Bogárdi Szabó István Dr.

Amikor ideérkeztem, megkérdeztem a lelkipásztort és a gondnok urat, hogy mennyibe került ez az építkezés. Aztán a második kérdésem az volt, amit egy rendes püspöknek szintén fel kell tenni: van-e adósság? Azt mondták, hogy nincs. Azért idézem fel ezt az apró mozzanatot, mert ezeknek a kérdéseknek van bennem egy hosszabb előzménye. Évtizedekkel ezelőtt az USA-ban egy gyülekezeti közösségbe hívtak, és jelezték, hogy nagy eseményre készülnek, mert megszűnt a mortage. Egyszerű magyar emberke lévén,  bementem a könyvtárba, és kilapoztam a szótárban, ugyan mi ez a bűvös szó?  Itt azt jelentette, hogy ez az egyházközség évtizedekig adósságot törlesztett, mert hitelből építették fel a templomukat, de végére értek és az utolsó részletet is kifizették. És éppen azon a vasárnapon volt az az ünnepi aktus, amikor a presbiterek kiálltak az úrasztalához, hoztak, felmutatták az igazolást, hogy nincs többet adósság, és ünnepélyesen elégették az adós-levelet. Roppant boldog volt a gyülekezet, hogy a kötelezettségtől megszabadultak, amit évtizedekig, szinte két nemzedéken keresztül hordoztak. Akinek van adóssága, tudja, miről beszélek. Aki pedig már szabadult adósságtól, letette az utolsó fillért is és szabad lett, az még inkább tudja, miről beszélek.
Pál apostol a Római levél 13. részét  ijesztő szavakkal kezdi. A felsőbb hatalmasságról beszél (polgármesterről, miniszterekről, urakról, hatóságokról), és azt rója ránk, keresztyénekre, hogy legyünk irántuk engedelmesek. És ez az engedelmesség nemcsak azt jelenti (amit gondolnánk talán), hogy előre engedjük őket az ajtóban, vagy ha valami törvényt hoznak, azt ímmel-ámmal megtartjuk, vagyis jó és tisztes állampolgárként élünk, de közben azért a mennyei haza után vágyakozunk, – hanem ilyeneket mond az apostol: az adót, a vámot adjátok meg, és köteles tisztelettel  tartozunk annak akié, a tiszteletet, és engedelmességgel annak, aki  elvárhatja tőlünk az engedelmességet. Úgy tűnik, ezek alapján, hogy Pál apostol holmi kispolgár. Ilyeneket, mondhatná valaki, egy forradalmi keresztyén nem mond. Szó sincs itt arról, hogy Jézus nevében felforgatjuk a világot; itt még annak a keménynyakúságnak sincs nyoma, amit mi reformátusok gyakorlunk szívesen. Igen, nekünk ez a művészetünk: nemet mondani, mindig nemet mondani, lázadni: nego ergo sum – nemet mondok, tehát vagyok!
A neház szavakat azonban folytatja az apostol, és itt jön a titok.  És ma erről a titokról szeretnék szólni: De előbb hadd idézzek egy másik jelenetet, ami ideérkeztemkor történt. A gondok úr is kérdezett tőlem: láttam-e már a templomot? Mondtam, hogy láttam. És tényleg, mindent láttam? - kérdezte. Mondtam: a lényeget láttam mert  egyszer eljöttem megnézni az építkezést, éppen akkor, amikor a karzat magasságában hajlították a nagy vasakat, és drótozták össze a tartóelemeket. Akkor a lelkipásztor és a gondok úr kipróbálták, tudok-e még létrát járni. Felmentünk a magasba, s ott már emelkedtek a falak is. És láttam azokat az elemeket, amelyeket már nem látunk, mert a gyönyörűen kivakolt, kifestett falak, a burkolatok eltakarják. De akkor láttam azt, ami ezt az egész épületet összetartja. Láttam azt, ami  lényegében véve az épület. Nos, Pál apostol most megmutatja nekünk, hogy miért mondja ezt az, úgymond, kispolgári szót, hogy adjátok meg az adót!? Igen, az összes adót és az összes vámot. Miért mondja ezt az apostol? Mert el akar juttatni bennünket a lényegig. Ez pedig ebben áll: senkinek semmivel ne tartozzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek! Minden adósságot, minden vámot, minden köteles tiszteletet, mindent, amit ebben a földi életben  meg kell adnunk, meg kell tennünk, meg kell cselekednünk, add meg, tedd meg! – hogy szabad légy.  Azt a példát is felidézhetjük az evangéliumból, amikor a templomi adószedők odaléptek Péterhez, és  azt mondták: hogy van az, hogy a te mestered nem fizeti be a templomi adót? (Máté evagéliuma 17,24) A régi Izraelben minden tisztességes izraelita adót fizetett a templom fenntartására, mondjuk, ez volt az egyházfenntartói járulék. Ekkor Jézus, miután Péter beszámolt neki erről, megkérdezte Pétert: amikor egy országot elfoglal valamely birodalom, vajon kiktől szedik az adót? A meghódítottaktól vagy a a birodalom polgáraitól? Péter tudja a kézenfekvő választ. Azoktól, akiket meghódítottak, az alávettek fizetnek. Tehát a fiak szabadok – vonja le a következtetést Jézust. Igen! No, akkor menj, vesd ki a horgot, fogsz egy halat, találsz a gyomrában két státert, fizesd be templomadóként! Mert a fiak szabadok. Add meg, hogy szabad legyél. Ne legyen rajtad semmiféle teher, sem adó, sem vám, sem tisztelet, sem engedelmesség, – legyél szabad! Lehet ezt így értelmezni. Igen, pontosan erre visz bennünket Jézus szava is. Szabadnak lenni jó, keresztyénnek lenni jó.
De olvassuk pontosan végig azt, amit az apostol mond. Senkinek semmivel ne tartozzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek! Vagyis tegyél le minden adósságot, tegyél le minden kötelmet, szabadulj fel, mégpedig olyan módon, hogy nem elszöksz, hanem úgy, hogy megfizeted, megadod, teljesíted. És ne  azért tedd, hogy szabad légy csak úgy bármire, hanem azért, hogy szabad légy arra, hogy a legnagyobb adósságot tudjad teljesíteni. Ez a keresztyénség titka, ez a keresztyénség lényege. Legyen ennek a gyülekezetnek is ez a titka és ez a lényege.
Mit jelent ez?  Ahogy olvassuk tovább a Római levelet, látjuk, ilyeneket mond az apostol: fogadjátok be a gyengéket! Ezt jelenti a nagy adósságot törleszteni. Fogadjátok be a gyengéket, mert  mi erősek tartozunk azzal, hogy a gyengék erőtelenségét hordozzuk (Rm 14). És sorolhatnánk még tovább a Római levél végéről, mit jelent egyetlen eggyel adósnak lenni. Egyetlen eggyel  – de nem az adóhatóságnak, nem a királyoknak, nem a nagyoknak, nem a vámosnak adjuk meg, hanem annak, Aki megteremtett bennünket. A pulpituson látjuk itt is a Jézus Krisztust kifejező jeleket: Ő az, Aki megtanít bennünket erre a nagy-nagy adósságra. Nem arra, hogy adósok maradjunk, hanem arra, hogy milyen módon lehet ezt az adósságot letörleszteni.
Amikor a budapesti Teológián elkezdtem a kátét tanítani, oda óra után odajöttek hozzám a diákok, hogy micsoda zavaros, középkori  szöveg ez, amit a Káté elején olvasunk, hogy emberi nyomorúságunk abban volna, hogy adósok vagyunk az Istennek?! Dehát, feleltem, Isten arra teremtett minket, hogy megtartsuk a szeretet nagy parancsolatát. Szeresd az Urat és szeresd felebarátodat, mint magadat. Ezt nem tudjuk megtenni. Valakinek törleszteni kell, valakinek eleget kell tenni, valakinek ki kell fizetni ezt az adósságot. Jézus Krisztus az, Aki odaállt a helyünkre, és eleget tett, fizetett. Fizetett azért, hogy szabad legyél! Fizetett azért, hogy szabad legyél, hogy elkezdj szeretni. És ne mondd azt, hogy: nem tudok szeretni, mert  meg kell fizetnem az adót. Ne mondd, hogy nem tudok szeretni, mert jönnek a vámosok és viszik  a vámot. Ne mond, hogy nem tudok szeretni, mert úgy alakult ez a magyar világ, hogy itt annyira tisztelni kell már a nagyokat, meg a hatalmasokat, meg a törvényhozókat, annyi sokat kell nekik hajbókolni, hogy már nem jut idő a szeretetre. Ne mondd, hogy nem tudok szeretni, mert engedelmeskedni kell. És sorolhatnám még az ürügyeinket. Ezer van belőlük, tornyot tudunk belőlük építeni. De csak csutkavár az a torony, a kifogások hamis építménye! Gyerekkoromban  gyakran ültünk a konyhában, ahol kukorica-csutkával fűtöttük a sparheltet, és mi gyerekek raktuk egymásra a csutkát, micsoda statika volt az már,  13-ig fel tudtam rakni, aztán jött a nagymama, megfogott egyet, tűzre vetette, és odalett a csutka-vár. Ilyenek a mi ürügyeink. De ha Krisztus felszabadított, megszabadított, ha felmentett minden bűn-adósság alól, akkor végképpen nem tudod magadat a szeretet törvénye alól felmenteni! És nem is akarhatod! Ez a keresztyénség nagy titka. Teljesen szabad vagy. Nincsen adósságod. Csak egy adósságod van:  amit itt, az apostol mond, hogy egymást szeressétek!
Ez a szép  épület, láttam, jól egybe van kötve.  És az a nagy titok, amiről most szóltam, ez a mi életünknek  a legmélye, a keresztyén életünknek az alapja. Ez a szép épület szilárd alapokon áll. A kérdés, hogy a mi életünk szilárd alapokon áll-e? Össze van-e kötve, meg van-e vasalva, be van-e kötve minden íze, eleme arra az egyetlenegy, nagy ügyre, amit oly sokszor félretolunk az ürügyeinkkel. Mert csak egy  ügy van, amit Németh László szavával: üdvösség-ügynek nevezünk. Mit keresnek ezzel szemben az ürügyek? Milyen szépen tanácsolja Pál apostol a római keresztyéneket abban a zűrzavaros világban, ami régen Róma volt. De mit beszélek én Rómáról? Róma most van. És azt mondja az apostol a rómaiaknak, és nekünk: tegyétek magatokat teljesen szabaddá, senkinek semmivel ne tartozzatok, csak azzal, hogy szeressétek egymást! Legyen az a közösség gyengéket befogadó közösségg! Legyen ez a közösség az erőtelenek terheit hordozó közösség! Legyen ez a közösség azzá a közösséggé, ahol  élő szívvel, szent élettel éljük meg azt, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusunk megfizetett helyettünk és érettünk mindent, hogy mi az Ő Szentlelke áldásában, bepecsételő ajándékainak erejében tudjuk teljesíteni az egyetlenegy és örök adósságot, a legszebbet, a megunhatatlant, a sosem terhest, a boldogítót, az üdvösségre vezetőt! Egymást szeressétek!
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Párhete még nagyon elmélyedtünk a prófétákban és ahogy mondtam itt a neveket a Hóseásokat, Zakariásokat, Mikeásokat és a többieket, meg az évszámokat, azt mondta nekem valaki, némi humorral, hogy mikor fogok megkegyelmezni és nem ilyen terhes történelmi leckéket tartani, mint volt ez itt húsvét előtt? Egyszerűen szólva, mikor fogok a kegyelemről prédikálni? Nos, eljött az ideje, hiszen a Biblia-olvasó kalauzban most a Római levél van előttünk, ezt fogjuk a ránk következő hetekben olvasni. Ez a levél pedig a kegyelem levele. Az igaz ember hitből él, kegyelemből tartattatok meg hit által, nem tőletek van, hanem az Isten ajándéka ez - ez ennek a levélnek a nagy üzenete. Itt az Isten kegyelme áll a középpontban. Bár inkább azt kell mondanom, hogy a levél nem is a kegyelmet állítja a középpontba, hanem a kegyelem az a viszonyító pont, amely révén egyáltalán látható az Istennel való kapcsolatunk, hogy például, közeledünk-e Istenhez vagy távolodunk Tőle? Élünk-e az Isten nekünk adott drága ajándékaival vagy elfecséreljük őket? Boldogság felé tart-e az életünk vagy tengődünk így tovább tehetetlenül és kétségbe esetten? És ehhez éppen a Római levél ad számunkra hasznos eszközt.
Néhány éve felújítás volt a gyülekezetben. Jöttek a mérnökök felmérni a terepet. Na, mondom, elő a zollstockkal, a hosszú mérővel, a szalaggal, még a végére rá is kell lépni, hogy ne mozduljon el. Ezek a hagyományos mérési eszközök. A mérnök azonban elővett egy kütyüt, megnyomta, szemben a falon pedig megjelent egy piros lézer-pont, a mérnök megnézte a műszert, felírta a távolságot. De aztán egy tapodtat sem mozdult, hanem a másik sarokba irányította, majd föl, le, körbe.  És amit régen a mérnökök fáradtságos munkával, hosszú lépéseket megtéve, többször mérve végeztek el, azt ő egy helyből simán megtette. Hát ez egy csoda műszer! Meg is mutatta, ha egy másik gombot nyomott meg, még a helység hőmérsékletét is meg lehetett mérni, egy másikkal meg a páratartalmát is. A működési elve az, hogy kibocsát egy digitális jelet vagy lézer sugarat, amely visszaérkezik a műszerhez, és a megtett távolságot írja fel. Valami ilyesmi a Római levél és a benne elhangzott üzenet. Istentől jön felénk egy szó, egy üzenet, egy ígéret, az evangélium és érkezik vissza Istenhez; ahogy Ézsaiás próféta mondja: az elbocsátott Ige nem tér vissza Hozzá üresen, hanem megcselekszi azt, amiért Isten elküldte. Mi pedig ennek az oda-vissza mozgásnak, az Igének, az ígéretnek oda-vissza való történetében értjük meg önmagunkat is. Hol vagyunk, hol állunk, mi az Istennel való viszonyunk, mik az élet legfontosabb és döntő kérdései? Egyáltalán foglalkozunk-e ezekkel a kérdésekkel vagy csak bíbelődünk valamivel? Nos hát, nézzük meg.
Isten tartja kezében a dolgok rendjét, felőle vagy Hozzá képest tudjuk megmondani, hogy közeledünk Hozzá vagy távolodunk Tőle. Minden más, ami Isten igéjén kívül van, lehet fontos, hasznos, és sokszor szükséges, de csak kalkuláció. Maradjunk az előbbi példánál; hozzáértők becsléssel meg tudják mondani, hogy innen a szószéktől a templom hátsó faláig hány méter a távolság. De ha nem pontos a mérés, megengedem, véletlenül el lehet találni a távot, de mégis csak becsléssel. Aztán, vannak sejtelmeink Istennel kapcsolatban is, bizony, sok-sok sejtelmünk van. Nemrégiben azt mondta egy tudós, hogy szerinte a 21. század vallásos nyelve a költészet lesz. Mondtam magamban: ezek szerint még egy verset sem olvasott se Ady Endrétől, se Tompa Mihálytól, se Arany Jánostól, se Byrontól, se Dante-től, ha ezt gondolja, mert a költészetben mindig ott volt és lesz az Isten-sejtés, mindig ott van a megérzés, és ennek mindig hangot is ad a költő. Meghatározó módon vagy kevésbé. Aztán, a lélek alján zajló tektonikus mozgások is a kifejezhetik, hogy milyen kapcsolatban vagyunk Istennel. Erről a mélylélektan tud sokat mondani, de csak kalkulusok, megsejtések, csak megérzések módján. Hogy pontosan hogyan áll a dolog, azt Isten igéje mondja meg, mert tárul fel az isteni nézőpont, és ez az isteni nézőpont az, amit olyan tömören, ugyanakkor sokrétű módon fogalmaz meg Pál apostol is a Római levélben. Ez pedig mindenre kihat. És ha már a kegyelemnél tartunk, csak egyetlen példát hadd hozzak fel. Nemrégiben olvastam egy pszichológus könyvét. (Ez nagy szó tőlem, egy pszichológus könyvét!) Itt egy érdekes levezetést olvastam. A tudós azon töri a fejét, hogy mitől van az – amit mindannyian tapasztalunk –, hogy amikor elmegyünk a doktorhoz valami betegséggel, ő felírja a receptet, például, két hetes antibiotikum-kúrát, vagy láz esetén lázcsillapítót, és két zacskó vitamint, mi két napig szedjük a gyógyszereket, aztán láz múltán, ott maradnak a polcon. Ebben talán nem Magyarország az éllovas, de azt hiszem, az élmezőnybe tartozunk az el nem fogyasztott gyógyszerek tekintetében. Miért nem tartjuk be azt, amit az orvos a javunkra előír? Ugyanakkor – ez pedig egy másik, de idetartozó tapasztalat –, ha valakinek kiscicája, kiskutyája, valami háziállata beteg lesz és elviszi az állatorvoshoz, aki előírja a kúrát, az a pici jószág olyan dédelgetést, olyan figyelmet, olyan törődést kap, hogy csak ámulunk?! Hogy van az, hogy az autónkat hússzor lemossuk, a kiscicának bekötöztetjük a megsebzett lábát, a kiskutyánknak bevarratjuk a beszakadt fülét, beletesszük a tápba a vitamint, egyszóval, minden mással törődünk, csak magunkkal nem? Miért nem csináljuk végig a kúrát? Persze, az orvos kiabál velünk, a pszichológus meg az orvossal kiabál, hiszen az orvosnak kellett volna meggyőznie minket, hogy a javunkra van a gyógyszer, és vegyük be.
