Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Nehéz szavak ezek, kicsoda hordozhatja el őket?! – mondhatjuk a felolvasott szakasz hallatán. Pedig, ahogy Lukács evangélista megjegyzi, itt éppenséggel arról van szó, hogy elközelített Jézus felvitetésének, felemeltetésének az ideje. Sajátos szó ez, latinul mindannyian jól ismerjük: assumptio. Más helyeken Lukács is, és Pál apostol is ezzel a szóval írja le a mi Krisztusunk mennyekbe való felvitetését, felemeltetését, az Atya jobbjára való ülését, egyszóval: a megdicsőülését. Lukács azonban azt is hozzáfűzi, hogy amikor elközelített ez az idő, Jézus eltökélte magát, vagy – másképp fordítva – megerősítette magát. Erősítsd meg azokat, akik haló-félben vannak, mondja maga a feltámadott Úr a szárdiszi gyülekezetnek (Jelenések 3,2), éppen annak a gyülekezetnek, amelynek az a neve, hogy: Él, noha Halott. Jézus tehát megerősíti belső elhatározását, eltökéli magát, hogy Jeruzsálembe megy: meghalni, feltámadni és felvitetni, mert elközelített az ideje dicsőségének. De azért tökélte el magát, hogy ne hátráltassa meg semmi, azok a megrendítő dolgok sem, amelyeket Lukács itt feljegyez. Szinte csak szalagcím-szerűen közli ezeket, mellőzve a részletes bemutatást, szinte szokatlan is ez, főleg a korábbi részekhez képest, ahol alaposan szól egy-egy eseményről, közöl egy-egy beszélgetést.  Itt csak zuhognak az események egymás után. Szinte csak a lényegüket mondja: Jézust nem fogadják be egy szamaritánus faluba szállásra, mert megtudják, hogy Jeruzsálembe tart. (Nyilván, ha a Garizim hegyére menne, a szamaritánus szentélybe, befogadnák.) Aztán a Zebedeus-fiak bosszúra gyulladnak, és Illés próféta famulusaiként, tüzet kérnének a falura. Aztán jönnek sorba a tanítványjelöltek, akikből mégsem lesz tanítvány. Az egyik felajánlkozik: követlek, Uram, akárhová mégy! Mire Jézus, mintegy elutasítólag, de inkább emlékeztetve a tanítványság árára, a követés kockázatára, azt mondja: hiszen az ember Fiának nincs hova lehajtania fejét. A másikat Ő maga hívja, ám ez feltételt szab: előbb engedd meg, hogy eltemessem atyámat. A harmadik ezt mondja: követlek, Uram, de előbb hadd vegyek búcsút az enyéimtől. És e három után Jézus mondja általában az igazságot: ha valaki az ekeszarvára veti kezét, ám hátrafordul, nem alkalmas az Isten országára. Kemény szavak ezek mind. De még ebből a nehéz sorozatból is szinte a szemünkbe vág az, amit az egyik tanítványjelölt mond, éppen az, akit maga Jézus szólít: Uram, engedd meg előbb, hogy elmenjek és eltemessem atyámat. Mire Jézus így felel neki: hadd, engedd, hogy a halottak temessék el halottaikat, te pedig menj el és hirdesd az Isten országát. A halottak temessék el halottaikat.
Azt értjük, ha Jézus szinte elutasít valakit: a rókáknak van barlangjuk, az égi madaraknak van fészkük, de az emberfiának nincs hová fejét lehajtania. Hiszen figyelmeztet: olyan mesterhez szegődnél, akit - íme, az előbb láttuk – nem fogadnak be sehol. Azt is értjük, ha valaki előbb el akarja rendezni a dolgait, és elhalasztja a tanítványságát, és ekképp nem méltó rá. De ezt, hogy: engedd, hadd temessék a halottak el halottaikat!? Hát a temetés akadálya lenne a tanítványságnak? Ez az emberiességünkbe tartozó, Isten által rendelt kegyelet és a végtisztesség, ez akadálya lenne a Jézus követésének? A középkorban, sokat tanítottak a hét irgalmasságról, Máté evangéliuma 25. része alapján, ahol azt Jézus mondja: éheztem, ennem adtatok, szomjúhoztam, innom adtatok, jövevény voltam, befogadtatok, mezítelen voltam, felruháztatok, beteg voltam, meglátogattatok, fogoly voltam, eljöttetek hozzám. Igen ám, de ez csak hat, ennyit sorol Jézus a Máté evangéliumában. S mi a hetedik? Így mondják a középkoriak, ez: halott voltam és eltemettetek. Eltemetni a halottat: irgalmasság.
Itt meg kell állnunk, mielőtt spekulációkba kezdünk. Tágítsuk ki a kört. Az evangéliumoknak egyik lényeges vonatkozása az, hogy Krisztus üdvözítő munkája és a tanítványság nem választható el egymástól. Az, hogy miképpen lesz tanítvány valaki, vagyis mi van belefoglalva a Krisztus követésébe, és az Üdvözítő munkája egy re néz. Olyannyira így van ez, hogy sokan aztán össze is keverik a kettőt. Én csak annyit mondok, hogy a kettő megkülönböztetendő, de nem szétválasztható, ugyanis nem lehetek tanítvány passió nélkül. Maga Jézus mondja: aki a tanítványom akar lenni, vegye fel a maga keresztjét (Lukács 9,23). És ez a kereszt, még ha az én keresztem is, a Krisztus szenvedésére utal, ahogyan Pál apostol mondja: beöltöm a magam szenvedésével, ami híja van a Krisztus szenvedésének (Kolossé 1,24). Passió nélkül senki tanítvány nem lehet, és feltámadás nélkül sem lehet senki tanítvány. Mert mi értelme van Krisztust követni, ha nem jutunk el a keresztig, és mi értelme van Krisztust követni, ha nem miénk a boldogító tény, hogy feltámadott és él! És láthatjuk ezt az elhívások történetéből is, abból a feltétlenségéből, ahogyan a galileai halászok, Péter és András otthagyják a hálót, és követik Jézust, vagy ahogyan Máté Lévi, a vámszedő otthagyja a hivatalát, megy és követi Jézust. Látjuk, hogy ezekből a követőkből lettek a tanítványok. És ezekből a tanítvány-követőkből választotta ki Jézus a tizenkettőt. A tizenkettőnek különleges a helyzete, nekik megadatik érteni a Mennyek országa titkait, Jézus őket külön is magához hívja, és ők is, tizenketten, jogosultak külön odamenni Jézushoz, és ők azok, akik a csodálatos kenyérszaporításkor szétosztják a megsokasodott kenyeret, és a maradékot is ők, tizenketten gyűjtik össze, tizenkét kosárba. De látjuk azt is, hogy sem a követés, sem a tanítványság, sem az apostolság nem problémamentes. Nem tudnak ördögöt űzni, s megszégyenülnek. Aztán vetekednek egymással az elsőségért, Jézus egy kisgyermekkel példálózva utasítja rendre őket. Aztán gyilkos indulatok támadnak bennük, tüzet kérnek a szamaritánusokra. És bátran eltiltják azokat is, akik Jézusra hivatkoznak, de, mint mondják: nem követnek minket!
Akkor hát kik lehetnek a Jézus követőivé, kikből lesznek a tanítványok, kikből lett a tizenkettő? Milyenek ezek az emberek? És milyenek vagyunk mi? És hogyan ér el a szívünkhöz a Jézus meghívása a követésre és a tanítványságra? Azért tágítottam a kört, hogy lássuk hány és miféle ember volt a Jézus első tanítványi közösségében, közben mennyi minden emberit hordoztak magukban, és micsoda életfeladat Krisztus követőjévé formálódni. Kálvin szerint egész életünkben a Krisztus iskolájába kell járnunk.
Most hát tegyük fel újra a kérdést: miért akadálya annak, hogy valaki a Krisztus követője és tanítványa legyen, az, hogy előbb elmenjen és eltemesse apját? Akadálya volna, hogy az irgalmasság cselekedetét akarja elvégezni? Hogy kegyes tisztelettel van elhunyt édesapja iránt? Miért nem ad engedélyt Jézus arra, hogy előbb ezt elrendezze?  Persze, hogy ez az előbb mit jelent, nehéz megmondani. Azt jelentené, hogy beállott a gyász ideje, és ennek kellős közepén hívja meg Jézus tanítványnak? És Jézus illetlenül, ahelyett, hogy részvétet nyilvánítana, nyomban feltétlen követésre szólít? Lehet így is magyarázni. Vagy azt akarja mondani ez az ember: Mester, hadd várjam meg, míg szegény édesapám meghal, és eleget teszek a szomorú kötelesség, és aztán felszabadulva, követlek!? Van, aki így magyarázza. S talán ez a helytálló. Nem akarom eldönteni, melyik a pontos megértés, inkább felsorolok néhányat, hadd kopogtasson így az Ige kinek-kinek a szíve ajtaján, csak értse a Jézus szava mélységét.
A halottak temessék el halottaikat. Vannak, akik szerint Jézus demonstrál ezzel a szóval. Kemény szó, megüt bennünket. Mintha egy szóba foglalná bele a nagy vacsora példázatát (Lukács 14,16-24). Abban is arról van szó, hogy a hivatalosak (akiket meghívtak!) kimentik magukat. Ki így, ki úgy: ökröt vettem, földet vettem, feleséget vettem – nem mehetek. És éppen a nagy vacsora példázata után mondja Jézus a sokaságnak: ha valaki meg nem gyűlöli apját, anyját, nem lehet a tanítványom, és megismétli amit máskor is mond, ha valaki a tanítványom akar lenni, vegye fel a keresztjét és úgy kövessen engem. (Lukács 14,26-27). Jézus tehát demonstrál: temessék el a halottak halottaikat, te pedig menj el és hirdesd az Isten országát. Neked ez dolgod.
Mások azt mondják, hogy eleve spirituális ügy az, amiről Jézus itt  beszél. Ugyan, egy halott hogyan tehetne bármit, hogyan temethetne el egy másik halottat? Nyilvánvaló tehát, mondják, hogy Jézus metaforikus nyelven válaszol a fölvetésre. Ezt pedig kétféleképpen lehet magyarázni. Ambrus egyházatya azt mondja, hogy Jézus nem az édesapja eltemetésétől tiltja el ezt az embert, hanem attól, hogy rossz társaságba keveredjen, hogy máshova szegődjön, akár csak a temetés idejére. Szent Ágoston azt mondj: Jézus a hitetlenekről beszél, mert a hitetlenség: halál. Vagyis: engedd, hogy a hitetlenek eltemessék a hitetleneket. Ha te hívő vagy, mondja Szent Ágoston, egy másfajta halált kell halnod, ezt pedig az óember megöldöklése. Ne halj meg a hitetleneknek!
Jeromos egyházatya azt mondja, hogy Jézus itt radikálisan megparancsolja a világból való kivonulást. És idézi Jézus szavait a Hegyi Beszédből, hogy ha megbotránkoztat a szemed, vájd ki, ha megbotránkoztat a kezed, vágd le, mert jobb neked vakon vagy csonka-bonkán az Istennek országába menni, mint elkárhozni (Máté 5,29). Gyere hát, kövess! Hagyd az evilágra tartozó dolgodat!  Tehát, úgymond, valami minősítetten radikális követelményt fogalmaz meg Jézus.
Tertullianus és Melanchthon másképpen magyarázza. Tudjuk, hogy az Ószövetségben, Mózes harmadik könyve rendelkezik arról, hogy a papok nem érinthetnek holttestet, mert akkor tisztátalanok lesznek és el kellene végezniük a megtisztulási szertartásokat, ez pedig feltartóztatná őket a papi szolgálat végzésében. Temessék el a halottak a halottaikat! Te pedig gyere, kövess engem és hirdesd az Isten országát. Eszerint Jézus papnak, evangélium-hirdetőnek hívja el ezt az embert. És ez a hivatás mindent megelőz és mindent kizár.
A 19. század nagy prédikátora, Spurgeon úgy értelmezi, hogy Jézus itt ürügyeket oszlat.  Bele se megy a kegyelet kérdésébe, hogy is tenné. Amikor Skóciában jártam, megrendített, ahogy a skót lelkészek beszámoltak arról, hogy a középnemzedék milyen radikálisan közönyös az evangéliummal szemben, ha lehet ezt a paradox kifejezést használni. De ha temetés van, mondták, az még a hitetlen és közönyös skót számára is esemény, az még fontos, azt még tradicionálisan kell elvégezni. Amúgy lelkészként és is tapasztalom, hogy jaj, ha elvétek valamit a temetésen. Spurgeon talán ezért nem megy bele a temetés kérdésébe, hanem szóba hozza a családot, a karriert, a sikert, a barátokat, az önbecsülést, - mondván, hogy ezt mind előbb akarjuk, mint a Jézus követését. És jelzi, hogy a Jézus szava krízist vált ki, Jézus szándékosan akarja ezt a krízist kiváltani, így akar megalapozott döntés elé állítani, amely érinti az egész életünket, a szeretteinkhez, az édesapánkhoz, édesanyánkhoz, gyerekünkhöz, testvérünkhöz való viszonyunkat. Nem lehet tanítvány az, aki nem veszi fel a keresztet, mert nem lehet tanítvány az, aki a Jézus követés belső, mindent meghatározó létmozdulatát nem tudja megtenni.
Kik ezek a halottak? Azt imént idéztem Ágoston egyházatyát, akit így magyarázza: ezek a holtak a hitetlenek. Ehhez most csak egyetlen egy vonatkozást hadd idézzek még, a hitről, mint teljes átadottságról. Önmagunk odaadása nélkül ugyanis hamar elsikkad a tanítványság értelme. Elismerem, az evangéliumokból sok szép részletet tudunk alkalmazni az életünkre, és ezekből össze tudunk rakni magunknak egy tanítványi portfóliót. De az egész gyökere valahol itt van, és enélkül szétesik az egész. Brian Stanley, angol-skót egyháztörténész, a keresztyén misszió nagy kutatója, nemrégiben megjelentetett egy könyvet a 20. századi keresztyénségről, vagyis a mi gyermek- és ifjúkorunkról. Latin-Amerikától Kínán át, az Egyesült Államokig, Dél-Afrikáig sok mindent bemutat, és szól rólunk európaiakról is. Az egyik végkövetkeztetése az, hogy sokak reménykedésével szemben, a 20. század nem lett keresztyén évszázad (ahogy ezt a nagy világmissziói konferenciákon meghirdették), inkább ez az évszázad hozta a legtöbb szenvedést és mártíriumot a keresztyének számára. Mégis, mondja ez a tudós, nem az üldöztetés, hanem az emberek közönyössége a keresztyénség igazi nyomorúsága. Nem az üldözéstől kell félni, hanem a közönytől. Majd hozzáteszi, és a leginkább attól a radikális individualizmustól kell félni, amely értelmében ki-ki önnön magának követel valamiféle csak őreá szabott keresztyénséget. Óvom én is a keresztyéneket ettől a tévúttól. Ki vagyok én, milyen neműnek születtem, milyen belső késztetéseim vannak, mi a társadalmi helyzetem, melyik fajhoz tartozom, mi az én élettörténetem, mik az én elgondolásaim a világról? - ezek nagy kérdések, de nem végső kérdések. Márpedig, ha a keresztyénségnek az lesz a dolga, hogy mellém álljon, és bárki-bármi legyek, igazoljon, eltévelyedünk. Ma sokan közömbösek a hit iránt, - de ha szóba jön, nyomban követelni kezdi, hogy emberi jogaikat, beleértve saját privát jogaikat, feltétlenül támogassa az egyház. Egyébként, mondják, hiteltelen a keresztyénség. Nyilván hamarosan, újra terítékre kerül a hét is. Sokat idézik: éheztem, szomjúhoztam, jövevény voltam, mezítelen voltam, beteg voltam, fogoly voltam..., Nap mint nap ezt halljuk. S az ezekre adott válaszoktól függ a keresztyénség hitele, nem? Adni az éhezőnek, adni a szomjúhozónak, adni a mezítelennek (ma is gyűjtünk szegény kárpátaljai testvéreinknek!)... Igen, így van, megtesszük. De az nem érdekli a közönyös világot, hogy mit vallunk Jézus Krisztus isteni és emberi természetéről, az sem nem érdekli a közönyös világot, hogy majd, amikor úrvacsorázunk (mint majd jövő vasárnap is), spirituálisan van-e jelen Krisztus vagy testileg a kenyérben és a borban? Nem érdekli a közönyös világot, hogy mi az a predestináció, és végképp nem a halottak feltámadása és az üdvösség! Éhes voltam, szomjas voltam, mezítelen voltam, jövevény voltam, beteg voltam, fogoly voltam..., ime, hat erény, hat irgalmasság, és íme, a hetedik: halott voltam és eltemettetek.
