Bogárdi Szabó István Dr.

Gyászoló Családtagok, Gyászoló gyülekezet!
Amikor barátot szerzünk, nem gondolunk a halálra, éppenséggel nem a halálra gondolunk – és még kevésbé, bizony, a legkevésbé a barátaink halálára. Az életünk kellős közepe nyílik meg, amikor barátokat szerzünk - a legérzékenyebb bensőnk ez, ahol helyet hagyunk nekik, a barátainknak, és ott nem a sikeresség, az erő, a befolyás, a tekintély, a tudás, a hatóképesség, meg a sokféle érdek és érték, hanem egyedül a bizalom, a megbízhatóság dönt el mindent. A hűség.
Most sok barát gyülekezett egybe, hogy meggyászoljunk egy hűséges embert, aki hűséges volt pátriájához, szülőhelyéhez, szüleihez, testvéréhez, rokonságához - a család hagyományaihoz (sosem kritikátlanul, de megértő és mély humorral), hűséges volt a pályatársaihoz, tanítványaihoz, tudóstársaihoz; hűséges,  az ezer ügyben eljáró és másokért mindig közbenjáró barát szívós kitartásával.
Tőkéczki László leginkább azoknak volt barátja, akik ezt nem is gondolták volna róla. Azokhoz volt hűséges, önemésztő módon, akiket taníthatott, akiknek feltárhatta az ismeret és a tudás szépségét. Azokhoz volt hűséges, akikkel nem számolt a folyton kalkuláló világ, legfeljebb statisztikaként. Eljárt azokhoz, akikhez mások - a sikeres és ünnepelt megmondó-emberek - nem mentek el. Ő elment a világ végére is, ha kellett. És kellett! Mert ez a hagyományaiból kiforgatott, értékeiben megcsúfolt, legjobbjaiban megalázott ország - hát ez volt a világvége! Mégis, Tőkéczki László tudta, ahol a hűségesek megnyitják szívüket, ott a periféria lesz a centrum, a provincia lesz a fősodor, a mély lesz az első lépcső fölfelé. Isten az isten háta mögött is tud mosolyogni – és talán ott a legszebben. Krisztus onnan szerzi igaz barátait.
Így szól most hozzánk is vigasztalva és ígéretet adva a Jelenések könyvének szép üzenete, amit Szmirbába, az üldözött keresztyéneknek maga Krisztus - az első és utolsó, a halott és feltámadott - küld: "Légy hű mind halálig, és néked adom az életnek koronáját." Ezt az a Krisztus mondja, aki halálával szerzett magának barátokat.
Mi ugyan, amikor barátot szerzünk, nem gondolunk a halálra (hogy is gondolnánk, a barátság az életről szól!) – , de a passiójára készülő Krisztus ezt mondja tanítványainak: "Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket én parancsolok néktek. Nem mondalak többé titeket szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura; titeket pedig barátaimnak mondottalak; mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon; hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek." (János ev. 15)
Vagyis, immár nyilvánvaló, hogy amikor Krisztus barátokat szerez, azt halálával és feltámadásával szerzi. Így kell lennie, hiszen Isten barátjának lenni, azt jelenti, hogy megnyílik számunkra az isteni élet kellős közepe, ahol nem a sikerességünk, az erőnk, a befolyásunk, a tekintélyünk, a tudásunk, a hatóképességünk, meg a sokféle érdekünk és értékünk, hanem egyedül a bizalom, a megbízhatóság dönt el mindent. A hűség. A Krisztus hűsége, Isten hűsége. Ezért a mi hűségünknek Ő az alapja, a mi hűségünk az ő hűségének visszatükröződése.
Krisztus buzdítása – légy hű mindhalálig! - , azokhoz szól, akik nyomorúságokat és szegénységet látnak, szenvednek és viselniük kell a Krisztus ellenségeinek káromlását. Ha tehát nem az ő hűségére támaszkodunk, ha nem az ő halálig menő hűségére, és feltámadásával megerősített megbízhatóságára támaszkodunk, akkor a barátságunk lehet hősies kísérlet e nemes erény betöltésére, lehet roppant igyekezet tisztességesnek maradni egy olyan korban, melyet az  árulások és hűtlenkedések tettek hirhedetté, ha tehát nem az ő hűségére támaszkodunk, akkor megtévesztenek minket az érdekek és elveszítjük azt, ami érték, akkor az eredmények fontosabbak lesznek, mint az erények, akkor a közjót nem a legfőbb jó látomása ihleti, akkor mindegy is minek nevezzük, a barátságunk puszta kísérlet és igyekezet marad.
Tőkéczki László  ismerte ezt a krisztusi barátságot - a Megváltó páratlan szavát, ahogyan a testté lett Ige fölemeli teremtményét, magához vonja szolgáját és barátságába fogadja - , fölemeli porlétéből a véges teremtményt és barátjává fogadja ellenségét. Így mondja ezt Pál apostol: "Ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által, most sokkal inkább megtartatunk az ő élete által minekutána megbékéltünk vele." (Rm 5,10). Ennyi az egész keresztyén élet titka: a Krisztus halála megbékít minket Istennel, a Krisztus élete pedig megtart és bevon minket az isteni lét-titokba és a feltámadás várományosává tesz bennüket.
Amikor barátot szerzünk, nem gondolunk a halálra. Krisztus mindazáltal a halálával és feltámadásával tesz minket a barátaivá. S amikor a Krisztus barátaivá leszünk, a feltámadás és az örök élet ígéretére gondolunk szüntelen. Légy hű – mondja a Hűséges, a halálon győztes.
Tökéczki László tudásának, tiszta és meghatározott világszemléletének, talpig nehéz hűségének, a barátságának ez a krisztusi szó volt kiapadhatatlan forrásvidéke. Mindhalálig? - kérdezhetnénk most. Mind egészen a feltámadásig – felel nekünk a maga a Hűséges, akiben el van rejtve életünk és halálunk, akié vagyunk, akár élünk, akár halunk, aki, majd ha trombita szól, feltámaszt bennünket dicsőségben, és befogad végére mehetetlen szeretetébe. Ámen

Az elmúlt alkalommal Mikeás prófétáról szóltam, aki Illés próféta és Elizeus próféta idejében működött. Egy pillanatra elénk lépett abban a történetben, amit a Királyok és a Krónikák Könyve beszélt el, amikor a két ország királya háborúba indult, de azért megkérdezték a prófétákat, mit szól tervükhöz az Úr. Négyszáz próféta sereglett fel sikert és hadi szerencsét jövendve. Csak egyedül Mikeás volt az, aki az Úr szavát mondta. Ennek kapcsán jeleztem, hogy amikor kimondjuk ezt a szót, hogy próféta, máris úgy képzeljük a prófétát, mint egy magányos alakot. Igen, a Mikeás története ezt sugallja számunkra. Idéztem egy régi mondást is, mely szerint a próféta az, akinek majd utóbb lesz igaza. Így van-e ez egészen?
Most egy nehéz szakaszhoz érkezünk, egy másik prófétáról szólok, Jeremiásról. Az ő élete és alakja – azt hiszem – még inkább megerősíti ezt  az iménti képzetünket. Jeremiásról nemcsak magányos alak, hanem – szoktuk mondani – ő a síró próféta. Nemcsak Siralmas könyve miatt, hanem  azért is, mert egész prófétai könyvben ilyennek látjuk. Különös könyv az övé. A legtöbb író-próféta könyvéből éppen csak megtudunk valamit magáról a prófétáról, de ha a Jeremiás könyvét olvassuk, az elhívásától kezdve életének utolsó, homályba tűnő szakaszáig szinte az egész életét rekonstruálni tudjuk.
Néhány szót azért hadd szóljak Jeremiás prófétáról. Tudom, ez lehetetlen vállalkozás, mert az egész bibliai könyvet nem lehet tömören összefoglalni, de szükséges, hogy világosan lássuk. Jeremiás próféta egy nagyon béke-korszak végén kapta  Istentől az elhívást.  A déli országrész Júdea, ahol a templom és Jeruzsálem afféle történelmi szélárnyékban élt. Ezt értjük, mi magyarok is. Most  mi is történelmi szélárnyékban élünk. Amióta én megszülettem, Magyarországon nem volt háború. Igen, idegen katonák tartózkodtak itt, de véres, valóságos háború nem volt. Jeremiás egy olyan korszak végén élt, amely már 100-120 éve tartott, és ez a hossz béke – ha szabad ezt mondani – elbizakodottá, önhitté, vagy másként szólva, szelídebben, mindig jót remélővé tette Isten népét.  Hogy is kezdődött ez a korszak? Még Ézsaiás próféta idejében, mintegy 120-150 évvel Jeremiás próféta előtt, az asszír birodalom megostromolta Jeruzsálemet. A világ akkori legnagyobb birodalmának hadserege azonban kudarcot vallott. Járvány ütött ki a hadi táborban, így el kellett vonulniuk a szent város alól. És ekkor beállt egyfajta történelmi szélcsend. Az elbizakodottságnak ezt lett az alapja. Úgy magyarázták a szabadulást, hogy azért nem esett el Jeruzsálem, mert ott állt a templom. Ott volt az Úr szent háza, és az eget és a földet teremtő Isten, nem hagyja, hogy szent helyét meggyalázzák. Amíg tehát a templom áll, és amíg az istentiszteletet megtartják, addig Jeruzsálem Isten protektorátusa lesz. Baj esetén be fog avatkozni. Lázadjanak a népek, jöjjenek a hatalmak, Jeruzsálem, az örök béke városa lesz!
Persze, ezt a három-négy emberöltőnyi időt, Ézsaiástól Jeremiásig, végig kísértek a mindennapos bűnök. Nem bűnöcskék, hanem bűnök. Ha  ennek a korszaknak a prófétáit olvassuk, csupa panasz, vád, fenyegetés, mert Isten népének élete tele kizsákmányolással, jogfosztással, elnyomással, hamis kultuszokkal, vérontással, rettenetes babonáskodásokkal. Jeremiás próféta azt is feljegyzi, hogy egészen emberáldozatig fajultak a dolgok, annyira engedtek a környező népek hamis vallásainak. A próféták, akik a törvény magyarázói voltak, mindezt élesen bírálták. De Isten népe folyton elhárította a súlyos szót, éspedig azzal a meggyőződéssel, hogy egy kis reform, egy kis kiigazítás, egy dinasztia-váltás egy kis templomozás, a bűnök leimádkozása, egy kis áldozás, és Isten megkönyörül.
Jeremiás pedig afféle  – engedtessék meg, hogy így mondjam – elviselhetetlen alakként lép fel. Igen, sajnáljuk Jeremiást, ahogy sajnáljuk Ézsaiást, meg a fogságba elhurcolt Ezékiel prófétát is, és sajnáljuk Ámost prófétát, akit elkergettek, és a többi magányos, szent alakok, igazmondót. De most, hogy jobban értsük az isteni szeretet titkát, azt kérem, ha lehetséges, engedjünk ennek a szónak: elviselhetetlen alak. Ismerünk elviselhetetlen alakokat? Ne mondja senki, hogy ilyen embert nem ismer – tessék rám nézni, egy biztos van itt. Elviselhetetlen alak volt a próféta. Négy indokot hadd hozzak fel emellett.
Először is tudjuk, hogy Jeremiás az ároni rendből származott, tehát pap volt. Isten a papságból hívta el prófétának.  Micsoda elviselhetetlen dolog  lehetett, ahogy kiállt a jeruzsálemi templomban, és pap létére a templom ellen prédikált? Olvassuk el a próféta könyvének a 7. részét, a híres templomi prédikációt, amit Jézus Krisztus is idéz: az én Atyám háza az imádság háza, ti pedig latrok barlangjává tettétek azt! Ezzel, persze, elárulta a papi rendet. Milyen lenne az, hogy ha elmennétek valahova egy istentiszteletre, és a lelkipásztor arról prédikálna ott nektek, hogy minek jártok ti templomba!? Meg hogy az egész papság egy silány banda! Meg hogy el van árulva Isten szent egyháza az egyház által! Ha valakik, az ilyen papot paptársai biztos ki nem állnák.
Másodszor, ha már próféta lett Jeremiás, átment a próféták közé. Az ő idején korában is voltak próféták bőséggel.  Hogy négyszázán voltak-e, vagy ezren, vagy csak húszan, ezt nem tudjuk, de voltak, ez kiderül Jeremiás próféta történetéből is. Ugyanis az uralkodó elit, a király, a nagytanács, a kancellária rendre igénybe vették a próféták szolgálatait. Merthogy ezek a próféták – és ezt tisztázzuk – nem afféle révületbe esett jósok és jövendölők voltak. Ők a törvényt  magyarázták, és az idők jeleit kutatták. Mondhatni, bár félek kimondani, ők voltak az értelmiség. És lám, itt van előttünk mai dráma. Az értelmiség elfordul az egyháztól, vagy legalábbis a papoktól. Még halljuk Voltaire szavát, aki a katolikus egyházra mondta: tapossátok el a gyalázatost. Jeremiás pedig átment a próféták közé. Ám ha végig olvassuk a könyvét, látjuk, elég hamar kitették maguk  közül a próféták, mert folyton bírálta őket.  Szüntelen bírálta őket: nem azt mondjátok, vetette szemükre, amit az Úr mond, hanem a szívetek gondolatát mondjátok. Nem azt mondjátok, amit az Úr örök törvényében kijelentett, hanem azt, amit ti most, ebben az adott pillanatban helyesnek gondoltok. Teszitek ezt egy ösztöndíjért, egy publikációért, egy kis hírért, egy kicsit növelni az egyetemi tudósi impakt-faktort - tényárnyalók vagytok. Nem azt mondjátok, amit az Úr, hanem a saját szívetek gondolatát. Nem Isten népét szeretitek, hanem önmagatokat szeretitek. Nem a békességet építitek, hanem önépítésben vagytok. Hát kirakták maguk közül a próféták.
Harmadszor, éppen mivel próféta volt, ő is bennfentes lett. Ne gondoljuk, hogy Jeremiás csak kerengett Jeruzsálem falain kívül, és olykor bekiabált a kapun, míg el nem kergették. Ellenkezőleg, bennfentes volt. A király is a tanácsát kérte. Amikor aztán akarták állítani, nem valahol Jeruzsálemtől távol, egy bozótosban verték agyon, hanem a király udvarában dobták a pöcegödörbe. Ott, bent, az udvaron. Mert amikor kora politikáját bírálta, nyomban kegyvesztett lesz. Elviselhetetlen alak. Akárhol van, mindig valami mást mond. Folyton ellenkezik, és mindig éppen azokat bírálja, akik között van. Itt azt mondja a panasz-énekében: nem ültem a nevetgélők közé,  – vagyis nem ült be az öröm-mondók közé; középkori kifejezéssel: a jokolátorok közé. Régen a királyoknak két féle udvari  bolondjuk volt. Az egyik kiforgatta a király szavait, ő volt a derizor. A másik a jokolátor volt, a csörgősipkás bolond. Nos, azt mondja a próféta, nem ült be közéjük. Nem vidámkodott, nem ujjongott velük együtt. És miért? Igy mondja: Uram, a Te hatalmad miatt. Szó szerint így van az eredeti szövegben, hogy: a Te kezed miatt. Ez itt metaforikus kifejezés. Jelentheti Isten mindenhatóságát, de az Isten parancsát is, Isten elrendelését is. Így fordítjuk: a Te hatalmad miatt – szó szerint a Te kezed miatt, és ezzel a próféta az isteni elhívásra utal. Ha felidézzük Jeremiás az elhívását, látjuk, mennyire rúgkapált ellene. Nem akart próféta lenni, de érezte Isten kezének a súlyát, Isten elrendelő hatalmát, nem tehetett mást, engedett. Sőt, itt arról vall, ahogy olvastam: mikor szavaidat hallottam, élveztem azokat, a Te igéid örömömre voltak. De mégis egyedül kell ülnie, magában, és olyan, mint a magányos madár, aki, ha valahova leszáll, rátámadnak és elkergetik. Ő sem viseli a többieket, és azok sem őt.
S végül, negyedjére, még egy nehéz érvet hadd hozzak ide. Jeremiás határvidékről származott. Ezt fontos tudnunk. Amikor kettészakadt az ország, csak Júda és Benjámin maradt együtt, két szomszédos törzs. A többiek, az észak felé eső törzsi területen külön országot alkottak. Ez az északi ország azonban már elesett a nagy asszír hódítás idején, amikor Jeruzsálem még csodálatos módon megmenekült. Így aztán Benjámin törzs területe, amely régen az ország közepe volt, most egyszerre csak határvidékké lett. Innen származott Jeremiás. Tiszte és isteni felhatalmazása szerint arról kellett jövendölnie, hogy Jeruzsálem el fog esni, mert eljön egy új birodalom, a babiloni birodalom, megostromolja a várost, és megsemmisíti azt, és fogságba hurcolja a népet. Ez a próféta ítéletes üzenete. A kegyelem lehetősége pedig az, hogy Isten népe nem harcol, hanem megadja magát. Egy alkalommal Isten megparancsolta Jeremiásnak, hogy menjen haza Anatótba, és vásároljon földet, mintegy jelként, hogy bár bekövetkezik az összeomlás és fogság következik, de lesz  majd hová hazatérni. Olyan ez, mint amikor Isten elhívta Ábrahámot, aki megvásárolta a Mamré tölgyesét egy idegen világban. Utána még Ábrahám Egyiptomba is elkerült, és bolyongottegész életében. De az a kis föld a jövendő záloga volt. Most Isten hazaküldi Jeremiást: vegyen földet a jövendő jeléül. Csakhogy közben nyomul a babiloni birodalom, már  jönnek az üzengetnek: adjátok meg magatokat, kössünk békét. (Persze, mikor egy birodalom békét köt – legyen az pax szovjetica, pax Romana, pax americana – hát tudjuk, mit jelent az: visznek, amit látnak). Kössünk békét! Jeremiás meg azt hirdeti: kössetek békét, adjátok meg magatokat! No, lám! No, lám! Hazamegy, földet vesz. Miből telik neki erre? Lefizette az ellenség. Hazaáruló. Más pénzén vesz itt földet magának! Demoralizál minket, aztán mikor minden megsemmisül, ő majd beül abba a birtokba, amit az ellenség pénzén vett. Ráakasztják hát, hogy hazaáruló.
