Bogárdi Szabó István Dr.

Kedves Testvérek!
Azt hiszem, semmilyen újdonságot nem közlök, csak egy általános tapasztalatot osztok meg, amikor azt mondom, hogy életük olykor feszült, máskor komikus pillanatai közé tartozik, amikor rendkívül fontos dolgot akarunk valakinek a tudtára adni, és nem tudjuk eldönteni, hogy négyszemközt mondjuk-e meg neki, vagy rángassuk be a középre, és nyilvánosságot kerítve adjuk elő a mondandónkat. Nyilván, abból támad ez a feszültség, mert nem tudjuk eldönteni, hogy mi a jobb. Az-e a jobb, hogy az igazságot, az igazat, a szándékunk szerint szívig ható és életet változtató szót, amelybe sokszor beletartozik a rápirítás, a feddés, a megrovás, négyszemközt adjuk-e át, ahogy maga Jézus is tanácsolja (ha bajod van atyádfiával, akkor négyszemközt kezdd a dolgot), vagy éppen megfordítva, már annyira feltolult bennünk a jobbító szándék, és olyan egyetemes igazságot látunk benne, hogy a közlés műveletét mindenképpen nyilvánosság előtt kell végezni? Ha az utóbbi mellett döntünk, akkor meg az a bajunk, ami a műtétekkel, ahol sebészt körülvevő asszisztenciának is be kell mosakodnia, vagyis nekünk is minden tanút gondosan steril körülmények közé kellene állítanunk. Mi azonban jobbítás, feddés, buzdítás esetén, vagy amikor nagy igazságot akarunk más szívébe beletenni, nem tudjuk mindig ezt a lelki higiénés környezetet biztosítani. Ezért aztán akkor is magánosan, négyszemközt szólunk (vagy nem szólunk), amikor nyilvánosság előtt kellene tennünk. Mindezt azért hozom ide, hogy érzékeljük annak a megállapításnak a súlyát, amit a biblia-tudósok fűznek rendre Jézus nyilvános szolgálatához; eszerint azzal a feltételezéssel kell élnünk, hogy ha az evangélisták nem jelzik külön, akkor úgy kell vennünk, hogy Jézusnak ez vagy az a beszélgetése nyilvánosság előtt zajlott. Ha igaz ez a megállapítás, máris törhetjük a fejünket, mert a János evangéliuma is tele van mindenféle rövidebb-hosszabb beszélgetésekkel, s nem tudni, hallotta-e valaki Jézuson és a beszélgető társon kívül. De nem feszegetem tovább ezt a kérdést, kire-kire ráhagyom a töprengést. De azt mindenképpen érdemes megjegyezi, hogy Jézus földi szolgálata tele van csodálatos négyszemközti beszélgetésekkel. És ez fontos számunkra is.
Az Üdvözítőhöz nyugodtan mehetünk négyszemközti beszélgetésre. Igen, az Istennel való kapcsolatunknak vannak bensőséges mozzanatai. Ezt azzal együtt mondom, hogy viszont nem szabad elhinnünk a mikor nagy hazugságát, miszerint a keresztyénség kizárólagos értelemben magánügy volna.  Ez egyáltalán nem így van, mert a hitünk gyakorlása eleve közösséget feltételez. Éppen ezért fontos észre vennünk, hogy az evangéliumban vannak négyszemközti beszélgetések is, ezek pedig mély és bensőséges beszélgetések, és ez a tény buzdít minket is rá. Csak János evangéliumából hadd soroljak fel néhányat, nem vitatva a biblia-tudósok igazát a feltételezett nyilvánosságról. Mindjárt, amikor Jézus tanítványokat gyűjt magának, Nátánáel kétségét fejezi ki a felől, hogy jöhet-e valami jó Názáretből, és ekkor kerül sor egy rövid beszélgetésre. Amikor a kánai menyegzőben Mária jelzi, hogy elfogyott a bor, Jézus így válaszol neki: asszony, mi közöm hozzád? Nem jött még el az én órám. Ez is egy négyszemközti beszélgetés Jézus és az édesanyja között. Aztán következik Jézusnak és Nikodémusnak a beszélgetése éjszakai órán, titokban. És most itt van előttünk Jézusnak és a samáriai asszonynak a beszélgetésre. Ma erről szeretnék szólni. De ott van a beszélgetés Jézus és házasságtöréssel vádolt asszony között, miután a vádlók mind elsompolyogtak. És ott van a beszélgetés Jézus és Márta között, mikor Jézus jön megholt barátját feltámasztani. És aztán Jézus feltámadása után előbb Mária Magdalénával, aztán az emmausi tanítványokkal, aztán a csodálatos halfogás után Péterrel. S volt-e, és ha igen, ki volt a tanúja ezeknek a beszélgetéseknek, nem találgatom. Csak azt akarom még egyszer hangsúlyozni – és ebben különösen János evangéliuma lesz segítségünkre –, hogy Jézusnak van szava hozzánk egyen-egyenként. Az is nagy áldás, hogy Jézus prédikációiból, megszólalásaiból, jövendöléseiből, vitáiból is sokat le tudunk szűrni önmagunknak. Ám itt vannak előttünk ezek a négyszemközti beszélgetések, és ezeket olvasva mindjárt megérezzük, hogy mindegyiket egyetemben meghatározza egy nagy tét. Mert itt nem a bensőségesség a fontos. A bizalmasságnak így vagy úgy meg lehet teremteni a körülményeit. Vannak emberek, akik egyetlen másodperc alatt olyan bizalmas légkört tudnak teremteni, hogy csak meresztem a szemem. Ahhoz képest én tényleg elefánt vagyok a porcellánboltban, és nemcsak a porcellánt töröm össze, hanem a boltot is. De próbálom tanulgatni, és nyilván van is módja a bensőségesség megteremtésének. De, mondom még egyszer, vannak, akiknek nagyon megy. Mégsem ez itt a lényeg. Nem ezért írattak meg ezek, hogy valamiképpen eltanuljuk Jézustól. Az a kérdés, hogy miről folyik a beszélgetés.  És ahogyan hallottuk már Keresztelő János kapcsán, a vallomása csúcspontja az volt, amikor ezt mondta: én nem vagyok Krisztus, én nem vagyok Illés, én nem vagyok próféta, én a kiáltó szó vagyok a pusztában, készítsétek az Úr útját, mert eljön Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit - és Jézusra mutatott –, Ő a Messiás, Ő a Felkent, Ő a Krisztus. Ha végig olvassuk a samáriai asszonnyal való beszélgetést, látjuk, itt is erről van szó. És ha elolvassuk majd Mártának és Jézusnak a beszélgetését a Lázár sírja előtt, ott is erről van szó. És amikor megjelenik Jézus Tamásnak, és neki külön megmutatja a szegek helyeit, leborul Tamás, és azt mondja: én Uram és én Istenem! Mindig ez a tét. Mindig az a kérdés, hogy felismerjük-e, hogy Jézus a közbenjáró, a felkent, a Szentháromság második személye, aki azért öltött testet, hogy megnyissa számunkra az élet forrását magában Istenben. Nos, ma vizes prédikációt kaptok, testvérek. A kánai menyegző már mögöttünk van, ma nem lesz borrá a víz. Ma tényleg vizet fogok prédikálni, ahogy a történetben foglaltatik.
Azt olvassuk, hogy Jézus elhagyta Júdeát és visszatérőben van Galileába. Az evangélista finoman jelzi, hogy Jézusnak már több tanítványa támadt, mint Keresztelő Jánosnak volt, ez pedig tudomására jutott a jeruzsálemi Nagytanácsnak, tehát várható volt, hogy Jézus ellen is fellépnek, de még nem jött el Jézus órája. Tehát Jézus elhagyta Júdeát, hogy visszatérjen Galileába. Ehhez pedig Samárián kellett keresztülmenni. Ez a Samária különös vidék. A Királyok Könyvéből tudjuk, hogy Omri uralkodása idején szerveződött Samária központtal egy ellenkultusz Júdeával (illetve Jeruzsálemmel) szemben, a nagy fogság idején pedig idegen népeket telepítettek be, akik összekeveredtek a megmaradt lakossággal.  Ha szabad ezt mondani, afféle vegyes vallás jött létre, a szónak abban az értelmében, hogy a Mózes-hitűség, meg a Baál-kultusz, meg a radikális monoteizmus meg a varázslás, és a többi egybekeveredett. Mindazáltal a samáriai népesség - a betelepedettek és a nagy országromlást túlélők – azt az egyet megtartották, hogy Jeruzsálemet nem fogadták el kultuszi központnak. Ők a Garizim hegyén építettek szent helyet. Emiatt aztán roppant elidegenedés következett be, ebből pedig incidensek, évszázados sérelmek, etnikai és vallási feszültségek támadtak, olyan súlyosak, hogy egy is elég lett volna az ellenségeskedés fenntartásához. János finoman jelzi ezt, amikor így mondja, hogy Jézusnak Samárián kellett keresztülmennie. Ez igaz úgy is, hogy aki Galileába akart eljutni, annak ezen a tartományon is keresztül kellett mennie. (Aki Budapestről Bécsbe akar menni, annak nyugat felé kell mennie.) De ez a szó, hogy »kellett« – ez nemcsak kényszerűséget, hanem valamiféle szükségességet is jelent; útban hazafelé arra a területre kellett menni. Valami nyomós oknak kellett még itt fennállnia. Hiszen, idézzük csak fel, mit mondott Jézus a tanítványainak, amikor először kiküldte őket Isten országát hirdetni: a samaritánusok városába ne menjetek be (Mt 10,5).  S ugyanide esik az is, amikor útban Jeruzsálembe szállás kerestek egy samáriai faluban, de miután Jeruzsálembe - a samáriaiak szerint, a hamis kultusz városába - mentek, kiutasították őket. S hogy milyen mély volt az ellenségeskedés, kiderül a két Zebedeus-fiú szavából: »Uram, akarod-é, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből, és eméssze meg ezeket, mint Illés is cselekedett?« (Lk 9,53-54) 700 éve várjuk, hogy ez megtörténjen, ahogyan egykor itt a környéken Illés tüzet hozott a Baál papjaira. Hadd pusztuljanak! Mit keresnek itt ezek a gyütt-mentek?! Testvérek, ne sértődjön meg senki, de szinte olyan ez, mint amikor az Áprád-házi királyok betelepítették a kunokat Magyarországra, és éltek itt a kunok úgy, ahogy éltek. Én még ismertem egy lelkipásztort, aki elmondta kunul a Mi Atyánkot, ám hozzátette, hogy a kunok mind pogányok voltak, és csak azért lettek reformátusok a reformáció idején, mert azt hitték, hogy ez azt jelenti, hogy többet nem kell templomba járni.
Át kellett menni Samárián. A fizikai szükség, az éhség és a szomjúság miatt nem vonulhattak át egyvégtében, hanem Sikár városánál, a Jákob forrásánál megálltak, és a tanítványok bementek a városba valami élelmiszert vásárolni. Itt és ekkor találkozott Jézus ezzel az asszonnyal, aki szerencsétlen sorsú, mert öt férje volt már, és a hatodik sem igazán a férje (amint Jézus szavaiból majd kiderül). Ez az asszony délidőben megy ki vízért, amikor mindenki sziesztázik. Augustinus szép magyarázata szerint ez azt jelenti, hogy lopva ment ki vízért, mert az övéi is rendre megszégyenítették a zűrzavaros élete miatt. És éppen, amikor az övéit is elkerülné, találkozik valakivel, akit hivatalból is kerülnie kellene. De az egyszerű életszükség erősebb a konvencióknál, a szomjúság kikényszeríti a találkozást és beszélgetést Jézus és a samáriai asszony. Jön az asszony vizet meríteni a kútból, és Jézus odaszól neki: asszony, adj innom. Ebből indul ez a beszélgetés. Az asszony viszont kérdésében minden benne van, amit az előbb elmondtam. Azt mondja Jézusnak: hogy kérhetsz te inni zsidó létedre én tőlem, aki samáriai asszony vagyok?! Hiszen zsidók nem barátkoznak a samáriaiakkal. És mindent, amit elmondtam, ebbe benne van.  A zsidók nem barátkoznak a samáriaiakkal, és a samáriaiak nem barátkoznak a zsidókkal! A szentek nem barátkoznak a bűnösökkel, és megfordítva: a bűnösök nem barátkoznak a szentekkel. Ki szent? És kinek van igaza? Ki él helyesen? Lám, máris a viták és viszonyítások világában vagyunk. És ezt, valljuk be, ismerjük jól. A reformátusok nem barátkoznak a katolikusokkal. Tizenhat évesen voltam, amikor először be mertem menni egy katolikus templomba, mert gyerekkoromban Bogárdon az öreg besenyők azt mondogatták. Pistikém, vigyázz ám, mert, ha bemész a katolikus templomba, megfog a pufi plébános, és pörköltet csinál belőled! De félre a tréfával! Hány dráma, tragédia, nyomorúság, baj, feszültség gyökerezik bele ebbe az egy szóba: nem barátkoznak. Nincs familiaritás, nincsen megszólítás, még segítséget kérni sincsen jog. Valljuk csak be jól ismerjük ezt, és nemcsak érzések szintjén. Amikor tömegközlekedési eszközön megyünk, és mellénk ül, akit sosem engednénk be az otthonunkba. Vagy elmegyünk nyaralni, kibéreltük egy hotelszobát, de velünk szemben a folyosón olyanokkal laknak, akikkel mi egy percig sem szeretnénk egy folyosón lenni, nemhogy egy hétig!  S netán velük kell majd egy asztalhoz ülni!? És köszönni is kell nekik.  Hiszen mi még magunkkal sem szoktunk barátkozgatni! Mi ez? Mit akar Jézus? Hamar kiderül, hogy nem ő kér vizet, nem neki kell vizet adni, Ő ad majd vizet. Mégpedig élő vizet. És ebbe bele van rejtve a Jézussal való életünknek az egész nagy titka.
Az asszony azt mondja: a zsidók nem barátkoznak a samáriaiakkal. Persze, a beszélgetésből kiderül, hogy ez fordítva is így van. És itt nagy mélységek nyílnak meg. Azt mondja Jézus a helyes és igaz élet mértékéről: éhes voltam és ennem adtatok, szomjas voltam, és innom adtatok. Mire az igazak így felelnek: mikor láttuk volna Uram, hogy éheztél? Mikor láttuk volna, hogy szomjaztál? Jézus felelete: ha egy a legkisebbek közül éhes volt, és enni adtál neki, és ha egy a legkisebbek közül szomjas volt, és inni adtál neki - velem tetted. Megrendítő szavak ezek, el szoktuk hessegetni a szívünkből; sőt, mivel tudjuk, hogy nagyobb erővel érkezik, folyton nyitva hagyunk magunkban egy vész-kijáratot, hogy elmenekülhessünk előle. Nyugtalanság tart fogva, hogy mikor jön hozzánk Jézus inkognitóban? Mikor leplezi le a jóra való restségünket? És hogy csináljuk ezt jól, hogy ne azt kelljen az ítéletkor hallanunk, hogy éhes voltam, és nem adtatok enni, szomjas voltam, és nem adtatok inni? Talán mindenkit etessünk meg, itassunk meg? Nyissunk önköltségen egy csobogó kutat itt a templom előtt, hogy aki erre jön, azt mind ihasson? Nyissunk pékséget, és osztogassunk kenyeret? Emlékszem, volt egy kedves hívő testvérünk, Isten nyugosztalja, aki hosszú éveken keresztül reggelenként (szinte minden reggel) a templomkapu kilincsére akasztott egy zacskó zsömlét. Sokáig nem tudtam, ki az. Egyszer aztán jó korán kelve észrevettem. Ő meg úgy érezte, hogy lebukott.  Mert Jézus azt is parancsolja, hogy ha jót teszel, ne tudja a jobb kezed, mit tesz a bal! Hogy csináljuk hát ezt? Megvallom, nem tudok jó tanácsot adni. Nem vagyok társadalmi igazságossági menedzser, legkevésbé társadalmi igazságossági harcos, akiknek mindig van ötlete. Például, a legnagyobb ötletük, hogy vegyük el másoktól a pénzt, és osszuk szét a szegényeknek. Megjegyzem: a más pénzén én is tudnék jóságos lenni. Nem adok efféle tanácsot egyáltalán. Csak azt akarom megjegyezni, hogy ha engedünk ennek a jézusi szónak – adj innom! –, a nyomban következő bensőséges és bizalmas beszélgetésből az derül ki, hogy Ő akar inni adni. Azt mondja a samáriai asszony: zsidó létedre tőlem kérsz inni, aki samáriai vagyok? Jézus azt mondja neki: asszony, ha ismernéd az Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki az, aki ezt mondja neked, hogy adj innom, te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet. Mindig ez a kérdés. Minden körülmény, minden viszony, minden helyzet, minden lappangó vagy nyílt konfliktus, minden társadalmi elrendezés közepette is ez a kérdés, hogy ki az, aki az életemről, a sorsomról beszélgetésbe bonyolódik velem? Ki az, aki bevon az életem sorsdöntő kérdéseibe? Ki ő?