Ez a pszichológus erre az egyszerű tényre azt a feleletet adja, hogy ennek az oka abban rejlik, hogy az ember önmagáról, pontosan, igen,  ki-ki önmagáról tudja a legjobban azt, amiről Pál apostol itt, a Római levél elején beszél. Mit mond? Nincsen igaz ember, nincsen senki, aki igazán cselekedne, mindannyian elhanyatlottak Istentől, minden ember vétkesek lett Ádámban - és ez mi magunk tudjuk a legjobban önmagunkról. Hozzáteszem egy megfigyelésemet is. Régi prédikációkat olvasok mostanában, 17., 18. századi jeremiádokat. Jaj, testvérek, ha én belekezdenék úgy prédikálni, ahogy a régiek, nyomban felmondana nekem a Budahegyvidéki gyülekezet, legalábbis mindenki azonnal megsértődne: hogy jövök én ahhoz, hogy mindenféle bűnöket ráolvassak az igahallgatókra?! És miért nem prédikálok valami jót, valami békességest, valami szépet, valami lélekemelőt? Hát azért járunk templomba, mondják a hívők, hogy megnyugodjak. (Én is azért járok templomba!) De lám, ezek a 17., 18. századiak korbácsolták, ütötték, vágták az embereket! Hát ez ma már nem megy! Ugyanakkor, ahogy mai módra mondjuk a kedves beszédeket, vigasztalgatunk, élettanácsokat adunk, aközben ma az ember egyre mélyebbre zuhan az önbüntetésbe. A mi 21. századi civilizációnkban, különösen a nyugati és keresztyén civilizációban egyre mélyebb és áthatóbb az öngyűlölet. Egészen megdöbbentő jeleit látjuk ennek törvényhozásban, politikusok döntéseiben, gazdasági intézkedésekben, önmagunkhoz való viszonyunkban. Miért? Mert bevallva, bevallatlanul tudjuk mi jól magunkról, hogy Isten nélkül elveszettek vagyunk és jár a büntetés. Nos, ezt nagyon sokszor úgy oldjuk meg, hogy fölírja az orvos azt, ami javunkra van, de mi nem szedjük a gyógyszert. Látszatra ez blazírt vagánykodás, vagy hanyagság. De nem az, hanem rejtett önbüntetés.  Ez esetben hiszek a pszichológusoknak. Aki nem ismeri a kegyelmet, az csak ítéletet tud mondani önmagáról, és persze, másról is; aki nem ismeri a kegyelmet, az csak ítéletet tud mondani.  A törvény haragot nemz – mondja Pál apostol. A kegyelem nem a törvényből való, a törvénynek más a dolga, a törvénynek az a dolga, hogy megtartson bennünket az úton, a törvénynek az a dolga, ami az autósztrádán az útjelző tábláké, a törvénynek az a dolga, ami egy eszközökhöz adott használati utasításé. Nem a törvényből van a kegyelem, sőt, mondja az apostol, a kegyelem megelőzi a törvényt, előbb van kegyelem, mint törvény.
Sokféle dimenziója van ennek. A felolvasott szakaszban az apostol az ígéret felől közelíti meg.  Jelzem, hogy a Római levél olvasása más bejáratokat is fogunk még látni. Most az ígéret és a hit felől közelíti meg a kegyelmet. Egyszerűen így lehet összefoglalni az apostol fejtegetéseit: kegyelem esett Ábrahámon. Ábrahámnak már nem lehetett gyermeke, idős ember volt, és a felesége, Sára is idős asszony volt, már nem volt foganó-képes (így mondja szép nyelven a Biblia: bezáratott már a méhe). És ez a vénember és vénasszony, akik az akkori világ legelegánsabb városában, Ur városában éltek, hogy békében, biztonságban, vagyonban elmorzsolgassák még a hátralevő napjaikat, amikor Ábrahám elhívást és ígéretet kapott: hagyd ott a városodat, indulj el és mutatok neked egy földet, amely tiéd lesz és az utódaidé. Utódaié? És utódaid száma annyi lesz, mint a tengerparton a homok és az égen a csillagok, megáldalak és áldás leszel, és az utódaid is áldás lesznek és ők fogják hordozni az Isten áldását. És ebből a gyökérből fog majd felsarjadni maga a megváltó, a Messiás. Íme, egy ígéret és ez az ígéret kegyelmi ígéret, hiszen azt ígéri Isten Ábrahámnak, hogy ők lesznek a kegyelem örökösei.
Pál apostol mélyen érvel itt. Vajon jutalomból kapta ezt az ígéretet Ábrahám, mert megtartotta a törvényt? De hát még nem volt törvény! Járandósága lett volna ez Ábrahámnak, mert – tegyük föl – vallásosan, Istennek való engedelmességben, szent életet élt és úgy döntött Isten, hogy rendezi a számlát? Imádságok meghallgatása lett volna ez az ígéret, mert olyan buzgón esedezett ez a házaspár egy élethosszon keresztül, hogy adassék nekik gyermek? Isten pedig úgy gondolta, na, most már, amikor elhagyták az imádkozást, most már, amikor lemondtak róla, most már jöhet a gyerek? Ismerek egy házaspárt, évekig küszködtek gyerekért. Minden kínon végigmentek, amin végig lehet menni, és amikor elfogadták, hogy nem lehet gyermekük, akkor lett. Ez a történet forogna itt fenn? De hát Sára már vénasszony, bezáratott a méhe, biológiailag teljesen alkalmatlan arra, hogy gyermeke szülessen. Kegyelemből kapta a gyermeket!
Kezdjük sejteni, hogy mi az a kegyelem, amiről most beszélünk. A kegyelem sok esetben azt jelenti, hogy kapunk még egy esély (erről még fogok beszélni), de itt nem erről van szó. A kegyelem sokszor azt jelenti, hogy ami után roppantul áhítoztunk, és ott is volt az esélyeink között, azt végre megkaptuk. Rossz példát fogok mondani. Egyszer egy ismerősöm azt mondta: Tiszteletes Úr, nyertem egy hármast a lottón, kegyelem történt. Mondom neki – az biztosan nem, mert nem ez a kegyelem. A bekövetkezhető esélyek egyike, a valószínűség, bármily kicsiny is legyen nem az a kegyelem, amiről Pál apostol itt beszél. Ő a kegyelem sajátos jellegéről, a gyökerességről beszél. Ez a kegyelem, amit Ábrahám kapott, ami Ábrahámmal megesett, ez ugyanolyan, mint a világ teremtése – ez csoda. Tudom, meg is hagyom, lehet ezzel szemben úgy érvelni, hogy igen-igen, de amikor Mózesék és a próféták nekiültek megírni a Bibliát, akkor már évszázados volt ez az ábrahámi örökség,  és nyilván így tekintettek vissza rá, mint valami csodára,  mindössze visszakövetkeztettek rá, hiszen úgy őrizgették ezt az Ábrahám-történetet, mint valami felfoghatatlant, aztán úgy komponálták meg, mintha egy ugyanolyan csoda lenne, mint a világ megteremtése. Ám én ehhez az okoskodáshoz hozzátoldom, hogy na igen, de éppenséggel a világot is így nézzük. Abból, ami itt van és körül vesz bennünket, abból visszakövetkeztetünk, hogy mindez úgy magától nem állhatott elő, hanem volt valaki, aki kimondta a Big Bang-et, mert azt valakinek ki kellett mondania, hogy: legyen. És lett. De ez csak kitérő. Sokkal inkább azt érezzük, hogy amikor Pál apostol elénk állítja Ábrahámot, az időskorút, a vén embert, és Sárát, az élettörvények szerint már foganásra képtelent, és bemutatja a nekik adott isteni ígéretet, akkor egy kaput nyit ehhez a radikalitáshoz, az Isten radikalitásához, a kegyelemhez.
Mondottam, hogy a kegyelem számunkra azt is jelentheti, hogy folytathatjuk..., hogy kapunk még egy esélyt (ahogy az angolok mondják). Ismerjük és sokszor idézzük ennek megerősítésére az adós szolga példázatát (Máté 18:23), aki megfizethetetlen sok pénzzel tartozik és kap még egy esélyt, hogy éljen, hogy hazamenjen, hogy újra kezdje az életét. Azzal kapta az újabb esélyt, hogy elengedték a tartozását. Igen, ez a kegyelem egyik, fontos dimenziója. De kérdezzük Ábrahám felől:  ő vajon arra kapott esélyt, hogy folytassa? De hát mit folytasson? A meddő életét? Ábrahám az ősi keleti világ gyermeke, és abban a világban, a gyermek volt a bizonyítéka annak, hogy valaki megkapta Isten áldását. Gyermek nélkül élni peremlétet jelentett. Örökös nélkül élni folytonos szorongást, megfosztottságot jelentett, sőt ítéletet is (ahogy azt Jób könyvében olvassuk, Jób 15,34). Hogy énekel a 113. zsoltár, amit felolvastam? Azt mondja, hogy Isten mintegy megalázza magát, alátekint, és felemeli a nyomorultat, a szűkölködőt, a gyengét, a szegényt! Eddig ez tiszta szocialista gondolat! Föl, föl, ti rabjai a földnek! Akik most alul vannak, azok majd trónra ülnek. Igen szépen hangzik. Aztán mond valami mást is a zsoltár. Azt mondja: Isten beülteti a meddőt, mint édesanyát, mint magzatok anyját a szülőházba (Zsolt 113,9). Ezt is tudja Isten, így is tud felemelni!! És ez nem azt jelenti, hogy akkor folytatódik minden úgy, ahogy eddig ment a szomorú gyermektelenségben, a meddő magányban! Ellenkezőleg, éppen nem folytatódik. Ez is a kegyelem.
Gondoljunk ebbe bele. Valóban milyen nagy kegyelem a számunkra, ha kapunk még egy esélyt, ha folytathatjuk! És milyen nagy kegyelem az, ha valamit nem kell folytatnunk, ha nem kell napszám ismételgetni az elveszést, az ürességet, a semmit, hanem Isten átvezet bennünket valami egészen másba. Ezért példálózik ezzel Pál apostol ilyen erősen, hogy tudjuk is, mit kérünk amikor kegyelmet kérünk!  Igen, boldog ember az, akit Isten nem kárhoztat, boldog ember az, akit Isten igaznak nyilvánít, boldog ember az, akinek Isten nem tulajdonítja az a bűnt, hogy elszakadt az élet forrásától! És miért boldog? Mert ne kell folytatnia az önbüntetésnek és az öngyűlöletnek a halálos játékát. Boldogok vagyunk, ha elfogadjuk a kegyelmet, a kegyelmeket, vagy – ahogy János apostol mondja tömören – ha elfogadjuk és megkapjuk a kegyelmet kegyelemért.
És végül az apostol összeköti ezt a kettőt, és azt mondja: ez a kegyelem (a folytatás és újat kezdés kegyelme - vagyis az áldás kegyelme) hit által lett a miénk. És azért hozza ide a hitet, mert egyedül a hit tud azzal a bizalommal válaszolni Isten kegyelmére, amilyen bizodalommal maga Isten adja a kegyelmet. Bennünk a hit a fogadókészség, a képesség, hadd mondjam most így: az alkalmasság a kegyelem elfogadására. Továbbá a hit az az erő, mely biztosítja, hogy ne hulljon ki az életünkről a kegyelem. Mert egyedül a hit tud ajándékként tekinteni az Isten áldásaira, csak a hit tud kegyelemként tekinteni arra, hogy az Isten történetbe bonyolódik velünk, és amit ad, azt nem járandóságként adja. Ahol járandóság van, ott szerződés van – ott nem kell hinni, ott be kell tartani a kontraktust, eleget kell tenni a jognak. Egyedül a hit tud Isten ajándékára kegyelemként tekinteni, és továbbmenőleg, általában is mindarra, amit Istentől kaptunk. És itt már egy újfajta szemlélet kezdődik, erre pedig maga Jézus tanít meg bennünket, amikor a Hegyi beszédben vigasztalást, buzdítást, bátorítást mond, és tudatja velünk is az evangélium szavain keresztül, hogy nézzetek csak körül: minden kegyelemből van! Nézzetek körül: milyen bőséges szeretettel árasztja rátok Isten az Ő áldásait! Nézzetek körül: Isten jobb, mint a legtökéletesebb édesapa, pedig, ha a gyerek kenyeret kér az édesapjától, biztos, hogy nem követ fog kapni! Istennek pedig még ki sem mondod az óhajodat, meg sem születik a gondolat a szívedben, és Ő már tudja, mire van szükséged. Mindarra ajándékként tekinteni, amit Isten ad – ezt csak a hit tudja. Mi több, amikor hit által megtanuljuk, mitöbb kitanuljuk a kegyelmet, akkor magára a hitre is ajándékként fogunk tekinteni. Isten kegyelemből helyreigazítja az életünket, Isten kegyelemből önmaga felé fordít bennünket, Isten kegyelemből kivált bennünket a semmi cselekvéséből, tessék jól érteni: a semmit-tevésből, hogy mindent nekünk ajándékozzon. Isten kegyelemből lehetővé teszi, hogy ne folytassuk azt, amiről úgy gondoljuk, hogy folytatnunk kell, hanem valóban, egészen újat kezdjünk kegyelemből, hit által Jézus Krisztus evangéliumának drága erejében.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Sok oka van annak, hogy igen erősen érzem, és ennek hangot is adok, hogy az Efézusi levélnek ez a része itt, vagyis a levél befejezése, melyben az apostol az Isten fegyverzetének a felvételére buzdít, mindenképpen hozzánk szól, ránk tartozik, dolgunk van vele. Talán legmesszebbről az késztet, hogy ez a mai nap erősen emlékeztet bennünket arra, hogy a gyengék és kicsik milyen könnyen elveszítik a harcot a nagyokkal szemben. Hatvankét esztendeje, ezen a napon, hajnalban megdördültek az orosz ágyúk és eltaposták a magyar szabadságot, - hiába volt a lelkesedés, az igyekezet, a bátorság, az önfeláldozás, a vérünk odaszánása. A nagyok legyőzték a kicsiket. A nagyok legyőzik a kicsiket. A harc és a harcban foglalt kockázat folyton megtanít erre. És tovább is tágíthatjuk a kört, mert mi, magyarok nem sok győzelmet számolhatunk a 20. században. Egy hát múlva lesz 100 éve, hogy Németország is letette a fegyvert, és feltétel nélküli békét kért, és elveszett a nagy világháború nekünk, magyaroknak is, - mind máig tartó, roppant súlyos következményekkel. Abból az elsőből született a második világháború, abból pedig számunkra gyarmati lét következett, és talán még mindig hadisarcot fizetünk.
De ha győztesek lennénk, és a 20. évszázad sikeres évszázad lett volna a magyarok számára, az apostol szavai a harcról, a küzdelemről akkor is eltalálnának a szívünkhöz, hiszen ahogy az intelmeket mondja, bár allegorikusan beszél, hozzáteszi, hogy nekünk, keresztyéneknek nem vér ellen van tusakodásunk. Meghagyom, a hasonlatai, képei, allegóriái távol vannak tőlünk. Mi már legfeljebb történelmi hadijátékon vagy filmen vagy esetleg múzeumban látunk olyan fegyvereket, amelyek Pál apostol korában mindennapos látvány és valóság voltak, ahogyan egy római katona harcra készen, felöltözve kinézett. A fején a sisak, rajta mellvért és a harci öv, előtte a jól ismert római pajzsa, lábán katonai csizma (amit itt most sarunak fordítunk), és kezében a kard. Hogy mi egyéb volt még egy római katona keze ügyében, azt most nem érdekes, mert az apostol egy harcra kész vitézt jelenít meg, róla veszi a hasonlatot, hozzá hasonlít minket, és arra szólít fel, hogy álljunk elő és öltözzük föl ezeket a hadi eszközöket. Nem valami békés, polgári kép ez, és talán messze esik a mi keresztyén pacifizmusunktól, - lám milyen sajátos: az apostol fegyvernek nevezi a békesség evangéliumának a készségét.
Hogy mire való ez a kép, máris leszögezi és tisztázza, és ebből az elkövetkezendő vasárnapokon egy-egy mozzanatot szeretnék majd kiemelni. Isten egy-egy fegyveréről fogok szólni, magamat is intve, hogy az allegóriát nehogy tovább allegorizáljam, a hasonlatból ne csináljak még több hasonlatot, hanem csak arra a harcra alkalmazzam, amiről az apostol beszél. Milyen harcról beszél? Nem emberi, és a legkevésbé embernek való harcról. Azt mondja, hogy: a mi tusakodásunk nem vér és test ellen van. Már pedig ez a kifejezés -  vér és test -  Pál apostol esetében igen sajátos fordulat. Ezért rögtön az elején le kell szögezni, hogy ez a rész itt nem a jól ismert aszketikus igék közé tartozik! Igen, az emberi indulatok ellen harcolni kell, és másutt az apostol a testről valóban úgy beszél, mint fizikai valóságról, a testünkről-lelkünkről, s benne a vérünkről, úgy, ahogy vagyunk megteremtve. Vagyis a test sokszor azt jelzi, hogy elszakadtunk Istentől, és ellenségeskedünk az Istennel. Azt mondja a Római levélben, hogy a test gondolata halál, mert a test ellenségeskedés az Isten ellen.
Nos, gondolhatnánk, hát akkor itt is erről van szó: győzzük le önmagunkat, öldököljük meg az ó-embert, öltözzük fel az új-embert, bocsátkozzunk bele bátran a keresztyén aszkézis nagy szent küzdelmébe. S ha az igaz is, itt rögtön leszögezi az apostol, hogy végső soron nem vér és test ellen van tusakodásunk. A testen és a véren itt magát az embert érti, a megteremtett, törékeny és bűne miatt halandóság alá rekesztett embert. Amikor a feltámadásról beszél az első Korinthusi levélben, azt mondja, hogy test és vér nem örökölheti az Isten országát, vagyis el kell változnunk, fel kell támadnunk, mert meghalás és feltámadás nélkül nincs az Isten országába bemenet. (1Kor 15,50) Amikor pedig a Zsidókhoz írt levélben Jézus Krisztus bűntörlő áldozatáról beszél, hogy Isten Fia hogyan győzte le halálával a halált, ezt mondja: a gyermek testből és vérből való, úgy fogantatik, és édesanyja méhében növekedik, vér a vérből, csont a csontból. Ezért Krisztus is gyermekké lett, hús-vér emberré lett, hogy halála által megsemmisítse a halál urát, az ördögöt, és megszabadítsa azokat (minket!), akik egész életükben foglyok voltak a halálfélelem miatt. (Zsid 2,14) Más helyen is használja ezt a kifejezést: test és vér, például, a Galata levélben, ahol apostoli elhívásáról szól és elmondja nem tanácskozott testtel és vérrel, hanem egyből elment Jeruzsálembe és bejelentkezett az apostoloknál. (Gal 1) Ez pedig azt jelenti, hogy nem kérdezett meg ezt vagy azt, nem kezdett el fontolkodni. És maga Jézus Krisztus is használja ezt a kifejezést: amikor Péter vallomást tesz és azt mondja neki: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia! -  Jézus azt mondja neki: boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette meg ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. (Máté 16,17)
Így értjük jól az apostol szavát: nem test és vér ellen van tusakodásunk, nem a testet és vért kell legyőzni. És ezért nem embernek való ez a harc, hanem emberfölötti az, amiről itt az apostol beszél. Mert kik ellen folyik itt harc? Fejedelmek, hatalmasságok, világ-urak, gonoszság lelkei ellen, akik a magasságban vannak. Különös kifejezés is használ erre az apostol. Nyugodtan mondhatom görögül, mert belehangzik a fülünkbe a szó mindkét része: kozmo, krátor. A kozmosz szót mindannyian ismerjük, ez a megteremtett és jól berendezett világ, amit Isten megalkotott; a krátosz szót is ismerjük, erőt jelent, vagy azt, hogy valakinek hatalma van valami fölött, kontrollálja, kézben tartja a dolgokat; az a krátosz, aki erős, éppenséggel hadúr, vagy hatalmas. Nos, mondja az apostol, ezek hatalmasságok a magasságban vannak, fölöttünk és ránk támadnak, mert Isten ellensége nem engedi el szívesen a zsákmányt. Péter apostol mondja a kísértőről, az ördögről, hogy mint ragadozó oroszlán szerte jár és figyeli, hogy ki az, akit elragadhat; az istenellenes hatalom nem engedi ki egykönnyen a szájából a zsákmányt, nem engedi csak úgy szabadon az Isten gyermekeit, akik az evangélium és a kegyelem megismerése előtt foglyok voltak a halálfélelem miatt. Foglyok voltunk a halál félelme miatt, de halálával Krisztus legyőzte a halál urát és megszabadított bennünket. Vagyis szabadságharcról van itt szó.