De Jézus szava azt mutatja, hogy az irgalmasság is alá van rendelve Neki. Igen, ennek a kemény mondatnak az a lényege, hogy az irgalmasság is alá van rendelve Neki. Amikor szombat napon a tanítványai kalászt tépnek és esznek, rátámadnak: szombaton nem lehet munkát végezni! Jézus szépen megválaszol, és így summázza be: A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért (Márk 2,27).  Mondom, nagyon szeretjük mi ezt az Igét, hiszen mi is radikális individualisták vagyunk! Íme, maga az Úr Jézus mondta: hogy nem az ember van a szombatért, hanem a szombat van ez emberért! Akkor hát irány hétvégi telken kukoricát kapálni, másodállásban még munkát végezni – és istentiszteletre, szent, jó és gyönyörű dolgokra rá nem érni! Tapsol a mai ember Jézus szavának, és a maga akaratához szabja, mintha Jézus azt mondta volna, hogy ki-ki azt csinál az Úr napján, amit akar! Pár éve népszavazás kezdeményeztek arról, hogy vasárnap is tartsanak nyitva a boltok. És bizony hallottam prédikációt arról (bár el tudnám felejteni!), hogy úgymond, még az Úr Jézus is azt mondta, hogy szombatnapon is ki kell húzni az ökröt a kútból, ha beleesik, na hát, a boltot is ki kell nyitni. Csakhogy nem ezt jelenti ám a Jézus szava. Mert folytatja: nem az ember lett a szombatért, hanem a szombat lett az emberért annak okáért az embernek Fia ura a szombatnak is! És az embernek Fia ura az irgalmasságnak is, ura annak is, hogy kenyeret adsz, ura annak is, hogy vizet adsz, ura annak is, hogy fölruházod a mezítelent, ura annak is, hogy befogadod a jövevényt, és meglátogatod a beteget és a foglyot – és ura annak is, hogy eltemeted atyádat. Ura az irgalmasságnak. Kik a tanítványok? Olyanok, mint mi. És ez a mi boldog reményünk, hogy Jézus nem keresett és választott magának nálunknál különbeket. De Isten dicsőítésére mutató kötelezettségünk az, hogy valóban mindent alárendeljünk Krisztusnak, aki ura a szombatnak, ura az irgalmasságnak, ura a kegyeletnek, ura a szeretetnek, - mert ura az egész életünknek. Boldog, aki érti ezt a titkot.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Nyári történetet olvastam, bár nem tudjuk, hogy milyen időszakban történt ez az esemény, amit Lukács evangélista feljegyez. Azért mondtam, hogy nyári történet ez, mert izzasztó történet. Hadd kezdjem mindjárt a körülményeknek a bemutatásával. Nehéz pillanatok itt ezek. Egy farizeus, akinek a hívására Jézus elmegy és vele vacsorál, kellemetlen helyzetbe kerül.  Nyilván, nem ketten voltak ott, ezt tudjuk a történet végéből is. A keleti világban az volt szokás, hogy ilyen eseményen (vacsorán, díszvacsorán) több vendéget hívtak meg, és szinte nyílt színen zajlott minden, még a kíváncsiskodók is megállhattak ott. Tehát egy félig-meddig nyilvános esemény ez, máskülönben ez az asszony sem mehetett volna csak úgy oda. S éppen miatta rendkívül kínossá válik minden. Lukács evangélista alaposan részletezi a történetet. Egy asszony, aki bűnös volt, megtudva, hogy Jézus Simonnál, a farizeusnál vacsorál, odarohan, drága kenetet visz, mintegy hátulról megközelíti Jézust, zokog, könnyeivel öntözi meg a lábát, a hajával törölgeti, aztán csókolgatja a lábát, és megkeni a drága kenettel. A romantikus érzületünk sok szépet tudhat ebbe belekölteni, de most mégis hadd hangsúlyozzam azt, hogy ez kínos eset. Hiszen nem azért van ott Jézus.
Ha ez az asszony netán a szeretetét, a rajongását, az odaadását szerette volna kifejezni, megtehette volna máskor is, nem ezt célozta ezt a vendégség, hanem éppenséggel azt, aminek már nagy híre volt. Lukács evangéliuma korábbi részeiben olvasunk Jézus csodatételeiről, a beszédéről, a kinyilatkoztató hatalmáról, az emberi lelkek feletti nagy isteni erejéről, és leginkább a Nainban történtekről. Ott Jézus egy szegény özvegyasszony gyermekét föltámasztotta (olvassuk itt Lukács evangéliuma 7. részében). És megjegyzi az evangélista, hogy mindennek nagy a híre támadt Júdea egész tartományában, éspedig azzal, hogy nagy próféta támadt (Luk 7,17). Láttuk, hogy a törvény őrei, a jó rend fenntartói, a buzgók és a kegyesek mindeddig kétségbe vonták Jézus isteni tekintélyét. Ki volna Ő, firtatták, mit akar itt, miért gyógyít szombatnapon, miért ül le a vámszedőkkel és a bűnösökkel, miért cimborál a rosszakkal, miért bontja meg a törvény kerítését és lép ki rajta? De a naini fiúcska feltámasztása után már nem lehet ilyen egyszerűen elintézni a dolgot. Jézus próféta? Ha igen, meg kell hallgatni. A prófétát meg kell hallgatni.
A körülményekből nyilvánvaló, hogy emiatt invitálja meg Jézus ez a Simon nevezetű farizeus, szinte kérleli: gyere el hozzám, vacsorázzál velem. Hát, ha a vámszedőknek tellett Jézus szeretetéből, ha a bűnösöknek tellett Jézus szeretetéből, ha annak a naini özvegyasszonynak tellett a Jézus szeretetéből, ha a jött-ment galileai halászembereknek telik a Jézus szeretetéből, akkor talán telik nekem is, a farizeusnak! És telik. Ezért van ott Jézus. Ám a bűnös nő megjelenése és Jézus iránti szeretetének a rajongó, túláradó kifejezése zavaró. Mondom, izzasztó. Mi magyarok sem arról vagyunk nevezetesek, hogy túlzásba vinnénk érzelmeink kinyilvánítását. Bár nem értek a nemzet-karakterológiához, a déli népeket úgy szoktuk számon tartani, hogy hevesebbek az emberek, érzelmeiket erőteljesebben nyilvánítják ki. S minél inkább megyünk föl északra, nos, a norvégok, gondoljuk, ők már szenvtelenek. Nem biztos, hogy így van, de ha így is volna, vagy így is lett volna ez, akkor is megdöbbentők ezek az érzelemkitörések, magyarázhatatlan gesztusok. Hadd mondjam így: kellemetlenek. Kellemetlen ez a történet, mert itt fizikai érintkezés történik. A higiénia 20. századi robbanásszerű fejlődése és változása okán mi, modernek mintha túl lennénk ezen a kérdésen (most ünnepeljük Semmelweis Ignácot, aki édesanyák millióit mentette meg elemi higiéniai felismerése okán: kezet kell mosni! – vagyis nem szabad az orvosnak vagy a bábaasszonynak az egyik szülő nőről átvinni a másik szülő nőre a fertőzést.) De azért ma is van így: ne érj hozzám! Kellemetlen lenne, ha valaki idejönne, fogdosná a kezünket, megragadná a vállunkat, szinte lökdösne bennünket. De a történetben nemcsak, sőt nem is annyira a fizikai, hanem az erkölcsi és metafizikai értelemben vett érintkezésnek van jelentősége; a tisztátalannal való érintkezés, vallási értelemben is, súlyos problémákat okozott. Jézus majd példálózni fog ezzel Simonnak, mondván: ide jöttem a házadba, nem mostad meg a lábamat, ahogy a vendégnek illik! Ez persze inkább szertartásos dolog volt. Aztán: nem kented meg a hajamat – ahogy a dicső vendéget illett volna – , ez az asszony meg idejött és amióta itt van, könnyeivel öntözi a lábam, a hajával töröli, és drága olajjal keni meg - a lábamat!
De menjünk sorban. Mit mond magában a farizeus? Ha Jézus próféta volna, tudná, hogy ki ez az asszony, aki megérinti Őt! vagyis: miért engedi meg Jézus ennek az asszonynak, hogy fogdossa? Ha próféta volna Jézus, tökéletesen tisztában lenne a tisztasági törvényekkel is, tökéletesen tudnia kellene, amit a Mózes törvényi szigorúan előírnak, hogy hány és miféle szertatáson kell keresztül menni, ha az ember tisztátalannal érintkezett. S akkor ezzel az engedékenységével sem a vendégsereget, sem engem, a házigazdát nem hozott volna ebbe a kellemetlen helyzetbe, – ha próféta volna. Nos, itt van a döccenő. Abból indultunk ki, hogy Simon, a farizeus azért hívta Jézust, mert próféta híre támadt. «Nagy próféta támadt Izraelben» – terjesztik az emberek a naini ifjú feltámasztása után. –, és: «Isten meglátogatta az Ő népét!» Tehát ez a »próféta« itt nem az egyszerű jövendőmondót jelenti, hanem azt a személyiséget, aki által Isten mintegy beleárasztja népe életébe a kegyelmét. És most, a vacsorán, látszólag minden ennek ellenében történik. Nahát, úgy tűnik, Jézus is csak egy a celebek közül. A celeb pedig azért híres, mert híres. Semmi másért.  Ma is vannak celebek, akik arról híresek, hogy híresek. Azt nem tudjuk, mit érnek, mire valók, mit tudnak, de híresek. Nohát, ez a Jézus is csak egyfajta híresség, nyilvánvaló. Nem próféta, mert, ha próféta volna, tudná, ki ez az asszony, és nem hagyná ideáig fajulni a dolgokat.
De itt meg kell állnunk kissé. Az újszövetség néhány régi görög kéziratában – elnézést, hogy ezt ide hozom, de fontos lesz! – a farizeusnak ezt a szavát, hogy: »ha próféta volna...« egy határozott névelővel közli, amit így is lehetséges fordítani, »ha ő volna a próféta«. Ha ő volna a próféta... Ez pedig azért fontos, mert Isten népét akkoriban nagy váradalom töltötte el, folyton a prófétát áhították – már Keresztelő Jánosban is ezt keresték –, azt a személyt, aki Isten sajátos feladattal küld el, hogy előkészítse országának érkezését. Tehát nem egy próféta ez a sok közt, hanem a próféta. Az utolsó próféta. Arról sokféle spekuláció folyt, hogy ez az utolsó próféta Illés lesz-e, akit Isten annak idején tüzes szekéren elragadott és nem látott halált, vagy éppenséggel Mózes lesz-e ez a próféta, aki, nem léphetett be az Ígéret földjére, de a holtteste eltűnt, vagy talán ebben az egyetlen, végső prófétában mintegy rekapitulálódik minden korábbi próféta? – nos, rengeteg képzet alakult ki. Emiatt aztán nem volt nehéz abban az időben az embereket prófétasággal megbolondítani.  Ezt éppenséggel az Apostolok cselekedetei feljegyzéséből is tudjuk. Amikor a Nagytanács azon vitatkozott, mit csináljanak a tanítványokkal, akik Jézus feltámadásának a hírét terjesztették és tömegeket mozdítottak meg, Gamáliel, a bölcs rabbi felállt, és emlékeztette a tanács tagjait arra, hogy korábban egy Theudás nevű férfi szervezett prófétai hevülettel felszabadító mozgalmat, és így tett egy Galileából való Júdás is, de a rómaiak leverték őket. Nos, tanácsolta Gamáliel, hagyjuk békén mi a Krisztus tanítványait, mert, ha Istentől van a dolog, nem tehetünk ellene semmit, ha meg nem Istentől van, úgy járnak majd, ahogy ezek a régi imposztorok, álpróféták, magakellető, hamis messiások. (ApCsel 5,34-40) Ezért volna súlyos értelme annak, ahogyan némely görög kézirat ezt a mondatot közli: »ha ő volna a próféta«. De maradjunk annál, ahogy megszoktuk: ha próféta volna, akkor tudná, hogy ki ez az asszony, hogy bűnös...
Ide kell hozni még egy megjegyzést. Azt mondja Lukács: a városban volt egy asszony, aki bűnös volt. Ezt is többféleképpen lehet visszaadni. Erasmus, például, régmúlt időben fordítja, amit úgy is lehet érteni, hogy az asszony valamikor bűnös volt (de már nem az). Nos, Erasmus nyilván beletette ebbe a megoldásba azt, hogy ennek az asszonynak, aki (valamikor) bűnös volt, Krisztus megbocsátotta neki a bűneit, és ő most a hálája kifejezéséért ment Jézushoz a vacsora idején.
Csakhogy az evangélista elbeszélése mintha másfelé mutatna. Jézus példája a két adósról - illetve, pontosabban, a hozzá csatolt megjegyzés, ez itt a bökkenő. A példabeszéd szerint az egyik ember 500 pénzzel tartozott, a másik 50-nel. Egyik sem tudta visszafizetni, és akkor a hitelező mindkettőjük adósságát elengedte. Megkérdezi Jézus Simont: mondd meg, Simon, melyikük a hálásabb, az, akinek az 50-et, vagy az, akinek az 500-at engedték el? Logikus a felelet: az hálás jobban, akinek több adósságát engedték el. Ezért is mondja Jézus Simonnak: helyesen ítéltél Simon, jól döntöttél, Simon, jól válaszoltál! Igen, az lesz inkább hálás, akinek a nagyobb adósságot engedték el. Aztán folytatja: íme, itt van ez az asszony. Neki sok bűne bocsáttatott meg, mert jobban szeret.  Ide jöttem a házadba, a lábamat nem mostad meg, itt ülök a vacsorán, a hajamat nem kented meg olajjal. Beléptem a kapudon, nem csókoltál meg testvéri köszöntéssel. Ő meg a lábamat csókolgatja. Neki sok bűne bocsáttatott meg; mert igen szeretett; akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret.
És ezzel kezdődik csak igazán a nagy nyári izzadás! Hát akkor így lehet elnyerni a bűnbocsánatot? Sok könny, alabástrom szelence, szertelen mozdulatok - csak jobban «szeretni», többet megtenni, mint a házigazda - s máris kész a bocsánat? De mindjárt össze is omlik a mi nagy protestáns fellegvárunk. Vajon nem kegyelemből, hit által igazolunk meg? Hát nem Isten megelőző kegyelme munkálja bennünk a kegyelem elfogadásnak a puszta készségét is? Hát nem Istentől van minden? - a minden mozdulás a lélekben, a vágyakozás a szívben, az önismeret, és a töredelem, és a bűneinknek a megvallása és a feltárulkozás a kegyelemnek előtt - ezek nem Istentől volnának? Itt meg, úgy tűnik, ez az asszony csinált valamit és cserébe megkapta a bocsánatot. Így kell akkor ezt csinálni? Akkor, nosza, irány haza, elővenni gyorsan azt a bársonyszelencét, tele tölteni drága kenettel (Párizsból kell hozatni ám, jó drága legyen!), aztán megtalálni a mestert, és könnyeket ontani a lábainál. (Akinek nincs hosszú haja, sajnálom, az majd kitalált valami mást a lábak törölgetéséhez.) De félre az iróniával! Mit mond Jézus a példázatában azzal, hogy elengedte az hitelező az adósok adósságát? Szó szerint azt mondja: megkegyelmezett nekik, vagy másiképp: kegyelmet adott nekik!  És ha jobban szeret az, aki több kegyelmet kap - vagy még pontosabban: akinek kegyelem folytán több adósságát engedik el, akinek többet bocsátanak meg, akkor mégis miért van ott a történet végén az, hogy Jézus, mintegy mit se törődve már az ott okoskodókkal, odafordul az asszonyhoz és azt mondja neki: megbocsáttattak a te bűneid!? Milyen időre vonatkozik ez a megbocsátás (elengedés, megkegyelmezés)? Az asszony korábbi lét-állapotára? Ebben az esetben mindaz, amit az asszony itt tesz, a hálája kifejezése. Neki többet bocsátottak meg, azért jobban szereti azt, aki elengedte (bűn)adósságát. Ha az adott pillanatra vonatkozik Jézus szava, nem tudjuk eldönteni, hogy mit fejez ki a sok túlzó gesztus. Vagy ennyi elég a szeretethez? Szinte úgy vagyunk itt, mint Simon, a házigazda, belezavarodunk a Jézus szavaiba, és szinte azt mondjuk: ha próféta volna, egyértelműbben beszélne. Lám, Simon már-már meggondolja magát, készül benne a súlyos ítélet: Jézus nem próféta, mitöbb, lelepleződött, itt van ez az asszony, és nem tuja, hogy kiféle-miféle nő ez, pedig a próféta, többek között, belelát a szívünkbe, a lelkünkbe, és meg tudja ítélni az ember állapotát, – ezért próféta a próféta. Dehát Jézus mégis prófétának bizonyul, hiszen tökéletesen tudja, hogy min töpreng magában hangtalanul Simon. Sőt, próféta módjára találós kérdést tesz fel neki, amivel a szeretet törvényét magyarázza. És itt van a mi nagy kérdésünk. Vajon, miért bocsáttatott meg ennek az asszonynak sok vétke? Vajon azért-e, mert rajongó és túláradó módon kifejezte Jézus iránti szeretetét, vagyis mintegy kirajongta belőle a megbocsátást? Alapvető, mindennapos mozdulat ez, kedves testvérek. Tudjuk, van, akit szinte sanyargatni kell, hogy megtegye, ami a kötelessége, és van, akit rajongással kell körül venni, hogy megtegye azt, ami a kötelessége. Mintha ez az asszony most ezen a második úton járna, – nagy szeretettel, rajongással, odaadással kicsikarja Jézusból a bocsánatot. Járunk ezen az úton kedves testvérek?
De mikor érezzük meg, hogy szükségünk van a bocsánatra? És mikor jutunk el arra a belátásra, hogy nekem is a maximumot engedték el? És én nem az 50-esek, hanem az 500-asok közé tartozom, – ez mikor ér el a szívünkig? Ki lehet könyörögni a kegyelmet? Volna ehhez valamiféle gesztus? Hiába tudjuk a jó kérdéseket és a biztos válaszokat – kegyelemből, hit által igazulunk meg! –, bizony, itt recseg-ropog ez a protestáns fellegvár! Hol a szeretet? Hol van a hit hálás munkája? Hol van annak a kiábrázolása, hogy kell nekünk az a kegyelem? Kell az a kegyelem.
Mégis, a sok közbevetett kérdésünket talán éppen az a szó segít előrébb vinni, amikor azt mondja Jézus a példázatban: és amikor nem volt nekik miből megadni az adósságot, mindegyiknek elengedte (vagyis megkegyelmezett nekik). Ez a szó - megkegyelmezett nekik –  ugyanabba az irányba mutat, mint amit a Miatyánkban mondunk: bocsásd meg vétkeinket, azaz, szó szerint: engedd el a mi adóságainkat, miképpen mi is elengedjük másoknak adósságát, vétkét. Bizonyos nyelveken az adósság és a vétek az ugyanazt jelenti. Elengedni pedig két különféle okból lehet.