És nyomban látjuk is, hogyan vezeti el Jézus ezt az asszonyt a szomjoltó víztől az élő vízhez, vagyis önmagához, hogyan jut el a mulandóból az örökkévalóhoz, és tanítja meg a vízre folyton megszomjazót az életre szomjúhozni. Jézus nem víz-adónak jött, hanem szomj-oltónak. Ez a szomjas asszony itt örömre, szeretetre, nyugodtan kimondhatjuk: szerelemre szomjazott, arra ti., hogy valaki szeresse, hogy rendben legyen az élete. S ahogy Krisztus feltárja előtte a saját lét-szomjúságát, az asszony ugyanazt mondja ki, amit éppen Keresztelő János példálózásában hallottunk, és szinte ugyanabban a fokozásban.  Előbb azt mondja Jézusnak: te vagy a próféta, mert leleplezted az életemet. Te vagy a próféta, hiszen tudod, hogy ki vagyok. De a végén azt mondja: te vagy a Krisztus.  Aztán hazaszalad, be a városba, és elkezdi mondani az embereknek: találkoztam valakivel, gyertek ki, nézzétek meg, nem ő a Krisztus? Megtaláltam a Krisztust, aki ezen a különös, titokzatos módon, álruhában vizet kért, holott Ő akar vizet adni.  Megtaláltam azt, akiről úgy tartjuk, hogy rá lehet dönteni mindent bajt, és panaszt, és ő meghallgatja! Gyökössy Endre mondta egyszer, hogy az igazi lelki gondozó olyan, mint a szemeteskuka. Őtőle önmagáról csak annyit hallunk, hogy csapódik a kuka-fedél. Amúgy jön-megy mindenki és beledobál mindent. Ekkor nekem az jutott eszembe – ne botránkozzatok meg –, hogy hiszen sokszor én efféle szemeteskukának használom az Istent. Odaborítok mindent. Van, aki becsomagolja, van, aki egy zacskóba viszi egyben. Mert nincsen szelektív hulladék-gyűjtés, hogy Istennek, úgymond, a sárga kukába tesszük a műanyag bűnt, kékbe a fém bűnt, fehérbe a papír bűnt, lilába a romlandót. Hiszen mondja is Jézus: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, megterheltettetek, megnyugosztalak titeket. De mit jelent ez a megnyugtatás: azt, hogy adni akar. Ő akar adni. Persze, ez csak egy boldogító cserével tud végbe menni, ezért mondja a samáriai asszonynak: ha ismernéd az Isten ajándékát, a Szentlelket! A Szentlélek végezi bennünk ezt a boldogító cserét, hogy a testnek, a fizikumnak, a kultúrának, a civilizációnak, az ember-voltunknak, az egzisztenciánknak a szomjúsága mögött észre vegyük az igazi szomjúságot, az Isten-szomjúságot. Mert, ahogy a zsoltár mondja: Őbenne vannak minden forrásaink. Így énekel a templomban a zsoltáros. Vagyis kimondja, hogy az, ami igazán oltja a szomjúságot, az, ami igazán megelégít, ez van Jézusban elrejtve. Ahogy majd maga Jézus mondja a templomban: aki én belőlem iszik, az soha többet meg nem szomjazik. Ez az, ami nyugvópontra viszi az életünket. Ez az Ő ajándéka.  És hogy ezt megkaphassuk, ahhoz egy cserének kell végbe menni. Úgy, ahogyan ebben az asszonyban végbement a csere: asszony, ha ismernéd az Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki kéri tőled, hogy adj innom, te kértél volna tőle! És ő kért!  Ne várjatok hát, testvérek, kérjétek az élő vizet! Amikor Kálvin azt a kérdést feszegeti, hogy miért kell imádkoznunk, sokunk kérdését vizsgálja. Hiszen tudja az Isten, mire van szükségem. Isten mindent tud, minden rezdülésemet látja, még a hajam szála is számon van tartva Őnála. Miért kell hát imádkozni? Kálvin nagyon egyszerűen így felel: nem azért ad Isten, mert kinyújtod a kezed. Nem azt jutalmazza meg Isten, hogy kinyújtod a kezed, mert a pogányok hosszabbra tudják kinyújtani. Nem azért ad Isten, mert kimondod a kérést. A pogányok szebben tudnak kérni. Szinte lerimánkodják az Úristent a menyországból. Azért imádkozz, hogy az Isten bele tudja tenni, amit már elkészített neked. Nem azért kapod, mert imádkozol, hanem azért imádkozol, hogy képes légy elfogadni. Kérjed, mert el van készítve.
Itt vagyunk egy samáriai város szélén, a Jákób kútjánál. Úgy tűnik, nincs tanúja ennek a beszélgetésnek. Pedig van. Mert nem mondtam végig a sort, hogy Jézus kikkel folytatott négyszemközti beszélgetést. Beszélt Natanaellel, Máriával, Nikodémussal, Mária Magdalénával, Péterrel, s ha úgy tetszik, mindenkivel. De leginkább a mennyei Atyával! És leginkább ott a Gecsemáné kertjében, amikor azt mondta: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem a keserű pohár.  Négyszemközt beszélgetett az Atyával. Imádkozott. És kért. És küzdött. És kiitta a keserű poharat,, hogy aztán teljesen szabadon és igazán kínálhassa nekünk élő víz poharát. Kérjétek és fogadjátok el tőle az élő vizet, hiszen Ő a felkent, Ő a Szabadító, Ő az élő vizeknek forrása, ő a Messiás, Ő a Krisztus.
Ámen

nyilatkozott: püspök úr, a mi lelkészünk nagyon rendes ember, csak… Ránéztem.  Hát, ha rendes, akkor mi az, hogy csak...?Aztán folytatta: szóval, püspök úr, fantasztikus lelki ember a lelkipásztorunk, csak… No hát, mi az a csak? Szóval, püspök úr, áldott lélek a mi lelkipásztorunk, evangéliumi ember, csak hát kicsit bőbeszédű! Visszafelé mondva válaszoltam neki: Ha csak kicsit bőbeszédű, akkor valóban nagy baj! Nagy baj az, ha szűkszavú a lelkipásztor! Mert ha rendes, ha lelki ember, ha áldott, ha evangéliumi, akkor kár minden ki nem mondott szaváért!  Ha szent ember, akkor esdekelni kellene neki, hogy ne hagyja abba szót, és csüngenünk kellene rajta, hogy csak mondja, mondja, mondja. Lám, most Pál azt kívánja, hogy legyetek bőbeszédűek! Ne féljetek ettől a szent bőségtől. Tudom, a mai világban furcsa egy buzdítás ez, és már látom is hátul a sorokban a  megszeppent gyülekezeti tagokat, és szemükben a kérdést: hát mi lesz ebből, ha innét elmenvén, a felszentelt lelkipásztor testvérek bőbeszédű emberekké lesznek? Én is tudom, olyan világban élünk, ahol a lelkészt folyton szorítják, nyomják, hogy hagyja abba a prédikálást minél elébb. Persze régen is volt ilyen Egy németországi templom torony-szobájában találtak egy 17. századi homokórát, amely a prédikálás hosszának szabályozására volt rendszeresítve. Miközben tehát a lelkész felment a szószékre, a gondok kiballagott az úrasztalához, elindította a homokórát, és amikor lepergett a homok, a lelkipásztornak abba kellett hagynia a beszédét. A homokóra 35 percre volt hitelesítve. Egy kíváncsi muzeológus mindazáltal elindította a homokórát, és stopper órával megmérte, hogy abban bizony 31 perc alatt lepergett a homok. Valaki 4 percnyi időt kivett belőle. Gyakran vesznek el tőlünk is egy-egypercet, vagy többet is, mert mindenkinek sürgős, mindenki siet, a templomból leginkább  el valahová. Sőt, ha jól tudom, mostanában arra oktatnak (talán titeket is, ezt nem tudom, de ha így tették, tévesen), hogy 20 percnél, de inkább 15 percnél tovább senki nem tud odafigyelni olyan frontális beszédre, mint a prédikáció.
Pál azonban azt mondja: ti legyetek bőbeszédűek. Mindjárt azért is, mert egy kiszáradt világban élünk. Az emberek nem beszélnek egymással. Szóba elegyednek ugyan, és fecserésznek is, de nem beszélnek egymással. Milyen ismerős és megrendítő jelenet ez: ül együtt a nagy család otthon az ebédnél, mindenki maga elé görnyed, és nyomkodja a mobil telefonját. Vagy hazaérkezik a feleség, benyit, a férje pedig kelletlenül fogadja, mert ott ül az internet előtt, és a felesége érkezése kizökkentette. Miből zökkentette ki? A látszatvilágból. És abba kellene hagynia. De mit is? A digitális csetelést. A gyermeket pedig olykor hetekig nem látják a szülők, mert bezárkózik a szobájába, ahol – úgymond – közösségi kommunikál. Pedig dehogy! Egyedül van, magányos és néma. Hát beszéljetek! Szóljatok, oldjátok csak a magába zárkózás görcseit, hasítsátok csak fel a némaság burkait, mert Isten egészen különös és páratlan módon beszélni teremtette az embert. S nemcsak úgy, hogy az első embernek adta a megnevezés képességét, ahogy a teremtés-történetben olvassuk, hanem úgy is, hogy dicsőítő szavakat, zsoltárokat, énekeket, magasztalásokat adott a szívébe, ahogy itt Pál apostol mondja. Lám, mi is a Paradicsom-kerti történet?  Beszélgetés. Beszélgetés Isten és ember között. Hát beszéljetek, szóljatok, legyetek bőbeszédűek, hasítsátok fel a némaság burkát, mert ha nem beszélsz, ha nem kommunikálsz a szó igazi értelmében, ha nem osztod meg az életedet, és nem osztozol más életében, akkor silány lelkész leszel! Mert ekképpen te is magányos vagy, szótlan és néma. Néma, mint a bálványok. A bálványok némák. De Isten nem néma, és az ártatlanságban teremtett, de megromlott ember sem néma.
Vagyis leginkább azért legyetek bőbeszédűek, mert Isten is bőbeszédű, bőséggel közli áldását! Isten beszél. Beszél velünk, sőt beszélget is;  még éjjel is tanácsol bennünket álmunkban, szól hozzánk. Az Ő igéjéből lett minden, Igéje pedig Jézus Krisztusban testté lett, az Igében van a teremtés, és az Igében van az új teremtés. Krisztus igéje lakjék bennetek bőséggel – mondom nektek az apostollal együtt.  Figyeljétek, nem arra biztat az apostol, hogy fecsegjetek. Nem is arra, hogy legyetek „jó fej” papok, akik szóval tudják tartani a gyülekezetet, meg a közösséget. Isten igéjének a hirdetése nem szóval tartás, hanem igével való megtartás. Az igehirdetés nem locsogás, hanem kegyelem-hirdetés. Az igét hallani sem időtöltés, hanem teljesség-igény. Az ige hirdetése pedig nem kényszeres vagy hiú önkimondás, hanem üzenet-átadás. Ha igazán prédikálsz, nem magadat mondod, hanem Krisztust hirdeted. Ez a lényeg. Miről szól a Kolossé levél? Sokféle összefoglalót lehet itt  mondani. Életről és halálról szól? Igen! Új életről szól? Igen! Isten véghetetlen gazdagságáról szól? Igen! A Szentháromság kikutathatatlan világteremtő és világot fenntartó célba vezérlő munkájáról szól? Igen! A bűn nyomorúságáról és az abból való megszabadulásról szól? Igen! Az óember levetkezéséről és az új felöltözéséről szól? Igen! Igen! Igen! A mennyei életre való felkészülésről szól? Igen! Minderről szól a levél, de mindig Krisztusról. Csak olvassátok végig! És figyeljétek, ahogy szól Krisztus szenvedéséről (1,24), aztán szól Krisztus titkáról (1,27), a Krisztus bölcsességéről (1,28; 2,2), Krisztus lelki körülmetélkedéséről (2,11), a Krisztus mindent beteljesítő valóságáról (2,17), Krisztus haláláról és feltámadásáról (3,4), Krisztus dicsőséges megjelenéséről (3,4), Krisztus életéről, ami a mi életünk (3,3), és szól a Krisztus beszédéről, Krisztus igéjéről (3,16), és a végén még szól a Krisztus szolgáiról is (4,12). Így kell a levelet olvasnunk, az első rész elejétől a levél végéig.  Ebből zendül ki az áldás igéje: »a Krisztus beszéde lakozzék bennetek bőséggel!« Mert a Krisztus igéjében, az Igében van elrejtve élet és halál, ebben van az új élet, ebben ismered meg Isten gazdagságát, ebben tudod mit jelent a bűn nyomorúságából megszabadulni, elhagyni a régit, és felöltözni az újat, mit jelent a mennyei élet várományosának lenni. Minden ebben van és csak ebben.  Lakozzon hát bennetek bőséggel!
Ez a »lakozás« szó nagyon tetszik nekem. Bensőséges, mély tartalmú, és igaz szó. Pál apostol azt mondja a Római levélben, Krisztus Lélek által lakozik bennünk (Rm 8,11) Másutt, amikor inti a gyülekezetet, hogy de ti az élő Isten temploma vagytok, hozzáteszi, és ha azok vagytok, akkor ekként lakozik bennetek Isten (1Kor 3,16). Lakozni ugyanis teljeség-igényt jelent. Krisztus nem albérlő. Krisztus nem ágyra járó az életedben, Krisztus nem átszálló vendég, hanem azt akarja, hogy állandó lakcíme legyen nálad. És be akarja lakni az életedet. A tudósok azt mondják, hogy  az ember egészen különös élőlény. Mindegy, mekkora a lakása, a háza, előbb-utóbb teljesen belakja. Lehet, hogy nagy palotába kerül, és először azon töri fejét, hogy itt akár görkorcsolyázhatok vagy kézilabda edzést is tathatok. Aztán eltelik két év, és már nincs hely a mindennapos dolognak sem. Az ember belakja a maga világát. Mondhatom azt, hogy ez is az isten-képűségünk egyik jele. Mert ha Krisztus bennünk lakozik, akkor be akarja lakni az életünket. Jobban értjük ezt, ha ennek a szónak a másik oldalát is megnézzük, amikor Pál apostol a Római levélben a megújult ember nagy drámájáról beszél, azt elmondja, hogy a belső ember szerint gyönyörködik az Isten törvényében, éjjel és nappal azon gondolkodik, és magasztalja az Urat, hogy micsoda csodálatos életrendet adott nekünk. De, jaj, mondja, ráismerek az én tagjaimban egy másik akaratra, amelyik nem akarja, hogy akarjam az Isten igazságát – és ez a bennem lakozó bűn (Rm 7,17.20).  A bűn is totalizatőr. A bűn sem hajlandó kuckóra húzódni a cselédszobában. A bűn is el akar foglalni mindent, és mindent be akar lakni. Hát értitek, miért mondja az apostol azt, hogy lakozzék bennetek a Krisztus igéje?! Nem valahol fönn a polcon van a helye az igének, amit vasárnap lekapok, hogy gyorsan mondjak már valamit a szószéken. Nem hátul az emlékeimben van a helye, nem valami esetlegességben, hanem bennem. Bennem lakik, belakott engem teljesen és egészen. Olyannyira, hogy ide is hallható, amit Pál apostol mond a Galata levélben: Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus (Gal 2,20). Ő él bennem.
És azt is mondja az apostol, hogy gazdagon, bőséggel lakjék bennetek a Krisztus beszéde. Úgy lakozzék bennetek, mint egy gazdag ember, akinek megvan mindene, mint akinek van bősége, és ezt a bőséget rátok tudja árasztani. A keresztyén élet titka az, hogy Isten kegyelme nem pusztán nullára egyenlíti a mérleget. Az üdvösséget elfogadni nem azt jelenti, hogy eddig volt egy bűn, most lesz egy kegyelem, nullszaldós az eredmény, vagy: eddig volt 8 kg rossz, és most jön 8 kg jó, és kihozzuk null szaldóra. Azt mondja Pál apostol a Római levélben, hogy ahol megnövekedik a bűn, ott ezt meghaladó mértékben bővölködik kegyelem (Rm 5,20), mert Isten gazdag Isten. Az Ige gazdag Ige, mert a feltámadott Krisztus gazdag Úr. És gazdagon akar bennetek lakozni. Gazdagon, vagyis minden bölcsességgel; gazdagon, vagyis tanítással és eszméltetéssel és zsoltárokkal és dicséretekkel és lelki énekekkel, és mindenek fölött hálával. Így folytatja az apostol itt a 17. versben: »mindent, amit csak cselekesztek, szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézusnak nevében cselekedjetek, hálát adván Istennek és Atyának őáltala.« Legyetek hát bőbeszédűek, mert kiszáradt világban élünk, és szüksége van az embereknek valakire, aki beszél velük. Legyetek bőbeszédűek, mert Isten beszélő Isten, és igéjével akar a szívünkben lakozni; márpedig a szív teljességéből szól a száj (Lk 6,45). És legyetek bőbeszédűek hálából is. A hálás ember bőbeszédűsége soha nem unalmas, mert beszéde boldog beszéd, dicsőítő beszéd, vigasztaló beszéd, megsegítő beszéd, erős beszéd, amely  fölemel, megoltalmaz és megtart. Legyetek hát hálából bőbeszédűek, és hívjatok meg erre másokat is, és nyissátok meg másokban is az ajtót Krisztus számára, hogy bennük is bőséggel lakozzon. Hiszen ő az élet és a feltámadás. Nála a boldogság és a szabadság. Övé az igazság, és övé a jövendő. Ő maga a jövendő. Övé az igazság, övé a szabadság, övé a boldogság, övé a feltámadás! És ti is az övéi vagytok. Ámen

Reggel, idefelé készülve elfelejtettem, hogy hol áll az autónk. Átépítjük a templomunkat, ezért a templom mellett nem lehet megállni, így hazamenvén, gyorsan megállok valahol a környező utcákban, ahol éppen van hely. Régóta így megy ez. Aztán most vasárnap reggelre elfelejtettem, hogy álltam meg legutóbb. Aztán felötlött bennem, hogy el kellene gondolkodni azon, mi is történt, amikor én úgymond utoljára ebben az autóban ültem. És eszembe jutott, hogy feleségemmel ültem az autóban, és eszembe jutott, hogy feleségemnek elkezdtem magyarázni, hogy miért nem tudtunk bemenni a mi utcánkban, és ebből másik utcából meddig tart gyalog hazamenni. Vagyis elkezdtem felidézni egy történetet, mert a történeteire emlékszik az ember, és eszembe jutott az is, hol hagytuk az autót. Végre hát sikeresen ideértünk Kispest-Rózsa térre.
