítás, roppant bosszúsak lesznek. Vizsgálatba kezdenek, behívatják a gyógyult embert, aztán behívatják a szüleit, aztán megint behívatják a gyógyult embert. És közben mindenféle vita, összeütközés támad, ezeknek a summáját fogalmazzák meg a Jézus körül álló farizeusok, akikről még majd szólok néhány szót, súlyosat: mi is vakok vagyunk? De előbb hadd szóljak e két általános megjegyzés nyomán a történetről.
Különös feszültség vagy paradoxon áll itt előttünk. A többi evangélista Jézus csodáit, gyógyításait, szabadításait végtelenítve mondják el. Meggyógyította az aszkórosokat, a sántákat, a vakokat, a leprásokat, és mindenféle beteget (Máté 9,35). Jézusból a gyógyító erő áradt. Vissza sem tudta tartóztatni. A vérfolyásos asszony csak megérintette a köpenye szegélyét, és már meggyógyult (Máté 9,20). El se kellett mennie a kapernaumi százados szolgájához, hogy kihozza a halálból (Lk 7,6), hanem szavára meggyógyul a szolga. Szinte hömpölyög körülötte a tömeg, Jézus pedig hajnaltól napestig gyógyít, gyógyít (Mk 6,56). De nem mondanak számot, hogy ti. pontosan hány beteget gyógyított, hány csodát tett. János evangélista számol. Ez volt az első jel, ez volt a második jel..., ezt jelül adta Jézus. Ugyanakkor felfoghatatlanul szűkszavúan szól a csodákról. Vakokról csak egyetlen esetben tesz még említést, amikor a Bethesda tavi beteg gyógyítását leírja, és megemlíti, hogy ott mindenféle beteg összegyűlt, és várta a víz zavarodását, hogy az első, aki beér a vízbe, meggyógyulhasson. És a betegségek fajtáit sorolva szól a vakokról is. (Jn 5,3) De ott Jézus nem egy vakot gyógyított meg. Csak itt, a 9. részben beszél vak meggyógyításáról, és az esetre még kétszer utal később, egészen pontosan nem az evangélista, hanem azok, akik tanúi voltak a gyógyulásnak. Vagyis az evangélista ezzel az erős a koncentráltsággal fel akar minket eszméltetni, és rá akar vezetni ugyanarra a kérdésre, amit a farizeusok tettek fel: avagy mi is vakok vagyunk? Ezt itt nem Jézus mondja a farizeusokról, akiket máskor, prófétai feddőzéssel, vak vezéreknek nevez. És nem is a népek mondják ezt a farizeusokra. Bennük rezdül meg valami. Summa: János szűken beszél a csodáról, és bővebben arról, hogy vitát vált ki vele. De miért is?
Az első ok látszólag metafizikai jellegű. A dogmatikusok így nevezik: teodicea (istenigazolás). Ez bizony elvonatkoztatott kérdésnek tűnik, egy Aquinoi Tamás kellene hozzá, hogy megfejtse nekünk, de mi amúgy sem érünk rá ilyesmivel foglalkozni. A kérdés az, amit a tanítványok tesznek fel: Mester, ki vétkezett? A vakon született vagy a szülei? Mi, modernek azt mondjuk erre, hogy ez régi és elavult kérdés. Mi már nem foglalkozunk vele. De ez nem igaz. Nagyon is foglalkozunk vele. Nagyon is mélyen érint bennünket. Ha ma egy gyermek valami rendellenességgel születik, azonnal a legszigorúbb vizsgálatokba kezdenek, és mindent meg kell nézni, mi történt: örökletes betegség-e, vagy valami a várandóság ideje alatt történt volna, netalán a szülés közben történt valami probléma? Hosszú-hosszú vizsgálatok következnek, és sokszor nem is derül ki, csak esetleg már felnőttkorban, hogy miért nem úgy született az a gyermek, ahogyan a gondviselés világa alapján elvártuk volna. Mi azt várjuk, hogy egészségesen, épen, növekedésre képesen, sugárzón szülessen, minden szülő így várja boldog szeretettel a gyermekét. De valami történt. És a tanítványok itt nem a farizeus-tanoncok, az okoskodó metafizikusok, hanem a szívük kérdését teszik fel. Mester, hol a hiba? Ki vétkezett? Ki rontotta el a dolgot? Hol csúszott ez félre? A gyermek a hibás, vagy a szülők? Mi, modernek a szülőkkel szoktuk kezdeni. Mondjuk: egészségtelenül éltek, nem vigyáztak a várandóság alatt; máskor rátesszük az orvosokra a vádat, hogy ti. az orvos kezelte rosszul a magzatot és az édesanyát, nem ismerte fel idejében a problémát; és végül hivatkozunk az ősökre, és a genetikára. De mindezt a régiek is tudták, csak nem úgy, mint mi. Augustinus egyházatya az Isten városáról c. művében, az eredendő bűnről elmélkedve, különös példát hoz fel. Mondhatnánk, ugyan, mit tudott ez az ember 1500 évvel ezelőtt a genetikáról?  – semmit! És beszélünk a régiekről, mint ostoba barlang-lakókról. Nagyon büszkék vagyunk, van okos telefonunk, és ezért mi is okosak vagyunk. De lám, azt mondja Augustinus, hogy ikrek születtek, és az egyikből szent lett, a másikból haramia-vezér. Ez, hogy van?
