Bogárdi Szabó István Dr.

Amikor elkezdtem olvasni a lekcióban a Krónikák Könyvéből ezt a régi-régi történetet, tele különös nevekkel, hajdani eseményekkel, és ahogy láttam, hogyan indáznak a sorok és a mondatok, mégis az ötlött fel bennem, hogy a lekciót felolvasni talán mégsem fog olyan sokáig tartani, mint amilyen sokáig tartott az új óvoda kialakítása, megépítése, amiért most Istennek adunk hálát, és örömmel vesszük használatba. Ám talán kitetszett felolvasás közben három igen fontos kifejezés, ezek vonulnak végig az egykori siker-embernek, Uzziás királynak a történetén. Ezt olvastuk: a király azt tette, ami helyesnek lát az Úr; aztán azt olvastuk, hogy: Istent félte, ahogy Zakariás próféta erre tanította; harmadjára azt olvastuk, hogy: Istent kereste. Vagyis mindaddig, amíg Istent kereste, amíg Istent félte, és amíg azt tette, amit helyesnek lát az Úr, sikeres volt. Mi a siker titka?
Amikor óvodát nyitunk, elhozzuk ide gyermekeinket 3-4 esztendős korukban, s meglehet, hogy a szülők első gondolata az, hogy ők semmi mást nem akarnak, csak azt, hogy gyermekeik jó és biztos helyen növekedjenek. Legyenek jó helyen, ahol szép dolgokat, igaz dolgokat hallanak; és legyenek biztos helyen, ahol olyanok kezére adhatjuk gyermekeinket, akik elkötelezettek arra, hogy teljes és igaz életre vezessék őket. Aztán amikor általános iskolások lesznek a gyermekek (nem is kell itt az óvodából messzi menni, a közelben, mindjárt a szomszéd telken általános iskola van), ezek az eredeti gondolatok (adjuk jó és biztos helyre a gyermeket!), lassan átalakulnak és kezdjük másképp látni. Igen, a jó rend megvan, a biztos hely megvan, no de most már el kellene indulni a siker felé. Mert az a jó óvoda, az a jó iskola, továbbá: az a jó egyetem, ahonnan végül a gyermekeink 21-22-25 évesen nem is egy, hanem öt diplomával, jogosítvánnyal, és legalább 15 éves ENSZ nagyköveti gyakorlattal jönnek ki. Az a jó iskola, nyilván. És ha ez nem így van, máris firtatni kezdjük: akkor mit ér az egész magyar közoktatás? Szándékosan hegyezem a dolgot, mert azt hallottuk a történetben, hogy egy fiatal embert tettek meg királlyá. A Krónikák Könyve igen gondosan megjegyzi, hogy a régi országban hány esztendős volt az, aki trónra lépett. Egészen meghökkentő számokat olvasunk itt. Valaki negyven esztendös korában lépett trónra, akkoriban már szinte nyugdíjas kor. De olvasunk olyat is, hogy valaki 7 esztendős korában lett király. De bárhogyan is volt ez, az életkor megjelölése arra utal, hogy onnantól roppant felelősség hárult a trónra lépő személyre. Felelősség egy 7 éves esetében? Nyilván voltak gyámjai, mert egy 8 éves gyermek még nem tud felelősségteljes döntéseket hozni. A 16 esztendő viszont veszélyes, sőt talán a legveszedelmesebb kor, mert az ember már nem gyermek, de még nem felnőtt. Még nem igazán felelős, még akkor sem, ha a régi világban a 14-15 éves gyerekek akár kenyérkeresők is lehettek. Vagyis ez a megjegyzés, hogy Uzziás 16 esztendősen lett király máris a történet végére visz el bennünket. Azt olvassuk, hogy élete végén, 52 esztendei uralkodás után gyámság alá került, a saját gyermeke gyámsága alá. Még egyszer olvasom: »Ekkor kiűzték Uzziást [a templomból], aki maga is sietett kimenni, mert az Úr megverte őt. És Uzziás király halála napjáig bélpoklos volt, és egy elkülönített házban lakott, mert kizárták az Úr házából. És Jótám, az ő fia volt a király házában.