Bogárdi Szabó István Dr.

Mindenek előtt szeretném megköszönni az ausztráliai magyar reformátusoknak, közelebbről ennek a gyülekezetnek a szíves meghívást. A Kárpát-medencei magyar reformátusok testvéri köszöntését is hozom. Az elmúlt héten emlékeztünk meg 1956 dicsőséges forradalmáról, ezen a vasárnapon pedig a reformáció kezdetére tekintünk vissza. Az egyház életében elhanyatlásokrossz döntések jöttek évszázadokon keresztül, eltorzult az egyház eredeti szép formája. S ha kell, újra szükségünk lesz reformációra. Mondhatom, mindig szükség van reformációra, ne álltassuk magunkat azzal, hogy kinőtt az angyal-szárnyunk. Igen, szükségünk van arra, hogy Isten újra meg újra kiigazítsa az életünket
Ehhez olvastam most fel egy rövid részletet az Efézusi levélből, amely nemcsak megvilágítja a keresztyénség titkát, de oda is segít bennünket ehhez a nagy titokhoz, az isteni kegyelemhez. Talán vissza kellene mennünk kétezer évvel, hogy jól értsük. De elég, ha kinyitjuk az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet, ott elolvashatjuk hogyan Pál apostol Efézusban gyülekezetet. Aztán az apostol eljutott Rómába, ahol végén elítélték és a Néró-féle üldözések idején mártírhalált szenvedett. Ezt a levelét Rómából írta Efézusba. Egy börtönben ülő ember ír levelet a szabadoknak. Vajon ma hogyan szólna egy ilyen levél? Mondjuk, 40 évvel ezelőtt, a szovjet birodalom egyik szegletéből, Kádár János Magyarországáról, az én falumból milyen levelet írtam volna ide, Ausztráliába a szabad világba? Nyilván valahogy jeleztem volna, hogy rab vagyok, elnyomnak bennünket, és egy csomó dolgot ránk kényszerítenek, és éppen azzal jeleztem volna, hogy ezekről egy szót sem írtam volna a cenzúra miatt. És vajon írtam volna, hogy ausztráliai testvérek, segítsetek nekünk, mozgósítsatok a világot, mert mi nagy bajban vagyunk? De hát az is hozzátartozott a rabsághoz, hogy ilyen levelek az ide érkeztek meg. Olvassuk így most az Efézusi levelet! Egy ember rabságban van, és levelet ír azoknak, akik szabadok, messze Kis-Ázsiában, Efézusban. Beszél róla, hogy fogságban írja ezt a levelet. Az Úr foglya vagyok, mondja (3,1). És segytséget is kér, a levél végén az írja: imádkozzatok érettem -egész pontosan: érettem is (6,19). És itt jön a keresztyénség titka! Az apostol mégsema maga baja miatt, hanem azért írja ezt a levelet, mert hírt vett arról, hogy Efézusban gondok vannak. Az efézusi keresztyének veszekednek, megosztottak, susárolnak, egymás rossz hírét költik. Négyen csináltak öt pártot. (Ez már nem is Efézus, ezek szinte már a magyarok. Mi folyton bántjuk egymást, sosem jó a másik.) Ezért az apostol kényszerítve érzi magát, hogy írjon nekik. Még egyszer mondom, nem panaszkodni akar, hanem segíteni szeretett közösségén. Ilyen az igazi keresztyén jellem. Nem az én bajom számít. Hiszen nem az az élet nagy nyomorúsága hogy rabságban élek, hanem, ha nem vagyunk otthon Istennél. Az a baj, ha nem közeledünk Istenhez, hanem távolodunk tőle. Az Istennel való kapcsolatunk nem olyan, mint a jó barátság. Nekem vannak igen jó barátaim. S velük nem kell találkoznom akár tíz évig sem, éppen ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Istennel nem így van. Vagy közeledünk Hozzá, vagy távolodunk Tőle. Ha közeledsz az éltető forráshoz, életet kapsz, ahogy az első zsoltár mondja: zöldell és gyümölcsöt hoz az élted. Ha távolodsz Istentől, a forrástól távolodsz. Apósomék kertjében rossz a talaj. Már mindenféle fát próbált ültetni, de nem maradtak meg; ahogy arrafelé mondják: a föld nem bírja megtartani a fát. Egyszer aztán ültetett egy fát a kert végébe, eltelt két-három év, és csak nőtt-nőtt az a fa. Csodáltuk. Mondta egy hozzáértő: eret fogott a fa. Ez azt jelenti, hogy a gyökere talált a mélyben egy kis eret, s abból van élete. Vagy közeledsz az Istenhez, vagy távolodsz tőle. Nos, azt látja az apostol, hogy az efézusiak távolodnak. A szentek közösségéből haragvó emberek közössége lett. Már nem azért gyülekeznek össze, hogy Istent dicsőítsék és szeretetében megerősödjenek, hanem hogy haragudjanak egymásra. Mi tartja össze a gyülekezetet? Az egymás szeretete, vagy a zavaros emberi viszonyok? Emlékezteti hát az efézusiakat, hogy kik voltak ők, mielőtt Jézus Krisztust megismerték volna. Mert micsoda az ember, ha az Isten kegyelmi körén kívül van? Milyen a mi életünk Jézus Krisztus dicsőséges kegyelme, Isten megbékítő szeretete, és az új élet ajándéka nélkül? Ha az igazság tükrébe belenézünk, meglátjuk, kik vagyunk. De ez a tükör a kegyelem tükre is, az áldás tükre is. Ezt három szép képpel erősíti meg.
Legelőször, azt mondja, hogy nem vagytok már jövevények és zsellérek. Mind a két szó erős és meghatározó. A jövevény szót újabban úgy szokták fordítani, hogy: idegen. Aki valahonnan jött. Nem tudjuk, honnan, messziről. Nem ismerjük az a világot, ahonnan érkezett. Vannak országok, ahova, ha idegen érkezik, először karanténba zárják, nem hozott-e betegséget? És igazat mond-e önmagáról, hogy honnan jött? A másik szót – zsellér – úgy is lehet fordítani: alkalmi munkás, cseléd A zsellér nem lakhat bent a házban. Gyermekkoromban Magyarországon volt még gyermek-munka, mi is 10-12 évesen nyaranta mezőgazdaságba jártunk dolgozni. A tanyán a tsz elnök nagy házban lakott, nekünk pedig a nyári konyhában leraktak néhány matracot, de volt úgy, hogy az istállóban kellett aludni; ez a zsellér-sors. A zsellér nem mehet be a házba. Dunántúlon még a két világháború között is építettek olyan házakat, amelyeknek van egy kis kiszögellése, az úgynevezett kódis állás (koldus-állás). Ha koldus érkezett, addig beengedték, a házba már nem mehetett be, ott adtak neki egy darab kenyeret, kis levest, aztán útjára küldték. Azt mondja az apostol, ha Krisztus elfogadtátok, akkor Istennél már nem vagytok arra kárhoztatva, hogy a kódis-állásba álljatok. Nem vagytok többet zsellérek, nem vagytok többet idegenek. Sőt, Isten a gyermekeivé fogadott, nevet adott nektek, a családja részévé tett benneteket, felmagasztalt titeket. Ezért mondja így, szépen: polgártársai vagytok a szenteknek. Polgárjoggal rendelkezni az nagy dolog. Aki idetelepedett Ausztráliába, tudja, mi az, állampolgárságot kapni. Az már nem ugyanaz, mint jövevénynek lenni. Az már nem ugyanaz, mint karaténban várni, hogy bejussak. Polgárjogom van, szabad ember vagyok, és a szentek polgártársa. Isten egyenlővé tett bennünket a szentekkel. Szent életet kell élnünk. Így címezi az apostol a korinthusi gyülekezetnek szól levelét is: Jézus Krisztusban elhívott szentjeinek. Péter pedig azt írja le az Úr akaratát az övéinek: legyetek szentek én előttem, mondja az Úr, mert én szent vagyok.
Másodszor, azt mondja az apostol az efézusiaknak: házanépe vagytok az Istennek. Többek is, mint polgártársak: családtagok vagytok. Odaülhetünk Isten asztalához is. Ezt ábrázolja ki nekünk az úrasztala, a kenyér és a kehely. Ez a szent asztal itt jelzi, hogy Isten asztalához vagyunk hivatalosak. Isten családja vagyunk. Amikor egy-egy családba látogatok, s meghívnak ebédre, mindig érdekes jelenet a számomra, hogy hova ültetnek. A gyerekeknek törzshelye van, s mindegyik ragaszkodik is a helyéhez, a szülőknek is megvan a helye. Hát hol lesz nekem a helyem? Beültetnek a gyerekek közé? Vagy beültetnek a családfő helyére? Vagy a sarkon jut hely? Netán rám bízzák, hogy én válasszam ki a helyemet? Milyen bonyodalom tud ez lenni olykor. De lám, mi azt a boldog hírt kaptuk, hogy Isten asztalánál helyed van. És ha keresnéd ezt a helyet, más bibliai levelek nyomán a feleletet is megtalálod. Ott a helyed, a mellett, aki mellé nem ülnél szívesen. Luther Márton mondta, hogy amikor üdvösségbe jut, és beléphet a menny kapuján, három dolgon fog csodálkozni. Az első, hogy nincsenek ott, akikről meg volt győződve, hogy ott lesznek. Másodszor roppant csodálkozni fog azon, hogy ott vannak, akikről meg volt győződve, hogy nem lesznek ott. És leginkább azon fog csodálkozni, hogy ő ott van. Hol az én helyem? A testvéred mellett? Vagy az édesanyád mellett? A gyermeked vagya barátod mellett? Talán. De leginkánn a gyülekezeti tagtársad mellett, aki mellé nem ülnél oda, akivel szóba nem állnál, akivel nem bírsz kibékülni húsz éve. Akit haragosoddá tettél mindhalálig. Akinek azt mondod a szívedben: mikor halsz már meg? Mellette van a helyed. Ez volt az efézusiak nagy drámája. Ezért kellett messziről, a börtönből levelet írni, szinte könyörögvén: drága efézusiak, ti senkik voltatok, idegenek voltatok, jött-mentek voltatok, zsellérek voltatok, földönfutók voltatok, de Isten befogadott benneteket az ő házába, és odaültetett benneteket asztalához! S t abból a hajlékból, az Isten házából nem fogtok putrit csinálni! A mennyek országából pedig nem fogtok meghasadt, civakodó Magyarországot csinálni. Éppen fordítva! Isten akar titeket átformálni.
S legvégül, harmadjára, egy szép képet mond az apostol: ti vagyok azok, akiket Isten a próféták alapkövén fölépített, a szegeletkő pedig maga Jézus Krisztus, akiben az egész épület szép rendben rakattatván nevekedik szent templommá az Úrban. Akik megnézik itt a templomajtó fölött az ívet, láthatják az ívben a legfelső a szegeletkő. Szegeletkő nélkül nem lehet ívet kirakni. Szegeletkő nélkül minden beszakad. Ez a zárókő, ez fog össze mindent. Az életünket sokféleképpen lehet rakni, formázni, de szegeletkő nélkül összeomlik az anyaszentegyház. Jézus Krisztus nélkül nincsen anyaszentegyház. Lehetnek csodálatos programjaink, és egy református közösségnek világot befolyásoló ereje, de a szegeletkő nélkül, Jézus Krisztus nélkül porba hullik, amit apróra felrakunk, semmit nem ér az egész. Azt mondja az apostol: nézzétek, Isten kézbe vesz benneteket, és ő tudja, hova kell leraknia, és ki mellé kell odaraknia. Aki látott régi kőépületet, csodálkozhatott, hogy egyik kő sem egyforma benne. Hogy rakták ezt fel? Én láttam, hogyan csinálják ezt a pallérok. Felvesznek egy követ, forgatják, nézik, és esetleg félreteszik. Elővesznek egy másikat, nézik, talán még egy le is törnek belőle, aztán falra rakjákt. Így van megépítve az anyaszentegyház. Az egyik ideges jellem, Isten odarak mellé egy nyugodtat. Az egyik nagy, szent öleléssel, és nagy felelőtlenséggel, mindent magához ölel, a másik megfontolt. S ha Krisztus a zárókő, ez egy csodálatos felépítmény. Egyébként csak kőhalom. Isten nagy terve velünk az, hogy részévé tegyen ennek a csodálatos alkotásnak, amit egyháznak nevezünk. S ha az anyaszentegyházon romlás támad, ki kell igazítani. Ha a lelkünkben baj támad, vissza kell találni az evangélium tisztaságához. Ha távolodnánk az élet forrásától, lám, Isten az Ő drága igéjével újra meghív, hogy közeledjünk Hozzá! Keressétek az Urat, amíg található, mondja a próféta. Zörgessetek és megnyittatik, kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, mondja a mi Urunk Jézus Krisztusunk. Csak szüntelenül közeledni Istenhez. A reformáció az a pillanat, amikor rájövünk arra, hogy zsákutcába jutottunk, megállunk és visszatolatunk, és elindulunk újra a helyes úton. Isten kegyelmének bőséges áradása áldjon meg benneteket gazdagon, hogy tudjátok egymást szeretni és Jézus Krisztus dicsősége felé emelni, keressétek szüntelen Istent, minden életnek, jónak és tökéletességnek forrását. Hordozzatok imádságban bennünket, otthoni magyarokat is, ahogyan mi is szüntelen imádságban emlékezünk rólatok. Az Ő megsegítő kegyelme legyen velünk most és minden időben!
Ámen