Nos, a tanítványok is bátran megkérdezik Jézustól: Mester, ki vétkezett? Ő vagy a szülei? És az első megdöbbentő dolog, hogy Jézus nem tolja le a tanítványokat. Máskor megteszi. Van, amikor ilyesmit mondott a tanítványoknak: nem tudjátok, minémű lélek lakozik bennetek (Lk 9,55). Vagy azt mondja, hogy nem tudjátok, mit kívántok (Mk 10,38). Vagy odahívja magához a tanítványokat, és rájuk dörrent, és példálózik, sőt egyszer kifakad: hitetlen nemzetség, meddig kell még titeket eltűrnöm és meddig leszek még veletek? (Mt 17,17) De most nem. Nem mondja, hogy milyen botrányos a kérdés ez, lám, 2019 februárjában a budahegyvidéki gyülekezet is megbotránkozik rajta! Ugyan, hogyan lehet egy szerencsétlen ember fölött ilyet kérdezni?! Egy nyomorult fölött teológiai spekulációkba bocsátkozni! Szégyen! De nem. Hanem úgy válaszol a kérdésre, hogy nem válaszol. Vagy inkább, egy fontosabb kérdésre válaszol. Azt mondja, hogy sem a vak nem vétkezett, sem a szülei nem vétkeztek, hanem azért, hogy nyilvánvalóvá legyen az Isten dicsősége. Most röviden csak három egyszerű mozzanatot szeretnék kiemelni.
1. Itt mindjárt ténylegesen és valóságosan nyilvánvalóvá lesz az Isten dicsősége. Jézus sarat gyúr a porból és a nyálával, rákeni ennek az embernek a szemére, elküldi a Siloám tavához, ahol megmosdatják, és megjön a látása. Az a döbbenetes ebben, hogy az evangélisták a legtöbb esetben nem írják le, hogy milyen módon gyógyított Jézus. Többnyire én, mint lelkipásztor, aki a beszédéből él, azt szeretném hinni, hogy csak szólt egy szót. Így lenne a legjobb gyógyítani. Bekopogni a körzeti orvoshoz. Ki az? Én vagyok, mondanám. Ő pedig: ön meggyógyult! Nem kellene órákat várni, receptet íratni. Csak úgy beszédből gyógyulás. És volt ilyen gyógyítása Jézusnak. Idéztem a kapernaumi századost, aki ezt mondja neki: csak egy szót szólj, Uram, és meggyógyul az én szolgám. Aztán odatették a lába elé a betegeket, és megérintette őket és meggyógyultak. Mégis, hogyan gyógyított Jézus? De most János igen érzékletesen írja le: a nyálával sarat gyúr, rákente a vak szemére, beledörzsölte, aztán elküldte megmosakodni. És mégsem ez a lényeg, hanem az, hogy nyilvánvalóvá lesz az Isten dicsősége. Igen, nem tudjuk az ősokokat, az eredőket, hogy ki vétkezett, hogy vétkezett-e valaki, hogy mi történt, mi romlott el. De azt látjuk, hogy Isten helyreállít valamit, – így mondjuk, hogy helyreállít valamit, ami nem is volt soha. Mert a dolog lényege az, hogy ez az ember vakon született. Sosem látott. Jézus tehát nem visszaadta a látását. Most adott neki látást.
Mi pontosan olyan számon tartjuk a gondviselés rendjét: reggel felkel a Nap, este nyugszik, tavasszal tavasz van, ősszel ősz. Vizsgáljuk, hogyan bonyolódik az élet a maga felfoghatatlan sokszínűségében. De ami nem úgy van, vagy másképpen van, mint megszoktuk, vagy ami rossz, arra, legjobb esetben, azt mondjuk, hogy üzemzavar történt. Pedig talán azért nem üti el Jézus a tanítványok kérdését, mert először azt akarja megértetni velünk, hogy Isten dicsősége több, mint egy puszta helyreállítás. Több, mint egy valóban csodálatos gyógyítás. Több, mint a járandóságunknak a megadása. Mert szoktunk mi így is Istenhez menni, perlekedve. Édesanya megy a beteg gyermekével, és pereli az Istent, mert neki járandósága lenne, hogy egészséges legyen a gyermek. Megy Istenhez egy élete derekán megroppant férfi, aki munkaképtelenné válik és rokkantosítják, és csak tengeti az életét, sodródik ide-oda, mint a száraz falevél. És pereli Istent, mert neki járandósága van. Mintha az egész életünk egy járandóság lenne. Még maga Jézus is provokál bennünket: azért jöttem, hogy életük legyen és bővelkedjenek, mondja (Jn 10,10). Ez jár nekünk. De most Jézus szavai megértetik velünk, ki kell mondjuk, nincs járandóság. Kegyelemből van minden. Nincs járandóság. Nincs számlalevél, amit benyújtunk a mennyei Atyának nyolc napos teljesítési határidővel, egyébként inkasszóba tesszük a menyországot. Itt meggyógyul egy ember, hogy Isten dicsősége nyilvánvalóvá legyen. Minden gyógyulás Isten dicsősége, minden szabadulás Isten dicsősége. Minden Isten dicsősége, még az is, amit mi így szoktunk mondani, sikerült. Ez mind-mind Isten dicsősége.