Hol is vagyunk mi tulajdonképpen? Hol is van Kispest-Rózsa tér? Hol is áll az életem? Hol is hagytam én magamat? Idézd fel az életed meghatározó történeteit, a megtérésed történetét, az Istenre találásod történetét, a hitben való elindulásod történetét; idézd fel az igazi történeteket, s abban a pillanatban tudni fogod a legapróbb részleteket is, azokat is, amelyekről olyan könnyen és hamar elfeledkezik az ember, pedig egy-egy adott helyzetben mennyire fontos lenne azokat tudni. Most, ahogy olvassuk az Apostolok Cselekedeteit, s benne Pál apostol történetét, mindegyre fel kell idézzük az indító pontot, az alaptörténetet, az ő megtérésének a történetét. Vagyis azt, ahogyan Isten elküldi Anániás prófétát egy Saulus nevezetű emberhez, aki böjtölve és imádkozva vár rá Damaszkuszban Egyenes utcában. Ez a Saulus belevakult a Krisztus fényességének a látásába.  Anániásnak üzenettel kell hozzá mennie. De Anániás vonakodik: Uram, mondja, én ehhez az emberhez nem megyek el, mert ez az ember üldözi a Krisztus népét. Hozzáköltöm az igéhez, nincsen benne: lehet, hogy csak egy trükk tőle: vaknak tetteti magát, hogy előjöjjünk, aztán elfogjon és elvigyen Jeruzsálembe. Menj csak – mondja Isten Anániásnak –, választott edényem ő nekem, hogy királyok és fejedelmek előtt tegyen bizonyságot. (ApCsel 9,15) És ez az isteni meghagyás, hogy ti. mire választatott ki az apostol, nos, ez újra és újra felbukkan a történet során. Később már, amikor Pál apostol készül visszatérni Jeruzsálembe, és a barátai tartóztatnák, féltve őt, nehogy elfogják, továbbá jövendölések, próféciák és jelek is mutatják, hogy végzetes út lenne az a jeruzsálemi, Pál erre az isteni rendelésre hivatkozik, hogy betöltse az Úr Jézustól vett szolgálatot (ApCsel 20,23). De hát akkor miért nem megy egyenest Rómába az első hajóval, jó szelekkel? S mit hallunk itt is, ebben a történetben?  Isten valahogy mindig eltereli az apostolt. Ő már ülne az autóba, és jönne egyenesen, de nem ott áll az autó, ahol keresi. Hol van ez az autó? Meg kell keresni. Kitérőket kell tenni. Először tehát el kell menni Jeruzsálembe. Jeruzsálemben pedig ribillió tör ki, és egy Lisias nevű tribunos éppen csak ki tudja menteni Pál apostolt a lincselők kezéből; elviszik Cézáreába. Ott egy korrupt helytartó meghallgatja ugyan Pált, aztán azt mondja: majd még beszélgessünk a hit dolgairól. Megjegyzi Lukács evangélista, hogy pénzt remélt Páltól, aki római polgár volt. Annak idején Pál szülei vették meg a római állampolgárságot. Na: van ott pénz! Ismerjük ezt a mondást, ugye. Van ott pénz! Adjon ez a Pál egy kicsit nekem is a sok pénzéből, és akkor szabad lesz. S eltelik két esztendő, és nem történik semmi. Hol van a krisztusi szolgálat teljesedése, hogy Pálnak fejedelmek és királyok elé kell állnia? Miért nem repül az a hajó Rómába? És aztán amikor már lehet majd Rómába menni, akkor meg vihar támad és zátonyra fut a hajó. De ott is hangzik az Isteni szó: ne félj, a császár elé kell állanod (ApCsel 27,24). Hogy vannak hát az Isten útjai? És hogy voltak az Isten útjai Kispest-Rózsa téren? Hányszor szárnyalt volna fel nyomban az indító igékkel a gyülekezet? Ám a megalakulás után itt rögtön jött négy nehéz évtized, amikor ráolvasták a hívők fejére, hogy árulók, osztályellenségek, idegenek, nincs keresni valójuk az új világban! És akkor hol van az Isten ígérete? Hol van a küldő szó? Hol van a felhatalmazó erő? És azóta is mennyi minden történt! Új templomot kellett építeni! Nem kis dolog az! Most már itt vagyunk, és szép. És kellett óvoda, és lett idősek otthona, meg iskola, de érettük mennyi küzdelem! És a különböző viszonyok, adottságok, meg a körülmények – ezek mind akadályok! S hányszor támadt félelem, hogy ezek miatt elsikkadnak a lényeges dolgok és elvész az eredeti ihlet. Vagy már el is felejtettük! Vagy éppenséggel nem tud kibontakozni. Mert amikor belebonyolódunk az életünk dolgaiba, könnyen kipereg a szívünkből az ige! S az emlékezetünkben valahol jó hátra kerül; megvan, de nem élünk vele, és az nagy baj. Nos, mondd el magadnak is a magad történetét! Idézd fel! Gyakorold azt, amiről a zsoltárok olyan szépen beszélnek: Isten törvényéről gondolkodj éjjel és nappal, idézd fel szorultságodban, elesettségedben, bajodban Istennek veled való útját. Idézd fel a sztorit, az igazi történetet, a mindent meghatározó történetet, ahogy Pálnak is olyan sokszor fel kellett idéznie. És hányszor fel kell idéznie! Szabadulásra várva két kerek esztendőn keresztül nap mint nap felidézni, hogy ő Krisztusnak választott edénye, hogy neki fejedelmek és királyok előtt kell bizonyságot tennie.
A Kolossé levél felolvasott szava ennek a bepecsételése: Jézus Krisztus »Isten láthatatlan képe, minden teremtmény előtt született, Őbenne teremtetett minden, ami van a mennyben és a földön láthatók és láthatatlanok« - mondja Pál. És innen mi bizonyosan másként folytatnánk. Talán így: láthatók és láthatatlanok, nagyok és kicsik, értékesek és értéktelenek, magyarok és románok..., nem is tudom.  Pál azonban így folytatja: »királyi székek, uraságok, fejedelemségek, hatalmasságok, mindenek őáltala és őreá nézve teremtettek, aki előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn, és ő a feje a testnek, az egyháznak, aki kezdet első szülött a halottak közül, hogy mindenekben ő legyen az első.«
Idézhetem az előbb felolvasott történetet: Pál megáll a korrupt helytartó előtt, aki rómaias módon, politikailag korrektül, mert úgymond, mindenkit megillet a méltányos és egyenlő elbánás, de inkább ímmel-ámmal meghallgatja Pált. Ez a mi Félixünk. Pál elmondja neki az egész jeruzsálemi történetet, a ribilliót, és a kiszabadításának a történetét. És nem hallgatja el a lényeget. Lám, ugyanott vagyunk, amit a bevezetőben mondtam. Tudni akarod, hogy ki vagy? Tudni akarod, hol állsz ebben a világban? Tudni akarod, hol van, ami igazán számít?  Talán elfelejtetted? Lám, itt a lényeg! Azt mondja Pál apostol: »a halottak feltámadása miatt vádoltatom.« A korábbi részben olvastuk, hogy amikor Jeruzsálemben lefogták, és bevitték a Nagytanácsba, és elindult a vitatkozás, hogy mit csináljanak vele, akkor is ezt mondta Pál: a halottak feltámadása miatt vádoltatom. És  Athénben is, amikor a sztoikus és epikureus filozófusoknak prédikál. (Ők is fejedelmek, a filozófia fejedelmei.) S lám, Pál még a görög költőktől is tud idézni, milyen művelt ember! Szinte csodálják.  De mikor odaér, hogy Isten Jézus Krisztust feltámasztotta, kinevetik. (ApCsel 17) És itt, a Kolossé levélben is azt mondja a személyes tapasztalata alapján: Jézus Krisztus az elsőszülött a halottak közül!
A feltámadás a lényeg. Ez a mindent meghatározó történet. Ez minden keresztyén meghatározó története, - Jézus Krisztus feltámadása, a benne foglalt isteni ígéretek, erők és áldások. Mit is keresünk mi tulajdonképpen a 75 éves évfordulón? Látok arcokat, akik tíz éve konfirmáltak, vagy húsz évvel ezelőtt a Szabadság forrásnál átadták a szívüket Jézusnak, harmincöt évvel ezelőtt ő tette le az első százforintost az új templom építésére, és 75 évvel ezelőtt itt keresztelték. Ezek nagy pillanatok. De a minden eldöntő pillanat nem mögöttünk van, nem az elmúlt 75 esztendőben van, hanem előttünk van. Krisztus az elsőszülött a halottak közül. Ő a biztos garanciája annak, hogy a döntő dolog előttünk van: feltámadás földi életünk és halálunk után. És ez mindennek a forrása. Ez a forrása az ellenkezésnek is, mert a világban élő ember belelezárná magát ebbe a világba, és retteg az isteni jótól. De ez a forrása, ez az igazi ereje a keresztyén életnek. Ami számít, az még előttünk van.
Tegnap esküvőn voltunk, nagy sok násznéppel. A vőfély úgy rendelkezett, hogy a templom előtt is készüljön fénykép. Kijött az ifjú pár, az eskető lelkész, a családtagok, és mögéjük feltolult a násznép. De szinte hosszabb ideig tartott a fényképre felállni, míg tartott az egész esküvő, annyit kellett igazgatni a népet. Aztán elhangzott a kulcsmondat: aki azt akarja, hogy rajta legyen a fényképen, az nézzen bele a kamerába! Itt, Kispest Rózsa téren is készült egy nagy csoportkép, és azon mindenki arca látszik, aki a központra nézett, ahol a kamera állt. Mindenki arca szépen ragyog a gyülekezetben, ha Jézus Krisztusra néz. Mert aki Krisztusra néz, arról visszatükröződik a Krisztus dicsősége és csodálatos ígérete a feltámadásre, az új életre, amelyéért Isten elküldte Krisztusát. És a gyülekezetben mindenki arcán egyformán látszik Krisztus dicsősége. Lehet, hogy valaki kicsit előrébb áll, máson palást van, lehet, annak szép ruhája van, amaz meg csak tornacipőben van itt. De aki a keresztyén gyülekezetben Krisztusra néz, azon visszatükröződik az, ami a lényeg: a feltámadás boldog várománya. Adja meg a Szentlélek Isten, hogy ezen a szép jubileumon a gyülekezet apraja és nagyja, a régiek és az újak egyként fel tudják idézni az ő személyes történetüket Jézus Krisztussal, mert akkor tudják, hogy miért vannak itt. Maga a Szentlélek Isten álljon elibénk, és sorakoztasson minket csoport-képre, és álljunk fel rá úgy, hogy mindannyian Krisztus arcára tekintünk, hogy az Ő dicsősége és Isten szeretete visszatükröződjék rajtunk. Ámen

Most, amikor dicsérjük Istent ebben a megújult templomban, és köszönjük meg, hogy a lelkipásztoruk méltó körülmények között lakhat, és a régi paplak immár az egész gyülekezet közösségének az otthona lett, természetesen hálával fejezzük ki örömünket, hogy sok buzgó könyörgésünket meghallgatta. S milyen jó ezen az órán abba a nagy titokba beletekinteni, amelybe a mai ige bevezet bennünket. Sőt, beletekinteni ebbe a nagy titokba többszörösen is szükséges. Egyrészt szükséges azért, mert segít megérteni, hogy mire való megújítani egy templomot? Miért kell az itteni dolgokat rendbe tenni? Miért építkezni, fáradozni, csinosítani? Igen, hallom sokak hangját: minek az a külső dolgokkal foglalkozni? De amikor János evangéliumát kezdjük olvasni, érdemes a régi magyarázókat is fellapozni. Én most csak Szent Ágostonra hivatkozom, aki mielőtt magyarázni kezdené János evangéliumát, azt mondja, hogy ezt óhatatlanul össze kell hasonlítanunk a többi evangéliummal, Mátéval, Márkkal és Lukáccsal. Ők ugyanúgy Üdvözítőnk történetét, a megváltás nagy munkáját mondják el, de másképpen. De ez olyan, mint ahogy a solti templomot is több oldaláról lehet nézni. Ugyanarról a templomról beszélünk, de ki honnan nézi, úgy írja le. Az üdvözítés nagy eseményét más és más féleképpen mondják el az evangélisták. S azt talán mindannyian észleljük, hogy míg az első három evangélista igen részletesen mutatja be számunkra, hogy az Úr Jézus Krisztus milyen földi körülmények között élt, és gondosan feljegyzik Jézus életének a külső körülményeit, addig János inkább a belső történettel foglalkozik. A többi evangélistát az életünk mindennapos dolgai érdeklik, Jánost a lelkünk. Lehetne mondani, hogy akkor éljen János, mert mi lelki emberek vagyunk, és csak lelki dolgokkal akarunk foglalkozni. De ez nem így van. A keresztyénség nagy titka, hogy bár megkülönböztetjük ezt a kettőt, de nem szakítjuk szét. Ha azt mondanánk, hogy nekünk csak János evangélista kell, akkor ez a templom már rég romba dőlt volna. Sőt, annak idején, a solti atyák meg se építik. Bizony, számít az, hogy milyenek a külső körülményeink. Nem parancsolta meg az Úr, hogy az egész életünket mezítláb, éhkoppon töltsük, reszketve-várva, hogy eljöjjön a teljesség órája. Jézus betegeket gyógyított, megelégítette az éhező embereket. Megparancsolta a tanítványainak, hogy a hiábavaló halászat után jobb oldalra vessék ki a hálót, és annyit fogtak, hogy szinte elsüllyedt a csónak a zsákmány súlyától. Mennyi-mennyi földi dologba bonyolódik bele, még az adót is befizeti. Ám arra a kérdésre, hogy arra, hogy ezek a dolgok miért fontosak, éppen János evangélista ad világos válaszokat. Mert földi dolgaink nem önmagukért fontosak. Nem azért kell egy épületet megújítani, hogy csillogjon-villogjon. Nem azért kell a romok közül elővenni szinte már elsüllyedt régi dolgainkat, hogy megmutassuk, lám, volt nekünk ilyen szépségünk is. Mint ahogy nem azért öltözünk jól fel télen, hogy megmutassuk, milyen szép ruhánk van, s nekünk telik erre is. A keresztyénségben minden külső körülmény belső ügyet szolgál. Erre mutat rá János evangélista itt az evangélium elején is.
Az első, amit az ige kapcsán el kell mondani, hogy van itt egy szép szó, gyakran használjuk is, különösen karácsony táján: kegyelemteljes. Kegyelem teljes áldott ünnepet szoktunk kívánni! Mitől lesz, hogyan lesz a kegyelem teljessé, hogyan lesz kegyelemmel terítetté az életünk? Ez nagy kérdés. Az evangélista azt mondja, mégpedig szemtanúként, hogy ő látta a dicsőségét Krisztusnak, aki teljes volt igazsággal és kegyelemmel. Ezért mindjárt az elején ki kell mondanunk – és ez a dolog veleje –, hogy akkor és azáltal lesz kegyelemmel teljessé az ember élete, ha Jézus Krisztust magunkhoz öleljük. Hiszen Ő a kegyelemmel teljes Megváltó. És aki áldott, boldog, biztos jövőt remélő életet akar, annak szívbeli meggyőződéssel mondom, ölelje magához Jézus Krisztust. Úgy talál kegyelmet a megkegyelmezőnél.
Másodsorban arról szól az evangélista, hogy a testet öltött ige, Krisztus: a Szentháromság második személye, és Krisztus itt lakozott a világban, sőt minden általa lett, ami lett. Nélküle pedig semmi sem lett, ami lett. Krisztus eljövetele pedig olyan, mint amikor felragyog a hajnali fény. A világosság felragyogott, az övéi közé jött, folytatja az apostol, de az övéi nem fogadták be. Ez pedig a kereszthalálának a nyitánya.  De hozzáteszi: azok azonban, akik befogadták a kegyelmet, azok hatalmat nyertek arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek, mint akik nem testből, nem vérből, nem férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek.  És máris itt vagyunk a kiinduló kérdésnél: minek a templom? Minek azt megújítani? Minek a gyülekezeti ház? Minek azt berendezni gyerekeknek, fiataloknak? Minek a lelkészi hivatal? Minek a hétközi alkalmakra a gyönyörű imaterem? Minek a papnak parókia? Minek rendbe tenni itt mindent? Azért, hogy kiteljesedjen bennünk ennek az isteni szülésnek a folyamata. Akik befogadták őt, mondja János, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek.  Isten annyi mindennel ajándékoz meg bennünket. Ha elkezdjük ezt száma venni, életünk minden napján itt ülhetnénk, és hetven kezünk se lenne elég, és semmilyen számítógép nem lenne elég, hogy összeszámoljuk. Én most csak egyetlen egyet mondok. A zűrzavaros, lázongó, minden szépet elrontó, mindent fölborogató világban – mert ilyen ez a világ! –, el kell tűnődni azon, hogy mi tartja össze ezt a világot?  Miért nem dőlt még szét minden? Miért nem gyász-szertartáson ülünk itt, siratva, hogy ami volt, az mind elveszett, készülve arra, hogy ami még van, az is el fog veszni? Mi tartja össze a világot? Miért van az, hogy el tudom végezni a munkámat, hogy hálás lehetek az Istennek, hogy boldog család vesz körül, hogy együtt vagyunk még és szerethetjük egymást, és békénk van? Miért van ez? Mitől van ez? Lehetne sorolni a történelmi tényeket, a politikai körülményeket, a nagy emberi akaratokat és igyekezeteket. Azt is lehetne mondani, hogy a világot az tartja össze, hogy reggel felkel a Nap és este lenyugszik. Mégis így éneklünk: ‘száma nincsen, Uram jótéteményidnek!” De mégis, miért tartja fenn Isten ezt a világot, és miért tart meg minket? Miért segít a külső körülményeink rendbetételében? Azért, mert ez a döntő mozdulat, a Krisztus befogadásnak a döntő mozdulata megtörtént. Akik befogadták őt, mondja az evangélista, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek. Vagyis, aki Krisztust befogadja, az a legnagyobb ajándékot kapja, ez pedig az Isten-gyermekség ajándéka. A többi ráadás. Aki már ment életében nagy emberhez, tudja, hogy olyankor megpróbáljuk magunkat helyzetbe hozni. Kedvesen megyünk, nem rúgjuk rá az ajtót, nem üzentünk hadat neki. De nem azért megyünk hozzá, hogy gyermekévé fogadjon bennünket, hogy a családtagjai legyünk, hanem csak adja meg, ami nekünk kell. Istennél fordítva van a dolog. Bármit kérsz, és kérhetsz bármit, Isten valójában nem azt akarja megadni neked, hanem fel akar venni Isten-gyermekségre.  Isten gyermekévé lenni – ez Jézus Krisztus nagy munkája közöttünk mindig. Ezért van keresztyénség. Ezért gyakoroljuk a hitünket, ezért ragaszkodunk Jézus Krisztus nevéhez. Ezért szorul össze a szívünk, ha azt tapasztaljuk, hogy Isten gyermekeit üldözik, és ki akarják verni a szívükből az örök boldogságot. És ezért törődünk a külső körülményekkel is, hogy érjen el a szívünkig, ebben a szent templomban is Istennek a megújító igéje. Szépen mondja a zsoltár, hogy Isten kéréseket meghallgató Isten, és ehhez toldja az evangélista, hogy Isten gyermekké fogadó is.
Végül, visszatekintve sok munkára, még egy kérdést itt fel kell tenni. Azt mondja az evangélista az Isten-gyermekségről, hogy akik befogadták Krisztust, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek, azoknak, akik az Ő nevében hisznek, akik nem vérből, sem testnek akaratából, sem férfinak indulatjából, hanem Istentől születtek. Szent Ágoston szép egyszerűséggel jelezte nekünk, hogy Jánost az érdekli, ami mellett talán a több evangélista elment, mert más tartottak fontosnak. Ám a kérdést mégis fel kell tenni: mi végre mindez? Hallottuk már a feleletet: avégre, hogy Isten gyermekeivé legyünk. És ez, hogy lesz meg?  Kérlek, írjátok a szívetekbe a választ. Azt mondja János, hogy nem vérből, nem is testből, nem is emberi akaratból, hanem Istentől születnek az ilyenek. Vagyis az igazi dolgok Istentől jönnek. Ezt a magyar embernek, bizony, sokat kell magyarázni. Mi akaratos nép vagyunk. Ha bedöntöttek az árokba, kijövünk belőle, ha lerombolták a kerítést újra építjük.  Ilyen a magyar ember. Akaratunk van. Ügyességünk is van. És erőnk is van. Az evangélista azonban miránk is, kései utódokra nézve is azt mondja, ami igazán számít, az mind Istentől van. Gyermekkoromban, amikor vittük a megkelesztett kenyeret a pékségbe, hogy süssék ki, a pék sokszor odaengedett maga mellé, kinyitotta a nagy kemence ajtót, betolta a sütnivaló kenyeret, én pedig nézhettem pár pillanatig, hogyan lobog a láng, ő pedig elmagyarázta nekem az egész csínját-bínját. És én egyből péknek éreztem magam. Lám, az ige ma beengedett az Isten titkos műhelyébe, és megmutatta neked, hogyan ad új életet Isten. Befogadott a legnagyobb titokba, s láthatod, hogyan hatja át a kegyelem és az igazság az egész világot. Ezért adunk leginkább hálát ma is, ezen a szépen munkán keresztül.