A kórus szép éneke az imént különös utazásra hívott. Felidézte a 16. századi baranyai reformációt, mely tágasabban a magyarság hitben való megújítását hordozta. Igen, itt, a török által dúlt, háborútól sújtott vidéken kezdődött a reformáció. Csodákat tett itt az Úr. A mindenéből kiforgatott nép megértette, hogy csak egy út van az életre. És ez az út nem a múltba, de nem is a jövőbe vezet; ez az út fölfelé vezet, ez az Örökkévalónak az útja. Az ige most arról a világosságról beszél, amelyről azt mondja János evangélista: akik befogadják, azoknak Isten hatalmat ad, hogy Isten gyermekeinek neveztessenek (János 1,12).
Ezért még a felolvasott textus magyarázata előtt, hadd szóljak néhány szó erről a világosságról, és önmagunkról. Száz éve sincs, hogy Dunamelléki Egyházkerületnek épült egy csodaszép iskolája Budapesten, a Lónyay utcában. Az iskola dísztermébe óriási faliképet festettek. Látjuk rajta Luthert, Zwinglit, Kálvint, látjuk a megnyitott Biblia lapjait, a nagy igéket, és az egész mozgalmas korszak számtalan alakját. De a kép felirata a legmegragadóbb: post tenebras lux. A sötétség után világosság ragyog. Egykor azt mondta egy nagy hitújító: csak gyújtsatok világosságot, és a sötétség magától megszűnik (Erasmus). De aki a sötétségben jár, elvész. S még inkább elvész az, aki birokra akar kelni a sötétséggel, amely eltakarja Isten világosságát. Gyújts hát világosságot, és a sötétség magától szűnik. Post tenebras lux! – hirdetjük az igazságot. Hálával emlékezünk tehát a félévezredes eseményekre. És azért vagyunk itt, hogy rajtunk is felragyogjon Isten világosságát. Azért vagyunk itt, hogy befogadjuk a világosságot. Aki pedig befogadja, vagyis aki fejet hajt az Isten igazsága előtt, annak Isten hatalmat ad, hogy gyermekének nevezzék. És akit Isten gyermekének neveznek, azt semmi nem szakítja el az Isten szerelmétől. Jézus Krisztus ennek a pecsétje, Ő a mi kezesünk.
1. Mit mond a Példabeszédek erről a világosságról? Tágasabban itt igazságról, istentelenségről, békéről, békétlenségről, áldásról, hiábavalóságról, engedelmességről, engedetlenségről, bölcsességről, bolondságról szól, és ezek közül emelkedik ki a megrendítő mondat: az igazak világossága vigassággal ragyog. De előtte tisztáznunk kell, hogy mitől igaz az igaz ember? Mi az igazak igazsága? Nyilván, nem juss. Jaj, hányszor megyünk mi perre, mert a jusst nem engedi el a magyar ember! Egyszer öt évig tartott egy örökségi per, két fiú pereskedett, minden pénzük ráment. A per tárgya egy 20 literes kanna volt. Akkoriban 200 forintért lehetett ilyen kannát kapni. De hát a juss! Ez lenne itt az igaz ember igazsága.? Ez a kijussolt, kiügyeskedett, kiharcolt, minden áron megszerzett igazság tenne minket igaz emberré?  Hiszen az életünk legfontosabb, mindent meghatározó ügyében, az üdvösség-ügyben nincsen jussunk! S egyszer, tudom, eljön mindenki életében az a megrendítő felismerés, amit a filozófus Kierkegaard így mondott: Istennel szemben soha nincs igazad! Ki vagy te, halandó ember, aki porból vétetett és porrá leszel, hogy perbe szállj a Mindenhatóval!? Olvassuk a Jób könyvét! Kérdezi az Úr a forgószélből Jóbtól, aki az Istent akarta perbe vonni a maga igazáért: meg tudod-e fordítani a Göncöl szekere rúdját? Meg tudod-e számolni pontosan, hány csepp esik egy a nyári záporban? És hova tér aludni a hó? És képes vagy-e egyetlen ökölcsapással szétütni a víziló fejét? Ha igen, akkor kérdezz, és majd én felelek. Ekkor Jób megrendülten szájára teszi a kezét. Istennel szemben soha nincs igazad. Értjük hát, amikor Példabeszédek Könyve azt mondja, hogy »az igazak világossága vigassággal ragyog«, akkor ez a szó, hogy igazak, azt jelenti: megajándékozott emberek. A reformáció életadó felismerése az volt, amit Pál apostol fejt ki a Római levélben: az igaz ember hitből él. Erről jövendölt a próféta, ez teljesedett be Jézus Krisztusban, ezt hirdették az apostolok: az igaz ember hitből él; vagyis az, hogy én igaz vagyok, az nem egy kiharcolt, kijussolt, kiküszködött valami, hanem az Isten ajándéka a számomra. Megtisztító ajándék ez, bűnök alól feloldozó ajándék, szabadító ajándék, jussom ellenére való igazság ez. Ne szállj perbe én velem, oh, én édes Istenem! - énekeljük régi szép énekünkben, mert nem nyernénk mi azon a peren semmit, csak halált, mert Ővele szemben soha nincs igazunk! De miután ránk bizonyította hamis voltunkat, és megmutatta, hogy menthetetleneknek vagyunk, Isten – teljesen igazságtalanul, érthetetlenül, felfoghatatlanul! – igazságot ajándékoz. Annak ellenére tekint igaznak, hogy elveszettek vagyunk. Erről az igazságról beszél a Példabeszédek Könyve. És ezért mondja János evangélista: aki ezt befogadja... S tudjátok, milyen nehéz mozdulat elfogadni valamit? 
Nem tudom, mikor ér véget a gyermekkorunkban az a természetes spontaneitás, ahogy ajándékot fogadunk el. És azt sem tudom, mikor kezdődik, hogy akik gyarapodni kezdenek senkinek nem adnak semmit csak úgy ingyért? Ingyért semmi nincs! - kiabálják. De azt tudom, hogy életünk egyik legnehezebb, sőt az ige szerint a legnehezebb mozdulata szabadon, feltételek nélkül elfogadni. Elfogadom Isten felkínált igazságát, befogadom Isten ragyogó világosságát, és az megváltoztat. Egy nagymama mesélte, hogy súlyos láz-beteg volt az unokája, hívták az orvost, aki megtett mindent, amit orvos tehet. Aztán azt mondta: akkor kezdődik majd el a gyógyulás, amikor a gyermek szomjas lesz és inni kér. Éjjel-nappal ott ültek a gyermek mellett, mondhatni virrasztottak mellette, várva a pillanatot. A nagymama kapta meg a csodálatos élményt, amikor vizet kért gyermek. S aztán hihetetlen gyorsasággal ment végbe a gyógyulás. Mikor megnyitod a szívedet, hogy Isten igazsággal oltsa szomját, nos, ekkor kezdődik az új élet, vagyis, amikor elfogadod ajándékot, amit Isten ad ingyen. Akkor kezdődik a gyógyulásod. Így volt ez itt, Baranyában, amikor az életével ide-oda batyuzgató magyar emberek így tanultak énekelni: mely igen jó az Úristent dicsérni! Majd így: aki nem jár hitlenek tanácsán..., és elért a szívükig ez is: Jövel, Szentlélek Úristen! Megnyílott a szájuk és a szívük, és Isten adhatott világosságot és igazságot. Ma sincs másként, az ősforma nem változik: menthetetlen vagy, ember, ha Isten nélkül vagy! És megfordítva: kicsoda kárhoztat bennünket? Ha Isten velünk, akkor kicsoda ellenünk!? Bizonnyal senki, mert Istentől, aki magához karol bennünket és gyermekévé fogad, senki nem szakíthat el.2. Másodszor azt mondja az ige, hogy ez a világosság fénylik, ég. Pontos a Károli fordítás, mert az ellentét-párban azt mondja: az istentelenek szövétneke elalszik. De én most önmagában emelem ki, hogy ez a világosság fénylik, eleven tűzzel ég, nem régi emlék, nem távoli lidérc-fény. Az igazi fénynek nincsen illusztrációja, de mégis, milyen szép az, ahogy kint ragyog a szeptemberi napfény. Óhajtanánk szinte lefényképezni, úgymond, megörökíteni. De hát a fényt nem lehet csak úgy emlékbe eltenni, mert folyton élő világosság az. Kőbányán laktam egy ideig, volt egy szomszédunk, akinek pincétől padlásig tele volt rakva a háza lim-lommal. Mindig azt mondta a gyűjteményére: jó lesz az még valamire! Így volnánk az Isten áldásaival? Levisszük a pincébe, felvisszük a padlásra, eltesszük a sufniba, – jó lesz az még valamire!? Ezzel csak azt mondjuk ki, hogy most nem jó semmire! Most nem jó, most nem kell, most nem tudom használni, most nincs rá szükségem. De ha nincs világosság, akkor sötétség van! Ha nincs igazág, akkor istentelenség van! Ha nincs bölcsesség, akkor bolondság van! Nincsenek átmenetek. Ezért mondja a Példabeszédek Könyve, hogy az igazak igazsága ég, lobog, lángol,  él. Vagyis amikor Isten Jézus Krisztusban igazságot ajándékoz nekünk, voltaképpen életet ajándékoz. Elevenséget, megelevenítést, megújítást ajándékoz, - mert nem régi dolog az élet, ami valahol el van zárva. Az élet itt van. Azt mondja Jézus a tanítványainak, hogy majd lesznek idők, amikor jönnek emberek, és azt mondják: itt az Isten országa, ott az Isten országa! Ne higgyetek nekik! - mondja a Megváltó! Isten országa bennetek van!3. Végül, arról szeretnék nyomatékkal szólni, amit így mond: vígassággal ég. Mintha azt, hogy az igazak világossága örömtűz. Mindannyian jól ismerjük a tíz szűz példázatát (Máté ev. 25), akiknek várniuk kell a vőlegényt, hogy mikor megérkezik, ők mécsesek fényében kísérjék be a lakodalmas házba. De közülük öt bolond volt, nem vittek magukkal elég olajat, és a várakozás megnyúlván, elfogyott az olajuk. Amikor aztán felharsant a kiáltás, hogy jön a vőlegény, jöjjetek elébe az öröm-fénnyel, a vigasság fényével, akkor már nem volt mivel világítaniuk. Akiknél pedig ragyogott a fény, azok bementek a vőlegénnyel együtt a lakodalmas házba örömmel. A bolondok hiába futottak olajat venni, és hiába zörgettek később az ajtón, kiszólt nekik a násznagy: kik vagytok, nem ismerlek benneteket! Megrendítő szó ez: nem ismerlek benneteket! De megfordítva is igaz. Ha az Isten világossága ragyog bennünk, akkor Ő ismer minket, hiszen az övéi vagyunk, az ő tüze ég bennünk. Pál a Római levél felolvasott szakaszában az mondja: azért nem szakíthat el bennünket Isten szerelmétől senki, mert az övéi vagyunk, tehát ismer bennünket, a magáénak tud, a gyermekeivé fogadott – és ezt az adoptálást Jézus Krisztus halálával és feltámadásával pecsételte be. És ez az öröm. Vigassággal ragyog ez az igazság. Emlékszem gyermekkoromban, mikor a konyhában begyújtottunk a sparheltbe, kukorica-csutkát hordtuk rá, azzal tüzeltünk, s mindig figyelmeztettek: kisfiam, vigyázz rá, el ne aludjon! Ez amolyan gyereki feladat volt, de fontos feladat: vigyázni kellett a lángra. Szorongás is volt ebben. Hátha kialszik, jaj, ellobban a láng! De ezek emberi dolgok. Itt a kifejezés, hogy vigassággal ég, vigassággal ragyog az igazság fénye, boldog tapasztalatot hoz a számunkra. Ez a fény soha nem alszik ki, mert Isten igazsága soha nem alszik ki. Mondhatod: én annyi sötétet láttam már életemben! Én visszakérdezek: netán hátat fordítottál a fénynek? Mondhatod: annyi keserűség van az életemben! Én visszakérdezek: ma belekóstoltál-e Isten áldott igéjébe? Mondhatod: annyi zaj van az életemben! Megkérdezem: ma énekeltél-e zsoltárt? Tudod-e, mely igen jó az Úristent dicsérni? Mondhatod: annyi minden dőlt össze az én világomban! Én kérdezem: felnéztél-e éjszaka a csillagos égre, és megkérdezted-e magadtól, hogy nohát meg tudom-e fordítani a Göncöl szekere rúdját? Bizony, Isten jóra tudja vezetni az életünket a legnagyobb nyomorúságok közepette is. A Heidelbergi Káté azt mondja: Istennek gondviselése azt jelenti, hogy mindazt a rosszat, amit ebben a siralomvölgyben reám bocsát, a javamra fogja fordítani azért, mert tudja ezt tenni, mivel Ő mindenható Isten, és meg is akarja tenni, mert szerető Atya. A magyarok reformációjára ezen a tájon kezdődött, itt a nyomorúságban, itt a siralom völgyén, itt a nagy megszaggattatásban. Üzenete máig érvényes, s erről szól most nekünk a Példabeszédek Könyve is: az igazak világossága vígassággal ég. Post tenebras lux! 
Tehát: Istennel szemben soha nincs igazad, de Ő Krisztusért téged igaznak nyilvánít. S aki az öröktől ragyogó világosságot, a testet öltött igét befogadja, annak Isten hatalmat ad, hogy az Ő gyermekének neveztessék, és abban ez a világosság örömmel, vigassággal, élő reménységgel, az isten-gyermekség szent örömében ég, ragyog és világít. Jézus azt mondta követőinek: ti vagytok a világ világossága. A gyertyát sem azért gyújtják, hogy véka alá tegyék, hanem hogy a gyertyatartóba állítsák, és fénye betöltse a házat. Ti vagytok a világ világossága! Égjen vigassággal igazak világossága!
Ámen
Nem tudom, mikor ér véget a gyermekkorunkban az a természetes spontaneitás, ahogy ajándékot fogadunk el. És azt sem tudom, mikor kezdődik, hogy akik gyarapodni kezdenek senkinek nem adnak semmit csak úgy ingyért? Ingyért semmi nincs! - kiabálják. De azt tudom, hogy életünk egyik legnehezebb, sőt az ige szerint a legnehezebb mozdulata szabadon, feltételek nélkül elfogadni. Elfogadom Isten felkínált igazságát, befogadom Isten ragyogó világosságát, és az megváltoztat. Egy nagymama mesélte, hogy súlyos láz-beteg volt az unokája, hívták az orvost, aki megtett mindent, amit orvos tehet. Aztán azt mondta: akkor kezdődik majd el a gyógyulás, amikor a gyermek szomjas lesz és inni kér. Éjjel-nappal ott ültek a gyermek mellett, mondhatni virrasztottak mellette, várva a pillanatot. A nagymama kapta meg a csodálatos élményt, amikor vizet kért gyermek. S aztán hihetetlen gyorsasággal ment végbe a gyógyulás. Mikor megnyitod a szívedet, hogy Isten igazsággal oltsa szomját, nos, ekkor kezdődik az új élet, vagyis, amikor elfogadod ajándékot, amit Isten ad ingyen. Akkor kezdődik a gyógyulásod. Így volt ez itt, Baranyában, amikor az életével ide-oda batyuzgató magyar emberek így tanultak énekelni: mely igen jó az Úristent dicsérni! Majd így: aki nem jár hitlenek tanácsán..., és elért a szívükig ez is: Jövel, Szentlélek Úristen! Megnyílott a szájuk és a szívük, és Isten adhatott világosságot és igazságot. Ma sincs másként, az ősforma nem változik: menthetetlen vagy, ember, ha Isten nélkül vagy! És megfordítva: kicsoda kárhoztat bennünket? Ha Isten velünk, akkor kicsoda ellenünk!? Bizonnyal senki, mert Istentől, aki magához karol bennünket és gyermekévé fogad, senki nem szakíthat el.
Másodszor azt mondja az ige, hogy ez a világosság fénylik, ég. Pontos a Károli fordítás, mert az ellentét-párban azt mondja: az istentelenek szövétneke elalszik. De én most önmagában emelem ki, hogy ez a világosság fénylik, eleven tűzzel ég, nem régi emlék, nem távoli lidérc-fény. Az igazi fénynek nincsen illusztrációja, de mégis, milyen szép az, ahogy kint ragyog a szeptemberi napfény. Óhajtanánk szinte lefényképezni, úgymond, megörökíteni. De hát a fényt nem lehet csak úgy emlékbe eltenni, mert folyton élő világosság az. Kőbányán laktam egy ideig, volt egy szomszédunk, akinek pincétől padlásig tele volt rakva a háza lim-lommal. Mindig azt mondta a gyűjteményére: jó lesz az még valamire! Így volnánk az Isten áldásaival? Levisszük a pincébe, felvisszük a padlásra, eltesszük a sufniba, – jó lesz az még valamire!? Ezzel csak azt mondjuk ki, hogy most nem jó semmire! Most nem jó, most nem kell, most nem tudom használni, most nincs rá szükségem. De ha nincs világosság, akkor sötétség van! Ha nincs igazág, akkor istentelenség van! Ha nincs bölcsesség, akkor bolondság van! Nincsenek átmenetek. Ezért mondja a Példabeszédek Könyve, hogy az igazak igazsága ég, lobog, lángol,  él. Vagyis amikor Isten Jézus Krisztusban igazságot ajándékoz nekünk, voltaképpen életet ajándékoz. Elevenséget, megelevenítést, megújítást ajándékoz, - mert nem régi dolog az élet, ami valahol el van zárva. Az élet itt van. Azt mondja Jézus a tanítványainak, hogy majd lesznek idők, amikor jönnek emberek, és azt mondják: itt az Isten országa, ott az Isten országa! Ne higgyetek nekik! - mondja a Megváltó! Isten országa bennetek van!
Végül, arról szeretnék nyomatékkal szólni, amit így mond: vígassággal ég. Mintha azt, hogy az igazak világossága örömtűz. Mindannyian jól ismerjük a tíz szűz példázatát (Máté ev. 25), akiknek várniuk kell a vőlegényt, hogy mikor megérkezik, ők mécsesek fényében kísérjék be a lakodalmas házba. De közülük öt bolond volt, nem vittek magukkal elég olajat, és a várakozás megnyúlván, elfogyott az olajuk. Amikor aztán felharsant a kiáltás, hogy jön a vőlegény, jöjjetek elébe az öröm-fénnyel, a vigasság fényével, akkor már nem volt mivel világítaniuk. Akiknél pedig ragyogott a fény, azok bementek a vőlegénnyel együtt a lakodalmas házba örömmel. A bolondok hiába futottak olajat venni, és hiába zörgettek később az ajtón, kiszólt nekik a násznagy: kik vagytok, nem ismerlek benneteket! Megrendítő szó ez: nem ismerlek benneteket! De megfordítva is igaz. Ha az Isten világossága ragyog bennünk, akkor Ő ismer minket, hiszen az övéi vagyunk, az ő tüze ég bennünk. Pál a Római levél felolvasott szakaszában az mondja: azért nem szakíthat el bennünket Isten szerelmétől senki, mert az övéi vagyunk, tehát ismer bennünket, a magáénak tud, a gyermekeivé fogadott – és ezt az adoptálást Jézus Krisztus halálával és feltámadásával pecsételte be. És ez az öröm. Vigassággal ragyog ez az igazság. Emlékszem gyermekkoromban, mikor a konyhában begyújtottunk a sparheltbe, kukorica-csutkát hordtuk rá, azzal tüzeltünk, s mindig figyelmeztettek: kisfiam, vigyázz rá, el ne aludjon! Ez amolyan gyereki feladat volt, de fontos feladat: vigyázni kellett a lángra. Szorongás is volt ebben. Hátha kialszik, jaj, ellobban a láng! De ezek emberi dolgok. Itt a kifejezés, hogy vigassággal ég, vigassággal ragyog az igazság fénye, boldog tapasztalatot hoz a számunkra. Ez a fény soha nem alszik ki, mert Isten igazsága soha nem alszik ki. Mondhatod: én annyi sötétet láttam már életemben! Én visszakérdezek: netán hátat fordítottál a fénynek? Mondhatod: annyi keserűség van az életemben! Én visszakérdezek: ma belekóstoltál-e Isten áldott igéjébe? Mondhatod: annyi zaj van az életemben! Megkérdezem: ma énekeltél-e zsoltárt? Tudod-e, mely igen jó az Úristent dicsérni? Mondhatod: annyi minden dőlt össze az én világomban! Én kérdezem: felnéztél-e éjszaka a csillagos égre, és megkérdezted-e magadtól, hogy nohát meg tudom-e fordítani a Göncöl szekere rúdját? Bizony, Isten jóra tudja vezetni az életünket a legnagyobb nyomorúságok közepette is. A Heidelbergi Káté azt mondja: Istennek gondviselése azt jelenti, hogy mindazt a rosszat, amit ebben a siralomvölgyben reám bocsát, a javamra fogja fordítani azért, mert tudja ezt tenni, mivel Ő mindenható Isten, és meg is akarja tenni, mert szerető Atya. A magyarok reformációjára ezen a tájon kezdődött, itt a nyomorúságban, itt a siralom völgyén, itt a nagy megszaggattatásban. Üzenete máig érvényes, s erről szól most nekünk a Példabeszédek Könyve is: az igazak világossága vígassággal ég. Post tenebras lux!
Tehát: Istennel szemben soha nincs igazad, de Ő Krisztusért téged igaznak nyilvánít. S aki az öröktől ragyogó világosságot, a testet öltött igét befogadja, annak Isten hatalmat ad, hogy az Ő gyermekének neveztessék, és abban ez a világosság örömmel, vigassággal, élő reménységgel, az isten-gyermekség szent örömében ég, ragyog és világít. Jézus azt mondta követőinek: ti vagytok a világ világossága. A gyertyát sem azért gyújtják, hogy véka alá tegyék, hanem hogy a gyertyatartóba állítsák, és fénye betöltse a házat. Ti vagytok a világ világossága! Égjen vigassággal igazak világossága!
Ámen