« Ezt megérni, hogy a gyermekem lesz a gyámom, ez bizony nehéz. Mi történt? Térjünk vissza arra a három kulcsmondatra, amit a történet magában foglal: azt tette, amit helyesnek lát az Úr..., Istent félte..., Istent kereste. És mindaddig, amíg ez történt Uzziás életében, vagyis amíg azt tette, amit az Úr jónak lát, amíg Istent félte és az Urat kereste, tehát, egyszóval, mindaddig, amíg szent életet élt, sikeres volt. A siker veszélyes valami. És ezt szeretném minden szülőnek, nagyszülőnek, felelősnek és nem felelősnek, döntés terhét hordozónak, vagy döntés áldását élvezőnek a szívébe írni, hogy a siker veszélyes dolog. Ha csak annyit akarunk, hogy jó és biztonságos óvodából, a jó és megfelelő iskolából úgy menjenek ki a gyermekeink, hogy sikeresek legyenek, és nem tesszük hozzá, hogy mi a sikernek a forrása, akkor megtörténhet ez is, olvasom a történetet: mikor Uzziás megerősödött, vesztére felfuvalkodott, és vétkezett az Isten ellen. Vesztére felfuvalkodott. Nem olvastam fel az egész történetet, csak válogatott verseket, mert hosszan és részletesen sorolja a Krónikák Könyve, hogy Uzziás hol mit tett, hány tornyot épített, hány erdőt telepített, hány és miféle katonai, gazdasági, politikai sikert aratott, hírneves lett, még Egyiptomba is eljutott a neve. (Hogy Egyiptomba eljutott a neve, azt jelenti, hogy korának legnagyobb birodalmában is elkezdték tisztelni.) Ilyen sikere volt Uzziásnak. Amihez hozzáfogott, azt Isten áldása kísérte. Csakhogy mikor megerősödött, vesztére felfuvalkodott. És aki felfuvalkodik, az már nem azt teszi, amit helyesnek lát az Úr, az már nem féli többé az Urat, és nem keresi az Urat.
Ezért olvastam a Példabeszédek Könyvéből a jól ismert igét: az Úr félelme a bölcsesség kezdete. Olvashattam volna a régi fordítás szerint is: az Úr félelme a bölcsesség feje. És most erről kell a felolvasott a történet fényében szólni.
A bölcsesség kezdete, mondja a Példabeszédek Könyve, semmi egyéb, mint Isten félelme. Ezt olvastuk Uzziás királyról is, hogy félte, tisztelte az Urat, kereste az Urat, és Isten törvénye szerint akart élni. A bölcsesség »kezdete« - mondja az új fordítás. Ezt érthetjük úgy, hogy mindent bölcsen kell kezdeni. Itt voltak az óvodások, lám, milyen bölcsen kezdték. Ennél bölcsebben életet kezdeni, ennél bölcsebben napot elkezdeni, ennél bölcsebben élet-programot elkezdeni nem lehet, énekelték: Vezess, Jézusunk! De hát az csak a kezdet! Majd jön a többi. Vagyis, ez a »kezdet« szó itt nem azt jelenti, hogy valamit elkezdünk valahol, ami a start-pontja az életünknek, vagy ugródeszkája, amint aztán magunk mögött hagyjuk, és ha eljövünk a 70 éves óvodai találkozóra, felidézzük, hogy milyen jó is volt, amikor együtt voltunk itt az Úr asztalánál – de hát küzdelemre hív az élet, másként alakultak a dolgok. A kezdet valójában a forrást jelenti. És ha eltérünk az éltető forrástól, kiszikkad az életünk, és akkor hiába a siker, hiába a nagy név, hiába halmozzuk egymásra a dolgainkat, egyszer csak azt vesszük észre, hogy válságba jutunk. De nemcsak forrás ez a kezdet, hanem kritérium is. A bölcsesség, Isten keresése, az Ő akaratnak a betöltése – ez mindennek a kritériuma. Ha a mai zűrzavaros állapotokra gondolunk, megrettenünk, mert bizony, könnyen eltévedünk! S leginkább akkor támad nagy veszedelem, ha mértéket hamisítunk. Ámós próféta