Amikor Simon farizeus magában firtatja Jézus prófétai mivoltát, azzal pedig Jézus isteni felhatalmazottságát, meg Jézus szentséges voltát, akkor ebben a töprengésében, nem benne van az, hogy a bűnnek és szentségnek a nagy dilemmáit úgy kellene megoldani, hogy az engedjük el a bűnösöket a maguk útján. Menjenek csak, mi nem érintkezünk velük, és nem engedjük nekik, hogy megérintsenek bennünket. Hogy mondja Simon Jézusról meg az asszonyról? Ez – ti. Jézus –, ha próféta volna, tudná ki és miféle asszony az, aki őt illeti: hogy bűnös. Bűnös az, aki most vendégét illeti. Hát ne illesse! Van az életünknek ilyen irányultsága, és azt hiszem, mindannyian tudunk ezer esetet felidézni, amikor azt motivált minket, hogy csak ne legyen dolgunk ezzel vagy azzal az emberrel! Elengedem az illetőt, menjen a maga útján, nem megyek utána, nem kapaszkodom bele, dehogyis fogdosom, rángatom! És ő se engem! Bűnös, ne érintkezzen velem, menjen csak, elengedem. Arra nincsen erőm, hogy kitisztítsam a világból, arra nincsen erőm, hogy megtisztítsam őt, arra nincsen hatalmam és képességem, hogy letörjem benne a gőgös megkeményedését, – hát engedjük el egymást, váljunk el békességgel. Mondtam már sokszor, hogy az egész keresztyénségnek, az egész nagy Krisztus-programnak éppen ez volt és lesz is mindig az egyik nagy dilemmája, hogy ti. menjünk-e bele a dolgok sűrűjébe, vessük-e bele magunkat mentő szeretettel a világba, vagy éppen ellenkezőleg, vonuljunk-e ki belőle? Menjünk-e fel egy magas hegyre, építsünk-e egy klastromot, zárjuk-e be oda magunkat, éljünk-e ott a szentek közösségében egy szép regula szerint, mintegy a Noé bárkájában, s aztán ami kívül van, azt majd az Isten haragja, az ár elsöpri, eltisztítja, eltakarítja?  Vagy, ahogy Jézus parancsolja nekünk, elmegyünk, tanítványokká teszünk minden népeket? Mert ez esetben bele kell menni a sűrűjébe. Elengedni?  Vagy kivetni újra a hálót?
Igen, van ennek a szónak – megkegyelmezni, elengedni – egy ilyen vonatkozása: nem kellesz, nem tartok rád igényt, nem hiányzol, sőt! De Jézus példázatából azt értjük meg, hogy ez az elengedés éppen Istennek a nagy ragaszkodó gesztusát jelenti. Elengedi az adósságot, hogy ne álljon köztük semmi. Elengedi a bűnt, hogy ne álljon köztem és Isten között a bűn -, vagyis kegyelmet ad, amnesztiát, feloldozást. Jézus azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett. Bűnöket bocsátani jött, és nem azért még, hogy szétválassza a világot: ti oda, ti ide; Isten megmentő gesztusával jött, vagyis számára az elengedés nem azt jelenti, hogy ki-ki mehet a maga útján, senki nem ítél senkit, mindenki azt csinál, amit akar, és az egész élet-szentség puszta magánvállalkozás lesz. Engedd el az én bűneimet – kérjük sokszor –, és ha igazán kérjük, akkor ez azt jelenti, hogy odatesszük magunkat Jézus kezébe. Ez azt a kérést jelenti, hogy: tarts meg! Ez pedig azt jelenti, hogy: ne mondj le rólam; ez azt jelenti, hogy: ne engedj a kegyelem valóságából kiesni!
Ha próféta volna -, töpreng a házigazda, Simon, már-már csalódottan. És hogy ez mennyire súlyos felvetés Jézus életében, az akkor látjuk, amikor ez még egyszer bekövetkezik Jézus életében, mielőtt meghozza az engesztelő áldozatot, a bűnök elengedésének, megbocsátásának nagy feltételét. Azt olvassuk, hogy nagycsütörtök éjjelén, amikor elfogták és elvitték, a főpap udvarára, majd átvitték Pilátushoz, aztán átvitték Heródeshez, aztán vissza Pilátushoz, mindenféle módon köpdösték, csúfolták, zaklatták: «és szemeit betakarva, arcul csapdosták őt, és kérdezték őt, mondván: prófétáld meg ki az, aki téged vert?» (Lk 22,64) Márk evangélista egyszerűen agy adja vissza: «És kezdték őt némelyek köpdösni, és orcáját elfedni, és őt öklözni, és mondani néki: Prófétálj!» (Mk 14,65). Prófétálj! Ha próféta vagy, tudod, ki ütött meg. Ha próféta volnál, tudnád, ki ez, aki téged érint, hogy bűnös... És száját nem nyitotta szóra.
Azt láttuk ebben a történetben, hogy egy szorongó ember dohog, mert zavarba jött és kétségbeesett egy nehezen magyarázható esemény nyomán, Nem arra felé tart az alkalom, amiért meghívta Jézust, amiért behívta Jézust az életébe. A kínos helyzetben fölszakad a szívéből ez a megállapítás (vagy vád), ha ez a Jézus próféta volna, tudná, ki ez az asszony... A megfeszíttetés előtt mindez immár nem egyszerű firtatásként, kérdésként vagy rezignált mondatként, hanem mintegy megalázó vádként hangzik: ha próféta vagy, akkor tudod... de nem nyitod szádat szóra, nem vagy próféta és nem vagy felkent és nem vagy szent és nem vagy Isten küldötte, hanem csak egy rongydarab vagy, amit ide-oda lehet dobálni.  Mindazáltal, kedves testvérek, a feltámadáskor, amikor az emmausi tanítványok így vallanak róla: próféta volt, cselekedetben és beszédben hatalmas Isten előtt (Lk 24,19). És ezt a prófétát feltámasztotta Isten!
Nos, hát akkor az utolsó és mindeddig előttünk forgó kérdés ez: vajon azért bocsáttatott meg a bűne az asszonynak, mert szeretett, vagy azért szeretett jobban, mert több bűne bocsáttatott meg? Ha eltökélt lutheránus lennék, mint például Flacius a 16. században, így magyaráznám: azért szeretett nagyon, mert megbocsáttatott neki sok bűne. Ha erazmista katolikus lennék, azt mondanám: mert nagyon szeretett, ezért sok bűne megbocsáttatott. De azt hiszem, ez a kettő egyszerre történik; és ez a titka Isten nagy kegyelmének és szeretetének, hogy amikor munkálni kezd bennünk megbocsátó irgalma, akkor kezd bennünk fölszakadni a szeretetnek a képessége is. Vagy éppen, amikor tudunk valamennyire szeretni már, akkor érezzük meg világosan, hogy nem tudunk egyáltalán és másképpen szeretni, csak úgy, hogy elengedünk és megbocsátunk. Egyszerre történik ez bennünk, ahogy egyszerre történt ez ebben az asszonyban is. De, hogy mégis a protestánsoknak legyen igaza, merthogy végül is mindig nekünk van igazunk, lám így fejeződik be a történet: Jézus ezt mondta az asszonynak, a te hited megtartott téged, eredj el békességgel.
Ámen

Keresztelő János születésének a történetét vagy adventben olvassuk és magyarázzuk, vagy még várunk két hetet, amikor Szent Iván napja környékén, a régi egyházi hagyomány szerint, Keresztelő János születése napjáról emlékezünk. Lukács evangéliumában olvassuk, hogy amikor Mária meglátogatta Erzsébetet, és jelentette az örömhírt, hogy fogant az Úrtól, Erzsébet méhében repesni kezdett a magzat; Keresztelő János köszönti így eljövendő Urát. Keresztelő János az útkészítő, aki majd Jézus Krisztusra mutat: íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Keresztelő János azt mondja magáról, hogy: nékem alább kell szállnom, néki pedig feljebb kell emelkednie. Így olvassuk most az igét, amikor olyasmit ünneplünk, bízunk rá Isten gondviselésére, adunk érte Istennek hálát, ami, jelesül most ez a gyülekezeti ház valami többre és nagyobbra mutat. Reményeink szerint ez a több és nagyobb, a templom is megépül majd. A parókia és a gyülekezeti ház a templomot szolgálja. Ez a dolgok rendje: a parókia nagyobbra mutat, a templomra, a templom nagyobbra mutat, mert a templomnál nagyobb van itt, maga Jézus Krisztus. Mindig, minden a nagyobbra mutat. Az egész életünk is.
Hogyha tehát jól olvassuk ezt az igét, most ezt a pillanatot, amikor egy család életébe öröm és áldás érkezik, és Jézus Krisztus útkészítője megszületik, maga Keresztelő János, akkor mindezt tudjuk alkalmazni dolgainkra és külső körülményeinkre is.
De ennél is többet kell mondani a felolvasott ige alapján. Nem véletlenül emeltem ki azt a részt, amely arról tudósít, hogy amikor Zakariás végtére mégis engedelmeskedik, megszűnik némasága, elmúlik egy csapásra az Isten angyala által reá büntetésként telepedő szájzára, és újra teheti azt, amire szent elhívást kapott, hogy: Istent dicsőítse. A történetet most nem akarom hosszasan magyarázni, tudjuk jól. Zakariás a templomban szolgált, amikor Isten angyala jelentette neki, hogy felesége fogan és gyermeke születik és a gyermeket Jánosnak kell nevezni. Ekkor Zakariás, a hívő hitetlenkedni kezd. És azt mondja: ugyan, miképpen lehetséges ez, hiszen én is vénember vagyok már, és a feleségemtől is eltávozott az asszonyi természet, nem foganóképes már. Lehetséges ez? – bizonyíték kellene rá. A büntetés ezért a hitetlenkedésért, vagy, ha akarjuk, jel-kívánásért, az lett, hogy Zakariás megnémult. De most, hogy engedelmeskedik, vagyis enged annak a szónak, amire Isten angyala utasítja: János legyen a gyermek neve, nyomban megnyílik a szája: és dicsőíteni kezdi az Urat.  Azt kívánom a csömöri gyülekezet minden tagjának, a csömöri lakosoknak is, akik itt ma csodát látnak megépülve, hogy ha megnyílik a szájuk a némaság után, ha megnyílik a szánk, akkor dicsőítésre nyíljon meg először. Kívánom ezt szívem mélyéből minden magyar embernek ezen az ünnepségen, mert, ha a magyar ember megnyitja a száját, és kimondja Isten nevét, bizony, sokszor nem áldással folytatja, hanem káromlással. Kívánom, hogy a csömöri gyülekezet ezen a csodán keresztül is igazi megnyílást éljen át Isten dicsőítésére, megváltozást, megtérést az igazi emberi hivatás betöltésében.
De menjünk tovább, mert ez eddig csak szép morálprédikáció lenne, ámbár az is megállná a helyét, de nagyobb titokról van itt szó. Zakariás és Erzsébet életében valami olyasmi történt, aminek már volt egy előképe. Ahogyan az áldások sorozata elkezdődött az ősidőkben, ahogyan Isten elkezdte munkálni az elveszett embervilágban az elhívást üdvösségre, ahogyan Isten embereken keresztül adja az áldásokat, ezt ismerjük, ha vissza lapozzuk a Bibliában, Ábrámhoz és feleségéhez Sárához. Ők is idősek voltak, és nem volt gyermekük. De Isten megszólította Ábrámot, és más nevet adott neki: Ábrahámnak nevezte, és elhívta egy földre, amit maga Isten mutat meg és ad neki és leszármazottainak, akik annyian lesznek, mint égen a csillagok és tenger partján a homokszem. És az Úr mondja Ábrahámnak: megáldatnak benned a földnek minden népei. És Ábrahám is hitetlenkedik. És Sára is hitetlenkedik. Az nem lehet. Mert az életnek, biológiának, a természetnek a törvényei ezt már nem teszik lehetővé. Ezért mondja Pál apostol Ábrahámról, hogy reménység ellenére remélte, hogy az az Isten, Aki a semmiből teremtette a világot, Aki a nem lévőből hívja elő a meglévőket, Aki a halottakat fel tudja támasztani, tud nekik, a magtalannak és a terméketlennek életet ajándékozni. Reménység ellenére, számítás ellenére, életkoruk ellenére, józan emberi belátás ellenére, minden megfontolás ellenére. Mintha idáig tükröződne Ábrahám történetének fénye, valahogy úgy, mint amikor megyünk az úton és egy kis üvegcserépen megcsillan a fény, nem is tudjuk, honnan, de a fény elérkezik a szemünkbe, - mintha itt is így verődne szemünkbe ez a fény. Itt Csömörön is voltak számítások, súlyos megfontolások, emberi tervezések, mindennek a mérlegre tevése, aztán a karok széttárása, hogy ez nem megy, ez lehetetlen. Álmodozni lehet, hajnalban felriadni, és látomásokat látni, de józan megfontolás szerint a református templom megépítése nem megvalósítható ügy. Ez nem tartozik a megvalósítható dolgok körébe. Álljon hátra a sorba, az utolsó helyre, ahol az ábrándjainkat tartjuk. De ti ne mondjátok, hogy lehetetlen ügy, mert nem az, amit az Isten lehetségesnek mond.
És visszatérünk Zakariás történetéhez.  Nem tartotta lehetségesnek az áldást. Ő tiszte szerint, éppen a közbenjáró szolgálatot végzett a templomban, ekkor, az áldozat bemutatása közben hallotta Isten angyalának szavát és ígéretét.  Igen, lehet, hogy nemcsak az eszének a szava ragadtatta el, hanem a szívéből feltoluló indulat, kételkedés, csodálkozás, hitetlenkedés. Nem biztos, hogy pusztán az embervilág törvényei szerint mérlegelt, lehet, hogy a szíve szólt. Idősek már, sokat szenvedtek már az álomért, le kellett mondani róla.  Amikor Mária meglátogatta Erzsébetet, ő énekre fakadt, és azt mondja: elvette az Úr az én gyalázatomat. A régi világban, ha nem volt gyermek, nem azért nem volt, mert nem akarták volna, vagy mert gyermek nélkül jobban élhettek volna, mint vélik ma sokan, ha nem volt gyermek, az az áldás megvonását jelentette, az szégyen volt. Ezért ujjong Erzsébet: elvette az Úr az én gyalázatomat. Mennyi imádság, kérés, mennyi buzgólkodás lehetett már e gyermekért, és éppen a közbenjáró nem kapta meg ezt az áldást és ezt az ajándékot!  Éppen az nem kapott az áldást, akinek az a hivatása, arra installálta az Úr, hogy másokért, a rászorulókért, a vétkesekért, a bűnösökért közbenjárjon és könyörögjön érettük! Hát, hogy van, hogy éppen ő nem részesedett ima-meghallgatásban, és ő nem nyerte el buzgó vágyát? Talán már csak a beletörődésnek meg az elengedésnek a napjai voltak hátra, mikor megszólalt az angyal, és érkezett az üzenet, és el kellett kezdeni reménység ellenére remélni.
Utoljára tehát ezt a páli szót szeretném ide kapcsolni: reménység ellenére remélni. Ez nem erény, ez nem valami vele-született, vagy idővel kialakuló, minket, magyarokat igen jól jellemző makacsság. Csak azért sem hagyom magam lebeszélni az álmomról? Csak azért is, utolsó leheletemig kapaszkodom abba, amit az igazamnak gondolok? Ismerjük ezt.  Zakariásnak reménység ellenére kellett remélnie az a napot, amikor János megszületik és felírhatja majd a táblára, hogy János legyen a gyerek neve, hogy megoldódjon a nyelve, és kiszakadjon a szívéből az Isten magasztalása. A reménység ellenére való remény nem makacs indulata, hanem az alapja annak, hogy valaki nekem ígértet adott. És én erre az ígéretre rátettem magamat. Nem én találtam ki magamnak, nem én álmodtam meg, nem én terveztem meg, nem én állítottam fel a körülményeket, hanem Isten belehívott engem egy szent ügybe, egy nagy eltervezésbe, a világ alapjainak felvettetése óta az új világ megérkezéséig tartó nagy folyamatba, az ember megteremtésének és üdvösségre vezérlésének nagy történetébe. És rám az vár, hogy hűséges legyek az én egyszerű emberi történetem során, az én emberi élet-időmben, meg a családom élet-idejében.  Nagyapjára talán még mindenki emlékszik, és boldog, aki látja unokája, dédunokája arcát, de ez csak négy-öt nemzedék. De lám, Isten bevon engem az egész ember nagy történetébe, és ebben a történetben Ő adja az ígéretet, Ő valósítja meg az ígéretet, Ő teremti meg a feltételeit, és minket arra hív, hogy engedelmesen, szabad szívvel elfogadjuk az Ő áldásait.
A csömöri református nép így része az Isten nagy ügyének. Legyen hát egyetlen, kizárólagos ügy, a csömöriek számára is az engedelmességünk ügye.  Isten meghívott bennünket reménység ellenére remélni. Kicserélni reményeinket az Isten ígéreteire. Kicserélni törekvéseinket az Isten áldásaira. Kicserélni igyekezeteinket, vágyainkat, sóhajtásainkat az Isten igaz megismerésére.  Kicserélni a saját gondolatainkat és szavainkat az Isten áldásaira, magasztalására és dicsőítésére.
Itt voltam az alapkőletételkor, és még most is látjuk a régi világ egy-egy elemét, darabját a telek különböző részein, de egyszer, amikor eljön majd a templom szentelése, minden más lesz. Azt kívánom, hogy mindeközben mi magunk is, akik mindennek tanúi, átélői, támogatói, vagyunk, és érette imádkozunk, kicserélődjünk reménység ellenére remélőkké, magunk gondolata erőltetése helyett Isten gondolata elfogadóivá, magunk útján járók helyett Isten útjára meghívottakká, magunk szavai helyett Isten dicsőítőkké.
Keresztelő János látta Jézust, az Isten Bárányát, a világ üdvözítőjét, és ezt mondta: nékem alább kell szállanom, Néki fel kell emeltetnie. A parókiánál, a gyülekezeti háznál nemcsak léptékében, hanem jelentőségében is nagyobb, nagyobb fog itt épülni; de a templomnál is nagyobb van itt, az Üdvözítő Úr Jézus Krisztus, akinek kegyelmére, üdvözítő szeretetére és dicsőítésére elhívott minket az Isten -  reménység ellenére is remélni.
Ámen

Amikor ideérkeztem, megkérdeztem a lelkipásztort és a gondnok urat, hogy mennyibe került ez az építkezés. Aztán a második kérdésem az volt, amit egy rendes püspöknek szintén fel kell tenni: van-e adósság? Azt mondták, hogy nincs. Azért idézem fel ezt az apró mozzanatot, mert ezeknek a kérdéseknek van bennem egy hosszabb előzménye. Évtizedekkel ezelőtt az USA-ban egy gyülekezeti közösségbe hívtak, és jelezték, hogy nagy eseményre készülnek, mert megszűnt a mortage. Egyszerű magyar emberke lévén,  bementem a könyvtárba, és kilapoztam a szótárban, ugyan mi ez a bűvös szó?  Itt azt jelentette, hogy ez az egyházközség évtizedekig adósságot törlesztett, mert hitelből építették fel a templomukat, de végére értek és az utolsó részletet is kifizették. És éppen azon a vasárnapon volt az az ünnepi aktus, amikor a presbiterek kiálltak az úrasztalához, hoztak, felmutatták az igazolást, hogy nincs többet adósság, és ünnepélyesen elégették az adós-levelet. Roppant boldog volt a gyülekezet, hogy a kötelezettségtől megszabadultak, amit évtizedekig, szinte két nemzedéken keresztül hordoztak. Akinek van adóssága, tudja, miről beszélek. Aki pedig már szabadult adósságtól, letette az utolsó fillért is és szabad lett, az még inkább tudja, miről beszélek.