Egy szép allegóriát olvastam fel a Példabeszédek Könyvéből. Két asszonyról szól. Az egyik neve bölcsesség, a másik neve balgaság. Bölcsesség is szereti a vendégeket, és balgaság is hívogat. Bölcsesség is asztalt terít, mindenféle földi jóval rakva, és  balgaság is terít asztalt. Bölcsesség elküldi lányait a városba, és hívogat: aki együgyű, aki tanulásra szorul, akinek szüksége van okulásra és tanultságra, az jöjjön, és tanulhat bölcsességet. Balgaság is hívogat, hallottuk az allegória végén: aki együgyű, térjen ide, és az is marad. Mert balgaságnál a lopott ész édes, és a titkon való étel gyönyörűséges.
Ha valaki ennek az allegóriának a mélyébe akar tekinteni, lapozzon vissza az igében egészen az első zsoltárig; az első zsoltár is erről szól, csak ott éppen nem a tanítók, hanem a tanítványok kapcsán. Ki a boldog ember? Boldog ember az, aki gyönyörködik az Úr törvényében éjjel és nappal, és Isten igazsága szerint jár; de nem úgy a gonoszok, akik a maguk útján járnak, és őket Isten szétszórja, ahogyan a szél szétszórja a pelyvát. Idejövet láttam, tárcsáznak kint a szentmiklósi határban, láttam, ahogy a szél elfújja a pelyvát és a port; ami nem kell, abból nem lesz semmi.
Nos, tehát két asszonyság áll előttünk: bölcsesség és balgaság. És hívogatnak. Olyanná lett a mi világunk, hogy ez így van. Ma is hívogatnak bölcsesség és balgaság. Hozzánk szól a hívásuk, akik keressük a  tudást, az ismeretet, keressük a boldogságot, keressük az életünk szilárdságát, szeretnénk megállapodni, szeretnénk valami olyasmire jutni, ami biztosan megtartja az életünket. Ha szabad ezt mondani, bölcsesség és balgaság belépett a kínálati piacra. Szabad iskola-választás van. Bölcsességnek is van iskolája, balgaságnak is van iskolája. Szabad emberek vagyunk, úgy döntünk, ahogy jónak tartjuk. Választhatjuk bölcsesség házát, és választhatjuk balgaság házát.
De vajon, kérdezem – mert ennek az allegóriának mégis ez a csattanója –, vajon tudjuk-e, hogy balgaság házában nincsen élet. Az ő hivatalosai, akik elfogadták a meghívását és balgaság házában akarnak bölccsé, naggyá, erőssé, hosszú életűvé, áldottá lenni, nos, ezek a hivatalosak nem tudják, hogy ott nincs élet,  nem tudják, hogy ők az elveszés várományosai. Nem tudják, hogy balgaságtól nem az életre kapták a meghívást, hanem az elveszésre. Honnan lehet tudni mindezt, és honnét lehet tudni jól dönteni, amikor halljuk, bölcsesség szelíd szavait, és halljuk balgaság hivalkodó szavait? Mert valahogy mindig úgy volt a világ és ma is így van, hogy a bölcsességnek nem jó a híre-neve, ahogy mai nyelven mondják: nem jó a piárja. Bölcsesség nem tud jól kommunikálni, nem mester azok közt, akik nagy hamar eladják a portékájukat. Nem tud becsapni, nem tud szemkápráztató lenni, nem csiklandozza a fülünket, termékéhez nem kapcsol hozzá plusz ajándékot. A bölcsesség csak bölcsesség. A bölcsesség csupa szerénység. Bölcsességnek olykor alig lehet hallani a szavát. Sőt, ha Ézsaiás prófétához fordulunk, ő azt mondja az örök mennyei bölcsességről, az örök igéről, Krisztusról, hogy nem lehet hallani szavát a piac tereken,  nem áll a kapukban önmagát kelletve, nincs média-studiója, és nincs húszezer like-ja az interneten. Csak bölcsesség. Balgaság asszony más. Tőle reggelünk-estünk nincs, bevette magát a bőrünk alá, és már-már úgy gondolkodunk a világról, ahogyan ő ezt bemutatja nekünk. Balgaság asszonynak roppant seregei vannak. Beszél ez az allegória is a csúfolódóról. Nemrégiben olvastam valahol, hogy egy diákot öngyilkosságba kergettek a pajtásai, annyit zaklatták a közösségi médián. Nem tettek semmit, csak kicsúfolták, csak gúnyolták, csak csipkedték, csak megszólták, csak bolondot csináltak belőle, csak kifigurázták. Borzasztó erő ez, borzasztó hatalom. Egy francia filozófus, Jaques Ellul írja egy tanulmányában, hogy a mi korunk a úny, a derízió kora, és lám, a világ tele van derizorokkal. A középkorban a királyoknak kétféle bolondja volt. Az egyik bohóc-bolond volt, aki mindenkit nevetésre fogott; a másik a derizor-bolond volt, kinek az volt a tiszte, hogy mindent kigúnyoljon. Lehet, hogy egy királynak erre volr leginkább szüksége, hogy valaki megmondja neki, miközben ő azt hiszi, hogy az egeket ostromolja, hogy ő mégiscsak egy törpe. Vagy ámbár azt hiszi, hogy a kínai Nagyfalat építi, pedig csak egy akácpalánkot rakott fel az udvara végén. Ám a mi korunkban a derizorok mindent eluraltak. És gúnyos nyelvük szöges korbáccsá változik. És űznek-hajtanak, ostoroznak  minket, a tömeg kommunikáció rabszolgáit, és szinte kénytelen, de azt tesszük, amire rábírnak bennünket.
Honnét tudjuk hát, hogy ki mondja itt az igazat? Netán balgaság asszony, aki akkor is hazudik, amikor megkérdezi, hogy tetszik lenni? Vagy bölcsesség, akinek alig lehet a szavát hallani?  Ezt mondja a Példabeszédekben a tanító: adj a bölcsnek és még bölcsebb lesz, tanítsd az igazat, és öregbíti a tanulságot, a bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme, és a szentek ismerete az eszesség.
Tehát, a bölcsesség kezdete az Úr félelme. Annakidején, amikor  teológián az ószövetség professzorunk magyarázta a Példabeszédek Könyvét, szépen, komótosan kifejtette, hogy a kezdet szó jelentheti az idői kezdetet is, tehát az első pillanatot, a momentumot, mondjuk egy évnyitót, mondjuk egy új épület átadását, mondjuk egy döntő lépés megtételét, de döntő mód  a lényeget jelenti. Vagyis a bölcsesség kezdete inkább: a bölcsesség lényege. A bölcsesség eszenciája az, ami igazán számít, amitől a bölcsesség bölcsesség. A bölcsesség lényege pedig az Úr félelme..., és a szentek ismerete.
Azt kívánom tiszta szívből, hogy most, amikor itt, Kunszentmiklóson átadjuk az új iskola-épületet, sokak álmát és sokak küzdelmének gyümölcsét, egy dologban legyen  örök kezdet ennek az épületnek a felszentelése: legyen ez a bölcsesség kezdete. Tudjuk, döntenünk kell. A fülünkbe harsog balgaság asszony csábító szava, a csalárdságnak, a hamisságnak, a megrontásnak a szava, és fennen hirdeti, hogy nála a lopott víz édes, és a titkon való étel gyönyörűséges. Bölcsesség asszony pedig csak szerényen, szinte alig hallhatón szól. Mégis, az élet szavát a bölcsesség mondja, az igazságot a bölcsesség mondja, s ami megtart, az nála tanulható. Dönteni kell.
Segítsen meg Isten Szentlelke itt minden felnövekvő nemzedékeket, hogy tudják, mire kell hallgatni. S hogy megértsék: az a bölcsesség, aki most szól, az az a bölcsesség, amit itt tanultak: a bölcsesség kezdete az Úr félelme. Azért kezdjük  istentisztelettel az iskolai évet, azért van áhítat minden reggel, azért hajlunk Isten igéje fölé, azért emelünk Hozzá imádkozó kezeket, mert ez minden jónak a kezdete, de ez minden jónak is a teljessége. Jusson el hát a bölcsesség szava mindenki szívéhez. Bölcsesség megépítette házát, annak hét oszlopát kivágta, asztalát elkészítette, borát kitöltötte, lányait elküldte és hívogat a város helyein: aki tudatlan, térjen ide! Jöjjetek, éljetek! Hagyjátok el a bolondokat, hogy éljetek, s járjatok az eszesség útján.
Ámen