Most hát panaszénekében azt mondja Istenének: éretted szenvedek gyalázatot!  Szavait nem hallgatják meg, jelképes cselekedeteit kiforgatják, a királynál bevádolják, próféta-társai kiközösítették, pap társai haragszanak rá. Miért? Mert éppen mindig az ellenkezőjét csinálja annak, mint amit csinálni illene-kellene egy ilyen békekorszakban. Békekorszakban élvezni kell a békét. Békekorszakban lehet stikliben kisebb-nagyobb bűnöket elkövetni. Békekorszakban mindent szépen meg lehet magyarázni. És ha már felgyűlt a rossz, akkor el lehet menni Istenhez, és lehet Nála esdekelni.
Így kiált a próféta: jaj nekem, anyám, mert versengés férfijává és egész föld ellen perlekedő férfiúvá szültél engem. Itt mind a két szó azt a fajta pereskedést, viszályt jelenti, amikor bíró elé kell vinni a dolgot. Nem ismerünk mi ilyen alakokat?  Beperelem a szomszédot, – kiáltja a másik szomszéd. Most, hogy lehullott a hó, el tudom képzelni, hogy megy haza valaki autóval, de már valaki beállt a helyére, amit ő reggel eltakarított. Na, menjen már innen, az az én helyem! Mire a betolakodó: nem megyek, ez az én helyem. Beperelem - kiált az egyik. Visszaperelem - mondja a másik. Saját fülemmel hallottam ilyet, nem is egyszer. Magyar ember szeret perelni. Jeremiás próféta tehát afféle pereskedő ember, és most azt mondja: jaj nekem, anyám, te ilyenné szültél engemet.  Én egy állhatatlan figura vagyok. És ha hogy mindennek ellenére szívesen beleillesztenénk magunkat a Jeremiás sorsába, azt is hozzáteszem, mai szavakkal, hogy Jeremiás egyszerre volt nacionalista, mert csak a saját népe érdekelte. Ugyanakkor fundamentalista volt, mert Isten törvényének maradéktalan megtartásához ragaszkodott, egy betűt abból el nem engedett, sőt arról beszélt, hogy Isten törvénye majd a szívünkbe lesz beírva. Ugyanakkor reálpolitikus volt (úgymond, idegenek kiszolgálója), mert ezt hirdette: adjátok meg magatokat a babilóniaiaknak, vegyétek nyakatokba a babiloni király igáját. És liberális volt, mert mindig  a szabadságról beszélt. Hogy jön ez most össze?
Az ellentmondások abból adódnak, hogy mindig Isten szavát hirdette. Azt olvassuk a Zsidókhoz írt levélben, hogy Isten sokféleképpen és sok alkalommal szólt a próféták által. Karl Jaspers, a nagy filozófus tengely-kornak nevezte a Jeremiás korát. Ezen azt érti, hogy Kr.e. 800-200 között az egész világon – a kínai filozófiában, az egyiptomi vallásban, a római törekvésekben, a görög filozófiában – mindenütt elindult a megváltó keresése. Tengely-korszakban élt Jeremiás, és általa Isten szólt. Vagyis Isten népe mindegyre beleütközött az Isten szavába. Nem lehetett kikerülni az igét. Kikerülték volna a templomi kultusszal, kikerülték volna prófétai manőverezgetéssel, kikerülték volna politikai akaratoskodással, – de nem lehetett Istent kikerülni, mert Isten mindig elébe került az Ő népének. Jeremiásnak kellett ezt a szolgálatot betöltenie. Vagyis, ha a Ő népe elhajolt volna a törzsi szövetségtől, (ahogy itt olvassuk: eltértél tőlem és más utakon jártál), akkor a próféta nacionalista. Ha Isten népe nem volt hajlandó tudomásul venni a világtörténelem nagy mozgásait, akkor a próféta nemzetárulóként beszélt. Ha Isten népe nem akarta a szent élettörvényt megtartani, akkor fundamentalista. És ha Isten népe megkötözte saját honfitársait, és rabságba döntötte és eladta őket rabszolgának, akkor meg liberális. Mert ilyen az Isten. Mert nekünk üzen. Mert arra üzen, amiben éppen vagyunk: te vagy az, aki elhagytál engem, hirdeti Isten ítéletét Jeremiás, te vagy az, aki másfelé jártál, ezért kinyújtom kezemet ellened és elveszítelek téged,  – belefáradtam a szánakozásba!
Engedjétek meg, hogy befejezésül erről szóljak néhány szót! Mit mond Isten? Belefáradtam a szánakozásba.  Micsoda? Ezt üzeni Isten a népének? Eluntam könyörülni. Megcsömörlöttem megirgalmazni. A latin bibliafordítók annyira megrettentek ettől az erős szótól, hogy enyhítő fordítást alkalmaztak. Jeromos egyházatya így adja vissza: terhemre van a kéregetés (laboravi rogans). De nem erről van szó. A Septuaginta fordítói egészen kategorikusan így adják vissza: nem lesz többé elengedés. Mi ez az elengedés? Hát, amiről Jeremiás prófétált ott, az Úr templomában. Felmegyünk az Úr templomába, bemutatjuk az áldozatot, hajlongunk, vezekelünk egy kicsit, aztán hazamegyünk, és azt mondjuk: megszabadultunk. Elengedte az Úr, megkönyörült az Úr, mégiscsak megszánt minket! Az egész hosszú békekorszak ezzel az önáltatással telt el. Könyörgünk egy kicsit, és az Isten megszán minket. Isten megbocsát, az a dolga! – mondta egy ateista a halálos ágyán. De most azt üzeni Isten, hogy: eluntam, megcsömörlöttem ettől, terhemre van, ledobom. Néhány  szót hadd idézzek, mert ez rendkívül ritka szó a Bibliában. Ézsaiás próféta ezt jövendöli népének az Úr nevében: elfáradtam ünnepeitektől (Ézs 1,14). Beleuntam az istentiszteletbe, mondja Isten. Jeremiás másutt önmagáról: elfáradtam az Úr haragját visszatartani (Jer 6,11). Isten üzenete olyan, mint a csontjaimba rekesztett tűz, erőlködöm, hogy elviseljem, de nem tehetem (Jer 20,9). Mikeás próféta, mintegy Isten nevében kérdezi hűtlen népét: Én népem, mivel fárasztottalak el titeket, hogy meguntatok engem? (Mik 6,3) És legvégül még egy szó, talán ez világítja meg a legjobban. A 68. zsoltár egyik szép verse Isten gondviseléséről azt mondja, hogy Isten esőt ad, és megújítja a lankadó földet. Aki túrt már földet, ásott kertet, tudja mit mondok ezzel: elfárad a föld. Ha elfárad a föld, nem hoz termést. Meddő lesz. És mintha Isten most azt mondaná, hogy kiürült  a könyörület, nincs többé irgalom, belefáradt népének ebbe a cinikus játékába, mert ez egy cinikus játék, ez az Isten-ember kapcsolat meggyalázása, a szövetség kiforgatása, ahogy rendezgetik Istennel a dolgot. Itt van ez a Jeremiás, kiabál itt mindenfélét! Na, jól van, legyen neki is egyszer igaza, pottyantunk két könnyet, úgy teszünk, mintha nagyon szánnánk-bánnánk, ami megesett. Aztán spongyát rá.  Milyen erős képét idéz a próféta, amikor magányáról beszél! Isten édes szavát hirdettem,  és mégis mindenki engem utál,  holott nem adtam kölcsön, és nem is vettem kölcsön. Nem bankár ő, nem uzsorás, hogy utálja mindenki.  És mégis ebbe a megítélésbe keveredik.
A próféta panasz-éneke úgy kezdődik, hogy beszélgetést folytat az Úrral. Az Úr  pedig azt mondja neki: ha Mózes és Sámuel állnának is elém, nem hajolna lelkem ehhez a néphez, küldd el orcám elől, menjenek ki. Megrendítő ez. És ebből bontja ki a próféta, hogy nincs irgalom. Hiszen Mózes és Sámuel volt a két nagy közbenjáró. Amikor Isten népe rossz útra tért, Mózes felment a hegyre Istenhez alkudozni, közbenjárni az ő népéért. Inkább én vesszek el – mondja –, inkább én legyek átok, csak tartsd meg az én népemet! (2Móz 23) Sámuel pedig még az Isten ellen fellázadt Saulért is közbenjárt. Azért a Saulért, aki üldözte őt. Ez a két alak – sőt, ha még hozzájuk vesszük Illés prófétát is –, ők önmagukban a kegyelem jelei. Hiszen van, aki oda tud állni Isten elé. Van közbenjáró, van egy próféta, aki odaviszi a nép nyomorúságát, és inkább magára kér átkot, csak a nép megmaradjon. De most azt mondja az Úr, ha Mózes, ha Sámuel jönnének elém, te küldd ki őket. Eluntam már ezt a közbenjárósdit. Eluntam már ezt a megkegyelmezősdit. Eluntam már ezt a «megígérem jó leszek, ha megbocsátasz» játékot, eluntam a népem hazudozását. Küldd el őket!
Amikor Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és felvitte őket a hegyre, ahol elváltozott az Ő ábrázatja, és tündöklő lett, mint a Nap fénye, és ruhája fehérebb lett, mint a hó, azt látták a tanítványok, hogy Jézus Mózessel és Illéssel beszélgetnek a bekövetkezendőkről. Próféták által szólt régen az Isten. Jeremiás próféta által Isten ítéletet hirdetett. Jeremiás próféta által Isten azt üzente népének, ha Mózes, ha Sámuel, ha Illés állna elé, bármelyik szent is, aki önmaga személyében a közbenjárás garanciája és a kegyelem jele, elküldi el őket a maga színe elől. Nincsen hát közenjáró. Nincsen senki, csak egy! Ezért mondja így a Zsidókhoz írt levél, hogy most pedig  utoljára az Ő Fia által, egyetlen Fia által szólott nekünk. Mert Krisztus az egyetlen esélyünk.  Mert őt az Atya nem küldi el a színe elől, hiszen a Szentháromság Isten önmaga küldte hozzánk a Fiút. Maga az Atya küldte a Fiút, hogy közbenjárónk legyen. Sokszor szólott az Isten,  – szólott Jeremiás által is, aki átélte mit jelent az, hogy:  menthetetlen. Megírta a Siralmaiban. És milyen csodálatos mégis, ez a próféta, aki elviselhetetlen alak volt, mos azt tapasztalja, hogy Isten még vele, a prófétával is szembemegy! Azt mondja Kálvin: a mi Urunk Jézus Krisztusunk teljesen benne van az Ószövetségben is. A krisztusi kegyelem ott van a próféta életében is! Mert mit ír a siralmaiban – s talán nem is tudja, mit ír –, ezt olvassuk:  csak az Úr nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk, mivel nem fogyatkozik el az Ő irgalmassága. (Sir 3,22) Panasz-énekében még így jajongott: beleuntam a megirgalmazásba. De amikor beállott a katasztrófa, és összeomlott és végpontra került minden, ezt a szót adja Isten a síró próféta énekének kellős közepére: csak az Úr nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk, mivel bizony nem fogyatkozik el az Ő irgalmassága. Nem miattunk nem fogy el irgalmassága, nem a próféta miatt, és nem Mózes és nem Sámuel miatt, hanem a feltámadott Jézus Krisztus miatt, aki a mi egyetlen közbenjárunk és hűséges kezesünk. Legyen neki dicsőség most és minden időben!
Ámen

Az a szokás református gyülekezeteinkben, hogy a lelkipásztor rendre, egy meghatározott sorozat szerint prédikál vagy a Bibliaolvasó Kalauz szerint a napi igét választja textusul. Fontos ezt hangsúlyozni: napi ige. Ámbár nincs benne semmi bűvös dolog. Napi ige, vagyis: mindennapi ige, ami mára való, az mindennapra való.  Nos, az ige, amit most olvastunk a Máté evangéliumában, bizton szól mindannyiunkhoz istentiszteleten, bibliaórán, jubileumon, hálaadáson és püspök beiktatáson is. Bizton szól hozzád is, beiktatandó püspök testvérem!
Igen, tudom, szabadok vagyunk arra is, hogy az ige véghetetlen kincsestárából bármit, bármikor előhozzunk egy-egy alkalomhoz, eseményhez, akár püspök beiktatáshoz is.  Gondolkodtam is, hogy ne beszéljünk-e inkább, kissé visszább lépve az olvasmányban, itt Máté evangéliumában, arról, ahogyan Jézus lecsillapítja a háborgó tengert? Milyen szépen lehet ebből allegóriát csinálni, a kicsiny hajó lesz az anyaszentegyház, és megláthatjuk Krisztusunk hűségét. Vagy lehetne éppen arról is beszélni, ahogy Jézus ördögöt űz a gadaraiakból. Olykor nem ártana egyházunkból is ördögöt űzni, világosodjon és tisztuljon körülöttünk a világ! S talán lehetett volna előrébb szaladni, és azt a látványos és mozgalmas történetet idézni, ahogyan Jézus feltámasztja a Jairus lányát, de közben meggyógyítja önkéntelen is a vérfolyásos asszonyt.
Amit most olvastam, ez csak egy egyszerű történetecske. Kapernaumban esett meg. S mindjárt eszembe jut: mi lenne, ha most hirtelen megnyílna itt a mennyezet – ahogyan ugyanezt a történetet Márk és Lukács elmondja –, és egyszerre csak valami saroglyán ide eresztenének elénk egy béna embert, hogy állítsuk talpra. És nem provokcióból, hanem kénytelenségből – most is zsúfoltság van! –, mert nem lehet az ajtón bejönni. Valami nagy dolog történik ott abban a házban, ahol Jézus van, és a barátai viszik Jézushoz béna barátjukat gyógyításra. Felolvashattam volna Márk evangéliumából is ezt a történetet, ahogyan Márk markánsan, keményen, egyszerű, tömör szavakkal elbeszéli, vagy éppen Lukácstól is, aki színesebben, finomabban mondja el, úgy, ahogy egy orvosból lett evangélista elő tudja adni egy gyógyulás történetét és a körülményeket.  De Máté! Máté nem mondja, hogy tele volt a ház, nem mondja, azt sem, hogy nem fértek oda a barátok Jézushoz, még azt sem mondja, hogy hányan vitték a beteget, csak ennyit mond: odavitték.
Sőt, ha alaposabban összevetjük az elbeszéléseket, akkor találunk még egy kis különbséget, de ez megdöbbentő különbség, és én most erről a különbségről szeretnék szólni, ezt szeretném itt, a horvátországi református testvérek szívére helyezni, és ezt szeretném a beiktatandó püspök szívére és vállára is tenni. A püspöki szolgálat rendje szépen le van írva a törvénykönyvben. Majd a presbiterek, a gondnokok, a gyülekezeti tagok, a lelkésztársak meg az élet emlékeztetni fogja őt ezekre. De most csak ezt a kis különbséget hadd hozzam ide az evangéliumból, hogy érezzük és megtapasztaljuk a felolvasott történetnek erőteljes üzenetét, hogy így tudunk majd püspök testvérünkért folytonosan könyörögni, így tudjuk őt imádságainkban hordozni, hogy megnyerje Isten áldását, és ezek az áldások tovább áradjanak az életén.
A különbség abban van, hogy mind Márk, mind Lukács azzal a megjegyzéssel zárja ezt a történetet, hogy az ott lévők elcsodálkoztak, és azt mondták, hogy soha nem láttak ilyet. Nem láttak még ilyen csodát, hogy egy szóra, a Jézus szavára felkel a béna ember, akit saroglyán vittek oda, és saját lábán hazamegy. Fokozhatnám is, mert Lukács szavai ezt is érzékeltetik. Ha valaki két vagy három hétig egyvégtében nyomta az ágyat, aztán elmúlt a láza, és felkelhet, annak bizony el kell kezdenie megtanulni újra járni. Aki hosszú ideig, esetleg gipszelt lábbal élt, az talán még hetekig, hónapokig nem veszi ki hóna alól a mankót, úgy tanul meg újra járni. Nos, mi ez a csoda? Nemcsak az, hogy meggyógyul a béna ember, hanem az, hogy felkel és hazamegy. Mitől tud hirtelen járni? Mitől jár úgy, mintha soha beteg nem lett volna, soha béna nem vett volna, soha gutaütés miatt nem került volna ágyba? És ezt még lehetne tovább fokozni.
De mit mond Máté evangélista? Ez az ember felkelt, hazament, a sokaság pedig ezt látva elálmélkodott, és dicsőítette Istent, hogy ilyen hatalmat adott az embereknek. Itt van ez a különbség. Márk és Lukács azt mondják, hogy az emberek csodálkoztak, ámultak, hogy ilyet még nem láttak, ilyen csodát még nem tapasztaltak, ilyen még nem történt. Máté egy mélyebb dimenziót nyit meg, a felelősségnek, a szolgálatnak a mély dimenzióját, és ettől összeszorul a szívünk, sőt, megrémülünk. Nem azt mondja ugyanis Máté evangélista, hogy csodálkoztak az emberek, hogy Isten ilyen hatalmat adott ennek az embernek, ti. Jézusnak, hanem az embereknek.  Ilyen hatalmat adott Isten az embereknek.