Pál apostol a Római levél 13. részét  ijesztő szavakkal kezdi. A felsőbb hatalmasságról beszél (polgármesterről, miniszterekről, urakról, hatóságokról), és azt rója ránk, keresztyénekre, hogy legyünk irántuk engedelmesek. És ez az engedelmesség nemcsak azt jelenti (amit gondolnánk talán), hogy előre engedjük őket az ajtóban, vagy ha valami törvényt hoznak, azt ímmel-ámmal megtartjuk, vagyis jó és tisztes állampolgárként élünk, de közben azért a mennyei haza után vágyakozunk, – hanem ilyeneket mond az apostol: az adót, a vámot adjátok meg, és köteles tisztelettel  tartozunk annak akié, a tiszteletet, és engedelmességgel annak, aki  elvárhatja tőlünk az engedelmességet. Úgy tűnik, ezek alapján, hogy Pál apostol holmi kispolgár. Ilyeneket, mondhatná valaki, egy forradalmi keresztyén nem mond. Szó sincs itt arról, hogy Jézus nevében felforgatjuk a világot; itt még annak a keménynyakúságnak sincs nyoma, amit mi reformátusok gyakorlunk szívesen. Igen, nekünk ez a művészetünk: nemet mondani, mindig nemet mondani, lázadni: nego ergo sum – nemet mondok, tehát vagyok!
A neház szavakat azonban folytatja az apostol, és itt jön a titok.  És ma erről a titokról szeretnék szólni: De előbb hadd idézzek egy másik jelenetet, ami ideérkeztemkor történt. A gondok úr is kérdezett tőlem: láttam-e már a templomot? Mondtam, hogy láttam. És tényleg, mindent láttam? - kérdezte. Mondtam: a lényeget láttam mert  egyszer eljöttem megnézni az építkezést, éppen akkor, amikor a karzat magasságában hajlították a nagy vasakat, és drótozták össze a tartóelemeket. Akkor a lelkipásztor és a gondok úr kipróbálták, tudok-e még létrát járni. Felmentünk a magasba, s ott már emelkedtek a falak is. És láttam azokat az elemeket, amelyeket már nem látunk, mert a gyönyörűen kivakolt, kifestett falak, a burkolatok eltakarják. De akkor láttam azt, ami ezt az egész épületet összetartja. Láttam azt, ami  lényegében véve az épület. Nos, Pál apostol most megmutatja nekünk, hogy miért mondja ezt az, úgymond, kispolgári szót, hogy adjátok meg az adót!? Igen, az összes adót és az összes vámot. Miért mondja ezt az apostol? Mert el akar juttatni bennünket a lényegig. Ez pedig ebben áll: senkinek semmivel ne tartozzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek! Minden adósságot, minden vámot, minden köteles tiszteletet, mindent, amit ebben a földi életben  meg kell adnunk, meg kell tennünk, meg kell cselekednünk, add meg, tedd meg! – hogy szabad légy.  Azt a példát is felidézhetjük az evangéliumból, amikor a templomi adószedők odaléptek Péterhez, és  azt mondták: hogy van az, hogy a te mestered nem fizeti be a templomi adót? (Máté evagéliuma 17,24) A régi Izraelben minden tisztességes izraelita adót fizetett a templom fenntartására, mondjuk, ez volt az egyházfenntartói járulék. Ekkor Jézus, miután Péter beszámolt neki erről, megkérdezte Pétert: amikor egy országot elfoglal valamely birodalom, vajon kiktől szedik az adót? A meghódítottaktól vagy a a birodalom polgáraitól? Péter tudja a kézenfekvő választ. Azoktól, akiket meghódítottak, az alávettek fizetnek. Tehát a fiak szabadok – vonja le a következtetést Jézust. Igen! No, akkor menj, vesd ki a horgot, fogsz egy halat, találsz a gyomrában két státert, fizesd be templomadóként! Mert a fiak szabadok. Add meg, hogy szabad legyél. Ne legyen rajtad semmiféle teher, sem adó, sem vám, sem tisztelet, sem engedelmesség, – legyél szabad! Lehet ezt így értelmezni. Igen, pontosan erre visz bennünket Jézus szava is. Szabadnak lenni jó, keresztyénnek lenni jó.
De olvassuk pontosan végig azt, amit az apostol mond. Senkinek semmivel ne tartozzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek! Vagyis tegyél le minden adósságot, tegyél le minden kötelmet, szabadulj fel, mégpedig olyan módon, hogy nem elszöksz, hanem úgy, hogy megfizeted, megadod, teljesíted. És ne  azért tedd, hogy szabad légy csak úgy bármire, hanem azért, hogy szabad légy arra, hogy a legnagyobb adósságot tudjad teljesíteni. Ez a keresztyénség titka, ez a keresztyénség lényege. Legyen ennek a gyülekezetnek is ez a titka és ez a lényege.
Mit jelent ez?  Ahogy olvassuk tovább a Római levelet, látjuk, ilyeneket mond az apostol: fogadjátok be a gyengéket! Ezt jelenti a nagy adósságot törleszteni. Fogadjátok be a gyengéket, mert  mi erősek tartozunk azzal, hogy a gyengék erőtelenségét hordozzuk (Rm 14). És sorolhatnánk még tovább a Római levél végéről, mit jelent egyetlen eggyel adósnak lenni. Egyetlen eggyel  – de nem az adóhatóságnak, nem a királyoknak, nem a nagyoknak, nem a vámosnak adjuk meg, hanem annak, Aki megteremtett bennünket. A pulpituson látjuk itt is a Jézus Krisztust kifejező jeleket: Ő az, Aki megtanít bennünket erre a nagy-nagy adósságra. Nem arra, hogy adósok maradjunk, hanem arra, hogy milyen módon lehet ezt az adósságot letörleszteni.
Amikor a budapesti Teológián elkezdtem a kátét tanítani, oda óra után odajöttek hozzám a diákok, hogy micsoda zavaros, középkori  szöveg ez, amit a Káté elején olvasunk, hogy emberi nyomorúságunk abban volna, hogy adósok vagyunk az Istennek?! Dehát, feleltem, Isten arra teremtett minket, hogy megtartsuk a szeretet nagy parancsolatát. Szeresd az Urat és szeresd felebarátodat, mint magadat. Ezt nem tudjuk megtenni. Valakinek törleszteni kell, valakinek eleget kell tenni, valakinek ki kell fizetni ezt az adósságot. Jézus Krisztus az, Aki odaállt a helyünkre, és eleget tett, fizetett. Fizetett azért, hogy szabad legyél! Fizetett azért, hogy szabad legyél, hogy elkezdj szeretni. És ne mondd azt, hogy: nem tudok szeretni, mert  meg kell fizetnem az adót. Ne mondd, hogy nem tudok szeretni, mert jönnek a vámosok és viszik  a vámot. Ne mond, hogy nem tudok szeretni, mert úgy alakult ez a magyar világ, hogy itt annyira tisztelni kell már a nagyokat, meg a hatalmasokat, meg a törvényhozókat, annyi sokat kell nekik hajbókolni, hogy már nem jut idő a szeretetre. Ne mondd, hogy nem tudok szeretni, mert engedelmeskedni kell. És sorolhatnám még az ürügyeinket. Ezer van belőlük, tornyot tudunk belőlük építeni. De csak csutkavár az a torony, a kifogások hamis építménye! Gyerekkoromban  gyakran ültünk a konyhában, ahol kukorica-csutkával fűtöttük a sparheltet, és mi gyerekek raktuk egymásra a csutkát, micsoda statika volt az már,  13-ig fel tudtam rakni, aztán jött a nagymama, megfogott egyet, tűzre vetette, és odalett a csutka-vár. Ilyenek a mi ürügyeink. De ha Krisztus felszabadított, megszabadított, ha felmentett minden bűn-adósság alól, akkor végképpen nem tudod magadat a szeretet törvénye alól felmenteni! És nem is akarhatod! Ez a keresztyénség nagy titka. Teljesen szabad vagy. Nincsen adósságod. Csak egy adósságod van:  amit itt, az apostol mond, hogy egymást szeressétek!
Ez a szép  épület, láttam, jól egybe van kötve.  És az a nagy titok, amiről most szóltam, ez a mi életünknek  a legmélye, a keresztyén életünknek az alapja. Ez a szép épület szilárd alapokon áll. A kérdés, hogy a mi életünk szilárd alapokon áll-e? Össze van-e kötve, meg van-e vasalva, be van-e kötve minden íze, eleme arra az egyetlenegy, nagy ügyre, amit oly sokszor félretolunk az ürügyeinkkel. Mert csak egy  ügy van, amit Németh László szavával: üdvösség-ügynek nevezünk. Mit keresnek ezzel szemben az ürügyek? Milyen szépen tanácsolja Pál apostol a római keresztyéneket abban a zűrzavaros világban, ami régen Róma volt. De mit beszélek én Rómáról? Róma most van. És azt mondja az apostol a rómaiaknak, és nekünk: tegyétek magatokat teljesen szabaddá, senkinek semmivel ne tartozzatok, csak azzal, hogy szeressétek egymást! Legyen az a közösség gyengéket befogadó közösségg! Legyen ez a közösség az erőtelenek terheit hordozó közösség! Legyen ez a közösség azzá a közösséggé, ahol  élő szívvel, szent élettel éljük meg azt, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusunk megfizetett helyettünk és érettünk mindent, hogy mi az Ő Szentlelke áldásában, bepecsételő ajándékainak erejében tudjuk teljesíteni az egyetlenegy és örök adósságot, a legszebbet, a megunhatatlant, a sosem terhest, a boldogítót, az üdvösségre vezetőt! Egymást szeressétek!
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Párhete még nagyon elmélyedtünk a prófétákban és ahogy mondtam itt a neveket a Hóseásokat, Zakariásokat, Mikeásokat és a többieket, meg az évszámokat, azt mondta nekem valaki, némi humorral, hogy mikor fogok megkegyelmezni és nem ilyen terhes történelmi leckéket tartani, mint volt ez itt húsvét előtt? Egyszerűen szólva, mikor fogok a kegyelemről prédikálni? Nos, eljött az ideje, hiszen a Biblia-olvasó kalauzban most a Római levél van előttünk, ezt fogjuk a ránk következő hetekben olvasni. Ez a levél pedig a kegyelem levele. Az igaz ember hitből él, kegyelemből tartattatok meg hit által, nem tőletek van, hanem az Isten ajándéka ez - ez ennek a levélnek a nagy üzenete. Itt az Isten kegyelme áll a középpontban. Bár inkább azt kell mondanom, hogy a levél nem is a kegyelmet állítja a középpontba, hanem a kegyelem az a viszonyító pont, amely révén egyáltalán látható az Istennel való kapcsolatunk, hogy például, közeledünk-e Istenhez vagy távolodunk Tőle? Élünk-e az Isten nekünk adott drága ajándékaival vagy elfecséreljük őket? Boldogság felé tart-e az életünk vagy tengődünk így tovább tehetetlenül és kétségbe esetten? És ehhez éppen a Római levél ad számunkra hasznos eszközt.
Néhány éve felújítás volt a gyülekezetben. Jöttek a mérnökök felmérni a terepet. Na, mondom, elő a zollstockkal, a hosszú mérővel, a szalaggal, még a végére rá is kell lépni, hogy ne mozduljon el. Ezek a hagyományos mérési eszközök. A mérnök azonban elővett egy kütyüt, megnyomta, szemben a falon pedig megjelent egy piros lézer-pont, a mérnök megnézte a műszert, felírta a távolságot. De aztán egy tapodtat sem mozdult, hanem a másik sarokba irányította, majd föl, le, körbe.  És amit régen a mérnökök fáradtságos munkával, hosszú lépéseket megtéve, többször mérve végeztek el, azt ő egy helyből simán megtette. Hát ez egy csoda műszer! Meg is mutatta, ha egy másik gombot nyomott meg, még a helység hőmérsékletét is meg lehetett mérni, egy másikkal meg a páratartalmát is. A működési elve az, hogy kibocsát egy digitális jelet vagy lézer sugarat, amely visszaérkezik a műszerhez, és a megtett távolságot írja fel. Valami ilyesmi a Római levél és a benne elhangzott üzenet. Istentől jön felénk egy szó, egy üzenet, egy ígéret, az evangélium és érkezik vissza Istenhez; ahogy Ézsaiás próféta mondja: az elbocsátott Ige nem tér vissza Hozzá üresen, hanem megcselekszi azt, amiért Isten elküldte. Mi pedig ennek az oda-vissza mozgásnak, az Igének, az ígéretnek oda-vissza való történetében értjük meg önmagunkat is. Hol vagyunk, hol állunk, mi az Istennel való viszonyunk, mik az élet legfontosabb és döntő kérdései? Egyáltalán foglalkozunk-e ezekkel a kérdésekkel vagy csak bíbelődünk valamivel? Nos hát, nézzük meg.
Isten tartja kezében a dolgok rendjét, felőle vagy Hozzá képest tudjuk megmondani, hogy közeledünk Hozzá vagy távolodunk Tőle. Minden más, ami Isten igéjén kívül van, lehet fontos, hasznos, és sokszor szükséges, de csak kalkuláció. Maradjunk az előbbi példánál; hozzáértők becsléssel meg tudják mondani, hogy innen a szószéktől a templom hátsó faláig hány méter a távolság. De ha nem pontos a mérés, megengedem, véletlenül el lehet találni a távot, de mégis csak becsléssel. Aztán, vannak sejtelmeink Istennel kapcsolatban is, bizony, sok-sok sejtelmünk van. Nemrégiben azt mondta egy tudós, hogy szerinte a 21. század vallásos nyelve a költészet lesz. Mondtam magamban: ezek szerint még egy verset sem olvasott se Ady Endrétől, se Tompa Mihálytól, se Arany Jánostól, se Byrontól, se Dante-től, ha ezt gondolja, mert a költészetben mindig ott volt és lesz az Isten-sejtés, mindig ott van a megérzés, és ennek mindig hangot is ad a költő. Meghatározó módon vagy kevésbé. Aztán, a lélek alján zajló tektonikus mozgások is a kifejezhetik, hogy milyen kapcsolatban vagyunk Istennel. Erről a mélylélektan tud sokat mondani, de csak kalkulusok, megsejtések, csak megérzések módján. Hogy pontosan hogyan áll a dolog, azt Isten igéje mondja meg, mert tárul fel az isteni nézőpont, és ez az isteni nézőpont az, amit olyan tömören, ugyanakkor sokrétű módon fogalmaz meg Pál apostol is a Római levélben. Ez pedig mindenre kihat. És ha már a kegyelemnél tartunk, csak egyetlen példát hadd hozzak fel. Nemrégiben olvastam egy pszichológus könyvét. (Ez nagy szó tőlem, egy pszichológus könyvét!) Itt egy érdekes levezetést olvastam. A tudós azon töri a fejét, hogy mitől van az – amit mindannyian tapasztalunk –, hogy amikor elmegyünk a doktorhoz valami betegséggel, ő felírja a receptet, például, két hetes antibiotikum-kúrát, vagy láz esetén lázcsillapítót, és két zacskó vitamint, mi két napig szedjük a gyógyszereket, aztán láz múltán, ott maradnak a polcon. Ebben talán nem Magyarország az éllovas, de azt hiszem, az élmezőnybe tartozunk az el nem fogyasztott gyógyszerek tekintetében. Miért nem tartjuk be azt, amit az orvos a javunkra előír? Ugyanakkor – ez pedig egy másik, de idetartozó tapasztalat –, ha valakinek kiscicája, kiskutyája, valami háziállata beteg lesz és elviszi az állatorvoshoz, aki előírja a kúrát, az a pici jószág olyan dédelgetést, olyan figyelmet, olyan törődést kap, hogy csak ámulunk?! Hogy van az, hogy az autónkat hússzor lemossuk, a kiscicának bekötöztetjük a megsebzett lábát, a kiskutyánknak bevarratjuk a beszakadt fülét, beletesszük a tápba a vitamint, egyszóval, minden mással törődünk, csak magunkkal nem? Miért nem csináljuk végig a kúrát? Persze, az orvos kiabál velünk, a pszichológus meg az orvossal kiabál, hiszen az orvosnak kellett volna meggyőznie minket, hogy a javunkra van a gyógyszer, és vegyük be.
Ez a pszichológus erre az egyszerű tényre azt a feleletet adja, hogy ennek az oka abban rejlik, hogy az ember önmagáról, pontosan, igen,  ki-ki önmagáról tudja a legjobban azt, amiről Pál apostol itt, a Római levél elején beszél. Mit mond? Nincsen igaz ember, nincsen senki, aki igazán cselekedne, mindannyian elhanyatlottak Istentől, minden ember vétkesek lett Ádámban - és ez mi magunk tudjuk a legjobban önmagunkról. Hozzáteszem egy megfigyelésemet is. Régi prédikációkat olvasok mostanában, 17., 18. századi jeremiádokat. Jaj, testvérek, ha én belekezdenék úgy prédikálni, ahogy a régiek, nyomban felmondana nekem a Budahegyvidéki gyülekezet, legalábbis mindenki azonnal megsértődne: hogy jövök én ahhoz, hogy mindenféle bűnöket ráolvassak az igahallgatókra?! És miért nem prédikálok valami jót, valami békességest, valami szépet, valami lélekemelőt? Hát azért járunk templomba, mondják a hívők, hogy megnyugodjak. (Én is azért járok templomba!) De lám, ezek a 17., 18. századiak korbácsolták, ütötték, vágták az embereket! Hát ez ma már nem megy! Ugyanakkor, ahogy mai módra mondjuk a kedves beszédeket, vigasztalgatunk, élettanácsokat adunk, aközben ma az ember egyre mélyebbre zuhan az önbüntetésbe. A mi 21. századi civilizációnkban, különösen a nyugati és keresztyén civilizációban egyre mélyebb és áthatóbb az öngyűlölet. Egészen megdöbbentő jeleit látjuk ennek törvényhozásban, politikusok döntéseiben, gazdasági intézkedésekben, önmagunkhoz való viszonyunkban. Miért? Mert bevallva, bevallatlanul tudjuk mi jól magunkról, hogy Isten nélkül elveszettek vagyunk és jár a büntetés. Nos, ezt nagyon sokszor úgy oldjuk meg, hogy fölírja az orvos azt, ami javunkra van, de mi nem szedjük a gyógyszert. Látszatra ez blazírt vagánykodás, vagy hanyagság. De nem az, hanem rejtett önbüntetés.  Ez esetben hiszek a pszichológusoknak. Aki nem ismeri a kegyelmet, az csak ítéletet tud mondani önmagáról, és persze, másról is; aki nem ismeri a kegyelmet, az csak ítéletet tud mondani.  A törvény haragot nemz – mondja Pál apostol. A kegyelem nem a törvényből való, a törvénynek más a dolga, a törvénynek az a dolga, hogy megtartson bennünket az úton, a törvénynek az a dolga, ami az autósztrádán az útjelző tábláké, a törvénynek az a dolga, ami egy eszközökhöz adott használati utasításé. Nem a törvényből van a kegyelem, sőt, mondja az apostol, a kegyelem megelőzi a törvényt, előbb van kegyelem, mint törvény.