Lám, ma is megtörtént, ami sokszor megismétlődik egy-egy istentiszteleteken, nehezen telt meg az első sor. Még a lelkipásztorok sem akartak az első sorba beülni, így értem már, miért szólongatják hiába a gyülekezetet, hogy tessék előre ülni, lám, ők se ülnek előre, ha róluk van szó. Így vagyunk ezzel az igével is. Olyan nehezen akar a szemünk elé kerülni, hadd mondjam így: nehezen tud az első sorba kerülni, mert annyi minden van itt a Példabeszédek Könyvében, annyi sok példálózás, bölcsesség, jó tanács. Elég, ha csak a 20. részt kezdjük olvasni: mennyi minden van itt a magakelletésről, a hiúságról, a megfontolatlanságról, az elkapkodott ígéretről, a hamis mértékről, a felebarát becsapásáról, és ezzel szemben a mély megfontolásról, a bölcs tanácsról, a jó és értelmes élet alapelveiről, hogy lássuk: ahol fény van, ott lesz árnyék is, ahol súly van, ott lesz teher is, ahol dicsőség van, ott lesz kevélység is, ahol jóra való igyekezet van, ott megjelenhetnek a téves utak is.
S talán azért rejlik el a felolvasott ige, mert nem azt mondja el, hogyan viselkedik a bölcs, aki az Úr útján jár és az Isten áldását reméli, hanem azt mondja: Várjad az Urat és Ő megszabadít téged. Mégis, ez most az első sorba való ige! Ez most itt olyasmi, amit sokszor nem tudunk megmagyarázni.
Mint ahogy azt sem tudjuk elmagyarázni, hogy miért kellett templom mellé tornyot építeni. Minek az? Aki tudja, hogy itt templom van, az úgyis idetalál. Mégis kell az a torony! Amikor idefelé jöttem, nem a házszámot néztem az utcában, hanem a tornyot kerestem. És amikor bekanyarodtam a Ferihegyi út felől, és megláttam a tornyot, tudtam: itt vagyok. Kell a torony, hogy szilárdan és biztosan jelezze, hogy itt a lényeg! Nem a torony a lényeg, nem is a tornyon ékeskedő csillag a fontos, nem is az, hogy miként ível a templomtető, és hogyan vannak díszítve a csatornák, vagy mi az ornamentikája az épületnek, – mindezek csak jelzik, hogy itt a lényeg. A lényeg, első soron és mindig a csodálatos buzdítás: Várjad az Urat és megszabadít téged.
A Példabeszédek Könyve, első látásra aktivista könyv, végig arról szól, hogy mit tegyél te, vagy mit ne tegyél, ez is, az is aktív dolog, mert valamitől tartózkodni, elfordulni, vagy megharcolni, hogy valamit ne tegyek meg, ez éppúgy komoly munka, mint jóra igyekezni. Ez tehát cselekvésre tanító könyv, hiszen élni tanít. De most itt, egyszer csak ez az ige áll: Várjad az Urat! Ezt a mai ember így fordítja magának: nem csinálok semmit. Várni, úgymond, azt jelenti, hogy nem csinálok semmit. Ifjúkoromban, amikor a menyasszonyomat vártam a Déli Pályaudvaron, de késett a vonat, úgy vártam, hogy elkezdtem a peronon előrefelé menni. Menni, persze, egy darabig lehet csak, aztán vissza kell fordulni. Így aztán előre-hátra járkáltam, mintha ezzel a Magyar Államvasutak teljesítménye hirtelen felfokozódott volna, és a mozdony gyorsabban jött volna. Igen, a várakozásnak van egy meghatározó jellege, ez pedig az, hogy amikor várunk, nincs mit tenni, nem lehet mit tenni, várunk kell. A beteg gyermeket elviszik az orvoshoz, az orvos felírja a gyógyszereket, beadják a gyereknek, csökken a láza, de nem tudunk többet tenni, várnunk kell a gyógyulást. Megoldatlan helyzetbe keveredtünk, nem látjuk a kiutat, nincs mit tenni, várunk. Télidőben valaki a hó fogságába kerül az úton, nincs mit tennie, várnia kell, hogy majd jön valaki, és kiássa. Várjad az Urat!
Tudjuk azonban, hogy ennek a várakozásnak itt egészen meghatározott tartalma van, el is mondja a Példabeszédek Könyve: várjad az Urat, Ő megszabadít téged. Tehát nem úgy általában várunk, mert nem tudjuk, mi lesz, vagy mert sok esélyes a kimenet, hanem a Szabadítót várjuk. Ez visszhangzik a Hegyi Beszédében, és ezt idézi Pál apostol is a Római levélben is, és másutt is, és Péter apostol is utal rá. A példabeszéd így tanácsol: ne mondd, hogy bosszút állok rajta. Majd utána: utálatos az Úrnál a kétféle súly és a hamis-fontok nem jó dolgok. Két eltérő eset. Ne mondd azt, hogy bosszút állok rajta - várjad az Urat. De, dohogok én magamban, valamit csinálni kell mégis, mert ez a helyzet nem maradhat így! Nem maradhat bosszulatlan! Igazságot kell tenni! Mégsem lehetünk olyan mulyák, hát mégiscsak felhorgad az ember. Mégis csak bosszút kell állunk az igazságunkért. Egyébként, az eredeti szó itt – bosszút állok rajta – nem is azt a rossz bosszút jelenti, amitől minden épeszű ember megriad. Azt jelenti: elviszem a bíróhoz. Tegyen igazságot a bíró. Nekünk, magyaroknak, a szívünkbe talál ez az ige, mert mi jussoló nép vagyunk. Mi nem engedjük el azt, amit megfogtunk, ami nekünk jár, amit megérdemeltünk. Milyen messzire vezet ez az ige, most a reformáció 500. évfordulóján értjük ezt jól: gyorsan engedd el, amit érdemelsz! Mert poklot érdemelsz. Ne jussold magadnak azt, amit érdemelsz. Ne kívánd Istentől, hogy igazán mérjen! Mert, ha Isten igazán mér, te nem állsz meg. "Ne szállj perbe én velem, oh, én édes Istenem, mert meg nem igazul előtted lelkem, elkárhoztathatsz engem!" - igazán mondja ezt énekünk. Egyikünk sem igaz.
Aztán azt mondja ennek az igének a másik fele: utálatos az Úrnál a kétféle súly és a hamis fontok nem jó dolgok. Hát igen! Amikor még a kispesti piacra jártam, volt ott egy kofa, aki valami módon rájött, hogy én pap vagyok. S ahogy mérte nekem a krumplit, betette a 2 kg-os súlyt az egyik serpenyőbe, és azt mondta: na, tiszikém, ahogy itt a kettő kiló, meg ott a kettő kiló, úgy bizonyítsd be nekem, hogy van Isten! No, nyomban elbeszélgettünk. És most tegyük össze ezt a kettőt. Tehát: ne mondd, hogy bosszút állok – vagyis ne menj a bíróhoz, ne keresd a jussodat, ne rohangáld tele a világot azzal, hogy kaptál egy papírt, miszerint neked van igazad, és ezt ráhagyod a gyerekedre, meg az unokádra, és semmi másból nem áll majd a családfád, csak abból, hogy igazad volt. S ha nem, akkor csalunk, ott van hozzá a hamis mérleg. Tehát a példabeszéd, úgy tűnik, kivesz a kezünkből mindent. Kiveszi a kezünkből az igazság pallosát, és kiveszi a kezünkből a hamis mérleget. Hát akkor mi marad? Az Úr. Ő marad. Ő veled marad, sőt, Ő csak akkor marad veled, he leteszed a kardot, és leteszed a hamis mérleget is. De akkor mi marad nekem? - kérdezhetnénk tovább. Akkor mivel védem meg magam, mivel igazolom a magam igazát? És hogyan fogok egyáltalán elboldogulni ebben a taposó világban, ahol mindenki csal? És mégis, azt mondja a példabeszéded: ne mondd, hogy bosszút állok, és utálatos a hamis mérték. Bízzad az Úrra önnön magadat, mert várni nem tétlenséget jelent.
Várni azt jelenti, hogy az ember elkezdi tanulni Istent. Elkezdi tanulni Isten hűségét. Elkezdi tanulni Isten jóságát, elkezdi tanulni meghallani, hogy mit mond Isten. Azt mondja egy teológus, hogy meg kell tanulnunk a különbséget a között, hogy én helyet készítek Istennek, és a között, hogy teret engedek Istennek. És ez úgy van, mint a váltók a vasúton. Sárbogárdon, amikor kiindul a vonat, mehet Budapest felé, és mehet Fehérvár felé is. Párhuzamosan mennek a sínpárok. S először csak 5 cm, aztán 10 cm, aztán 1 m a különbség. Nem nagy a különbség ez, de máris két irányt jelöl. Teret engedni az Istennek? Várjad az Urat. Van-e Istennek helye-tere az életedben? Van-e Isten-tudat az életedben? Van-e Istennek tere az életedben? S ezzel azt kérdezem: megvan-e benned az a készség, hogy maga Isten mondja meg a számodra, hol van helyed? Egyszer Ravasz László püspököt meghívták egy falusi gyülekezetbe. Nagy lakodalmat készítettek, még az ülés-rendet is megszabták. De a püspök úr leragadt kint a ház előtt, beszélgetett az atyafiakkal, a népek meg beültek, ki-ki hova talált. Amikor aztán jött be a püspök is, vezették volna a helyére, de már ott ült egy bácsi. Rámordultak, hogy azonnal álljon fel, mert az a püspök helye. Az a fő hely. Ekkor megszólalt Ravasz László: kérem, ahol ülök, az a fő hely. Hát hol ül Isten? A fő helyen? Talán máshol készítettél neki helyet: megoldó Isten, zenetanár Isten, házőrző Isten, riasztó Isten, rendőr Isten, nyomozó Isten, finánc Isten, soroljam? Adunk mi Istennek szerepet eleget. De mit mond a Példabeszédek? Várjad Őt, és megszabadít téged. Istent várni azt jelenti, hogy az ember szabad arra, hogy a szabad Istennek teret engedjen az életében. Nem helyet készít Isten számára, hanem hagyja, hogy Isten beleszóljon a dolgaiba. Igen, Isten bele akar szólni a dolgainkba, és olykor azt akarja mondani, hogy nem jól van az, ahogy élünk. Újra kell gondolni az egész életedet. Sőt, mondja a próféta által: térjetek meg, mert elközelített az Isten országa. És olykor csak megáll előttünk, mindent átragyogó fényességgel, és mi belevakulunk, mint Saulus, amikor üldözte a Krisztushoz tartozókat, holott az ő karrier-történetében megvolt a helye az Istennek. Isten volt a nagy karrier-menedzser, az impresszárió. De össze kellett törnie Pálnak. És ezért, ugyanezért beszél ő is olyan erőteljes szavakkal az újjászületésről, ahogyan Jézus mondja Nikodémusnak: szükség néktek újonnan születnetek... Mert amikor Isten belép az életünkbe, akkor nem más teljesedik, mint a várásunk. Ha Isten belép az életünkbe, szabadítással lép be.
A Példabeszédek Könyvének prédikátora itt nem is bölcs tanácsot ad, nem is egy szép életvezetési útmutatót közöl, nem is arra tanácsol bennünket, amire azért idővel eljut maga is az ember, hogy ugyanis nem lehet azt a játékot Istennel játszani, hogy én megmondom neki, hogy mit végezzen el Ő az én életemben. Ha ez így lenne, akkor a Példabeszédek Könyvére nem mondták volna a régiek, hogy ez prófétai könyv. S ez itt prófécia. Mert itt nem arról az egyszeri kis megszabadításról van szó, amire igényünk volna: gyere, Uram, mert bajban vagyok, szabadíts meg. Sok ellenség jött ellenem, Uram, szabadíts meg. Nem mindig jó keresztyénnek lenni, Uram, szabadíts meg! Állítsd helyre ügyed méltóságát. Nem arról van itt szó, amivel Ady Endre eljátszik versében: az én ügyem a Te ügyed. Itt a szabadítás ígérete egészen mást jelent. Ez jövendölés, üdvtörténeti prófécia. A Szabadítóra tekint, Arra, akit mi Krisztusnak nevezünk, aki minket bűnből, halálból, kárhozatból szabadít. Nem egy sajátos szituációból ment ki, hanem a végleges elveszésből. Luther, aki Istent kereste, és üdvösség után vágyakozott, gyakran így kiáltott: hogyan találom meg az irgalmas Istent? A 21. sz. emberének pedig így kell felkiáltani: hogyan találom meg a szabadító Istent? Luthernél számára az irgalom nem azokat az élet-pillanatokat jelenti, amikor valahogy tovább kell segíteni az embert az úton. S nem is azt, hogy szemet hunyunk a bűnt fölött, félrenézünk, és mindenkinek egy kicsit jobb lesz. Az irgalom a teljes feloldást jelenti, a teljes igaznak nyilvánítást. Kárhozott, de üdvözült, elveszett, de megtaláltatott, meghalt, de feltámadott, – ez az irgalom. Várjad az Urat, és ő megszabadít téged, mondja a példabeszéd. Megszabadít mindentől, ami elválaszt Istentől. És veled kell kezdenem. Nem vetted még észre, hogy Isten és közted a legnagyobb akadály te magad vagy? Hiszen te csak helyet készítesz Istennek, és nem engedsz neki teret. Te csak abba az ügybe hívod és várod Őt, amelyben, véled, nagyon fontos a segítség, – és nem az életedbe várod. Te csak egy pillanatnyi enyhületet remélsz Istentől, – de Ő így sosem jön hozzád. Ő nem éri be ennyivel. Idézzük fel János evangéliumát; Jézus csodát tesz, megsokasítja a kenyeret ötezer embernek, akik hallgatták a tanítását. Ők erre királlyá akarták tenni, kenyér-szaporítóvá, ám Jézus azt mondja: én vagyok az élet kenyere, és aki belelőm eszik, soha meg nem éhezik. Majd: én vagyok az élet vize, és aki belőlem iszik, soha meg nem szomjúhozik. Értitek ezt a titkot? Én csak egy zsemlét akarok az Istentől, Ő pedig Jézus megtört testét adja nekem. Én csak egy korty vizet akarok, ő az igazság beszédével akarja a szomjúságomat oltani. Én csak egy gyógyulást akarok, Ő hűséggel akar felruházni. Én csak egy-egy ügyben akarom a jussomat, Ő a teljes igazságra akar vinni engem. Én csak ki akarok kecmeregni a bajból, ő pedig, ahogy Pál apostol mondja, ki akar engem hozni a sötétség és elveszés országából, hogy átvigyen az Ő Fia szerelmetes országába. Várjad az Urat. Ezt az Urat várjad, Aki így jön, így akar jönni. Engedj neki teret, és Ő megszabadít téged.
Ámen