2. Másodszor egy paradoxon jelenik itt meg. A gyógyítást, amely szombatnapon történik, vad vitatkozás követi. Miből fakad az értetlenség? A szívünkből. Mert miközben az egyik oldalon visszük a számlalevelet Istennek és követeljük a járandóságunkat, a másik oldalon hihetetlenül meg vagyunk rökönyödve, ha mégis meghallgatja kérésünket. Meghallgatta Isten az imádságot, és meggyógyult egy beteg. Tényleg? Nem is hittem volna!? Lám, a rokonok, a családtagok beletörődtek a ténybe, ez az ember vakon született, úgy is marad. Kiültették szegényt koldulni, hogy járuljon hozzá valamivel önmaga fenntartásához. Találtak neki értelmes tevekénységet. Működött a szociális háló. Először a szomszédok kezdik a csodálkozást: hát te ki vagy? Te ott szoktál ülni a koldussoron, te vak vagy. Ekkor valaki beszól, hogy nem is ő az, csak hasonlít hozzá. Aztán el kell menni az inkvizícióba, ahol megkezdődik a faggatózás, a fenyegetés, a szombatnapi tilalom megszegésének a felrovása. Ez talán nem is olyan szokatlan. A paradoxon abban van, amit János evangéliumában sok esetben hallunk más összefüggésben. A szomszédok a vakon született embert: te ki vagy? Te volnál az a vak? Nem, nem lehetsz az, csak hasonmás vagy. Az ikertestvére talán. S ekkor ő azt mondja: én vagyok (9. vers). Ez a szó - én vagyok – többször hangzik Jézus szájából is: Én vagyok a feltámadás és az élet (Jn 11,25). Én vagyok az út, az igazság és az élet (Jn 14,6). Én vagyok a világ világossága (Jn 8,12). Én vagyok az élet kenyere (Jn 6,48). Vagy, amikor a tanítványok csak bajban vannak a háborgó tengeren, és közeledik Jézus, és megrémülnek, és azt mondja, ne féljetek, én vagyok (Jn 6,20). És a Gecsemáné kertjében is, mikor jönnek elfogni, elébük menve ezt mondja: én vagyok (Jn 18,5). Ha jól számolom, János evangéliumában ezt nem is mondja más, csak Jézus meg ez a vak. Identitást jelez a szó – én vagyok. Én vagyok az. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy János evangélista finom iróniával jelzi, hogy a mi szívünk gondolata is az, hogy kellett ott lennie valaminek azzal az emberrel, aki vakon született. Vagy őbenne (mert van eredendő bűn), vagy a szüleiben, vagy az őseiben, de kellett ott lennie valaminek. Bűnös. Hiszen beteg, az pedig büntetés, márpedig büntetni a bűnt szokták. De lám, lesz még ebben a történetben valaki más is, aki bűnös lesz. Jézus. Az egész vitatkozás azon indult, gerjedt fel, a szent rend őrző serege azon háborodott fel, hogy szombatnapon gyógyított, tehát: bűnös. Nos, két bűnös van előttünk. A vak meg Jézus. Egyébként senki. A tanítványok sem bűnösök, mert ők már teológiai akadémiai doktori értekezést írnak a kérdésről, a szent rend őrzői sem bűnösök, mert ők gondosan fenntartják a rendet, ami szükséges is. Csak ketten vannak itt bűnösök. De nem is az evangélista iróniája ez. Ez Istennek az ióniája. Bűnös a világ világossága, Jézus Krisztus. És bűnös a vak, aki mindeddig életét teljes fizikai sötétségben töltötte. És most ők hirtelen egy platformon találják magukat. Ők ketten a bűnösök. De szabad azt mondani, hogy Isten dicsősége válik itt nyilvánvalóvá, mert Isten dicsősége ezen a paradox módon is nyilvánvalóvá válik. Augustinust szoktam idézni: árnyék csak ott van, ahol ragyog a fény. Ragyog a Krisztus világossága, és a vakság szűnik, de beleütközik a fény a megsötétedésbe, mert a gyógyítót és a meggyógyítottat tartják vétkesnek. Ők azok, akiken teljesen felragyog az Isten dicsősége, bennük találkozik az ember szüksége és az Istenből áradó jó, és ez a dicsőség pillanata, ez az az ívfény, amelyben minden tökéletesen felragyog. És éppen ők ketten a bűnösök. Michelangelo híres képén a Sixtusi kápolnában látjuk az isteni ujjat és Ádám ujját is, amint összeérnek. Ez a teremtés fantasztikus momentumát próbálja kifejezni. Mi pedig jó nagy betűkkel odaírjuk alá ( latinul): peccatum, bűn. Ez itt a bűn, hogy az Isten és az ember találkozik.
3. És harmadjára, Jézus prófétai jelet is ad; ez a történet summája. Az evangélista azonban ezt a prófétai jelet felénk irányítja, mégpedig olyan módon, hogy ne tudjunk előle kitérni, hiszen a prófétai jelnek éppen ez a lényege. Korábban mondtam már, hogy Jézus szokott provokálni, és a provokáción azt értjük, hogy mindig elénk kerül, nem tudunk előle kitérni. Mindig ott van előttünk, és itt is így hat ez a prófétai jel. A farizeusok, akik Jézus körül voltak, és látták a gyógyítást, aztán a zavart, majd a vitát és a megsötétülést, nyilván átérezték ezt a félelmetes paradoxont. Felragyogott az Isten világossága, erre az ember belül megsötétedik. Tudjátok, milyen az, belesötétedni az Isten kegyelmébe? Valami egészen rémületes. Jézus azt mondja, amíg veletek vagyok, világosságotok van. És amíg időm van, Atyám dolgait cselekszem. Utal arra az órára, amikor eljön a sötétség, és senki nem cselekedhet semmit, mert az már a sötétség hatalmának az órája lesz. De ebben a kevés időben is árad a jó Jézusból. Teszi az Atya dolgait. Nemrégiben beszéltem egy atyafival, aki rákbeteg lett. Megrendítő