A foglyok nem harcolnak, a foglyok félnek. A foglyok nem állnak ki a csatatérre, mert a foglyok meg vannak bilincselve. Tudja ezt jól az apostol, hiszem börtönből írta ez a levelet, mondván: a szabadság ügyéért viseli a bilincseket. Ezért kéri az efézusiakat, hogy álljanak ki, és álljanak ellen, felöltve az Isten minden fegyverét. A „minden fegyver” görög katonai kifejezés: panoplia görögül, amivel azt akarja jelezni, hogy legyünk teljesen egészen készek a harcra. És elmondja, hogy milyen módon lehetséges ez.
Itt egy ironikus megjegyzést kell tennem, de éppenséggel a dolog komolyságát szeretném vele érzékeltetni. Én nagyon szeretem a «kardozós» filmeket. S mindig csodálkozom, hogy ezekben a történetekben a hősök állandóan harcdíszben járnak. Hiszen tudjuk, hogy régi hadifelszerelés komoly súlyt jelentett.  Ám a királyok, lovagok, katonák csak jönnek-mennek, kezüken a kard, rajtuk a mellvéd, vállukon a pajzs, fejükön a sisak (kivéve a főszereplőket, mert akkor nem értenénk, mit beszélnek és nem látni az arcukat). Lóra föl, lóról le, ide mennek, oda mennek, ugranak, futnak, esznek-isznak, tanácskoznak, de állandóan harci díszben vannak. Mondogatom ilyenkor magamban, hogy milyen jó kis könnyű, festett papírból vannak azok a díszletek. De nyilvánvaló, hogy a filmrendező vagy a történet elmesélője azzal, hogy a szereplőket folyamatosan harci díszbe állítja elénk, éppen azt akarja jelezni, amit az apostol is mond: vigyázat! Így mondja az apostol: öltözzétek fel az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördög minden ravaszságával – minden metódusával – szemben.  A metódus szó itt azt jelenti, hogy minden módon elérem a célomat, vannak módszereim, eszközeim, hogy célba jussak. Ezt lehet ravaszságnak agy éppen cselnek is fordítani; a kifejezést Pál a hadleírásból veszi, ebben a sajátos értelemben. Legyetek hát készek, mondja, mert orvul támad az ellenség. És a lelki harcnak, hiszen itt lelki harcról van szó, éppen ez az egyik lényeges és döntő vonatkozása. És itt is szoktunk többnyire rajtaveszteni. Küzdünk mi testtel, küzdünk mi vérrel, küzdünk mi indulatokkal, küzdünk mi vétkekkel, bűnökkel, sok rosszal, ami ebben a világban van; és a magunk módján ezeket folyton materiazáljuk, megtestesítjük, dologiasítjuk ezeket, vagy a másik emberben látjuk. Mindig a másikkal küzdünk és nem vesszük észre, csak már, amikor késő, hogy leginkább a léleknek, a spiritualitásnak, a transzcendensnek a dimenziójában veszítettünk. Holott olyan sokszor állnak a keresztyének is látszatra jó ügyek mellé. Odaállunk jó ügyek mellé, hiszen mi segítőkészek vagyunk, szeretőszívűek vagyunk, igazságra törekszünk, igazságosak akarunk lenni, és a békességet munkáljuk. Aztán azt vesszük észre, hogy becsaptak bennünket, rászedtek minket, hamis ügyhöz álltunk oda, ideológiákat támogattunk, és csak szép díszlet volt a szöveg. De késő, már magasra emeltük a szent baldachint és oda tartottuk evilági, túlvilági hatalmak fölé, megtapsoltuk őket, viszont a lelki harcot – mert itt lelki harcról van szó – elveszítettük. (De erről majd később fogok részletesen beszélni.)
Ráadásul, az apostol még egy megfontolásra méltó kifejezést használ: nem test és vér ellen van tusakodásunk, és ezzel megint egy szakterminust használ. Platón, amikor Az állam című művében használja ezt a szót, ezt úgy fordítjuk magyarra és úgy is kell fordítani: birkózás, – a régi, klasszikus görög birkózás, ami a kötöttfogást jelenti. Itt nem lehet csak így-úgy küzdeni, hanem úgy kell a másikon fogást találni, úgy kell a másikat meglökni, megtaszítani, úgy kell a vállunkat nekiszorítani, hogy térdre rogyjon. Itt tehát a tusakodás azt célozza, hogy az Isten ellensége térdre rogyasszon minket, hogy lelkileg föladjuk a harcot - és ha ez megvan, vesztettünk. Vagy ha szabálytalanul küzdünk, diszkvalifikálnak bennünket, mert lelki ügyben  nem lelki módon harcoltunk, vagy mert igaz ügyben nem igaz eszközzel harcoltunk, vagy mert az igazságért hazugsággal küzdöttünk, vagy mert a becsületért becstelen eszközöket vetettünk be, vagy mert a jóság érdekében rossz dolgokat is elkövettünk, vagy mert elhittük, hogy a cél szentesíti az eszközt. Nem szentesíti. Ez a tusa, vagy közelharc nem valami nagyívű, stratégiai küzdelem, amelyben látjuk a perspektívákat, az erőviszonyokat, és föl tudjuk mérni a helyzetet, megfelelő pozícióba tudjuk vinni magunkat. Itt ránk rontanak, átkarolnak bennünket és húznak lefelé a földre. Szinte olyan ez, hogy nem is tudom elmondani és artikulálni a lényeget, csak átélem, hogy mély, szellemi küzdelmet kell folytatnom. Még segítséget sem tudok kérni. Ezért olyan erőteljes az apostol intése, ezért mondja az apostol, hogy Isten minden fegyverét öltözzétek föl. Nem úgy van tehát, hogy rajtam van a mellvért (ide lőjetek!), de nincs rajtam sisak. Vagy rajtam van a sisak  (ó, szép taréjos,  elszalad tőle az ellenség!), de nincs kardom. Vagy van egy kis kardom, hadakozom vele, de nincs rajtam hadicsizma, így minden tüskébe, bozótba, sárba, tűzbe belelépek. A teljes öltözetet fel kell venni!  A római katonák fegyverzete, hadi viselete úgy volt megalkotva, hogy minden egyes római katona egymagában egy hadsereggel felért, ezért is volt sokáig rettenetes és legyőzhetetlen a római hadsereg. Minden egyes katonán rajta volt minden, ami szükséges volt ahhoz, hogy helytálljon, ellenálljon, és győzelmet arasson.
Ma kettőről szeretnék szólni, ámbár egyenként is végig lehetne mindent mondani. De, ha jól látom, Pál apostol úgy rendezi ezeket a fegyvereket egymás mellé, hogy párban is vannak. És mindjárt azzal a kettővel kell kezdenem, amelyek talán a legkevésbé látszanak és mégis minden eldöntenek. Azt mondja az apostol: álljatok hát elő, körülövezvén derekatokat igazlelkűséggel és felötözvén az igazságnak mellvasába. Most egyszerűen hadd fordítsam úgy, ahogy a görög szövegben van és majd elmondom, hogy miért találunk furcsa fordításokat itt. Nos, így kellene fordítani: álljatok elő körülövezvén derekatokat az igazsággal és felöltözvén az igazságosságnak mellvasába. Igazság és igazságosság. A revideált Károli fordítás ilyen szépen hozza a számunkra: igazlelkűség; az új fordítás pedig így adja vissza: az igazság szeretete, holott itt egyszerűen csak igazságról van szó, mégpedig a föltáruló valóságról, arról, ahogyan a világ és a valóság elénk tárul. Ha nem kellene tartanunk a nagy német filozófus, Heidegger olykor félrevezető, nehézkes gondolataitól, őt idézném a legszívesebben, aki a filozófiájában rátalált erre a görög szóra: alétheia, – ez az igazság; szó szerint azt jelenti: az, amiről elvették a fátylat. Mégpedig a feledés fátylát. Léthé a feledés fátyla. Amikor feledni akarunk valamit, egyszerűen, magyarosan így mondjuk: spongyát rá! Vagy még inkább: borítsunk rá fátylat. A bajaink, az elveszettségünk, a sértettségünk, a kificamodott világunk, az Istentől való elhanyatlásunk, az egész összegubancolt, bűnös létünk vagy annak az ősemléke, hogy honnét valók vagyunk, és hogy hol van az igaság forrása, ami után folyton szomjazunk, s hogy voltaképpen mi volt az, amibe egykor bele ivott az ember, mert beleihatott, és azóta is arra vágyakozik... Nos, az alétheia az, amikor a feledés fátylát elveszik és fölragyog az igaz valóság. Lehet ezt így is fordítani, hogy igazlelkűség, mert ez a szó valóban utalhat arra, hogy aki belekóstolt az igazságba, az végképp odaszánja magát aki a Krisztus igazságának a követésére. Én vagyok az igazság – mondja Jézus Krisztus,  ez a mindent meghatároz. Vagyis, a képhez igazodva: ha a katona nem csatolta fel az övét, amelyre mindenfajta fegyverét rá tudja akasztani, ha nem övezte föl magát, akkor egy tapodtat sem tehetett kockázat nélkül. Övezd fel magad az igazsággal! Övezd fel magad azzal a csodálatos ténnyel, hogy Jézus Krisztusban teljes mértékben feltárult az isteni valóság. Később majd szól még az apostol az evangéliumnak a titkáról is, ezzel pedig azt fejezi ki, hogy ott van előttünk az igazság, feltárult, ami addig elrejtett volt. S ilyen egyszerű szavakat tudok mondani: van Isten, ez az igazság. Isten teremtett mindent, ez az igazság. Teremtmény vagy, ez az igazság. Istentől függ mindened, egész valód, ez az igazság. Isten szeret, ez az igazság. Isten szeretné, ha nem olyan lennél, amilyenné lettél lázadva ellene, ez az igazság. Isten azt akarja, hogy megbékülj Vele, ez az igazság. Isten ezért elküldte Jézus Krisztust, ez az igazság. Az evangélium beszéde, ez az igazság. Ezzel övezd föl magadat, ez tart meg mindent, ez tart egyenesben, ez ad méltóságot és tartást, és ez tesz képessé arra, hogy ellenállj minden hazugságnak és a gonosznak.
A másik szó: a mellvért (vagy mellvas). Azt mondja az apostol: álljatok elő, körülövezvén derekatokat igazlelkűséggel és beleöltözve az igazságnak a mellvasába. Luther hatására némelyek így fordítják: a megigazulásnak a mellvasába..., vagyis abban a boldog tudatban harcoljatok, hogy  kegyelmes Isten igazságosságot ajándékozott nekünk. Ez nem a föltáruló az igazságnak a világa, nem a feledés leplétől megszabadított kétszer kettő igazsága. Az igazságosság egy másik dimenzió, ez az erkölcsi igazság, az életszentség. Tehát Luther nyomán sokan úgy értik, hogy itt a jusztifikációról, a megigazításról van szó: Isten megigazít engem -  bár bűnös voltam és kész az ítélet, mégis fölment engem, Jézus Krisztusért igazságot tulajdonít be nekem. Kálvin azonban itt inkább Aquinói Tamással ért egyet és azt mondja: itt nem a megigazító kegyelemről van szó, hanem a szent életről, igazságosságról. Vagyis arról, hogy kész vagyok igazságot cselekedni a másikkal, kész vagyok megtenni minden szent kötelezettségemet, teljesíteni a szeretet törvényét, a szent isteni életrendet. Mert csak így tudunk ellenállni a gonosznak. Mert csak az tud megállni, aki ellent is áll. Levegőbeli hatalmasságok, e sötétség hatalmának világbírói, a kozmokrátorok, akiknek a kezén van minden, akik manipulálnak mindent, akik meghatároznak mindent, akik életnek és halálnak urai, akik nem engednek bennünket, hogy szabadok legyünk - velük kell megküzdenünk a szabadságunkért.
Főhajtással emlékezünk mindazokról, akik a szabadságért harcoltak. Nem a másik eltiprásáért küzdöttek, nem is a másik megbilincselésért, s végépp nem azért, hogy a másik ember rabszolga legyen, hanem a szabadságért. Most arra szólít az apostol – aki éppen e szabadságért bilincseket visel – , hogy álljunk elő, legyünk tisztában az ellenség minden cselével, tudatosítsuk magunkban, hogy közelharcot kell vívjunk, és kezdjük sorba felöltözni az Isten fegyvereit: először tehát az igazságot, utána az igazságosságot. És mivel ez a harc, míg élünk, tart, remélem majd a következő vasárnapokon Isten kegyelméből lesz mód szólni a többiről is.
Ámen

Ez az ige éppen idevaló. Ma itt beiktatást tartunk, és bár a beiktatás nem sákramentum, de sákramentális esemény, ahogy egy templom alapkövének a letétele vagy a harangszentelés is az. Ezek nem önmagukért mennek végbe, hanem túlmutatnak önmagukon, a létesítő forrásra, Arra, akinek a dicsőségére szól a harang, és Akinek az igéje számára megépül egy templom, Akiért él az anyaszentegyház, és Akinek a szolgái arra hívattak el, hogy elmondják: van válasz a zsoltár nagy kérdésére! A zsoltár azt kérdezi, hogy micsoda az ember, hogy gondot visel reá az univerzumot teremtő Úr, Akinek az egész világegyetem a kis ujja alkotása? (Zsoltár 8,5) Kicsoda az ember, ez a porszem, ez a férgecske (Zsolt 22,7), hogy a világkormányzó Istennek nagy gondja van reá? Van válasz a kérdésre, épedig Jézus Krisztus missziói parancsában: Ímé, veletek vagyok minden napon a világ végezetéig! (Mt 28,20) Ez a feladat, ezt a választ, vagyis az evangéliumot hirdetni! Van válasz az örök emberi kérdésre: micsoda az ember, és mi vagyok én?! Így felel erre az evangélium: te az Istené vagy a Krisztusban! Ezért van anyaszentegyház és vannak szolgái, és vannak sákramentumi cselekményei is. De miért érdekel ez minket? Azért, mert a tanítványok versengése éppen a nagy sákramentum szereztetése után tör ki. Azon a vacsorán vitatkoznak össze, és nyomban azután, hogy Krisztus megalapította a kegyelem szövetségét (Lukács 22,19-20). Rangvita már korábban is volt a tanítványok körében. Egyszer a Zebedeus fiúk Jézushoz küldték édesanyjukat, azzal a kéréssel, hogy majd János és Jakab üljön Krisztus jobbján és balján, ha eljön országában (Máté 20,20). A többi tanítvány értesülve erről, felháborodott. Széthasadt a tanítványi közösség. Máskor is vitatkoztak ezen (Mt 18,1). Akkor Jézus odahívott egy gyermeket, elébük állította, és azt mondta: ha nem lesztek olyanok, mint ez a gyermek, nem mentek be az Isten országába! Ki az első? Ki számít egyáltalán? Milyen fájdalmas, ha rang-vita van az egyházban. Így mondta ezt régen valaki, idézem: "szenvedélyes akaratosság, eretnekítési düh, saját alakjába való belebolondulás." Emiatt mondogatták a 19. században, hogy ha a keresztyénség magához akar térni, az csak az egyház teljes eltörlése által lehetséges. Lám, még itt, az utolsó vacsorán is összeugranak. Töröljük el az egyházat, hátha kibontakozik az evangélium igazi lényege! A 20.   évszázadban is volt ennek valami divatja, így hangzott: Christ sein ohne Kirche. Az eredeti javaslatot is egy német atyafi tette, Richard Rothe. Persze, ha mindez csak egy német ötlet lett volna, azt mondanám, hogy puszta okoskodás! Mégis, van benne valami nyugtalanító. Van benne valami mély keserűség, hogy emiatt a teher miatt nem tud felszárnyalni igazán egyház! Itt vagyunk mi is a szívünkbe zárt parázzsal (vagy ahogy Kálvin mondja: a nyomorult epekedéssel), az elsőbbség vágyával. Szűnjön hát meg az egyház?
De kell az egyház! Kell templom, kell ige, kell sákrametum, kellenek egyházi rendek, és kellenek a szolgák és a sákramentumi események, mert csak akkor nem kellene egyház, ha Krisztus az angyalok számára alapította volna anyaszentegyházat.  Akkor nem lenne semmi baj. Ám miattunk és érettünk alapította, és minket hív az anyaszentegyházba. Úgy hív, amilyenek vagyunk, de azért, hogy másmilyenek legyünk! Hív minket a szívünkbe zárt, titkos tűzzel együtt, mely lám, ott az első szent vacsorán is lángra lobbantotta a rangvitát. De az orvosnál kell a betegségről beszélni, s nem úgy általában. Pontosabban, az orvosnál a betegségről kell beszélni, hogy gyógyulás legyen.