Kelj fel, és járj! És megbocsáttattak a te bűneid. Kettős hatalom ez. A megbocsátásnak és a gyógyításnak a hatalma. Hadd kössem beiktatandó püspök testvérünk, Szenn Péter szívére, ne feledje, hogy aki elindul a Krisztus útján, és a Mester tanítványává lesz, azt megajándékozza és az ajándékkal együtt felelősséget is tesz rá: megbocsátás és gyógyítás felelősségét. Így volt ez akkor is, amikor a Mester próba-útra küldte a tanítványait, hogy hirdessék Galilea-szerte Isten országát. És volt ez akkor is, amikor elküldte őket a nagy misszióba, főleg úgy, ahogy azt Márk evangélista leírta. Rájuk testálja az üdvösség üzenetét, megajándékozza őket Lelke hatalmával, és az ajándékkal együtt felelősséget is rótt rájuk: megbocsátani, és gyógyítani.
Azt hagyjuk meg az okoskodó farizeusoknak és írástudóknak, hogy a Jézus kérdésével egyáltalán mit kell kezdeni? Rotterdami Erasmus szava zeng a fülembe, aki elunva a középkor skolasztikus vitáit, azt találta mondani, hogy három rettenetes dolog van az emberiség életében: a háború, a pestis meg a teológusok. Hagyjuk meg nekik ez a vitát. Mi, ahogy ott állunk ennek a történetnek a kellős közepén, ahogy Jézus tanító szolgálatába belerobban a gyógyítás igénye, ahogy beszakad a mennyezet, mert leeresztenek hozzá egy béna embert, aki gyógyításra vár, érezzük, hogy ez szinte kimondatlan provokáció is. És ezt látjuk mindegyre Jézus szolgálatát olvasva. Éppen idézhetnem Jairus lányának a történetét is. Megy Jézus gyógyítani, de valami közbejön. Mert valami közbejön mindig. Odalép egy asszony, és megérinti a köpenyét. Vagy Jézus – hadd idézzek egy másik történetet –– félrevonulna a tanítványival, felismeri egy a sziro föníciai asszony, és kiabálni kezd: Dávidnak Fia, könyörülj rajtam! Mondják Jézusnak a tanítványai: hallgattasd el, hát nem tudunk félrevonulni, leleplez bennünket, idecsődíti az embereket. Mindig közbejön valami. S mi is. Megyek a szent szolgálatba, rajtam a palást, indulnék, benyitnak. Jaj, drága tiszteletes úr, legyen szíves ezt-azt.  Legyen savanyú a képem? Tegyem ki az igazolványt, hogy én csak 9-től 1-ig érek rá más ügyekkel foglalkozni? Mindig közbejön valami.
Nos, mi a fontosabb, mivel kezdjük? Mire van felhatalmazásunk? Mit kell most még megcsinálni? Hogy illeszkedik az egyik a másikhoz? Jézus szavai megdöbbentőek. Érti ezt az okoskodást, az aggályoskodást. Igen, rendet kell rakni, mert amúgy tűrhetetlen és elfogadhatatlan, hogy nem tudjuk a szent dolgot végezni. És felteszi a kérdést: mondjátok meg, mi könnyebb, ezt mondani: megbocsáttattak neked a te bűneid, vagy ezt mondani, kelj fel és járj. Melyik a könnyebb? Megfordítom: melyik a nehezebb? Melyiket bírod kimondani bátor felelőtlenséggel, hogy majd Isten megadja hozzá az erőit, és melyik az, amelyiket nem mered kimondani, nem tudod kimondani, képtelen vagy kimondani? Melyik a könnyebb? Melyik a nehezebb?  De hogy lássátok, mondja Jézus, hogy az Ember Fiának van hatalma a földön bűnöket bocsátani, ezt mondta a gutaütöttnek: kelj fel, vedd fel a te ágyadat, és eredj haza! Ezt mondja később tanítványainak: Néktek adatott a kulcsok hatalma. Amit megköttök a mennyben, a földön is kötve lesz, amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lesz.  Majd a feltámadott Úr, ahogy János evangélista leírja, belép a tanítványi közösségbe és azt mondja: vegyetek Szentlelket. És amit megbocsáttok, meg lesz bocsátva, amit megköttök, meg lesz kötve. Ez a tanítványi felhatalmazás.
Püspök testvérem, tőled is kérdezzük: melyik a könnyebb? Melyik a nehezebb? Itt, Horvátországban, itt a Baranyában, itt, ebben a sokat meggyötört, sokat civakodó, sokat szakító, sokat testvérietlenkedő közösségben, melyik a könnyebb? Azt mondani: megbocsáttattak a te bűneid? Melyik a könnyebb: elengedni, elrendezni, hetvenhétszer hétszer is gyakorolni az elengedésnek, a megbocsátásnak ezt a lehetetlen titkát? Vagy azt mondani: kelj fel és járj!? Kelj fel bénultságodból, kelj fel az elesettségedből, kelj fel a megvertségedből, kelj fel abból, hogy mindig másra vagy szorulva, és négyen visznek saroglyán, és te vagy, akiért még a tetőt is ki kell bontani. Kelj fel, állj a lábadra, és eredj haza, légy egészséges! Melyik a könnyebb? Mi a sorrend? Melyik a nehezebb?
Tovább is kell mennünk, mert Jézusnak ebben a kérdésében az egész keresztyénségünk nagy feszítő erejét látjuk. És erről a gyülekezethez is szeretnék szólni, nemcsak püspök testvéremhez. Úgy vagyunk itt a 21. század különös világában – bár szerintem, ha valaki 1817-ben beszélt erről a textusról, akkor is azt mondta, úgy vagyunk itt együtt a 19. század különös világában, a világ mindig különös – nos, úgy vagyunk itt most, a 21. században, hogy mindenféle feltételt állítanak nekünk az emberek. És hol ide, hol oda hajlik a szívünk. Milyen legyen az egyház? Gyógyítson, legyen irgalom, szeretetszolgálat, odahajlás, hűség, felkarolás!  – ez az egyház tiszte, ez az egyház munkája. Ha ezt tesszük, divatosan szólva, jó fejek vagyunk. Akkor belelférünk az újságokba, nem a címlapra, de valahol a 4. oldal alján egy kis hírbe. Akkor majd felajánlják az emberek az adójuk 1 %-át. Akkor majd vállon veregetnek bennünket: ilyennek kell lennie az egyháznak, hiszen a világ mennyi-mennyi nyomorúsággal, bajjal, betegséggel, megfosztottsággal, igazságtalansággal, nyomorúsággal van tele! Jöjjön a gyógyító egyház, erre kapta a mandátumát! S persze, vannak keresztyén testvérek, akik éppenséggel azt mondják, hogy addig egy tapodtat sem teszünk, amíg a bűnt minden mélységéig fel nem tártuk. Ámbár a nagy bűn-feltárás közben ki szokott derülni, hogy azok csak holmi bűnöcskék. Augustinusszal szólva, aki Pelágiusszal vitatkozva odamondta: nem gondoltad meg a bűnnek a súlyát! De ismerjük el, ennek is van létjogosultsága. Egyszóval, hagyjuk a saroglyát, hagyjuk a szanitéc-munkát, térítsünk! Hirdessük a megtérést a bűnök bocsánatára. Vegyük Keresztelő János fejszéjét, és vágjuk oda a világnak, hogy a fejsze már a fák gyökerére vettetett, térjetek meg! És addig nincs áldás, addig nincs kegyelem, addig nincs jóság, addig nincs szeretet, amíg ki nem pucoltunk innen minden bűnt, férget és nyavalyát, – ez az igazi keresztyénség. Így esünk mi tűzből vízbe, vízből tűzbe.  Melyik a könnyebb? Melyik a nehezebb? Melyiktől hiteles a keresztyénség? Mert úgy szokott az lenni, hogy akik gyógyítanak, irgalmaznak, sebeket kötöznek be, azok nem akarják ezt az, úgymond, "bűn-blablát" hallani. Nekik az régi, az a dogmatikusok szövege. Megmondta Erasmus is, a teológusok, az márcsak pestises fajta. Akik meg látják az Isten és ember megromlott kapcsolatának minden káros következményét, ők meg arra hajlamosak, és mondják is, hogy ne váltsuk már az Úr Jézus Krisztus drága bűntörlő áldozatát ilyen ócska, filléres aprópénzre. Így esünk tűzből vízbe, vízből tűzbe.
Melyik a könnyebb? Melyik a nehezebb? Én úgy látom, ebben a történetben – és itt már fel lehet oldani azt a különbséget, amit Márkkal és Lukáccsal szemben Máté evangélista mond itt –, úgy látom, hogy Jézus ezt köti ránk: ha akarod, mind a kettő könnyű, ha akarod, mind a kettő nehéz, de külön-külön nem megy. Ha akarod, mind a kettő könnyű, de együtt. Oldozz fel és gyógyíts! Ha akarod, mind a kettő nehéz, de együtt. Bocsásd meg a bűnöket, és emeld fel a bénát! Külön-külön ez a kettő Isten országában lehetetlen. Csak együtt a kettő, csak úgy lehetséges.
Hadd hirdessem nektek bátor szívvel, a mi Jézusunk egész életében elkötelező hívásával, hogy életünkön megkönyörülő irgalmában, Szentlelke erejében, az Isten országában való meghívásban ezt a kettőt mindig együtt látjuk! És így imádkozzatok megválasztott püspökötökért, szolgálatáért! Mert kell gyógyítania és kell megbocsátania. Kell talpra állítania, és kell elengednie, kell úgy tennie, mintha mi se történt volna, és kell olyan szót szólnia, amitől a béna úgy indul el, mintha soha beteg nem lett volna. Mit mond Máté evangélista? Elcsodálkoztak az emberek, hogy Isten ilyen hatalmat adott az embereknek. Nekünk. Bizony nagy kockázat ez. Ijesztő felelősség ez. Lehetetlen teher ez, nem kivonatos hatalom ez. És mégis Isten ilyen hatalmat adott az embereknek. Bocsássatok meg, és gyógyítsatok. Gyógyítsatok és bocsássatok meg. Emeljetek fel, és töröljetek el bűnöket. Töröljetek el bűnöket, és újítsatok meg életeket. Ezt a hatalmat kaptátok mindannyian együtt az egyetemes papság szent kötelékében, ezt a hatalmat kapta püspökötök! Ezért imádkozunk őérette, hogy hűségesen, boldog szívvel, Krisztust követve betölthesse ezt a szent szolgálatot.
Ámen.

Olvastam egyszer egy igen izgalmasnak hirdetett, de valójában unalmas fejtegetést arról, amely szerint nem is Péter apostol írta volna ezt a levelet.  No de hát, hogy ne ő írta volna? Azt olvassuk itt a levél elején, hogy az apostol köszönti azokat, akiket Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen. Így köszöntünk most titeket mi is. Azt kívánjuk, hogy ezzel a szent látással végezzétek majd a szolgálatotokat: az üdvösség készen van. Ez az evangélium legnagyobb mélysége. Ez az evangélium bámulatos titka. Ez a mi egész nagy üdvösség-ügyünk örökérvényű lerendezése. Péter ezt romolhatatlan, szeplőtelen, hervadhatatlan örökségnek nevezi. Mondhatom más szóval is: romolhatatlan, tiszta, és el nem enyésző várományunk az üdvösség, amely már készen van. Olyan világban élünk és olyan korban fogtok szolgálni, amelyben azt hirdetik, és arra késztetnek bennünket is, hogy terveket, élet-stratégiákat fogalmazzunk meg, és induljunk el az önmegvalósítás útján. Mert, úgymond, az ember még nincsen kész. Sem akkor nincs kész, amikor megfogant, sem, amikor megszületik, és még hosszú ideig méhen kívüli magzati állapotban van, sem, amikor elkezd iskolába járni, sem, amikor felnőtt korba jut, és nagy döntéseket hoz, sem, amikor hivatást talál, sem, amikor gyermekei, aztán majd unokái születnek, sem amikor nyugdíjas lesz, sem, amikor elindul a halál felé – az ember nincsen kész, hirdetik nekünk. Ezért tervezzen az ember és igyekezzen azon, hogy megvalósítsa, kiteljesítse önmagát, legyen kész.  Ez a késztetés üdvösség-vágyból fakad, hadd jelezzem. Torz és nyomasztó valóságával együtt. Lám, az elvilágiasodott, hitetlennek, vallástalannak és istentelennek mondott ember, aki nem akar tudni Istenről, transzcendensről, ember fölöttiről, lám, még az ő szívében is ott van az üdvösség vágya, és a borzasztó igyekezet, hogy megszerezze, valamikképpen eléje azt. A 20. század, amely hála Istennek mögöttünk van, nagy kollektív eszmék révén akarta ezt megvalósítani. Hirdették: álljon össze az emberfaj a vér szövetségében, és ebben a nagy kollektívumban érje el a tökéletességet. Vagy, hirdették mások, álljon szervezze meg magát az ember a társadalmi osztályok szerint, akiket egy élcsapat – bolsevikoknak nevezték őket – majd végig vezet az üdvösség útján. Iszonyatos katasztrófák lettek mindebből. Mindmáig hordozzuk ezeknek a terheit és sebeit. A 21. sz. embere, ahogy ez lenni szokott, a másik végletbe lendül, és azt mondja, hagyjuk a közösségeket! Haza, nemzet, egyház, család? Mire valók ezek? Ki-ki maga, egyedül igyekezzék. És emberi közösségek, a család, az egyház, a nemzet, a haza mind azért van – mi másért? hogy az egyéni ön-üdvözítési stratégiákat elősegítse, és megvalósítsa.
Mi Krisztus gyermekei azt hirdetjük, hogy az üdvösség készen van. Ezért oktalan úgy gondolni, hogy nem Peter apostol írta volna ezt a levelet. Hiszen Péter maga hallotta még tanítványként a Jézus példázatát a királyi menyegzőről. Arról szól ez a példázat, hogy egy király elküldi szolgáit azokhoz, akik hivatalosok voltak a fia menyegzőjébe, ezzel a csodálatos üzenettel: jertek, mert immár minden készen van! Minden készen van, jertek. A meghívottakhoz szól ez az üzenet. Jézus példázatából azt is megtudjuk, hogy ennek az üzenetnek az átadása: prófétai sors. Aki tehát a vállára veszi a próféta palástját, amely most a vállatokon van, az ezt a sorsot, ezt a rendeltetést, ezt a szolgálatot kapja – egy ilyen világban, ahol ki-ki ökröt vesz, ki-ki feleséget vesz, ki-ki földet vesz, ki-ki élet-stratégiát alkot!  Ennek az ember-világnak kell hirdetnetek: jertek, mert immár minden készen van. És ez azonos az evangélium hirdetésével. Figyelmeztetés, ahogy maga Jézus mondja: legyetek készen, mert nem tudjátok, mikor jő el az óra, amikor a ház ura hazaérkezik! De egyúttal áldott figyelmeztetés, intés és buzdítás és szent invitálás: Istennél minden készen van. Pál apostol ugyanezt a szót mondja a Korinthusi levélben, mikor a gyülekezetet arra kéri, hogy készítsék el adományukat az éhezők számára. Így mondja: az Úr napjára, vigyétek el jól elkészített adományotokat meggondoltan, jó szívvel. Ne kapkodjatok ide-oda. Én is átéltem az apostol intésének lényegét. Egy hálaadó istentisztelet végén vonultunk ki, nyúltam az egyik zsebembe, nyúltam a másikba, nem volt nálam pénz. Szégyenszemre a kifelé sorjázó lelkészek egyikétől kellett perselypénzt kérnem, kölcsön! Ne így, mondja az apostol, hanem készítsétek el, ki-ki amint szívében eltökélte, jókedvvel. És amit az apostol az egyszeri adakozásról tanácsol, az csak halvány visszfénye annak, hogy Isten milyen eltökélten és milyen jókedvvel, nem kényszerből, hanem szíve szabadságában készített nekünk üdvösséget. Erről beszél Péter is, amikor azt mondja, hogy a régi próféták tudták, hogy nem maguknak, hanem nekünk szolgálnak. És mégis nyomozták az időket, az alkalmakat, hogy vajon mikor érkezik el ez az öröktől elkészített üdvösség. Mert átélték, Jézus Krisztusnak ihlető Lelke által, hogy Isten nem kényszerből szerez üdvösséget, hanem jókedvből.