volt a beszélgetés. Elmondta, hogy nem operálható a betegség. Elkezdték a kemoterápiát, de azt nem bírta a szervezete. Közölték vele: hogy csak a csodában reménykedhet. Ő erre azt mondta, hát akkor van még egy kevés időm. 3-4 hónap, fél év, nem tudom. De eleresztek mindent, mindent, amit eddig csináltam, mindent, aminek eddig értelme volt, mindent, ami jó volt, és nosza, uccu neki kitombolom magam ebben a kevés kis időben. Jézus ellenben azt mondja: még egy kevés ideig veletek vagyok, de amíg veletek vagyok, az én Atyám dolgait cselekszem. Mindezt látják a farizeusok is, és megrezdül bennük valami. És most szeretnék jót szólni a farizeusokról. Megrezdült bennük valami. Mi úgy szoktunk a farizeusokról beszélni, mint akiknek elfásodott a szíve meg a lelke, belül. Lehet, hogy kívül még valami hamvas életre-valóságot mutatnak, de belül már teljesen el vannak fásulva, élettelenek. Aki már vágott ki elszáradt fát, olyat, ami tavaszon még hozott egy-két rügyecskét, hajtott egy kis levélkét, aztán nyárra kiszáradt, és ki kellett vágni, az láthatta a fűrészelésnél, hogy belül a fában, azok a szerkezetek, amelyek a hajszálcsövesség elve szerint vitték fel a nedvességet, föl a csúcsra, a hajtásokba, azok már elfásodtak, élettelenek, halottak. Nos, így szoktunk a farizeusokról gondolkodni. Ha valakire azt mondjuk, farizeus, ezen nem csak azt értjük, hogy képmutató, hogy játssza a szentet, és színiakadémiát nyithatna, és mester okleveleket adhatna ki szenteskedésből, hanem leginkább azt értjük, hogy megkeményedett. De lám, most a farizeusokban megrezdül valami. Értik Jézus beszédét. Vagy kezdik érteni, hogy ez ugyanolyan szó, mint amit Jézus a samáriai asszonynak mondott – hogyha tudnád, hogy ki az, aki vizet kér tőled, akkor te kérnél. És tudták azt is, hogy Jézus az élő vízről beszélt a samáriai asszonynak, vagyis az Isten imádásról. És tudták, hogy ott sem úgy ért véget az a beszélgetés, hogy a samáriai asszony nyomban hallelujázva beszaladt a faluba, mondván: itt, a Messiás, hanem először át kellett mennie egy nagy krízisen. Hívd ide a férjedet! -mondja neki Jézus. De hát nincs férjed. Mert az a hatodik, akit a férjednek nevezel, az sem az. Csőd az életed. És itt is egy krízisen kell átmenni Mit mondanak a farizeusok? Mi is vakok volnánk? Vagyis Isten-vakok volnánk, világosság-vakok volnánk? Belül-vakok volnánk? Lényeget nem látók vagyunk? Céltévesztők vagyunk? Hiába ragyogott hát fel az Isten dicsősége, mi még mindig egy szűk odúban, zseblámpa fényénél körmölgetjük a számlát, amit majd benyújtunk Istennek?
Jézus azt mondja nekik, és ez a prófétai jel, amelyben Isten dicsősége ragyog fel: ha vakok volnátok, nem volna bűnötök! Most az kérem mindenkitől, hogy ezt a jézusi szót fontolja meg: ha vakok volnátok, nem volna bűnötök! Ha vak volnál, nem volna bűnöd. Ha beteg volnál, nem volna bűnöd. Tovább megyek. ha büntetés alatt álló lennél, nem volna bűnöd. Ha bűnös lennél, nem volna bűnöd! Csak mondd ki, hogy az vagy! De ti azt mondjátok, fordul Jézus a farizeusokhoz, hogy látunk!
A történet így kezdődött: Jézus kijött a templomból, és látott egy vakot. Az új fordítások rendszerint így hozzák: meglátott egy vakot, megpillantott egy vakot, észrevett egy vakot. De a görög szót talán úgy lehetne jól visszaadni, hogy Jézus látta ezt az embert. És ez a szó, hogy »látta«, ez valami olyasmi, mint amikor nagymamám rakta a kukoricacsutkát a sparheltbe, készítette az ebédet, én meg a bátyámmal a háta mögött zsiványkodtunk, el akartuk csórni a fakanalat, mert azzal szoktunk kardozni. A nagymama csak kevergeti a levest, meg se fordul, és azt mondja: látlak ám! Képben vagy! Jézus látta ezt az embert. Ezért kérdeznek a tanítványok, mert ők aztán észrevették, de Jézus nézi-látja, szemléli ezt az embert. Jézus képbe hozza ezt az embert. (A szomszédok is látták őt koldulni rendszerint, de ezt egy másik szval fejezi az evangélista. Jn 9,8.) És megint más szóval mondja Jézus a farizeusoknak: mivel ti azt mondjátok, hogy láttok..., mit láttok? Láttok egy teológiai képletet: betegség/ bűn/büntetés – ez valami isteni relativitás-egyenlet? Rokonok, láttok egy embert, akit nem ismertek meg, mert már lát? És nekimentek, hogy ki vagy tulajdonképpen? A saját alteregód? És láttok egy törvényt magatok előtt, és nem látjátok a törvény lényegét? És nem látjátok a törvény védelmébe helyezett embert? Nem látjátok, hogy irgalmasságot akarok és nem áldozatot?! Nem látjátok a világosságot, és azt mondjátok rá: bűn. Ha vak volnál, ha bűnös volnál, ha kimondanád, ha belátnád ezt, és ha beleállnál a kegyelem fényébe, ha akarnád, hogy rajtad is felragyogjon az Isten dicsősége... Ha vakok volnátok, bűnösök nem volnátok!
Adja Isten Szentlelke, hogy ahogy a farizeusokban megrezdült a dicsőség valósága, úgy bennünk is rezdüljön sok nehéz kérdésünkben, sok bajunkban, sok nyomorúságunkban, sok Isten-szomjúságunkban, hogy boldog várományosai legyünk annak, hogy egykor majd Őt, magát színről-színre foguk látni.
Ámen

Kedves Testvérek!