Lukács tehát azt mondja: vetekedés támadt a tanítványok között. Aligha tudjuk a görög szót pontosan visszaadni. A szó gyökerében ismerős emberi indulat áll: harcolva győzni. Ám nehéz eldönteni, mit szeret ember: a harcot vagy a győzelmet? Egyszóval, vetekedés támadt azon: ki a nagyobb? Luthernek volt szerzetes korában egy visszatérő álma: egy létrán ment felfelé, egyre feljebb. De amikor lenézett, azt vette észre, hogy ez a hágcsó emberi csontokból van rakva!  Ez a mi dicsvágyunk: feljebb, akár a másik csontján, a másik hátán, a másik koponyáján. De van orvoslat! Ma délelőtt odahaza, a gyülekezetünkben láttam ezt az úrvacsoránál. Két néni jött kifelé az úrasztalához, venni a kenyeret és a pohárt; az egyik a másik vállába kapaszkodott, ő pedig húzta kifelé, így "vonatoztak" a szent jegyekhez. Ha így vállalhatod magadra a másikat, az a szép!  És így engedd válladra a másikat! A dicsvágy másról szól. A rangvágy arra sarkall, hogy gyűrd magad alá másikat.
Ki a legnagyobb?  – ez a kérdése a tanítványoknak. Jézus válasza megrendítő. Már korábban is példálózott a gyermekekkel. Most fokozza a tétet, és ezt mondja nekik: a pogányok! A pogányokon uralkodnak királyaik, és akiknek azokon hatalmuk van. És jóltevőknek hívják uraikat. És ez jól van így. Ez a világ rendje. Vannak királyok, vannak urak, és vannak hatalmasok, és vannak alattvalók. Ez a világ rendje. Ez így van (praesens indicativus). Ám abban, amit Jézus ezután mond, nincs igei állítmány. Jeromos egyházatya még úgy érezte, hogy itt kockázatos igeidőt keresni, ezért így fordítja: de ti ne úgy... (vos autem non sic). De Luther óta inkább jövő idében értjük: de köztetek nem így lesz! Az egyházban majd nem így lesz. A pogányok között így van, viszont az egyházban nem úgy lesz. Én azonban szívesen engedek annak, amit a folytatásban olvasunk. Itt bizony, nem futurumról van szó, mert Jézus jelen időben beszél. Az egyház nem jövő idő. Ignatius egyházatya mondta: ubi Christus, ibi ecclesia – ahol a Krisztus, ott az egyház. Itt minden jelenidő, mert jelen van Krisztus.
Ezt pedig azért mondom ilyen bátran, mert így folytatja Jézus: »de ti közöttetek nem úgy, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint aki a legkisebb, és aki a fő, mint aki szolgál.« Fordíthatom másféleképpen is, például: aki a legerősebb, legfontosabb, aki az élen áll, aki a leginkább számít, aki a legtapasztaltabb, a legbefolyásosabb, a legfontosabb, az legyen a legkisebb, ő legyen a gyenge, ő legyen silányabb, vagy a rosszabb,  – a szónak nem etikai, hanem eszközi értelmében. Majd így folytatja: mert ki a nagyobb, az-e, aki az asztalnál ül, vagy az-e, aki szolgál? A főnök a nagyobb vagy a cseléd? - kérdi Jézus. Evidens a válasz – nyilván, aki az asztalnál ül, az a nagyobb; és aki szolgálja, az a kisebb. Majd így folytatja Jézus: de én ti közöttetek olyan vagyok, mint aki szolgál. Itt és most! Ki a nagyobb? Jézus! Lám, nyomban értésére adja a tanítványoknak. Ti, apostolok, tanítványok, evangélium-hirdetők, az első úrvacsora részesei, ugyan, min vitatkoztok?  Most veszitek a kezetekbe a mennyei orvoslatot, hogy tovább adjátok. Ugyan mit vitatkoztok azon, hogy ki a nagyobb? Majd magára mutat: én vagyok a legnagyobb, mert most, lám, szolgálok nektek! A lábatokat megmostam, a szent jegyeket felmutattam és átadtam, és ez a mi utolsó vacsoránk együtt, mert innen már a keresztre fogok menni.
Kedves Lelkipásztor Testvérek! Miért vitatkozunk mi a református egyházban azon, hogy ki a nagyobb? Van köztünk tiszteletes, meg nagytiszteletű, meg főtiszteletű úr is. Én már főtiszteletű vagyok a köbön. És kedves presbiter testvérek, és kedves svábhegyi reformátusok, miért vitatkozunk mi azon, hogy ki a nagyobb? És kedves keresztyén testvérek, bármely más gyülekezetből, reformátusok, evangélikusok, római katolikusok, metodisták és mindenféle rend és szerzet, ugyan, miért vitatkozunk mi azon, hogy ki a nagyobb? Ott, az utolsó vacsorán Jézus magára mutat és ezt mondja: én olyan vagyok (itt jelen) tiközöttetek, mint aki szolgál! És aki szolgál a Jézus nevében, az a legnagyobb. Aki megteríti az asztalt, aki leszedi, aki elmosogat, aki eltakarít, aki megnyitja és becsukja az ajtót, az a nagyobb! Kedves nagytiszteletű úr! Jézus a legnagyobb! Ezt kösd mindig a svábhegyiek szívére, és fogadd el, ha a svábhegyiek az orrodra kötik. Kedves svábhegyi testvérek, Jézus a legnagyobb! Engedjétek, hogy a lelkipásztorotok emlékeztessen benneteket erre! És imádkozzatok érette, hogy ez az isteni rend sugározzon át az egész szolgálatán. Mert szükségetek van rá. Csak akkor nincs őreá szükségetek, ha ti vagytok az egyetlen kivétel, akikre nem tekintett az Úr Jézus, mikor egyházat alapított, mert ti már angyalok vagytok itt, fenn a hegyen. Ha nem vagytok azok, imádkozzatok a lelkészetekért, hogy igaz hűséggel és alázattal végezze a szolgálatát.
Harmadszor, még egy szó! És ebben is rejlik valami titok, épp úgy, mint Jézusnak minden szavában, és minden evangéliumi történetben. Így folytatja Jézus: »ti pedig azok vagytok, akik mindvégig velem maradtatok az én kísértéseimben, ezért adok nektek, miképpen az én Atyám adott nekem, országot.« És itt ez a döntő szó, ami egyetlen egyszer fordul elő Lukács evangéliumában: mindvégig velem maradtatok -  diamené. Mi nagyon szeretjük az állhatatosságot (hypomoné), s főleg Pál apostoltól idézzük. Nagy keresztyén erény ez. Alatta maradni dolgoknak – szó szerint ezt jelenti a hypomene; de jelenti a reménységet is, az esély ellenére való reménységet. Ábrahám, minden hívők atyja reménység ellenére reménykedve hitte, hogy Isten magot támaszt neki, mert hitte, hogy Isten, aki a halottakat is feltámasztja, megteheti ezt is (Róma 4,18). Szép erény állhatatosságban Ábrahámhoz csatlakozni. De itt egy másik szó áll. Ez pedig valami egészen titokzatos kifejezés. Úgy fordítjuk, hogy: ti vagytok azok, akik mindvégig megmaradtatok velem az én kísértésemben. Vagyis: nem futottatok el. Nem hátráltatok meg. Nem oldalogtatok el. Nem léptetek le. Tele van a keresztyénségünk elhagyott hadállásokkal, meghátrálásokkal. Elég egy szó, egy tekintet, egy alkalom, és én már nem védem az ügyet, nem állok ki mellette, nem teszem oda magamat. De még ennél is többről van itt szó. Azt mondja Jézus: ti, akik megmaradtatok velem, az én kísértéseimben.  Ha a sok okos tudós teológus ezt az igét komolyan venné, nem bölcselkedne annyit, hogyan is kell fordítani a Miatyánk kérését, hogy ne vígy minket kísértésbe...! Lám, megyek az Úr Jézussal a kísértésbe - az ő kísértésébe. Vele vagyunk, őt követjük -  és nem a mi kísértéseinkről, nem a mi nyomorúságainkról, a mi szenvedéseinkről és bajainkról van itt szó, hanem ővele vagyunk mindvégig. Pascal azt mondja a Gondolataiban, hogy Jézus Krisztus agóniája a világ végezetéig tart. Nos, ez a gyülekezet tudja már, hogy azok mellé kell állnia, akik szenvednek a Krisztusért – Kárpátalján, és Szíriában, Afrikában és Ázsiában, és már Európában is, Németországban is, ahol politikailag korrektül valósítják meg az egyháztalanító programot! És ki tudja, talán Magyarországon is így kell majd egyszer odaállni a szenvedők mellé. Lassacskán megtelik a világ olyan emberekkel, akik gyakorolják ezt a diamené-t. Mindvégig megmaradni a Krisztussal, vele az ő kísértéseiben, szenvedéseiben – egészen a keresztig. Aztán megállni az ő keresztjénél tehetetlenül, tudva, hogy nem menthetjük meg a mi Urunkat. Meg fog halni a legrettenetesebb halállal, és mi még nem értjük, hogy az ő halála bűnöket eltörlő tökéletes áldozat. Nektek, akik mindvégig velem maradtatok kísértéseimben – mondja az Úr -, nektek adom az országot, ahogyan az Atya adott nekem országot, hogy egyetek az én asztalomról. Igen itt már jövő időben kell beszélnünk. Ebben a jelenben nyílik a jövő, ott az első úrasztalánál, a kenyér első megtörettetésekor, a kehely első felemeltetésekor, ott hangzik el a jövendőnek az ígérete, ott ragyog fel a dicső ország reménye, és onnantól egészen a világ végéig, mindvégig csak ez az erény, csak ez a titok számít, amit így nevezünk: diamené. Ez több, mint a hypomoné, ez nem egy pillanat, nem egy helyzet, hanem idő és tartalom, élet és valóság. Azt kívánom, nagytiszteletű úr és svábhegyi testvérek, hogy értsétek jól, ezért kaptatok oly sok áldást, erőt, lehetőséget, hogy hogy Jézus Krisztus igazságának hirdetői legyetek, s vele maradjatok mindvégig!
Kicsoda az ember? - kérdezte a zsoltáros. Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig! - felel rá Krisztus! Nos, ez az igazi állhatatosság-próba: tudni és mindvégig megmaradni abban, hogy Jézus a legnagyobb –  semper summus! Maradjatok hát mellette örökkévaló hűséggel, boldogan, igaz szívvel, hálásan, vetekedés, vita, dics-, becs- és győzelemvágy nélkül. És csak egyet akarjatok, amit Pál apostol mond: senkinek semmivel ne tartozzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek (Róma 13,8).
Ámen

Kedves szülők, keresztszülők, kedves család, szeretett gyülekezet!
A keresztség kiszolgáltatása, maga a cselekmény, az esemény valahogy mindig úgy kezdődik, ahogy fel is idézzük: láttunk már ilyet templomban, esetleg keresztszülőként vagy szülőként mi magunk is részt vettünk ilyenben, ez egy szokás, ez egy rend, ez hozzátartozik ahhoz, amit Jézus Krisztus mond: tanítsátok meg, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek... Ez az az első minden, ami a szereztetési igében benne foglaltatik. Akkor teljes a keresztyén életünk, ha a keresztség nem hiányzik belőle. Vannak, akik azt mondják, hogy ezzel kezdődik a keresztyén élet, de én most, az Igéhez igazodva mondom, hogy ez része a krisztusi minden-nek.
Másodsoron azt látjuk az Ige fényében, hogy erre a keresztségre azért kerülhet sor, azért kereszteljük meg ezt a gyermeket, mert vannak, akik komolyan veszik Jézus szavát: menjetek el és tegyetek tanítványokká minden népeket. Ez a második minden. Ez Jézus Krisztus teljesség-igénye, nemcsak abban az értelemben, hogy azt kívánja, hogy egyesek életében az Ő szava, tanítása igazsága, Isten országának az öröme teljes és maradéktalan legyen, hanem úgy is teljesség-igény ez, hogy mindenkire kiterjed. Ez az egyház egyik nagy titka: nem néhány kiváltságos intézi egymás között az üdvösség ügyét, akik hasonszőrűek, hason-lelkűek, egyféleképpen gondolkoznak, akik szavak nélkül is értik egymást, hanem – ahogyan majd hallani fogjuk a Korinthusi levélből –  sokfélék vagyunk sokféle népből, sokféle habitussal, sokféle gondolattal. Jézus igénye így terjed ki mindenkire.
Azért mondja ezt Jézus, és ez a harmadik minden, mert övé minden hatalom. Ez a hatalom önhatalom, vagyis nem megszerzett hatalom, nem másoktól elvett hatalom, nem kicsikart, bitorolt hatalom, hanem isteni hatalom. Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön – mondja Krisztus. A teremtő, a megváltó, a megszentelő, az üdvözítő Isten hatalma ez! Aki érti és befogadja, az engedelmeskedik neki, és mindenki felé próbálja közvetíteni.
Három a magyar igazság (három mindent hallottunk), és egy a ráadás. Jézus a parancshoz, az elkötelezéshez ígéretet is ad. Ezért mondják a régiek, hogy ezért sákramentum, szentség a keresztség, mert nemcsak parancs és elkötelezés van benne, nemcsak megpecsételés van benne, hanem ígéret is van benne: veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ez a negyedik minden. Azt kívánjuk, hogy legyen e gyermek boldog megtapasztalása, hogy jó a Krisztus útján járni, jó az Ő népéhez tartozni, jó a mindenható Istennek engedelmeskedni, és felette nagy boldogság, hogy mindehhez Ő maga azt az ígéretet adja és teljesíti, hogy velünk van minden napon e világ végezetéig. Teljesen, mindenkinek, Jézus teljhatalmával, és mindenkor. Isten áldja és őrizze így ezt a gyermeket.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Pár napja olvashattuk mindannyian a hírt, hogy egy félig szír, félig francia származású jezsuita szerzetes, Henri Boulad atya magyar állampolgárságért folyamodott, és a napokban le is tette az állampolgársági esküt. Igen megtisztelő nekünk, magyaroknak, ha egy nem-magyar magyar állampolgár szeretne lenni. Ennek az eseménynek kapcsán aztán a jezsuita atya Magyarországra érkezett és több helyen előadásokat tartott igen érdekes témával, amely a mai igehirdetéshez is esik. Mondandójának a lényege az, hogy keleten szolgálva egy nagy felismerésre jutott.  Abból a töprengéséből indult ki, hogy mi vitte oda a nyugati keresztyénséget, hogy egyre szomorúbb, egyre savanyúbb, egyre keserűbb, egyre nehézkesebb, egyre törvénykezőbb? Az a gondolata támadt, hogy talán azért, mert a nyugati keresztyénséget a váltságtannak az a gondolata hatja át igen erősen, hogy Krisztus azért lett emberré, hogy a kereszten elvégezze az engesztelésnek a nagy munkáját. Ezt nekünk, reformátusoknak nem kell sokat magyarázni, hiszen a Heidelbergi Káté is ezzel kezdődik, a káté első 11 kérdése ezt a gondolatot ismerteti meg velünk: azért kellett Jézus Krisztusnak eljönnie, kereszthalált halnia, hogy Istennek az emberi  bűn elleni haragját testében, lelkében elhordozza, hogy ekképpen megváltson a büntetés alól, és ilymódon adja tudtunkra, hogy Isten megbékélt velünk, s ezért mi is békéljünk meg Istennel. De a végcélt tekintve, mondja Boulad atya, van egy másik megközelítése is az üdvözítés történetének, és ezt ő a régi keleti egyházatyáknál, leginkább talán Athanáziusnál, meg Alexandriai Kelemennél fedezett fel, akik azt mondják, hogy Isten azért lett emberré, hogy Isten lakozást vehessen az emberben, hogy az ember átistenüljön, leegyszerűsítve: Isten azért lett emberré, hogy az ember Istenné lehessen. A régiek erre egy görög szót használtak, theószisz, ezt ma szabatosan így fordítják: átistenülés. Tehát az Ige azért lett testté, hogy az isteni lét-valóság, az isteni szeretet és kegyelem átáradjon az emberbe, az emberi természetbe, áthassa azt, és isteni magasságokba emelje. Boulad atya szerint a keleti keresztyénség mindig meg tudta mutatni az üdvözítésnek ezt a napsugaras, a fénylő, ragyogó, egyúttal titokzatos és misztikus oldalát, bezzeg mi, nyugatiak (mi magyarok is nyugatiak vagyunk!) mindig csak a bűnért való elégtétel, a bűnből való kiváltás körül forgunk. Talán ez az oka, mondja Boulad atya, hogy a nyugati civilizációban kialakult a filozófiai és egzisztenciális nihilizmus is.
De ne mélyedjünk el túlságosan ebbe a teológiai disputákat, nem is dolgom, hogy ilyeneket rángassak fel a szószékre, csupán szeretném jelezni, hogy a Márk evangéliuma 9. részében, a mi Urunk színeváltozása történetében, ott, a Megdicsőülés hegyén együtt látjuk ezt a kettőt. Mert amit meg kell különböztetni, azt még nem kell szétválasztani, és ha valamit együtt látunk, még nem kell feltétlenül elegyíteni is. Megváltásunk szükségessége és az isteni dicsőség fölfénylése összetartozik. Isten beavatkozó kegyelme nélkül nem menekülhetnénk meg, és éppen ennek mélységében tárul fel az isteni szépsége. Olvassuk most így ezt a történetet.
Még egy bevezető megjegyzést kell tennem. Ahogy olvassuk Márk evangéliumát, óhatatlanul szeretnénk valamilyen diagramba foglalni Jézus életét. Ám ha Jézus földi életét meg akarjuk rajzolni, pontosan ugyanabba a zavarba esünk, mint maguk az evangélisták (vagyis előbb a tanítványok). De segít, például a Filippi levél gyönyörű Krisztus-himnusza, amely Krisztus aláereszkedésről majd felemeltetéséről szól. Az Apostoli hitvallásban is így mondjunk: alászállt poklokra, aztán a feltámadásával elkezdődik felemelkedése: ült az Atyaisten jobbjára, az örökkévaló dicsőségében. De most, a megdicsőülés történetét olvasva, nem segítenek bennünket igazán ezek a képletek. Éppen Márk evangélistánál látjuk a leginkább, hogy a süllyedésben is, és az emelkedésben is megszakítások, megakadások következnek be. Hadd mondjak néhány példát. Tegnap olvastuk Márknál, hogy a sok csodatétel, adományozás, feloldozás, betegek meggyógyítása, sőt, a kenyérszaporítás nagy csodája után Jézus megkérdezi a tanítványait, hogy kinek tartják őt az emberek. Idézik is mindjárt tanítványai a közvélekedést: némelyek szerint Jézus valójában a feltámadott Keresztelő János, mások szerint egy a próféták közül, megint mások azt tartják, hogy ő Illés próféta (róla még lesz szó). És akkor Jézus megkérdezi a tanítványokat, hogy: és ti kinek mondotok engem? És, igen, jön a csúcspont: azt mondja Péter: te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia! Ennél magasabb nincs, igen! Igen Jézus a messiás, Őreá vártak évezredek óta! Ám ekkor Jézus magához szólítja a tanítványokat és kezdi nekik mondani, hogy fölmegy Jeruzsálembe, ahol sokat kell szenvednie, meg fogják feszíteni, meghal, aztán harmadnap feltámad. Péter megragadja Jézust és azt mondja neki: mentsen ettől meg az Isten, ez nem történhetik meg veled! Lám, az imént még a döntő kérdésnél voltunk, mert az a döntő kérdés hogy, kicsoda Jézus? És Péter kimondja: te vagy a Krisztus. A többi kérdés nem számít. Ha nem Jézus a Krisztus, ha nem Ő a megváltó, akkor ki? S aztán a következő pillanatban Jézus a kereszthaláláról kezd beszélni. Lám, amikor úgy érezzük, hogy minden fölfelé tart, kezdődik a theószisz, az átistenülés, az isteni dicsőség, szentség, magasztosság átfénylése, éppen akkor kezdi Jézus a keresztről való beszédet. És ez így van együtt  a mai történetben is.