Hadd kössem hát, kedves lelkipásztor testvérem, a szívedre, neked is és hitvesednek is a szívére, hogy tudd, ezért hívtak meg, és ezért választottak meg benneteket. Lehet, hogy mondtak mást is a bogárdiak, itt nőttem fel, tudom, szoktak mást is mondani. Például: kellene nekünk egy pap, aki ért a közösség szervezéshez. Na igen, értsen a lelkész ahhoz is. Aztán: kellene nekünk egy lelkész, aki mindenen rajta tartja a szemét. Na igen, kell egy ilyen csősz-pap, aki mindent gondosan végigjár. Vagy: kellene nekünk egy lelkész, aki jól menedzseli a sárbogárdi reformátusok ügyeit, aki el tudja intézni a dolgokat az önkormányzatnál, s akit még a polgármester, sőt a miniszterelnök is megsüvegel. És még mennyi mindenre kellene lelkipásztor! Elgondolom, micsoda sereg lenne, csak itt, Dunamelléken, az a 400 református lelkész, ha értene ehhez-ahhoz, ha lenne képesítése erre-arra! Legyalogolnánk a világot egy perc alatt. De nem ezért vagy itt! Vagy ha tetszik: nem ezért vezetett ide Isten. Hanem azért, hogy a sárbogárdiak megértsék is: Isten nem csak meghallgató, hanem beszélő Isten is. Dolga van velünk. Akar tőlünk valamit. Vagy még pontosabb, ha azt mondom: akar velünk valamit. Ki akar hozni a nyomorúságunkból, át akar vezetni az elveszésből és a halálból az Ő szerelmes Fia országába. Meg akar bennünket szentelni. Azt akarja, hogy úgy éljünk, mint elhívott, dicsőségre kiválasztott gyermekei. Azt akarja, hogy azért éljünk, amiért teremtett bennünket, hogy az Ő örök dicsősége visszatükröződjék életünkön. És nincs más dolga a lelkipásztornak, mint szólni a beszélő Isten szavait.
1. Az egyik okot maga János evangélista jelzi. Azt mondja, hogy ez a beszélgetés akkor történt, amikor Jeruzsálemben a templomszentelés ünnepe tartották, és tél volt. Nem szükséges a bibliatudósok vitájába belemélyednünk, hogy melyik templom felszentelésének az emlékünnepe volt, és hogy éppen a 47. vagy a 600. évfordulót ünnepelték-e. Mindazáltal a Királyok Könyve és a Krónikák Könyve egyaránt megírja, hogy Salamon az első templom szenteléskor buzgó imádságot mondott. S ebből át megértjük, hogy János evangélista miért jegyzi meg itt az időpontot. Olyanok számára is fontos ez, akik soha nem voltak Jeruzsálemben; mert az időpont jelzése a templomszentelési imádsághoz és a lényeghez vezet. Salamon gyönyörű könyörgése azt mondja, hogy az emberek az imádság fognak jönni házába, és hallgattassék meg az imádságuk. Még az idegenek is fel fognak jönni, őket is hallgassa meg az Úr! Ezért mondja Jézus, amikor megtisztítja a templomot, hogy az én Atyám háza az imádság háza. Nem azt mondja, hogy a Salamon temploma, vagy a Heródes templom, vagy hogy ez az újra épített templom, hanem azt mondja: a meghallgatás helye. Az egyik szép zsoltár azt mondja Istenről: meghallgató. És ez ugyanolyan minőségű megnevezés, mintha azt mondanánk, hogy Isten Mindenható vagy Örökkévaló vagy Szent. Ha mondom, hogy Isten Mindenható, Örökkévaló, Szent, akkor azt is mondom, hogy a meghallgató. Isten a meghallgató. Legyen a gyülekezet életének a szíve a templom, a meghallgatás háza. Itt találkozunk Istennel, itt fohászkodunk fel Hozzá, ide hozzuk el a hálaadásunkat, a kéréseinket, a töredelmünket, a bűnvallásunkat, ide hozzuk a panaszunkat is, mert ide állunk egész valónkkal a Meghallgató elé, hogy teljesedjék Salamon régi imádsága: hallgasd meg őket! És legyen igaz a mi üdvözítő Jézusunk szava: az én Atyám háza az imádságnak háza.2. A másik ok, amiért ez az ige ezen a lelkész szentelési ünnepen igazán megsegít, abban van, hogy a templomban, nem egy irányú a kommunikáció. Nem úgy van az, hogy beszaladnak ide az emberek, mert arra van útjuk, gyorsan elmondják Istennek a magukét, és várják, hogy a Meghallgató meghallgatja őket. A templom, amely a pusztai vándorlás szent sátrát váltotta fel, a templom, ahol a szentek szentjében, a szövetség ládájában elhelyezve őrizték a szövetség alapokmányát, a Tízparancsolatot, a templom a kinyilatkoztatás helye is. Isten meghallgató, de Isten beszélő Isten is. Isten készségesen hajtja fülét kéréseinkre, imádságainkra, de szól is. A mi egész keresztyén hitünk egyik leglényegesebb vonatkozása, hogy mi nem egy néma Istenről beszélünk, nem egy nagy órásmester istenről beszélünk, aki megalkotta a világot, felhúzta, és ahogy Madách mondja: a világ évezredeket eljár, tengelyén, míg egy-egy húzással újítni kell, Isten pedig ölbe tett kézzel hallgatja az angyalok dicsőítő énekét, és nincs hozzánk semmi köze. Isten beszélő Isten. És sokféle módon szól hozzánk Isten. Az egek beszélik, és nyílván hirdetik Isten hatalmát, mondja a 19. zsoltár. A 8. zsoltár azt mondja, hogy Isten a csecsszopók szájával szerzett magának dicsőségét, – a kisgyermek gőgicsélése nagyobb dicsőség, mint bármilyen nagy, magasztos filozófia és okoskodás. És beszél Istenről a történelem. És szól Istenről a saját lelkiismereted, ez a cifra úr, aki, amikor a rosszba mégy, alszik, s miután elkövetted a rosszat, nem hagy aludni. De leginkább Isten igéje szól hozzánk, ez az ő kinyilatkoztatása, szent szava. És azért keres és választ magának minden református gyülekezet lelkipásztort, mert benne Isten szavának hirdetőjét keresi. 
Hadd kössem hát, kedves lelkipásztor testvérem, a szívedre, neked is és hitvesednek is a szívére, hogy tudd, ezért hívtak meg, és ezért választottak meg benneteket. Lehet, hogy mondtak mást is a bogárdiak, itt nőttem fel, tudom, szoktak mást is mondani. Például: kellene nekünk egy pap, aki ért a közösség szervezéshez. Na igen, értsen a lelkész ahhoz is. Aztán: kellene nekünk egy lelkész, aki mindenen rajta tartja a szemét. Na igen, kell egy ilyen csősz-pap, aki mindent gondosan végigjár. Vagy: kellene nekünk egy lelkész, aki jól menedzseli a sárbogárdi reformátusok ügyeit, aki el tudja intézni a dolgokat az önkormányzatnál, s akit még a polgármester, sőt a miniszterelnök is megsüvegel. És még mennyi mindenre kellene lelkipásztor! Elgondolom, micsoda sereg lenne, csak itt, Dunamelléken, az a 400 református lelkész, ha értene ehhez-ahhoz, ha lenne képesítése erre-arra! Legyalogolnánk a világot egy perc alatt. De nem ezért vagy itt! Vagy ha tetszik: nem ezért vezetett ide Isten. Hanem azért, hogy a sárbogárdiak megértsék is: Isten nem csak meghallgató, hanem beszélő Isten is. Dolga van velünk. Akar tőlünk valamit. Vagy még pontosabb, ha azt mondom: akar velünk valamit. Ki akar hozni a nyomorúságunkból, át akar vezetni az elveszésből és a halálból az Ő szerelmes Fia országába. Meg akar bennünket szentelni. Azt akarja, hogy úgy éljünk, mint elhívott, dicsőségre kiválasztott gyermekei. Azt akarja, hogy azért éljünk, amiért teremtett bennünket, hogy az Ő örök dicsősége visszatükröződjék életünkön. És nincs más dolga a lelkipásztornak, mint szólni a beszélő Isten szavait.3. Harmadsoron hadd hozzam fel a reformáció 500. évfordulóját. Egyedül a hit nyitja meg számunkra az Isten véghetetlenül gazdag világát, azt, amit az ember egyébként kétségbeesetten keres és tapogat. De hit nélkül kívül marad. Csak a hit nyitja meg az ajtót, - semmi más nem nyitja meg ezt az ajtót. A hit pedig az ige hallásából van. Csak pillantsatok végig emberiség az egész történetén. Nem nyitja meg az isteni világ ajtaját az sem, ha a Holdig raksz létrát. Nem nyitja meg az sem, ha birodalmat szervezel, és nem nyitja meg azt sem, ha durcás gyermekként duzzogsz, és azt mondod, nincs is Isten. Ő ettől nem fog megijedni. Istent nem lehet olyan trükkökkel meghatni, mint az egyszeri édesanyát, akit a gyerek azzal zsarol, hogy úgymond, nem is vagy édesanyám, ha ezt meg azt nem engeded meg nekem, mire ő mindent megenged neki. Mit mond itt Jézus? Mikor körülveszik, és azt mondják neki: mutass nekünk valamit, adj valami jelet, bizonyítékot arra, te vagy az Üdvözítő, akkor Jézus azt mondja nekik (kemény szavak!): ti nem hisztek! A vizet borrá tette Kánában, ötezer embert megvendégelt öt kenyérből, halottat támasztott, beteget gyógyított, és ők azt mondják: még valamit! Mert nem hisznek! De akik hallgatják őt, azok hiszek. Azt mondja Jézus: akik hallgatnak engem, azok az enyéim. És az igaz pásztor szavára hallgatnak a juhok, az idegen szavára pedig nem hallgatnak. De csak hit által. Isten beszéde másképp nem lesz az életemben hathatós, és nem nyílik meg nekem az Isten világa, csak hit által. Indíthatok ostromot, a beszélő Istennek csak lesz köze hozzám, ha hit által életté válik az Ő beszéde az életemben.4. Jézus azt mondja: az én juhaim hallják szómat, én ismerem őket, követnek engem, és én örökéletet adok nekik, és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből. Nem véletlen talán, hogy a reformátusok nem papnak nevezték a papot, hanem lelkipásztornak. Persze, pap is, mert papként áll Isten elé, és közbenjár népéért, – ez a pap tiszte. De próféta is, Isten a csontjaiba rekesztette a Lélek tüzet, a tiszte szerint Isten üzenetét kell mondania. Nem azért beszél, hogy őt hallgassák. Nem azért beszél, hogy megmondja a tuttit, ebben a vitatkozó, tülekedő, okoskodó világban. A lelkipásztor a Főpásztor szavát mondja. A juhok nagy Pásztorának szavát, az Úr Jézus szavát mondja. Hadd hívjalak benneteket arra, hogy most ezen a beiktató ünnepségünkön is fohászkodjatok fel a lelkipásztorotokért, hogy ő ne akarjon soha semmi végezni közöttetek, mint amiért ti idehívtátok őt. Hadd legyen a Jézus szavának szólója! Mert, ha nem a Jézus szavát mondja a lelkipásztor, akkor elszéled a nyáj, akkor vége mindennek, akkor nincs gyülekezet. Imádkozzatok lelkészetekért, hogy kapja meg minden alkalommal a Szentlélek ereje által a Krisztusról szóló beszéd bátorságát, világosságát és tisztaságát.
Kedves Nagytiszteletű Úr! Beiktatáskor illik a lelkészt szép szavakkal köszönteni, bátorítani, és buzdítani. Innen a szószékről is hadd buzdítsalak: te se akarj mást! Csak ezt. Csak ezt az egyet - Jézus szavát hirdetni. Ezen áll és bukik minden. Tudom, lesz sok minden más. Aki csak fél évvel volt többet lelkipásztor, mint te, tudja, de már te is tudod, sok minden lesz, ami számít és fontos: presztízs, befolyás, megbecsülés. Annyi minden von, húz jobbra-balra. És tud az ember belegyönyörködni, ha ott látja magát dicsőség-tablókon, és nagy eseményeken. De ha nem a Jézus szavát hirdeted ebben a gyülekezetben és mindenütt egyebütt, akkor bizony csak biodísznek leszel a sárbogárdi élet színpadán. Amíg, persze, igényt tartanak rád. Szobafenyő, amit aztán félrehúznak, ha véget ért a műsor. Kell a megszentelő pap is a nagy eseményeken. Legyél az, nem kell kivonulnod a világból azzal, hogy semmihez semmi közöd. Éppen ellenkezőleg. Miről beszél Jézusunk? Akiket nekem adott az Atya, azokat senki nem ragadhatja ki az én Atyám kezéből. Előtte pedig azt mondja: ők az én juhaim, hallgatják az én szómat, követnek engem, és én örök életet adok nekik.5. Ez a lényeg. A Jézus beszéde: az az élet beszéde. A Jézus beszéde örökélet. Amikor hit által megnyílik számunkra az isteni világ, ott találjuk az örökéletet. És ezért jött Jézus. Nem azért jött, hogy igazítson egy kicsit a világon, vagy hogy letegyen egy szép bölcsességet. Azért jött, hogy életet adjon, éspedig örök életet! Amikor a lelkipásztor Jézus igéje köré gyűjti a gyülekezetet, amikor a lelkipásztor a beszélő Isten örökéletet adó beszédét hirdeti, akkor teljesíti a küldetését. Jézus boldog ígéretet is csatol szavaihoz, amikor azt mondja: akik hallgatnak rám, az én juhaim, azok nem vesznek el. És amit én adok nekik, mondja, az örök élet, az mindenkor megmarad velük. Az soha semmikor el nem vész. Kedves Nagytiszteletű Úr! Az Örökkévaló szolgálatában állsz. Annyi múlandó dolog van, ami egy évig, öt évig, tíz évig, száz évig, kétszáz évig fontos, nagyszerű, és szükségünk van rá, mégis... Nemrégiben az íróasztalom fiókjában egy borítékot találtam, mindenféle papír, cetli, feljegyzés benne. Nohát, mit keres itt ez a sok fecni? – elkezdtem egyenként nézni. S látom, ez már nem kell, az már nem kell. Nézek egy cédulát, rajta egy telefonszám, és eszembe jut, hogy egy hónappal ezelőtt valakit fel kellett hívnom, az illető azt mondta, élet és halál kérdése, tessék engem felhívni. Felhívtam, kiderült, hogy sem élet, sem halál kérdése nem volt ott. Eltettem a telefonszámát. És már nem emlékszem, hogy ki volt az. Csak egy szám maradt meg. Aztán odébb teszem. Nem ilyen az életünk? Tegnap még élet és halál kérdése valami, azonnak meg kell oldani, aztán holnapra kiderül, mulandó dolog körül forogtunk. Ilyen az életünk. De lelkészt azért választunk, és azért iktatunk szolgálatába, azért kérjük rá Isten áldását, azért buzdítjuk, mert ő az Örökkévalónak a szolgája. Imádkozzatok érette, és fogadjátok az ő szavát úgy, mint a beszélő Isten szavát, ha Jézusról beszél. És akkor lesz teljessé a mi életünk a templomban, a gyülekezeti közösségben, teljessé a meghallgató Isten előtt, ha mi is meghallgatjuk az élő és örök életet adni akaró Istennek szavát - ha hallgatunk reá. Áldja meg Isten a sárbogárdi gyülekezetet és most beiktatandó lelkipásztorát!
Ámen
Harmadsoron hadd hozzam fel a reformáció 500. évfordulóját. Egyedül a hit nyitja meg számunkra az Isten véghetetlenül gazdag világát, azt, amit az ember egyébként kétségbeesetten keres és tapogat. De hit nélkül kívül marad. Csak a hit nyitja meg az ajtót, - semmi más nem nyitja meg ezt az ajtót. A hit pedig az ige hallásából van. Csak pillantsatok végig emberiség az egész történetén. Nem nyitja meg az isteni világ ajtaját az sem, ha a Holdig raksz létrát. Nem nyitja meg az sem, ha birodalmat szervezel, és nem nyitja meg azt sem, ha durcás gyermekként duzzogsz, és azt mondod, nincs is Isten. Ő ettől nem fog megijedni. Istent nem lehet olyan trükkökkel meghatni, mint az egyszeri édesanyát, akit a gyerek azzal zsarol, hogy úgymond, nem is vagy édesanyám, ha ezt meg azt nem engeded meg nekem, mire ő mindent megenged neki. Mit mond itt Jézus? Mikor körülveszik, és azt mondják neki: mutass nekünk valamit, adj valami jelet, bizonyítékot arra, te vagy az Üdvözítő, akkor Jézus azt mondja nekik (kemény szavak!): ti nem hisztek! A vizet borrá tette Kánában, ötezer embert megvendégelt öt kenyérből, halottat támasztott, beteget gyógyított, és ők azt mondják: még valamit! Mert nem hisznek! De akik hallgatják őt, azok hiszek. Azt mondja Jézus: akik hallgatnak engem, azok az enyéim. És az igaz pásztor szavára hallgatnak a juhok, az idegen szavára pedig nem hallgatnak. De csak hit által. Isten beszéde másképp nem lesz az életemben hathatós, és nem nyílik meg nekem az Isten világa, csak hit által. Indíthatok ostromot, a beszélő Istennek csak lesz köze hozzám, ha hit által életté válik az Ő beszéde az életemben.
Jézus azt mondja: az én juhaim hallják szómat, én ismerem őket, követnek engem, és én örökéletet adok nekik, és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből. Nem véletlen talán, hogy a reformátusok nem papnak nevezték a papot, hanem lelkipásztornak. Persze, pap is, mert papként áll Isten elé, és közbenjár népéért, – ez a pap tiszte. De próféta is, Isten a csontjaiba rekesztette a Lélek tüzet, a tiszte szerint Isten üzenetét kell mondania. Nem azért beszél, hogy őt hallgassák. Nem azért beszél, hogy megmondja a tuttit, ebben a vitatkozó, tülekedő, okoskodó világban. A lelkipásztor a Főpásztor szavát mondja. A juhok nagy Pásztorának szavát, az Úr Jézus szavát mondja. Hadd hívjalak benneteket arra, hogy most ezen a beiktató ünnepségünkön is fohászkodjatok fel a lelkipásztorotokért, hogy ő ne akarjon soha semmi végezni közöttetek, mint amiért ti idehívtátok őt. Hadd legyen a Jézus szavának szólója! Mert, ha nem a Jézus szavát mondja a lelkipásztor, akkor elszéled a nyáj, akkor vége mindennek, akkor nincs gyülekezet. Imádkozzatok lelkészetekért, hogy kapja meg minden alkalommal a Szentlélek ereje által a Krisztusról szóló beszéd bátorságát, világosságát és tisztaságát.
Kedves Nagytiszteletű Úr! Beiktatáskor illik a lelkészt szép szavakkal köszönteni, bátorítani, és buzdítani. Innen a szószékről is hadd buzdítsalak: te se akarj mást! Csak ezt. Csak ezt az egyet - Jézus szavát hirdetni. Ezen áll és bukik minden. Tudom, lesz sok minden más. Aki csak fél évvel volt többet lelkipásztor, mint te, tudja, de már te is tudod, sok minden lesz, ami számít és fontos: presztízs, befolyás, megbecsülés. Annyi minden von, húz jobbra-balra. És tud az ember belegyönyörködni, ha ott látja magát dicsőség-tablókon, és nagy eseményeken. De ha nem a Jézus szavát hirdeted ebben a gyülekezetben és mindenütt egyebütt, akkor bizony csak biodísznek leszel a sárbogárdi élet színpadán. Amíg, persze, igényt tartanak rád. Szobafenyő, amit aztán félrehúznak, ha véget ért a műsor. Kell a megszentelő pap is a nagy eseményeken. Legyél az, nem kell kivonulnod a világból azzal, hogy semmihez semmi közöd. Éppen ellenkezőleg. Miről beszél Jézusunk? Akiket nekem adott az Atya, azokat senki nem ragadhatja ki az én Atyám kezéből. Előtte pedig azt mondja: ők az én juhaim, hallgatják az én szómat, követnek engem, és én örök életet adok nekik.