Azt hiszem, semmilyen újdonságot nem közlök, csak egy általános tapasztalatot osztok meg, amikor azt mondom, hogy életük olykor feszült, máskor komikus pillanatai közé tartozik, amikor rendkívül fontos dolgot akarunk valakinek a tudtára adni, és nem tudjuk eldönteni, hogy négyszemközt mondjuk-e meg neki, vagy rángassuk be a középre, és nyilvánosságot kerítve adjuk elő a mondandónkat. Nyilván, abból támad ez a feszültség, mert nem tudjuk eldönteni, hogy mi a jobb. Az-e a jobb, hogy az igazságot, az igazat, a szándékunk szerint szívig ható és életet változtató szót, amelybe sokszor beletartozik a rápirítás, a feddés, a megrovás, négyszemközt adjuk-e át, ahogy maga Jézus is tanácsolja (ha bajod van atyádfiával, akkor négyszemközt kezdd a dolgot), vagy éppen megfordítva, már annyira feltolult bennünk a jobbító szándék, és olyan egyetemes igazságot látunk benne, hogy a közlés műveletét mindenképpen nyilvánosság előtt kell végezni? Ha az utóbbi mellett döntünk, akkor meg az a bajunk, ami a műtétekkel, ahol sebészt körülvevő asszisztenciának is be kell mosakodnia, vagyis nekünk is minden tanút gondosan steril körülmények közé kellene állítanunk. Mi azonban jobbítás, feddés, buzdítás esetén, vagy amikor nagy igazságot akarunk más szívébe beletenni, nem tudjuk mindig ezt a lelki higiénés környezetet biztosítani. Ezért aztán akkor is magánosan, négyszemközt szólunk (vagy nem szólunk), amikor nyilvánosság előtt kellene tennünk. Mindezt azért hozom ide, hogy érzékeljük annak a megállapításnak a súlyát, amit a biblia-tudósok fűznek rendre Jézus nyilvános szolgálatához; eszerint azzal a feltételezéssel kell élnünk, hogy ha az evangélisták nem jelzik külön, akkor úgy kell vennünk, hogy Jézusnak ez vagy az a beszélgetése nyilvánosság előtt zajlott. Ha igaz ez a megállapítás, máris törhetjük a fejünket, mert a János evangéliuma is tele van mindenféle rövidebb-hosszabb beszélgetésekkel, s nem tudni, hallotta-e valaki Jézuson és a beszélgető társon kívül. De nem feszegetem tovább ezt a kérdést, kire-kire ráhagyom a töprengést. De azt mindenképpen érdemes megjegyezi, hogy Jézus földi szolgálata tele van csodálatos négyszemközti beszélgetésekkel. És ez fontos számunkra is.
Az Üdvözítőhöz nyugodtan mehetünk négyszemközti beszélgetésre. Igen, az Istennel való kapcsolatunknak vannak bensőséges mozzanatai. Ezt azzal együtt mondom, hogy viszont nem szabad elhinnünk a mikor nagy hazugságát, miszerint a keresztyénség kizárólagos értelemben magánügy volna.  Ez egyáltalán nem így van, mert a hitünk gyakorlása eleve közösséget feltételez. Éppen ezért fontos észre vennünk, hogy az evangéliumban vannak négyszemközti beszélgetések is, ezek pedig mély és bensőséges beszélgetések, és ez a tény buzdít minket is rá. Csak János evangéliumából hadd soroljak fel néhányat, nem vitatva a biblia-tudósok igazát a feltételezett nyilvánosságról. Mindjárt, amikor Jézus tanítványokat gyűjt magának, Nátánáel kétségét fejezi ki a felől, hogy jöhet-e valami jó Názáretből, és ekkor kerül sor egy rövid beszélgetésre. Amikor a kánai menyegzőben Mária jelzi, hogy elfogyott a bor, Jézus így válaszol neki: asszony, mi közöm hozzád? Nem jött még el az én órám. Ez is egy négyszemközti beszélgetés Jézus és az édesanyja között. Aztán következik Jézusnak és Nikodémusnak a beszélgetése éjszakai órán, titokban. És most itt van előttünk Jézusnak és a samáriai asszonynak a beszélgetésre. Ma erről szeretnék szólni. De ott van a beszélgetés Jézus és házasságtöréssel vádolt asszony között, miután a vádlók mind elsompolyogtak. És ott van a beszélgetés Jézus és Márta között, mikor Jézus jön megholt barátját feltámasztani. És aztán Jézus feltámadása után előbb Mária Magdalénával, aztán az emmausi tanítványokkal, aztán a csodálatos halfogás után Péterrel. S volt-e, és ha igen, ki volt a tanúja ezeknek a beszélgetéseknek, nem találgatom. Csak azt akarom még egyszer hangsúlyozni – és ebben különösen János evangéliuma lesz segítségünkre –, hogy Jézusnak van szava hozzánk egyen-egyenként. Az is nagy áldás, hogy Jézus prédikációiból, megszólalásaiból, jövendöléseiből, vitáiból is sokat le tudunk szűrni önmagunknak. Ám itt vannak előttünk ezek a négyszemközti beszélgetések, és ezeket olvasva mindjárt megérezzük, hogy mindegyiket egyetemben meghatározza egy nagy tét. Mert itt nem a bensőségesség a fontos. A bizalmasságnak így vagy úgy meg lehet teremteni a körülményeit. Vannak emberek, akik egyetlen másodperc alatt olyan bizalmas légkört tudnak teremteni, hogy csak meresztem a szemem. Ahhoz képest én tényleg elefánt vagyok a porcellánboltban, és nemcsak a porcellánt töröm össze, hanem a boltot is. De próbálom tanulgatni, és nyilván van is módja a bensőségesség megteremtésének. De, mondom még egyszer, vannak, akiknek nagyon megy. Mégsem ez itt a lényeg. Nem ezért írattak meg ezek, hogy valamiképpen eltanuljuk Jézustól. Az a kérdés, hogy miről folyik a beszélgetés.  És ahogyan hallottuk már Keresztelő János kapcsán, a vallomása csúcspontja az volt, amikor ezt mondta: én nem vagyok Krisztus, én nem vagyok Illés, én nem vagyok próféta, én a kiáltó szó vagyok a pusztában, készítsétek az Úr útját, mert eljön Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit - és Jézusra mutatott –, Ő a Messiás, Ő a Felkent, Ő a Krisztus. Ha végig olvassuk a samáriai asszonnyal való beszélgetést, látjuk, itt is erről van szó. És ha elolvassuk majd Mártának és Jézusnak a beszélgetését a Lázár sírja előtt, ott is erről van szó. És amikor megjelenik Jézus Tamásnak, és neki külön megmutatja a szegek helyeit, leborul Tamás, és azt mondja: én Uram és én Istenem! Mindig ez a tét. Mindig az a kérdés, hogy felismerjük-e, hogy Jézus a közbenjáró, a felkent, a Szentháromság második személye, aki azért öltött testet, hogy megnyissa számunkra az élet forrását magában Istenben. Nos, ma vizes prédikációt kaptok, testvérek. A kánai menyegző már mögöttünk van, ma nem lesz borrá a víz. Ma tényleg vizet fogok prédikálni, ahogy a történetben foglaltatik.