Továbbá azért is oktalan úgy tartani, hogy nem Péter írta volna ezt a levelet, mert olyan szót használ itt Péter, amit a saját maga sorsából tanult meg, ti., hogy mit jelent készen lenni. Amikor Jézus az utolsó vacsorán jelzi, hogy nagy próba vár a tanítványokra, mikor látni fogják a Mestert halálra menni, és megbotránkoznak benne, Péter azt mondja: Uram, én teveled készen vagyok mind tömlöcre, mind halálra menni. Ez csak pár órával azelőtt hangzik el, hogy aztán majd Péter, amikor rámutatnak a főpap udvarán, te is Jézussal voltál, te is közülük való vagy, te is az ő tanítványa vagy, azt mondja: nem ismerem őt! Nem ismeri az üdvösség szerzőjét? Letagadja az üdvösség szerzőjét? Jaj, ennél nincsen kárhozatosabb! De mit mondott Péter pár órával korábban? Uram, én készen vagyok! Mit jelent ez a szó? Eltökélt vagyok, én elrendeztem magamban mindent, megfontoltam mindent, számot vetettem a sorsommal, kész vagyok. Aztán egy cseléd leleplező szavára válaszolva kijelenti: nem is ismerem Őt. Igen, meg kellett tanulnia Péternek, hogy milyen mély az Úr szava, a kegyelmes szó. Mert mit mondott Jézus Péternek ott, nagycsütörtök éjszakáján? Simon, Simon a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én imádkoztam éretted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited! Mindig ezzel a jézusi imádsággal kell szolgálatba indulnunk, mert ezt az imádságot a mi Urunk Jézus Krisztusunk nemcsak Péterért mondta, hanem mindazokért, akiket elhívott, akiket Lelkével megérintett, akiknek a szívébe és a szájába adta a szent üzenetet: jertek, mert immár minden kész van! Könyörgött érettetek is, felszentelendő lelkipásztor testvéreim! Sok tűz gyúl e világ sötét éjszakájában. És sokszor kell nekünk mindenféle tüzek mellé odatelepedni, melegedni, és sokszor kerülünk izzasztó helyzetbe, ha ránk bizonyosodik, hogy mi a Jézus Krisztus tanítványai vagyunk, hogy ismerjük Őt. És akkor kiderül, hogy készen vagyunk-e?! Uram, mondta Péter, ha többi mind megtagad, én meg nem tagadlak téged, én kész vagyok tömlöcre, sőt halálra menni éretted. És elég egy leleplező szó, és oda a nagy eltökéltség, s már mondja is: nem ismerem Őt. Bizony, nincs más remény, nincs más alap, nincs más megsegítő tudat, csak az a kegyelem, hogy Jézus érettünk mondott imádságával indulhatunk a szolgálatba, mondani, hogy általa van kész minden. Péter összeomlása, majd felsegítése, az érette mondott és érettünk mondott üdvözítő imádság egészen pontosan mutatja, hogy semmit sem ér a hősiességünk, semmit sem ér az felkészültségünk, semmit sem ér a szakmai tudásunk, semmit sem ér a diplománk, a studírozás, a tapasztalat, semmi nem ér semmit, és te sem érsz semmit, csak a Jézus imádsága ér valamit - mindent. Minden, ami vagyok, amit elhatároztam, amit tudok, amit megtehetek, minden, aki én magam vagyok, csak a Jézus imádságában válhat értékké. De abban azzá válik.  Álljatok rá az Üdvözítőnek erre az imádságára, és vegyétek nektek szóló isteni igeként: én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited! Aki vagy, ami vagy, amit tudsz, amit elhatároztál, amire eltökélted magadat, csak a Jézus imádságában, az Ő szeretetében válik értékké, de abban azzá válik.
Legvégül Péter jelzi, hogy tudja már, mi a különbség a között, amit Isten nekünk Lelke által kijelentett, és a között, amikor én magam gondolom, hogy készen állok. Ég és föld a különbség. De lám, éppen az égből angyalok is vágyakoznak betekinteni abba a nagy csodába, ami itt történik. Úgy, ahogy Jakab apostol mondja, amikor belenézünk a tükörbe, és megszemléljük magunkat benne. Alaposan. De még inkább úgy, mint húsvét hajnalán, amikor az apostolok betekintettek az üres sírba.  Az nem egy pillantás volt, valami futó mozdulata a szemnek, hanem körülnéztek, megszemlélték az üres sírt. Péter apostol azt mondja, az angyalok kívánják szemügyre venni, hogy mi történik itt. Van, aki úgy tartja, hogy Péter apostolnak ez a szava karácsonyi ige. Azért nyílott meg az ég karácsony éjszakáján, és azért jöttek az angyalok Istent dicsőíteni, mert már akkor vágyakoztak betekinteni a nagy isteni titokba. Az ige testet öltött, és látni akarták az angyalok is, hogyan viszi véghez Isten az üdvösséget. Én most csak néhány egyszerű mondatot fűzök ehhez. Isten nem angyalok számára alapította egyházát, hanem számunkra, bűnös, nyomorult, lázadó, veszendő emberek számára. Isten nem angyalokat hív el az anyaszentegyházába, hanem minket hívott el. Nem az angyaloknak kell megtérniük, és Jézus Krisztusba vetett hitre jutniuk, hanem nekünk. Tehát nekünk szól a prófétai szó, és az evangélium drága bizonyságtétele. Írjátok a szívetekbe: Isten nem angyalokat küld ki tanúságtételre, hanem minket, titeket, galileai halászokat, vámszedőket, egyszerű, szerény, keveset tudó, meg nem becsült embereket; ahogy Pál apostol mondja: nem a nemeseket, nem a valakiket, nem a hatalmasokat, nem a bölcseket, hanem a nemteleneket, a kicsinyeket, a senkiket, a bolondokat. Ezért eljönnek az angyalok megcsodálni az Isten csodálatos munkáját bennetek, és azokban, akik a ti bizonyságtételek révén befogadják a szabadító, megújító, átalakító evangéliumot. Isten nem angyaloknak szerzett üdvösséget, hanem nekünk, nyomorult, bűnösöknek. És nem angyalokat hív királyi üdvösségébe, nem angyaloknak hirdetteti, hogy jertek, immár minden készen van, hanem minket hív szerencsétlen, boldogtalan, önmegvalósítással küszködő lázadókat. De úgy hív, mint gyermekeit. Mint tulajdon népét. Mint olyanokat, akiknek azt hirdetteti: megkegyelmeztem nektek. Menjetek hát, hirdessétek, csodáljátok, és magasztaljátok Őt, mert immár minden készen van. Kész az üdvösség, s ennek vagyunk mindannyian boldog várományosai.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Sok oka van annak, hogy igen erősen érzem, és ennek hangot is adok, hogy az Efézusi levélnek ez a része itt, vagyis a levél befejezése, melyben az apostol az Isten fegyverzetének a felvételére buzdít, mindenképpen hozzánk szól, ránk tartozik, dolgunk van vele. Talán legmesszebbről az késztet, hogy ez a mai nap erősen emlékeztet bennünket arra, hogy a gyengék és kicsik milyen könnyen elveszítik a harcot a nagyokkal szemben. Hatvankét esztendeje, ezen a napon, hajnalban megdördültek az orosz ágyúk és eltaposták a magyar szabadságot, - hiába volt a lelkesedés, az igyekezet, a bátorság, az önfeláldozás, a vérünk odaszánása. A nagyok legyőzték a kicsiket. A nagyok legyőzik a kicsiket. A harc és a harcban foglalt kockázat folyton megtanít erre. És tovább is tágíthatjuk a kört, mert mi, magyarok nem sok győzelmet számolhatunk a 20. században. Egy hát múlva lesz 100 éve, hogy Németország is letette a fegyvert, és feltétel nélküli békét kért, és elveszett a nagy világháború nekünk, magyaroknak is, - mind máig tartó, roppant súlyos következményekkel. Abból az elsőből született a második világháború, abból pedig számunkra gyarmati lét következett, és talán még mindig hadisarcot fizetünk.
De ha győztesek lennénk, és a 20. évszázad sikeres évszázad lett volna a magyarok számára, az apostol szavai a harcról, a küzdelemről akkor is eltalálnának a szívünkhöz, hiszen ahogy az intelmeket mondja, bár allegorikusan beszél, hozzáteszi, hogy nekünk, keresztyéneknek nem vér ellen van tusakodásunk. Meghagyom, a hasonlatai, képei, allegóriái távol vannak tőlünk. Mi már legfeljebb történelmi hadijátékon vagy filmen vagy esetleg múzeumban látunk olyan fegyvereket, amelyek Pál apostol korában mindennapos látvány és valóság voltak, ahogyan egy római katona harcra készen, felöltözve kinézett. A fején a sisak, rajta mellvért és a harci öv, előtte a jól ismert római pajzsa, lábán katonai csizma (amit itt most sarunak fordítunk), és kezében a kard. Hogy mi egyéb volt még egy római katona keze ügyében, azt most nem érdekes, mert az apostol egy harcra kész vitézt jelenít meg, róla veszi a hasonlatot, hozzá hasonlít minket, és arra szólít fel, hogy álljunk elő és öltözzük föl ezeket a hadi eszközöket. Nem valami békés, polgári kép ez, és talán messze esik a mi keresztyén pacifizmusunktól, - lám milyen sajátos: az apostol fegyvernek nevezi a békesség evangéliumának a készségét.
Hogy mire való ez a kép, máris leszögezi és tisztázza, és ebből az elkövetkezendő vasárnapokon egy-egy mozzanatot szeretnék majd kiemelni. Isten egy-egy fegyveréről fogok szólni, magamat is intve, hogy az allegóriát nehogy tovább allegorizáljam, a hasonlatból ne csináljak még több hasonlatot, hanem csak arra a harcra alkalmazzam, amiről az apostol beszél. Milyen harcról beszél? Nem emberi, és a legkevésbé embernek való harcról. Azt mondja, hogy: a mi tusakodásunk nem vér és test ellen van. Már pedig ez a kifejezés -  vér és test -  Pál apostol esetében igen sajátos fordulat. Ezért rögtön az elején le kell szögezni, hogy ez a rész itt nem a jól ismert aszketikus igék közé tartozik! Igen, az emberi indulatok ellen harcolni kell, és másutt az apostol a testről valóban úgy beszél, mint fizikai valóságról, a testünkről-lelkünkről, s benne a vérünkről, úgy, ahogy vagyunk megteremtve. Vagyis a test sokszor azt jelzi, hogy elszakadtunk Istentől, és ellenségeskedünk az Istennel. Azt mondja a Római levélben, hogy a test gondolata halál, mert a test ellenségeskedés az Isten ellen.
Nos, gondolhatnánk, hát akkor itt is erről van szó: győzzük le önmagunkat, öldököljük meg az ó-embert, öltözzük fel az új-embert, bocsátkozzunk bele bátran a keresztyén aszkézis nagy szent küzdelmébe. S ha az igaz is, itt rögtön leszögezi az apostol, hogy végső soron nem vér és test ellen van tusakodásunk. A testen és a véren itt magát az embert érti, a megteremtett, törékeny és bűne miatt halandóság alá rekesztett embert. Amikor a feltámadásról beszél az első Korinthusi levélben, azt mondja, hogy test és vér nem örökölheti az Isten országát, vagyis el kell változnunk, fel kell támadnunk, mert meghalás és feltámadás nélkül nincs az Isten országába bemenet. (1Kor 15,50) Amikor pedig a Zsidókhoz írt levélben Jézus Krisztus bűntörlő áldozatáról beszél, hogy Isten Fia hogyan győzte le halálával a halált, ezt mondja: a gyermek testből és vérből való, úgy fogantatik, és édesanyja méhében növekedik, vér a vérből, csont a csontból. Ezért Krisztus is gyermekké lett, hús-vér emberré lett, hogy halála által megsemmisítse a halál urát, az ördögöt, és megszabadítsa azokat (minket!), akik egész életükben foglyok voltak a halálfélelem miatt. (Zsid 2,14) Más helyen is használja ezt a kifejezést: test és vér, például, a Galata levélben, ahol apostoli elhívásáról szól és elmondja nem tanácskozott testtel és vérrel, hanem egyből elment Jeruzsálembe és bejelentkezett az apostoloknál. (Gal 1) Ez pedig azt jelenti, hogy nem kérdezett meg ezt vagy azt, nem kezdett el fontolkodni. És maga Jézus Krisztus is használja ezt a kifejezést: amikor Péter vallomást tesz és azt mondja neki: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia! -  Jézus azt mondja neki: boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette meg ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. (Máté 16,17)
Így értjük jól az apostol szavát: nem test és vér ellen van tusakodásunk, nem a testet és vért kell legyőzni. És ezért nem embernek való ez a harc, hanem emberfölötti az, amiről itt az apostol beszél. Mert kik ellen folyik itt harc? Fejedelmek, hatalmasságok, világ-urak, gonoszság lelkei ellen, akik a magasságban vannak. Különös kifejezés is használ erre az apostol. Nyugodtan mondhatom görögül, mert belehangzik a fülünkbe a szó mindkét része: kozmo, krátor. A kozmosz szót mindannyian ismerjük, ez a megteremtett és jól berendezett világ, amit Isten megalkotott; a krátosz szót is ismerjük, erőt jelent, vagy azt, hogy valakinek hatalma van valami fölött, kontrollálja, kézben tartja a dolgokat; az a krátosz, aki erős, éppenséggel hadúr, vagy hatalmas. Nos, mondja az apostol, ezek hatalmasságok a magasságban vannak, fölöttünk és ránk támadnak, mert Isten ellensége nem engedi el szívesen a zsákmányt. Péter apostol mondja a kísértőről, az ördögről, hogy mint ragadozó oroszlán szerte jár és figyeli, hogy ki az, akit elragadhat; az istenellenes hatalom nem engedi ki egykönnyen a szájából a zsákmányt, nem engedi csak úgy szabadon az Isten gyermekeit, akik az evangélium és a kegyelem megismerése előtt foglyok voltak a halálfélelem miatt. Foglyok voltunk a halál félelme miatt, de halálával Krisztus legyőzte a halál urát és megszabadított bennünket. Vagyis szabadságharcról van itt szó.
A foglyok nem harcolnak, a foglyok félnek. A foglyok nem állnak ki a csatatérre, mert a foglyok meg vannak bilincselve. Tudja ezt jól az apostol, hiszem börtönből írta ez a levelet, mondván: a szabadság ügyéért viseli a bilincseket. Ezért kéri az efézusiakat, hogy álljanak ki, és álljanak ellen, felöltve az Isten minden fegyverét. A „minden fegyver” görög katonai kifejezés: panoplia görögül, amivel azt akarja jelezni, hogy legyünk teljesen egészen készek a harcra. És elmondja, hogy milyen módon lehetséges ez.
Itt egy ironikus megjegyzést kell tennem, de éppenséggel a dolog komolyságát szeretném vele érzékeltetni. Én nagyon szeretem a «kardozós» filmeket. S mindig csodálkozom, hogy ezekben a történetekben a hősök állandóan harcdíszben járnak. Hiszen tudjuk, hogy régi hadifelszerelés komoly súlyt jelentett.  Ám a királyok, lovagok, katonák csak jönnek-mennek, kezüken a kard, rajtuk a mellvéd, vállukon a pajzs, fejükön a sisak (kivéve a főszereplőket, mert akkor nem értenénk, mit beszélnek és nem látni az arcukat). Lóra föl, lóról le, ide mennek, oda mennek, ugranak, futnak, esznek-isznak, tanácskoznak, de állandóan harci díszben vannak. Mondogatom ilyenkor magamban, hogy milyen jó kis könnyű, festett papírból vannak azok a díszletek. De nyilvánvaló, hogy a filmrendező vagy a történet elmesélője azzal, hogy a szereplőket folyamatosan harci díszbe állítja elénk, éppen azt akarja jelezni, amit az apostol is mond: vigyázat! Így mondja az apostol: öltözzétek fel az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördög minden ravaszságával – minden metódusával – szemben.  A metódus szó itt azt jelenti, hogy minden módon elérem a célomat, vannak módszereim, eszközeim, hogy célba jussak. Ezt lehet ravaszságnak agy éppen cselnek is fordítani; a kifejezést Pál a hadleírásból veszi, ebben a sajátos értelemben. Legyetek hát készek, mondja, mert orvul támad az ellenség. És a lelki harcnak, hiszen itt lelki harcról van szó, éppen ez az egyik lényeges és döntő vonatkozása. És itt is szoktunk többnyire rajtaveszteni. Küzdünk mi testtel, küzdünk mi vérrel, küzdünk mi indulatokkal, küzdünk mi vétkekkel, bűnökkel, sok rosszal, ami ebben a világban van; és a magunk módján ezeket folyton materiazáljuk, megtestesítjük, dologiasítjuk ezeket, vagy a másik emberben látjuk. Mindig a másikkal küzdünk és nem vesszük észre, csak már, amikor késő, hogy leginkább a léleknek, a spiritualitásnak, a transzcendensnek a dimenziójában veszítettünk. Holott olyan sokszor állnak a keresztyének is látszatra jó ügyek mellé. Odaállunk jó ügyek mellé, hiszen mi segítőkészek vagyunk, szeretőszívűek vagyunk, igazságra törekszünk, igazságosak akarunk lenni, és a békességet munkáljuk. Aztán azt vesszük észre, hogy becsaptak bennünket, rászedtek minket, hamis ügyhöz álltunk oda, ideológiákat támogattunk, és csak szép díszlet volt a szöveg. De késő, már magasra emeltük a szent baldachint és oda tartottuk evilági, túlvilági hatalmak fölé, megtapsoltuk őket, viszont a lelki harcot – mert itt lelki harcról van szó – elveszítettük. (De erről majd később fogok részletesen beszélni.)