Sokféle dimenziója van ennek. A felolvasott szakaszban az apostol az ígéret felől közelíti meg.  Jelzem, hogy a Római levél olvasása más bejáratokat is fogunk még látni. Most az ígéret és a hit felől közelíti meg a kegyelmet. Egyszerűen így lehet összefoglalni az apostol fejtegetéseit: kegyelem esett Ábrahámon. Ábrahámnak már nem lehetett gyermeke, idős ember volt, és a felesége, Sára is idős asszony volt, már nem volt foganó-képes (így mondja szép nyelven a Biblia: bezáratott már a méhe). És ez a vénember és vénasszony, akik az akkori világ legelegánsabb városában, Ur városában éltek, hogy békében, biztonságban, vagyonban elmorzsolgassák még a hátralevő napjaikat, amikor Ábrahám elhívást és ígéretet kapott: hagyd ott a városodat, indulj el és mutatok neked egy földet, amely tiéd lesz és az utódaidé. Utódaié? És utódaid száma annyi lesz, mint a tengerparton a homok és az égen a csillagok, megáldalak és áldás leszel, és az utódaid is áldás lesznek és ők fogják hordozni az Isten áldását. És ebből a gyökérből fog majd felsarjadni maga a megváltó, a Messiás. Íme, egy ígéret és ez az ígéret kegyelmi ígéret, hiszen azt ígéri Isten Ábrahámnak, hogy ők lesznek a kegyelem örökösei.
Pál apostol mélyen érvel itt. Vajon jutalomból kapta ezt az ígéretet Ábrahám, mert megtartotta a törvényt? De hát még nem volt törvény! Járandósága lett volna ez Ábrahámnak, mert – tegyük föl – vallásosan, Istennek való engedelmességben, szent életet élt és úgy döntött Isten, hogy rendezi a számlát? Imádságok meghallgatása lett volna ez az ígéret, mert olyan buzgón esedezett ez a házaspár egy élethosszon keresztül, hogy adassék nekik gyermek? Isten pedig úgy gondolta, na, most már, amikor elhagyták az imádkozást, most már, amikor lemondtak róla, most már jöhet a gyerek? Ismerek egy házaspárt, évekig küszködtek gyerekért. Minden kínon végigmentek, amin végig lehet menni, és amikor elfogadták, hogy nem lehet gyermekük, akkor lett. Ez a történet forogna itt fenn? De hát Sára már vénasszony, bezáratott a méhe, biológiailag teljesen alkalmatlan arra, hogy gyermeke szülessen. Kegyelemből kapta a gyermeket!
Kezdjük sejteni, hogy mi az a kegyelem, amiről most beszélünk. A kegyelem sok esetben azt jelenti, hogy kapunk még egy esély (erről még fogok beszélni), de itt nem erről van szó. A kegyelem sokszor azt jelenti, hogy ami után roppantul áhítoztunk, és ott is volt az esélyeink között, azt végre megkaptuk. Rossz példát fogok mondani. Egyszer egy ismerősöm azt mondta: Tiszteletes Úr, nyertem egy hármast a lottón, kegyelem történt. Mondom neki – az biztosan nem, mert nem ez a kegyelem. A bekövetkezhető esélyek egyike, a valószínűség, bármily kicsiny is legyen nem az a kegyelem, amiről Pál apostol itt beszél. Ő a kegyelem sajátos jellegéről, a gyökerességről beszél. Ez a kegyelem, amit Ábrahám kapott, ami Ábrahámmal megesett, ez ugyanolyan, mint a világ teremtése – ez csoda. Tudom, meg is hagyom, lehet ezzel szemben úgy érvelni, hogy igen-igen, de amikor Mózesék és a próféták nekiültek megírni a Bibliát, akkor már évszázados volt ez az ábrahámi örökség,  és nyilván így tekintettek vissza rá, mint valami csodára,  mindössze visszakövetkeztettek rá, hiszen úgy őrizgették ezt az Ábrahám-történetet, mint valami felfoghatatlant, aztán úgy komponálták meg, mintha egy ugyanolyan csoda lenne, mint a világ megteremtése. Ám én ehhez az okoskodáshoz hozzátoldom, hogy na igen, de éppenséggel a világot is így nézzük. Abból, ami itt van és körül vesz bennünket, abból visszakövetkeztetünk, hogy mindez úgy magától nem állhatott elő, hanem volt valaki, aki kimondta a Big Bang-et, mert azt valakinek ki kellett mondania, hogy: legyen. És lett. De ez csak kitérő. Sokkal inkább azt érezzük, hogy amikor Pál apostol elénk állítja Ábrahámot, az időskorút, a vén embert, és Sárát, az élettörvények szerint már foganásra képtelent, és bemutatja a nekik adott isteni ígéretet, akkor egy kaput nyit ehhez a radikalitáshoz, az Isten radikalitásához, a kegyelemhez.
Mondottam, hogy a kegyelem számunkra azt is jelentheti, hogy folytathatjuk..., hogy kapunk még egy esélyt (ahogy az angolok mondják). Ismerjük és sokszor idézzük ennek megerősítésére az adós szolga példázatát (Máté 18:23), aki megfizethetetlen sok pénzzel tartozik és kap még egy esélyt, hogy éljen, hogy hazamenjen, hogy újra kezdje az életét. Azzal kapta az újabb esélyt, hogy elengedték a tartozását. Igen, ez a kegyelem egyik, fontos dimenziója. De kérdezzük Ábrahám felől:  ő vajon arra kapott esélyt, hogy folytassa? De hát mit folytasson? A meddő életét? Ábrahám az ősi keleti világ gyermeke, és abban a világban, a gyermek volt a bizonyítéka annak, hogy valaki megkapta Isten áldását. Gyermek nélkül élni peremlétet jelentett. Örökös nélkül élni folytonos szorongást, megfosztottságot jelentett, sőt ítéletet is (ahogy azt Jób könyvében olvassuk, Jób 15,34). Hogy énekel a 113. zsoltár, amit felolvastam? Azt mondja, hogy Isten mintegy megalázza magát, alátekint, és felemeli a nyomorultat, a szűkölködőt, a gyengét, a szegényt! Eddig ez tiszta szocialista gondolat! Föl, föl, ti rabjai a földnek! Akik most alul vannak, azok majd trónra ülnek. Igen szépen hangzik. Aztán mond valami mást is a zsoltár. Azt mondja: Isten beülteti a meddőt, mint édesanyát, mint magzatok anyját a szülőházba (Zsolt 113,9). Ezt is tudja Isten, így is tud felemelni!! És ez nem azt jelenti, hogy akkor folytatódik minden úgy, ahogy eddig ment a szomorú gyermektelenségben, a meddő magányban! Ellenkezőleg, éppen nem folytatódik. Ez is a kegyelem.
Gondoljunk ebbe bele. Valóban milyen nagy kegyelem a számunkra, ha kapunk még egy esélyt, ha folytathatjuk! És milyen nagy kegyelem az, ha valamit nem kell folytatnunk, ha nem kell napszám ismételgetni az elveszést, az ürességet, a semmit, hanem Isten átvezet bennünket valami egészen másba. Ezért példálózik ezzel Pál apostol ilyen erősen, hogy tudjuk is, mit kérünk amikor kegyelmet kérünk!  Igen, boldog ember az, akit Isten nem kárhoztat, boldog ember az, akit Isten igaznak nyilvánít, boldog ember az, akinek Isten nem tulajdonítja az a bűnt, hogy elszakadt az élet forrásától! És miért boldog? Mert ne kell folytatnia az önbüntetésnek és az öngyűlöletnek a halálos játékát. Boldogok vagyunk, ha elfogadjuk a kegyelmet, a kegyelmeket, vagy – ahogy János apostol mondja tömören – ha elfogadjuk és megkapjuk a kegyelmet kegyelemért.
És végül az apostol összeköti ezt a kettőt, és azt mondja: ez a kegyelem (a folytatás és újat kezdés kegyelme - vagyis az áldás kegyelme) hit által lett a miénk. És azért hozza ide a hitet, mert egyedül a hit tud azzal a bizalommal válaszolni Isten kegyelmére, amilyen bizodalommal maga Isten adja a kegyelmet. Bennünk a hit a fogadókészség, a képesség, hadd mondjam most így: az alkalmasság a kegyelem elfogadására. Továbbá a hit az az erő, mely biztosítja, hogy ne hulljon ki az életünkről a kegyelem. Mert egyedül a hit tud ajándékként tekinteni az Isten áldásaira, csak a hit tud kegyelemként tekinteni arra, hogy az Isten történetbe bonyolódik velünk, és amit ad, azt nem járandóságként adja. Ahol járandóság van, ott szerződés van – ott nem kell hinni, ott be kell tartani a kontraktust, eleget kell tenni a jognak. Egyedül a hit tud Isten ajándékára kegyelemként tekinteni, és továbbmenőleg, általában is mindarra, amit Istentől kaptunk. És itt már egy újfajta szemlélet kezdődik, erre pedig maga Jézus tanít meg bennünket, amikor a Hegyi beszédben vigasztalást, buzdítást, bátorítást mond, és tudatja velünk is az evangélium szavain keresztül, hogy nézzetek csak körül: minden kegyelemből van! Nézzetek körül: milyen bőséges szeretettel árasztja rátok Isten az Ő áldásait! Nézzetek körül: Isten jobb, mint a legtökéletesebb édesapa, pedig, ha a gyerek kenyeret kér az édesapjától, biztos, hogy nem követ fog kapni! Istennek pedig még ki sem mondod az óhajodat, meg sem születik a gondolat a szívedben, és Ő már tudja, mire van szükséged. Mindarra ajándékként tekinteni, amit Isten ad – ezt csak a hit tudja. Mi több, amikor hit által megtanuljuk, mitöbb kitanuljuk a kegyelmet, akkor magára a hitre is ajándékként fogunk tekinteni. Isten kegyelemből helyreigazítja az életünket, Isten kegyelemből önmaga felé fordít bennünket, Isten kegyelemből kivált bennünket a semmi cselekvéséből, tessék jól érteni: a semmit-tevésből, hogy mindent nekünk ajándékozzon. Isten kegyelemből lehetővé teszi, hogy ne folytassuk azt, amiről úgy gondoljuk, hogy folytatnunk kell, hanem valóban, egészen újat kezdjünk kegyelemből, hit által Jézus Krisztus evangéliumának drága erejében.
Ámen

Néhány éve építkezés volt a gyülekezetünkben. Megjelent egy mérnökember, hogy felmérje azt a helységet, ahol átalakítást terveztünk; mentem vele, roppant kíváncsian. Úgy gondoltam, hogy a mérést megszokott műveletként végzi majd, elővesz egy mérőzsinórt, megméri a távolságokat, felrajzolja, melyik fal meddig tart, aztán kiszámítja, hány négyzetméter a helység. Ő azonban elővett a zsebéből egy kis kütyüt, megállt az ajtóban, megnyomott rajta egy gombot, és valami színes lézerfény ment ki belőle a túlsó falig; a műszer pedig mutatott egy számot. Aztán a mérnök elfordult egy másik irányba, és újra kibocsátotta a jelet. Elkértem tőle az alkalmatosságot, és megkértem, magyarázza el, hogyan működik. Laikus nyelven: a műszer digitális jelet bocsát ki, ez a szemben lévő falnak ütközik, onnan visszaérkezik, a műszer pedig milliméter pontosan mutatja a megtett távolságot. Nem kell lépni, hajolgatni, collstokot kinyitni, mérőszalagot húzogatni, rálépni a végére, hogy megálljon, – az összes kényelmetlen műveletet elvégezte ez az egyszerű műszer. Sőt, egy másik lehetőségként a hőmérsékletet is meg tudta mutatni. Hát ez egy csoda-dolog!
A felolvasott ige, amit itt Pál apostol mond« nem szégyellem a Krisztus evangéliumát, mert Istennek hatalma az minden hívőnek üdvösségére, zsidónak először meg görögnek, mert Istennek igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe, miképpen meg van írva: az igaz ember pedig hitből él« - nos, bocsánat a szóért, ez egy ilyen mérőműszer. Pontosan megmutatja, hogy milyen közel vagyunk Istenhez vagy éppen milyen távol vagyunk Istentől. Egészen pontosan megmutatja az ember helyzetét, és megmutatja az isteni kegyelmet is. És ez áll mindig keresztyén hitünk középpontjában. Most kezdjük olvasni a Római levelet, a kegyelem levelét, melyben fel fog feltárulni előttünk sok csodálatos ige. Ezek pedig megmutatják a helyzetünket, hogy ugyanis közeledtünk-e Istenhez, vagy távolodtunk Tőle, mélyült-e a hitünk, vagy éppen ellaposodott-e? Nyertünk-e újabb erőket a Szentlélek kegyelméből, vagy elfecséreltük azt is, amit kaptunk? Hűségesnek bizonyulunk-e az elhíváshoz, vagy éppen, úgy ahogy az apostol egyszerű szavakkal mondja itt: megszégyeltük-e az evangéliumot?
De van ebben a levélben még két ige, amit mindenképpen ide kell olvasnom, hogy a mostani konferenciánk témája még közelebb kerüljön hozzánk. Ezt a két igét, mint valami két szélső pontot – mert két szélső pontról kell beszélni – tűzzük ki, hogy egészen jól lássuk, és érzékeljük a helyzetünket. A levél 7. részének végén az apostol Isten jó törvényéről elmélkedik, és azt mondja, a zsoltárt idézve, hogy gyönyörködik az Isten törvényében, mert ez a szeretetnek a törvénye. Belső emberével helyesli, vágyakozik arra, hogy megtegye. Ám, mondja az apostol, felfedez magában egy másik törvényt, egy másik akaratot, amelyik azt akarja, hogy ne akarja megtenni az Isten törvényét; vagy másképpen szólva: ez a másik törvény nem akarja, hogy akarjam megtenni az Isten törvényét. Ez roppant, végzetes, halálos ellentmondás. És így kiált: “oh, én nyomorult ember kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből?” (Róma 7,24) Keresztyén életünknek ez az egyik nagy összesűrűsödött drámája. Olykor tragédiája. Mindenképpen szomorúsága. Sok könnyet elsírtunk emiatt, nyíltan is, titokban is. A nők szívesebben ontják a könnyüket úgy, hogy más is lássa; a férfiak inkább félrevonulnak, csak rázkódik a válluk, és úgy tesznek, mintha éppen tüsszögnének. De nők és férfiak, mi mind sok-sok könnyet elsírunk ezen, átéljük az erőtlenségünket, átéljük ennek a másik törvénynek, a bűn törvényének a rettenetes, roppant erejét, miközben ott van bennünk a vágyakozás megtenni, betölteni az Isten törvényét, mert az az élet. Aztán van a Római levélben egy másik szó is, egy másik ige, a levél végén, ahol az apostol buzdításokat közöl, és azt mondja: “tartozunk pedig mi az erősek, hogy az erőtelenek erőtlenségeit hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk.” (Róma 15,1) Nos, magyarázza meg valaki, hogy van ez?
Az imént még azt mondta önmagáról az apostol (egyes szám első személyben): oh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halál testéből? Vagyis: nyomorult vagyok, gyenge vagyok, erőtelen vagyok, puszta vágy csak bennem a jóra való igyekezet. De tudjuk, vágyból akár szalmakazlat is lehet rakni, elfújja azt az első nyári szél. Gyermekkorunkban kukoricacsutkával tüzeltek a sparheltben, mi odaültünk mellé a konyhában, és raktuk-raktuk a csutkavárat. Egyik kukoricacsutkát a másikra, fel, jó magasra. Aztán jött a nagymama, kihúzta az egyiket, mert be kellett tenni a sparheltbe, és volt vár, nincs vár. Összeomlott minden. Szenvedünk, mert gyengék vagyunk. Milyen őszintén vall erről az apostol. Aztán a levél végén azt mondja, hogy mi, “erősek” tartozunk az erőtelenek gyengeségeit hordozni. Honnét támadt ez az erő? És mi köti össze ezt a kettőt, a végtelen gyengeséget és ezt az erőt? Mi megy végbe az ember életében, hogyan jutunk egyikből a másikba? Lám, az egyik pillanatban megállok Isten előtt, és csak kiáltani tudok kegyelemért, könyörületért; s lám, a másik pillanatban buzdítást mondok másnak is, a közösségnek, a gyülekezetnek is. Mi a kettő között az átrendező erő? És miért mondhatom így: mi, erősek?
Nos, ha látni akarjuk, hogy mi köti össze a kettőt, akkor a Római levél elejét kell olvasnunk, ott találjuk a fő mértéket: “nem szégyellem a Krisztus evangéliumát!” Hadd tegyek rövid kitérőt! Ez a szó itt: nem szégyellem a Krisztus evangéliumát, az eredeti szövegben mediopasszív ige. Azt jelenti, hogy az evangélium nem fog szégyenemre válni. Vagyis nem szégyenülök meg miatta (vagy éppen általa). Nem fog eltölteni miatta szégyenérzet, amit nagyon helyesen így mondunk magyarul: nem szégyellem. Azt visszhangozza az apostol itt, amit Krisztus mond a tanítványainak: aki szégyell engem és az én beszédeimet, az én evangéliumomat, azt majd én is szégyellni fogom a mennyei Atyám előtt, amikor eljövök az angyalokkal ítélni a világot (Márk 8,38). És ugyanezt visszhangozza János apostol levele is, amikor azt mondja, hogy mi, akik a Krisztusban vagyunk, bátran odaállhatunk Isten elé, és nem szégyenülünk meg, mert megnyertük Krisztustól a megszabadító, felszabadító igazságot (1Jn 2,28). Nos, azt mondja Pál apostol: nem szégyellem a Krisztus evangéliumát!