Megmelegedett a szívem, amikor megláttam a templom mennyezetén a nyolcágú csillagot. Mg karácsony előtt a Parlamentnél jártam, s megnéztem a Parlament mellé állított nagy karácsonyfát. Annak a csúcsán egy nyolc ágú csillag volt. A mi református csillagunk! De az sem baj, ha másnak 24 ágú, vagy 4 ágú, vagy 7 ágú csillagok ragyognak az égen, mindegyik Isten kezének munkája. Csillag vezette a napkeleti bölcseket is az újszülötthöz. Ha tehát beléptek ebbe a templomba, láthatjátok itt ragyog fölöttetek a ti csillagotok. Ez buzdítson János szép szavát hinni: akik befogadták őt, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek.
Legyetek Isten boldog gyermekei! Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Néhány héttel ezelőtt, amikor Jakab levelét kezdtük olvasni, azt mondottam, hogy Jakabot és a mondandóját szembe szokták állítani  Pál apostollal és mondandójával. A legnevezetesebb és legismertebb szembeállítás Luther nevéhez fűződik, akinek ma ünnepeljük születése napját egyébként. De Luther talán a maga korában kirobbant nagy vitatkozás miatt mondotta, hogy lám, Jakab a cselekedetekről beszél, bezzeg Pál a hitről. De maga Luther is megtalálta erre az ellentétre a megoldást. Én úgy szoktam mondani, hogy a kegyelem királyi székéhez több ajtón is be lehet menni; Pál apostol ott jön be, Jakab meg amott. (Igaz, nálunk csak ajtó van itt ajtó, így a katolikusoknak ezen az egyen kell bejönni. De ha nyitnának is egy másikat, végül mindenki a kegyelem királyi székéhez jut, Pál is és Jakab is, és mi is.
Múltkor pedig Jakab azt írta a szívünkbe, hogy imádkozzunk egymásért, ne sóhajtozzunk egymás ellen. Nagy és erős üzenet ez, mert a keresztyénségnek ez a szilárd fundamentuma. Sokat mondják ma is, hogy vannak úgynevezett egységjelek, ezek mutatják, hogy egyek a keresztyének. Ilyen jel például, hogy egy közös egyházi rendbe tartoznak, vagy azonos szimbólumaik vannak, vagy egyforma az úrvacsorai közösségük, vagy azonos kánonjog szerint élnek, vagy egyforma palást alól prédikálnak a papok. (Ámbár engem a múltkor az egyik újság áttett a katolikusokhoz, mondván, hogy Szabó püspök úr misét tartott a svábhegyi óvoda alapkő letételekor.) De az egység alapja mindenek előtt az egymás iránti szolidaritás Krisztusban, amit Jakab így fejez ki: imádkozzatok egymásért! S lám, Pál apostol - a másik oldalról – most azt mondja, hogy imádkozzatok értünk is! És amíg ezen a biztos talapzaton állunk, és a keresztyén testvérekért imádkozunk, őket egyetemlegesen a kegyelem királyi széke elé visszük, addig mondhatom, hogy egyek vagyunk, egészen bizonyos vagyok benne.
Nos, tehát azt mondja az apostol, hogy: »imádkozzatok egyszersmind érettünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az Ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, amelyért fogoly is vagyok, hogy nyilvánvalóvá tegyem azt úgy, ahogy nekem szólnom kell.«
Egyszer egy okos ember azt javasolta, hogy jó lenne Pál apostol úgynevezett börtönből írott leveleit – az Efézusi, a Kolossé, a Filippi, a Filemonhoz és a Timóteushoz írt második levelet –  egymás mellé tenni, és úgy olvasni,  és ekként megérteni, hogy miképpen élte meg Pál apostol a hányattatásait, a bebörtönzését (mindazt, amit így mond: »fogoly vagyok a Krisztusért«) és hogy ez miképpen élezi ki vagy színezi át hozzánk szóló üzenetét is. Én másféle megfontolást javaslok ennek a megértéséhez, ezért engedjétek meg, hogy két megjegyzést tegyek, mind a kettő a közelmúltból való.
A múlt héten egy rádióműsort hallgattam, melyben megszólaltattak egy lelkes műsorszervezőt, aki egy filmfesztiválról szólt, ahol főként dokumentumfilmeket fognak bemutatni, az alapvető téma pedig a kizsákmányoltak, a kisebbségek, a menekültek és az üldözöttek helyzete. Mi van a szegény indiai paraszttal, aki szeretne tehetős lenni, de kizsákmányolják? Mi van a dél-afrikai gyémántbányásszal? Mi azokkal a kisgyermekekkel, akik szülők nélkül indulnak neki a világnak mint menekültek? Mi van a detroiti vasmunkással, egy rozsdaövezeti nagyvárosban, ahol 70 százalékos a munkanélküliség?  A filmek célja az, hogy bennünket, unatkozó, kényelmes európaiakat emlékeztessenek arra, hogy mennyi sok nehéz sors van a világban. Úgy szokták ezt mondani mai nyelven, hogy érzékenyíteni akarnak bennünket. Az érzékenyítés bizony nagydolog. Mire a fránya riporter megkérdezte a programszervező hölgyet, hogy vajon lesz-e film az üldözött keresztyénekről is? Merthogy a mai világban a keresztyéneké a legüldözöttebb vallás; börtönök, kivégzések, harmadosztályú állampolgárrá való lefokozás a sorsuk. Ekkor a hölgy azt mondta, hogy »hmm, hát nem tudom.« Na, mindjárt értettem, lám, kilóg a lóláb! Bizony, miközben minden szenvedésre, bajra, jajra, elnyomásra, diszkriminációra érzékenyítenek bennünket, a keresztyének úgy szenvednek, hogy még egy öt percig tartó filmet sem kapnak egy egy-hétig tartó filmfesztiválon.
A másik – ha már Luther Márton születésnapjára emlékezünk – annak a felidézése, hogy Luther a wormsi birodalmi gyűlés előtt, amikor a tanai visszavonására szólították fel, azt találta mondani, hogy ha őt a Szentírásból vagy észérvekkel meg nem győzik, a lelkiismerete, amellyel Isten ítélőszéke előtt áll, nem engedi, hogy visszavonja nézeteit. Itt állok, másképp nem tehetek!  – summázta be szavait. Nos, egy finn politikus-asszony, Paivii Räsänen, aki néhány évvel ezelőtt Finnország belügyminisztere volt, és a finnországi Luther alapítvány elnöke, tizenöt évvel ezelőtt publikált egy írást, amelyben annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a homoszexuális házasságkötés bűn. Ő ezt olvassa Isten igéjében. A minapában vádat emeltek ellene emberiség elleni uszítás címén. De hát ez tizenöt évvel ezelőtt nyilatkozott, mondták, talán már elévült  dolog. Mire a főügyész azt mondta: nem, ez emberiség elleni uszítás, ezért több évi börtönbüntetés jár! Természetesen, ha a politikus asszony visszavonja ezeket a téziseit, mert interneten hozzáférhetők, akkor ejtik a vádat. Mire a politikus azt mondta, nem vonja vissza, mert a lelkiismerete nem engedi; Isten ítélőszéke előtt megállni sokkal fontosabb, mint a finn államügyész előtt.
Pál apostol börtönből, bizonnyal római fogságából írja sorait: imádkozzatok érettünk is, hogy az Isten nyissa meg előttünk az Ige ajtaját, hogy úgy szólhassam a Krisztus titkát, ahogy nekem adatott. Mit jelent a Krisztus titkát szólni? Ezt a Kolossé levél elején így fogalmazza meg az apostol így: Azért írok nektek, mondja, »hogy vigasztalást vegyen a szívetek egybe köttetvén a szeretetben, és hogy eljussatok az értelem meggyőződésének teljes gazdagságára az Isten és az Atya és a Krisztus ama titkának megismerésére, amelyben van a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve. Ezt pedig azért mondom, hogy valaki titeket rá ne szedjen hihető beszéddel, mert jóllehet testben távol vagyok tőletek, mindazáltal lélekben veletek vagyok örülvén és látván köztetek a jó rendet és a Krisztusba vetett hitetek erősségét. Ezért, amiképpen vettétek a Jézus Krisztust, az Urat, a képen is járjatok Őbenne.« (Kolossé 2,2-6) Ez a Krisztus titka. De miért azt írja az apostol, hogy imádkozzatok érettünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az Ige ajtaját? Kérdezhetnénk: miért nem –– azt üzeni, hogy imádkozzatok érettünk, hogy Isten nyissa meg a börtön ajtaját? Hiszen börtönben van. Hát nyisson ajtót Isten, hogy kiszabaduljak! Hát nem szabad ezt kérnie az apostolnak, hogy imádkozzatok értünk is, értem is, kísérőtársaimért is; itt vagyunk Rómában, hozzám ugyan be lehet jönni, de mégiscsak háziőrizetben vagyok, vagyis fogoly vagyok (ApCsel 28, 30).
Mi hát az Ige ajtajának a megnyitása? Mielőtt erről szólnék, beszéljünk a másikról is, a börtönajtóról. Az apostolnak voltak ős-élményei arról, hogy mit jelent, ha az Úr megnyitja a börtönajtót. Elbeszélésből is tudta ezt. Az Apostolok cselekedeteinek elején olvassuk, hogy amikor az apostolok Jeruzsálemben hirdették a Krisztus feltámadását, folyton el akarták őket hallgattatni. Minél több jel - gyógyulás, épülés, élet-helyreállítás, közösségben való megerősödés - kísérte az apostoli igehirdetést, annál vadabb az indulat támadt ellenük, annál inkább utasították őket, hogy hallgassanak. Péter azt felelte erre, hogy inkább Istennek kell engedni, mint embereknek, és nem tehetik, hogy ne szóljanak arról, amit láttak és hallottak (ApCsel 4,17; 5,28-29) A Nagytanács erre letartóztatta az apostolokat. Ám, mondja Lukács, »az Úrnak angyala éjszaka megnyitotta a tömlöc ajtaját és kihozta őket. Hát volt ilyen: hogy megnyitotta Isten a tömlöc ajtaját és kihozta őket (ApCsel 5,19). Másnap reggel mentek a fogdmegek, nem találtak senkit. Ez hogy lehet? Be volt zárva a tömlöcajtó, hogy  jöttek ki onnan? Aztán, amikor már csak Pétert tartóztatták le, biztosra mentek, jobbról és balról hozzá kötöztek két fegyveres őrt. Éjszaka azonban megjelent az Úr angyala, megérintette a bilincseket, lebontotta Péterről, kivezette őt az utcára és Péter már ment is haza, ahol buzgón imádkoztak érte; esedeztek, hogy nyissa meg az Úr a tömlöc ajtaját. Péter pedig zörgette az ajtót. A szolgálólány, Rhódé kiszaladt, hallotta, hogy Péter kiabál az ajtó előtt, ám Rhódé megismerve Péter szavát, örömében nem nyitotta meg az ajtót, hanem beszaladt és elmondta a többieknek, hogy Péter van kint. Van ebben valami irónia: az Isten megnyitja a tömlöc ajtaját, a Péterért imádkozók meg annyira örülnek, hogy nem bírják megnyitni a bejárati ajtót (ApCsel 12). De Pálnak személyes tapasztalata is volt erről. Amikor Filippiben járt missziói úton, zűrzavart támad az evangélium-hirdetés nyomán, mire a munkatársával, Silas-szal letartóztatták. Éjszaka földrengés támadt, s fölpattanak a börtönajtók. »Fölkelvén pedig a tömlöctartó, s látva, hogy nyitva vannak a tömlöc ajtai, kivonta fegyverét és meg akarta magát ölni, azt gondolván, hogy elszöktek a foglyok.« (ApCsel 16,27) Kinyílott a börtönajtó, de Pál nem szökött el. Ez hogy van? Mi több, fölkiáltott a börtönőrnek: ne tégy kárt magadban, higgy az Úr Jézus Krisztusban és megmenekülsz (üdvözülsz), mind te, mind a te házad népe! (ApCsel 16,31)
Tehát teljességgel rendben volna, ha itt, a Kolossé levélben azt olvassuk, hogy: imádkozzatok érettünk is, hogy Isten nyissa meg a tömlöcünk ajtaját, hogy szabadok legyünk és szabadon hirdethessük a Krisztus titkát.  Hát hogyne, szabadnak lenni, vallásszabadságban élni, az evangélium drága üzenetét zavartalanul hirdetni nagy ajándék! – hát miért ne szabadna ezt kérni? Vagy valami másról van itt szó?
Induljunk el egy másik úton. Pál apostol a második Korinthusi levélben referál a korinthusiaknak, azt mondja, mikor Troászba mentem, Krisztus evangéliuma ügyében kapu (ajtó) nyittatott nekem az Úrban (2Kor 2,2). Erről az Apostolok cselekedeteiben is hallunk. (ApCsel 20). És a gyülekezetek erről hallva ujjongtak, hogy milyen nagy dolgot cselekedett velük az Isten, hogy a pogányoknak is kaput nyitott a hitre. Talán erről volna itt szó? Imádkozzatok érettünk, ezt mondja Pál, hogy még itt, a tömlöcben is nyisson kaput Isten a pogányoknak a hitre? Tehát akár bilincsekben, akár szabadon, akár szegényként, akár gazdagként, akár hitetőként, akár igazként, de hirdettessék a Krisztus evangéliuma, nyisson utat az Úr a pogányok szívéhez. Igen, ha ez megnyittatik ez az ajtó, azt senki be nem zárhatja. Ezt üzeni az Úr a filadelfiai gyülekezetnek a Jelenések könyvében: »tudom a te dolgaidat, ímé adtam elődbe egy nyitott ajtót, amit senki be nem zárhat, tudom, hogy kevés erőd van, de megtartottad az én beszédemet, s nem tagadtad meg az én nevemet« (Jel 3,8) Nem szoktunk ellapozni hét levélből a Jelenések könyve következő fejezetéig, pedig érdemes, mert a negyedik rész így kezdődik, ezt mondja János: »ezek után láttam és ímé, egy nyitott ajtó volt a mennyben. És az első szó, amelyet mint egy velem beszélő trombitának szavát hallottam, ezt mondta: - Jöjj fel ide és megmutatom neked, hogy minek kell majd lenniük.« (Jel 4,1) Vagyis a Krisztus által megnyitott ajtó a mennybe nyílik. A kegyelem királyi székéhez nyíló ajtót csak Krisztus nyithatja meg, más felfeszíteni sem tudja. Viszont, ha ő megnyitotta, más be nem csukhatja. A régi zsidók ezt más képpel még jobban megértették. És mi is értjük, mert járunk hittanra, és láttuk eleget a jeruzsálemi templom makettjét is. A Zsidókhoz írt levél mondja, hogy Jézus Krisztus áldozatakor a templom kárpitja aljától a tetejéig kettéhasadt, és megnyílt az út a szentek szentjébe. Oda csak a főpap léphetett be és csak egyszer egy évben, hogy a nagy engesztelő könyörgést elmondja magáért és a nép bűnéért. Krisztus által azonban megnyílt az út a szentek szentjébe, szabad a bejárás Isten kegyelméhez (Zsid 9,3; 10,20) Attól immár senki és semmi nem zárhat el benneteket. Tehát, kérdezzük, erről szól itt Pál apostol egy másfajta képpel: imádkozzatok érettünk, hogy nyíljék meg az Ige ajtaja pogányoknak is!? De nem azt mondja, hogy a pogányoknak, hanem azt mondja, hogy nekünk nyíljék meg az Ige ajtaja.
Ezzel az apostol a saját szorongató helyzetét jelöli meg. Ezért kéri a Kolossé gyülekezet imádságát. Fogoly vagyok, mondja. A fogolynak pedig összeszorul a szíve, nehéz a helyzete. Az imént arról beszéltem, hogy mi keresztyének az imádság talapzatára állva vagyunk igazán egyek. Lám, milyen könnyen el tudjuk intézni, hogy van, ahol lefejezik a keresztyéneket, van, ahol börtönbe csukják őket, van ahol negyedosztályú állampolgárrá fokozzák le őket, másutt túszt csinálnak belőlük. Mi megvonjuk a vállunkat, hiszen sokszor nem a hitükkel vádolják őket, és akkor már bonyolult a megítélés. Törökországban több évig börtönben ült egy presbiteriánus lelkész, azzal vádolták, hogy amerikai kém. Dehogy volt az, csak ráfogták. Ősi minta ez. Amikor Néró császár üldözni kezdte a keresztyéneket, ez volt a vád ellenük: odium humani generis – az emberi nemzetség gyűlölete (ahogy Tacitus mondja). A keresztyének gyűlölik az embereket! Most az egykori finn belügyminiszter ellen is az a vád, hogy emberek elleni gyűlöletet szít. Mi meg széttárjuk a kezünket. De kérdezem magamtól is: hol van a lutheránus egyház, kiállnak-e egy gyülekezeti tagjukért? Vagy fejüket lehajtva, félrefordítva hallgatnak? Sőt talán, még talán örülnek is (ahogy Pál is jelzi másutt, hogy vannak, akik örülnek az ő hányattatásának, Filippi 1,6). Persze, Pál izgága volt, uszítónak tűnt, meg valami isteni rendről beszélt. Hát nem jobb szépen békességben meglenni itt a világban? S ha a békességnek ez az ára, nem imádkozunk másokért, mert, így most, olyan nagy békességben megvagyunk! De mit mond az apostol a kolossé-belieknek? Én is imádkozom érettetek, hogy senki hihető beszéddel félre ne vezessen benneteket. Az Ige szabadságáért könyörög!