Ráadásul, az apostol még egy megfontolásra méltó kifejezést használ: nem test és vér ellen van tusakodásunk, és ezzel megint egy szakterminust használ. Platón, amikor Az állam című művében használja ezt a szót, ezt úgy fordítjuk magyarra és úgy is kell fordítani: birkózás, – a régi, klasszikus görög birkózás, ami a kötöttfogást jelenti. Itt nem lehet csak így-úgy küzdeni, hanem úgy kell a másikon fogást találni, úgy kell a másikat meglökni, megtaszítani, úgy kell a vállunkat nekiszorítani, hogy térdre rogyjon. Itt tehát a tusakodás azt célozza, hogy az Isten ellensége térdre rogyasszon minket, hogy lelkileg föladjuk a harcot - és ha ez megvan, vesztettünk. Vagy ha szabálytalanul küzdünk, diszkvalifikálnak bennünket, mert lelki ügyben  nem lelki módon harcoltunk, vagy mert igaz ügyben nem igaz eszközzel harcoltunk, vagy mert az igazságért hazugsággal küzdöttünk, vagy mert a becsületért becstelen eszközöket vetettünk be, vagy mert a jóság érdekében rossz dolgokat is elkövettünk, vagy mert elhittük, hogy a cél szentesíti az eszközt. Nem szentesíti. Ez a tusa, vagy közelharc nem valami nagyívű, stratégiai küzdelem, amelyben látjuk a perspektívákat, az erőviszonyokat, és föl tudjuk mérni a helyzetet, megfelelő pozícióba tudjuk vinni magunkat. Itt ránk rontanak, átkarolnak bennünket és húznak lefelé a földre. Szinte olyan ez, hogy nem is tudom elmondani és artikulálni a lényeget, csak átélem, hogy mély, szellemi küzdelmet kell folytatnom. Még segítséget sem tudok kérni. Ezért olyan erőteljes az apostol intése, ezért mondja az apostol, hogy Isten minden fegyverét öltözzétek föl. Nem úgy van tehát, hogy rajtam van a mellvért (ide lőjetek!), de nincs rajtam sisak. Vagy rajtam van a sisak  (ó, szép taréjos,  elszalad tőle az ellenség!), de nincs kardom. Vagy van egy kis kardom, hadakozom vele, de nincs rajtam hadicsizma, így minden tüskébe, bozótba, sárba, tűzbe belelépek. A teljes öltözetet fel kell venni!  A római katonák fegyverzete, hadi viselete úgy volt megalkotva, hogy minden egyes római katona egymagában egy hadsereggel felért, ezért is volt sokáig rettenetes és legyőzhetetlen a római hadsereg. Minden egyes katonán rajta volt minden, ami szükséges volt ahhoz, hogy helytálljon, ellenálljon, és győzelmet arasson.
Ma kettőről szeretnék szólni, ámbár egyenként is végig lehetne mindent mondani. De, ha jól látom, Pál apostol úgy rendezi ezeket a fegyvereket egymás mellé, hogy párban is vannak. És mindjárt azzal a kettővel kell kezdenem, amelyek talán a legkevésbé látszanak és mégis minden eldöntenek. Azt mondja az apostol: álljatok hát elő, körülövezvén derekatokat igazlelkűséggel és felötözvén az igazságnak mellvasába. Most egyszerűen hadd fordítsam úgy, ahogy a görög szövegben van és majd elmondom, hogy miért találunk furcsa fordításokat itt. Nos, így kellene fordítani: álljatok elő körülövezvén derekatokat az igazsággal és felöltözvén az igazságosságnak mellvasába. Igazság és igazságosság. A revideált Károli fordítás ilyen szépen hozza a számunkra: igazlelkűség; az új fordítás pedig így adja vissza: az igazság szeretete, holott itt egyszerűen csak igazságról van szó, mégpedig a föltáruló valóságról, arról, ahogyan a világ és a valóság elénk tárul. Ha nem kellene tartanunk a nagy német filozófus, Heidegger olykor félrevezető, nehézkes gondolataitól, őt idézném a legszívesebben, aki a filozófiájában rátalált erre a görög szóra: alétheia, – ez az igazság; szó szerint azt jelenti: az, amiről elvették a fátylat. Mégpedig a feledés fátylát. Léthé a feledés fátyla. Amikor feledni akarunk valamit, egyszerűen, magyarosan így mondjuk: spongyát rá! Vagy még inkább: borítsunk rá fátylat. A bajaink, az elveszettségünk, a sértettségünk, a kificamodott világunk, az Istentől való elhanyatlásunk, az egész összegubancolt, bűnös létünk vagy annak az ősemléke, hogy honnét valók vagyunk, és hogy hol van az igaság forrása, ami után folyton szomjazunk, s hogy voltaképpen mi volt az, amibe egykor bele ivott az ember, mert beleihatott, és azóta is arra vágyakozik... Nos, az alétheia az, amikor a feledés fátylát elveszik és fölragyog az igaz valóság. Lehet ezt így is fordítani, hogy igazlelkűség, mert ez a szó valóban utalhat arra, hogy aki belekóstolt az igazságba, az végképp odaszánja magát aki a Krisztus igazságának a követésére. Én vagyok az igazság – mondja Jézus Krisztus,  ez a mindent meghatároz. Vagyis, a képhez igazodva: ha a katona nem csatolta fel az övét, amelyre mindenfajta fegyverét rá tudja akasztani, ha nem övezte föl magát, akkor egy tapodtat sem tehetett kockázat nélkül. Övezd fel magad az igazsággal! Övezd fel magad azzal a csodálatos ténnyel, hogy Jézus Krisztusban teljes mértékben feltárult az isteni valóság. Később majd szól még az apostol az evangéliumnak a titkáról is, ezzel pedig azt fejezi ki, hogy ott van előttünk az igazság, feltárult, ami addig elrejtett volt. S ilyen egyszerű szavakat tudok mondani: van Isten, ez az igazság. Isten teremtett mindent, ez az igazság. Teremtmény vagy, ez az igazság. Istentől függ mindened, egész valód, ez az igazság. Isten szeret, ez az igazság. Isten szeretné, ha nem olyan lennél, amilyenné lettél lázadva ellene, ez az igazság. Isten azt akarja, hogy megbékülj Vele, ez az igazság. Isten ezért elküldte Jézus Krisztust, ez az igazság. Az evangélium beszéde, ez az igazság. Ezzel övezd föl magadat, ez tart meg mindent, ez tart egyenesben, ez ad méltóságot és tartást, és ez tesz képessé arra, hogy ellenállj minden hazugságnak és a gonosznak.
A másik szó: a mellvért (vagy mellvas). Azt mondja az apostol: álljatok elő, körülövezvén derekatokat igazlelkűséggel és beleöltözve az igazságnak a mellvasába. Luther hatására némelyek így fordítják: a megigazulásnak a mellvasába..., vagyis abban a boldog tudatban harcoljatok, hogy  kegyelmes Isten igazságosságot ajándékozott nekünk. Ez nem a föltáruló az igazságnak a világa, nem a feledés leplétől megszabadított kétszer kettő igazsága. Az igazságosság egy másik dimenzió, ez az erkölcsi igazság, az életszentség. Tehát Luther nyomán sokan úgy értik, hogy itt a jusztifikációról, a megigazításról van szó: Isten megigazít engem -  bár bűnös voltam és kész az ítélet, mégis fölment engem, Jézus Krisztusért igazságot tulajdonít be nekem. Kálvin azonban itt inkább Aquinói Tamással ért egyet és azt mondja: itt nem a megigazító kegyelemről van szó, hanem a szent életről, igazságosságról. Vagyis arról, hogy kész vagyok igazságot cselekedni a másikkal, kész vagyok megtenni minden szent kötelezettségemet, teljesíteni a szeretet törvényét, a szent isteni életrendet. Mert csak így tudunk ellenállni a gonosznak. Mert csak az tud megállni, aki ellent is áll. Levegőbeli hatalmasságok, e sötétség hatalmának világbírói, a kozmokrátorok, akiknek a kezén van minden, akik manipulálnak mindent, akik meghatároznak mindent, akik életnek és halálnak urai, akik nem engednek bennünket, hogy szabadok legyünk - velük kell megküzdenünk a szabadságunkért.
Főhajtással emlékezünk mindazokról, akik a szabadságért harcoltak. Nem a másik eltiprásáért küzdöttek, nem is a másik megbilincselésért, s végépp nem azért, hogy a másik ember rabszolga legyen, hanem a szabadságért. Most arra szólít az apostol – aki éppen e szabadságért bilincseket visel – , hogy álljunk elő, legyünk tisztában az ellenség minden cselével, tudatosítsuk magunkban, hogy közelharcot kell vívjunk, és kezdjük sorba felöltözni az Isten fegyvereit: először tehát az igazságot, utána az igazságosságot. És mivel ez a harc, míg élünk, tart, remélem majd a következő vasárnapokon Isten kegyelméből lesz mód szólni a többiről is.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Egy debreceni teológus-adoma szerint az 1930-as években egy professzor tudós könyvet írt és rögtön el is rendelte, hogy a diákoknak abból kell dogmatika vizsgára készülni. A könyvnek ez volt a címe: A hit misztériuma. Roppant izgalmas és zsúfolt könyv ez, vagy harminc féle hitet sorol fel benne a tudós szerző. A diákok, ahogy az lenni szokott, a vizsganap hajnalán vették elő a könyvet, hátha a fejükbe száll a tudomány, ahogy berepülnek a méhecskék a kaptárba. De ez nem sikerült, ezért közvetlenül a vizsga előtt nagy lett az izgalom és a hisztéria, s így mindjárt át is keresztelték a könyv címét, ekként: A mit hisztériuma! Azért hoztam fel ezt a tréfás adomát, mert ma nagyon komoly dolgokról fogunk beszélni. Vegyétek fel a hit pajzsát!  - mondja az apostol. S ha hitről szólunk, tudnunk és tapasztaljuk, a legjobb barátainkat éppen a hit okán szoktuk elveszíteni. A hit az életünk kellős közepét érinti, a hit mindent meghatároz, ez a mi végső meghatározottságunk, - és ezért veszítünk akár barátokat is, ha nem értünk egyet hit dolgában. Továbbá, ezek a belső hit-harcaink folyton fölbátorítják az ellenségünket. Kettős tehát a kockázat! Barátokat veszítünk, sőt, olykor testvéreket is, és ugyanakkor felbátorodik a gonosz, látván, hogy nem megfelelő módon használjuk azt, amiért Isten nekünk ajándékozza a hit pajzsát.
De miért pajzs? - kérdezhetnénk rögtön. Hiszen, a pajzs védekező fegyver, és ha a Krisztusba vetett hitünk hódító hit (menjetek, tegyetek tanítványokká minden népeket tanítván őket, hogy megcselekedjék mindazt, amit én parancsoltam néktek! - szól a missziói parancs, Mt 28), és ha a keresztyénségnek ez a küldetése, vagyis ez az apostoli szolgálata a világ végezetéig fog tartani, miért mondja itt az apostol mégis, hogy vegyétek fel a hit pajzsát?
Az Isten fegyvereiről beszél, s ezek közt a pajzs, mondhatni, különleges védekező fegyver, valójában nem is fegyver. Gondolhatnánk, hogy éppen a pajzs által lehetséges lőtávolon kívül maradni. A pajzs megóv bennünket a nyilaktól, ezt mondja az apostol is: megoltja a gonosz minden tüzes nyilát. A felemelt pajzsba belecsapódik ugyan az égő nyílvessző, de magát a katonát nem éri.  Így, kvázi, lőtávolon kívül vagyunk. De éppen fordítva, az a pajzs, amiről az apostol a hasonlatát veszi, éppen arra való, azért találták ki, hogy lőtávolon belül lehessen harcolni.  Igen, aki lőtávolon kívül van, az könnyen dicsekszik, nem nehezednek rá roppant kísértések, nem gyötri vétek és bűn, könnyebben van az életében, és könnyen osztja az észt azoknak, akiket kísértések gyötörnek. Hadd mondjam így: az ilyen embert - szinte már angyalfélét! - csak az afféle kispolgári bűnöcskék érintik, és nem ismeri sem a kételkedésnek, sem kevélységnek a súlyos vétkeit, sem a külső-belső méltatlanságnak a gyötrelmét, vagy nem tud ezekről, és Ézsaiás prófétával szólva még nem jött el az a pillanat, amikor a saját vétkei tanúskodnak ellene (Ézs 59,12). Nos, az ilyen ember könnyen oktatja a másikat, könnyedén magyarázgatja, hogy miképpen lehet kívül maradni veszedelmen, bajon, kísértésen, nyomorúságon. Nos, gondolható, a pajzs arra való, hogy lőtávolon kívül maradjunk, biztonságban. De ahhoz nem is kell pajzs. Nem kell a Krisztus seregébe állni, és máris megkímélnének a gonosz nyilai, nem sértenék az életünket, nem lobbantanák fel a környezetünket, nem okoznának gyógyíthatatlan sebeket, nem jelentenének veszedelmet. De nem is nyargalásznánk fel-alá egykönnyen, és nem is mutogatnánk fityiszt a kísértőnek. Csak akkor nem lőné ránk nyilait, ha beállanánk az ő seregébe. Egyszóval, a hit pajzsa éppenséggel nem tart távol a harctól.
Annak idején, a középkorban Európa szerte így imádkoztak: a magyarok nyilaitól ments meg bennünket! A magyar reflexiós íjak kétszer akkora távolságra vitték el a nyílveszőt, mint a korabeli Európa legjobb hadiszerszámai. S akik a magyarokkal bocsátkoztak csatába sokszor hitték, hogy lőtávolon kívül, biztonságban volnának, aztán rájuk zúdul a nyílzápor. Ráadásul, jellegzetes magyar hadicsel volt, hogy látszatra megfutamodtak az ütközetben, de hátrafelé nyilazva semmisítették meg az üldöző ellenséget. Isten őrizz, hogy valaki a magyarokat az ördöghöz hasonlítsa, de így van ez: sokszor megesik látszatra, hogy menekül a Sátán. Megfutamodik. Igen, Jakab apostol azt mondja, hogy álljatok ellene az ördögnek és elfut tőletek (Jakab 4,7). Hát fut, nosza, utána! Ha már fut, le is kaszaboljuk. Csak aztán le ne nyilazzon bennünket! Még egyszer mondom, lőtávolon kívül könnyen dicsekszünk. Ez a pajzs itt arra való, hogy lőtávolon belül is tudjunk harcolni, de nem feltétlenül a sűrűjében. A harc sűrűjében másféle alkalmatosságok kellenek: öv, mellvért, saru vagy katonacsizma, kard és sisak. A pajzs valami közbevetés. A pajzs arra szolgál, hogy ott maradjunk a csatatéren, ne meneküljünk el és megvívjuk a harcot.  Ahogy az apostol mondja, hogy álljatok ki a gonosz ellen és álljatok ellene mindvégig. Nincs megfutamodás. Ennek eszköze a pajzs.
Az előző részek során adós maradtam egy fontos kifejezés magyarázatával. Hadd szóljak közbevetve erről is: mit jelent az öltözés? Egy katonaviselt ismerősöm mesélte, hogy mindent elviselt a kiképzés és a katonai szolgálat alatt, kivéve az éjszakai riadót, amikor három perc alatt kellett teljes mentfelszerelésbe felöltözni. Fölöltözni, nos, nem egyszerű és könnyű dolog. Sőt, ha Pál apostol kifejezéseit nézzük, ez nála azt is jelenti, hogy előbb le kell vetkőzni. Beszél, például, ó-emberről és új-emberről, az ó-ember megöldökléséről, újnak megelevenítésről, egy régi ember levetkezéséről és egy újnak felöltözésről; és ez teljes életfeladat, mert roppant nagy változás áll a hátterében. Mindent eldöntő esemény történt, és ez változtatásra késztet minket is. A Római levélben azt mondja: az éjszaka elmúlt, vessük el tehát a sötétség cselekedeteit és öltözzük fel a világosság fegyvereit (Rm 13,12). A Galata levélben azt mondja: akik a Krisztusban keresztelkedtek meg, azok öltözzék is föl a Krisztust (Gal 3,27). A Kolossé levélben azt mondja: ha feltámadtatok Krisztussal, vagyis, ha megtörtént a nagy lelki fordulat, és elnyertétek az eljövendő élet biztos ígéretét, akkor az odafelvalókkal törődjetek, és öltözzétek föl az új embert (Kol 3,10). Ugyanitt mondja, öltözzétek fel a szeretetet, amely a tökéletességnek a kötele (Kol 3,14). A Korinthusi levélben, a feltámadás titkáról szólva, azt mondja: lesznek, akik elalusznak és lesznek, akik nem alusznak el, de mindannyian elváltoznak, mert szükséges, hogy a romlandó romolhatatlanságba öltözzön, a halandó halhatatlanságba öltözzön (1Kor 15,53). A Thesszaloniki levélben pedig, a Római levélhez hasonló módon, azt mondja, hogy mi, akik nappaliak vagyunk, legyünk éberek, felöltözvén a hitnek és a szeretetnek mellvasába, sisak gyanánt az üdvösség reménységébe (1Thessz 5,8).
Vagyis az apostol nemcsak a szemléltetés eszközével él: így öltözzetek fel, így legyetek kész a harcra, ilyen a keresztyén lelki küzdelem. Ezt értették a korabeliek, és értjük mi is. De van még itt egy másik dimenzió is, a kifejezésnek vagy egy másik mélysége is. Ezért olvastam fel Ézsaiás próféta üdv-jövendölését, ahol a próféta a szabadítóról beszél, miközben Isten népe megvert sereghez hasonlítja magát. Tapogatjuk, mint vakok a falat délben, morgunk, mint a medvék, nyögünk, mint a galambok, és fölrójuk Istennek, hogy nincs igazság és egyenesség, és szabadság és békesség -  idézi a helyzetet a próféta, ám egyúttal kérlelhetetlenül rámutat a népére és azt mondja: hazudtok, amikor így panaszkodtok! Milyen döbbenetes, már akkor hazudunk, amikor panaszkodunk! Mintha a fejfájós beteg az orvosnál a bokájára panaszkodna! Mert mi vagyunk azok, akik elsikkasztottuk az igazságot, mi vagyunk azok, akik nem jártunk az igazságosság útján, a vétkeink tanúskodnak ellenünk! És mint egy képet elénk festve, az ég és föld Teremtője csodálkozik, hogy nincs itt szabadító, nincs ennek a népnek egy fia se, aki kiállna az övéi mellett és fölemelné, megsegítené? Ezt mondja a próféta: akkor majd megsegíti az Urat az Ő saját karja, és majd elvégzi a szabadítást az Ő maga igazságával. És harcba öltözik, és megszabadítja az övéit. Nem sokat használjuk a latin szót, de a régiek gyakran mondták Isten kapcsán, hogy ő a vindex, ami kettőt jelent. Jelenti a bosszúállót, de sokkal inkább az oltalmazót. Ahogy Gusztáv Adolf szép énekében áll: «Krisztusunk, segélj, el ne hagyj, Pártfogónk végig te maradj!» (392. dicséret) Isten szabadító pártfogót állít melléd. Egészen biztos vagyok benne, hogy amikor az apostol ezzel a katonaképpel segít megérteni a harcuk lényegét, lelki-kozmikus természetét és a tétjét, akkor egyenesen a próféta szabadító ígéretéhez vezet minket. És ha a szabadító ígéretéhez vezet, akkor már ott vagyunk a hitnél.