Uzziás király idején működött, és így fogalmazza ezt: a gonoszok csak ezt kérdezik:” hogyan kisebbítsük meg a vékát, és nagyobbítsuk meg az árát, és hamis mértékkel hogyan csalhatunk?" Ámós 8,5) De az igazi mértékcsere az volt, hogy király papkodni kezdett. Az ószövetségi törvények mindig határozottan megkülönböztették a politika és a szakralitás szféráját. A királynak nem volt tiszte, az, ami a papnak, és a papnak nem volt tiszte, az, ami a királynak. Uzziás király azonban elkapatta magát. S volt rossz példa is: Gedeon, akiről azt olvassuk a Bírák könyvében, Isten csodálatosan megsegített őt, legyőzte az ellenséget, szabadságot hozott népének, de a siker a fejébe szállt, és efódot, papi öltözetet készíttetett magának, és úgy űzte a bálvány-imádást (Bírák 8). Nem tiszte a királynak a papi szolgálat. Uzziásnak sem volt tiszte, de ő elveszítette a mértéket. De mindig az számít, hogy megvan-e a mérték! Vagyis az egy méter nem 95 cm, hanem egy méter. Az egy kiló az egy kiló, a tisztesség az tisztesség, az igazság az igazság, a becsület az becsület, a hűség az hűség. A bűn pedig bűn, a hazugság az hazugság, a rossz az rossz. A bölcsességnek pedig ez a kritériuma, a mértéke: Istennek félelme.
S még azt is ide kell tennünk, hogy a bölcsesség »kezdete« jelentheti a bölcsesség igazi irányát. Hova vezet a bölcsesség? A mi korunk bölcsei, vagy inkább álbölcsei rezignáltak. Csüggedten, de leginkább cinikusan, és voltaképp a saját restségüket igazolva csak legyintenek mindenre. Ismeritek ezt a magatartást? S lám, a mai világ tapsol is a mindenre legyintő a cinikusoknak, akiket bölcsként tisztelnek, holott céltalanság, iránytalanság, eldöntetlenség – ez a mesterségük. Legyen csak mindenkinek véleménye, de állásfoglalása, szilárd nézőpontja ne legyen. Ez volna a bölcsesség iránya? Aligha. Az igazi bölcsesség Istenhez vezet.
Azt hallottuk, hogy Uzziás Isten-kereső ember volt, és amíg Istent kereste, Isten félelmében élt, addig minden dolgában (és nemcsak a maga dolgában, hanem a népe dolgában is) megáldotta Isten. De a siker elbizakodottá tette. Úgy gondolta, nem elég királynak lenni, főpap is lehet belőle, sőt talán próféta is. Aztán élete végén gyámságra jutott. Nehéz és súlyos történet ez, és minket is, minket, szülőket, nagyszülőket, és gyermekeinket, még öt éveseket is szíven üt. De mindegyre ezt a hármat tanítja nekünk: azt tedd, amit helyesnek lát az Úr, és féld Istent a próféta tanítása szerint, mert az Úr félelme a bölcsesség kezdete. Tanítsátok hát gyermekeiteket Istent keresni, az Urat félni, és azt tenni, ami helyes az Úr előtt. Hogyan lehet erre a gyermekeitek megtanítani? Úgy, hogy ti magatok is azt teszitek, amit az Úr akar, ami helyes az Úr előtt, ti magatok is szüntelenül keresitek Őt, és félitek, mert tudjátok, hogy ez minden bölcsesség forrása, ez az igazi bölcsesség kritériuma, és leginkább ez az igaz bölcsesség iránya: megtalálni Istent és Benne boldognak lenni. A siker veszélyes, mert elbizakodottá tehet. De nem az a megoldás, hogy eldobjuk magunktól azt, amit sikernek nevezhetünk. Az a megoldás, ha hozzáteszünk még valamit. Azt, hogy nem a siker a végső cél, hanem az, amire igaz Főpapunk, Prófétánk Királyunk, vagyis Krisztusunk tanított. Helyezd ezt a boldogságot a siker fölé, mert azok a boldogok, akik Istent keresik, Őt félik, Benne békességre jutnak, kegyelmét elfogadják, és Benne élnek szüntelen. Ámen