Tartsuk ez magunk elé tükörként. Nem más, hanem Pál apostol mondja ezt: nem szégyellem a Krisztus evangéliumát. Nem régen fejeztük be a második. Korinthusi levél olvasását; abban az apostol azzal igazolja apostoli hivatását, hogy korinthusiak elé tárja a szenvedéseit. Ez is egyfajta tükör. Én vajon hányszor kaptam egy híján negyvenet, hányszor szenvedtem hajótörést, hányszor köveztek meg, hányszor kerültem börtönbe, volt-e egyáltalán zaklattatásom az evangélium miatt? Pál még hozzáteszi: és itt van a nyakamon a gyülekezetek gondja! Ki botránkozik meg, hogy én is ne égnék? (2Kor 11) És ha ez így van, miért mondja az apostol, hogy nem szégyellem a Krisztus evangéliumát? Mit mond ezzel? Hiszen eleve arról nevezetes ő, hogy nem szégyelli az evangéliumot. Éppen arról nevezetes, hogy szinte elviselhetetlenségig mondja-mondja az evangéliumot. Néha elképzelem magamnak Pál apostolt: egy kis, alacsony férfit látok magam előtt, aki szörnyen idegesítő, aki mindaddig nem hagy békén, amíg meg nem térek. Vannak ma is ilyen "rettegett" evangélisták Magyarországon is. Addig mondják..., még álomba is tudnak beszélni bennünket. Emlékszünk egy esetre, Troászban történt, amikor egy fiatalember, Euthikus kiesett az ablakon, mert az apostol hajnalig tudja mondani az igét (ApCsel 20). Athénban addig vitatkozik a görög filozófusokkal, míg fel nem viszik az Areopagusra (ApCsel 17), hogy fejtse ki végre az üzenetét. Talán éppen nem Pál apostol az, akinek ezt kellene mondania, hogy "égek" a Krisztus evangéliuma miatt! Ő boldogan bizonyságot tesz róla mindenkinek, mindenütt! Ez az élete.
Itt a Római levélben pillanthatunk bele, hogy hosszú utat tett meg Pál eddig a belső meggyőződésig. Egyrészt be kellett látnia véghetetlen gyengeségét, a képtelenségét arra, hogy megtartsa Isten jó törvényét; lám, kicsúszik kezéből az élete, eldobja magától azt, amit Isten a boldogságunkra, az életünkre, az üdvösségünkre adott. És másrészt, azt mondja: mi erősek tartozunk az erőtelenek gyengeségeit hordozni. (Ez a diakónia tökéletes definíciója!) Mi, akik erőket kaptunk, mi, akik igazságot kaptunk, mi, akik áldást kaptunk, mi, akik megízleltük a mennyei világ eljövendő erőit, tudjuk, hogy amink van, azt kaptuk, és amit kaptunk, azért kaptuk (Kálvinnal szólva), hogy mindazt továbbadjuk és mások életét gyarapítsuk vele. Kálvin azt mondja, hogy nem kell szégyellened az áldást, ha Isten gazdagon megáld; de azt roppantul röstellned és szégyelled kell, ha nem osztod meg az áldást. Isten azért adja az áldást, hogy az erősek hordozzák az erőtelenek gyengeségeit. Az tartozik a leginkább, aki a legtöbb ajándékot kapta.
Megsejtettük hát, mi köti össze a végtelen, halálos gyengeséget és a mások terhét is hordozni tudó erőt. Láttuk azt is, hogy mekkora távolság van köztük. A viszonyítási pont pedig ez: nem szégyellem a Krisztus evangéliumát, mert ez minden hívőnek üdvösségére van; Isten igazsága tárul fel benne hitből hitbe.
Minket a véghetetlen gyengeségünkből, elveszettségünkből Isten kegyelme szabadít ki. Sőt, a halálból szabadít ki ez a kegyelem. Pál szinte azt mondja, mikor nyomorúságát belátja, hogy: végem van. Maga mondja ki önmaga fölött a halálos ítéletet. Nincs szabadulás. Sok ilyen emberrel találkoztam már, kórházi ágyon, betegségben vagy nyomorult állapotban, zűrös ügyekben, iszonyú viszályokban, – csak legyintettek egyet: tiszteletes úr, nekem már végem! De akkor oda kell állni, és megkezdeni vinni őt a kegyelem felé, felvenni az erőtelen erőtelenségét. Mert a Krisztustól elnyert erő titka az, hogy nem azért kaptad a kegyelmet, nem azért fogadott Isten a gyermekévé, hogy megtartsd magadnak! (Mint a híres film címe mondja: fogd a pénzt és fuss!) Az evangélium, amit az apostol nem szégyell, éppen a Krisztus útja, aki kegyelmében hozzánk hajol, felveszi a keresztünket, és elhordozza a halálos ítéletet, aztán a feltámadás erőit kiárasztja reánk. Mi köti össze ezt a két véghetetlenül távol lévő pontot, a halálos gyengeséget és a mások terhét hordozó erőt? És hogyan jutok én, a szánalmas emberke a magam véghetetlen gyengeségből odáig, hogy intést kapok: te pedig, aki erős vagy, hordozd az erőtelen erőtelenségé? A kegyelem köti össze a kettőt; a kegyelem útján jutok a halálból az életre.
Ezt a kegyelmet magasztaljuk! A kegyelmes Istent dicsőítsük! A feltámadott Krisztust ünnepeljük! A Szentlélek áldó erőiért könyörögjünk és adjunk hálát! A kegyelem mutatja meg a számunkra Isten mérhetetlen jóságát és gazdagságát.
És végül, mi kell ahhoz, hogy ez a műszer működni kezdjen? Hit. Így mondja Pál: hitből hitbe jelenti ki Isten az ő kegyelmét. Az evangélium hitből hitbe terjed. A keresztyén bizonyságtétel, egymás erősítése, egymás vigasztalása, egymást buzdítása, egymást intése, ez mind a hit munkája. A hitnek ez a titokzatos isteni munkája vezessen bennünket ma is Isten kegyelméhez, áldásához, hogy megtanuljunk Benne és Általa élni.
Ámen

Isten gondviselő kegyelméből megkaptam azt az egyszerű módot, amivel igehirdetésemet szerettem volna kezdeni. Ézsaiás könyvében olvassuk: harmatozzon a kegyelem és az igazság úgy, ahogyan az eső esik (Ézs 45). Nos, az előbb kaptunk a mennyei áldásból, nagy eső esett az imént, megfrissült a vetés, és körülöttünk a világ. Azt kívánom, hogy itt, a templomszentelő ünnepségen megkapjuk igéből a lelki harmatozást, a lelki áldást, amellyel Isten megújíthatja az életünket.
Mert az ige, ahogy Ézsaiás próféta mondja, olyan, mint amikor Isten elküldi az égből az esőt, és az nem tér vissza hozzá üresen, hanem elvégzi azt, amiért Isten elküldötte. Most is küldött igét az Úr és ez az ige a Római levél 12. részében a legnagyobb dolgokra emlékeztet bennünket. Mert – ne értse félre senki – nem a templom a legnagyobb dolog, nem a harang a legnagyobb dolog, nem a gyönyörű berendezés a legnagyobb dolog, nem az új klenódium a legnagyobb dolog, nem a környezet a legnagyobb dolog! Ezek nagy dolgok. De a legnagyobb az, hogy mi magunk változzunk meg. Ez a kis hajlék harmadjára újult meg, minden alkalommal kicsit szebb lett, nagyobb lett, ahogy a lehetőség hozta. Ennek örvendezünk most. Ám a kérdés az, hogy az elmúlt években, évtizedekben, a keresztyén hitben megtett eddigi életutunkon mi magunk változtunk-e, jutottunk-e előrébb és feljebb? Vagy mindegyre csak azt történt, hogy hallottunk valamit, rá is sóhajtottunk, rá is bólintottunk: úgy kellene lennie, de mindig csak ugyanoda érkeztünk vissza? A nyárlőrinci nemzedékek, ha eljöttek a Kossuth utcába, azt látták, hogy bár ugyanarra a telekre érkeznek, még sem ugyanoda jönnek. Itt valami megváltozott. Itt folyton mássá lett minden. Bár az épület a régit is hordozza, de kiújulva, mást mutat. Mást mutat-e az életünk?
Hallgassuk most az apostol szavát, és engedjünk az ige késztetésének. Kérlek azért titeket – mondja az apostol – Isten irgalmasságára, hogy szánjátok oda testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos istentiszteleteteket.
Sok minden késztethet arra, hogy megváltozzunk. Mert változásról beszél az apostol. Így mondja: ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el elmétek megújulása által. Sok okunk lehet rá, hogy megváltozzunk. Kikényszerítik ezt a külső körülmények, ahogy alakul a világ. Így szokták ezt mondani a tudósok: fejlődik, halad a világ. Én inkább úgy mondom, hogy a világ olyan, mint egy kaleidoszkóp, amit megrázogatunk, valami képet mutat, s ha nem tetszik, megint megrázogatjuk. De nincs benne semmi új. Ugyanazok a kis fénylő gyöngyszemek van benne, csak hol ezt mutatják, hol azt. Ilyen a világ. S ahogy alakul, mást mutat, úgy igazodunk hozzá. Aztán változni kell, mert valami megoldhatatlan helyzetbe kerültünk, és nem lehet mindig a körülöttünk levőket okolni. Rá kell ébrednünk, hogy nem az élet rossz, hanem velem van a baj. És ami jó és szép és ami áldás ebben a világban, csak nekem rossz, mert nem tud semmi jó lenni, ha én nem vagyok jó.  Erről beszél itt az apostol. S hogy milyen fontos ez, azzal hangsúlyozza, hogy így mondja: az Isten irgalmára kérlek benneteket, változzatok meg! A megváltás kegyelme sürget, Isten szeretete késztet, mintha azt mondaná az apostol: kérlek benneteket, nyárlőrinci testvérek, újuljatok meg. De nem azért, kérlek erre, mert megváltozott világpolitikai helyzet, vagy hogy több legyen a fizetés, vagy a nyugdíj Értsük a súlyát az apostol szavának: Isten irgalmasságára kérlek benneteket! Ezzel pedig arra mutat rá, hogy az egész életünknek Istennel van dolga. Mindig Istennel van dolgunk. Mindenben Istennel van dolgunk. Mindig, minden dologban ott van Isten. Megváltozni tehát csakis és egyetlen szempontból van értelme, és van lehetősége - ha Isten irgalmasságára nézve történik.
Hadd szóljak röviden erről a kettőről, a változás értelméről és a lehetőségéről. Van-e értelme megváltozni?  S kérdezhetnénk: lesz attól jobb nekem? lesz nekem több a fizetésem? lesz attól nagyobb telkem? De ha igazán, mélyen belegondolunk, csak ennek az egynek értelme: megváltozni, Isten irgalmáért és irgalmából megváltozni. Pál apostol itt, a Római levélben, önmagáról írja, hogy csodálja az Isten szent élettörvényét, csak annak van megtartó rendje ebben a világban. De folytatja, és azt mondja, hogy bár gyönyörködik az Isten törvényében (ezer iziglen hűséges Isten!), felfedez magában egy másik törvényt is, egy másik akaratot, egy másik erőt, amelyik azt akarja, hogy ne akarjam, ne szeressem Isten törvényét. Ebben az őrült dilemmában őrlődik fel az ember: szép az Isten törvénye, jó az Isten törvénye, de van egy másik törvény, amelyik ezt nem akarja. És így kiált fel az apostol, aki vergődik a jó meg a rossz, az igaz meg a hamis, a szép meg a rút, az élet meg a halál, az örökkévalóság és az elveszés között: Oh, én nyomorult ember, ki szabadít meg ebből engem?  Isten irgalma, semmi más.
Mert nincsen nyugalmi állapotunk, ha nem Istennel van dolgunk, és ha rosszul van vele dolgunk. Nincsen elesettebb helyzete az embernek, ha Istentől elszakadva, vagy éppen Isten ellenében próbál valamit magának kialakítani. Nos, ez az egyetlen értelem, ez a végső értelem, amiért méltó emberi életet élni, ez lehetséges-e? Ismerjük az anekdotát, amikor Ravasz László járta a dunamelléki gyülekezeteket, az volt a szokás, hogy amikor egy faluhoz érkezett, megkondult a toronyban a harang, így kísérték be a püspököt. De egyszer nem kondult a harang. Beballagtak, s ott a templom előtt megkérdezte a gondnokot a püspök: gondnok úr, nem szólt a harang, mi az oka? Jaj, püspök úr száz oka is van annak! Kezdje hát! Az első: nincsen harangunk. Szeretnénk harangozni, szeretnénk szép templomba járni, szeretnénk boldog szívvel körülvenni az úrasztalát. Bizony, áldozni kell érte, anyagiakat kell előteremteni. De amíg nincs meg a mód, addig csak papíron van a templom és harang. Amíg nincs meg a mód, addig csak a harangöntő fejében van meg a harang, amíg nincs meg a módja, addig nem veszünk úrvacsorát ezekből a gyönyörű kupákból. Meg kell teremteni a lehetőséget. Nos, a legfontosabbra megvan a lehetőség, hogy ugyanis Isten irgalmasságára megváltozzon az életünk.  Különben nem mondaná az apostol, hogy: ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el elmétek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.
Úgy kellene megváltozni, hogy megvizsgálnánk Isten jó, kedves és tökéletes akaratát. No de hát, mondja más helyen az apostol, éppen itt a Római levél 11. részében, az előzőekben, kicsoda volt tanácsosa az Úrnak, és kicsoda kutatta ki az Úrnak az értelmét? Ki az közülünk, aki, ha elragadtatna János apostolhoz hasonlóan, a mennyei istentiszteletre, és látná a gyönyörű mennyei istentiszteletet, amint behozzák a bepecsételt könyvet, és hallaná a szózatot: ki méltó arra, hogy e könyv pecséteit megtörje és felnyissa, nem mindannyian csak azt tudnánk mondani Jánossal együtt: igen sírtam, mert nem találtam sem égen, sem földön senkit, aki méltó lenne erre!? Hát akkor hogyan vizsgáljuk mi meg Isten jó, kedves és tökéletes akaratát?   Miről beszél az apostol, ha ez nem lehetséges? Az apostol egy más helyen arról beszél, hogy Isten Szentlelke az, Aki segítségünkre siet. Segítségünkre siet Isten Lelke akkor, amikor nem tudunk imádkozni. Olvastam egyszer egy szép könyvet, ez volt a címe: Nem tudok imádkozni. Egy buzgó keresztyén írta, aki élete sok pontján jutott arra az állapotra, hogy nem ment az imádkozás. Hitvesért, gyermekekért, rokonokért, barátokért, de még a szomszédért is imádkozott rend szerint. De az ellenségért? Pedig azt mondja az Úr Jézus, imádkozzatok ellenségeitekért. Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket. Nem ment. Keserűség támadt benne, mert összetört egy tervünk, és nem értette, miért engedte meg ezt Isten. De olyan csodálatos tudni, hogy a Lélek az, Aki könyörög érettünk, és helyettünk is. Leginkább pedig azért nem szokott menni az imádság, mert a lázadó szívünk bizalmatlan. A bizalmatlanságunkban, a saját önítéletünkben, hogyan is mehetnénk menjünk oda az Istenhez? Csak ma, amikor ide készültél, kikészítve az ünneplő ruhát, már öltöztél, már vetted a fehér inget, a nyakkendőt, a fehér blúzt, kikerested a szép cipőt, -  bűntelen vagy itt? Hát, hogy merünk mi Isten szent hajlékába jönni, eléje állni? Hogyan lehetne nekünk bizodalmunk ehhez? A Lélek segít. És így jutunk ide, amit az apostol mond: vizsgáljátok meg az Isten jó, kedves és tökéletes akaratát, mert, ha tudod, mi az Isten kedves akarata, mi az, ami a kedvére való és neked kedvedre való, ha tudod, hogy mi az, ami jó, és neked is jó és mindenkinek jó, és tudod, mi az, ami tökéletes és teljes, vagyis célba juttató, mennyei trónusig elvezető, örökéletet ajándékozó, akkor már megvan a megváltozás!! Akkor már el tudsz engedni dolgokat, és fel tudsz venni másokat. Akkor el tudod engedni azt, amihez ragaszkodsz, mintha azt identitásod része lenne, pedig csak nyomorult szokás és bűn. És fel tudod venni azt, ami neked, házad népének és környezetednek, és nemzetednek, meg az egész embervilágnak is javára és hasznára van. Ha tudod.  Azért sereglünk ide időről-időre Isten szent házába, nem is elégszer, azért hallgatjuk Isten élő igéjét, és ezért vágyakozunk utána, mint a szarvas a hűs vizekre, azért pecsételjük be életünket újra a szent jegyekkel, azért állunk ide az úrasztalához, hogy vegyük a kenyeret és a pohárt, azért emeljük fel a szívünket fohászra, azért visszük haza jó református módon a Bibliánkat és lapozgatunk benne, és írjuk be végére ki mikor született, hogy történtek a dolgok, esküvő,  keresztelő…, azért,  mert az a miénk, és ott van benne Isten élő igéje, mert a Szentlélek, az, Aki kikutatja neked, a te számodra Isten mélységeit, Isten jó, kedves és tökéletes akaratát. Milyen csodálatos ez! Lapozzátok fel az Apostolok Cselekedetei 2. részét. Mi módon halljuk őket, kérdezik a pünkösdi jövevények, mikor hallják az apostolokat Isten nagyságos dolgait magasztalni. Neked szól az Isten, a saját anyanyelveden, neked beszél a Szentlélek. Téged tanít édesanyád nyelvén imádkozni.