De még mielőtt a hitről szólnék, hadd szóljak magáról a pajzsról. A görög szövegben ez a szó áll: thüreosz, ugyanide gyökerezik a német Tür, vagy az angol door – az ajtó. Ez az «ajtó» méretű pajzs egészen sajátos hadieszköz. Nehogy azt gondolja bárki, hogy az apostol itt egy olyan pajzsról beszél, mint amit mi csináltunk gyerekkorunkban játékból. Szegény édesanyám csak nézett, amikor elhordtuk a konyhából az összes nagy, hosszú fakanalat, amivel a szilvalekvárt szokták kevergetni, és vettük a lábas fedőket is, aztán csapkodtuk a fakanállal a fedőt, mert azt láttuk a filmekben, hogy úgy kell kardozni, ahogy a hősök ütögetik egymáshoz a vasat, hadd csattogjon a fém. Tehát itt nem arról a kicsiny kézipajzsról van szó, ami könnyedén felkapható. Ez valóban szinte egy ajtó. A régi görögök találták fel, be lehetett állni mögé, felfogta a csapásokat, a dárdadöféseket, de leginkább a messziről kilőtt nyilat. A latin fordításban scutum áll, ugyanezt jelenti, az egész testet védelmező alkalmatosságot. Ezek révén formálták a római katonák a testudo-t, a teknőcöt. Ez a «teknőc» azt jelentette, hogy állt elől nyolc vagy tíz római katona, leállították a földre a pajzsukat, letérdeltek mögé, aztán a második és harmadik sorban állók egymás és a többi feje fölé emelték a pajzsot. Így sem elölről, sem felülről, sem oldalról nem érte sérelem a csapatot. És ezt ezért fontos megjegyeznünk, mert, ha a katona csak egymagában állt, csak egy oldalról volt védelme. A háta mögé lehetett kerülni, vagy oldalról meg lehetett sérteni. De ha ezt a testudo-t, ezt a kis phalanxot megcsinálták, aki azon belül volt - ajtók bezárván –, az sértetlenül és épen megmaradt. Ez volt a római lelemény. S ha igaz Pál szava a Római levél elején, hogy azért vágyakozott hozzájuk menni, hogy egymás hite által épüljenek (Rm 1,12), akkor bátran mondom, hogy éppenséggel egymás hite által lelünk oltalmat. Mi merőben individualista korban élünk, és a hittel is úgy vagyunk, hogy ki-ki maga emeli magának a pajzsot. Ezért van hit okán sok összeveszés, ezért veszítünk el hit okán barátokat és ezért mosolyog rajtunk az ellenség! Lám, Szabó István áll ott akkora pajzzsal, mint két kapu. De egyedül áll! Mögé lehet kerülni, föl lehet lőni a nyilakat, aztán a fejére hullik, oldalról is meg lehet támadni. Mert ez a Szabó István – hogy magammal kezdjem sort, aztán folytassa ki-ki magában –, ő is csak egy kis individualista, őt is csak a saját kis hite meg a maga kis üdvössége érdekli. Ő is mindegyre előre furakszik sorban. Aggódik, és ez lesz a veszte. Régi emlékem Kolozsvárról, amikor még a Ceausescu időben a nagybácsikámmal hajnali négytől sorba álltunk húsért, és éppen mire ránk került volna a sor, elfogyott el a hús. Aki ilyet átélt, mondhatni, ösztönösen tolakodik. Csakhogy ez mindennapos történet. Sőt, még akkor is tolakszunk, ha biztos és foglalt helyünk van. Ezt sokszor észreveszem magamon, megmondom őszintén. Meghívnak valahová, és tudatják, hogy foglalt helyem van. Én meg tolongok. Hát csak mosolyog az ellenség, hogy ezeket a 21. századi keresztyéneket, akiket csak a saját üdvösségük foglalkoztat, milyen könnyű bekeríteni, megtámadni, legyőzni! Lám, nem ismerik a hitnek azt a titkát, hogy csak együtt oltalmazhatják meg magukat. Ha az egyik a többi elé is, a másik a többi fölé is, a harmadik a többi oldalán is tartaná a pajzsát, teljes oltalmunk lenne. De mindenik csak maga áll külön! Így aztán egyik sem marad meg és nem tudja megoltani a gonosz nyilait! Figyeljünk, hogyan mondja az apostol: nem egy-két tüzes nyilat kell megoltani, hanem a gonosznak minden tüzes nyilát! Nos: vegyétek fel a hit pajzsát.
A régi pajzsokra szokás volt jeleket festeni, például, a légió jelét, vagy szimbólumokat. Mi van a mi pajzsunkra felírva? Hallottuk, legalább harminc féle hit van. Nem fogom mindet elsorolni, csak négyet említek, és hiszem, ez is meggyőz, hogy amiképpen épülhetünk egymás hite által, éppúgy egymás hite által ellene is állhatunk a gonosznak.
Az én szemem a hit pajzsán legelőbb ezen akad meg: Ámen. Mert: «mind igazak és ámenek, amik szájadból kijöttenek,» mondjuk énekünkben. (231. d.) A hitnek az egyik döntő hatása bennünk az a meggyőződés, hogy Isten igazmondó. Most kezdjük az ádventi készületet. Ahogy fellapozzuk a zsoltárost, a prófétákat, és hozzáolvassuk az evangéliumokat, azt látjuk, Krisztus eljöttével Isten minden ígérete beteljesedett. Isten igazmondó. Ha neked Isten helyet ígért az övéi között, ha téged Isten felvett gyermekei közé, akkor nem kell azt nézned, hogy hányas a sorszámod, és nem kell tülekedned, hogy kikönyököld a sorból a másikat, vagy elébe furakodj - csak meglegyen az Isten kegyelme, a többi nem számít! Ugye, ismeritek ezt a hívő önzést? De Isten igazmondó, verax – mondják a régiek. És ezért a mi pajzsunkon, a legfontosabb szó az, hogy: ámen, – jelentése szerint: biztosan úgy van. Ha most ezt a szót megpróbálnám mai magyarra fordítani, figyelembe véve, hogy mi, 21. századi önző, szubjektivista individuumok vagyunk, így adnám vissza: ámen, vagyis én bízom Istenben! Amikor Ézsiás idején felvonult Asszíria, és körbevette Jeruzsálemet, Akház király folyton azon tanakodott, hogy adják meg magunkat, mert kapituláció esetén a hódítók megkímélték volna a várost és beérték volna hadisarccal. Ám Ézsaiás próféta a kelmefestők tavánál találkozott a királlyal, és Immánuelről jövendölt neki, vagyis arról, hogy velünk az Isten! És azt mondta a királynak: «ha nem hisztek, bizony, meg nem maradtok!» (Ézsiás 7,9). Itt egy szójáték van, amelyben  kétszer benne van ez a szó, hogy ámen. Ha nem bízzátok rá magatokat az igazmondó Istenre, hogyan tartana meg Ő benneteket? Ha nem tartjátok meg a hitet, hogy tartana meg titeket a hit?! Tehát a hit első szava: ámen. És az utolsó szava is ámen! Hiszen azért mondjuk imádságaink végén azt, hogy ámen, mert akkor kezdődik a hit igazi élete, amikor ki tudod mondani, hogy Isten igazmondó! Ő megtart a bajban, megóv a küzdelemben, megment a gonosztól, eloltja a tüzes nyilakat, meggyógyítja a sebeket, föloldoz a terhek alól, nem hagyja, hogy ellenséged bekerítsen és leterítsen.
A másik szó, amit folyton látok a hit pajzsán, Luthertől való, németül így szól: Ich bin getauft – meg vagyok keresztelve. Már idéztem az apostoltól, amit a Kolossé levélben mond: ha meg vagytok keresztelve a Krisztusban, akkor öltözzétek fel a Krisztust! Meg vagyok keresztelve! Annyi vita van mostanság arról, hogy mire való a gyermekkeresztség, minek kereszteljük mi meg a gyermekeinket?! Majd, ha felnőtt lesz belőle – mondják sokan –, de nagy csodaélmény lesz az, hogy maga eldönti ezt a kérdést! Csakhogy, ez a szó: meg vagyok keresztelve, azt jelenti, hogy be vagyok írva az Isten anyakönyvébe! És meg vagyok jelölve azzal a jellel, amely az Úr Jézus Krisztus kiontott vérét szimbolizálja a keresztség vízével. Nem a pap és nem a szülők, és nem is a megkeresztelendő az ágens, amikor a keresztség történik, hanem Isten. Az Atya a Fiú érdeméért Szentlelke által gyermekévé fogadott engem, vagyis adoptált. A régi rómaiaknál amikor megszületett egy gyermek, letették a földre az édesapa elé. És amikor ő felemelte a gyermeket a szeme elé, ad oculos, ez volt a jele annak, hogy elfogadta. Isten szeme előtt vagy! Milyen nagy dolog tudni, hogy a hit pajzsa mögött nem vagyunk szeme előtt a gonosznak, nem láthat bennünket, de Isten szeme előtt ott vagyok, mert meg vagyok keresztelve. Ezért mondja olyan bizalommal Pál a Timótheus levélben, amit börtönből írt: ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni, és ha megtagadjuk, Ő is megtagad bennünket, ha hűtlenkedünk, Ő hű marad, Ő magát meg nem tagadhatja (2Tim 3,12-13). Meg vagyok keresztelve, –  ezzel kimondom azt is, hogy Isten meghallgató, mert az Atya meghallgatja gyermekeit. Azt énekeltük a 65. zsoltárban, hogy Isten könyörgést meghallgató, ezért hozzá folyamodik mindenki. Sok kedves istennév van: teremtő, gondviselő, egeknek ura, királyok királya, szabadító – nagy istenneveink vannak! De használjátok ezt az isten-nevet is: meghallgató! És ennek az első jele és pecsétje, sőt megelőlegzése az, amit Luther boldog bizonyossággal mondott sok kétsége dacára: meg vagyok keresztelve! Igen, az őrült kísértések közepette is, amikor szétesik az életünk, és nem tudunk magunkból semmit előszedni, hogy megálljunk, és semmit nem érnek a tapasztalataink, csak az jöhet szóba, ami örökre érvényes, hogy Isten felvett az övéi közé, be vagy írva az Ő anyakönyvébe, meg vagy keresztelve. Írd rá ezt a hit pajzsára!
Harmadjára az is rá van írva a hit pajzsára, hogy: tudom, kinek hittem. Pál apostol mondja ugyanitt Timótheusnak: szenvedek, de nem szégyellem, mert tudom, kinek hittem (2Tim 1,12).  Ez a bizalmi dimenzión túl arra utal, amit legelső alkalommal úgy fogalmaztam meg, hogy vannak evidenciák. Sőt, még ezen túl is feltárul valami. Tudom, kinek hittem -  azt jelenti, hogy tudom, hogy milyen az Isten. Kálvin Jánosnak e téren teljes igazsága van. Az a tétel, hogy van Isten, mondja Kálvin, nem nagy ügy.  Még az ördögök is hiszik és rettegnek, idézi Jakab levelét (Jak 2,19). Van-e Isten? – hát ki kérdezi ezt? Ehhez nem kell sok ész, ehhez nem kell a hit engedelmessége, lám, még az ördögök is tudják, hogy van Isten - és rettegnek. Márpedig az igazi hit éppen arra ösztökél, hogy merj bátran Isten elé állni. A nagy kérdés ezért az, hogy milyen az Isten a velünk való viszonyában, milyen akar hozzánk lenni?! És mi ezt kizárólag csak Jézus Krisztusban látjuk. Őbenne látjuk meg Isten hűségét, a szeretetét, az igazságosságát, az irgalmasságát, a fenségét és dicsőségét. Írd rá erre a pajzsra: tudom, kinek hittem, vagyis: tudom, milyen az Isten - és ne mondd soha, hogy megtévesztett az ördög! Láttuk, amikor lelki-szellemi közelharcba keveredünk, az ördög mindenféle cselt bevet! És ne mondd azt sem, hogy elhitetett engem a szívem, és megcsalt a képzelődés! Írd fel a hit pajzsára: tudom, kinek hittem!
És végül írjátok rá a hit pajzsára: az övé vagyok! Ahogy a Heidelbergi Káté mondja: nem a magamé, hanem hűséges megváltóm tulajdona vagyok! Hadd fokozzam ezt: nem a férjemé, nem a feleségemé, nem a gyermekeimé, nem a főnökömé, nem Magyarországé, nem a magyar népé, nem az Európai Unióé, vagy ha kivándorlok, sem az Újzélandi Államközösségé vagyok, – s legfőképpen nem a magamé vagyok. Az Úr Jézus Krisztus tulajdona vagyok, ő drága vérén megszerzett magának engem. A pajzsra festett a harci jeleikből szembejövő ellenség is megtudhatta, hogy hanyadik légióval fognak megküzdeni. Lehetett tudni, hogy kihez tartozik az a sereg, ki parancsol nekik, ki az uruk. Írd föl a hited pajzsára, hogy az övé vagy! És ebbe sok boldog tapasztalatot is bele lehet foglalni. Most csak egyet hozok ide. Mi ma a hatékonyság korában élünk. Ami nem az, arra sajnálunk időt vesztegetni. Tegnapelőtt volt «fekete péntek». Micsoda találmány ez! Csupa idővesztegetés boltról-boltra járni, és nem akkor vásárolni, amikor 93%-kal olcsóbb valami! (Hozzáteszem, meglehet, korábban ingyért is kapható volt.) Nohát, fekete pénteken mindenki szalad vásárolni. Tülekedések, bicskázások, késelések, lövöldözések voltak a sorbaállás közben – hiszen nem szabad az időt vesztegetni! De a mai ember nem veszteget időt a gyerekére (ott az iskola), a vallására sem (ott a pap), és nem veszteget időt önmagára sem (ott a pszichológus). Aztán jön, előbb a másik, majd az önmagunk lekicsinylése, hiszen mindent a produktivitás mérlegére tettünk, és semmi másra nem akarunk időt vesztegetni. Nos, tudd meg, hogy Isten Jézus Krisztusban örök időtől fogva vesztegeti rád az idejét. Ugyan, kiféle és miféle az az ember, akiről Ézsaiás próféta ír szomorú vallomásában?! Hazug, csaló, és amikor panaszkodik önnön sorsán, akkor is mellébeszél! Teremtője ellen lázadó, szép világot förtelemmé züllesztő, sárkányfogvetemény! És mégis, üdvösséget jövendölvén a próféta azt mondja: Isten nem rest vesztegeti reánk az idejét! Ezért van üdvösség! Meghallgat, ígéretet ad, szavát megtartja, hűséges – hozzád. Kérésedet meghallgatja, hiszen tulajdonává fogadott. Vesd mindezt össze azzal, hogy ki volnál Isten ismerete nélkül, és ki volnál anélkül, hogy meg volnál keresztelve, ki volnál, ha Krisztus szent vére meg nem tisztított volna, és ki volnál, ha nem vesztegetne rád időt az Isten?? Írd hát fel a pajzsra a boldog summát: az övé vagyok! És mellé még Pál boldog bizonyságát is, hogy az Ő szeretetétől nem szakít el semmi. Vegyétek hát föl a hitnek pajzsát is, mellyel megolthatjátok ama gonosznak minden tüzes nyilát!
Ámen

Aki keresztyén lesz (vagy egyszerűen szólva: aki a Krisztus követője lesz; vagy inkább református belátással szólva: aki a Krisztus tulajdonává lesz), az új teremtés lesz, mert Krisztus úgy veszi őt a tulajdonába, hogy a Lelke által újra szüli,
– és aki ilyen, annak számára a régi dolgok elmúlnak, és szent életben kezdi magára ölteni az új embert, és csatlakozik az Isten népéhez és útnak indul az új Jeruzsálem felé világhosszan tartó zarándoklatra, mely az Isten Országának eljöttéig tart,
– aki keresztyén lesz, vagyis Krisztus tulajdona lesz, annak  új életszemlélete lesz, és e világ oksági viszonyait is meg tudja fordítani,  vagyis világosságot talál ott, ahol sötétség van, tüzet talál a vízben, életet a halálban, és örömöt a szenvedésben.  Most azért örülök, mondja Pál, örülök... a szenvedéseknek.
Ez az öröm nem csoda révén adatik, hanem mély megfontolásból (belátásból) fakad - vagy ha úgy tetszik, ez az igazi csoda: ez a mély megfontolás: kipótolom, ami híja van a Krisztus szenvedésének - vagy másképpen szólva: betöltöm egészen, ami híja van a Krisztus szenvedéseinek az én testemben az ő testéért - az én testi-lelki-fizikai valóságomban az ő testéért (itt másképp mondja a test szót), ami az egyház - az én hús-vér ember voltomban, sorsomban, helyzetemben, meghatározottságaimban, itt Erdélyben, a magyar reformátusok közösségében, kétszeres kisebbségben -  szenvedek a közösségért, a Krisztus testéért - az egyházért.