Talán a Galata levél megjegyzése segít tisztán látni. Pál nagy keveredett a galatákkal. Megsértődtek Pál apostol kemény szavain. Mégsem intézi el közönyösen a helyzetet, hanem azt mondja: fájdalommal szüllek újra benneteket! (Gal 4,19) A korinthusiaknak pedig, akikkel szintén nagy vitába keveredett, azt mondja: a szánk megnyílt nektek, és a szívünk kitárult előttetek (2Kor 6). Nos, ezek a személyes mozzanatok valóban összekötnek két értelmezési lehetőséget: nyíljon meg a börtönöm ajtaja  - nyíljon meg az ige ajtaja a pogányok számára! Mégis, itt egy harmadik értelem áll: számomra nyíljon meg az Ige ajtaja!  - mondja Pál. Nehéz helyzetben mondja, amikor maga sem tudja eldönteni, hogy azért állt-e be a baj, mert az igazság elviselhetetlen módon megvilágítja az embereket és visszaütnek, vagy azért van a baj, mert ügyetlen volt és rosszul csinált  mindent? Erről is beszél az apostol, amikor így figyelmeztet: »bölcsen viseljétek magatokat a kívül valók irányába, a jó alkalmatosságot is áron megváltva beszédetek mindenkor kellemes legyen, sóval fűszerezett, hogy tudjátok, mi módon kell kinek megfelelni.« (Kol 2,5-6).
Néhány hete egy magát keresztyénnek tituláló politikus förtelmes bűnökről lett ismertté. Mi pedig nyomban kaptuk a pofont: hát tessék, ilyenek a keresztyének! Képmutató banda! Ezek Horvátországba járnak jachton mulatni. Csak behúztam a nyakam, s eltűnődtem, hogy is van ez? Mert az nem baj, ha szigorúak velünk szemben, ha mi már nem vagyunk szigorúak önmagunkhoz! Az sem baj, ha mértéket állítanak és rámutatnak, hogy alatta maradtál! Régi szabály, hogy amit nem teszel meg jó szívedből, azt Isten az ellenségeiddel veri le rajtad. De nem erről van szó, hanem arról, hogy: hallgass, fogd be a szád, tűnj el! Ha ugyanis a Krisztus evangéliumának élsz, ha Isten megnyitotta előtted az Ige ajtaját és bemeneted van a Krisztus titkához, akkor áthat Isten életváltoztató hatalma, ez pedig gyógyító hatalom, dolgokat átrendező hatalom. S akik ki akarják törni a keresztyének fogát, be akarják tapasztani a szájukat, azok pontosan azt akarják, hogy minden maradjon úgy, ahogy van. Ez bizony régi, ócska játéka az Isten majmának, a Sátánnak. Rávesz a bűnre, aztán feljelent. Hát nem tudtátok, testvérek, hogy  ő jelent fel, akinek egyszer az a neve, hogy katégór – vádló, másutt pedig az, hogy kísértő. Ezt kívánja a nagy vádló: maradjon csak ez a régi ócska játék, és akkor a politikusok meg a kampánymenedzserek, és mindenki megfelelő mennyiségű vádanyaghoz jut! Hiszen bűn az van bőven, neked is, nekem is, neki is, mindenkinek. Szentek vagyunk-e? Nem vagyunk azok, hanem nyomorult, irgalomra szoruló bűnösök vagyunk! De a keresztyénség csodálatos titka, a Krisztus titka éppen az, hogy meg lehet bánni a bűnt, és meg lehet változni. Kutyából nem lesz szalonna, mondta nekem valaki, amikor beszámoltam neki, hogy egy atyafi - súlyos alkoholista -  megtért egy evangelizáción. De lesz kutyából szalonna! Lesz, mert Krisztus erejében az ember új teremtéssé lesz, egészen más minőséggé lesz. Nos, Sátán őfelsége és segédcsapatai ezt nem tűrik. Miért imádkozik hát az apostol? Nem magáért, pedig tehetné. Megtörtént már vele De nem ezt kéri. Kérhetné azt is, hogy ott, Rómában, Isten az ő szava által nyisson utat a pogányoknak a kegyelem királyi székéhez, mert neki ez a küldetése, hogy elhirdesse: amit az ember füle nem hallott, amit a szíve meg sem sejtett, azt készítette Isten az Őt szeretőknek (1Kor 2). De most nem ezt kéri. Most magára nézve kéri, hogy megingott, megrendült helyzetében föltároljon számára az Ige, és ő maga is a kegyelem királyi székéhez jusson. Ennek ugyanis hirdetője, tanúságtevője, szolgája és apostola, de nem birtokosa.
Imádkozzatok egyszersmind érettünk is  - mondja az apostol. Tudjátok, testvérek, amikor eltölti szívünket a Krisztus gyermekei sorsáért való aggodalom, éljenek Kínában, Latin-Amerikában, szenvedjenek Afrikában, kelljen behúzni a nyakukat az Egyesült Államokban és szorongjanak itt Európában – minket is szólongat az apostol! Legyetek bátrak magatokért is imádságot mondani! Amikor másokat arra buzdítok, hogy imádkozzanak a Krisztus gyermekeiért, hozzá kell toldanom: egyszersmind imádkozzatok érettünk is, hogy számunkra is megnyittassék az Ige ajtaja, hogy meg ne rendüljünk, el ne fogyatkozzunk, kétségbe ne essünk, hamis kompromisszumot ne kössünk. Luther egykor csak ennyit mondott: Itt állok, másképp nem tehetek. Mert neki megnyílott az Ige ajtaja, és a küszködő, vergődő, bizonyítani akaró, fölfelé törekvő emberke megtalálta Isten királyi székénél a bűnbocsátó és életváltoztató isteni jóságot. Nekünk is mondanunk kell: imádkozzatok érettünk is. Ez a szilárd alap, ez a biztos fundamentum, ezen megállva és éberen őrködve vagyunk mi egyek az egész világon, felekezettől, hitvallási ágazattól, hagyománytól függetlenül, mert ez az egyetlen út a kegyelem királyi székéhez visz. Nyittassék nekünk is ajtó. Ámen

Kedves Testvérek, Szeretett Gyülekezet!
Régi szokás volt, hogy a keresztyének Nagycsütörtök éjjelétől Nagypéntek késő délutánig, óráról-órára végig követték, végig elmélkedték Krisztus szenvedését és halálát. Mi pedig a reformtus bibliaolvasó vezérfonal jóvoltából most több héten keresztül olvashattuk, ahogyan Márk evangélista feljegyezte Üdvözítőnk bűntörlő áldozatának történetét. De ha nem így volna is, a körülöttünk háborgó világ, a mai keresztyénüldözések, a háborúk, a világ szűnni nem akaró révülete és tobzódása a rosszban, nap mint nap, minden nap ide irányítja figyelmünket, hogy megértsük, ami Krisztussal történt, annak azért kellett megtörténnie, hogy többé ne kelljen rossznak, igazságtalanságnak, embertelenségnek történnie -, hogy bátran mondhassuk immár: ne történjen meg a rossz, mert Isten éppen ott, Nagypénteken és Húsvétkor nyitotta meg nekünk az új élet kapuját.
Most azt idézi fel János evangélista feljegyzése, amit felolvastam - azt a délelőtti órát, amikor Pilátushoz vitték Jézust, hogy bepecsételje, jóváhagyja, sőt ő maga rendelje el a halálos ítéletet, - legyen közreműködő részes, cinkos ebben a rettenetben. De a régi szokás szerint, a Krisztus szenvedésének óráról-órára való felidézésével az a szándékom, hogy lássuk: nem a szenvedés mértéke, hanem a mélysége számít.
Amikor Krisztus azt mondja: ki-ki vegye fel a maga keresztjét, és úgy kövessen engem, éppen erre irányítja figyelmünket. Mert nemcsak azért nézünk Krisztus keresztjére, hogy megóvjuk magunkat attól, hogy másokat könnyelműen vagy akarva felelőssé, áldozattá vagy éppenséggel bűnbakká tegyünk, még akkor sem, ha, úgymond, ártatlanul szenvedünk. Igen, tudom, nagy dolog az igazság szeretete, és abban mindvégig hűségesnek kell lennünk -, de Nagypénteken és majd a feltámadáskor Isten a szenvedő és meghaló és feltámadó Krisztusban a szeretet igazságát tárja fel. Hiszen ha szeretnünk kell az igazságot, akkor tudnunk kell, hogy a szeretetnek is van igazsága –éspedig egészen páratlan.
Ez az Isten szeretetének az igazsága.
Legelőször, azt látjuk meg most a Krisztus szenvedésében, hogy Isten nem alkuszik – nem alkuszik meg szeretete rovására. Nem egyezik ki sem a bűnnel, sem a halállal -, nem folytat semmiféle óvatos huzavonát, s nem enged a rossznak, hanem teljesen és egészen beleveti magát, beleveti szeretetét, beleveti Krisztusát – egészen halálig - a lázadó embervilágba. S miért? Azért, testvérek, hogy elvégezze az emberért, azt, amire az ember képtelen. Szent Ágoston így írta le ennek szükségességét: amíg békességben élt az ember Istennel, addig képes volt nem vétkezni; miután fellázadt Istene ellen, és a létrontás bűnébe esett, többé nem képes nem vétkezni! Csak isteni beavatkozás menthet meg minket. Isten nem alkuszik meg a bűnnel, válaszol rá: a kereszthalállal és a feltámadással.
Emiatt ne keressük most, kinek is róhatjuk fel a leginkább Krisztus halálát. Mindannyian részesek vagyunk benne. Hans Urs von Balthasar, a 20. Egyik legnagyobb teológusa mondja: a nagypénteki események azt mutatják, hogy miután senki nem akarja vállalni a bűnrészességet, éppen ez bizonyítja, hogy mindannyian bűnösök Krisztus halálában.
Hol is kezdjük igazán? Kezdjük talán a hatalmát féltő nagytanáccsal? Egy birodalom árnyékában reszketnek, még a szél rezdülése is ledönti őket, -, szerintük az a legjobb, ha nem csinál senki semmit. Amikor hírét veszik a Jézus tanítása és csodái nyomán támadt mozgalomnak, rémülten vágják egymás fejéhez: látjátok, nem értek ti semmit, de ha lázadás tör ki, idejönnek a rómaiak és elveszik tőlünk a hatalmat. Egyszerre mondanak igazat és hazudnak: tényleg nem érnek ők semmit, ez igaz: de már nincs hatalmuk, a rómaiak már rég bejöttek. Mégis nagy dolog, ha csend van – nem fog dühösen felmordulni a birodalom.
Folytassuk-e a hatalmát féltő Pilátussal? Cinikus megtorló, vérrel pecsételő birodalmi bürokrata, aki már áztatta embervérrel a szent helyet, amikor galileai zarándokokat mészárolt le a szent helyen – és kész most is bármire. Csakhát neki is kell képviselnie a birodalmi békét. De lám, mit tesz, amikor Jézus perében a fejéhez vágják: ha nem ítéled el, nem vagy a császár barátja?! Elítéli. Nagy dolog ám a császár barátjának lenni! Életbiztosítás. Aztán mossa kezeit.
Folytassuk-e Júdással? - , a pénzéhes és megvásárolható tanítvánnyal – amikor megbánja, hogy elárulta az ártatlan embert, hiába vásárolná vissza őt a megalkudott vérdíj árán, rá kell jönnie, jelentéktelen kis haszonleső volt, apró fogaskerék a szörnyű gépezetben. A pénz nem dönt el semmit, nem áru a ember – csak a saját szörnyű lelkiismeretét vásárolta meg rajta.
Folytassuk-e a gyáván szétfutó tanítványokkal? -, akik pár napja még Isten Országának posztjain torzsalkodtak – de, Jézus szava szerint, megbotránkoztak és szétszóródtak, amikor a Mester néma bárányként hagyta, hogy elhurcolják. A bárányok magára hagyták az Isten bárányát.
És a nagy ünneplő tömeg? -, a virágvasárnapi hozsannázók? - , a szabadságharc zászlaját lengetők? Talán van közülük egypár ott a Pilátus udvara előtt az összeverődött tömegben, s velük kiáltják ők is: feszítsd meg!
És Péter? Aki azt mondta, ha mindenki el is hagyja Jézust, ő nem, ő életét és kész érette adni? Aztán Jézus letartóztatása után, ott a főpap udvarán, Nagycsütörtök éjszakáján, az első kérdése: csak nem vele voltál Te is?! – hangosan kijelenti: nem ismerem őt! És átkot szór arra, akitől csak áldást kapott.
Igen, kezdjük itt Péternél! Azt mondja pár órával ezelőtt: nem ismerem őt! Ez persze a tagadás mondata, divatos nyelven: az elhatárolódásé, az ön-mentésé. DE van ebben elszólás is. Valóban, Péter nem ismerte még Jézust. A dicsőséges Krisztust szerette és imádta, és szolgálni akarta. De amikor látja, hogy leköpik azt az arcot, amelyen Isten világossága ragyogott fel, - azt nem akarja ismerni. A mennyek országát kóstoltató, csodákat ajándékozó Krisztusért otthagyott mindent, de a néma bárányt nem ismeri.
DE majd megismeri igazán a Feltámadottban – amikor megérti, hogy amíg el nem fogadjuk, hogy Krisztus az életét adta érettünk, amíg be nem látjuk, hogy többet tett, mint emberileg a legnagyobbat, hogy ti. barátaiért adta életét, vagy hogy az igazságért és meggyőződéséért adta életét – ezt is tette, hanem isteni tett volt az övé, mert ellenségeiért – érettünk halt meg -, amíg Péter ezt meg nem látja, amíg ezt meg nem látjuk, hogy Isten válasza: a feltámadás – addig csak meddő fogadkozás, hogy életemet adom Krisztusért.
Krisztusnak csak az lehet tanúja, aki elfogadja Istennek ezt az akaratát -, hogy Krisztusnak ki kellett innia a pohárt, el kellett hordoznia a bűn rázúduló ítéletét, mert ebben rejtette el Isten az ő feloldozó kegyelmét. Krisztusnak meg kellett halnia, hogy megnyíljon az új élet kapuja. És aki elfogadja ezt, és ezzel a Krisztus tanújává lesz, a kegyelem tanúja lesz – az tud már, ha kell, a vértanúja is lenni! Akkor már van súlya a Péter szavának: az életemet és is kész vagyok éretted adni.
Ezért nagypénteken ki kell mondanunk bátran: mi Krisztusról tanúskodik – ahogy az evangélisták is tanúskodnak róla -, és nem azt keresik, hogy ki mekkora mértékben felelős Krisztus haláláért,- hanem őt állítják elénk. És igen, megmutatják a körülményeket is.
Így érkezünk el ide, Pilátus szavához: Ecce homo -, mondja Pilátus! De figyeljünk erre alaposan, mert ahogy a nagypénteki szenvedésben minden egyes szónak, ennek is van egy mélyebb értelme.
Amikor a nagytanács eldöntötte, hogy halálra adják Jézust, Kajafás szava győzte meg őket. Ezt mondta: jobb, hogy ember vesszen el, mint az egész nép. Cinikus mondat – reál-politikailag. De hozzáteszi az evangélista: jövendölést mondott.
Idéztem Pétert, amikor azt mondja Jézusról a letartóztatás éjszakáján: nem ismerem őt! Igen, Péter csak magát menti – aztán egészen Jézus szeretetéig kell menekülnie.
Amikor Júdás visszakönyörögné Jézust a pribékek karmaiból, azt mondja: elárultam az ártatlan vért, igen, a tévedését próbálja magyarázni -, de valóban az egyetlen ártatlant árulta el.
Amikor azzal vádolják Jézust, hogy azt mondta volna: lerontom a templomot és három nap alatt felépítem azt – szentséggyalázást akartak ráfogni -, pedig testének templomáról beszélt.
És most az mondja Pilátus: ecce homo – íme, az ember.
Íme, az ember – ez csak annyit jelent Pilátus szerint, hogy tessék, itt van, akit ti azzal vádoltok, hogy felforgatja a világot, nem tartja meg a rendet, meg akarja dönteni a birodalmat – de látjátok: ez csak egy ember! -, elfogható, megkötözhető, megköpdöshető, királyi jelmezbe öltöztethető, lehet vele packázni, - ezt már csak tudja Pilátus, hiszen az imént ő és Heródes labdáztak Jézussal: vajon, kinek a fennhatósága alá tartozik, ki rendelkezik vele. De ha kell rá is kiabál a hallgatag Jézusra: hát nem tudod, hogy hatalmam van fölötted, elítélni vagy szabadon bocsátani! Ember vagy te – csak egy ember. S most kiállítja: íme, ő. Ez csak egy ember! Alattvaló! Visszaadom nektek, alattvalóknak! De ő az ember – az igaz ember! Az egyetlen igaz.
Néhány kérdést még fel kell tennünk, mintegy magunknak is.
Mit lát benne ott az akkori világ legtökéletesebb vallásának megannyi tökéletese? Mert Jézus korában Jeruzsálemben virágzott a legtökéletesebb vallás. Abszolút, tiszta, nem imád bálványt, nem istenít embert, – de lám, nem ismeri fel az igaz embert! Nem ismeri fel Isten kedvezését és kegyelmét. Honnan ez a vakság? Mondjuk ki: onnan, hogy nem ismerik a szeretet igazságát. És nem értik, hogy Isten nem alkuszik meg szeretete rovására, még azokkal sem, akik legforróbb reményeiket a szent életre alapozzák -, mert a reményük szeretet nélküli remény volt.
Mit lát Jézusban az akkor világ legtökéletesebb tudománya, a filozófia? Még virágvasárnapon a tanítványok jelezték Jézusnak, hogy már a görögök is érdeklődnek utána. Diadalmas pillanat! Nemrégiben olvastam egy könyvismertetést, egy tudós munkáról, ez a címe: 10 elfeledett filozófus. Valamennyien a 20. Század második felében működtek. De hát hány száz és ezer bölcs és okos embert lep a feledés pora? S mégis, Platónt, Arisztotelészt mindmáig olvassuk és tanuljuk! Kell az a filozófia, kell a bölcsesség. Ám, amikor nagyobbnak tartjuk az érdekeket az igazságnál, akkor Krisztusban csak annyit lát e világ bölcse, amit Pilátus mond: ez csak egy ember! És akkor már elsikkadt a jó. Még Pilátus is belebocsátkozik ebbe a megítélésbe, mert amikor Jézus azt mondja neki: azért jöttem e világra, hogy tanúskodjam az igazságról (a szeretet igazságáról), Pilátus legyint, és ezt mondja: ugyan, mi az igazság?!
És mit lát a jog? – hiszen ott van Róma is – a római jog, a maga legdicsőségesebb formájában, mint pax Romana. S milyen üres jogi rituálét rendez Pilátus: meghallgatja a vádlókat, a vádlottat, megállapítja az illetékességet, eljárásjogi kifogásokat támaszt, majd demokratikusan dönt: a tüntető sokaságra bízza: szavazzanak közfelkiáltással: feszítsd meg. Aztán mossa kezeit: ez csak egy ember. S hogy mentse magát: még egyszer kiállítja Jézust, újra bíborban, mintegy királyt (holott most ítéli rabszolgahalálra! – és odavágja: íme, a királyotok: ecce rex! (S mint minden szóban, itt is mélység rejtőzik! Igen, ez a megalázott, embernek titulált, embervoltából kiforgatott Jézus: ő mi királyunk!)