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek! Hálás szívvel és örömmel  veszek részt istentiszteleteteken, amikor arról emlékezünk meg, hogy a koreai gyülekezet 10 esztendeje él és szolgál itt, Budapesten, a Magyarországi Református Egyház közösségében. Nagy dolog a számunkra ez a testvéri közösség, és ezért személyesen is nagy öröm számomra, hogy itt lehetek, és átadhatom egész egyházunk  áldáskívánását.
Nem feledkezünk el arról, hogy békében élünk. Isten ajándékának és kegyelmének tekintjük, hogy imádkozhatunk a békéért, hogy a békének sok-sok áldását tapasztaltuk. Idős emberek tudják elmondani, hogy mennyire más békéért imádkozni akkor, amikor háború van. Most, hogy a világból és Koreából nyugtalanító hírek érkeznek hozzánk, arra buzdítok mindenkit, jöjjünk együtt is újra és újra Istenhez, mert csak Ő adhat nekünk igazán békességet. Imádkozunk itt, Magyarországon, a mi országunkért, hogy Isten vezessen bennünket sok nehézségünk között és imádkozunk, hogy otthon, Koreában adjon Isten bölcsességet a népek vezetőinek szívébe, és tartson meg mindenkit kegyelmében és szeretetében.
Imádkozunk az egységért is. Most ünnepeljük a reformáció 500. évfordulóját. Hálásak vagyunk Istennek az öt évszázad sok gyümölcséért, és azért, hogy mi közösen is úgy vallhatjuk meg hitünket, úgy élhetünk Isten szent törvénye szerint, ahogyan 500 évvel ezelőtt az egyház megújítói rögzítették és meghatározták. Mindazáltal a Krisztus-követés nehéz feladat, és olykor békétlenség és szakadás nehezíti. Ezért tartjuk fontosnak és szükségesnek, hogy az egész világon keressük a keresztyén közösségek egységét. És ezért tartjuk fontosnak, hogy szüntelenül imádkozzunk sok-sok keresztyén testvérünkért, akik a Krisztusba vetett hitük miatt üldöztetést szenvednek.

Nem feledkezünk meg a sok áldásról sem, amit mi, magyar reformátusok és rajtunk keresztül az egész ország  a koreai testvérektől kapott. Tíz esztendő rövid idő, de összeszámolni sem tudjuk azt a sok tevőleges, szeretetből fakadó ajándékot, segítséget, támogatást, amelyet a koreai reformátusoktól kaptunk. Sokra tanít ez bennünket. A világban úgy van a dolog, hogy az idősebb tanítja a fiatalt. Nekem sok testvérem van, és gyerekkoromban az volt a rend, hogy a bátyáim tanítottak sok-sok alapvető dologra. Igen furcsa lett volna, ha én, a kisebb testvér kezdem el nekik magyarázni az élet dolgait. De a keresztyénségben ez nem így van. Bizonyára az idősebb közösségeknek vannak tapasztalataik, melyeket átadhatnak a fiatalabb közösségeknek. De ahogy Pál apostol mondja: akik Krisztusban vannak, azok új teremtés. És az új teremtés valóságában az idősebb éppúgy tanulhat a fiataltól, mint a fiatal az időstől.
 
 Éppen ezt mutatja meg számunkra a felolvasott ige is. Jézus a templomban hívja magához mindazokat, akik szomjaznak. Értjük, hogy ez a szomjúság nem a fizikai szomjúságot jelenti, hanem azt, amiről Ámos próféta jövendölt, hogy eljön majd az idő, amikor Isten nem a kenyér után támaszt éhséget, és a víz után szomjúságot, hanem az Ő élő igéje után. Erről a szomjúságról beszél Jézus. Hiszen Isten igéje nélkül legyen bármink, érjünk el bármilyen nagy eredményt, a leglényegesebb dolog nem a miénk. Ez pedig maga a teremtő és megtartó ige. Vagyis amikor Jézus szavát halljuk, akkor az evangéliumot halljuk. És éppen ezért ebben az ünnepünkben nekünk is a legfontosabbra, az evangéliumra kell irányítanunk figyelmünket. 
 
Jézus az evangéliumot élő víznek nevezi. Ez pedig egy másik prófétához vezet el bennünket, Ezékiel prófétához, aki egy szép jövendölésében arról beszél, hogy a templom küszöbe alól forrás fakad fel, amely kiárad a világba, és egyre mélyül, mígnem folyóvá szélesedve eléri a Holt tengert, és annak sós és élettelen vizét is meggyógyítja. Ahhoz, hogy ez a folyam elérje a tengert, a forrásnak szüntelenül áradnia kell. A forrást nevezzük élő víznek. Vagy az olyan kutat, amelyből mindig lehet merni, mert sosem szárad ki. Az evangélium nagy titka, hogy folytonosan árad és gyógyít, és ha eléri az életünket, akkor azt is megújítja. A próféta azt látja hogy a templom küszöbe alól fakad fel a víz, vagyis éppen ott, ahol Isten népe  stentiszteletre gyülekezetik egybe, azon a meghatározott helyen, ahol hálát adnak, Istent dicsőítik, ahol könyörgéseiket Őelé viszik. Ahol Isten és az ember találkoznak. A látomás azért megragadó, mert azt fejezi ki, hogy ha megtörténik ez a találkozás, ha valóban Isten elé tudunk állni, ha valóban elismerjük, hogy Nála van minden kegyelem és élet, akkor az evangélium nem marad ott a templomban, hanem velünk együtt kiárad a világba. 
 
Ezért mondja Jézus, hogy aki őbenne hisz, annak belsejéből élő vizek folyamai ömlenek. (János 7,38)  Mit jelent ez? Legfőképpen azt, hogy ha Krisztusra irányítjuk hitünket, ha reá támaszkodunk, ha őt követjük, akkor nem a mi emberi dolgaink áradnak belőlünk, hanem az élő víz, az evangélium. Mi, magyarok azt szoktuk mondani: ami a szívemen, az a számon. Vagyis, ha akarjuk, ha nem, rejtett gondolatink, indulataink, meggyőződésünk előbb-utóbb úgyis a szánkra kerül, kimondjuk. Ez igaz. A kérdés tehát az, mi van a szívünkben? És ha a szívünkben Krisztus lakozik, akkor Ő lesz a szánkon is, akkor az élő víz, amely meggyógyított minket, gyógyíthatja a világot.
 
 Kedves Testvérek! Tíz esztendő nem nagy idő. Mi most ebben az évben 500 éves évfordulót ünneplünk. Ehhez képest a tíz év nem hosszú idő. Amikor gyülekezetek hívnak jubileumra, mindig azt szoktam mondani, hogy legalább két nulla legyen a számban (100, 200, 300). Ez természetesen csak afféle tréfálkozás. De valóban a napok számát tekintve a tíz év nem hosszú, szinte csak egy gyermek életideje. De fontos idő. Mert minden év, minden hét minden nap és minden óra fontos, amit Krisztussal töltünk. Hiszen ez már nem az elmúló időt jelzi, nem ennek a világnak az időrendjét tükrözi, hanem az új világ időszámítását. 
Azt kívánom tiszta szívemből, hogy Isten gazdag áldása áradjon ki erre a közösségre, azt kívánom, hogy mindig szóljon az evangélium, hangozzék az élet beszéde, hogy ennek a közösségnek az életéből is bőségesen kiáradjon az élő víz, maga Jézus Krisztus, mert egyedül Ő gyógyítja meg a szenvedő világot.  
Ámen

Kedves szülők, keresztszülők, kedves család, szeretett gyülekezet!
A keresztség kiszolgáltatása, maga a cselekmény, az esemény valahogy mindig úgy kezdődik, ahogy fel is idézzük: láttunk már ilyet templomban, esetleg keresztszülőként vagy szülőként mi magunk is részt vettünk ilyenben, ez egy szokás, ez egy rend, ez hozzátartozik ahhoz, amit Jézus Krisztus mond: tanítsátok meg, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek... Ez az az első minden, ami a szereztetési igében benne foglaltatik. Akkor teljes a keresztyén életünk, ha a keresztség nem hiányzik belőle. Vannak, akik azt mondják, hogy ezzel kezdődik a keresztyén élet, de én most, az Igéhez igazodva mondom, hogy ez része a krisztusi minden-nek.
Másodsoron azt látjuk az Ige fényében, hogy erre a keresztségre azért kerülhet sor, azért kereszteljük meg ezt a gyermeket, mert vannak, akik komolyan veszik Jézus szavát: menjetek el és tegyetek tanítványokká minden népeket. Ez a második minden. Ez Jézus Krisztus teljesség-igénye, nemcsak abban az értelemben, hogy azt kívánja, hogy egyesek életében az Ő szava, tanítása igazsága, Isten országának az öröme teljes és maradéktalan legyen, hanem úgy is teljesség-igény ez, hogy mindenkire kiterjed. Ez az egyház egyik nagy titka: nem néhány kiváltságos intézi egymás között az üdvösség ügyét, akik hasonszőrűek, hason-lelkűek, egyféleképpen gondolkoznak, akik szavak nélkül is értik egymást, hanem – ahogyan majd hallani fogjuk a Korinthusi levélből –  sokfélék vagyunk sokféle népből, sokféle habitussal, sokféle gondolattal. Jézus igénye így terjed ki mindenkire.
Azért mondja ezt Jézus, és ez a harmadik minden, mert övé minden hatalom. Ez a hatalom önhatalom, vagyis nem megszerzett hatalom, nem másoktól elvett hatalom, nem kicsikart, bitorolt hatalom, hanem isteni hatalom. Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön – mondja Krisztus. A teremtő, a megváltó, a megszentelő, az üdvözítő Isten hatalma ez! Aki érti és befogadja, az engedelmeskedik neki, és mindenki felé próbálja közvetíteni.
Három a magyar igazság (három mindent hallottunk), és egy a ráadás. Jézus a parancshoz, az elkötelezéshez ígéretet is ad. Ezért mondják a régiek, hogy ezért sákramentum, szentség a keresztség, mert nemcsak parancs és elkötelezés van benne, nemcsak megpecsételés van benne, hanem ígéret is van benne: veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ez a negyedik minden. Azt kívánjuk, hogy legyen e gyermek boldog megtapasztalása, hogy jó a Krisztus útján járni, jó az Ő népéhez tartozni, jó a mindenható Istennek engedelmeskedni, és felette nagy boldogság, hogy mindehhez Ő maga azt az ígéretet adja és teljesíti, hogy velünk van minden napon e világ végezetéig. Teljesen, mindenkinek, Jézus teljhatalmával, és mindenkor. Isten áldja és őrizze így ezt a gyermeket.

Ma itt, Losoncon  közös ünnepségünkön két évszámot mindenképpen el kell mondanunk. Az egyik szorosan kapcsolódik ünnepünkhöz, 340 esztendeje született Ráday Pál. A másik dátumot is sokat idézzük ebben az esztendőben, 500 esztendeje, 1517-ben szögezte ki Luther Márton Wittenbergben a vártemplom kapujára a vita-téziseit, innentől számítjuk a reformáció kezdetét.  És kellene egy harmadik dátumot is mondanunk, a felolvasott ige fényében mindenképpen a legfontosabbat. Azért mondom így, hogy a legfontosabbat, mert éppen Ráday Pál egyik énekverse világítja meg ezt a számunkra. Ezt mindmáig énekeljük gyülekezeti közösségeinkben. Ennek az éneknek az egyik verse ezt mondja:
Sem nyelv azt meg nem mondhatja,
sem betű fel nem írhatja,
csak ki próbálta, tudhatja,
hogy milyen a Jézus lángja.
Egy szerelmes ember írta ezt az éneket, Ráday Pál, aki szerelmes volt Jézus Krisztusba, akinek az énekei, az imádságai, az elmélkedései  és az egész élete semmi egyébről nem szól, hogy amit a nyelv el nem mondhat, a betű le nem írhat, amit az  okosok ki nem spekulálhatnak, amit szép könyvekből ki nem olvashatunk, a Jézus lángja ez, az Isten szeretete. Ez csak úgy a miénk, és csak úgy tudhatjuk, hogy mi ez, ha megpróbáljuk. Erről szól a felolvasott ige, és ez vezet el bennünket ahhoz a harmadik kérdéshez, a legfontosabbhoz.
Egy olyan jelenetet olvastam fel a mai napi Bibliaolvasó Kalauz megjelölése szerinti igéből, amely jól illik Ráday Pálhoz, aki maga diplomata volt, udvarokban forgolódott, ismerte a nagyok és a hatalmasok világát, tudta, hogy a világban vannak hatalmasok, tudta, hogy a világot a hatalmasok viszik, -  de tudott a Mindenhatóról. Vannak hatalmasok, és van a Mindenható. És az életünk mindent meghatárózó pontja az, amikor választani kell: a hatalmasok vagy a Mindenható. Vagy e világ erői, hatalmai, urai, nagyságai, - vagy a Mindenható, kinek a kezében ott a megmentő kegyelem, amit Jézus Krisztus szerzett meg. Őróla tesz bizonyságot a fogságban lévő Pál, ebben a különös jelentben Festus, a római helytartó előtt. Festus a birodalom képviselője, ő a földi hatalom esszenciájának a megtestesítője, mellette Agrippa király és Bernice királyasszony előtt, ők pedig a helyi hatalmak. Annak a világnak a szerkezeteit látjuk itt, amit a római birodalom, a Pax Romana jelenített meg. Íme, a helytartók, mögöttük a légiók, a rendfenntartó erők, a Pax Romana minden intézkedése, rendje. Előttük tesz bizonyságot az apostol, akit azzal vádolnak, hogy üzenete világfelforgató, hogy a munkája nyomán szerveződő keresztyén közösségek anarchisták, akik a jó rendet megbolygatják, veszélyes emberek. Íme, a kezükben az egyik fő szervező, ott áll az ítélőszék előtt. Mondja el, mi  is ez a keresztyénség. Pál pedig bátor szavakkal bizonyságot tesz arról, hogy Isten a világ kezdetétől fogva szabadítót ígért a szent atyák, és a próféták által. Isten az embernek Krisztust ígért, felkentet ígért, mai nyelven: megoldást ígért, és ezt a megoldást  a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztusban valósággá tette. Krisztus a megoldás. Ezt hirdeti Pál. Krisztus a megoldás az élet nyomorúságaira, Krisztus a megoldás az élet értelmének a kérdésére, Krisztus a megoldás azokra a nehéz emberi határhelyzetekre, amelyeket betegségben, nyomorúságban, gyászban, magunkra hagyatottságban, elárultatásban, mindenféle emberi viszonylat között megélünk és megtapasztalunk. Krisztus a megoldás a nagy kérdésre, amit Németh László így fogalmazott meg: üdvösség-ügy. Van-e üdvösség? Krisztus a megoldás. És ahogy ezeket a szavakat mondja Pál, a nemes római, mintha Pilátus klónja lenne, némi humoros megengedéssel, a hatalmasok cinizmusával azt mondja Pálnak: bolond vagy, te Pál, a sok tudomány az eszedre ment. Nem kell ilyesmikkel foglalkozni. Gyakorlatiasnak kell lenni. Egyszer élünk. Nem kell ezekkel a nyugtalanító kérdésekkel foglalkozni. Le kell őket locsolni a jólét mámorító italával, el kell felejteni, élni kell. Bolond vagy te, Pál.
De Pál válaszol, és azt mondja, hogy nem vagyok bolond, hiszen itt ül Agrippa király az én népem köréből, és ő tudja, hogy igazat beszélek.  Tudja, hogy amiket mondok, azok nem elmeszülemények, nem egy bolond ember képzelgései, ezek így vannak megírva a régieknél, ugye Agrippa király – fordul Pál apostol Agrippához -, ugye, Agrippa király, tudod, és hiszed a Krisztust. Te is hiszed azt, amit Isten megígért. Te is tudod, hogy Istennél van a megoldás. Ekkor Agrippa király megszólal: majdnem ráveszel engem, hogy keresztyénné legyek.
Ez a döntő időpont.  Kinek-kinek a saját életében van egy döntő idő, amikor ez a majdnem igenné lesz. Amikor ez a határon-állás, ez a féltudás, sejtelem, félbizonyosság, amit leginkább csak kérdésekben fölvetésekben, aggodalmakban, gyönyörű költeményekben, mélyreható filozófiákban tudunk megfogalmazni, ez választ kap, és a majdnem igenné lesz, és az ember átlép határvonalon. Azt mondja Pál Agrippának: kívánnám, hogy ne csak majdnem, hanem egészen légy keresztyénné. Mert ami el volt rejtve az ember szívében, amit (ahogy  az óegyház egyik legnagyobb apologétája, Justinus mártír mondta) az Isten már elkészített sejtelemként a filozófiában, keretnek a jogrendben, előképnek megannyi vallás szertartási rendjében, az mind együtt, Jézus Krisztusra tekintve boldog bizonyossággá lett. Idéztük Ráday Pál szép énekét: nyelv meg nem mondhatja… És ezen Ráday Pál a bölcsességet érti, az emberi kifejező készséget, azt, ami a lélek legmélyéről kiszakad. De nem mondhatja meg a nyelv, mert csak kérdezni tudja, nem tudja kimondani, csak körülírni tudja, nem tudja sajátos vonatkozásaiban elmondani, csak sejtelme van róla. Úgy vagyunk mi az üdvösség-üggyel, mint amikor idegen országba megyünk, nem beszéljük a nyelvet, és ők se a mi nyelvünket, hát gesztikulálunk. Ez kedves dolog, de milyen nehéz, ha nem élhetünk az Isten-képűségünk egyik legcsodálatosabb ajándékával, azzal, hogy ki tudjuk magunkat mondani. Aztán azt mondja Ráday Pál, hogy:  betű fel nem írhatja... Pál apostol ismerte a betű titkát, és a betű erejét. Merem azt is mondani, hogy betű-ember volt. Ősei hagyományában buzgó, a törvényt szüntelenül maga előtt tartó, aki maga is tudta, hogy a törvényből egyetlen betű, egyetlen pontocska el nem eshet, és mégis, ő maga is mondja: írhatja fel betű a Jézus titkát. Csak az tudja ezt a titkot, aki megpróbálta, csak, aki átlépett a határvonalon, csak, aki döntött, csak akinek az életében a majdnem igenné lett, a kérdése feleletté lett, csak aki megértette, felfogta és elfogadta, hogy üdvösség-ügyben először Isten beszél. Azért mondom így,   mert a jelenet erre a megfontolásra, erre a belátásra is okot ad. Pál római polgárként áll eljárás alatt. Ott van a Festus, a helytartó, Agrippa király, Bernice, ott vannak tehát a nagyok, a hatalmasok, akiknél el van rendezve a világ. Hatalmasnak lenni azt jelenti, hogy egy elrendezett világban ülök a csúcson. Irányítom a dolgokat, mai szóval: menedzselem, a kezemben van világnak  a rendje, és abban a világban eleve ki van mondva minden, ahogy lennie kell a dolgoknak. Pál meg arról beszél, hogy Isten az, Aki először szólt. Isten az, Aki azt mondta: a sötétségben világosság ragyogjon. Isten az, Aki azt mondta, hogy legyen. Ha nem Pál állna ott Festus előtt, hanem mondjuk János apostol, akkor ő, a maga módján ezt így adta volna vissza:  Ő az, Aki előbb szeretett. Ha Mózes állt volna ott, akkor ő ezt mondta volna: kezdetben. A mi első és legfontosabb döntésünk ez: engedni és megengedni, hogy Isten szóljon. Sőt, hogy előbb szóljon. A mi életünk nagy nyomorúsága pedig az, hogy mindent el akarunk mondani. Mint amikor az ember elmegy a körzeti orvoshoz, aki leültet, és azt mondja: na, kérem, mondja. Milyen orvos az, mondanánk, akihez bekopogtatunk, ránk nézne, és rögtön közölné a diagnózist és a terápiát is?! Meg se kérdezne bennünket. A nevünket sem. És még a vérnyomásunkat se mérné meg. Meg se kérdezné, na, Pista bácsi, hogy tetszik lenni, hanem mindjárt mondaná a diagnózist. Ó, ez felháborító, hiszen annyi a keserűség, annyi a baj, annyi a nyomorúság, annyi minden kumulálódott bennünk, - el kell azt mondani. Hallgasson meg az Isten. Aztán szóljon rá valamit. De az üdvösség dolga fordítva van. Isten az, Aki szólott: a sötétségben világosság ragyogjon. Isten az, Aki azt mondta: legyen. Isten az, Aki előbb szeretett. Isten az, Aki kegyelmét előre elkészítette a számunkra. Isten az, Aki mikor mi még nem voltunk, az atyák, Ábrahám, Mózes és a próféták által ígéretet adott. Ezt hirdeti Pál. Ezt mondja: meg kellett ezeknek lenniük, és nekünk ezekre nézve kell döntenünk. Éppen Ráday Pál életéből, szavaiból, imádságaiból, verseiből, és Luther Márton szent eltökéltségből tudjuk: nem elég annyi a keresztyénséghez, hogy én elmondom a magamét, és Isten mond rá valamit, én meg majd megfontolom, és majdnem hiszem, meg nem is, meghagyom, meg nem is.  Dönteni kell, mert Isten döntött. Amikor Krisztusát megígérte, amikor Krisztus testet öltött, amikor a Gecsemáné kertjében megimádkozta a kereszt alázatát, amikor a síron elhengeríttetett a kő, és feltámadott, amikor kibocsátotta Szentlelkét és az evangélium igéjét a világra, Isten már döntött.   Most vagy tegnap, tíz éve, vagy hetven éve döntenünk kellett, éppen akkor, amikor az ember élete határhelyzeteiből kilépve meghozza a boldog döntést, a tékozló fiú szavával: tudom, mit teszek, felkelek és hazamegyek az én atyámhoz. Ez a döntő pillanat. Ezért a pillanatért érdemes Ráday Pál születésére emlékezni, sírjához a temetőbe kilátogatni, énekeit énekelni, imádságait fellapozni. Ezért érdemes Luther Márton 95 tételét újra meg újra végigolvasni, mert minden igaz keresztyén szó és bizonyság ezt mondja: sem nyelv azt meg nem mondhatja, sem betű fel nem írhatja, csak ki próbálta, tudhatja, hogy milyen  a Jézus lángja. Aki igent mondott, az tudja milyen az Isten szeretete.
Ámen