Jézus magához veszi Pétert, Andrást, Jánost, felmegy velük egy hegyre, ott elváltozik előttük. Ruhája fényesebb lesz, mint amit egy ruhafestő meg tud festeni, arca dicsőségtől ragyog, és a három tanítvány azt látja, hogy ott van Mózes és Illés, és beszélgetnek. Máté evangélista közli, hogy a Jeruzsálemben bekövetkező eseményekről beszélgetnek. Mindenféle magyarázat született már arra a kérdésre, hogy mit keresett ott Mózes és Illés. Talán csak egy látomás lett volna, ahogy ez sokszor megtörténik, hogy ott nem levő alakot ott lévőnek lát az ember? Mások szerint Isten, aki a semmiből előszólítja a meglévőket és a meglévőket semmivé tudja tenni, most itt kvázi megelőlegezett feltámadással oda teszi Mózest és Illést. Lehetséges. Én inkább a titokzatos értelmére hívom fel a figyelmet.  Itt két nagy ószövetségi próféta áll Jézus mellett. Mózesről tudjuk, hogy nem mehetett be a szent földre. Illés pedig nem látott halált, elragadtatott. És ez a két próféta a legnagyobb közbenjárók közé tartozott. Amikor Jakab apostol imádkozni tanít minket és azt mondja, hogy kértek, de nem kaptok, és azért nem kaptok, mert rosszul kértek, akkor többek közül Illéssel példálódzik, akinek könyörgésére Isten bezárta a felhőket és három és fél évig nem volt eső, majd újbóli könyörgésére, közbenjárására megnyitotta a felhőket és lett eső.
De most beszéljünk inkább Mózesről. Őt is megemlíti, a Zsidókhoz írt levélnek az a szakasza, amit a lekcióban olvastam. Ám Mózes V. Könyvében (9-11. Fejezet) maga Mózes is jelzi ezt a szolgálatát. Itt a szolgálatát összefoglalva, rátestálja népére az élete tapasztalatait. És itt arról beszél, hogy amikor lehozta a hegyről az Isten ujjával írt parancsolatokat, azt kellett látnia, hogy a nép igen hamar elhajolt szabadító Istenétől, aranyborjút öntött magának és azt kezdte el imádni. Ekkor Isten – mondja Mózes – haragra lobbant és kijelentette, hogy elveszíti ezt a hálátlan népet! Ám Mózes közbenjár, könyörög, imádkozik, – és ezt mondja magáról –, és igen rettegtem. Egykor Alexandriában a kegyes zsidók lefordították héberből görögre az egész ószövetséget, ezt Septuagintának nevezzük, nos, ott ugyanezt a szót találjuk, amit itt Márk mond: Péter megszólalván, ezt mondotta Jézusnak: Mester, jó nekünk itt lenni, csináljunk azért három hajlékot: Neked egyet, Mózesnek egyet, Illésnek is egyet, de nem tudta, mit beszél, mert igen megrémültek. A félelmet sokféleképpen tudjuk kifejezni,  a Biblia számos szóval adja vissza –de ez itt egy speciális szó, csak kétszer fordul elő az Újszövetségben, itt, a Márk evangéliumában, és a Zsidókhoz írt levélben, amit fölolvastam. Ez egy minősített szó. Azt fejezi ki, amikor az ember az isteni jelenlétébe kerül, ahol nem morális rémület tölti el, hanem valami más. Morális rémület is van, például, amikor az ember fél a lelepleződéstől, reszket, mert büntetés vár rá, fél, mert meg fogják szégyeníteni, fél, mert olyan feladatot vállalt, amit nem tud elvégezni. Ez afféle félelmeinknek morális gyökere van, vagy a velünk született erkölcsi érzék váltja ki, vagy valami más. Például iskolaév végén  megtörténik, hogy nem megy haza a gyermek. Megszökik, mert megbukott és fél hazamenni.
De most nem ilyenféle a félelemről van szó, hanem arról, amikor az ember a véghetetlen valóság erőterében átéli a maga végességét. Mi hasonlítható ehhez? Például, van egy nagyon különös klausztrofóbia, amikor az ember elkeveredik egy nagy erdő kellős közepén. Nincs bezárva, mégis be van zárva, mert nem tudja, merre kell mennie, csak rettentő félelemmel bolyong a roppant fák között  – és elveszettnek tudja magát. Nem megszökött, hanem utat tévesztett, s nem tudja, hova s merre. Akiknek tériszonya van (ahogy mondják), és fölviszik egy magas kilátóra, az nemhogy a korlátig nem mer kimenni, hanem a szemét sem nyitja ki. De valóban, tériszony ez? Nem inkább félelem-érzet a véghetetlen előtt? A kicsiségét éli át ilyenkor az ember, a porszem létét, mint Ábrahám, akinek megjelenik az Úr, elhívja őt, ígéretet ad neki, megáldja, és barátjának nevezi Ábrahámot, ő pedig azt mondja: por és hamu vagyok! Vagy amikor megtörténik a csodálatos halfogás, és partra húzzák a halászok, Péter pedig azt mondja Jézusnak: eredj el tőlem, Uram, mert én bűnös ember vagyok! Péter itt nem erkölcsi önítéletet mond – ez a vitám Henri Boulad atyával –, hanem átéli, hogy a véges, töredékes, magának élő ember nem fér össze a szentségessel, a véghetetlennel, az örökkévalóval.
És mégis. Azt mondja Márk evangélista, hogy Péter felajánlja Jézusnak, hogy építsünk hajlékokat neki, Mózesnek és Illésnek is, mert ahol vannak, az jó hely, nem kell tovább keresni, most kell lerögzíteni a dolgokat! Megjegyzi Márk evangélista: ezt azért mondta Péter, mert nem tudta, hogy mit beszél, mert megfélemlettek. Egészen szabatosan így kellene fordítani ezt a sajátos kifejezést: megfélemlés született bennük. Megfélemlés ragadta el őket, vagy - nem annyira magyarosan – telve voltak félelemmel. Nem is tudom, csak dadogni tudok, ha próbálom pontosan visszaadni.
Mit látunk? Jézus Krisztus, aki indul Jeruzsálem felé, és úgy, ahogy korábban jelentette a tanítványainak, meghalni megy, most megszakítja ez a történetet. Ezen a hegyen csodálatos kijelentés támad, Mózes és Illés megerősítik Őt ebben az útjában. A biblia-magyarázók és a teológusok fontos kérdéseket vetnek itt föl  – ez a tisztük – és ezek nem is spekulatív kérdések. Az egyik kérdés az, hogy Jézus miért csak három tanítványát vitte magával?  Némelyek szerint azért, mert Péter, Jakab, János alkották a belső kört, ők voltak, akiket Jézus a Gecsemáné- kertben is elválasztott a többi tanítványtól, velük ment külön imádkozni,  és nekik mondta: maradjatok itt velem és imádkozzatok velem. Itt, ahogy a történet végére érünk, azt halljuk, hogy Jézus megtiltotta nekik, hogy bárkinek is beszéljenek erről, csak majd a feltámadás után. Márk megjegyzi, hogy ez így történt, de egymás között csak kérdezgették ők, hogy mit jelent az, hogy a halottak közül föltámadni?  De  máris jön a következő kérdés: a többi kilenc miért nem lehetett ott? Miért engedi Jézus, hogy ez a három előízt kapjon a feltámadás dicsőségéből, a többiek viszont nem részesednek ebben? Essenek csak kétségbe, törjenek össze a kereszt után? De nem jó ez a firtatás, mert Péter, Jakab és János is összetörtek a kereszt után, számukra sem volt gyógyszer, amit itt láthattak. Vagy egészen másról lenne szó? Azt hiszem, mind a kettőről, hiszen Jézus maga mondja a tanítványainak, hogy erről nem beszélhettek, majd csak a feltámadása után, tehát maga Jézus köti össze a kettőt.
De a történet másik, mély értelme az evangélistának abban a megjegyzésében van, amit így mond: ekkor felhő támadt, befogta őket, a felhőből szózat jött ki, ez az én szerelmes fiam, őt hallgassátok. Ez itt talán egy második megkereszteltetése Jézusnak. Amikor elment Keresztelő Jánoshoz (aki a legnagyobb volt minden próféták közül), és megkeresztelkedett, megnyílt az ég és a Szentlélek galamb formájában alászállott és szózat támadt: ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm. Őt hallgassátok. Ez tehát most egy második megerősítés. Aztán így folytatódik a történet: amikor a tanítványok nagy hirtelen körültekintgettek, senkit sem láttak többé maguk körül, csak Jézust. A mi Urunk Jézus Krisztusunk színeváltozása, a mennyei dicsőség átfénylése személyén, a nagy közbenjárók,  Illés és Mózes megjelenése, aztán a nagy közbenjárók félelmének átvetülése a tanítványokra, és a mennyei szózat: ez az én szerelmes fiam, Őt hallgassátok (vagyis Őt kövessétek, Neki engedelmeskedjetek, az Ő szavát fogadjátok meg, az Ő igazságára helyezzétek rá az életeteket, vagyis fogadjátok el a kezéből Istennek meghívását a szent és tiszta életre!) – ez van ennek a történetnek a középpontjában.
Őt hallgassátok! Hadd fordítsam meg, – hiszen közbenjárókról beszéltünk. Nekünk, reformátusoknak a közbenjárással kicsit sok bajunk van. Ennek nyilván van egyháztörténeti, kegyességtörténeti oka is.  Mi reformátusok erőst megkérdőjelezzük, hogy holmi földi közbenjáróhoz kellene folyamodjunk, netán valami dicső szenthez, aki már a szentek kórusában, az üdvözültek közösségében van. Akit aztán emlékeztetni kellene, hogy mi még itt vagyunk, szóljon érettünk jó szót (elnézést kérek, karakírozom a dolgot!). És Szűz Mária, akihez hithű katolikus testvéreink folyton esedeznek, hogy járjon érettünk közbe?! Mi azt mondjuk, hogy nekünk erre nincs szükségünk, Arany Jánost idézzük: „Jézusa kezében kész a kegyelem, egyenesen oda fog folyamodni...” Nem kell közvetítő, nem kell közbenjáró. De sajnos, ebből az szokott kijönni, hogy ezzel elintézettnek vesszük a dolgot és megfeledkezünk arról, amire maga a mi Urunk Jézus Krisztusunk és az apostolok köteleznek bennünket, hogy járjunk közbe másokért. Imádságban. Beteg-e valaki közöttetek? – kérdezi Jakab. Imádkozzatok érte. Kenjétek meg olajjal, tartsatok könyörgést érte. Bajotok van a királyokkal, a hatalmasokkal, a nagy urakkal? Azt mondja Pál apostol Timótheushoz írt levelében: tartassanak könyörgések, esedezések, közbenjárások, imádságok minden hatalomban levőkért, hogy nektek békességes időtök legyen. Még a fránya politikusokért is közbe kell járni. Megfeledkezünk erről, mert úgy gondoljuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusunk, aki ott ül az Atya jobbján teljes dicsőségében, úgyis közbenjár érettünk. De azt már elfelejtjük, hogy a mi könyörgésünket is Ő teszi jó illatúvá. Ezért most erre figyelmeztetve és emlékeztetve, hadd fordítsam meg.
Azt mondja a mennyei szózatban az Atya: ez az én szerelmes fiam, Őt hallgassátok. És ez fordítva is így van, ez az én szerelmes fiam, Őt meghallgatom. Ez az én szerelmes fiam, Őt meghallgatom. Jézus Krisztus az egyetlen közbenjáró Isten és ember között. Ő a tökéletes főpap, a főpap tiszte pedig az volt, hogy egyszer egy évben bemenjen a szentélybe és elvégezze a nagyáldozatot, a nagy könyörgést önmaga és a nép bűnéért. És megáldozzon. Jézus Krisztus az egyszerű és tökéletes és megismételhetetlen áldozat, Ő az áldozó és Ő az áldozat..., hogy meghallgattassék. És ugyanitt mondja a Zsidókhoz írt levél, meg is hallgattatott. Mint ahogy Mózes mondja: hogy megfélemlettem és reszketés volt bennem és imádkoztam az én népemért, és meghallgatott Isten. Akkor tudhatjuk boldog és bizakodó szívvel Jézus elé vinni a kéréseinket, az Ő nevében elmondani imádságunkat, ha hallgatunk rá, ha engedelmeskedünk Neki, ha az Ő útján járunk, ha elfogadjuk az Ő meghívását a mennyei életre. Ha tudjuk, hogy az a szenvedő arc dicsőséggel is ragyogott, ha tudjuk, hogy az a mi Urunk Jézus Krisztusunk, akiről ezt mondja Ézsaiás próféta, hogy ábrázata utálatos volt előttünk, ugyanaz az Jézus, akinek ábrázata elváltozott és fényességgel tündökölt és fehérebb volt, mint a hó, és Isten dicsősége ragyogott föl benne. Ő a szerelmes fiú, Őt hallgassátok, mert Őt meghallgatja az Atya.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Lukács evangéliumát kezdtük olvasni a Biblia-olvasó kalauz szerint, és bár ma már a második résznél tartunk, mégis úgy éreztem jónak, hogy ma még az első részt olvassuk fel itt, az első rész nagy nyitányát, ez pedig a 13. versben van. Ezt mondja az angyal Zakariásnak: Ne félj, Zakariás, mert meghallgattatott a te könyörgésed! Ez az evangélium nagy nyitánya: Isten meghallgatta a könyörgést! Ugyanakkor az angyal szavára – meghallgattatott a te könyörgésed – mégse hangzik azonnal az, amit a 106. zsoltár végén is olvasunk, hogy miután a zsoltáros felidézi Isten szabadító tetteit – leginkább az egyiptomi fogságból való szabadulást, mely ugyanígy kezdődött: Isten meghallgatta népe könyörgését (2Móz 2,24) –, s miután szól Isten dicsőségéről, kegyelméről és hűségéről, a záradék így hangzik: mondja rá az egész nép: Ámen! Zakariás azonban nem tud áment mondani, –  megnémul. És ez a tény, ahogy így előttünk áll a templomi jelenetben, elvezet minket egy nagyobb, mindannyiunkat érintő kérdéshez, ez pedig az imádkozásunkat illeti.
Sokféle módon és sokféle tartalommal imádkozunk. Azt pedig külön ide kell toldani, hogy mi, reformátusok, (vagy inkább hadd mondjam így, mi protestánsok) inkább szemérmesek vagyunk az imádkozásban, inkább a magános imádkozás felé hajlunk, a közimádságot pedig inkább liturgiai formában műveljük. Ezt azért mondom, mert amikor egyszer Koreába látogattam egy református gyülekezetbe (akik tényleg igazán reformátusok voltak, nagyobb kálvinisták, mint mi), az istentiszteletük egy részén szinte megdöbbentettek, és ez éppen az imádkozás volt. A lelkipásztor jelezte az imádkozás idejét, és akkor az a sok száz ember, aki ott volt a templomban, egyszerre mind hangosan imádkozni kezdett. Én először azt hittem, ez biztos egy koreai református karizmatikus gyülekezet, és elkezdődött a nyelvimádság. De három perc múlva, egy kis jelre egyszerre mindenki abbahagyta. Istentisztelet után megkérdeztem a lelkészt, miféle imádság volt ez? Ő azt mondta, hogy miután Koreában igen elterjedt a buddhizmus, és a buddhizmus mindennapos gyakorlata, hogy mindenütt, minden módon, reggel, délben, este mindenféle szent helyen, mindenki imádkozhat, úgy érezték jónak, hogy istentisztelet alkalmával, egy megadott időben ki-ki hangosan elmondhassa a saját szíve imádságát. Vagyis nyelveken szólás volt az, de csak egy nyelven: koreaiul, – mindenki hangosan mondhatta szíve kérését. Szinte mennydörgött ott az a sok szívbéli imádság, amit mi itt csendben tartunk. A nyugati keresztyénségben s még inkább az európai protestantizmusban mi szemérmesebbek vagyunk az imádkozással, inkább bemegyünk a belső szobába, belakatoljuk az ajtót, és magunkban végezzük imádságunkat. A közös imádságot is bensőséges dolognak fogjuk fel, amikor ki-ki megnyílik egy imaórán és elmondja imádságát.
De hát miféle imádkozó tapasztalataink vannak? És milyenek az imádkozó indulataink, mikor imádkozunk? Mikor érezzük az imádkozás szükségét? És hogyan imádkozunk? Amit itt Zakariás kapcsán olvasunk, utat nyit ezekhez a kérdésekhez.  Zakariásnak templomi szolgálat közben megjelenik Gábriel arkangyal, örvendetes hírt mond neki: meghallgattatott a te kérésed. Zakariás erre némi kétkedéssel felel, vagy inkább visszakérdez, mire az angyal mintegy büntetésből megnémítja Zakariást, aki mindaddig, amíg meg nem születik a gyermek, és ki nem fejezi ragaszkodását, hogy az legyen a gyermek neve, amit az angyal mondott, nem tud megszólalni. Ez – mondhatni – csak egy történet, mégis elvezet az imádkozásunk módjához és tartalmához is. Így kezdi ugyanis az angyal: meghallgattatott a te könyörgésed.