Ez az igazi apostolica successio - mert azok közül, akik keresztyének lesznek, Krisztus némelyeket az ő teste, az egyház szolgálatára rendel - tanítással, prófétálással, látásokkal, hűséggel, igével,  - és szenvedéssel is. A jó pásztor - mondja Mesterünk - életét adja juhaiért (Jn 10). És - mondja levelében Péter, az apostolok közt az első - jobb, ha jót cselekedve szenvedtek, ha így rendeli Isten akarata, hogynem gonoszt cselekedve, mert a Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen, megölettetvén ugyan test szerint, de megeleveníttetvén  lélek szerint (1Péter 3,17-18).
Pap Géza szenvedő ember volt - a sokféle betegség, a testi bajok, a közeli és távoli rokonság nyomorúságai, a magyar élet minden baja közepette  - de leginkább az egyházáért! De értsük jól az apostol szavát: nem az egyház miatt szenvedett, hanem az egyházért. Ismerte József Attila fájdalmas titkát a mi egyházunkra nézvést is, aki  nyugalmat nem lelt, csak papot a görög-keleti vallásban.
– ismerte és szenvedte azokat, akik annyira feltornyozták önmagukat méltóságban, rangban, fontosságban, hogy Isten és ember közé állva, eltakarták még a kegyelem árnyékát is
– és ismerte és szenvedte azokat is, akik pedig annyira lealacsonyították a szent szolgálatot, hogy akik velük találkoztak, már-már nem hihették, hogy volna kegyelem
– és ismerte azokat, akik folytonos feladványként rótták reá, reánk, hogy éljük már valahogy túl a múltat (és végigvezette egyházában a múltfeltárást),
és ismerte és szenvedte a bosszúért lihegők telhetetlen dühét,
– és ismerte és szenvedte a folyton fanyalgók álságos mártiriumát....
De ezek nem az ő szenvedései voltak, - ezek a mi szenvedéseink.  Ő a maga részéről, a maga szenvedéseivel töltötte ki a Krisztus szenvedésének híját....éspedig a Krisztus testéért, az egyháért, amelynek szolgája lett Isten szent elrendezése és elhívása szerint, hogy megismertesse annak a titoknak a dicsőségét, hogy a Krisztus miközöttünk van (nem másutt és máshol, és nem másoknál, vidámabbaknál, jobb sorsúaknál, hanem nálunk, közöttünk), és hogy ezt prédikálja, és ezáltal állítson minket Krisztus elébe tökéletességben (célhoz jutván), minket és minden embert,  és egész életében erre igyekezett tusakodván (szószerint: agonizálván), a benne hatalmasan munkálkodó Lélek által. Ez az igazi apostolica successio - ez volt lelkipásztori, püspöki, tanítói szolgálata
Sokat kellene beszélni most a szenvedésről, mert érzéketlen világba jutottunk - és ezért nem fogjuk fel még a magunk szenvedését sem igazán, talán itt a gyászban sem.
– ez a szenvedés, amiről Pál beszél, nem forrása az örömének, amelyről szintén itt szól, mondván: most pedig örülök a szenvedéseknek...
úgy kellene mondanunk helyesen: hogy az örömének a tárgya a szenvedése.
Nem lenne oka örülni, ha nem lennének szenvedései, mert a  szenvedése - amivel nem terheli az egyházat, sajátos és krisztusi - nem az egyház miatt, hanem érette szenved: az egyházért, vagyis értetek (mondja az apostol), és a testemben szenvedem meg ezt, de nem magam miatt szenvedek, hanem értetek - nem pro me, hanem pro vobis vagy még inkább pro vestro commodo - a javatokra.
– és olyan közel van Isten, hogy még a szenvedésben is áthat  az ő közelségének öröme, hogy a kudarcban is (emberileg szólok!) felleljük a győzelmet (istenileg szólok!), hogy még a gyászban is biztos reménység vigasztal, hogy a halál árnyéka völgyében látom, hogy Isten a bőség asztalát teríti meg nekem.
– tehát nem azért örül, mert  nem érzékeli a fájdalmat (vagy mert érzéketlen a nyomorúságra), ha ez így lenne, az csak múlandó fél-öröm lenne (ahogy John Donne magyarázza), mert az még nem öröm, hogy nem szenvedünk -
hanem az az öröm, hogy dicsőségünk van a Krisztusban
a bűnön-halálon győztes Feltámadottban, az élet szerzőjében és ajándékozójában
– vagyis nem a semmi felé megyünk, hanem a feltámadás és az új élet felé  - és ez a teljes öröm
– az apostol öröme nem is támogató öröm, amit mindig megkapunk a szenvedések elhordozására, hanem alapvető öröm, radikális öröm (ha lehet itt ezt a szót használni), amely éppenséggel a nyomorúság mélyéből vagy a szenvedések anyaméhéből születik meg.
Nem azt mondja itt Pál: hogy bár szenvedek, de azért örülök, hanem azt mondja: örülök, mert szenvedek, mert méltóvá tett Isten, hogy a Krisztusért és az egyházért szenvedjek!
Azt mondja a Mester: boldogok vagytok, ha énérettem és az igazságért üldöznek  titeket (Máté 5,11); Pál elhívásakor pedig ezt mondj róla az Úr: megmutatom neki, hogy sokat kell a nevemért szenvednie (ApCsel 9,16. Nem szerzett szevedés ez, hanem feladatul kapott szenvedés
Ma egy apostoltól búcsúzuk itt, aki bevégezte pályafutását, és immár a néki eltett korona vár reá - és reánkhagyta a nagy titkot - szenvedni az egyházért - a Krisztustól kapott szent méltósággal - és örülni a szenvedéseknek, és megküzdeni a szenvedésekkel - értetek, hogy tökéletesen álljatok majd a Krisztus elé. A sok kis unoka most szomorúan tanulja, hogy a nagypapa nem nyitja már az ajtót hazaérkezvén - mi pedig tanítsuk meg nekik, hogy végleg hazaérkezett, és a győztes Bárány nyitott neki ajtót.
Ámen

Ebből következik a másik buzdítás, amely csak implicite van benne az igében, de szólni kell róla. Azt mondja az apostol, hogy mi már megízleltük, hogy jóságos az Úr. A 18. századi bölcselők kezdték legelőbb az emberi érzékek filozófiáját megalkotni – látás, a hallás, a szaglás, a tapintás és ízlelés. Az ízlelés és ízlés, egyik sem egyszerű dolog. Az ízlés nem velünk született képesség, tapasztalaton alapszik, hogy kell a dolgokat egymás mellé sorakoztatni, mi hova való. Nagy Péternek – szemben sok kitűnő lelkipásztorunkkal – nagyon jó kitűnő ízlése van. Ez nem puszta esztétikum, hogy például, milyen csokrot kell az úrasztalára kell tenni, vagy milyenre fessük ki a templomot, vagy milyen egy jó gyermekszíndarab. Azt a képességet jelöli, hogy a világnak, rá tudom vezetni a másikat a dolgok legmélyére. Ami ízléses, az számunkra meghökkentően magától értetődő, ez a titka. Csak ámulunk valamin: így szép, sose gondoltuk volna! Tehát Nagy Péter lelkipásztor úr szolgálatában a második dimenzió a szépre való tanítás volt. A mai ember mindent egy csapásra akar, ezért úgy gondoljuk, hogy ha valami működik, akkor már szép is. Pedig a szépséget tanulni kell, leginkább az Isten szépségét. Jonathan Edwards-szal szólva: Isten szép, Ő maga az igazi szépség. Erre megtanítani nagy szolgálat. Nincs ugyan beleírva a lelkészekről szóló törvénybe és kánonokba, mégis méltányoljuk és megköszönjük Nagy Péter testvérünknek ezt a rendkívül különleges és messzire mutató szolgálatot.
Végül, ha már beszéltünk a jóról, és a szépről, szólunk kell a harmadik transzcendentáléról, az igazról is. Azt mondja az apostol: úgy járjatok, mint szabadok, és nem, mint akiknél a szabadság a gonoszság palástja, hanem mint Istennek szolgái. Ha jól olvasom az apostol levelét, és azért mondtam, hogy ez egy forradalmi szakasz, egyedül itt beszél a szabadságról. De fordítsuk meg: talán azért beszél róla keveset, mert nem akarja agyonbeszélni. És ez figyelmeztet arra, hogy talán éppen a rendszerváltás utáni korszak, a kezdő a 21. század volt a mi életünkben és lelkipásztori szolgálatunkban az az idő, amikor veszedelmesen összekeveredett a hamisság és a szabadság. Sokak számára a szabadság lett a gonoszság palástja. Ezért lelkipásztoroknak lenni azt jelenti, szüntelen apokalipszist gyakorlunk, leleplezzük az elleplezőket. Elleplezés nem apokalipszis, csak epikalipszis, elleplezés. És elleplezéssel teli a világ. A legveszedelmesebb, legfélelmetesebb, legrombolóbb pedig az, amikor szabadsággal leplezik el a gonoszságot. Tehát az igazság nagy harca itt, hiszen az igazságnak eleve köze van az apokalipszishez, egy másik görög szó fejezi ezt ki: alétheia. Mi több, Krisztus magára mutatva mondja: én vagyok az igazság. Ha azonban a gonoszság szabadsággal leplezi magát, beáll az igazság elfelejtése. De ezzel, ahogyan a filozófus Heidegger tanít, a létünk alap-kérdéseit felejtjük el, az evidenciákat felejtjük el. A valóságot felejtjük el. Például az, hogy kettő meg kettő az négy. 2x2. Ilyen egyszerű tételekben, amely tételeknek Nagy Péter volt – azt hiszem A mi korunkban a valóság-feltárás egyik legnagyobb mestere Nagy Péter volt, leginkább akkor, amikor itt, a budafoki templomban, még prédikáció előtt a budafoki gyerekeknek beszélt. És sok budafoki hívő mondja: az az is jó, ha Nagy Péter prédikál, de én leginkább azért járok templomba, amit itt két percig mond a gyerekeknek. Igen, az az alétheia: megmutatni egy gyermeknek a megkérdőjelezhetetlen, igaz valóságot. Ti., hogy van Isten. Ez az igazság. És te teremtmény vagy. Ez az igazság. S fellázadtál Isten ellen. Ez az igazság. Isten ellenben állhatatos és hűséges módon szeret. Ez az igazság. Jézus Krisztus nem balesetben halt meg, hanem önként tette le életét érettünk és éretted is. Ez az igazság. Isten Szentlelke által magához von téged, hogy gyermekévé legyél. Ez az igazság. És még hány ilyen 2x2-je van az ember életének Isten erőterében! Azért kell hát küzdeni, mert olykor a szép szabadságot, hogy lássuk a valóságot, hogy kimondjuk a valóságot, hogy megéljük az igazságot, sokan puszta ürügyül használják. Milyen drámai szó, amit Péter apostol mond: palástul használják a gonoszság és a hamisság számára. Hány hamis palást röpköd a világban, de azok nem a próféta palástja. Akik az igazat mondják, azokon van a próféta palástja.
Amikor egy lelkipásztor nyugállományba vonul, vagy úgymond kiiktatjuk, átadja az utódjának a pecsétet, a kulcsot, a hivatalt. Két dolgot biztos, hogy nem ad át: a Bibliáját és a palástját. Arra buzdítalak, kedves Péter, mint olyan testvérünket és lelkipásztort, aki mindig a jóval, a szeretet munkáival akartad betömni a tudatlanoknak a száját, továbbá, mint aki elnyerted annak ajándékát, hogy a világ és Isten szépségéhez elvezess, és a legegyszerűbb módján mutasd tanítsd meg nekünk, azt, ami igaz a krisztusi szabadságban, buzdítalak és kérlek, ne tedd le soha a palástot, hanem cselekedd a jót, tanítsd a szépet, és hirdesd azt, amit igaz. Zarándokként élünk a világban; itt királyok, hatalmasok, helytartók és fejedelmek próbálják úgy-ahogy kordában tartani az életet, nagy ritkán sikerrel, múlandóság alá rekesztve. Te azonban – ahogy Péter apostol kéri tőlünk –  a királyt tiszteld, az atyafiságot szeresd, az Istent féld.
Ámen

Az a szokásom, hogy akármilyen alkalmon, jubileumon, avatáson, iktatáson szolgálok, nem térek el Bibliaolvasó Kalauzban foglalt a napi igétől. Ma ez a mai újszövetségi ige. S milyen szépen ideesik! Azt mondja az apostol: ízleltétek -  szó szerint: megkóstoltátok -, hogy jóságos az Úr. Mikor ide érkeztünk, mindjárt kérdeztem, hol lesz a szalag, hogy átvágjuk, mielőtt bemenjünk a konyhába. Persze, az egészségügyi szabályok szerint, ha átadtunk egy konyhát, oda már csak megfelelő beöltözés után lehet belépni. S nem biztos, hogy szalagot kell hozzá vágni. Inkább egy köpenyt vagy kötényt kell felvenni, hogy a fekete szobából átmenjünk a fehér szobába. Bizony, roppant szigorúak a szabályok. Ma egy konyhát adunk át, egy olyan épületetben, amely a konyha mellett még sok minden egyébbel is szolgál; illesse dicséret a tervezőt és a munkásokat, akik egy gyönyörű épülettel ajándékozták meg először is a bajai Cédrus szolgálatot, a bajai reformátusokat, Baja városát, a környéken élőket, és azt hiszem, az egész országot. Hiszen, így kell mondani, sorrendben: ACM, azaz: Audi, Cédrus Mercedes. Ez azt jelenti, hogy Magyarországon csak az Aduinak, a Mercedesnek és a Cédrusnak van ilyen konyhája! Illesse tehát köszönet a bajai reformátusokat, és a magyar református szeretetszolgálatot, hogy a megtakarított pénzüket nem luftballonra, dísztáblára, emlékműre költötték, hanem addig takarékoskodtak, míg ezt a példamutató és sokat ígérő épületet megépítették. De ezt el fogják még mondani a köszöntők, elnézést, hogy háló előtt halásztam.
Azt mondja az apostol a buzdításában, s nekünk mondja: vessetek le minden gonoszságot, álnokságot, képmutatást, irigykedést, minden rágalmazást, és mint most született csecsemők tiszta és hamisítatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek. Arról szól tehát, hogy a keresztyén élet változással kezdődik. Ehhez az igéhez kapcsolódva, inkább így kell mondani: születéssel kezdődik. Újjászületéssel kezdődik. Vessetek le mindent gonoszságot, irigységet, súsárlást, tisztátalanságot, becstelenséget, mindent, amit beletörődéssel úgy szemlélünk, mint emberi életünk velejáróját. Irigykedik valaki? Széttárjuk a kezünket, ilyen fából vagyunk faragva. Súsárol valaki? Hát nem is lenne egészséges az élet, ha nem nyomnák egymást az emberek. Gyűlölködik valaki? Hát a sok jó közé belefér egy kis ecet is. Magától értetődőnek vesszük, hogy az ember rossz. Az ember elvetemedett, az ember átgázol a másikon, az ember nyughatatlan, az ember rossznak mondja a jót, és jónak a rosszat. Ezért tanít minket az ige arra, hogy a Krisztus követése nem tud másként kezdődni, mint egy nagy születési sokkal, mint amikor a magzat átmegy a szülőcsatornán. És szükség van arra a fájdalmas sokkra, hogy átéljük: valami új kezdődik. Ezért aztán az apostol folytathatná a buzdítását azzal is, hogy vegyétek le a régi emberhez tartozó dolgokat, hiszen valami döntő dolog történt, valami megváltozott a világban, átalakultak a körülmények, vagy éppen mert drámai esemény hatott át benneteket, ráébredtetek valamire, megvilágosodtatok, valami történt veletek, és ez hatott az életetekre. De most a legkülönösebb érzékünkkel példálózik, az ízleléssel! Mert ízleltétek, hogy jóságos az Úr - mondja.  Nos, ez talán idetartozik a konyhára. A konyhán mindig ízlelnek. A konyhán megkóstolják, ami készülőben van, és ami elkészült, azt is megkóstolják. Megkóstoltatják velünk, mielőtt a tányérra kiteszik, és elfogyasztjuk. Annyit elárulhatok, mikor reggel elmondtam, hogy miről fogok prédikálni, a feleségem arra kért, hogy ne prédikáljam ki őt. De magamat kiprédikálhatom. Ezért hát: akármilyen ebédet főz – és remekül főz –, én kóstolás nélkül sózom. Ez azért van, mert szerelmes vagyok, meg azért is, mert sós a szám. De az apostol nem erről a kóstolásról beszél, mert az az ige, amit itt használ sokkal messzebb mutat. Péter apostolról írja az Apostolok Cselekedetei (ApCsel 10), hogy Joppéban, a csodálatos látomása után megéhezett, és enni akart. Ott ugyanezt a szót használja Lukács evangélista: valamit magunkhoz venni, valamit a Szankba venni, valamit kóstolni azt is jelenti, hogy már esszük is. Péter éhes volt, és enni akart. Meg akart kóstolni valamit, hogy egyék. Aztán azt olvassuk a Zsidókhoz írt levélben, hogy lehetetlen dolog az, hogy akik megkóstolták az eljövendő világ erőit, azok elessenek, aztán megújuljanak, aztán megint elessenek, aztán megint megújuljanak, és mindig csak a kóstolásig tartson a dolog (Zsid 7,4). Tehát ugyanezt a szót használja itt: megízlelni (megkóstolni) a mennyei világ erőit, azt jelenti, hogy már táplálkozunk vele, belekóstoltunk és máris táplálkoztunk vele. Már ettünk az Isten erőiből, már ettünk az Isten jóságából. Ezért tudjuk, hogy milyen annak az íze.