Bethesda, csak kimondjuk a szót, és már tudjuk a történetet; vagy ha a Bethesda szóról nem tudjuk azonnal azonosítani az itt leírtakat, akkor azt mondjuk, hogy 38 éve beteg ember, és tudjuk a történetet. Vagy ha azt mondjuk, hogy amikor angyal érinti meg a tó vizét, az felkavarodik, és aki abba először belép, az meggyógyul, máris bólintunk: jól ismerjük a történetet. Mondhatni, kora gyerekségünktől ismerjük. De azóta egészen biztosan, amikor először hallottuk. Különös, titokzatos, sokra mutató ez a történet. Még egy lelkipásztor beiktatásán is lehet róla beszélni, és meg lehet kockáztatni, hogy talán a soroksári gyülekezet a Bethesda tava, de itt is csak akkor gyógyul meg valaki, ha angyal száll reá, és felzavarodik a víz; tehát Soroksáron is meg kell zavarodni a dolgoknak. Aztán aki először ideér, és belép, az meggyógyul. És mondhatnám bátran, ha beharangoznak, gyorsan, elsőként tessék az ajtóhoz állni, mert aki először lép be, az meggyógyul. És még sok mindenről lehetne beszélni e történet kapcsán. Például, Jézus gyógyító hatalmáról, és arról is, hogy Ő egy szavával gyógyít. De engedje meg a gyülekezet és a lelkipásztor is, akit most Isten segedelmével beiktatunk a szent szolgálatba, hogy megpróbáljam arra irányítani a figyelmet, amire János evangélista erősen irányít, amiért igen részletesen mondja el az egész h történetet.
Az első, amire fel kell figyelnünk, hogy nem olyan magától értetődő az, hogy angyal száll a tó vizére. Ritka dolog ekként gyógyulni. Mondhatjuk, az igéhez kapcsolódva, hogy várta várt, mégis hirtelen esemény. És az is különös, hogy csak az gyógyul meg, aki először ér oda. A többi nem. Ekként panaszolja ez az ember is, aki 38 éve mindenféle betegségben szenved, hogy nincsen embere, akivel együtt kivárná ezt a rendkívüli pillanatot és megragadná őt, és vinné, hogy elsőként érjen a vízbe. Mikor száll rá az angyal a tóra? Ennyit mond János evangélista: amikor. Szuverén. Nincs megszabott órája, nincs előre kiírt ideje ennek. S majd a gyógyulást követő vita mutatja meg ezt, amikor rátámadnak a meggyógyult emberre: nem szabad neked szombatnapon a saroglyádat hordanod! De hát, ha szombaton gyógyult meg, mert szombaton szállt az angyal a vízre?! Igen, az Úr napján is leszáll az angyal, holott akkor, a törvény szerint, senki semmilyen munkát nem végez. Az angyal végez. Amikor Jézus ott van a tónál, éppen szombat napon, akkor is lehetne az angyalnak alászállnia.
Mit is jelent a ezeknek a szokatlan dolgoknak ez az összesűrűsödése?  Leginkább a szombat igazi értelmét mutatja meg. Az Úr napja a világ teremtésre emlékeztet bennünket. És arra is, hogy majd lesz egy új szombat, és az éppen az a nap, amikor Isten a dolgok helyreállításával kezd mindent. Ekként ez az ember, aki most Jézus szavából megkapja a gyógyító kegyelmet Isten rendjéből átkerül Istennek egy másik időrendjébe. Felveheti-e a nyoszolyát, nem sérti-e meg az évszázadok óta hűségesen őrzött törvényt? Ne bántsuk mindjárt a jeruzsálemieket, könnyű volna ma ítélkezni a rend egykori őrei fölött. Ráadásul, János evangélista egyértelművé teszi, hogy ez az egész történet voltaképpen reánk vonatkozik.
Másodjára tehát arról kell szólni, ami itt ránk vontakozik. Fel kell tennünk a kérdést, miképpen lehetséges az embernek átkerülnie a mostani teremtés világából az új teremtés világába? Kimondhatjuk-e bátran, a  Zsidókhoz írt levél szép szavát: van az Isten népének szombatja?!  Az ugyanis az új teremtés valósága, az eljövendő Krisztus dicsősége, a mindent betöltő isteni dicsőség kiáradása, és felfénylése az egész világon. Hogyan lehetséges ez? A 11. vers indítja el a választ, és mélyen hiszem, hogy lelkipásztornak itt, a soroksári gyülekezetben, ezen a szószéken állva, vagy az Úr asztalánál a szereztetési igéket olvasva és keresztelve, a szent jegyeket kiosztva, éppen itt kell elkezdenie mindig. És megfordítva is, a gyülekezetnek is itt kell elkezdenie a maga igazi történetét. Jézus azt mondja a betegnek: kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj! Ő pedig felkelt, felvette a nyoszolyáját és járt. Majd a firtató kérdésre ezt mondta: aki meggyógyított engem, az mondta nekem: kelj fel és járj!   Nem ismerte Jézus, de bizonyságot tett róla!  Aztán amikor újra találkoznak, Jézus feltárja magát. De a vitatkozóknak is feltárja magát: mindez ideig én és az Atya munkálkodunk..., én és az Atya egy vagyunk, aki engem látott, az Atyát látta, aki engem hallgat, az Atyát hallgatja; azt cselekszem, amely az én mennyei Atyám akarata. Ki az hát, aki ott azt a szombatot igazából véve megtörte? És ki volt az, aki a szombatot felnyitotta, hogy a felnyitott szombatból át lehessen lépni az örök szombatba, hogy a szövetség rendében előírt ünnepből át lehessen lépni Isten örök ünnepébe?
A mi emberünk, aki a Jézus szavára meggyógyult, kétség nélkül engedelmeskedett., Olyan isteni hatalom érkezik a Jézus szavával, hogy nincs mód mérlegelni, vitatkozni, aggodalmas ellenvetéseket tenni. Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat és járj - mondja Jézus. Ő pedig felkelt, felvette a nyoszolyát, és járt. Engedelmeskedett? Igen, mert meggyógyult. Meggyógyult? Hiszen engedelmeskedett, mert megtehette. Jézus szavában mindig minden együtt van. A református lelkipásztor azért vehet a vállára palástot, azért hívják meg a szent szolgálatra, hogy a szaván keresztül a Jézus szava érkezzen hozzánk. A mi református egyházunkban az a hierarchia, hogy a lelkipásztor kiáll az élre, ahonnan már emberileg szólva nincsen tovább. És Jézusra mutat. Az ő szava már a Jézus szavát hirdeti. Bizonyságtétele az üdvözítő felé vezet.  Ha kérdezik: ki az, aki a mi szombatunkból benyit az örök szombatba, és mutatja meg nekünk, hogy az ember arcán felfénylő Isten dicsőség éppenséggel a visszatükröződése az örök isteninek? – tudjon erre jó feleletet adni. Nevezhetjük ezt bizonyságtételnek, nevezhetjük ezt prédikálásnak, igehirdetésnek, bizonyságnak. A gyülekezet azért hívott meg lelkipásztorául, hogy ez tedd.
És hadd fordítsam meg mindezt. Szeretett gyülekezet, egy lelkipásztortól sok mindent várunk. Ha belenézünk a Hercegszőlősi Kánonokba, Egyházkerületünk első törvényes rendjébe, az mondja a lelkipásztor kötelességeiről: tanítson, pásztorolja a népet, látogassa őket, egy óránál többet ne prédikáljon. De mondom a mi elvárásokat. A lelkész legyen kitűnő adminisztrátor, mindig legyen mgtalálható. Legyen jó rend embere. Legyen jó menedzser. Legyen kitűnő beszélgető-társ. Találja meg minden lélekhez a kulcsot. Legyen lelki sebész, aki minden órán bemosakodva várja a lelki életben katasztrófát szenvedett embertársait. És legyen világhíres. Legyen tudós, hadd legyünk rá büszkék. Legyen hegyeket mozgató hős, aki mindig eléri, ami kell.  És takarítson, vágjon virágot, díszítse fel az úrasztalát. Szeretett Gyülekezet! A református lelkipásztor azért hívattatik el, hogy a gyógyultnak el tudja mondani: Jézus az, aki azt mondta neked: vedd fel a te nyoszolyádat és járj! Jézus az, aki a régi szombatból benyitott az új és örök szombatba!  Jézus szavában gyógyító hatalom van!   És Jézus árasztja ránk Isten szabadító s megmentő dicsőségét. És Ő visz át bennünket a mulandóból az örökkévalóba. Ezt kell mondania a lelkipásztornak, ez a szolgálata. Ha ezt nem teszi, mindegy, mit csinál. Ha ezt teszi, a többin is áldás lesz. Hadd biztassam hát a gyülekezetet, hordozzák így a lelkipásztort, hogy Isten Szentlelke késztesse, kényszerítse, buzdítsa és bátorítsa erre a szent szolgálatra.  És az itt lévő vendégekhez, elsősorban lelkipásztor testvéreimhez is hadd szóljak. Lelkipásztori közösségben gyakran szóba kerül egy-egy gyülekezet esete, története, sorsa, helyzete. És ez jól van, ez helyes. de hadd biztassam most a lelkipásztor társakat, hordozzátok imádságban a soroksári gyülekezetet és lelkipásztorát, hogy itt mindig, mindenki hallhassa, láthassa, tudhassa: Jézus Krisztus az, és senki más, aki azt mondta ott ennek az embernek: kelj fel, vedd a te nyoszolyádat és járj! Jézus Krisztus az új teremtés zsengéje.
S végül, szóljunk a betegség éveiről is. Szinte elfogadhatatlan hallani itt az évek számát. Hogy volt ott ez az ember, aki 38 esztendőt töltött betegségben? Hiszen akkoriban 30-35 év volt az átlagéletkor. Ez az ember már túlélte az akkor megszokott átlagos emberi életidőt. És 38 évig nem volt senki, ki segítette volna? Vagy 38 éve nem szállt az angyal a tó vizére? Testvérek, nemhogy 38 évig, 38 hónapig, 38 napig, 38 óráig, de ha csak 38 percig, ha történik ez velünk, mi táblával kimegyünk az egészségügyi minisztérium elé, és tüntetünk, és forradalmat hirdetünk. Hogy történhet ilyen? Ez a 38 esztendő jelképes is. Ez egy egész világkorszak. Ez a mi létidőnk, amit a Paradicsomi Kerten kívül töltünk. Ez az ember ideje Isten nélkül. De közben a tó vizére olykor angyal száll, Isten gondviselésével fenntartja a világot, és vannak csodák és jelek, - de mégis a 38 év: ez az egész élet, ez az egész világ. A keresztyénség csodája az, hogy amikor valaki a Krisztus szavát meghallja, feláll, felveszi a nyoszolyáját, és elindul, mert a Krisztus parancsolta. Az parancsolta nekem, hogy vedd a te nyoszolyád, aki azt mondja: kelj fel és járj! Amikor elkezdődik bennünk az új élet, egy másik időszámítás kezdődik, és ez a vége, amit most még szeretnék kihangsúlyozni.  A régi rend szerint – s ez így van a teremtés történetében, így van a Tízparancsolatban, így volt régi nép életében is –, a szombat befejezés volt. Hat napon át munkálkodjál, végezd minden dolgodat, a hetedik az Úrnak, a te Istenednek szombatja. Mert hat napon át teremtette Isten az eget és a földet, s mindent, ami azokban van, és a hetedik nap megnyugovék, és megáldotta és megszentelte.  Ez a vége. Ahogyan jövünk haza a munkából, betoppanunk: vége, végre! Vége a munkának. Jézusban, Krisztusban, Isten üdvözítő szeretetében azonban ez a másik szombat, ahova most átlép ez a gyógyult ember, ez a kezdet. Ezzel kezdődik minden. Kelj fel, és járj. Azzal kezdőik minden, hogy megnyílik az Isten világa. Azzal kezdődik minden, hogy a rendkívüli és kiszámíthatatlan esemény – hadd mondjam így: az esély –, hogy ti. angyal érkezhet és akkor megrezdül a víz és lesz gyógyulás, nos, ez a rendkívüli lesz a rendes. Miért: Mert a keresztyén ember Jézus Krisztusban megtalálta az élet forrását. Megtalálta az Istenhez vezető utat, megtalálta a boldog bizonyosságot, amire Jézus Krisztus tanít bennünket: ha valamit kértek az én nevemben, az Atya megadja azt nektek. Ezért hadd biztassam a beiktatandó lelkipásztort, hogy csak Krisztusról szóljon. Hadd biztassam a soroksári gyülekezetet, legyen minden vágya: csak Krisztusról hallani. Mer csak Krisztus mondhatta: kelj fel és járj! Csak Krisztus mondhatta: vedd fel a te nyoszolyádat. Csak Krisztus mondhatja ezt nekünk. Az egész lelkipásztori közösséggel magam is azért imádkozom, hogy a beiktatandó lelkipásztor, és az őt meghívó soroksári gyülekezet éljen, növekedjék az egyetlenben, Krisztusban! Benne táplálja reménységét, építse hitét, és végezze szeretetének minden szolgálatát. Legyen így!
Ámen