Vannak tudós magyarázók, akik korholják Zakariást, megjegyezvén, hogy az első hiba akkor történt, amikor a közös imádság szolgálatát végezte. Azt olvassuk itt, hogy a papi tiszt szokása szerint reá jutott a sor, hogy bemenvén az Urnák templomába jó illatot gerjesszen. A nép egész sokasága pedig kívül imádkozott a jó illatozás idején. Vagyis Zakariás a rendtartás a pap közbenjáró imádságát végezte. Nos, jönnek a kritikusok és azt mondják: talán az történt, hogy Zakariás elhanyagolta a közös imádság szolgálatát, és magáért könyörgött. Olyas ez mintha, majd az igehirdetés utáni imádságban én egyes egyedül és kizárólag önmagamért könyörögnék. Mégis, rögtön jön az angyal és mondja: Zakariás, meghallgattatott az imádságod! Egyszóval, némelyek azt hangoztatják, hogy itt tért le Zakariás arról az ösvényről, amin járnia kellett volna. De nyomban érezzük, ennek a korholásnak nincsen túl sok értelme, hiszen éppen maga, Zakariás mondja azt az angyalnak, hogy vén vagyok én, és az én feleségem is igen idős már... Ezzel kimondja, hogy gyermekért már nem imádkoztak. Ez egy régi imádságuk volt, egy régebben sokszor elmondott buzgó imádság. Ki tudja, talán Zakariás és felesége Erzsébet is sokat imádkoztak Anna szavaival is, ahogyan Sámuel könyvében olvastuk, ki tudja, imádkozták a zsoltárokat, Isten imádság-meghallgató kegyelméről. De eltelt az idő, vének lettek mind a ketten, ráadásul Erzsébet egész életében meddő is volt.
Ma tehát az első szívünknek szegezett kérdés éppen az, amit ez a történet önmagától mutat, hogy vannak-e ilyen, régen sokat mondott, és ma már nem mondott imádságaink, melyeket azért nem mondunk már, mert úgy tűnik, hogy Isten azokat ugyan miért is hallgatná meg? Sok-sok imádságunkat úgy fogalmazzuk meg, úgy megy Isten elé, az a tartalma, hogy olyan ügyekben igyekszünk megnyerni Isten segítségét, olyan kérdésekben, olyan dolgokban keressük meg Őt, amelyek, ha normális volna a világ, maguktól is meglennének. Ha normális lett volna a világ, Zakariásnak és Erzsébetnek lett volna gyermeke, mert a meddőség extrém állapot. Ha valaki nagy lesüllyedésben, nagy nyomorúságban, nagy elesettségben, nagy betegségben van, gyógyulásért könyörög, szabadulásért könyörög, megoldásért könyörög, – s ezzel tulajdonképpen az isteni jó rendért imádkozik. Ha felnyitjuk a Zsoltárok könyvét és beleolvasunk Dávid imádságaiba, amikor szabadulásért könyörög, vagy szorongatott állapotban van, vagy megalázták, vagy bűnt kell vallania, mert eltévelyedett és vétkezett, vagy amikor tisztulásért könyörög – , mindannyian érezzük imádkozó szavai mögött ezt a kimondatlan megfogalmazást: a dolgok rendjéért, a jó rendért könyörög, helyreállításért könyörög (pl. Zsoltár 80). De Zakariás és Erzsébet esetében ez az idő elmúlott. Mi hát az értelme annak, amit az angyal mond itt, hiszen, lám, mondjuk ki,  az a valóság, hogy ez a Zakariás imádsága már elfeledett imádság volt? Régi kérés – és meg nem hallgatott kérés – volt, amit Isten angyala előhoz a mélyből. Csodálkozunk, kedves testvérek, hogy Zakariás csodálkozik? Csodálkozunk, és korholjuk őt, hogy szinte meg van rökönyödve? Megrójuk, hogy mondani, szinte ellenvetéssel él Isten üzenetével szemben? Valaki azt mondta egyszer, hogy Zakariás okoskodik itt, szőrszálat hasogat, bizonyítékot akar, és micsoda bűn ez. Én inkább a drámát hadd hangsúlyozzam: miközben papként ott áll az oltárnál és jó illatot mutat be a minden irgalom Istenének, a szabadítás Istenének, annak az Istennek, akinek a hatalmára fundáltatott az ég és a föld, ahogy Anna éneke mondja, annak, az Istennek, aki megöl és megelevenít, lesújt és fölmagasztal, aki a meddőnek hét gyermeket ad, a termékenyt elapasztja, aki a gazdagot koldusbotra juttatja és megszünteti a szegénységet –, aközben az él a szívében, hogy ez az Isten az ő imádságát nem hallgatta meg.
Én nem tudom, hogy kételkedik-e, mert a kérdés, amit felvet inkább a megrökönyödés kérdése, hiszen a mélyből egy régi és rég elfeledett, talán már régóta nem is mondott, vagy inkább abbahagyott imádságra ad most választ Isten. Bizonyos vagyok benne, hogy mi is sokszor kértük már Isten beavatkozását, és bizonyos vagyok abban is, hogy sok esetben már lemondtunk kérésünkről és elsorvadt a szánkon az imádság szava, mert úgy éreztük, úgy ítéltük meg a dolgot, hogy nem kell már Isten beavatkozását kérni, már nincs miért. Olykor azzal vigasztaljuk magunkat – és ez nagy igazság és hívő tapasztalat! —, hogy Isten néha úgy hallgatja meg az imádságot, hogy nem hallgatja meg, mert Ő minden imádságot meghallgat. És néha - mondjuk ki őszintén – nemmel válaszol. Aztán utólag, később azt mondjuk, jaj, de jó, hogy Isten nem hallgatta meg azt az imádságomat. Mert nem volt szabályos, mert nem volt jó, mert nem volt Isten szerint való, mert igazából véve csak önmagunkat akartuk vele nőttetni, vagy éppen próbára akartuk vele tenni Istent! De most itt mégis azt kell mondanunk, hogy nem ez az eset. Meg kell értenünk és meg kell fejtenünk itt ezt a talányt.
Abból indultunk ki, hogy Zakariás papként áll az oltár előtt és a mózesi rendtartás szerint most másokért kell imádkoznia. Azt mondja a Zsidókhoz írt levél is, a főpapra vonatkoztatva, hogy a főpap egy évben egyszer ment be a szentek szentjébe, hogy a nagy, engesztelő áldozatot mutasson be és közbenjárjon a népért, –  az egész népért, önmagát is belefoglalva. És azért választatott a főpap emberek közül, mert embernek kellett odaállni a szentséges trónus elé, Isten szentsége elé, olyan embernek, aki tisztában van az ember nyomorúságával. Az esendőségünkkel, a gyengeségünkkel, a megkísérthetőségünkkel, a korlátozottságunkkal együtt kellett odaállnia, hogy a szívéből kifakadó imádság ne egy formális, liturgikusan eldarált szöveg legyen, hanem az úgy legyen a szívének az imádsága, hogy belefoglaltatik az egész nép. Ez a papnak a tiszte. Nekem is mondta egyszer valaki, nem sértődtem meg érte: imádkozzék, Tiszteletes Úr, az a dolga! Nem sértődtem meg, a papnak ez a dolga, szüntelenül közbenjárni Isten előtt, oda vinni a nép szükségeit. És ha ez így van, akkor föl kell tennünk azt a kérdést, hogy vajon melyik az az imádság, az ő egyéni kérése mellett, amely szintén egy réges-régen elfelejtett imádság volt Isten népe életében. Nem élt már a szívekben, vagy ha élt, imádságban nem mondták ki, mert úgy ítélték meg, hogy elment fölötte az idő. Mi az, ami fölött emberileg, történelmileg, társadalmilag, elment az idő, már nincs miért kérni? Mit mond Gábriel Zakariásnak? – Ímé, meghallgattatott könyörgésed, a te feleséged szül néked fiat, nevezed őt Jánosnak, neked örömödre és vigasságodra lesz, nagy lesz az Úr előtt, próféta lesz, anyjának méhénél fogva betelik Szent lélekkel, sokakat megtérít az Úrhoz, a mi Istenünkhöz, és Ő előtte fog járni! Ki előtt? A Messiás előtt, Krisztus előtt fog járni az Illés lelkével. Tehát János a Messiás előfutára lesz. És mi az az imádság, ami már beszáradt Isten népének a szívében, már nem fordult az ajkára, már nem mondták? Az Isten szabadításáért való imádságot nem mondták, a Messiásért való imádságot nem mondták, az Isten ígéreteire ráfelelő könyörgést nem mondták. Ha föllapozzuk az atyák könyveit, a Sámuelét, a Bírákét, a Prófétákét, a Zsoltárosokét, csupa, csupa ígéret, csupa, csupa jövendölés van ott a szabadítóról, Krisztusról, a Messiásról. S ha belelapozunk a Zsoltárok könyvébe és elolvassuk a 74. zsoltárt, amelyről a Biblia-tudósok azt mondják, hogy talán ez az, amit utoljára írtak, ott a zsoltárban van egy felkiáltás: jeleinket nem látjuk, próféta nincsen, és nem tudjuk, meddig tart ez. A templom lerombolásakor íródott ez a zsoltár. És évszázadok teltek el úgy, hogy nem volt próféta, és Isten népe nem kapott egyenes isteni üzenetet és jelet az időről, a kegyelemről, a beteljesedésről. Mit mond most Zakariásnak az angyal? – Meghallgattatott a te könyörgésed. De a Zakariás könyörgésében, az ő személyes régi, elfeledett könyörgésben, amit Isten lám, mégis számon tartott, amit Isten – bocsánat, postás módra mondom – kibontott és iktatott és a maga idejében válaszolt rá, nos, ebbe a zakariási könyörgésbe belefoglaltatott és meghallgattatott Isten népének réges-rég sokat mondott és talán a Zakariás idejében már nem mondott könyörgése is. Lukács bizonyítja ezt a Jézus Krisztus születésének történetével, és társulnak hozzá a többi evangélisták is, Máté a leginkább. Máté elbeszéli, hogy amikor megérkeztek a napkeleti bölcsek, és keresték Jeruzsálemben a zsidók királyát, akinek látták a csillagát, akkor, mondja az evangélista: egész Jeruzsálem felbolydult, megőrült a város, mert már nem értették ezt a régi szót, hogy a zsidók királya. Nem értették, hogy ez messiási szó, nem értették, hogy ezt régen a próféták jövendölték és ez teljesedett most be. Csak egy hatalom-politikai tényt, ijesztő üzenetet vettek ki belőle. Mit mond az angyal? Meghallgattatott a te kérésed. A régi kérés, az elfelejtett kérés. Ezt mondja most az angyal egy papnak, aki rutinszerűen – olyan finoman írja ezt, kedves testvérek, Lukács –, a papi tiszt szokása szerint, rendjének sorában, úgy, ahogy a rend előírta, végzi a papi szolgálatot, de már nem könyörög önmagáért. Mert már minek? Mert nincs esély, mert emberileg bezárultak az utak. És talán ennek az egész történetnek ez az egyik legfontosabb üzenete. Nem az, hogy Isten éppen akkor kezdi, amikor befejeződött minden emberi, hanem hogy Isten már akkor kezdte, amikor – hadd mondjam így – volt esély. Mert Zakariás is akkor kezdte. Egyszóval, ha mi akkor fogunk hozzá az imádkozáshoz, amikor úgy ítéljük meg, hogy minden emberi út bezárult, hogy már semmiféle esélyünk, emberileg már nem lehet semmin mozdítani, nincs hozzá erő,  – nos, akkor csak tegyük össze a ma hallott igéket, amit Anna mond: nem az erő teszi hatalmassá az embert, nem az erőnk tesz bennünket képessé, és tegyük hozzá azt is, hogy Zakariás esetében egy régi imádságra érkezik felelet.
És végül, ennek a nagy kegyelemnek és az egyéni kegyelembe belefoglalt közösségi kegyelemnek, amely már nemcsak Istennek akkor élő népére, a kiválasztott zsidó népre vonatkozik, hanem Jézus Krisztuson és az apostolokon keresztül az egész világra kiterjed, tehát ennek a kegyelemnek van egy párja is, amire utaltam már. Azt mondja az angyal Zakariásnak: ímé, megnémulsz, nem szólhatsz mindama napig, amíg ezek meglesznek. Mert nem hittél beszédemnek, amelyek beteljesednek az ő idejükben. Hogy miket kellett volna Zakariásnak elmondania, azt el tudta mondani más módon is, például, leírta. Kommunikálni tehát tudott, jelezni, hogy ez meg ez történt. De valamit mondania kellett volna még az angyal szavára és ez a valami – ahogy hallottuk a zsoltárból – az ámen. Mert amikor az ember áment mond, akkor testestől, lelkestől, egész valójával odateszi magát Istennek a kezébe. Amikor elmondunk egy imádságot, és a végén ámen-t mondunk, tudjuk, mit jelent a szó. Tudjuk, milyen nagyszerű magyarázatot fűz hozzá a Heidelbergi Káté, hogy ugyanis ez a szó nemcsak a kívánságunkat, vagy annak a megerősítését jelenti ki, hanem azt a boldog bizodalmat a leginkább, hogy Isten meg tudja, és meg is akarja cselekedni kérésünket. Ott, abban a minutában Zakariás megnémult, bezárult a szája, nem tudta kimondani az áment,  – ezt később az engedelmességével kellett kimondania. Vette a táblát és ráírta, legyen a gyermek neve János. Róla akarták elnevezni, de ő ragaszkodott már az angyal szavához: legyen a gyermek neve János! Engedelmeskedik.
Amikor áment mondunk, imádságaink végén, akkor kifejezzük azt a készségünket is, hogy a minket kegyelmesen meghallgató Istennek engedelmeskedünk. Amikor ezt a történetet halljuk, fölidézhet bennünk sok-sok régi elsüllyedt és már nem mondott imádságot, ha nem is ilyen extrém esetben. S talán megújítható, a testvérért, a szülőért, a gyermekért, a barátért, a betegekért, az anyaszentegyházunkért, a nemzetünkért, a világ békességéért, a dolgok jó rendjéért,  az Isten országa eljöttéért mondott imádságunk. Hány és hány imádság van, amelynek a fonala valahol megszakadt, de most, egy régi történetben elénk áll Gábriel arkangyal, és talán nem rémít el bennünket, hanem arra buzdít, hogy ezek a rég elfelejtett imádságok újuljanak meg a szívünkben. Új erővel szólaljanak meg a szívünkben a sokat mondott és aztán csüggedten mondott imádságaink. De leginkább ámen-mondásunk újuljon ki,  – Isten minden ígéretére, jótéteményére, Jézus Krisztusban való üdvszerzésére, örök életre való meghívására. Egész életünkkel, testestől lelkestől mondjunk mindig áment.
Ámen

Szinte végigmondhatatlan az örömünk, nem is tudom, hol kezdjem. Ha közvetlen közelről kezdem, itt van mindjárt a lábam mellett a huszárzászló előtt az a kis hely, ahova elhelyezzük ennek a megépítendő gyülekezeti központnak az alapkövét. Akik látták és ismerik a tervet, tudják, milyen szép lesz, és abban a jövendő szépségben benne van a csömöri reformátusoknak minden öröme, ujjongása, – közelebb kerültek álmaik beteljesüléséhez, sok-sok meghallgatott imádság öröme egyesül most itt. Templom fog épülni.
Önmagában is nagy öröm ez. Mert templomot építeni a legdicsőbb és legnagyszerűbb dolog a világon. Ha eltávolodunk magunktól, és máshonnan nézzük ezt a mai délutánt, mondhatom, azért nagy az örömünk, mert Isten megengedte nekünk, hogy itt, Magyarországon templomot építsünk. A világ más helyein templomokat rombolnak, templomokat robbantanak, templomokat gyújtanak reá ünneplő hívőkre. A világ megint más helyein templomokat zárnak be, adnak el alakítanak át profán célra. Milyen különös és mennyire Isten neve dicsőítésére okot adó, fontos tény az, hogy nekünk olyan idő adatott, itt, a mi nemzedékünknek, most, a mi időnkben, hogy templomot építhetünk. Azt énekeltük az imént, hogy az egyháznak Jézus a fundamentuma. Most arról a nagy titokról szeretnék szólni, hogy ki az a Jézus, Aki az egyháznak a fundamentuma. Ki az a Jézus, Aki minden keresztyén életnek meghatározó közepe, kiinduló pontja és boldog megérkezése? A Mennyei Jelenésekről írott könyv rövid részlete igen jól elvezet bennünket ehhez. Már csak azért is, mert tudjuk, hogy minden földi istentiszteletünk valamilyen módon, a maga töredékességében a mennyei istentiszteletet akarja visszatükrözni. A keleti egyházban annak idején Aranyszájú Szent János úgy rendelte, hogy szombat estétől vasárnap délig tartson a liturgia, és ezt éppen a Jelenések Könyvében leírt mennyei istentisztelet mintájára vezette be - beiktatta az időbe az örökkévalót. De gondolhatunk arra is, hogy Erdélyben a reformátusok úgy kezdik az istentiszteletet, hogy közös gyónó imádságot mondanak, Kálvin imádságát, amely így kezdődik: egybegyülekeztünk az üdvözült lelkek és az angyalok társaságában... Igen, minden istentiszteletünk annak a mennyei istentiszteletnek valamiféle töredékes, halvány, egyszerű, emberi visszatükröződése.