De leginkább az erősíti fel bennünk Péter apostol buzdítását, amit Krisztusról mond a Zsidókhoz írt levél: mindannyiunkért megkóstolta a halált (Zsid 2,9). Megtapasztalta értünk a halált. Vállalta értünk a halált. És ebben van elrejtve az az isteni jóság, amire itt azt mondja Péter apostol: megkóstoltátok, hogy jóságos az Úr. Úgyis fordíthatnánk: megkóstoltátok, hogy édes az Úr. Igen, a görög szót – jóságos – így is érthetjük: kellemes, édes. Micsoda nagy drámában és ellentmondásban mutatkozik meg a keresztyén élet lényege: Jézus Krisztus kiitta helyettünk a keserű pohárt! De abban a keserű pohárban van elrejtve az Istennek a jósága. Krisztus megkóstolta érettünk a halált, hogy mi megkóstoljuk az igazi életet. Megkóstolta az elvettetést, hogy mi többé ne legyünk elvetettek.
Ez a közösség itt, a Cédrus, nem azért építette ezt a konyhát, hogy ez néhány embernek  szakácsnak, konyhai dolgozónak – keresete és kenyere legyen, vagy hogy legyen itt egy olyan üzem, amely 600 embernek eleséget tud készíteni. Végtére is, mondhatni, ez jó fajta vállalkozás volna. Az itt készített ételben, hisszük, ízlelhető lesz eredendő jósága Istennek. A régiek azt mondják: ha tudni akarod, hogy milyen egy család, elég a konyhát megnézned. Sőt, az igazi családokban a konyhában dőlnek el a dolgok. A szociológusok szerint a pártállam egyik legnagyobb büntette az volt, hogy a panel-lakásokban nem terveztek konyhát, és ezzel megölték a családi életet. Itt az ideje konyhákat építeni. Itt az ideje olyan helyeket teremteni, ahol körbe lehet ülni, és lehet kóstolni! De leginkább az anyaszentegyház konyháját kell nyitva tartanunk, hogy kóstolható legyen: milyen jó az Úr!
Ma itt egy gyönyörű konyhát adunk át.  De van ebben az épületben, itt a kápolnában még valami: egy az asztal; ez az asztal, amely mellett állok - az Úr asztala. És ezen rendre lesz majd kenyér és pohár. És amikor majd esszük a kenyeret, és isszuk a pohárt, és hirdetjük az Úr Jézus Krisztus halálát, mindegyre azt a boldog tapasztalatot hirdetjük, hogy Ő érettünk kiitta a keserű pohárt és megkóstolta a halált, hogy mi megkóstolhassuk Isten jóságos édességét. Isten áldja meg mindazokat, akik eltervezték és megépítették. És őrizze meg Isten mindazokat, akik majd itt fognak fáradozni az elesettekért, rászorulókért, nincstelenekért, mások gondoskodására szorulókért! Hadd kóstolhassák minél többen e munka által is, hogy jóságos az Úr.
Ámen

Ez az ige éppen idevaló. Ma itt beiktatást tartunk, és bár a beiktatás nem sákramentum, de sákramentális esemény, ahogy egy templom alapkövének a letétele vagy a harangszentelés is az. Ezek nem önmagukért mennek végbe, hanem túlmutatnak önmagukon, a létesítő forrásra, Arra, akinek a dicsőségére szól a harang, és Akinek az igéje számára megépül egy templom, Akiért él az anyaszentegyház, és Akinek a szolgái arra hívattak el, hogy elmondják: van válasz a zsoltár nagy kérdésére! A zsoltár azt kérdezi, hogy micsoda az ember, hogy gondot visel reá az univerzumot teremtő Úr, Akinek az egész világegyetem a kis ujja alkotása? (Zsoltár 8,5) Kicsoda az ember, ez a porszem, ez a férgecske (Zsolt 22,7), hogy a világkormányzó Istennek nagy gondja van reá? Van válasz a kérdésre, épedig Jézus Krisztus missziói parancsában: Ímé, veletek vagyok minden napon a világ végezetéig! (Mt 28,20) Ez a feladat, ezt a választ, vagyis az evangéliumot hirdetni! Van válasz az örök emberi kérdésre: micsoda az ember, és mi vagyok én?! Így felel erre az evangélium: te az Istené vagy a Krisztusban! Ezért van anyaszentegyház és vannak szolgái, és vannak sákramentumi cselekményei is. De miért érdekel ez minket? Azért, mert a tanítványok versengése éppen a nagy sákramentum szereztetése után tör ki. Azon a vacsorán vitatkoznak össze, és nyomban azután, hogy Krisztus megalapította a kegyelem szövetségét (Lukács 22,19-20). Rangvita már korábban is volt a tanítványok körében. Egyszer a Zebedeus fiúk Jézushoz küldték édesanyjukat, azzal a kéréssel, hogy majd János és Jakab üljön Krisztus jobbján és balján, ha eljön országában (Máté 20,20). A többi tanítvány értesülve erről, felháborodott. Széthasadt a tanítványi közösség. Máskor is vitatkoztak ezen (Mt 18,1). Akkor Jézus odahívott egy gyermeket, elébük állította, és azt mondta: ha nem lesztek olyanok, mint ez a gyermek, nem mentek be az Isten országába! Ki az első? Ki számít egyáltalán? Milyen fájdalmas, ha rang-vita van az egyházban. Így mondta ezt régen valaki, idézem: "szenvedélyes akaratosság, eretnekítési düh, saját alakjába való belebolondulás." Emiatt mondogatták a 19. században, hogy ha a keresztyénség magához akar térni, az csak az egyház teljes eltörlése által lehetséges. Lám, még itt, az utolsó vacsorán is összeugranak. Töröljük el az egyházat, hátha kibontakozik az evangélium igazi lényege! A 20.   évszázadban is volt ennek valami divatja, így hangzott: Christ sein ohne Kirche. Az eredeti javaslatot is egy német atyafi tette, Richard Rothe. Persze, ha mindez csak egy német ötlet lett volna, azt mondanám, hogy puszta okoskodás! Mégis, van benne valami nyugtalanító. Van benne valami mély keserűség, hogy emiatt a teher miatt nem tud felszárnyalni igazán egyház! Itt vagyunk mi is a szívünkbe zárt parázzsal (vagy ahogy Kálvin mondja: a nyomorult epekedéssel), az elsőbbség vágyával. Szűnjön hát meg az egyház?
De kell az egyház! Kell templom, kell ige, kell sákrametum, kellenek egyházi rendek, és kellenek a szolgák és a sákramentumi események, mert csak akkor nem kellene egyház, ha Krisztus az angyalok számára alapította volna anyaszentegyházat.  Akkor nem lenne semmi baj. Ám miattunk és érettünk alapította, és minket hív az anyaszentegyházba. Úgy hív, amilyenek vagyunk, de azért, hogy másmilyenek legyünk! Hív minket a szívünkbe zárt, titkos tűzzel együtt, mely lám, ott az első szent vacsorán is lángra lobbantotta a rangvitát. De az orvosnál kell a betegségről beszélni, s nem úgy általában. Pontosabban, az orvosnál a betegségről kell beszélni, hogy gyógyulás legyen.
Lukács tehát azt mondja: vetekedés támadt a tanítványok között. Aligha tudjuk a görög szót pontosan visszaadni. A szó gyökerében ismerős emberi indulat áll: harcolva győzni. Ám nehéz eldönteni, mit szeret ember: a harcot vagy a győzelmet? Egyszóval, vetekedés támadt azon: ki a nagyobb? Luthernek volt szerzetes korában egy visszatérő álma: egy létrán ment felfelé, egyre feljebb. De amikor lenézett, azt vette észre, hogy ez a hágcsó emberi csontokból van rakva!  Ez a mi dicsvágyunk: feljebb, akár a másik csontján, a másik hátán, a másik koponyáján. De van orvoslat! Ma délelőtt odahaza, a gyülekezetünkben láttam ezt az úrvacsoránál. Két néni jött kifelé az úrasztalához, venni a kenyeret és a pohárt; az egyik a másik vállába kapaszkodott, ő pedig húzta kifelé, így "vonatoztak" a szent jegyekhez. Ha így vállalhatod magadra a másikat, az a szép!  És így engedd válladra a másikat! A dicsvágy másról szól. A rangvágy arra sarkall, hogy gyűrd magad alá másikat.
Ki a legnagyobb?  – ez a kérdése a tanítványoknak. Jézus válasza megrendítő. Már korábban is példálózott a gyermekekkel. Most fokozza a tétet, és ezt mondja nekik: a pogányok! A pogányokon uralkodnak királyaik, és akiknek azokon hatalmuk van. És jóltevőknek hívják uraikat. És ez jól van így. Ez a világ rendje. Vannak királyok, vannak urak, és vannak hatalmasok, és vannak alattvalók. Ez a világ rendje. Ez így van (praesens indicativus). Ám abban, amit Jézus ezután mond, nincs igei állítmány. Jeromos egyházatya még úgy érezte, hogy itt kockázatos igeidőt keresni, ezért így fordítja: de ti ne úgy... (vos autem non sic). De Luther óta inkább jövő idében értjük: de köztetek nem így lesz! Az egyházban majd nem így lesz. A pogányok között így van, viszont az egyházban nem úgy lesz. Én azonban szívesen engedek annak, amit a folytatásban olvasunk. Itt bizony, nem futurumról van szó, mert Jézus jelen időben beszél. Az egyház nem jövő idő. Ignatius egyházatya mondta: ubi Christus, ibi ecclesia – ahol a Krisztus, ott az egyház. Itt minden jelenidő, mert jelen van Krisztus.
Ezt pedig azért mondom ilyen bátran, mert így folytatja Jézus: »de ti közöttetek nem úgy, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint aki a legkisebb, és aki a fő, mint aki szolgál.« Fordíthatom másféleképpen is, például: aki a legerősebb, legfontosabb, aki az élen áll, aki a leginkább számít, aki a legtapasztaltabb, a legbefolyásosabb, a legfontosabb, az legyen a legkisebb, ő legyen a gyenge, ő legyen silányabb, vagy a rosszabb,  – a szónak nem etikai, hanem eszközi értelmében. Majd így folytatja: mert ki a nagyobb, az-e, aki az asztalnál ül, vagy az-e, aki szolgál? A főnök a nagyobb vagy a cseléd? - kérdi Jézus. Evidens a válasz – nyilván, aki az asztalnál ül, az a nagyobb; és aki szolgálja, az a kisebb. Majd így folytatja Jézus: de én ti közöttetek olyan vagyok, mint aki szolgál. Itt és most! Ki a nagyobb? Jézus! Lám, nyomban értésére adja a tanítványoknak. Ti, apostolok, tanítványok, evangélium-hirdetők, az első úrvacsora részesei, ugyan, min vitatkoztok?  Most veszitek a kezetekbe a mennyei orvoslatot, hogy tovább adjátok. Ugyan mit vitatkoztok azon, hogy ki a nagyobb? Majd magára mutat: én vagyok a legnagyobb, mert most, lám, szolgálok nektek! A lábatokat megmostam, a szent jegyeket felmutattam és átadtam, és ez a mi utolsó vacsoránk együtt, mert innen már a keresztre fogok menni.
Kedves Lelkipásztor Testvérek! Miért vitatkozunk mi a református egyházban azon, hogy ki a nagyobb? Van köztünk tiszteletes, meg nagytiszteletű, meg főtiszteletű úr is. Én már főtiszteletű vagyok a köbön. És kedves presbiter testvérek, és kedves svábhegyi reformátusok, miért vitatkozunk mi azon, hogy ki a nagyobb? És kedves keresztyén testvérek, bármely más gyülekezetből, reformátusok, evangélikusok, római katolikusok, metodisták és mindenféle rend és szerzet, ugyan, miért vitatkozunk mi azon, hogy ki a nagyobb? Ott, az utolsó vacsorán Jézus magára mutat és ezt mondja: én olyan vagyok (itt jelen) tiközöttetek, mint aki szolgál! És aki szolgál a Jézus nevében, az a legnagyobb. Aki megteríti az asztalt, aki leszedi, aki elmosogat, aki eltakarít, aki megnyitja és becsukja az ajtót, az a nagyobb! Kedves nagytiszteletű úr! Jézus a legnagyobb! Ezt kösd mindig a svábhegyiek szívére, és fogadd el, ha a svábhegyiek az orrodra kötik. Kedves svábhegyi testvérek, Jézus a legnagyobb! Engedjétek, hogy a lelkipásztorotok emlékeztessen benneteket erre! És imádkozzatok érette, hogy ez az isteni rend sugározzon át az egész szolgálatán. Mert szükségetek van rá. Csak akkor nincs őreá szükségetek, ha ti vagytok az egyetlen kivétel, akikre nem tekintett az Úr Jézus, mikor egyházat alapított, mert ti már angyalok vagytok itt, fenn a hegyen. Ha nem vagytok azok, imádkozzatok a lelkészetekért, hogy igaz hűséggel és alázattal végezze a szolgálatát.
Harmadszor, még egy szó! És ebben is rejlik valami titok, épp úgy, mint Jézusnak minden szavában, és minden evangéliumi történetben. Így folytatja Jézus: »ti pedig azok vagytok, akik mindvégig velem maradtatok az én kísértéseimben, ezért adok nektek, miképpen az én Atyám adott nekem, országot.« És itt ez a döntő szó, ami egyetlen egyszer fordul elő Lukács evangéliumában: mindvégig velem maradtatok -  diamené. Mi nagyon szeretjük az állhatatosságot (hypomoné), s főleg Pál apostoltól idézzük. Nagy keresztyén erény ez. Alatta maradni dolgoknak – szó szerint ezt jelenti a hypomene; de jelenti a reménységet is, az esély ellenére való reménységet. Ábrahám, minden hívők atyja reménység ellenére reménykedve hitte, hogy Isten magot támaszt neki, mert hitte, hogy Isten, aki a halottakat is feltámasztja, megteheti ezt is (Róma 4,18). Szép erény állhatatosságban Ábrahámhoz csatlakozni. De itt egy másik szó áll. Ez pedig valami egészen titokzatos kifejezés. Úgy fordítjuk, hogy: ti vagytok azok, akik mindvégig megmaradtatok velem az én kísértésemben. Vagyis: nem futottatok el. Nem hátráltatok meg. Nem oldalogtatok el. Nem léptetek le. Tele van a keresztyénségünk elhagyott hadállásokkal, meghátrálásokkal. Elég egy szó, egy tekintet, egy alkalom, és én már nem védem az ügyet, nem állok ki mellette, nem teszem oda magamat. De még ennél is többről van itt szó. Azt mondja Jézus: ti, akik megmaradtatok velem, az én kísértéseimben.  Ha a sok okos tudós teológus ezt az igét komolyan venné, nem bölcselkedne annyit, hogyan is kell fordítani a Miatyánk kérését, hogy ne vígy minket kísértésbe...! Lám, megyek az Úr Jézussal a kísértésbe - az ő kísértésébe. Vele vagyunk, őt követjük -  és nem a mi kísértéseinkről, nem a mi nyomorúságainkról, a mi szenvedéseinkről és bajainkról van itt szó, hanem ővele vagyunk mindvégig. Pascal azt mondja a Gondolataiban, hogy Jézus Krisztus agóniája a világ végezetéig tart. Nos, ez a gyülekezet tudja már, hogy azok mellé kell állnia, akik szenvednek a Krisztusért – Kárpátalján, és Szíriában, Afrikában és Ázsiában, és már Európában is, Németországban is, ahol politikailag korrektül valósítják meg az egyháztalanító programot! És ki tudja, talán Magyarországon is így kell majd egyszer odaállni a szenvedők mellé. Lassacskán megtelik a világ olyan emberekkel, akik gyakorolják ezt a diamené-t. Mindvégig megmaradni a Krisztussal, vele az ő kísértéseiben, szenvedéseiben – egészen a keresztig. Aztán megállni az ő keresztjénél tehetetlenül, tudva, hogy nem menthetjük meg a mi Urunkat. Meg fog halni a legrettenetesebb halállal, és mi még nem értjük, hogy az ő halála bűnöket eltörlő tökéletes áldozat. Nektek, akik mindvégig velem maradtatok kísértéseimben – mondja az Úr -, nektek adom az országot, ahogyan az Atya adott nekem országot, hogy egyetek az én asztalomról. Igen itt már jövő időben kell beszélnünk. Ebben a jelenben nyílik a jövő, ott az első úrasztalánál, a kenyér első megtörettetésekor, a kehely első felemeltetésekor, ott hangzik el a jövendőnek az ígérete, ott ragyog fel a dicső ország reménye, és onnantól egészen a világ végéig, mindvégig csak ez az erény, csak ez a titok számít, amit így nevezünk: diamené. Ez több, mint a hypomoné, ez nem egy pillanat, nem egy helyzet, hanem idő és tartalom, élet és valóság. Azt kívánom, nagytiszteletű úr és svábhegyi testvérek, hogy értsétek jól, ezért kaptatok oly sok áldást, erőt, lehetőséget, hogy hogy Jézus Krisztus igazságának hirdetői legyetek, s vele maradjatok mindvégig!
Kicsoda az ember? - kérdezte a zsoltáros. Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig! - felel rá Krisztus! Nos, ez az igazi állhatatosság-próba: tudni és mindvégig megmaradni abban, hogy Jézus a legnagyobb –  semper summus! Maradjatok hát mellette örökkévaló hűséggel, boldogan, igaz szívvel, hálásan, vetekedés, vita, dics-, becs- és győzelemvágy nélkül. És csak egyet akarjatok, amit Pál apostol mond: senkinek semmivel ne tartozzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek (Róma 13,8).
Ámen