Ime, három emberi tökéletesség: a vallás, a filozófia és a jog. Mondhatni egybetalálkozik ez a három, itt Jeruzsálemben, ez az emberi szellem csúcstalálkozója – vagy inkább az emberi szellem mélypontja?! Mert amikor embert forgatnak ki embervoltából, akkor Istent, a teremtőt forgatják ki. De Isten nem alkuszik, nem hagyja veszni keze munkáját -, nem enged szeretete igazságából.
Szentségre igyekvő farizeus (aki oly jól el tud különülni e világ mocskától), római helytartó (aki olyan szigorúan betartja a játékszabályt), filozófus (aki oly mélyre ás bölcsességért), ezek vagyunk mi: íme az ember! Kudarc és csőd – nem a Krisztusé, hanem a mienk. Nagypéntek nem az isteni szeretet kudarca, hanem az ember csődje; nem az igazság veresége, hanem a kegyelem titokzatos, engesztelő, áldozattal áldozat-törlő győzelme. Isten válasza.
Pilátus ugyanis, tudva-tudatlan tükröt tart elénk – íme, az ember! És ez a Krisztus-tükör, az istenember arca - ha belenézel: megmutatja, ki vagy. Íme, az ember, íme te és én,és mi mind: Non posse non peccare – mondja Szent Ágoston. Ime, te, én, mi mind, aki nem képes nem vétkezni.
Kedves testvérek! Sokan mondják, össze kell adni ezt a hármat – ha összefogna a vallás, a filozófia és a jog –, micsoda decens társadalom jöhetne létre. De ahogy azóta, úgy előtte is megannyi kísérlet volt erre. Mi azonban Krisztusban nem azért látjuk az igaz embert – az egyetlen embert -, mert ő összefoltozta volna ezeket. Azért ő az ember, mert ő az új ember. Ott van benne az isteni.
S mindenekfölött, azt látjuk itt, hogy eldőlt az Isten-ember harc. Elbukott az ember harca Isten ellen (éppen azért, mert az igaz embert öltük meg), és győzött az Isten harca az emberért (éppen azért, mert Isten elfogadta és érvényesítette az igaz ember önkéntes áldozatát). Míg te Isten ellen rohansz, hogy lerángasd őt az égből, Ő alászáll, hogy felemeljen az igazi életre.
Kedves Testvérek, nagycsütörtök éjjelén Krisztus megküzdött ezért, amikor azt mondja: neked, Atyám, minden lehetséges: vidd el ezt a pohárt tőlem! mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tied legyen meg. Ahol akaratról van szó, ott végső dolgokról van szó. Krisztus, mint igaz ember, megharcolta helyettünk és nevükben is ezt a nagy harcot: elfogadni az Isten üdvakaratát. Pilátus a maga kis hatalmát akarta demonstrálni, - Jézus Isten szeretetének igazságát nyilatkoztatja ki.
Azért kellett ennek így lennie, hogy a tökéletes engesztelés létrejöjjön – hogy kiszakadjunk a hibáztatás, kárhoztatás, bűnbakképzés őrült spiráljából, hogy kilépjünk a halálösztön révületben süllyedő világból – hogy megbéküljünk Istennel.
Kedves testvérek! Mindezt Húsvét fényében mondjuk. Nagypénteken délután, mikor Krisztus meghalt, sötétség támadt,– húsvét hajnalán világosság ragyogott fel, - nem a felkelő nap fényében, hanem Isten irgalmas szeretetében! Ez a szeretet igazsága. Tudni akarod, milyen ez az igazság? Amilyen Krisztus ott, a kereszten! Íme az ember.
Ámen

Igen hálás vagyok azért a pár szóért, amit a lelkipásztor testvérünk itt, az istentisztelet kezdetén mondott a növekedés titkáról. Még szerényen számokat is mondott. Ő nem emlékszik rá, hiszen még nem volt itt, amikor először a kozármislenyi gyülekezetben jártam. Akkor már többé-kevésbé megvolt a templom épülete, ám sok minden hátra volt még. És akkor is az volt a kérdés, hogy megáldja-e Isten ezt a reménységünket, hogy a kicsi kezdetből növekedés lesz. Igen hálás vagyok a növekedésért, mert Isten országának az egyik nagy titka – melyről keveset beszélünk – éppenséggel a növekedés.  Isten növelő Isten. Nőni, növekedni, többre jutni, erősödni – legyen az lelki ügy, legyen az a minket körülvevő világ megannyi anyagi, tárgyi dolga – mindig az áldásnak a jele. Mégis, a felolvasott ige fényében, most arra hívom a gyülekezetet, hogy először ne a növekedésre gondoljunk, hanem úgymond, a csökkenésre.
A felolvasott ige előzménye a megbocsátás nagy kérdése. Hányszor lehet megbocsátani? Hetvenszer hétszer - vagyis mindig? Hétszer - vagyis sokszor? Egyszer - vagyis, éppen csak egyetlenegyszer? Azért nagy kérdés ez, mert érezzük, hogy a megbocsátással nem ledobjuk a sértést magunkról, hanem még inkább aláállunk és elhordozzuk azt. Megbocsátani és elhordozni - ezek összetartoznak. Ha megbocsátasz, hagyod veszendőbe menni a magad jussát. Ha megbocsátasz, nem veszel orvoslatot a sérelemért, nem viszonzod, nem dobod vissza a másikra. Ezért mondják az apostolok: növeld a hitünket! Mikor mondják? Miután Jézus feltárja számukra a megbocsátás titkát. Mert Isten az evangélium elterjesztésének sok nehézségéhez erős hit kell. Érezték a tanítványok, hogy mindehhez növekedni kell a hitben, végteleníteni kell a hitet, mert a hit mindent elbír, a hit mindenre képes. Mondjuk mi is a szép igét: minden lehetséges a hívőnek! Hozzáteszem: még az is lehetséges a hívőnek, hogy megbocsásson a másiknak. Egyébként, ez úgy, magától nem szokott menni. Növeld a hitünket!  És itt van mindjárt Jézus másik nagy titka, ahogy válaszol. Amikor mi a magunk módján kérdéseket teszünk fel, vagy jól megalapozott kérést fogalmazunk meg - növeld a hitünket! -, Jézus egészen meghökkentő módon felel. Mondom nektek, ha akkora hitetek lenne, mint a mustármag... Hogy van ez? Miért nem arról beszél itt Jézus, hogy mi volna az a spirituális technika, lelki módszer, amivel erősíteni, növelni lehet a hitet, és hol van az a lelki kondíció, ahova el kellene jutnunk? És még inkább nő a zavarunk, ha felidézzük azokat a történeteket, amikor maga Jézus beszél a hit nagyságáról; például amikor a sziro-föníciai asszony könyörög, hogy Jézus gyógyítsa meg a gyermekét, és Jézus is mondja neki: nem jó az eleséget elvenni a gyerekek asztaláról, és az ebeknek adni. És erre azt mondja ez az asszony: igen, uram, de hullik morzsa a gyerekek asztaláról a kutyáknak is. És akkor azt mondja Jézus: nagy a te hited, és meggyógyítja a leánykát (Máté 15,26). Mekkora nagy hit ez! Még egyszer mondom: a tanítványok kérése jogos. Növeld a mi hitünket, Uram! Mert megbocsátani, elengedni roppant feladat, amelyhez hitnek a mérhetetlen nagy ereje kell.
De idevehetjük, hogy más esetekben is előkerül a mustármag képe. Amikor a tanítványok hiába próbálkoznak, csak nem tudják az epileptikus gyereket meggyógyítani, Jézus kifakad: hitetlen nemzetség, meddig tűrlek benneteket! Aztán meggyógyítja a gyermeket. Ekkor megkérdezik a tanítványok: hogyan volt ez lehetséges, mert nekik nem sikerült. Ha akkora hitetek volna, felel Jézus, mint a mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek (Máté 17,20). Aztán máskor, már Jeruzsálemben, Jézus szavára elszárad egy gyümölcstelen fügefa. A tanítványok csodálkoznak, ez, hogy lehet? És akkor Jézus azt mondja: Bizony, mondom néktek, ha van hitetek és nem kételkedtek, nemcsak azt cselekszitek, ami e fügefán esett, hanem ha azt mondjátok e hegynek: Kelj fel és zuhanj a tengerbe, az is meglészen (Máté 19,20). Szóval, a mustármag.
Ám most növelés kellene, mert nőni kell, erősödni kell! S valóban, milyen buzgó kérés ez, milyen fontos kérés ez!  Kivánnám, hogy reggel ébredvén, imádsággal kezdjük a reggelt, s kérjük ezt: Uram, növeld az én hitemet! Nehéz dolgokba megyek, küzdelmeim lesznek, de már évek óta is hordozok magamban elrendezetlen dolgokat, növeld, Uram, a hitemet, hogy legyek szabad, legyek erős, hogy tudjak szeretni, tudjam hordozni a reménységet!
És mégis, most Jézus azt mondja: hagyjuk most a növekedést, csökkenjünk! Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag... Szinte nem is látható, nem is fogható, körül se írható - csak akkora! Sok teológiai könyvet lapozgattam át, száz oldalakat a hitről. Hogy mi a hit. Van történelmi hit, van igazság-hit, van meggyőződés-hit, van vélemény-hit, van üdvözítő hit stb. De arról nem olvastam a tudósoknál, hogy mi a mustármag-hit. Mert azt nem lehet körbejárni, nem lehet leírni, nem lehet megmérni. Vagyis Jézus a mi jogos kérésünkre úgy válaszol, hogy egy újabb ajtót nyit meg a számunkra. Minden válaszával egy új dimenziót tár fel. Minden válaszával beljebb visz bennünket Isten országának nagy titkába. Mit akar ez itt jelenteni: Ha akkora hitetek lenne, mint a mustármag, és azt mondanátok ennek az eperfának, szakadj ki gyökerestől, és plántáltassál a tengerbe, engedne nektek!?
Meg kell rendülnünk - ez az első érzésünk. Hát nincsen hitünk?  Ha nincs hitünk, elvesztünk. Mert ami nem hitből van, ami nem az isteni életben gyökerezik, az bűn. Ami hitből van, ami Istenből van, ami az isteni valóságban gyökerezik, abban élet van - abban van az élet! Mintha tehát Jézus visszakérdezne a tanítványoknak, akik a hívők jogos kérdését vetik fel, hogy: nincs hitetek? Micsoda megsemmisítő ellentmondás ez!  Ha azt mondaná Jézus, hogy: Szabó István, lebuktál; s ti lelkészek, lebuktatok; kórustagok, lebuktatok: nincsen hitetek! - ezt elviselnénk alázattal. De most az apostoloknak mondja ezt. Ők pedig nem akárkik. Ők a Jézus elkötelezett követői, akikre rábízta az evangélium hirdetését, az Isten országának a terjesztését, akiknek a hagyományában állunk, akiktől tanulunk. Jézus a tanytványoknak mondja ezt, s mintha ezt mondaná nekik: nincs hitetek! Ha csak annyi volna, mint a mustármag..., és annyi sincs?  Amikor Péter látta Jézust jönni a háborgó tengeren, így kiáltott hozzá: parancsold, hogy hozzád menjek a vízen. Akkor Jézus azt mondja: jöjj! Péter kilépett és vízen járt, majd megrémült a hullámoktól, és merülni kezdett, Jézus megmentette, és azt mondta neki: kicsi hitű! (Máté 14,30) Ezzel beérnénk! De értsük jól, sulykolom a szót, ha Jézus azt mondaná most: miért jöttök hozzám ezzel a nagy kéréssel, hogy növeld a mi hitünket, hiszen egyáltalán nincs is hitetek, akkor világos lenne a képlet.
De a növelésnek, a kiterjeszkedésnek teljesen természetes emberi, és – még egyszer mondom: isteni –  igényével szemben Jézus zavarba ejtő módon azt mondja, most tessék csökkenni! De nem is csökkenés ez, csak mi érezzük így! Ez itt koncentráció. Jézus nem arról beszél, hogy redukáld a hitedet, és dobd ki belőle a bizalmat, az állhatatosságot, a hűséget, dobd ki belőle a megbocsátás készséget, a teherbíró képességet; redukáld, csökkentesd, csökkentsd, mígnem akkorka lesz, mint a mustármag, s ha valóban hit, akkor már óriási nagy dolgokat is lehet tenni... Amit  mond, az nem redukció, hanem koncentráció. Éppenséggel, a hit koncentrál téged, megmutatja az életed középpontját. A hit vezet el a lényeges dolgokhoz. Amikor Jézus azt mondja: ha akkora hitetek lenne, mint a mustármag, arra mutat rá, aki a legfontosabb, Istenre. Kálvin mondja: az egész életünknek Istennel van dolga. És ez nem fenyegetés. Ez az élet titkának a felismerése. A felkelésben, a munkában, a pihenésben, az áldások idején, a betegség elhordozásában, a megvigasztalódásban, a megerősödésben, a gyengeségben, a megújulásban, - és megbocsátásban is Istennel van dolgunk. Ezt a titkot mutatja meg a hit.
Végül, térjünk vissza ahhoz, amiről itt Jézus beszél a tanítványoknak: ha valaki hétszer vétkezik ellened egyetlen egy napon, és hétszer hozzád tér, mondván, megbántam, bocsáss meg neki. Nem is azt mondja Jézus, hogy úgy általában hétszer, hanem egy nap hétszer. Vagyis olyan esetet idéz, amelyben nyilvánvaló a másik megátalkodottsága. Egyetlen nap hétszer! Már a harmadik után is mondhatnánk: háromszor már elengedtem, elég volt! De negyedjére is ugyanazt elkövetni, ugyanaz nap -  hát nem visszaélés ez a türelemmel, az állhatatossággal? Tehát, okkal mondják a tanítványok: Uram, ehhez az egészhez, a napi hétszer héthez, és ehhez az egész élethez, az önmagammal meg a másokkal való dolgomhoz roppant erők kellenek, növeld a hitünket! Mintha egy teret vagy egy térképet rajzolnának fel az itt apostolok a kérdésükkel, ki tudjuk teríteni, és nézzük, hová-meddig terjed ki a hit, meddig ér el a hit?! Nagyobb a feleségemnél, a férjemnél, a gyermekeimnél, náluk még megvan. Azt a területet már elfoglalta a hit. Hát növeld tovább, Uram, a hitünket a szomszéd dolgában is. És terjesszük ki a főnökre a munkahelyen, meg a képviselőkre a városban, és tovább, lefedjük vele az egész világot! Jézus pedig azt mondja: nem! Most koncentrálunk. Most nem terjeszkedünk, most nem foglaljuk el a szomszéd, a polgármester életét, a focista életét, a gyermekeink életét, most nem mi foglalunk. Most Isten foglalja el a mi egész életünket - és ez a hit döntő mozdulata, ez a hit lényege. Nem nekem kell terjeszkedni, Isten akar terjeszkedni. Isten akar elfoglalni, Isten akar az életed fölött teljes uralmat venni, ő akar vezetni, irányítani, megsegíteni, hűségre tanítani, szeretetet adni.
Uram, növeld a mi hitünket! Legyen minden napi imádságotok ez. Mert Jézus Krisztus nem ígéri meg, hogy nem lesz sértés. Még azt sem mondja, hogy ha akkora hitetek lesz, mint mustármag, úgy meg fognak tőletek ijedni az emberek, már annyira szentek vagytok, hogy nem hétszer, egyszer sem mernek ellenetek vétkezni! Sőt azt mondja a követőinek: üldözni fognak benneteket, és az én nevem miatt szidalmazni és gyalázni fognak titeket. Nem hárítja el rólunk a bajokat. S ha azt kéred tőle, növeld az én hitemet, halld bele mindig a mennyei Atyát, aki ezt mondja: itt vagyok és rendelkezésre állok. Itt vagyok és a tiéd akarok lenni. Itt vagyok, és egészen a tiéd akarok lenni.
Kozármislenyi Testvérek! abban a reményben kezdődött el itt valamikor a gyülekezet szervezésének a munkája, hogy amit ide Isten elültet, mint egy kis mustármagot, az olyan is lesz. Olyan, mint az Isten országa. Amit, ha elültetnek, és megnő, minden veteménynél, minden fánál nagyobbá nő és eljönnek az ég madarai és fészket raknak rajta. De azt már Isten növeli. Mert azt már Isten cselekszi azoknak az életében, akik a kezeibe tették le a maguk életét. Tegyétek le az életeteket Isten kezébe, keressétek Őt szüntelen, hívjátok, hogy hűséges gyermekei lehessetek.
Ámen

Aki ma reggel a Bibliaolvasó Kalauz ószövetségi részét kezdet olvasta, meglehet, nagy sóhajtással fogott hozzá. A pusztai vándorlásban Isten népe az ígéret Földje felé tart. Ám ez a vonulás nem úgy történik, ahogy egy honfoglalásra készülő nép esetében történnie kellene. Ezért a tizenkét törzs rendje szerint, minden húsz évesnél idősebb férfit jegyzékbe kellett venni. Zászlókat állítottak, és e nemzetségi jegyzék szerint mindenkit egy-egy hadrendbe soroltak. A törzsek aztán hamar elérkeztek az Ígéret földjéhez, de ott megrettentek, mert a kémek azt jelentették, hogy a föld gazdag és áldott, de erős népek lakják Erre a hadrendbea állított tizenkét törzs megrettent.  Nyomban vissza is kívánkoztak Egyiptomba, mondván, jobb volt rabszolgának lenni, és rabszolgák kenyerét enni. Ezért aztán még 40 esztendeig kellett a pusztaságban zarándokolniuk, míg ki nem halt a gyáva nemzedék. Egy tudós megjegyzi, hogy isteni gondviselés volt ebben, mert hiába álltak a törzsek hadirendbe, meg kellett tanulniuk legyőzni a félelmet is; és ez a lecke egy nemzedéken keresztül tartott. A gyáva ember ugyanis leginkább önmagának mond ellent, ha küzdelembe kell állnia. Aztán sorban lebeszéli a többieket is. Igen, Isten népének meg kellett tanulnia a bátorságot.