Ezen a mennyei istentiszteleten történik az, amit most felolvastam. Azt látja János, a pathmoszi látnok, hogy miközben odahaza az övéi istentiszteletet tartanak, a mennyei istentiszteleten lényegbe vágó dolog történik: a trónuson ülő örök Isten kezében egy könyv van, egy tekercs, kívülről, belülről beírva, hét pecséttel bepecsételve, és szózat hangzik: ki nyitja meg ezt a könyvet? Ki töri fel pecséteit? Ki tárja fel az ember sorsát, az anyaszentegyház jövendőjét? Ki mutatja meg a titkok titkát? Ekkor, mondja János, igen sírtam, mert sem a mennyben, sem a földön, sem a föld alatt nem volt senki, aki megnyithatta volna e könyvet, vagy akár csak méltó lett volna, hogy reá tekintsen. Ez a keresztyénség első és igaz szava. Senki. Senki, sem mennyen, sem földön, sem föld alatt nincsen senki, aki méltó volna. Itt, közöttünk sincs senki. Sem én, sem ti, sem sehol nincs senki, aki megnyithatná a titkok titkát. Aztán azt olvassuk ennek a szakasznak a végén, mondja János, láttam és hallottam a királyi szék és a lelkes állatok és a vének körül sok angyalnak szavát. A számuk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer volt, sőt hallottam, hogy minden teremtett állat, amely van a mennyben, a földön, a föld alatt, a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondja: a királyi székben ülőnek, a Báránynak áldás, tisztesség, dicsőség, hatalom örökkön örökké. Kérdezhetnénk, hát akkor senki vagy mindenki? Mert ez a keresztyénség másik igaz szava: tízezerszer tízezer és ezerszer ezer, és megszámlálhatatlanul nagy sokaság dicsőíti a bárányt. A senkik magasztalják a mindent! És minden nemzedékben, minden időben, a keresztyénség egész történetében és az egész emberiség történetében ez az út: senki és minden. Mi most még ott vagyunk az első jelenetnél, amikor János nem talál méltóak senkit (magát sem), hogy a könyvet felnyissa, és emiatt keservesen sír. Hát hogyne sírna! Ott áll a mennyei trónus előtt, íme, megnyílnának a tekercsek, és meg lehetne érteni a saját sorsunknak, az életünknek, a jövőnek, az anyaszentegyháznak, az egész emberiségnek, az Isten-ember kapcsolatnak, az egész teremtett világnak a titkait, – és nincsen senki, aki felnyithatná a titkok könyvét. Hát, hogyne sírna!  És ekkor odahajol hozzá egy vén, átkarolja, és azt mondja: ne sírj! Van egy valaki, egyetlen egy! S így vigasztalja Jánost: Íme, győzött a Júda nemzetségéből való oroszlán, a Dávid gyökere, hogy felnyissa a könyvet és feltörje annak pecséteit. Hát akkor mégis van egy valaki, az oroszlán, a legyőzhetetlen, a hatalmas, a mindenek fölött első, a legerősebb! De azt látja János, hogy előtte egy bárány áll. Ime, az üdvözítés titka. Az oroszlán, aki a mi bárányunk. A legyőzhetetlen, aki érettünk kereszthalált szenvedett. Az egyetlen méltó megnyitni a könyv pecséteit, és feltárni annak titkait! Ez a mi Urunk, Jézus Krisztusunk, Aki meghalt, eltemettetett és harmadnapon feltámadott.   És ezt mondja János, hogy ezen a bárányon ott voltak a sebek helyei; láttam, mondja, mint egy megölöttet. A mi Urunk Jézus Krisztusunk az Ő szenvedésének, kereszthalálának a sebeit önmagán hordozza. És íme, Ő a mi Győztesünk. Ő a győztes, Aki a kereszten vereséget szenvedett. Ő mi diadalmunk, Aki eltemettetett. És íme, élőként áll elő, íme Ő az egyetlen, aki méltó, hogy megnyissa a titkok titkát. A látomás végén pedig halljuk a szinte felfoghatatlan számot: tízezerszer tízezer és ezerszer ezer, végtelen matematikai szám. A megszámlálhatatlan dicséri az egyet!
Az az első és végső megállapításunk az, hogy a senkik csak azért lehet ott mindenkivé, mert az oroszlán érettünk báránnyá lett, mert a mi Urunk Jézus Krisztusunk, a Szentháromság második személye, aki által lett minden, Akire nézve lett minden, Akinek szavára előállott a mindenség, érettünk testet öltött, és amikor ember formájában találtatott alázatos volt mindhalálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Ő a mi diadalmunk.
Most, amikor elhelyezzük ennek a megépítendő templomnak az alapkövét és azt mondjuk, hogy az egyháznak a Jézus a fundamentuma, akkor én ezt a Jézus Krisztust hirdetem nektek. Az oroszlánt, Aki bárány. És arra hívlak, hogy álljatok ennek a Báránynak a zászlója alá, mert ez a Bárány gyűjt egybe minket itt a földi istentiszteletre, aztán majd a mennyeire is.  Egész keresztyénségünk úgy kezdődik, ha magunkra nézünk, hogy ki kell mondanunk: nem vagyok méltó. Nem vagyok alkalmas. Mi több, ha fölidézzük csodálatos halfogás jelenetét, minden tanítványok közül az első, Péter, ezt mondja: távozz tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok. De folytatnunk kell a Bárány Krisztus diadalmával, és már értjük miért van ott a trón körül mégis mindenki. A megelevenítő evangélium, az új életre támasztó ige a drága isteni tettet hirdeti: Isten bennünket Krisztusban megváltott! Itt, ebben a megépítendő templomban, itt, ebben az Isten dicsőségére élő közösségben, itt, azok között, akik egykor senkik voltak, de Krisztusban megváltott gyermekekké lettek, itt, azok körében, akik maguk is tudják az isteni dicsőséggel szembesülve, hogy méltatlanok, és mégis, az istentisztelet közösségében áldást, dicsőséget, erőt, hatalmat, méltóságot és tisztességet zengenek a mi Bárányunknak - itt, kívánom tiszta szívemből, mindenkit hasson át ez a boldog látomás. Sírással kezdődik, ujjongással ér véget. Mintha a régi zsoltár teljesedne: amikor Isten megszabadította a mi foglyainkat, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel. Mert aki sírva hozza elő az ő gabonáját magvetésre, örömnek ujjongásával fog aratni (126. Zsoltár). Íme, az első és az utolsó, az alfa és az ómega, az oroszlán, aki bárány, íme, a mi Krisztusunk! Őhozzá hívjon majd benneteket e megépülő templom harangja, és az itt elhangzó igehirdetés, Ő vigasztaljon szomorúságotokban, Ő erősítsen életetek minden óráján, Őbenne találjátok meg az igazi boldogságot, mert rajta kívül nincs másban boldogság.
Ámen

Szép igét olvastunk ma a Bibliaolvasó Kalauzban: a hit hallásból van. Aki hisz pedig hisz, megtartatik (Lk 8,50). Ezért küldetett az igehirdető, és arra kapott felhatalmazást a prédikátor, hogy ezt a szabadító üzenetet hirdesse. Akik pedig Istenhez folyamodnak, megtalálják Őt, és Őbenne támaszt, oltalmat, irgalmat és örökéletet nyernek. Így szoktuk röviden összefoglalni a hit döntő jelentőségét. De amikor summát készítünk, az indító igét többnyire kimetsszük a közvetlen összefüggésből. Ám éppen itt a Római levélben láthatjuk, hogyan függ össze a konkrét személyes és az egyetemes. Csodálatos szavakat olvastunk korábban: Isten szeretetétől semmi nem szakít el minket mondja az apostol (Rm 8). Egyetemes, gyönyörű igazság - mondhatni: summa. Ám rögtön utána személyes vallomást mond Pál.  Közel engedi magához a jobbára ismeretlen római keresztyéneket. Nagy az én szomorúságom az én atyafiságom (rokonságom, népem) népem miatt, mondja. Holott övék Mózes, övék a próféták, ők kapták az ígéreteket, ők hordozták a reménységet, közülük támad az üdvösség, ahogy a samáriai asszony is mondja (Jn 4,22).  De az ő buzgó népe, nem az Isten igaz ismerete szerint buzgó (Rm 10,2). És itt a megismerésen az üdvösség titkát érti az apostol. Hadd vonatkoztassak el máris az apostol gyötrelmétől. Jó, ha egy gyülekezet buzgó! Márpedig a gazdagréti gyülekezet buzgó, lelkesedésben nincs hiány. Sok irigye van ennek a közösségnek, mondhatom. Gazdagrét? -hallják sokan. Ja, igen Gazdagrét! - nyugtázzák sokan. Ott a Szentléleknek törzsgárda tag, nem alkalmi vendég. Azt mondja, lám, az apostol: honfitársai buzgók. Magáról is elmondta ezt egy vallomásában, hogy atyái törvényében és hagyományában ő maga is buzgó volt (ApCsel 22,3), hozzáértve azt is, amit itt mond: nem az üdvösség ismerete szerint. Sőt, ahogy a Római levél elején fejtegeti: ha meg is ismerték az Isten igazságát, azzal is csak a tulajdon igazságukat igyekeztek érvényesíteni, és az Isten igazságának nem engedelmeskedtek. Megrázó szavak ezek, mert ezek szerint a megtérése előtt ő is csak maga igazságát akarta érvényesíteni. Hát mit mást?! – mondhatnánk. Mi itt, a 21. században, az önmegvalósítás korában, nem ítélünk meg ezért senkit. Legyél boldog - ez korunk parancsa. És hogyan legyél boldog és szép, és örökké fiatal és sikeres? Kapsz hozzá tanácsot mindenhonnan. S mintha az evangélium is csak egy jó tanács lenne. Csakhogy, mintha önmagát, aztán a népét, aztán minket kérdezne az apostol: kicsoda vagy te, teremtmény, hogy versengsz az Istennel? (Rm 9,20) Az üdvösség ismerete nélküli buzgóságnak pontosan ugyanannyi kára van, mint a buzgóság nélküli üdvismeretnek. Az üdvismeret nélküli buzgóság elsodorja az embert, mert elragadja az önigazsága, és máris Istennel verseng. Vagyis számon kéri Istent, követelést nyújt be Nála, és jobban tudja Istennél is, hogy mit kell Istennek tennie.  De ez halálos zsákutca. A hit tudja egyedül, hogy minden kegyelemből van. Sőt, hogy mindennek az alapja kegyelem. És Isten bőkezűen kegyelmes mindenkihez, aki őt segítségül hívja. Ez itt a vízválasztó: vagy a magam igazságának az érvényesítéséért küzdök (versengek Istennel), vagy segítségül hívom őt.
A református lelkipásztor tiszte az, hogy e vízválasztónál megállva megmutassa a helyes utat. Nem könnyű tiszt. Kedves Nagytiszteletű úr, reád prédikálok: remélem, tudod, mit vállaltál, amikor elfogadtad ennek a gyülekezetnek a meghívását! Lelki testvéreid hívtak meg erre a tisztre. Régóta szolgálsz már közöttük, barátaid lettek ők. Mégis, egyszerűen mondom, emberek hívtak meg, külső elhívással.  A te tiszted is hívogatás lesz.  Neked az önérvényesítő embert kell hívnod oda, ahol nincsen érdem, ahol nincs mit felvinni a mennyek országába, és odaborítani a mennyei trónus elé: érdemet, kitüntetést, díszdoktorságot. Csak egyet lehet tenni: alázattal odaállni a kegyelem királyi széke elé, a feltétlen és az abszolút kegyelemhez, és kérni a kegyelmes Istentől.  Hitünk szerint erre kaptál megbízást (belső elhívást) Istentől, hogy a kegyelem székéhez hívogass sokakat. Ezért nem leszel mindig népszerű.  Sőt, egyáltalán nem leszel népszerű. Nem leszel 21. század módjára népszerű, mert, ha hűséges vagy a megbízáshoz, nem lehetsz modern! Látom az ijedt tekinteteket! Hiszen a gyülekezet egy modern, korszerű lelkipásztort szeretne! Csakhogy, testvérek, nem az a kérdés, hogy régies-e a nagytiszteletű úr, vagy éppen annyira modern már, hogy olyat még Amerikában sem látni? Az a kérdés, hogy az Örökkévalót hirdetni-e? Mert a modern, a mai holnapra már avult lesz. Egyedül a kegyelem az örökkévaló. A Szentháromság Isten örök létéből fakad a kegyelem, már a világ alapjainak felvettetései előtt.
Ezért a gyülekezethez is szólnom kell. Némelyek szerint a Római levélnek ezt a szakaszát, ahonnan a textust olvastam, gyorsan át kellene lapoznia minden bibliaolvasónak. Itt ugyanis régi dolgok vannak. Pál apostol személyes gyötrődése ez, de mégiscsak családi, törzsi, hagyománybeli ügy. A levél 8. részének vége és a 12. rész eleje hézagtalanul összeillik, minek hát ezzel a három fejezettel bíbelődni?!  De milyen jó, hogy itt van és olvashatjuk. Mert a gyülekezetnek oda kell állnia a lelkipásztora mellé, amikor a könyörgésnek, a sírásnak és a gyötrelemnek az óráit éli, éppenséggel amikor az öviért aggódik, aggódik, sír, közbenjár a gazdagréti gyülekezetért. Álljatok mellé, ha értetek sír! S talán már annyira megrendült, hogy mint egykor Illés próféta a Hóreb hegyénél, odaáll az Úr elé és azt mondja: elég volt, Uram, vedd el lelkem, egyedül maradtam (1Kir 19). Egyedül vagyok, és nem tudom s nem is akarom tovább csinálni. Erről beszél itt az apostol. Erről a megrendültségéről, az evangélium-hirdető véghetetlen magányosságáról. De amit Isten egykort Illéshez hajolva a fülébe súgott vigasztalásként (mert nem a viharban, nem a villámlásban, nem a mennydörgésben, nem a sziklaszaggató szélviharban szólt az Isten Lelke, hanem halk és szelíd hangban), hogy meghagyott Izraelben hétezer igaz lelket, azt folytatom most én itt és így szólítom a gazdagrétieket: nos, hétezrek, vegyétek körbe imádságban lelkipásztorotokat! Fohászkodjatok érette, hogy soha kísértésbe ne jöjjön, hanem mindig csak a kegyelem evangéliumát akarja hirdetni, a megtartatásért. Mert annyi minden fogja őt vonzani, nyomni, terelni, annyi ötlet árad majd rá, hogy megoldást keressen az övéinek a nagy Istennel versengésben. De emlékezzetek arra, amit az apostol mond: »a hitből való igazság így szól: ne mondd a szívedben kicsoda megy föl a mennybe? (azaz, hogy Krisztust aláhozza), azt se mondd, hogy: kicsoda száll le a mélységbe (azaz, hogy Krisztust a halálból felhozza). Hanem mit mond? Közel hozzád a beszéd, a szádban és a szívedben, azaz a hit beszéde, amelyet mi hirdetünk. Mert ha te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol. Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre.« (Rm 10,6-10) Lám, a közvetlen megszólításból (»te«) többes szám első személyre (»mi«) vált az apostol. Ez a gyülekezet nagy titka. A lelkipásztor Illés palástját hordja. Illés nem sokkal azután, hogy a Hórebnél hallotta az Úrtól a vigasztalást, találkozott Elizeussal, akire ráterítette palástját. Addig egyedül volt (én) - utána közösség lettek (mi). Ezért hordozza a prédikátor is próféta palástját, - de az már apostoli palást is. Mert van itt egy váltás, ami egyúttal titok is. Eddig a maga személyes gyötrelméről beszélt, most pedig azt mondja: mi »szívvel hiszünk az igazságra« -  szível hiszünk abban, amit Isten Krisztusban szerzett meg nekünk, szívvel hiszünk Jézus Krisztusban, szószerint: rátesszük a szívünket, rátesszük az életünket Krisztusra. És mi »szájjal teszünk vallást az üdvösségre« -  együtt, közösen valljuk meg a hitet. Nem egy ember mondja-vallja az igazságot, hanem a gyülekezetben mindenki. Mert nem lehet mást mondani. Mert nincsen más üzenet, az evangélium egyként szól zsidónak is, görögnek is, gazdagrétinek is, Isten minden gyermekének. És nem lehet mást mondani, mert a kegyelem beszéde öröktől való, és örökre meg is tart. Hogy mondja az apostol? »Szívvel hiszünk az igazságra, és szájjal teszünk vallást az üdvösségre.« Aki hitben megy az Úrhoz kegyelmet talál. Minden kegyelemből van. Minden kegyelem. Isten maga a kegyelem.
Kedves Nagytiszteletű Úr! Mi, lelkipásztorok is, akik eljöttünk ide, áldást kérni rád, hadd buzdítsunk: maradj meg ebben, és légy állhatatos. Kedves gazdagréti gyülekezet! Mi vendégek, akik itt vagyunk veletek együtt örvendezni, hadd buzdítsunk benneteket arra, hogy segítsétek lelkipásztorotokat ebben a szolgálatában, hadd zökkentsen ki benneteket önigazságból, az ismeret nélküli buzgóságból, és a buzgóság nélküli tudálékosságkból, hogy mint Isten elhívott gyermekei együtt keressétek és találjátok meg a kegyelmet, vele együtt, és velünk együtt. A hit pedig hallásból van. De mi módon hallaná valaki, ha nem hirdették neki? És mi módon hirdettetne, ha az Úr nem küldene igehirdetőket?  Isten megajándékozta a gazdagréti gyülekezet a kegyelem hirdetőjével!  Öleljétek magatokhoz, és bátorítsátok tisztében! S ha abban hűséges, akkor magához ölel benneteket, és bátorítani fog, mert szívvel hiszünk az igazságra, és szájjal teszünk vallást az üdvösségre. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A felolvasott szakaszban számos olyan  megnyilvánulás, mondás illetve esemény van, amit egy szóval így lehet összefoglalni: megfordítás. Sok minden megfordul Jézus szavában is, tetteiben is, nem is tudom ma mindent idehozni. Néhányat megemlítek s majd egyek kiemelek. Az egyik megfordítás ahhoz a szóhoz kapcsolódik, amit a 34. versben olvastunk. Jézus magához szólítja a tanítványokat és megkérdezi tőlük, hogy min vitatkoztak. S azt mondja Márk evangélista: de ők hallgattak. Ebben egy megfordítás fejeződik ki. Mert ez ugyanaz a szó, amit Jézus a háborgó tengernek mond (Márk evangéliuma 4. részében): hallgass! A tanítványok rangvitája egy készülő viharnak előjele volt. Ámbár Jézus udvariasan kérdezi: min vitatkoztatok (dialogizáltatok), mintha egészen modernül, dialógus-szabályok szerint, komótosan ismertették volna nézeteiket és érveiket. Bizony, csak a kérdés tapintatos, mert a tanítványok civakodtak, veszekedtek azon, hogy melyikük a nagyobb. S az ilyen vitákból, mióta világ a világ,  mindig nagy viharok támadtak, a viharokból háborúságok, a háborúságból pedig csak kár, veszteség, borzasztó dolgok lettek. De lám, Jézus kérdése is elég, és elhallgatnak a tanítványok. Ha Jézus kérdez, az éppen ugyanolyan súlyú és jelentőségű, mint, amikor rászól a háborgó tengerre: hallgass és némulj el!.