Azt olvassuk, hogy Jézus elhagyta Júdeát és visszatérőben van Galileába. Az evangélista finoman jelzi, hogy Jézusnak már több tanítványa támadt, mint Keresztelő Jánosnak volt, ez pedig tudomására jutott a jeruzsálemi Nagytanácsnak, tehát várható volt, hogy Jézus ellen is fellépnek, de még nem jött el Jézus órája. Tehát Jézus elhagyta Júdeát, hogy visszatérjen Galileába. Ehhez pedig Samárián kellett keresztülmenni. Ez a Samária különös vidék. A Királyok Könyvéből tudjuk, hogy Omri uralkodása idején szerveződött Samária központtal egy ellenkultusz Júdeával (illetve Jeruzsálemmel) szemben, a nagy fogság idején pedig idegen népeket telepítettek be, akik összekeveredtek a megmaradt lakossággal.  Ha szabad ezt mondani, afféle vegyes vallás jött létre, a szónak abban az értelmében, hogy a Mózes-hitűség, meg a Baál-kultusz, meg a radikális monoteizmus meg a varázslás, és a többi egybekeveredett. Mindazáltal a samáriai népesség - a betelepedettek és a nagy országromlást túlélők – azt az egyet megtartották, hogy Jeruzsálemet nem fogadták el kultuszi központnak. Ők a Garizim hegyén építettek szent helyet. Emiatt aztán roppant elidegenedés következett be, ebből pedig incidensek, évszázados sérelmek, etnikai és vallási feszültségek támadtak, olyan súlyosak, hogy egy is elég lett volna az ellenségeskedés fenntartásához. János finoman jelzi ezt, amikor így mondja, hogy Jézusnak Samárián kellett keresztülmennie. Ez igaz úgy is, hogy aki Galileába akart eljutni, annak ezen a tartományon is keresztül kellett mennie. (Aki Budapestről Bécsbe akar menni, annak nyugat felé kell mennie.) De ez a szó, hogy »kellett« – ez nemcsak kényszerűséget, hanem valamiféle szükségességet is jelent; útban hazafelé arra a területre kellett menni. Valami nyomós oknak kellett még itt fennállnia. Hiszen, idézzük csak fel, mit mondott Jézus a tanítványainak, amikor először kiküldte őket Isten országát hirdetni: a samaritánusok városába ne menjetek be (Mt 10,5).  S ugyanide esik az is, amikor útban Jeruzsálembe szállás kerestek egy samáriai faluban, de miután Jeruzsálembe - a samáriaiak szerint, a hamis kultusz városába - mentek, kiutasították őket. S hogy milyen mély volt az ellenségeskedés, kiderül a két Zebedeus-fiú szavából: »Uram, akarod-é, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből, és eméssze meg ezeket, mint Illés is cselekedett?« (Lk 9,53-54) 700 éve várjuk, hogy ez megtörténjen, ahogyan egykor itt a környéken Illés tüzet hozott a Baál papjaira. Hadd pusztuljanak! Mit keresnek itt ezek a gyütt-mentek?! Testvérek, ne sértődjön meg senki, de szinte olyan ez, mint amikor az Áprád-házi királyok betelepítették a kunokat Magyarországra, és éltek itt a kunok úgy, ahogy éltek. Én még ismertem egy lelkipásztort, aki elmondta kunul a Mi Atyánkot, ám hozzátette, hogy a kunok mind pogányok voltak, és csak azért lettek reformátusok a reformáció idején, mert azt hitték, hogy ez azt jelenti, hogy többet nem kell templomba járni.