De nem akartam a gyülekezetet gyötrelmek közé vinni, és hosszasan olvasni itt a tizenkét törzs családjait és ágazatai. Csak az elejét és végét olvastam fel, és már itt is vagyunk magunknál. A végén ugyanis azt olvassuk, hogy Isten a lévitákat, vagyis a papokat nem engedte besorolni a többiek közé.  Miért nem? Ők miért nem számíttatnak a többiek közé? Kik ezek a kivételes fajta? Nincsen zászlójuk, nincsen harci sátruk, nincs törzsi területük, és a honfoglalás után sem kapnak majd birtokot. Csak afféle jött-mentek lesznek, akik ide-oda telepednek, és beosztásuk szerint mennek majd a szent sátorba (később a templomba) szolgálni. Kivételezés ez? Vagy elkülönítés? Talán mind a kettő. Mondhatnánk, hogy Isten azért különítette a lévitákat, a papokat, mert nem jók a harcra. Ha csatába kell menni, ugyan mit érnek? Még rálépnek a palástjuk végére, ahogy a református lelkészek szoktak a szószékre menet, s csak elesnek benne. Nem jók semmire. De lehetne azt is mondani, hogy Isten ezért különítette el őket származásuk szerint, hogy csak a szent szolgálatot végezzék. De miért ne lehetne őket a többiek közé számítani?   Például, úgy, hogy mind a tizenkét törzs mellé álljon oda valaki a Lévi törzséből, mint unokatestvérek, vagy rokonok. Miért ne juthatnának a honfoglalás után saját birtokhoz, mintegy enklávéhoz, ahol berendezhetnek egy teoretikus köztársaságot, ahol persze nem lesz háború. Miért ne lehetne az eljövendő hazában is külön terület, egyféle kis Svájc? Milyen jó tenne ez a világnak, mert biztosítaná a szent rendet, és jó lenne a papoknak is, szépen ellennének maguk között. Ám az Úr azt rendeli, hogy a lévitákat ne számlálják hozzá atyáik házanépéhez. Őket Istenhez kell számítani. Ők nem a többieké, hanem kizárólag Istenéi. Igen, a többiek is Isten népe, akikkel szövetséget kötött, de éppen a szövetség rendjében végzi Isten ezt a sajátos elkülönítést. És szankciókat is fűz hozzá. Ha fel kell kerekedni, és el kell indulni, először a léviták bontják el a szent sátrat, és ők indulnak legelébb. Ők mennek elől. Ha pedig meg kell állni, ők állnak meg, és állítják fel a szent sátrat, hogy ott töltsön időt Isten népe. A szent sátor Isten lakóhelyének a külső, fizikai megjelenítése. A régi zsidó misztikusok ezt így nevezték: shekina. De már a Jelenések Könyvében is azt olvassuk, hogy amikor aláereszkedik a mennyei Jeruzsálem, a szépen megépített város, ez annak jele, hogy Isten együtt lakozik - vagyis, együtt sátorozik! –  az ő népével. Ha Isten indul, mi is indulunk, ha Isten megáll, mi is megállunk. Nem mi mondjuk meg, mikor induljunk, és nem mi tűzzük ki azt a helyet, ahol felállítjuk a sátrat. Ez az egész életünk szép hasonlata. Így van dolgunk Istennel! Tehát nem úgy, hogy elrendezzük az életünket, a tizenkét törzset beosztjuk, aztán neki a világnak, és ha Isten hűséges akar lenni, előbb-utóbb csatlakozik hozzánk. Egészen ellenkezőleg! Isten indul és mutat utat -, Isten jelöli ki a helyet és a helyeket, az időket és alkalmakat.
Miért építettek a pócsmegyeriek ennek a templomnak tornyot? A történetét tudjuk: a Türelmi Rendelet idején csak torony nélkül lehetett templomokat építeni. Meg is épült, itt Pócsmegyeren is. Aztán mikor eljött az ideje, éppenséggel itt 1818-ban, akkor tornyot is építettek hozzá. De miért? Talán azért, mert a régi közfelfogás szerint a templom csak toronnyal együtt templom? Talán. És máris mondhatnánk, elszállt az idő már efölött! Ugyan miféle tanulsága volna a kétszáz éves történetnek? Ma már modern templomokat kell építeni, például, lehet a formája lapított gyufásdobozhoz hasonló, vagy csapott henger, valami különlegesség. Csakhogy a lelkünk mélyén mi, modernek is úgy vesszük, hogy torony nélkül nem templom a templom. Még, a modern templomokra is rábiggyesztettek egy kis torony-imitációt. Mint ahogy a szent sátor is sajátos kinézetű és használatú. Az bizony nem cserkészsátor, és nem is citromsárga turistasátor, valami gyorsan összerakható alkalmatosság, hanem szent hely.  Nyilván a régiek sem azért akartak itt tornyot, mert a szomszéd faluban is van torony, hogy aztán Petőfi Sándor megírhassa az ürgeöntési versében, hogy mit nézni ment a mi emberünk a mezőre: a szomszéd falu tornyát? De hisz olyat eleget lát. Nos, számunkra éppen a torony, ez a különleges alkalmatosság, együtt a templommal, jelzi: ez a léviták helye. Ez szent hely, ez az Isten sátorozó helye. És ha indulni akarsz, akkor előbb meg kell tudakolnod a mennyei Atyától, induljunk? És ha meg akarsz állni, meg kell tudnod a mennyei Atyától, hogy Ő itt meg akar-e állni? Ezt lehet konkrétan érteni lebontva a mindennapos életünkre. Lehet érteni az egész életidőnkre, a nagy eltervezéseinkre, az egyházi életünk nagy indulásaira, lehet a népek nagy álmaira és nagy indulásaira is érteni.
A léviták tehát nem tartoznak senkihez, csak Istenhez - és ezért tartoztak mindenkihez. Ők nem egy a tizenkét törzs mellett, mint valami függelék. Ők nem tartoznak egyik törzshöz sem, ők föléjük tartoznak, a legszentebb értelemben. Ők a közbenjárók, ők az áldozat bemutatói, ők azok, akik Istenhez bemennek a szent helyre és esdekelnek az egész népért. Közülük való a főpap, aki évente a szentek szentjében mutatja be a népért való nagy áldozatot. Ők Jézus Krisztus előképei. Krisztusról azt mondja a Zsidókhoz írt levél: örök főpap, aki önmagán mutatta be a tökéletes és megismételhetetlen áldozatot. Egyetlen és tökéletes főpap, a Lelkesedek rendje szerint, ami azt jelenti, hogy öröktől –  aki az egész népért – értünk is! –áldozatot hozott. Nos, ez a rend ott, a pusztában, az elinduláskor és megálláskor, mintegy előre ábrázolja Krisztust. Miért hát a torony? Mert a torony fölfelé mutat. Mert fölfelé kell igyekezni, ha tudni akarjuk az isteni titkot. Miért a torony? Azért mert toronnyal templom a templom. Toronnyal Isten háza az Isten háza. Erről az épületről itt, Pócsmegyeren mindenki tudja, hogy ez a templom. Ha Európát járjuk, és egy-egy ilyen épületet látunk, tudni véljük, hogy az templom. Néha ugyan látok én is gazdag ember házát, amin torony is rajta Egyszer meg is álltam egy ilyen ház előtt, és megkérdeztem a tulajdonost: melyik felekezet felkent főpapja? Halálra sértődött, hogy miért mondok én ilyet!? Mondom neki: itt van ez a nagy ház toronnyal! Volt pénzem, válaszolta, azért építettem. Lám, annyira a tudatunk része, hogy mire való, és mire nem a torony. És ez jól is van így, sértődés ide, sértődés oda.  Adjanak hát hálát Istennek a pócsmegyeriek, hogy kétszáz évvel ezelőtt az elődök nem érték be kevesebbel, s nem mondták, hogy: nem kell nekünk torony, fordítsuk hasznosabb célokra a pénzt. Kellett a torony, kell a torony. Mert ott volt a szívükben ez a régi kép a lévitákról, és ott volt a szívükben a Jézus Krisztus bizonysága, és ott volt a szívükben a Jézus Krisztus ígérete, hogy Isten népe zarándokoló nép, és amíg e földön zarándokolunk a mennyei hajlékok felé, addig kell a sátor, a templom, a torony, mely az örökkévelóra mutat.
Ha elolvassuk Mózes és Józsué könyveit, sőt a Bírák Könyvét is, azt látjuk, hogy nem egy esztendeig tartott a honfoglalás. Sok időbe tellett az, s közben voltak vereségek, megszakadások, kudarcok. De a sátor soha nem veszett el. Volt, hogy Isten népe nem jutott tovább, mert gyávák voltak, vagy ítélet alá vonta őket Isten; de mindig a sátor ment elől. Most, 2018-ban, a kétszáz éves évfordulón azt mondhatjuk, hogy egyházunk és benne a pócsmegyeri gyülekezet éppen csak fölszedelőzködött, néhány évtizednyi állóhelyzet után, hogy úja elinduljon a mennyei hajlékok felé. Talán még nincs is meg a tizenkét zászló, talán meg sem számoltuk még a törzseinket, és nem is tudjuk, hányan vagyunk, kik vagyunk. Csak most kezdődik az egybegyűjtetés nagy munkája. És nem tudjuk, meddig fog tartani.  Az idők a mennyei Atya titkában vannak letéve. De a hajlék, a sátor, az Isten velünk lakozása – a Jézus Krisztus ígérete, hogy veletek leszek minden napon a világ végezetéig! –  az velünk van. És ha így élünk, így tervezünk, így haladunk előre, így állunk meg, ha reggelünk és esténk Isten dicsőítésével telik, ha tanácsának és vezetésének a megkérésével tájékozódunk, ha Jézus Krisztusnak való szüntelen engedelmességgel élünk, akkor boldog bizonyságunk lesz Isten áldó jelenlétéről. Mire valók voltak a léviták annak idején? Hogy odaálljanak Isten elé, és oda vigyék az egész népet. Mire való a papság? Hogy odaálljon Isten elé, és odavigye az egész népet. Régen azt mondta nekem egy atyafi, akit nagyon szerettem volna megtéríteni: imádkozzék csak tiszteletes úr, az a papok dolga! Igen! Meg a többieké is, természetesen. Azért van ez a különös szerzet, hogy hirdesse az élő Isten igéjét. Hogy utat mutasson, tanácsoljon, és elvezessen arra, amit egyáltalán érdemes elhatározásnak nevezni. Hogy legyen jövő-tudatunk és sejtelmünk arról, hogy mit hoz a holnap. Mindehhez csak Isten áldó jelenlétéven férhetünk hozzá. Mi több, maga Isten ragyogtatja fel a jövőt, mert Ő maga a jövendő. Isten ad bátorságot, hogy megfogalmazzuk a dolgainkat, és megmaradjunk zarándok útunkon, mely szent út, mert örök hajlékunkba vezet. A régi népet a pusztában Isten a szent sátor mozgásával vezette, a pusztában ugyanis hamar eltéved a szem, mert nincsen mihez viszonyítani. A puszta mindegyre ugyanaz. Templom nélkül puszta a világunk. Sok szép nagy ház épül a világban, mégis eltévedünk. Mert puszta marad a puszta, ha nem vezet bennünket egy szent útjel. Ez a torony éjjel-nappal mutatja számunkra az igazi utat.
Isten áldja meg a pócsmegyerieket, akik ma sok szép emléket is összegyűjtöttek abból az időből, amikor iskolájuk volt, és amikor a templomtoronyban óra mutatta az időt, megvannak a régi feljegyzések, emlékek, a régi nép akarata, akik járták a zarándokutat. Mindez azt kérdezi tőlünk, hogy mi is az ő útjukon járunk-e? Adjon Isten Szentlelke a Jézus Krisztus üdvözítő bizonyságában boldog látást: látni a mennyei jelet, kérni és várni Isten mozdulását, erejének kiáradását és áldásának boldog megtapasztalását minden napon  - a világ végezetéig.
Ámen

Ezen a jubileumon, mikor megállunk, és számba vessük azt a sok jót, amit Isten a nagykőrösi gyülekezetnek ajándékozott (épülésben, szervezésben, áldásokban), csak akkor járunk el jól, hogy ha ezt a mögöttünk lévő 10 esztendőt beletesszük a megelőző 25 esztendőbe, azt pedig beletesszük a korábbi 250 évbe, meg a kétezerbe, s akár az egész világtörténelembe. De nemcsak visszafelé, hanem előrefelé is. Hálát adunk Istennek a sok áldásért, és egyúttal megnyitjuk a szívünket új reménységekre. A bibliai prófétás könyvek az egyik nagy titka az, hogy amikor Isten beteljesíti egy-egy ígéretét, azzal mindig újabb ígéretet ad. Tehát most nem befejeztünk itt egy történetet, mert a sok ajándékkal együtt újabb ígéreteket is kaptunk.  És ezeket az ígéreteket Zakariás próféta jövendölésének ez a szép képe foglalja össze.
Még a rendszerváltásnak nevezett különös időszakban egy bibliatudóssal beszélgettem. Azt mondtam neki, hogy én hívőn olvasom az Esdrás és Nehémiás könyvét, és sok buzdítást veszek abból, ahogy a régi agy küzdelmek árán újra felépítették a templomot. Éppen ahogy a régi közmondás tartja: legelőbb önmagukat kell legyőznünk, mert a gyáva embernek leginkább önmaga áll ellene. A rest ember leginkább a saját belső késztetésének mond ellene. Erre azt mondta nekem ez a tudós ember: ha meg akarod érteni Esdrást meg Nehémiást és jól akarsz példálózni a régi zsidók történetével, akkor Zakariást is olvasnod kell. Mert Esdrás és Nehémiás krónikáját Zakariás jövendölései világítják meg teljesen. Anélkül az csak egy régi történet. És enélkül Nagykőrös története is csak egy régi történet lesz majd egyszer. De hogy száz év múlva is okulhassanak belőle a nagykőrösi reformátusok, ahhoz Zakariást is olvasniuk kell. A próféta mutatja meg, hogy mit tett Isten az ígérete beteljesítésében, hogy ugyanis a fogság után hazabocsátja népét és elkezdődik az újra építés. Mert hogy ez mi akar lenni, és miért kell ennek így történnie, és miért kezd Isten újat az Ő népével, azt a próféta mutatja meg. Mi az értelme a különös isteni gondviselésnek?  Miért ad új kezdetet, holott nem érdemeljük? Nos, Zakariás jövendölései ebben az egy képben is megmutatják nekünk, amit most olvasunk. Ez áll a könyv végén: és e napon élő vizek jönnek Jeruzsálemből, fele részük a napkeleti tenger felé, fele részük a nyugati tenger felé, és nyárban és télben is úgy lesz. Ez volt Ezékiel próféta is látomása is még a fogságban. A templom küszöbé alól forrás fakad fel. A forrás vize kiárad Jeruzsálem utcáira, és folyton mélyülve halad a Holt tenger felé. A folyam két partján fák nőnek, a levelük és a gyümölcsük mindenféle gyógyításra való. Aztán a víz eléri a Holt tengert (itt Zakariásnál a Keleti tengert), beleömlik, és meggyógyítja a tengert, amelyben nincsen élet. Ez az Isten népének küldetése, és ez a templom értelme. Ez az istentisztelet lényege! És ez nem morál prédikáció. Ha moralizálgatnánk, azt mondanám a jelenlevőknek, hogy nem az számít, ami itt történik, hanem az, ami majd akkor történik, amikor kimegyünk a templom ajtaján, ami majd otthon történik, amikor hazaérsz az ünnepség után. Átöleled-e édesanyádat, és megcsókolod-e? És kibékülsz-e a testvéreddel, aki 40 éve erre vár! Elkötelezed-e magadat tiszta és szent életre.? Mégsem mondom, hogy csak az számít, ami odakinn történik? Lám, víz a templom küszöbe alól fakad fel, onnan árad az életünkbe, és gyógyítja az életünket. Ezért van templom!  Nem azért, hogy itt, az alföldi pusztán Kecskemétig ellátszódjon a tornya. Ámbár nem baj, ha látszódik, hadd lássák csak a kecskemétiek, okuljanak belőle. Mégis, azért van itt az a templom, hogy akik az Isten élő igéjét hallják, azok elkötelezzék magukat a szent életre. Zakariás tovább fokozza ezt, hiszen Ezékiel látomása beteljesedett; hazament a nép a fogságból, elkezdték építeni a templomot. De lám, a beteljesedésben jön az újabb ígéret. S ezt Zakariás fogalmazza meg. Azt mondja: a víz nemcsak keletre megy, hanem nyugatra is. Akik ismerik Izrael földrajzát, tudják, hogy ez lehetetlenség, hiszen fölfelé nem folyik a víz! Ám, mondja a próféta, szétválnak majd a hegyek, és völgyek nyílnak, hogy az élő víz szabadon áradhasson a nyugati tengerig is, hogy gyógyító, éltető, megváltoztató erő kiáradjon az egész világba. Hozzáteszi a próféta: nyárban és télben is úgy lesz. Úgy lesz - ez már értelmező toldalék; szó szerint így van itt: nyáron is és télen is. Úgy is lehetne fordítani: nem lesz nyár és nem lesz tél. Mintha azt akarná kifejezni, hogy véget ér az Isten népének a heves zaklattatása, az aszalása, a szikkadás - nem lesz nyár. És nem lesz tél sem. Nem lesz olyan, mint volt Jójákim király idejében, aki ült a téli palotában, és Jeremiás próféta jövendölő tekercseit használja begyújtósnak, mert nem érdekelte az Isten beszéde. Ugyan, ki az az Isten? Egy más helyen azt mondja zsoltár a gonoszokról: fölköpnek az égre. Ez a tél. Amikor megfagy az ember szíve, és nem érdekli semmi.