A másik megfordítás akkor következik, amikor Jézus észlelve a tanítványok hallgatását, leül. Ritkán olvassuk ezt a szót így, mint terminus technicust. Ez itt a tanítónak vagy a bírónak, vagy a trónra leülő királynak a mozdulata. Azt mondja egy helyen Jézus, hogy nézzétek a farizeusokat meg az írástudókat, beülnek a Mózes székébe, - azaz a tanításnak, a törvényhozásnak, az ítéletnek a székébe. Igen, maga Jézus is ült már úgy mint tanító: amikor elmondta a Hegyi Beszédet, vagy más alkalommal, amikor egy hajó lett a szószéke. De ez itt más – ez itt megfordítás. Azt mondja az evangélista, hogy Jézus leült s aztán odaszólt a tizenkettőnek. Magához hívta őket, hogy a fölcsattanó vitát elrendezze. S miért megfordítás ez? Mert az imént még arról szólt nekik, hogy fölmegy Jeruzsálembe, ott elárulják, halálra ítélik, megölik, és aztán harmadnapra föltámad. Jézus ebben a formulában – amit praedictio passionis-nak nevez a Biblia-tudomány – háromszor beszélt a tanítványoknak. Ez a második. Az elsőt már olvastuk, a megdicsőülése után mondta Jézus. Akkor Péter, nyilván az egész tanítványi közösség nevében megragadta Jézust és azt mondta: Uram, ez nem történhet meg veled! S akkor azt mondta neki Jézus: távozz tőlem, sátán – ezt mondja Péternek! –, mert emberek dolgaira gondolsz és nem az Isten dolgaira. Amiről szólok, az a második eset, és hadd előlegezzem meg a harmadikat, amikor Jézus újra kijelenti a tanítványoknak: meghalni megy Jeruzsálembe. Akkor a már leteremtett tanítványi közösség hallgat, csak ketten, a két Zebedeus-fiú mennek oda hozzá, és kezdik őt kérlelni: Uram, add meg nekünk, ha eljössz a Te országodba, hogy egyikünk jobb felől, másikunk bal felől üljön. Meghallotta ezt a tizenkettő, s azonnal meghasonlás támad közöttük - kiújult a rangvita. Nos, eszerint Jézus itt nem tanítóként, nem is bíróként, hanem inkább királyként ül le:  trónra ül, és magához szólítja alattvalóit.
A harmadik megfordítás egy mondás és egy mozdulatsorozat. Előbb azt mondja Jézus a tanítványoknak: ha valaki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenek között az utolsó, és legyen mindenkinek a szolgája. Jól ismerjük ezt és sokat is idézzük, hozzátéve: elsőkből lesznek utolsók, utolsókból lesznek elsők, aki első akar lenni, álljon a sor végére... Igen, ismerjük az Üdvözítő szemléletmódjának ezt a jellegzetességét, ezt a megfordítást, ezt a szinte felfoghatatlan és lehetetlen átfordítását a dolgoknak. De ehhez Jézus egy mozdulatsorozatot is hozzákapcsol, szinte filmszerűen el tudjuk képzelni, mert szándékos ez Jézus részéről. Odahív egy kisgyermeket a kör közepére, oda állítja a tanítványok elé (közé!), majd ölébe veszi (trónra ülteti!), átöleli, és azt mondja a tanítványoknak: aki az ilyen gyermekek közül egyet befogad az én nevemben, engem fogad be, és aki engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem elbocsátott. Figyeljünk jól, mert jártunk már annyit a Krisztus iskolájába, hogy szinte fel se tűnik nekünk az a mozdulat, ahogy valaki magához ölel egy gyermeket, valaki befogad egy gyermeket, valakinek megesik a szíve egy gyermeken; egy síró gyermekhez még az idegen is odahajol, hogy letörölje könnyeit, igen, így tanította nekünk ezt Jézus -, talán ebben (legalább ebben) többé-kevésbé jó tanulók voltunk. Hiszen ha nem leszünk olyanok, mint a gyermekek, nem megyünk be az Isten országába. De most nem azt mondja Jézus, hogy ha ti nem lesztek olyanok, mint a gyermekek – ennek is megvan a helye és a jelentősége! –, hanem azt mondja, hogy aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben, az nem őt fogadja be, hanem engem fogad be, és nem engem fogad be, hanem azt fogadja be, aki engem küldött. Vagyis mintha azt akarná mondani Jézus a rangvitába bonyolódott tanítványoknak, hogy miközben ti a hatalomról vitatkoztok, a nagyságról, meg a rangokról, s hogy ki fog majd az Úr országában jobb és bal felöl ülni, aközben elmentek az élet elemi dolgai mellett. Hadd mentegessem egy kicsit a tanítványokat. Jézus korában nem becsülték annyira a gyermeket, mint a mi időnkben. A gyerek nem számított. De most Jézus odahív egy csellengő-bollongó kölyköt, aki ott jön-megy, kíváncsiskodik, a kör közepére állítja, aztán ölébe veszi, átöleli és önmagát példázza vele. Ez itt a megfordítás! Mert mit látunk Jézusnak és a tanítványainak a kapcsolatában? Azt, hogy miközben Jézus az alázat útjáról beszél, és a tökéletes isteni küldetést mutatja meg: odaadja életét az emberért, s nem tekinti zsákmánynak és ragadománynak, hogy Istennel egyenlő, hanem megüresíti magát és rabszolga halálát halja (Filippi levél 2), tehát megy lejjebb és lejjebb, aközben a tanítványok meg egyre feljebb és feljebb igyekeznek. De hát, miért is ne, kedves testvérek? Legyünk még némiképp megértéssel a tanítványok iránt, hogy önmagunkat is megértsük ebben a helyzetben!! Hát nem csodákkal van tele itt a Jézus útja? Négyezer ember kapott eleséget, ötezer ember kapott eleséget, betegek gyógyulnak meg. Jézus úgy beszél – írják az evangélisták –, hogy abban hatalom van, és nem úgy, mint az írástudók és farizeusok, akik csak okoskodnak össze-vissza. Aztán lecsillapodik a tenger, hallgass! – mondja neki, és az elhallgat. Vajon az emberszívben nem modul elő ilyenkor a nagyság igézte, nem jelentkezik az erő, a befolyás, a dolgok végső elrendezésének a reménye? S nem tart ki egészen a Gecsemáni kertig is?  Csak majd ott futnak szét riadtan, amikor megjelennek a katonák, Jézus meg csak ott áll – emberileg szólok – lecsüggesztett kézzel és hagyja, hogy megkötözzék, megverjék és elhurcolják. Pedig hogy készül a nagy győzelemre a kicsiny sereg! Mikor indultak a Gecsemáné-kertbe, Péter félrehúzta a köpenyét és megmutatta Jézusnak: itt vannak a kardok...
De most ennek a drámának az elején vagyunk, most a tanítványok csak úgy papíron, előre egymás között akarják a pozíciókat elosztani. És akkor hívja oda Jézus ezt a gyermeket. És odaveszi magához Jézus azt, akinek  a nagyok dolgába nincs beleszólása, átöleli, és azt mondja, hogy ha így befogadtok egy ilyet…, Íme,  a király a trónon fölemel magához egy senkit (vagy legalábbis rang tekintetében semmiképpen nem kompetens valakit) és magához öleli. Az enyém, befogadtam! Trónol. És azt mondja a tanítványoknak, hogy ha ezt ti megteszitek, akkor nem őt fogadjátok be, hanem engem, és nem engem, hanem aki engem küldött. Ez a Jézus inkognitója.
S még van itt egy megfordítás. Mert, természetesen az összes jézusi parancsot, igét tudjuk mi jól, hogy az éhezőnek enni kell adni, a szomjúhozónak inni kell adni, a börtönben levőt meg kell látogatni, a beteghez el kell menni, a jövevényt be kell fogadni. Sokat morzsolgatjuk ezeket az igéket mostanában, de valójában nem is tudjuk, mitévők legyünk, mit csináljon itt Magyarország, mit csináljunk most mi, keresztyének, mert jönnek, akiknek jól esik egy pohár víz, jönnek, akiknek jólesne egy kis eleség. Persze, mondjuk, hogy van pénzük elég, még több is, mint nekünk. S itt vannak a jövevények. Mit csináljunk velük? Küldjük őket tovább, tegyük őket táborba, nyissuk meg az otthonainkat, tegyen be odahaza mindenki egy pótágyat, tegyen az asztala mellé még egy széket?  Mit csináljunk? Nagy a zavarodottság. Ám nem baj, ha egy most meg vagyunk ettől zavarodva, föl kell ébrednünk, és fel kell készülnünk arra, hogy hosszú ideig így lesz ez, ezt nem fogjuk egy pohár vízzel, egy szelet kenyérrel, egy cipővel, egy éjszakai szállással megúszni és megoldani. Úgy érzem, mintha Isten most megpróbálná azt az Európát, amely olyan sokáig büszkélkedett a keresztyénségével, még annak szekularizált változataival is! Számon kéri rajta, amivel dicsekedett, mégha ma már nem is annyira büszke rá. S ezt a számonkérést nem lehet egy pohár vízzel megúszni, ennyivel nem tudhatjuk a lelkiismeretünket megnyugtatni, ennyivel nem fogunk eleget tenni a Jézus parancsának. Mert itt van még ebben a történetben egy egészen döbbenetes megfordítás, ijesztő minden tekintetben. Figyeljük meg! A tanítványok közül János visszatromfol Jézus példálózására -, amolyan okos módon, emelve a tétet. Azt mondja, Mester, nekünk megy ez, mármint a gyerekek befogadása, sőt, vannak itt, akik a Te nevedben ördögöket űznek – megint a hatalomról van szó! – de eltiltottuk őket, mert nem követnek minket. Nem azt mondja, mert nem követnek téged, hanem minket nem követnek. Milyen érdekes ez. Amikor Jézus elhívta a tanítványokat, teljes feltétlenséggel, indoklás nélküli hatalommal mondta nekik: Jertek, kövessetek engem. El se telik egy esztendő, s mit csináltak eddig a tanítványok? Kiosztották az ötezer embernek a kenyeret, összegyűjtötték a maradékot, meg csodálták a hajón, ahogy Jézus szavára lecsillapodott a háborgó tenger. Meg okoskodtak egy kicsit. S mindjárt azt mondják (egy év sem telt el a Krisztus tanítványságból!): Mester, eltiltottuk azokat, akik nem követnek minket. Nem Téged, minket! Nagyon megy ám a Krisztus közösségéhez tartozni, keresztyénnek lenni, kedves testvérek, nagyon megy ám védőgyűrűt vonni Jézus köré, nagyon megy ám – bocsánat, hogy így mondom – portásnak lenni a mennyek országában, ha már jobb és bal felől nem ülhetünk! Az is hatalom. (Mert ugye, Magyarországon azt mondják, ha valamit el akarsz intézni, a portással kell jóba lenned. Nem a miniszterrel, a portással.)
Ekkor azt mondja Jézus: ne tiltsátok el, mert nincs, aki csodát tesz az én nevemben és mindjárt ellenem beszélne,  - aki nincs ellenünk, mellettünk van. (Erről külön kell majd szólni.) És itt jön, amire az imént az mondtam, hogy megfordítás: mert aki innotok ad nektek egy pohár vizet az én nevemben, mivelhogy a Krisztuséi vagytok, bizony mondom nektek, el nem veszíti jutalmát. Hogy van ez, testvérek? Mi úgy tanultuk a keresztyénséget, hogy mi vagyunk azok, akiknek tele a tarisznyánk elemózsiával, negyven kulacs az övünkre kötve, s így járunk-kelünk, s mindig van nálunk három tartalékruha is, odahaza is tartunk az idegennek egy ágyat, ekként gyakoroljuk a keresztyénséget. Adunk, adunk, adunk. Ez a keresztyénség lényege. Így szeretünk, így vagyunk Isten gyermekei,  - hiszen Isten adakozó Isten. Igen, ha valaki meg akarja érteni Isten világát és Isten titkát, az csak ezt a szót írja ki egy papírlapra, szúrja fel egy rajszeggel a falra, hogy mindig lássa: adni. Ez az Isten: adni, adni, adni. Isten ad, újra ad, teremt, újra teremt, áld, fönntart, tovább visz, bőséggel folyton telik belőle. És aki az Isten gyermeke, a Krisztus tanítványa, az se csinál mást. Nem fontolgat, nem mérlegel, nem vesz ujjlenyomatot, nem kér személyi igazolványt, átutazó passzust, ott van, abban az adott helyzetben és ad, ez a dolga. Mégis, mit mond most Jézus? Aki nektek ad egy pohár vizet. Most gondolkodjunk el ezen a jézusi szón, s mélyedjünk el benne és szálljunk magunkba. Aki nektek ad, az én nevemben, annak a jutalma megmarad és ez a dicsőség nem vétetik el tőle.
Mit mondott az imént Jézus, hogyan kezdte? Aki az első akar lenni, legyen az utolsó és legyen mindeniknek a szolgája. Ez a keresztyén szabály. Hátra állunk, utolsónak állunk, diakónusok leszünk. Itt a diakónosz görög szó itt az önkéntes szolgálatot jelenti, de én ezt sosem tudtam másképpen értelmezni, csak ahogy gyerekkoromban sokat láttam faluhelyen, ahol a családoknál fölkészítették az asztalt, megebédelt a család, és az édesanya, miután leszedték az asztalt, leült a lócára és ő evett utoljára. Ezt jelenti a diakónosz szó, aki felszolgál az asztalnál, megelégít mindenkit, és ha marad még valami, akkor azt majd jut neki is. Majdnem rabszolga ez a szeretet-szolga. Ebbe gyakoroljuk magunkat, ezért kérjük Isten segítségét, erről szól a keresztyén élet iskolája, ezt folyton tanulni kell. Nem megy magától. De most hirtelen itt egy megfordítás a megfordításban. Azt mondja Jézus: aki nektek ad egy pohár vizet az én nevemben, merthogy a Krisztuséi vagytok, bizony mondom nektek, el nem veszíti a jutalmát. S kérdez a kijelentés: valóban végső következményéig a Jézus tanítványa vagy? Tényleg oda álltál a sor végére?  Úgyhogy egy pohár vízre szorulsz? Mert amúgy, van miből a sor végére állni, ugye?! S ha van, miért legyünk ennyire legeslegutolsók? Nos, tudom, mert elsők akarunk lenni. Miért adjunk pohár vizet? Mert van vizünk is és poharunk is. Miért adjunk öltözet ruhát? Mert kinyitom a szekrényt, aztán annyi van, sose fogom fölvenni. Telik utolsónak lenni, telik a sor végére állni, telik odaállni az asztalhoz és az Istentől kapott gazdagságot ilyen módon megosztani. Igen, így van ez. De ez csak egyik fele a történetnek. Mert mit mond Jézus a megfordításba illesztett a megfordításban? Azt mondja, hogy aki neked ad egy pohár vizet. Vagyis nem taktikai utolsó vagy, hanem egzisztenciális. Nem azért futottál a sor végére, hogy aztán előszólítsanak. Mert mi az, ha nekem kell egy pohár vízért kinyújtanom a kezemet? S mi az, ha én szorulok más kenyerére? Hát nem ad szerelmések eleget az Úr? S mi az, ha énrám kopogtatnak a beteglátogatók? Hát vagyok beteg én? -  hát nem gyógyít meg Úr Jézus engem mindig? S mi az, ha hozzám jönnek látogatni a börtönbe? Hát nem tisztes polgár vagyok én? És mi az, ha én vagyok jövevény, aki a jövő kapujában toporog? Hát nem hozta fel őseim Kárpát szent bércére? És most azt mondja Jézus tulajdonképpen, vigyázzatok, tanítványok, vigyázzatok, krisztuskövetők, és legyetek készek és alázatosak, hogyha valaki neked adja a vizet, - tudd azt elfogadni. S ha adja a kenyeret, fogadd el. Akkor vagy tényleg utolsó, akkor vagy alul. Döbbenetes szavak ezek.
Így értjük meg azt is, amint az imént mondott: ne tiltsátok el azokat, aki az én nevemben gyógyítanak, az én nevemben tesznek jót és nem követnek titeket. Igen, nincsenek benne a gyülekezeti válaszoltói névjegyzékben, nem is járnak templomba, nem reformátusok. Ne tiltsátok el őket, mert aki – így mondja Jézus – nincsen ellenük, mellettünk van. De szó szerint másképpen kéne fordítani –, bocsánatot kérek a nyelvészkedésért – mindenki érteni fogja. Itt a görög szó sokat jelent. Elsőbben így lehetne fordítani, hogy értünk van, de még pontosabb lehetne így fordítani: fölöttünk van, mert itt a hyper görög szó áll, s ezt mindenki ismeri a hiperszonikus repülőtől kezdve a hiperaktív gyereken át a hipertóniáig. Úgy van értünk, hogy fölöttünk van, úgy van értünk, hogy a képességei meghaladják a mi képességeinket. Úgy van mellettünk, velünk és értünk, hogy ő már túl van azokon a dolgokon, amiket mi még csak tanulgatunk. Küszködünk, próbáljuk a szívünket és lelkünket hozzáedzeni a jézusi úthoz, és fölbuzdulástól kétségbeesésig tántorgunk, meg hiperaktivitásból a teljes csüggedésbe esünk. Mert, ha nem érti félre senki, a keresztyén életnek van egy efféle mániákus-depressziós vonulata, hogy egyik pillanatban mániásan akarunk, rohanunk, mindenkit megváltunk, föltolunk a mennyországba, a másik pillanatban beülünk egy sötét sarokba, s azt se tudják az emberek, hogy létezünk.
Azt mondja Jézus: lesznek, akik nektek fognak egy pohár vizet adni, lesz, aki téged fog meglátogatni az én nevemben. Hát ne veszítsd el őt, mert aki nincsen ellenünk, az értünk van, az mellettünk van, az már fölöttünk van. Hyper. Csodálatos megtapasztalása ez a Jézus tanítványságának, és csodálatos erőket tud a Szentlélek Isten felszabadítani a szívünkben, hogyha ezeknek a mélységéig mi is leereszkedünk. Jézus egy szóval elhallgattatta a tanítványokat, ahogy a vihart, aztán királyi ítélőszékbe ült, aztán szuverén módon magához emel egy gyermeket és példálódzik vele. Aztán kioktatja a tanítványokat a követés nagy titkairól. De mindegyik megfordítással, és a megfordítással a megfordításban is, mindegyre egyfelé viszi, hajlítja a szívünket. Arra, amit Pál apostol mond a Filippi levélbeli himnusszal: az az indulat legyen bennetek, ami volt az Úr Jézus Krisztusban is. A Jézus tanítványainak kell lennünk akkor is, amikor fölfelé megyünk a megdicsőülés hegyén, akkor is, amikor a Gecsemáné kertben vele együtt kell virrasztani, akkor is, amikor a szava nyomán elölről hátulra kell állni, meg hátulról előre. Mert akkor követjük jól, ha oda állunk, ahova rendel. Ha valaki egy pohár vizet ad nektek az én nevemben, mert tanítványok vagytok, mert az enyéim vagytok, annak érdeme soha őtőle el nem vétetik. Nagy iskolája ez az alázatnak, nagy lépés ez mindazoknak, akik elsők akarnak lenni, hogy oda álljanak a sor végére és a sor végén megállva tapasztalják meg, mit jelent az Isten országában elsőnek lenni. Adjon Isten mindannyiunknak értő szívet és Szentlelke buzdítson bennünket arra az indulatra, ami volt a mi Urunk Jézus Krisztusunkban is.
Ámen