Át kellett menni Samárián. A fizikai szükség, az éhség és a szomjúság miatt nem vonulhattak át egyvégtében, hanem Sikár városánál, a Jákob forrásánál megálltak, és a tanítványok bementek a városba valami élelmiszert vásárolni. Itt és ekkor találkozott Jézus ezzel az asszonnyal, aki szerencsétlen sorsú, mert öt férje volt már, és a hatodik sem igazán a férje (amint Jézus szavaiból majd kiderül). Ez az asszony délidőben megy ki vízért, amikor mindenki sziesztázik. Augustinus szép magyarázata szerint ez azt jelenti, hogy lopva ment ki vízért, mert az övéi is rendre megszégyenítették a zűrzavaros élete miatt. És éppen, amikor az övéit is elkerülné, találkozik valakivel, akit hivatalból is kerülnie kellene. De az egyszerű életszükség erősebb a konvencióknál, a szomjúság kikényszeríti a találkozást és beszélgetést Jézus és a samáriai asszony. Jön az asszony vizet meríteni a kútból, és Jézus odaszól neki: asszony, adj innom. Ebből indul ez a beszélgetés. Az asszony viszont kérdésében minden benne van, amit az előbb elmondtam. Azt mondja Jézusnak: hogy kérhetsz te inni zsidó létedre én tőlem, aki samáriai asszony vagyok?! Hiszen zsidók nem barátkoznak a samáriaiakkal. És mindent, amit elmondtam, ebbe benne van.  A zsidók nem barátkoznak a samáriaiakkal, és a samáriaiak nem barátkoznak a zsidókkal! A szentek nem barátkoznak a bűnösökkel, és megfordítva: a bűnösök nem barátkoznak a szentekkel. Ki szent? És kinek van igaza? Ki él helyesen? Lám, máris a viták és viszonyítások világában vagyunk. És ezt, valljuk be, ismerjük jól. A reformátusok nem barátkoznak a katolikusokkal. Tizenhat évesen voltam, amikor először be mertem menni egy katolikus templomba, mert gyerekkoromban Bogárdon az öreg besenyők azt mondogatták. Pistikém, vigyázz ám, mert, ha bemész a katolikus templomba, megfog a pufi plébános, és pörköltet csinál belőled! De félre a tréfával! Hány dráma, tragédia, nyomorúság, baj, feszültség gyökerezik bele ebbe az egy szóba: nem barátkoznak. Nincs familiaritás, nincsen megszólítás, még segítséget kérni sincsen jog. Valljuk csak be jól ismerjük ezt, és nemcsak érzések szintjén. Amikor tömegközlekedési eszközön megyünk, és mellénk ül, akit sosem engednénk be az otthonunkba. Vagy elmegyünk nyaralni, kibéreltük egy hotelszobát, de velünk szemben a folyosón olyanokkal laknak, akikkel mi egy percig sem szeretnénk egy folyosón lenni, nemhogy egy hétig!  S netán velük kell majd egy asztalhoz ülni!? És köszönni is kell nekik.  Hiszen mi még magunkkal sem szoktunk barátkozgatni! Mi ez? Mit akar Jézus? Hamar kiderül, hogy nem ő kér vizet, nem neki kell vizet adni, Ő ad majd vizet. Mégpedig élő vizet. És ebbe bele van rejtve a Jézussal való életünknek az egész nagy titka.
Az asszony azt mondja: a zsidók nem barátkoznak a samáriaiakkal. Persze, a beszélgetésből kiderül, hogy ez fordítva is így van. És itt nagy mélységek nyílnak meg. Azt mondja Jézus a helyes és igaz élet mértékéről: éhes voltam és ennem adtatok, szomjas voltam, és innom adtatok. Mire az igazak így felelnek: mikor láttuk volna Uram, hogy éheztél? Mikor láttuk volna, hogy szomjaztál? Jézus felelete: ha egy a legkisebbek közül éhes volt, és enni adtál neki, és ha egy a legkisebbek közül szomjas volt, és inni adtál neki - velem tetted. Megrendítő szavak ezek, el szoktuk hessegetni a szívünkből; sőt, mivel tudjuk, hogy nagyobb erővel érkezik, folyton nyitva hagyunk magunkban egy vész-kijáratot, hogy elmenekülhessünk előle. Nyugtalanság tart fogva, hogy mikor jön hozzánk Jézus inkognitóban? Mikor leplezi le a jóra való restségünket? És hogy csináljuk ezt jól, hogy ne azt kelljen az ítéletkor hallanunk, hogy éhes voltam, és nem adtatok enni, szomjas voltam, és nem adtatok inni? Talán mindenkit etessünk meg, itassunk meg? Nyissunk önköltségen egy csobogó kutat itt a templom előtt, hogy aki erre jön, azt mind ihasson? Nyissunk pékséget, és osztogassunk kenyeret? Emlékszem, volt egy kedves hívő testvérünk, Isten nyugosztalja, aki hosszú éveken keresztül reggelenként (szinte minden reggel) a templomkapu kilincsére akasztott egy zacskó zsömlét. Sokáig nem tudtam, ki az. Egyszer aztán jó korán kelve észrevettem. Ő meg úgy érezte, hogy lebukott.  Mert Jézus azt is parancsolja, hogy ha jót teszel, ne tudja a jobb kezed, mit tesz a bal! Hogy csináljuk hát ezt? Megvallom, nem tudok jó tanácsot adni. Nem vagyok társadalmi igazságossági menedzser, legkevésbé társadalmi igazságossági harcos, akiknek mindig van ötlete. Például, a legnagyobb ötletük, hogy vegyük el másoktól a pénzt, és osszuk szét a szegényeknek. Megjegyzem: a más pénzén én is tudnék jóságos lenni. Nem adok efféle tanácsot egyáltalán. Csak azt akarom megjegyezni, hogy ha engedünk ennek a jézusi szónak – adj innom! –, a nyomban következő bensőséges és bizalmas beszélgetésből az derül ki, hogy Ő akar inni adni. Azt mondja a samáriai asszony: zsidó létedre tőlem kérsz inni, aki samáriai vagyok? Jézus azt mondja neki: asszony, ha ismernéd az Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki az, aki ezt mondja neked, hogy adj innom, te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet. Mindig ez a kérdés. Minden körülmény, minden viszony, minden helyzet, minden lappangó vagy nyílt konfliktus, minden társadalmi elrendezés közepette is ez a kérdés, hogy ki az, aki az életemről, a sorsomról beszélgetésbe bonyolódik velem? Ki az, aki bevon az életem sorsdöntő kérdéseibe? Ki ő?