Ez a nagy nyári meleg nem évnyitóra, de nehéz vita-helyzetre biztosan való. Ilyen melegben ugyanis hamar be szokták fejezni a vitatkozást. Márpedig az a vita, amelynek a lezárása felől hallunk itt, az Apostolok Cselekedeteiben, nem arról szólt, hogy hova ültessünk fát, és milyen fa legyen is az, vagy hogy milyen színűre fessük a folyosót, hol legyenek a tűzjelző berendezések, és mivel burkoljuk a tornatermet. Ezek köznapi viták.  Továbbá, amit itt Lukács feljegyez, nem közéleti vita volt, mondjuk arról, hogy kire bízzuk az önkormányzati döntéseket vagy esetleg egy ország vezetését. Ez a vita, amely Jeruzsálemben zajlott az apostolok között: mindent eldöntő és mindenkire tartozó vita. Az apostolok az üdvösség útjáról vitatkoznak. Beteljesedett a nagy váromány, amit a régi nép, Izrael hordozott a próféták ígéretében, a zsoltárok jövendölésében az isten szabadítás felől. Ám az apostolok közül némelyek, leginkább Pál, ennek a beteljesedésnek, a szabadításnak az örömhírét olyanoknak is elvitték, akik a régiek meggyőződése szerint ki voltak zárva a szövetségből. Mi keresni valója van egy  apostolnak a pogányok, a tisztátalanok, a kirekesztettek között? Mi keres azok között, akik a törvény kerítésén túl vannak? Mi keresni valója van az evangéliumnak olyanok között, akiket Isten leginkább ostorául szokott felhasználni, hogy megfegyelmezze és megregulázza választott népét? Miért ülnek a tiszta és szent életre kötelezett apostolok tisztátalan emberek asztalához, velük egy házban, velük közösséget vállalva?  Ez botrány! Idővel ez a kirobbant vita nem csillapodott, sőt fokozódott. Nem tudjuk, milyen időszakban, de valószínűleg nagy nyári melegben jöttek össze az atyafiak, hogy megvitassák: vigyük-e az evangéliumot a pogányokhoz és hirdessük-e nekik is az Úr Jézus Krisztust? Miért vita tárgya ez? Azért, mondja az egyik tábor, mert, ha megtérnek és elfogadják a Krisztus dicsőséges kegyelmét, akkor nekik is a régi szövetség módjára kell élniük, meg kell tartaniuk az ősi szertartásokat, régi szokásokat, hagyományokat! Ellenben, mondja a másik tábor, ezek a régi dolgok eltöröltettek Jézus Krisztus által! Hogy legyen hát? Egy nagy paradigma-váltás megy itt végbe. Krisztus követői eddig a megszokott módon, a régi elvek szerint szemlélték a világot, most pedig azt kellene megérteniük, hogy immár másképp kell látniuk a világot, másképp kell önmagukhoz is viszonyulniuk, és másképp kell az Isten útján járniuk. De nem a nagy meleg rendezi le a vitát, hanem Péter. Nem Hoppál, nem Kovách, és nem Kádár, és nem Szenn, hanem Péter apostol. A vitatkozó felek közé áll, és azt mondja: atyámfiai, mindenek előtt engem jelölt az Úr Jézus Krisztus, hogy szószólója legyek az evangéliumnak, és hirdessem is az evangéliumot a törvényen kívül levőknek. Isten ezt a hívását azzal pecsételte be, hogy nekik is adott Szentlelket úgy, ahogy nekünk. Mert Isten a szívek ismerője, és Isten látta a pogányok sóvárgását, vágyakozását az isteni élet és a szabadítás után, és beteljesítette nekik ezt a kimondatlan, titkos vágyakozásukat Jézus Krisztusban. Mert Jézus Krisztus teljesíti be minden ember üdvösség-vágyát. Majd a vitatkozást lezárva ezt mondja Péter és ezek a döntő szavak: miért kisértitek az Istent, hogy a tanítványok nyakába olyan igát tegyetek, amelyet sem a mi atyáink, sem ti el nem hordozhattok?!