Nos, azt mondja most a próféta: nem lesz nyár, nem lesz tél. Vagy ha lesz is nyár és lesz is tél, télen is és nyáron is az Isten gyógyító folyamai áradnak ki a világba. Jézus azt mondja a samáriai asszonynak, akivel az élet vizéről beszélget, hogy ha tudnád, mi az az élő víz, akkor kérnéd tőlem azt a vizet. Aztán nem sokra rá, a jeruzsálemi templomban ki is mondja Jézus, hogy Ő az élet vize, és aki az Ő szavára hallgatva beáll Isten jó rendjébe, annak a belsejéből élő víznek folyamai fognak kiáradni. Vagyis mi egy újabb beteljesedésre nézünk előre Zakariás próféta könyvéből, arra a beteljesedésre, amikor nem egy épületen, nem egy teokratikus rendben, nem egy nép életén, hanem egyen-egyenként mindannyiunk életén teljesedik Isten akarata. És ez fokozás. Ezt a nagykőrösi reformátusok is tudják magukról, hogy amíg szerkezetekben meg szervezetekben gondolkodunk, addig mindig fogunk találni valakit, aki felelős ezért és felelős azért. Egyszer Ravasz László püspök Baranya megyét járva vizitált a gyülekezetekben. Szokás szerint, amikor a püspök autója vagy lovas kocsija vagy vonata – mikor mivel járt – megérkezett a falu határába, leadtak egy jelet, és úgy ment be a faluba, hogy közben szólt a harang. Egy alkalommal nem szólt a harang.  Beérvén a templomhoz, odaállt a gondnok a püspök elé, és mindjárt rákezdte: püspök úr, száz okunk van arra, hogy nem csendítettük meg a harangot. Mire mondja neki a püspök: hát kezdje sorolni! Az első az, hogy nincsen harangunk! De ha a maradék 99-et is felsorolhatta volna a püspöknek, akkor felelős lett volna a mulasztásért a bakter, a postamester, a pótpresbiterek, a még fel sem fogadott harangozó, a harangöntő műhely üzletkötője, a fővárosi törvényszék, Horthy Miklós kormányzó, Ferenc József császár! Mindig valaki más a felelős. Jézus nagy forradalma ezekben a csodálatos szavakban az, hogy amit Isten neked adott, azért te vagy a felelős. Amit Isten rád bízott, azért te tartozol számadással. Ami terhet Isten rád tett, azzal a batyuval te fogsz odaállni ég és föld Ura elé, és te fogsz róla számot adni. És nem fogja ég és föld Urát, a téged megajándékozó Istent érdekelni, hogy milyen alaposan ki tudod fejteni a magyarázatodat, miszerint azért nem mennek jól a dolgok, mert Magyarországon demokrácia van. Ha királyság volna, sokkal jobban menne. S hogy azért nem tudjuk jól csinálni Nagykőrösön dolgokat, mert az EU felvonta a szemöldökét, vagy mert Kínában három forint egy kiló rizsnek az ára. Jaj, mit ki nem találunk mi, hogy eltoljuk magunkról a felelősséget! Isten kegyelme kiáradásának egy fokozott beteljesedése az, amikor én magam belül érzem, hogy nincs mese, eltalált az Isten, megajándékozott, gyermekévé fogadott, befogadott kegyelmébe Isten, átnevezett, és a nevem ez: megkegyelmezett, és az én nevem az, hogy én népem, és mostmár keletre és nyugatra, északra és délre éltető folyamoknak kell áradniuk, és nincs nyár, és nincs tél, hogy azt mondd, a nagy melegben hozzon az Úristen egy kis enyhületet, és nagy hidegben hozzon egy kis melegséget. És persze, nincs ősz és nincs tavasz. Egy helyen azt mondja a próféta: még nappal és éjjel sincs. Csak Isten kegyelmes Lelkének áldó jelenléte van, ahogy olvassuk Ézsaiás prófétánál: ez a shekina, ez az Isten velünk sátorozása. A Mennyei Jelenések Könyve is mondja: Isten együtt sátorozik az Ő népével. Ezért kapunk Tőle bármit is. Ezért kapott ez a gyülekezet is bármit, vagyis sokat, nem keveset. Hadd kérek mindenkit, olvassátok el holnap az újszövetségi igét, a szegény özvegyasszony két fillérjét, aki beletette mindenét a perselybe, és azt mondja rá Jézus: nézzétek a többieket! Ők a feleslegükből vetettek, a vagyonukból, amiből tellett, meg se kottyant nekik. Ő meg azt a két darab 100 forintost tette bele, neki csak annyi volt, az volt mindene. És ezért ő adott többet. Igazán mondom nektek, így mondja Jézus, ez az özvegyasszony többet adott. Hogy-hogy többet? A kétszáz több volna, mint a kétmillió? A kettő forint több, mint a húszezer? De értsük jól, s kérek mindenkit, olvassa el holnap, hogy lássa, nem az a kérdés, hogy a nagykőrösi reformátusok felülmúltak-e mindenkit az újraépítésben, újra tervezésben, helyreállításban, rendbetételben, új dolgoknak a megtervezésében és a megalkotásában? Az a lényeg, hogy amikor Isten ad, azzal mindig meghív az Ő csodálatos szeretetének a szemléletére. Ha Isten ad, azt mindig személyesen adja, mindenkinek adja, külön-külön adja, és ezzel elkötelez az ajándékozó életre; mert a templom küszöbe alól fakad fel, és nem marad ott, hanem elárad keletre és nyugatra.
Amikor jöttünk be a templomba, oldalt láttam, hogy egy kis tócsa gyűlt a járdán. Bizony, föl akar törni a víz a nagykőrösi templom mellett. Nekem ma délután Isten ezt a képet adta. Jövök ide Zakariás próféta jövendölésével, és látom itt a templom mellett, hogy csőtörés van. Mikor lesz lelki csőtörés Nagykőrösön? Mikor árad ki a ti életetekből, innen a város közepétől a széléig, és tovább ki a tanyákig mindenhova, Isten áldó kegyelme? Mert ezt mondja a próféta: és lesz egy nap, amikor Jeruzsálemben csőtörés lesz, felfakad az élő víz megállíthatatlanul és feltartóztathatatlanul. Boldogok vagyunk és végtelen hála van a szívünkben Isten felé mindazért, amit a nagykőrösi gyülekezetnek adott! Nagy hála van a szívünkben azért, hogy az ajándékozó Isten megtanította ajándékozónak lenni a nagykőrösi reformátusokat, megtanította őket fölállni levertségükből, lesújtottságukból, sebeik nyalogatásából, múltba nézésből! És az minden buzgó kérésünk, hogy ez történjen még inkább, még jobban, még teljesebben! Mert a próféta ígérete is és a krisztusi beteljesedése is arra a végső napra tekint, amely Pál apostol szavával meghozza majd, hogy Isten lesz minden mindenekben. És hogy vágyódjunk e nap után, hogy vágyódjunk Isten után, azt Ő maga munkálja bennünk Szentlelkével. Az ajándékozó mindig több, mint az ajándék. Az áldást adó mindig több, mint az áldás. A kegyelmet adó mindig több, mint a kegyelem. Ha kaptál ajándékot, ha kaptál áldást, ha kaptál kegyelmet, dicsőítsd azt, aki megajándékozott, megáldott és kegyelmet közölt. Ha elnyerted Krisztusban a kegyelmet, magasztald és szolgáld hálás szívvel a kegyelmes Istent mostantól fogva életednek minden napján.
Ámen

Mindenek előtt hadd köszöntsem a Lónyay utcai Református Gimnázium növendékeit, tanárait, dolgozóit, az egykori Lónyay-s diákokat, akik most itt vannak velünk az újraindulás 25. évfordulóján, és mindazokat, akik eljöttek, hogy velünk együtt örvendezzenek, és együtt is adjunk hálát Isten nagy kegyelméért.
A köszöntés szavain túl illik megindokolni, hogy miért ezt a különös történetet hoztam ide. Nem azért, mert az istentisztelet végén, ahogy az szokás, lesz perselyezés, és ott áll majd Jézus, és nézni fogja, hogy mi hogyan adakozunk. Nem is azért, mert Lukács evangéliumát olvassuk most a Bibliaolvasó Kalauz szerint, és erre az egész hétre való ez a szép, megrendítő történet. Ezért is. Leginkább azért, mert, ha körbe olvassuk ezt a történetet, meg kell rendülnünk. Mert e törtnet előtt és után is, ahogy mondani szoktuk, nagy dolgokról, háborúkról, katasztrófákról van szó az evangéliumban. És arról is, hogy mindenféle tév-tanítóval telik meg a világ, akik ide-oda rángatnak bennünket. És szó van a szent városról, Jeruzsálemről, a nagy ostromtól, a keresztyének megpróbáltatásairól, és Krisztus országa eljöveteléről, mi több, a világ végéről. És közeledünk nagycsütörtökhöz is, nagypéntekhez is, sűrűsödnek az események, és egyre nyilvánvalóbb, hogy a világ Megváltója a keresztre fog menni, hogy ott a világtörténelem mindent eldöntő harcát megvívja mi érettünk. Hát ezekhez képest ez csak egy kis jelenet, pár mondat; szinte fel kell tennünk a kérdést, vajon, miért pöttyentette ide ezt Lukács evangélista ezt a történetet? Előtte is, utána is nagy dolgokról van szó. És ez a kis történet szinte idilli. Milyen ráérős itt minden, milyen békés. Mint ez az szép szeptember vasárnap most, amikor ragyog a Nap, és mi eljöttünk templomba, és itt is ragyog minden. Itt vagyunk egy áldott délelőttön. Nem űz, kerget, nem hajt bennünket semmi. Hát mit keres ez a jelenet a nagy kataklizmák, a megrendülések, megrázkódtatások közepette? Mindenre nem fogok tudni válaszolni, de néhány gondolatot szeretnék megosztani veletek, és hiszem, hogy ezek összekapcsolják a mi hálaadásunkat és az igében foglaltakat.
Az első az, hogy ez a csendesség ott a régi templom tornácán, ez az egyszerű pillanat, ez még a szabadság pillanata. Még lehet templomba menni. Még el lehet dönteni, hogy akarok-e templomba menni, és nem mások döntik el helyettem, hogy nem mehetek. És legelső sorban most azért kell hálát adnunk, hogy ez a 25 esztendő – amit megtoldunk még néhány évvel –, amióta a Lónyay Gimnázium újra indult, az itt, Magyarországon a béke világát jelzi. Békében élhetünk. Amikor az előttünk járó nemzedékek a Lónyay Gimnázium újra indításáért küzdöttek, leginkább Hegedűs Loránt, a Dunamelléki Egyházkerület püspöke és Dobos Ágoston, a Budapest Északi Egyházmegye főgondnoka, akkor tőlünk pár száz kilométerre, a felbomló Jugoszláviában háború dúlt. És akkoriban készültek a világ hatalmasai a Második Öböl háborúra. És tele volt a világ zajjal, nyomorúsággal, szenvedéssel, iszonyattal. Az a 25 év, amit a Lónyay Gimnázium békességben eltölthetett itt ebben a városban, másutt, más országokban azt hozta, hogy templomokat dózeroltak, lelkipásztorokat, presbitereket, tanárokat zártak börtönbe keresztyén hitük miatt, sőt ki is végezték őket. Azt a húsz kopt keresztyén hitvallót, akiket néhány évvel ezelőtt az Iszlám Állam nevű terrorszervezet lefejezéssel végzett ki, csak most tudták eltemetni tisztességgel és méltósággal. Mi békében élünk. Ezért hadd kérjelek, kedves diákok, ne szűnjetek meg soha hálát adni azért, hogy békében élhettek. A Lónyay Gimnáziumot egykor egy borzalmas háború idején építették, amikor egy eleve vesztes háborúban magyar fiatalokat vittek a frontra értelmetlenül meghalni. Aztán épp csak megnyílt a gimnázium, s megkezdődött Budapest ostroma. És ennek a gyönyörű városnak a harmadrészét porig bombázták. Aztán jött egy diktatúra. És azok, akik ezt az iskolát boldogan és nagy reménnyel felépítették, szívük hasadtáig azt látták, hogy elvész minden. És a Lónyayba nem lehet bemenni. Nem szólhat a zsoltár, az egyház nem taníthat, nem lesz hittan óra, még óra sem, mert először csak gép-raktárnak használták, mert nem tudták mire használni; de elvették, csak ne legyen benne egyházi iskola. Tehát soha ne szűnjünk meg hálát adni Istennek a békénkért, és éppen ezért soha ne szűnjünk meg mások békéjéért is imádkozni, és soha ne szűnjünk meg imádkozni azokért a keresztyénekért, akik a hitükért üldöztetést szenvednek. Ha valaki, akkor mi, magyar reformátusok tudhatjuk, hogy mit jelent ez.
Ezért is olyan szép jelenet ez ott, a templomban, ahogy jönnek ki az emberek az istentiszteletről, ahol bemutatták az áldozataikat. Ott bent odaálltak az Isten elé és megkérték a kegyelmét, és ezt tehették békében és szabadon.
A másik, amit ez a történet megmutat a számunkra egy különös összehasonlítás. Jézus nézi az adakozókat, aztán azt mondja a tanítványainak: nézzétek, mennyit ad a sok gazdag! Különös szóval írja le ezt Jézus: a tehetősök, a gazdagok a vagyonukból adnak. Így is fordítjuk: a feleslegükből adtak. Más így fordítja, hogy: a gazdagságukból adtak. De talán a legjobb szó magyarul az, hogy a feleslegükből adtak - elegáns, látványos mozdulattal beteszik a perselybe a pénzt. Szinte azt fejezi ki itt a görög szó, hogy nagy ívű mozdulattal, hogy lehessen látni is, ki mennyit tesz. Aztán Jézus nyomban szembe állítja mindezt egy szegény özvegy asszonnyal, aki két kis fillérkét helyez bele a perselybe. Szinte nem is lehet látni, csak úgy a marka közül ejti ki. De Jézus látja. Mondhatnánk máris, hogy ez igazságtalan összehasonlítás. Az egy szegény asszony, neki csak annyi van. De miért hasonlítja össze Jézus egyáltalán ezt azzal, amit a tehetősek adtak? Hát az a valami. Ugyan, mi értelme ilyen kalkulus tenni, hogy: kettő a kétezerhez, vagy kettő a húsz millióhoz? Nem is lehet ezt az arányt kifejezni. Miért hasonlítja össze mégis Jézus? Ez egy igazságtalan dolog. Egy iskolát se lehet két fillérből fenntartani. Hát mennyi pénz kell fűtésre, világításra, tornateremre, pedellusra, oktatókra, tanárokra, tanszerekre, mindenre, ami ahhoz kell, hogy egy korszerű iskola működjön. Miről beszél Jézus? Ez valami elvarázsolt kegyeskedés itt. De csak akkor tudjuk Jézus szava lényegét megérteni, ha figyelünk jól. Azt mondja, hogy a tehetősek a fölöslegükből adtak, az özvegyasszony pedig mindenét odaadta. Így mondja: igazán mondom nektek, hogy ez a szegény asszony mindenkinél többet adott! Lehet a legkevesebb mindennél több? Miféle matematika ez? De érezzük, hogy Jézus kijelentésében ez a szó, hogy "több", nem mennyiséget jelöl. Ez a minőségnek a szava. Több, mert az özvegy egész élete benne van. Több, mert nem kezdett el fontolkodni, hogy egyik fillért igen, beteszem, a másikat megtartom, hanem mindenét oda adja. Nem a gazdagságából, hanem a szegénységéből. És ezért több, mert ez minőség.
Mindebből még két következtetést kell a Lónyay utcai Gimnázium szép jubileumán elmondanunk. Ezért több az egyházi iskola, mint az összes másik. Vannak Budapesten gazdagabb iskolák, vannak jobban felszerelt iskolák, vannak káprázatosabb épületek, vannak Budapesten iskolák, ahol több a tanárok fizetése, és ahova a gyerekeket legújabb autókon viszik a szüleik, és a Bahamákra mennek osztály-kirándulni. Vannak iskolák, ahol minden esztendőben új könyvet vehet a gyerek a kezébe, és nem az idősebb testvére elhasznált könyvét. Vannak iskolák, ahol csak pattintani kell egyet, és mennek a nagyok és hatalmasok, és minden csillog-villog. De mi erről a lelki értelemben vett többről akarunk beszélni. A szegény asszony odaadta mindenét, és ez a több, mert ezzel azt nyilvánította ki, hogy teljesen és egészen Istennek elkötelezett, Istennek és senki másnak. Azt fejezi ki, hogy tudja, hogy teljesen és egészen Istentől van mindene, amije van. Ahogy Pál apostol mondja a hetvenkedő korinthusiaknak, akik között szintén voltak tehetősek és gazdagok, és ott is volt valami adakozás, és a szegény kikötői rabszolgák nem tudtak olyan sokat adni: mid van, amit nem úgy kaptál? Akkor mit dicsekszel? A keresztyén ember tudja, hogy Istentől kapta mindenét, amije van Istentől kapta az életét, a tehetségét, az eszét, a körülményeit, a békét, – mindent Istentől kapott. És ezért nem az a mérlegelés alapja, hogy mi a több és mi a kevesebb, hanem az, hogy én magam teljesen és egészen Istené vagyok-e. Teljesen és egészen belevetem-e magam magamat a perselybe? Isten rendelkezésére bocsátom magamat? Mert ez a mozdulat ezt fejezi ki. Odateszem magamat az áldó Isten kezébe, és Ő megtanít, Ő megáld, Ő megmutatja, hogy csodálatosan megsegít, de csak akkor, ha az Ő kezében vagyok.
És ide tartozik az is a Lónyay utcai gimnázium szép és sokszor elfelejtett történetéből, hogy ez az iskola a szegény emberek pénzéből épült. Jól emlékszem, 25-26 évvel ezelőtt, amikor elkezdődtek a kormányzattal a tárgyalások, egykori Lónyay-s öregdiákok hozták el megmutatni a szüleik és a nagyszüleik által vásárolt tégla-jegyeket. Ezt az iskolát téglánként adakozták össze. Nem úgy lett, hogy jött egy nagy ember ide a Duna partra, és azt mondta: miért nincs itt egy gimnázium? És miért nem református gimnázium? Hogy nincs rá tehetség? Hát legyen, fizetem! A II. világháború idején, amikor az emberek már élelmiszerért álltak sorba, amikor nagy volt a munkanélküliség, amikor kilátástalanság töltötte el az emberek életét, itt, Budapesten és az egész országban özvegyasszonyok adták oda a két fillérjeiket tégláról-téglára, hogy ez az iskola megépüljön. A Lónyay utcai Gimnázium a szegény özvegyek iskolája. És ez a ti örökségetek. És nemcsak az épület, és nemcsak a téglák, és nemcsak a falak, és nem pusztán a régi szép emlékek, és nem is csak az adakozókészségnek és áldozathozatalnak ez a hősiessége, hanem a lényege az a több, amire Jézus utal. Canterbury Anselmus így fogalmazza ezt: Isten az, akinél többet nem tudsz elgondolni. Mert Isten mindig több. Nemcsak filozófiai értelemben, hanem mindig több. Ezért hadd fordítsam most ezt így, Pál apostol Római leveléhez igazodva: Isten a több, éspedig azért, mert Isten a minden. Add oda magad ennek a mindennek, kövesd a Mester hívó szavát, Jézusét, Aki odairányít bennünket az isteni élethez. Sőt, nemcsak irányít, hanem vezet, és megtanít ennek a többnek a titkára. Budapesti szegény emberek, özvegyasszonyok, nagypapák, nagymamák adogatták össze ezt az iskolát, hogy gyermekeiknek, meg dédunokáiknak, akik ti vagytok, ennek az iskolának a falai között élő valóság és szent lehetőség legyen ez a több. Béke van, adjatok hálát! Tegyétek le életeteket Isten kezébe, az a legtöbb! Annak az Istennek a kezébe, Aki maga a minden! Az Ő áldása, kegyelme, szeretete őrizzen és tartson meg benneteket, őrizze és tartsa meg ezt az iskolát, áldásul sokaknak, nemzedékeken át békére, a többre, a mindenre.
Ámen