És nyomban látjuk is, hogyan vezeti el Jézus ezt az asszonyt a szomjoltó víztől az élő vízhez, vagyis önmagához, hogyan jut el a mulandóból az örökkévalóhoz, és tanítja meg a vízre folyton megszomjazót az életre szomjúhozni. Jézus nem víz-adónak jött, hanem szomj-oltónak. Ez a szomjas asszony itt örömre, szeretetre, nyugodtan kimondhatjuk: szerelemre szomjazott, arra ti., hogy valaki szeresse, hogy rendben legyen az élete. S ahogy Krisztus feltárja előtte a saját lét-szomjúságát, az asszony ugyanazt mondja ki, amit éppen Keresztelő János példálózásában hallottunk, és szinte ugyanabban a fokozásban.  Előbb azt mondja Jézusnak: te vagy a próféta, mert leleplezted az életemet. Te vagy a próféta, hiszen tudod, hogy ki vagyok. De a végén azt mondja: te vagy a Krisztus.  Aztán hazaszalad, be a városba, és elkezdi mondani az embereknek: találkoztam valakivel, gyertek ki, nézzétek meg, nem ő a Krisztus? Megtaláltam a Krisztust, aki ezen a különös, titokzatos módon, álruhában vizet kért, holott Ő akar vizet adni.  Megtaláltam azt, akiről úgy tartjuk, hogy rá lehet dönteni mindent bajt, és panaszt, és ő meghallgatja! Gyökössy Endre mondta egyszer, hogy az igazi lelki gondozó olyan, mint a szemeteskuka. Őtőle önmagáról csak annyit hallunk, hogy csapódik a kuka-fedél. Amúgy jön-megy mindenki és beledobál mindent. Ekkor nekem az jutott eszembe – ne botránkozzatok meg –, hogy hiszen sokszor én efféle szemeteskukának használom az Istent. Odaborítok mindent. Van, aki becsomagolja, van, aki egy zacskóba viszi egyben. Mert nincsen szelektív hulladék-gyűjtés, hogy Istennek, úgymond, a sárga kukába tesszük a műanyag bűnt, kékbe a fém bűnt, fehérbe a papír bűnt, lilába a romlandót. Hiszen mondja is Jézus: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, megterheltettetek, megnyugosztalak titeket. De mit jelent ez a megnyugtatás: azt, hogy adni akar. Ő akar adni. Persze, ez csak egy boldogító cserével tud végbe menni, ezért mondja a samáriai asszonynak: ha ismernéd az Isten ajándékát, a Szentlelket! A Szentlélek végezi bennünk ezt a boldogító cserét, hogy a testnek, a fizikumnak, a kultúrának, a civilizációnak, az ember-voltunknak, az egzisztenciánknak a szomjúsága mögött észre vegyük az igazi szomjúságot, az Isten-szomjúságot. Mert, ahogy a zsoltár mondja: Őbenne vannak minden forrásaink. Így énekel a templomban a zsoltáros. Vagyis kimondja, hogy az, ami igazán oltja a szomjúságot, az, ami igazán megelégít, ez van Jézusban elrejtve. Ahogy majd maga Jézus mondja a templomban: aki én belőlem iszik, az soha többet meg nem szomjazik. Ez az, ami nyugvópontra viszi az életünket. Ez az Ő ajándéka.  És hogy ezt megkaphassuk, ahhoz egy cserének kell végbe menni. Úgy, ahogyan ebben az asszonyban végbement a csere: asszony, ha ismernéd az Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki kéri tőled, hogy adj innom, te kértél volna tőle! És ő kért!  Ne várjatok hát, testvérek, kérjétek az élő vizet! Amikor Kálvin azt a kérdést feszegeti, hogy miért kell imádkoznunk, sokunk kérdését vizsgálja. Hiszen tudja az Isten, mire van szükségem. Isten mindent tud, minden rezdülésemet látja, még a hajam szála is számon van tartva Őnála. Miért kell hát imádkozni? Kálvin nagyon egyszerűen így felel: nem azért ad Isten, mert kinyújtod a kezed. Nem azt jutalmazza meg Isten, hogy kinyújtod a kezed, mert a pogányok hosszabbra tudják kinyújtani. Nem azért ad Isten, mert kimondod a kérést. A pogányok szebben tudnak kérni. Szinte lerimánkodják az Úristent a menyországból. Azért imádkozz, hogy az Isten bele tudja tenni, amit már elkészített neked. Nem azért kapod, mert imádkozol, hanem azért imádkozol, hogy képes légy elfogadni. Kérjed, mert el van készítve.
Itt vagyunk egy samáriai város szélén, a Jákób kútjánál. Úgy tűnik, nincs tanúja ennek a beszélgetésnek. Pedig van. Mert nem mondtam végig a sort, hogy Jézus kikkel folytatott négyszemközti beszélgetést. Beszélt Natanaellel, Máriával, Nikodémussal, Mária Magdalénával, Péterrel, s ha úgy tetszik, mindenkivel. De leginkább a mennyei Atyával! És leginkább ott a Gecsemáné kertjében, amikor azt mondta: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem a keserű pohár.  Négyszemközt beszélgetett az Atyával. Imádkozott. És kért. És küzdött. És kiitta a keserű poharat,, hogy aztán teljesen szabadon és igazán kínálhassa nekünk élő víz poharát. Kérjétek és fogadjátok el tőle az élő vizet, hiszen Ő a felkent, Ő a Szabadító, Ő az élő vizeknek forrása, ő a Messiás, Ő a Krisztus.
Ámen