Lám, érdemes, szükséges, fontos megváltozni Isten akaratára a Szentlélek hatalma által. Irgalom nélkül nincs módod arra, hogy Istenhez találj, mert az irgalom az Isten által megnyitott ajtó. Szentlelke ereje nélkül nincsen erőd belépni azon az ajtón. Ímé, milyen egyszerű dolgot kér az apostol, hadd mondjam még egyszer: kérlek titeket, testvéreim, Istennek irgalmasságára, szánjátok oda magatokat élő, szent, igaz istentiszteletül, hálából, mégpedig úgy, hogy megváltoztok, átalakultok, megújultok, Isten akaratának megvizsgálására, hogy ami jó, azt cselekszitek, ami szép, abban gyönyörködtök, és ami igaz, abban összekötitek magatokat a teremtő, megváltó és megszentelő Istennel. Adja a Szentlélek Isten, hogy minden alkalommal, amikor itt igét hallgat a gyülekezet, amikor imádkozik és esdekel, minden alkalommal, amikor hálát ad, maga a Szentlélek Isten maga vezesse szívünk gondolatát, kutatni Isten jó, kedves és tökéletes akaratát.
Ámen

"Cselekedd azt, ami értelmes, és ne azt, ami előnyös" (mondja korunk egyik "rebellise", a kanadai Jordan Peterson). Tedd azt, aminek értelme van, és ne azt, ami haszonszerű.  Csakhogy aminek értelme van, az gyakran elrejlik; ami előnyünkre szolgál, az pedig leginkább kézenfekvő. Mert aminek értelme van, ahhoz halálos mélységekbe kell aláereszkedni; ami előnyös, az pedig nem enged időt, nem tűr aláereszkedést, nem ismeri ezt a kifejezést sem, például, hogy: morális ok. Aminek értelme van, a kötelességedre emlékeztet - arra, amit a nagy erkölcsfilozófus így fejez ki: meg tudod tenni, mert meg kell tenned (Kant); viszont ami előnyös, az nem ismeri el az áldozat erejét, legkevésbé a jó áldozat hatalmát, nem tud lemondani, legkevésbé áldozatot hozni.
Aminek értelme van, azt a legmélyebben Jézus szavaiból értjük meg: "nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket arra, hogy gyümölcsöt teremjetek." Igen, ezt a legmélyebbet Krisztus szavaiból értjük meg – azokból a szavaiból, melyeket tanítványainak mondott,  éppenséggel a halálára, az áldozatra készülve; éppenséggel akkor, amikor döntést kell hozni aközött, aminek értelme van és aközött, ami előnyös.
Jézus Nagyhéten, ma este, most  mondja e szavakat, az utolsó vacsorán, értetlenkedő övéi körében. Azok körében, akik már annyiszor tekintették lehetetlennek az áldozatot, s még ennél is lehetetlenebbnek a Mester önkéntes áldozatát. "Mentsen Isten, uram, ez nem történhetik meg veled!" - kiáltott rá Péter, aki majd nemsokára, a színeváltozás hegyén láthatja Krisztust teljes isteni dicsőségében, ezt hallva a Mestertől: most pedig felmegyünk Jeruzsálembe, ahol az Ember Fiát elárulják, megkínozzák, halálra ítélik, megfeszítik, meghal, és harmadnapra feltámad (Mt 16,22). Ez nem expediens, ez nem segít, ez nem old meg semmit - az áldozat nem vezet sehova! És máskor, már úton Jeruzsálembe, miután Jézus harmadszor jelenti övéinek önkéntes áldozatát, és jelzi, hogy ez az áldozat a gyökere az Isten Országának, ebből táplálkozik az igazi reménység, ezt hallván a  tanítványok mégis rang-vitába bonyolódnak egymással, és közülük ketten - édesanyai protekcióval - külön kérlelik meg a Mestert a hatalomért (Mt 20,20), mert az mégiscsak expediens, előnyös és haszonszerű és célravezető. És most is, mikor e szavakat mondja Jézus: nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket..., most is mérhetetlen szomorúság ragadja magával a tanítványokat: hát a mester nem azt készül cselkedni, ami előnyös?! Akkor hát mit cselekszik? Azt, aminek egyedül értelme van: áldozatot hoz.
Áldozat? - korszerűtlen érvelés, mondhatná valaki, vagy legalábbis nem haszonszerű.  Igen, de éppenséggel arra az egyetlen egyre utal, ami sem nem előnyös, sem nem haszonszerű, nem expediens - hanem értelmes! Az isteni rendeltetés értelme az, hogy nem mi választunk expediensen, hanem ki vagyunk választva Isten titkoztatos, de legmélyebb értelmű döntése folytán; nem mi keresünk a magunk számára a helyet, ahova felkerekedünk, hanem az Élet Ura küld és rendel minket oda, ahol gyümölcsöt kell teremnünk.
Ma az a keresztyénség (a civilizációs értelemben vett keresztyénség) nyomorúsága, hogy feledésben élünk - azt véljük: nem kell megmagyarázni azt, ami Krisztus áldozatából és feltámadásából következik - hogy, például, az ember és az Isten kvalitatív különbsége nem elviselhetetlen isten-mániát válti (A. Koestler), hanem felszabadít az alól, hogy bármilyen teremtményt istenítsünk, vagy hogy nem magától értetődő, hogy a hatalmasok maguknak kedvezzenek, vagy hogy mindenki, aki istenképmás: egyenlő - Isten előtt is, a törvény előtt is -, vagy hogy van egy történet, az istenember, Krisztus története, amely megtöri a gonosz megkérdőjelezhetetlen evidenciáját (érdekes, csak az örök jó, az isteni felől tudunk ateista, agnosztikus és mindenféle kétséget támasztani, a rossz tényét nem tudjuk kétségbe vonni!); igen, a passió felidézésében újra és újra át kell élnünk, hogy a gyümölcs (a maradandó gyümölcs) nem evidens; hogy ami értelmes az nem "evidens", hanem isteni adomány: csoda.
Nagycsütörtökön a halál árnyékának völgye felé indulunk - és azt kell éreznünk: vereséget szenvedtünk, hiszen minden halállal vereséget szenvedünk - azéval is, akit meg akartunk menteni, azéval is, akit nagyon szerettünk, és a magunkéval is. De a létünk legmélyebb értelme mégis ott és abban tárul fel, hogy az az egyetlen egy halál, a Krisztus halála mindazáltal győzelem volt - mert szabad és önkéntes áldozat volt érettünk.
Krisztus nemcsak a halálról beszélt tanítványainak, hanem feltámadásáról is. Felemelni, építeni, az áldozati alapra állni, a haszonszerű helyett az értelmes-t választani, a múlandó időt végig-élni, továbbá a rossz rettentő tényei között és a halál dacára marandandó gyümölcsöt teremni, mindezt csak a feltámadás erőiből lehet - mert  onnan sarjad, abban gyökerezik az, aminek értelme van. Akiket Krisztus kiválasztott és gyümölcsöt teremni elrendelt és elküldött - azok halálukban is ennek az eljövendőnek a reménységét hordozzák. Ez az ő igazi örökségük.
Cselekedd azt, ami értelmes, és ne azt, ami előnyös! Keresd a vigasztalást, és ne a feledést! Engedd, hogy átjárjon a feltámadás ereje, és űzd el a csüggedést!  A halandó élet, mondja Pál apostol, mint a gabonamag, elvettetik romlandóságban, de feltámasztatik romolhatatlanságban; elvettetik erőtlenségben, de feltámasztatik erősben; elvettetik gyalázatban, de feltámasztatik dicsőségben (1Kor 15) – másnak nincs értelme! De a Krisztus halálában és feltámadásában, bűnön és halálon aratott győzelmében  benne rejlik minden okunk, hogy éljünk és gyümölcsöt teremjünk.
Ámen

Gyászoló család, gyászoló gyülekezet!
"Cselekedd azt, ami értelmes, és ne azt, ami előnyös." (Jordan Petersen) Tedd azt, aminek értelme van, és ne azt, ami haszonszerű.
Aminek értelme van, az gyakran elrejlik; ami előnyünkre szolgál, az leginkább kézenfekvő.
Aminek értelme van, ahhoz halálos mélységekbe kell aláereszkedni; ami előnyös, az nem enged időt, nem tűr aláereszkedést, nem ismeri ezt a kifejezést: morális ok.
Aminek értelme van, a kötelességedre emlékeztet - arra, amit a nagy erkölcsfilozófus így fejez ki: meg tudod tenni, mert meg kell tenned (Kant); ami előnyös, az nem ismeri el az áldozat erejét, legkevésbé a jó áldozat hatalmát, nem tud áldozni, legkevésbé lemondani.
Aminek értelme van, azt a legmélyebben Jézus szavaiból értjük meg: "nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket arra, hogy gyümölcsöt teremjetek." Igen, ezt a legmélyebbet Krisztus szavaiból értjük meg – azokból a szavaiból, melyeket tanítványainak mondott - éppenséggel a halálára, az áldozatra készülve; éppenséggel akkor, amikor döntést kell hozni aközött, aminek értelme van és aközött, ami előnyös.
Jézus Nagyhéten, most, mondja e szavakat, az utolsó vacsorán, értetlenkedő övéi körében. Azok körében, akik már annyiszor tekintették lehetetlennek az áldozatot, s még ennél is lehetetlenebbnek a Mester önkéntes áldozatát. "Mentsen Isten, uram, ez nem történhetik meg veled!" - kiáltott rá Péter,  aki miután nemrégiben, a színeváltozás hegyén, láthatta Krisztust teljes isteni dicsőségében, ezt halotta a Mestertől: most pedig felmegyünk Jeruzsálembe, ahol az Ember Fiát elárulják, megkínozzák, halálra ítélik, megfeszítik, meghal, és harmadnapra feltámad. Ez nem expediens, ez nem segít, ez nem old meg semmit - az áldozat nem vezet sehova! És máskor, már úton Jeruzsálembe, miután Jézus jelenti önkéntes áldozatát, és jelzi, hogy ez az áldozat a gyökere az Isten Országának, ebből táplálkozik az igazi reménység, ezt hallván a  tanítványok mégis rang-vitába bonyolódnak egymással, és közülük ketten - édesanyai protekcióval - külön kérlelik meg a Mestert a hatalomért, mert az mégiscsak expediens, előnyös és haszonszerű és célravezető. És most is, mikor e szavakat mondja Jézus: nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket..., most is mérhetetlen szomorúság ragadja magával a tanítványokat: a mester nem azt készül cselkedni, ami előnyös! Akkor hát mit cselekszik? Azt, aminek egyedül értelme van - áldozatot hoz.
Szatmári András gyógyító volt, orvos. Civilizációs betegségünk, hogy elfelejtjük kérdezni: miért gyógyít az orvos? Talán, mert előnyös? Vagy haszonszerű? Miért bír feltétlen létparanaccsal minden megfogant élet? Talán mert haszonszerű? Miért kell minden lehető eszközzel minden lehető rosszat elhárítani vagy legalább csökkenteni - még a méhen kívüli magzati állapotban levő csecsemők, még a haszonszerűség szempontjából haszontalan gyermekek esetében is? Miért és mi okán egyforma a méltósága minden emberi életnek? Amit egy orvos tesz, hogy ti. gyógyít, nos, az magától értetődő – így véljük ebben a tudat-vesztéses civilizációban. Holott a leginkább ez szorul magyarázatra.
Az 1990-es évek elején, szabadságok és lehetőségek nyilván nagy rajzás indult azért, ami előnyös és haszonszerű. Szatmári András ekkor azt választotta, aminek értelme van. Ő ez így mondta: "morális ok"-ból hazajött, hogy itt, Magyarországon újítsa meg, szervezze meg, építse fel a gyermek-kardiológiát. Morális ok - korszerűtlen érvelés, mondhatná valaki, vagy legalábbis nem haszonszerű.  Igen, de éppenséggel arra az egyetlen egyre utal, ami sem nem előnyös, sem nem haszonszerű, nem expediens - hanem értelmes! Szatmári András számára ennek a morális oknak volt egyedül értelme, ebben jelent meg számára a lét legmélyebb értelme,  – itt a betegség, az elveszés, a halál megkérdőjelezhetetlen tényei közepette. Ebben volt rendeltetése. És az isteni rendeltetés értelme az, hogy nem mi választunk - expediensen -, hanem ki vagyunk választva - Isten titkoztatos, de legmélyebb értelmű döntése folytán; nem mi keresünk a magunk számára a helyet, ahova felkerekedünk, hanem az Élet Ura küld és rendel minket oda, ahol gyümölcsöt kell teremnünk.
A pályatársak, a kollégák, a gyógyultak, és a gyógyulás reményének foglyai mind tudják, mi ez a gyümölcs, ami Szatmári András életén és halálán túl is megmarad.
Gyászoló család! Az imént azt mondottam: aminek értelme van, ahhoz halálos mélységekbe kell aláereszkedni. Most a halál árnyékában völgyében járunk - és azt kell éreznünk: vereséget szenvedtünk, hiszen minden halállal vereséget szenvedünk - azéval is, akit meg akartunk menteni, azéval is, akit nagyon szerettünk, és a magunkéval is. De a létünk legmélyebb értelme mégis ott tárul fel, ahol az egyetlen egy halál, a Krisztus halála mindazáltal győzelem volt - mert szabad és önkéntes áldozat volt érettünk.
Krisztus nemcsak a halálról beszélt tanítványainak, hanem feltámadásáról is. Gyógyítani, felemelni, építeni, morális alapra állni, a haszonszerű helyett az értelmes-t választani, a múlandó időt végig-élni, továbbá a rossz rettentő tényei között és a halál dacára marandandó gyümölcsöt teremni, mindezt csak a feltámadás erőiből lehet -mert  onnan sarjad, abban gyökerezik az, aminek értelme van. Akiket Krisztus kiválasztott és gyümölcsöt teremni elrendelt és elküldött - azok halálukban is ennek az eljövendőnek a reménységét hordozzák. Ez az ő igazi örökségük.
Cselekedd azt, ami értelmes, és ne azt, ami előnyös! Keresd a vigasztalást, és ne a feledést! Engedd, hogy átjárjon a feltámadás ereje, és űzd el a csüggedést!
A halandó élet, mint a gabonamag, elvettetik romlandóságban, de feltámasztatik romolhatatlanságban; elvettetik gyalázatban, de feltámasztatik dicsőségben. Másnak nincs értelme -, de a Krisztus halálában és feltámadásában, bűnön és halálon aratott győzelmében  benne rejlik minden okunk, hogy éljünk és gyümölcsöt teremjünk.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Egy prófétanő! Egy nő! Egy női próféta! Talán nem kellene külön így említeni, így kihangsúlyozni, hiszen a magyar nyelv – talán, hála Istennek – nem ismeri azokat a nemeket, amelyekkel manapság a világ boldogtalanabb tájain küszködnek. Mégis, így kell kezdeni, mert ha nem hatná át korunkat valami különös, furcsa szemlélet. Ha ugyanis a régi időkből egy nőről vagy ha egy asszonyról hallunk, aki, úgymond a férfiakra tartozó dolgot is csinál, mindjárt csodálkozunk. Vagy éppen egy-egy ilyen alakban a modernitás előfutárát látjuk és ünnepeljük. Nemrégiben olvastam Huldáról, a prófétanőről egy nagy tanulmányt, amelyben a szerző úgy ünnepli őt, mint a 21. század feminizmusának az előfutárát. Végre egy nő, egy női próféta, végre egy asszony, végre, aki prófétál! Fantasztikus, milyen páratlan és ritka! - így a szerző. Valljuk be, átfertőzött bennünket is a mi időnknek ez a különös felfogása. Egy nő, aki gazdálkodik, – és eszünkbe se jut Lórántffy Zsuzsanna. Vagy éppen Lórántffy Zsuzsánna kapcsán mondjuk: tessék, hát micsoda előfutára ő a mai kornak. Aztán egy nő, aki verset ír, egy másik, aki megvédi a várat az ellenségtől, egy nő, aki filozofál! És egy nő, aki prófétál!?  Hát mire véljük ezt? Holott, Jóél próféta így jövendöl (ezt idézi Péter apostol pünkösdkor): «azután kitöltöm majd lelkemet, minden emberre, fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak, még a szolgákra is, szolgálólányokra is kitöltöm lelkemet abban az időben – így szól az Úr (Jóel 2,27). A prófétálás tehát, jól látjuk ezt Jóel próféta szavai nyomán is, olyan Isten-közelséget feltételez, ha szabadna ezt mondani, olyan Isten-érzést, Isten-tudást, ami semmiképpen nem kiváltság, legkevésbé a férfi-női világmegosztás tekintetében, hanem ajándék; márpedig, ha Isten ajándékoz, akkor az ajándékot jótetszése szerint adja annak, akinek akarja és annyit, amennyit akar (1Korinthus 12,11). Prófétanők, mint tudjuk, voltak régen is! Ne engedjünk a 21. századi kiabálásnak, bizony, szérül-szerte találkozunk velük a Biblia lapjain. Csak néhányat hadd soroljak közülük, ahogy a zsidó hagyomány is tartja. Sára, Ábrahám felesége, aztán Miriám, Áron nővére, akit prófétanőnek is nevez Mózes könyve; aztán Deborah, a prófétanő, aki bírává lett és szabadítóvá Izraelben (hagyjuk meg, éppen akkor, amikor nem volt erre alkalmas férfi); aztán Anna, a próféta Sámuel édesanyja; és Eszter, a szabadító; és Hulda itt, Jósiás király idejében. És az Újszövetségben is így írja Lukács evangélista, hogy ott a templomban tartózkodott egy másik Anna, aki prófétanő volt (Lukács ev. 2), és folytathatnánk a sort. Hogy mennyire berögződött és egyetemes volt ez Isten népe tudatában, a régi nép tudatában vagy akár az újszövetség kezdeti idejében, arra pedig egy tükör-referaturát is lehet hozni. A Jelenések könyve is beszél egy prófétanőről, egy hamis prófétanőről. Mert, ha Ézsaiás, Jeremiás, Ámos, Zakariás korában voltak hamis próféták – mondjuk: hamis férfipróféták –, akkor voltak hamis prófétanők is. A Jelenések könyve egy helyen feddi a Thiatirabeli gyülekezetet, hogy hallgatott egy prófétanőre – tudniillik egy hamis prófétanőre –, Jézábelre (Jelenések 2,20). Tehát a régi időkben semmi gond nem volt azzal, hogy Isten prófétai ajándékot adott nőknek, asszonyoknak, akik ugyanúgy, ahogyan korábban számos próféta kapcsán már láttuk, és majd még látni is fogjuk, egyszer csak felbukkannak, elénk kerülnek, elvégzik a szolgálatukat, és többet nem hallunk róluk.