Egy szép zsoltár üdvözletét hoztam, ezt olvastam fel a Grádicsok énekéből. Szép és gyönyörűséges, mély igazságokat mond ki a számunkra. Isten és ember útjának a titkait tárja fel, s ha belekapaszkodunk, akkor az ünnepünk is méltó lesz. Az ünnepben erőket veszünk, megerősödik a testvéri közösségünk, és ahogy egy erdélyi teológus mondotta, éppenséggel Trianon után, a nagy ország-szaggattatás után: lehetséges a magyar embernek is a derült jövőbe-nézés. Nos, sok szép gondolatot hoztam ide, hiszen így kezdődik a zsoltár: jó és gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak. Hát jöjjenek a nagy szavak, halljuk azt, ami jó, azt, ami szép, azt, ami igaz. Mert ami jó, szép és igaz, az öröktől az, és örökre az is marad. Nincsen olyan körülménye az emberi életnek, ahol a jó ne tudna jó lenni. Nincs olyan sors, amelyben a szépség ne tudná megmutatni igazán önmagát. Nincsen olyan történelmi helyzet, mikor az igazság ne lenne igazság. Legfeljebb mi nem akarjuk megízlelni a jót, nem törődünk a széppel, és akarunk az igazság szerint élni. De mondhatná bárki, hogy én megtoldottam a zsoltáros szavait, mert ő csak annyit mond, hogy milyen jó és milyen gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak. Ahogy a genfi zsoltárral is énekeljük: Íme mily jó és mily nagy gyönyörűség, az atyafiak közt az egyenesség, ha békében együtt laknak... A Biblia nyelvén az együtt lakozásnak van egy feltétele: békességben lenni. Vagyis: szeretni egymást. Azt hiszem, mindenki tud idézni az életéből kínos együttléteket, amikor részt kellett venni valamin, de ott mindenki azon sóhajtozott, mikor lesz már vége, mikor mehet ki-ki a maga dolgára. De ez fordítva is igaz: egy olyan nagy fesztiválon, amely most itt három napig zajlik, és az emberek legszebb ünnepi ruhájukat veszik fel, mintha egy nagy lakodalom lenne most. Most senki nem azt nézi, mikor lesz már vége. Jó együtt lenni. És ha jó együtt lenni, akkor szép is együtt lenni. Ahogy a zsoltár mondja: gyönyörűséges. Van abban valami gyönyörű, hogy az emberek szót értenek, megosztják egymással a sorsukat, az örömüket, a bajukat, a vidámságukat, a hálájukat, meg a nyomorúságukat, a keserűségüket is: együtt lakoznak. Valami olyasmit mond ezzel a zsoltáros, ami nemcsak tűnő pillanata az emberi életnek, hanem a lényege: együtt lakozni. Együtt élni, együtt lenni. Ha fellapozzuk a Bibliát, és elkezdjük olvasni, azt látjuk, hogy az ember megteremtésétől kezdve mindig az volt az élet lényege, hogy az ember társat, testvért, családot és nemzeti közösséget kapott Istentől, vagyis megkapta Istentől azokat az életszerkezeteket, amelyekben jó lennie - pontosabban: jó az embertársával együtt lennie. Csak közösségben, csak együttlétben, csak együtt lakozásban tárul fel igazán az emberi élet szépsége és mély titka. Sőt, azt mondja a zsoltáros, csak oda küld áldást az Úr, ahol az atyafiak együtt lakoznak. Ott nincs áldás, ahol széttart az életünk. Egy vidám jelenetet hadd idézzek fel. Néhány esztendővel ezelőtt játszottak Magyarországon egy filmet, ez volt a címe: 6:3. Az idősebbek még fel tudják idézni, amikor a magyar futballnak volt dicsősége, és Londonban a magyar válogatott – bizony ennek már 60 esztendeje – 6:3-ra legyőzte a verhetetlen angol foci-csapatot. Nos, a film arról szól, hogy Budapesten is összeverődnek az emberek, egy-egy boltban, egy borbélyműhelyben, egyebütt, hogy együtt hallgassák a mérkőzés rádió-közvetítését. A jelenet szerint egy hentesnél álldogálnak az emberek, és hallgatják, ahogy a mérkőzés előtt kezdik játszani a himnuszokat. A rendes magyar emberek kihúzzák magukat, sőt, éneklik is a magyar Himnuszt. Ám a filmben van itt egy megrázó jelenet, ez világít rá, hogy miről akarok most én szólni. Miközben tehát a hentes is, a vásárlók is feltartott fejjel éneklik a Himnuszt, az egyik vendég odasompolyog a szalonnákhoz, leakaszt egyet, és bedugja a kabátja alá.  Egy pillanatig tart ez a mozdulat, és mi egy pillanat alatt ebből a fonák helyzetből is megértjük a zsoltár igazságát. Ott nincsen áldás, ott nem jó együtt lenni, ott nincsen szépség, ahol az emberek csakis és kizárólag önmaguknak élnek. Lám, ez az ember még akkor is csak önmagára gondol, amikor egy közösség a Himnuszt énekeli, és látszatra ő is. Lám, akkor is csak a saját dolgán járatja az eszét, amikor egy egész közösség nagy fohászban egyesül, hogy áldást kérjen. Azt mondja a zsoltáros, egyszerű, tiszta és világos igazsággal: csak oda küld áldást az Úr, csak oda küld életet, ahol az atyafiak együtt lakoznak. Egymásért, együtt.  Szeretném, ha mélyen áthatna bennünket a zsoltárnak ez a mély igazsága, és ki-ki rátenné a saját élete dolgait erre a mérlegre, és egyetértene Isten szent igéjével: csak ott van áldás, ahol együtt és egymásra nézve vagyunk együtt és együtt lakozunk. Mert máskülönben minden áldás elvész, és minden élet kiszárad, és minden kiüresedik, és hiába fáradoztunk, ha nem lakozunk együtt.
Isten összeadó művészete egészen más, mint a miénk. Isten nem statisztikus. Nem vesz bennünket külön, hogy kinek mennyi jutott külön, amit aztán elvonatkoztatott műveletben mégis összead, és azt mondja: lám, milyen sok az. Mert nem sok az, ami nincsen együtt, ha nem egymás arcát és tekintetét keressük, amikor együtt vagyunk, hanem hátat fordítunk egymásnak. De Isten világában nincsen hátat fordítás. Azt mondja a Biblia a teremtéstörténetben, hogy Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette avégre és azért, hogy dicsősége felragyogjon rajta, hogy kinek-kinek az arcán az Isten szeretete, az Isten hűsége, az Isten kegyelme ragyogjon és ezt átsugározza a másiknak. Egy régi filmben, amely a nagy feltalálóról, az amerikai Edisonról szólt, van egy szép jelenet. Edison még kiskamasz volt, amikor a húga vakbélgyulladást kapott. Kijött az orvos, és jelezte, hogy a kislányt azonnal meg kell operálni. De közben besötétedett. Azt mondta az orvos, csináljanak valami világosságot. Meggyújtották a petróleumlámpát, mire jelezte az orvos, hogy enné a kevés fénynél nem tudja elvégezni a műtétet. Erre hoztak még egy petróleumlámpát, ennek a fénye is kevés volt. Hoztak még egyet, hoztak négyet, ötöt, de az orvos egyre csak kevesellte. Ekkor ez a kamaszgyerek gondolt egyet, körbeszaladt a tanya-központon, és ahány tükör volt, mind elkérte, bevitte a szobába, és úgy rendezte el őket, hogy a tükrök megsokszorozott fényénél a petróleumlámpák fénye már úgy ragyogott, mint egy reflektor. Együtt. Csak össze kellett hozni. A fény az egyik tükörről visszatükröződött a másikra, meg a harmadikra, és ez adta ki azt a világosságot, azt a fényt, amelynek az erejében a műtétet el lehetett végezni.  Csak oda küld áldást az Úr, ahol egymásra tekintve élnek és lakoznak az emberek.
Az igehirdetésem második felére még feljegyeztem magamnak szép bölcsességeket is, de a bácskossuthfalvi óvodás gyerekek feloldoztak, és nem kell már sokat magyaráznom, mit jelent mindez. Reggel részt vettem itt az óvodások évzáró istentiszteletén. Ott ültek a kicsik az első három sorban, aztán kijöttek ide az úrasztala elé, hogy elmondják a búcsú-verseiket, elénekeljék a búcsú-énekeiket, hogy áldást kapjanak, meg egy kis emléket. Ahogy sorjáztak ide az úrasztalához, szépen fogták egymás kezét, el ne szakadjanak egymástól. De látom ám, hogy az egyiküknek be volt gipszelve a keze, és fel volt kötve. Gondoltam, na, lesz itt bonyodalom, hiszen senkinek nem tudja megfogni a kezét, meg az övét se lehet megfogni. Olyan volt, mint egy kis törött szárnyú madár. S akkor azt vettem észre, hogy a mellette álló gyermek megfogta alul az ingét, és úgy jöttek ki. S ekkor egy pillanat alatt annyi mindent megértettem ebből a gyerek-mozdulatból. Beleláttam az összetartozásnak a szépségébe, a jóságába, az igazságába! Lám, ezek az óvodások tanítanak minket, szerte-szét szaladó magyarokat, magyarnak hátat fordító magyarokat, magyar arcát nem látni kívánó magyarokat!  Ha a kezét nem tudta megfogni, mert el volt törve, megfogta az inge csücskét, de megfogta, de együtt voltak, de mosolygott rá, de támogatta, de segítette. Akik reggel itt voltak az óvodások búcsúztatásán, talán nem is látták ezt a mozdulatot, szinte csak én láttam innen az első sorból. De éppen ez a titka a mi összetartozásunknak. Nem kell annak látványosnak lenni, hogy mi összetartozunk. Nem kell azt eljátszani, hogy az ügyesebb segít az ügyefogyottnak, a tehetősebb odahajol a gyengébbhez, a nagyobb lehajol a kicsihez, hogy még inkább megmutassa a nagyságát, meg azt, hogy ügyesebb, meg azt, hogy rátermettebb. Hanem csak úgy, a világ legtermészetesebb mozdulatával megfogta az inge szélét és együtt haladtak. Amikor azt mondja a zsoltáros, hogy jó és gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak, nem mond semmi különleges titkot. Csak annyit mond, hogy együtt kell lakozni... Egymásba kell hát kapaszkodni. Az erősebbnek ki kell nyújtania a kezét, a gyengébbnek meg engednie kell, hogy az erősebb megtartsa őt.  Az ügyesebbnek fel kell ajánlania a képességeit, és a kevésbé rátermettnek ezt el kell fogadni. Mily jó és mily gyönyörűséges, ha együtt lakoznak az atyafiak. Itt nincs büszkeség, itt nincs kivagyiság, itt nincs rátartiság, itt majd én megmutatom, itt nincs, hagyjál engem békén, itt nincs eredj az utadra, engedj már el engem. Együtt lakoznak, mert jó nekik együtt lakozni, mert szeretik egymást. Hova küld áldást az Úr? Hova küld életet az Úr? Oda, ahol az ember arcokon Isten dicsősége felragyog, és rásugároz a másikra, ahol ezt az élet-feladatot, ez az Istentől rendelt nagy küldetést be tudjuk tölteni, hogy Isten gyermekeiként legyünk együtt. Oda szeret jönni az Úr, oda szeret életet hozni az Úr. Szeret közénk, magyarok közé jönni az Úr? Vagy szokás szerint cifrára font káromkodással fogadjuk Őt? Szeret közénk jönni az Úr, ahol imádságra kulcsolt kezek várják az Ő áldását? Mert mi nem tudunk sem igazságot, sem jóságot, sem szépséget gyakorolni?  Szeressen közénk jönni az Úr, hogy életet hozzon közénk, magyarok közé! Ha szeretnénk élni, akkor egymásba kapaszkodnánk, segítenénk a másikat. Ha szeretnénk élni, elfogadnánk a másik segítségét. Ha szeretnénk élni, lennének közös céljaink. Ha szeretnénk élni, keresnénk a testvéreinket. Az Úr oda szeret jönni, ahol elfogadják az Ő kezéből az életet, és megőrzik azt. Ajándékozol-e szívesen annak, aki a legutóbb szemed láttára földre dobta a tőled kapott ajándékot és megtaposta? Hát meggondolod, hogy adsz-e még neki? Csak oda küld áldást az Úr és életet örökre, ahol együtt lakoznak az atyafiak. Ha nem mástól, akkor ezektől a kis óvodásoktól tanuljuk meg az életünknek ezt az egyszerű mozdulatát, megfogni, ha kezével nem tud fogni, mert el van törve, megfogni az inge szárnyát, és együvé tartozni, és együtt menni, és együtt imádkozni, és együtt dolgozni, és együtt keresni az áldást, és együtt megőrizni az életet. Oda áldást küld az Úr, oda életet küld az Úr örökre. Ímé, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak, mint a Herman harmatja, amely leszáll Sion hegyére, olyan ez az együtt lakozás. Csak oda küld áldást az Úr, és életet örökre.
Ámen