A Királyok könyvéből olvastam a történetet. Tehát nem, úgymond, a Próféták könyvéből, hanem a Királyok könyvéből. A királyokról szól a történet, országokról, hatalmakról, népek sorsáról, évtizedekről, évszázadokról, és ennek során egy-egy próféta – legyen az férfi, legyen az nő, legyen az fiatalka, legyen az idős, legyen az papi rendből való, legyen az kecske pásztor – hirtelen elénk lép, van, akinek csak a nevét tudjuk, semmi mást, átadja az üzenetet és aztán eltűnik a szemünk elől. Mintha valamiféle búvópatak lenne Isten népe életében az, hogy újra és újra felhangzik az isteni szó. S hogy ennek a történetnek és Hulda prófétaasszonynak a szerepét még jobban megértsük, a hasonlatot (búvópatak) most másra is alkalmazni kell.
Jósiás király korában vagyunk, aki apja után gyerekként, nyolc évesen került trónra, s nyilván egy ideig felnőttek intézték helyette a korona ügyeit, s kellett is, mert rendkívül nehéz politikai-társadalmi viszonyok között kezdte uralkodását. Az északi országrész már rég elesett, és maga Júda is, bár fennmaradt  az ország a templommal, mégis Asszíria vazallusa lett. A vazallus-lét pedig olyan, hogy a birodalom elhozza a maga eszméit, elhozza a maga kultúráját, vallását, egész civilizációját. Ne gondoljuk, hogy ez nem így volna ma. Amikor a szovjet birodalomhoz tartoztunk, kötelező volt orosz nyelvet tanulni, orosz melódiák zengtek a fülünkbe, és a pop-kultúrát is elárasztotta a szovjet pop-kultúra. Most egy másik birodalom pop-kultúrája áraszt el bennünket; nem is tudom, ha fellapozzuk a Tv-újságot, látjuk, hogy a 15 TV-csatornán lejátszott 50 filmből 45-öt biztos, hogy Hollywoodban készítettek. Régen is így volt; jött a pop-kultúrával a bálványimádás, a csillagjóslás, és minden egyéb. És átfertőződött Jeruzsálem. De az is megtörtént, ezt pedig Jósiás király nagyapjáról, Manasséról és apjáról Ámon királyról olvassuk, hogy afféle fél-zsarnokságot vezettek be. A birodalomnak adót kellett fizetni, a kis ország döntéseit egyeztetni kellett a birodalom központjában, és aki helyben fenntartotta a rendet, az cserébe legalább egy félzsarnokságot bevezethetett. Ámon király idejéről azt írja Jeremiás próféta, mintegy megszemélyesítve az egész országot: ruhád szegélyén is ártatlan emberek vére van! (Jer 2,34), a várost pedig ártatlan vérrel árasztották el (Jer 19,4). Zsarnokság, vérontás, erőszak, szerzés, rablás, hazug törvények – sorolja a véghetetlenségig a próféta az ítéletes állapotokat.
Jósiás király azonban, amikor nagykorúságra jutott, szinte nem is tudjuk, milyen okból (búvópatak!) egyszerre csak reformokba kezdett: meg kell újítani Isten népét! Helyre kell állítani a régi szövetséget. De mivel minden eltűnt, megkopott, – évtizedekig tartó elesettségről van szó, melynek során több király is letért a szövetség útjáról –, hát mit lehet tenni? Azt, amit mi is próbálunk mostanában: renováljuk a templomot. A templom (és benne a papi szolgálat) még megmaradt – úgy ahogy. Igaz, hogy már a templomba is bevittek mindenféle bálványt; igaz, a jeruzsálemi templom előtere már afféle asztrológiai jósló-központtá lett, igaz, iszonyatos dolgok történtek a városban, de a templom mégiscsak állt, a salamoni templom még megvolt, ha  megromlott állapotban is. Elrendeli hát Jósiás király, hogy adományként a perselyekbe gyűjtöttek, adják oda a munkavezetőnek, a munkavezető a dolgozóknak, és újítsák föl a templomot. Renoválás. Sokat hallom manapság: jaj, a papok falakkal meg tornyokkal, templomsisakokkal, meg a nem tudom mivel foglakoznak éjjel-nappal. Elnevezte ezt valaki állvány-imádásnak. A papok állványimádók lettek, mondogatják, egyre csak építkeznek! De hát, kedves testvérek, a nagy romlás után ezt kell tenni. És ilyen volt Jósiás királynak is a kora –, ahhoz látott, ami a szeme előtt volt.
Aztán a templom felújítása során találtak egy tekercset. Be volt falazva. Nem tudják, mikor és ki falazta be. A főpap elviszi a tekercseket a király kancellárjához, Sáfánhoz, ő beleolvas, aztán beviszi a királyhoz, felolvasnak neki belőle. S jön a nagy megrendülés. Minden valószínűség szerint Mózestől a törvénykönyvet találták meg és olvasták fel, ebben pedig Isten szankciókat is - áldások ígéreteit és átkok ígéreteit – kapcsol a törvényhez. Jósiás megrendült, sőt megzavarodott, nem érti az egészet. Hogy-hogy eddig nem volt előttük ez a tekercs? Hogy-hogy feledésbe merült az, ami Józsué óta elvileg szokásban volt, hogy hét évenként úgynevezett anfiktiónát tartottak, mikor a törzsek vezetői összegyülekeztek, megerősítették szövetségét, mégpedig úgy, hogy felolvasták Isten szövetségi rendjét? Ezt maga a törvény rendelte el (5Móz 31).  Hogy-hogy nem történt meg, az, ami benne van a törvénykönyvben? Mintha valami varázsütésre eltűnne minden Biblia,  – minden Biblia, otthon ról, az éjjeliszekrényről vagy az íróasztalról vagy a táskából vagy a polcról, meg a könyvtárakból, és innen, az Úr asztaláról, meg a lelkészi hivatalból! És nincs! Mit mond Isten? - mi a szövetség? - mi az Isten rendje? – nincs válasz, nincs Biblia! Amikor aztán Jósiás beletekint a törvénykönyvbe, megrendül, mert érti és érzi, hogy a törvény nem ismerete nem ment föl a törvény megtartásának hatálya alól. Ha valami furcsa közlekedési tábla van az útra téve és én oda behajtok, és megállít a rendőr, hiába mondom én neki: jaj, én nem tudtam, hogy az a furcsa tábla azt jelenti, hogy oda nem szabad bemenni, a rendőr úgyis azt mondja: az a maga baja! Megrendül a király és elküldet a prófétához, hogy igazán mélyen megértse: hogy mit akar az Úr? Mit akar az Úr a könyvben? És mit akar az Úr azzal, hogy megtalálták a könyvet? Nagy a dráma ez. Mert az is valami, hogy előkerült egy régi dolog, talán lehet ünnepelni is. Íme, itt van a régiek tekercse. De mit akar Isten ebben a megtalált könyvben, és mit akar azzal, hogy megtalálták a könyvet?
Azt már említettem, hogy a próféták javarészt törvénymagyarázók voltak. Hulda prófétaasszony Jeruzsálem új városrészében lakott – olvastam a történetből. Itt egy nehezen értelmezhető héber szó van. A középkorig a zsidó Biblia-magyarázók, köztük az egyik leghíresebb, Rasi, ezt úgy magyarázták, hogy Hulda prófétaasszony az iskolában lakott, – mert talán így is lehet fordítani. Nehézkes ennek a szónak a jelentése, és némelyek magyarázták, még az angolok bibliafordítása, King James Version is így fordítja: college. Hulda, tehát egy iskolában lakott, talán próféta-iskolában, vagy a törvénymagyarázó iskolában. Lám, mintha a búvópatak újra felbukkanna, lám, mégis ott, Jeruzsálemben, Manassé és Ámon király évtizekedig tartó véres uralkodása ellenére, annak ellenére is, hogy (a hagyomány szerint) nyolcvan évvel korábban Ézsaiás prófétát kettéfűrészelték, annak ellenére is, hogy Náhum prófétát és Zofóniás prófétát szájon verték, lám, mégis csak volt egy iskola, egy gyűjtőhely. De ez nem biztos fordítás. Inkább Zofóniás próféta adja a megoldást, aki ugyanezzel a szóval írja le az újvárost (Zofoniás 1,10). Tehát nem a régi városban, nem a palota körül, hanem az új városban, a második utcában lakott Hulda.
De inkább azt a kérdést tegyük fel, hogy nem volt ott férfi? – mármint férfipróféta? Ha már így kezdtem az igehirdetést, hogy: egy nő, egy nőpróféta! – ha már mi, modernek meghökkenünk, micsoda, az ószövetségben voltak nők, akik ilyen ajándékot kaptak? Akkor mégse olyan macsó könyv a Biblia?! És Lukács evangélista is azt mondja, hogy volt egy Anna prófétanő a templomban, amikor Jézus bemutatták szülei? És Filep diakónus lányai is prófétáltak Pál apostolnak  a sorsáról (ApCsel 21)? Akkor mégse voltak annyira elnyomva a nők?! Így csodálkozgatunk a mi 21. századi, átgyúrt agyunkkal. De mégis tegyük fel kérdést. Nem volt ott férfipróféta? Említettem a kortársakat. Mindjárt Jeremiást. Ő Jósiás király egész idejét végigkísérte szolgálatával, és nagy támogatója  volt a királynak a nagy reformokban, a templom megtisztításában, a jó rend helyreállításában. Mondhatni, bizalmi ember. Hát miért nem Jeremiáshoz küldetett a király? És olvashatjuk Náhum próféta és Zofóniás próféta könyveit, ők ugyanebben a korban működtek. Miért nem hozzájuk küldet? Vagy ott, a próféta-iskolában, hát nem volt egy férfi? Egy, csak egy leány van talpon a vidéken?  - bocsánat, hogy átköltöm némileg Arany Jánost.
Mielőtt erre felelnék, nem is a magam okosságából, nézzük meg azt a kifejezést, amivel a király elküldi ezt az öt embert, a főpapot, a kancellárt, a tanácsnokot és még bizalmas főemberét. Öt férfi megy Huldához, a prófétaasszonyhoz – jaj, milyen megaláztatás ez, úgy-e, öt férfi kérdez egy nőt?! De nem ez a dolog lényege, hanem hogy egy terminus technicust használnak: azt mondja a király, menjetek el, kérdezzétek meg az Úr szavát. És talán emlékeztek, testvérek,  még januárban, amikor prófétákról kezdtem az igehirdetés-sorozatot, az első történet éppen az volt, hogy Aháb király a csatába akart menni, fölvonultatta a seregét, szövetséget kötött Jóafáttal, a déli országrész királyával, együtt készültek visszafoglalni Damaszkusztól azt, amit elvettek tőlük...egyszóval, kész a terv. De azért, mondják, kérdezzük meg az Urat! És dalolja-táncolja a négyszáz udvari próféta a kedvező jóslatot, csak az ismeretlen Mikeás próféta mondja az Úr szavát! (Krónikák 2,18) Ez egy terminus technicus: megkérdezni az Úr szavát. De úgy is fordíthatom, hogy keresni az Úr szavát!
És akkor a sok kis búvópatak egyszerre, most itt, Hulda személyében a felszínre tör. Keresni az Úr szavát, kérdezni az Úr szavát. Hát mi hol keressük az Úr szavát? Isten igéjében, a Bibliában, a Szentírásban! Nos, ha átlapozzuk a Bibliát, ezt a kifejezést, hogy a törvény könyve (vagy a törvény beszédei), utoljára Józsué korában halljuk. Évszázadok teltek el úgy, hogy nyilván, leginkább szóban, és valahol a templomban elzárva őrizték Isten törvényét. Azt mondják némely tudósok, hogy Hulda prófétaasszonyra éppen ekkor várt forradalmi szerep,  ebben a korban, itt, a templom megújítása idején.  Megtalálták a könyvet! Egy tekercs valahova el volt falazva,  és most évszázados vagy évtizedes csend után előkerült. Mit akar Isten azzal, hogy előkerül a könyv, hogy ez a könyv kerül elő, mi van abban a könyvben? Némelyek azt mondják, hogy a prófétai beszédek, a bibliai történetek, a törvényeknek, a bölcsességeknek a végleges írásba foglalása, rögzítése és írásban való megőrzése ekkor kezdődött! Hogy van Biblia egyáltalán, ahhoz Huldának valamiféle köze van!
Kérdezzétek meg az Úr beszédét, keressétek az Úr beszédét, kutassátok az Úr akaratát, az Úr szavát, az Úr tanácsát –, mi akar ez lenni?
Mintha átfogó képet kapnánk abból, amiről már valamit hallottunk a Zsoltárokban, különösen a 119. zsoltárban, amiről bőven olvasunk a bölcsességekben, ahogy összefoglalólag Salamon oly nagyon sokat szólt róla, és a próféták könyveiben: keressétek az Urat! Keressétek az Urat – mondja egy kortárs próféta – mindannyian a föld alázatosai, akik az Ő ítélete szerint cselekedtek (Zofóniás 2,1). Keressétek az igazságot, keressétek az alázatosságot, talán megoltalmaztattok az Úr haragjának napján. Vagy korábban, Ézsaiás próféta mondja ezt, mikor a csodálatos vigasztalásait írja: keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok őt segítségül, amíg közel van. (Ézsaiás 55,6) És még korábban, Ámós próféta azt mondja: keressétek az Urat és élni fogtok! (Ámós 5,6) és az Isten gyermekeinek, a hívőknek az egész életgyakorlata nem is más, mint az Isten akaratának a keresése. Két okból. Az egyik ok az, amit a 119. zsoltárban olvasunk, hogy ha az ember megkóstolja az Isten szavát, mivel édes és jó az, hát rákap! Egyszer valaki azt mondta, hogy a Szentlélekkel való érintettség egyik jele az, hogy az ember már nem tud  és nem is akar többé az Isten szavától megszabadulni, újra meg újra bele akar tekinteni, újra meg újra hallani akarja, újra meg újra olvasni és érteni akarja. A másik oka ennek az Isten keresésnek az a félelmetes fenyegetés, amiről Zofóniás próféta is beszél, ami ott bontakozik ki Jósiás király idejében, amikor újra felmagasodik Egyiptom, és Asszíria készül, vagyis újra konfliktuszónába kerül Isten népe. Hogy lehetne ebből kiszabadulni? –  keressétek az Urat és élni fogtok!
És akkor a végső kérdés: hát miért nem Jeremiás? Van, aki úgy magyarázza, hogy azért mentek Huldához, mert Jeremiás próféta éppen akkor nem tartózkodott Jeruzsálemben, de én azt gondolom. Az egyik középkori rabbinikus magyarázat sokkal szellemesebben azt mondja: a válaszhoz tessék elolvasni Jeremiás próféta könyvét! Csupa jaj, csupa baj, csupa csapás, csupa könny! Jeremiás a síró próféta. Nos, ha Jósiás Jeremiás prófétához küldi az embereit, micsoda jajongás lett volna abból! Lám, tessék, megmondtam, le van írva, itt van a törvény tekercseiben,  – jön az átok, jön a baj, jönnek a csapások! De miután Hulda nő volt, asszony, a nők jobban értenek a bátorító vigaszhoz. Ez nem 21. századi magyarázat, itt még nincsen Karl Gustav Jung féle férfi princípium és női princípium, itt még nincsen modern módon elosztva, hogy a férfi a kocka, az asszony a gömb, stb. stb., Persze, mindezt már a régiek is tudták jól, de még jobban azt tudták, hogy egy asszony sokkal jobban tudja elmondani a vigasztaló buzdítást. Mit? Íme az isteni szó Hulda szájából: «Mivel megrendültél, és megaláztad magad az Úr előtt, amikor meghallottad, hogy mit jelentettem ki erről a helyről és lakóiról, hogy milyen pusztulás és átok vár rájuk, megszaggattad a ruhádat és sírtál előttem, azért én is meghallgatlak!» Ez vigasztalás, és ígéretet, és ítélet, és Isten akaratának feltárulása - ez az Isten szava. Isten egy nő szájába, egy asszonypróféta szájába adja most az üzenetet azok számára, akik elmentek hozzá.
Még annyit hadd toldjak hozzá ehhez a magyarázathoz, hogy csak egy asszony tud csak olyan szuverén lenni, mint Hulda. Figyeljük meg a történetet. Elmegy hozzá öt férfi, fényes sereglet, a király küldte őket. Hulda pedig így kezdi válaszát: azt mondja az Úr, Izrael Istene, mondjátok meg annak a férfiúnak, aki titeket küldött. Nem így kezdi hogy mondjátok meg a királynak. Igen, később már így szól: mondjátok meg a királynak, stb. stb. De legelőször: mondjátok meg annak a férfiúnak. Ez olyan szuverenitást fejez ki, ami szinte felfoghatatlan a számunkra. Vagyis nemcsak a régi magyarázók szava fontos itt, hogy itt van egy asszony, aki jól érti a férfilélek zavarát, jobban érti, min t maguk a férfiak, és jobban át tudja adni az isteni szót, hanem az is fontos, hogy minden mozdulatában szuverén is. Huldának nem kell udvariaskodnia, Huldának nem kell kegyes és alázatos futamokat tennie, hogy mondjátok meg a király úrnak, őfelségének... – mondjátok meg annak a férfinak...! Női érzék és tapintat, és ugyanakkor szabadság - ez a tónus. És ami Hulda szavában benne foglaltatik, az teljesen rímel azzal, amit Jóel prófétánál olvastunk: megmenekül mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét! Megtartatik mindenki, aki keresi az Urat - mondja Ámós. Választ kap mindenki, aki az Úr szavát kérdezi és kutatja - mondja Hulda. Testvérek, a régi időkből, nehéz korból, súlyos viszonyok közül egy fiatal király áll elénk, aki újítaná a szövetséget, aztán találkozik a szövetség igéivel, és tudni akarja, mit akar ezáltal az Úr? És egy nő áll előttünk, egy prófétanő, aki hűségesen, úgy, mint a többi próféta, Isten szavát tolmácsolja. Azt az igét, amelyet Isten kegyelméből mi a kezünkben tartunk, Isten igéjét, amelyben Jézus Krisztus beteljesítő történetét és valóságát olvashatjuk, Isten igéjét, amelyben ezt halljuk: próféták által - és próféta nők által is – szólt régen az atyáknak az Isten, és most, ez utóbbi időben szólt nekünk az Ő fia, Jézus Krisztus által. Eként: Mivel megaláztad magad az Úr előtt és sírtál előttem, azért én is meghallgatlak! Legyen Neki dicsőség most és minden időben.
Ámen