Ez egy jó iskolai évnyitó szöveg. Az én édesapámnak nem ment a fizika. Én is csak éppen átbillegtem belőle annak idején. Hát akkor a gyerekem miért tanuljon fizikát? Miért akasszunk a gyermekeink nyakába és mások nyakába olyat, amit mi magunk sem hordozhattunk el. Színtiszta, modern pedagógiai program, ugye?! Bizony, mennyit szenvedtünk az iskolában! Nézzetek rám, kedves diákok! Milyen meggyötört vagyok! Beleöregedtem, annyi mindent kellett tanulnom, amire ma már azt mondják: kár volt, fölösleges! Mindmáig tudom fejből a donyecki szénmedence termelési mutatóit! De egy hasznom volt a középiskolából. Az elemek periódusos táblázatát megtanultam, mert az a lány, akinek udvaroltam, vegyésznek készült, és nem állt velem szóba, ha nem tudom ezt a kémiai leckét. Megtanultam. És boldog házasságban élünk ide s tova 40 esztendeje! De vajon erről beszél Péter? Ezt mondja, ismétlem, figyeljünk: ha ti a Krisztus evangéliumát továbbadtátok és ezt mások is elfogadták, ugyan miért kényszerítitek őket olyan életformára, olyan szokásokra, hagyományokra, identitásra, amelyeket atyáink, és mi sem tudtunk megtartani? Úgy tűnik, mondom újra, hogy ezzel Péter apostol megalapította a modern iskolát, mert a modern iskola arról szól, hogy ami régen nehéz volt, azt hagyjuk el, ami régen sem ment, az ma inkább legyen már tilos! Igen, vannak efféle pedagógiai programok, modern szabadság-eszmények. Ezek szerint szüntessünk meg minden szabályt, hagyományt, szokást, törvényt és rendet, ami önkiteljesedésemben korlátoz.  Ha Péter erről szólna, akkor most, a Kárpát-medencei iskolai évnyitón nyomban be is zárhatnánk ezt az új iskolát! Csakhogy Péter nem erről beszél. Sőt, a konklúziója éppenséggel nem teszi könnyebbé a dolgot. Azt nem mondom, hogy nehezebbé teszi, hanem lényegesebbé. Mert ezt mondja: »most azért miért kisértitek ti Istent, hogy a tanítványok nyakába olyan igát tegyetek, melyet sem a mi atyáink, sem mi el nem hordozhattunk. Sőt, inkább az Úr Jézus Krisztus kegyelme által hisszük, hogy megtartatunk, miképpen ők is.«
Sőt inkább! Nem elengedésről, nem a hagyományok eldobásáról, nem szokások megszüntetéséről van itt szó, hanem arról, hogy mindazt, ami eddig vezetett és hordozott bennünket, mindazt, amit megtanultak atyáink, és megtanultunk mi is, és szeretnénk, ha a gyerekeink is megtanulták, mindezt koncentrálni kell. Sőt inkább! Mitől jó egy református iskola? Nem attól, hogy itt semmit nem kell tanulni, és tanítani sem kell, hanem a Szentlélek majd a fejekbe tölti a tudást.  Mitől jó egy református iskola? Nem attól, hogy a tanárok a szülőkkel csalárd szövetségben felmérik, hogy ne kelljen tanítani, amit ők sem tudták megtanulni, mondván: ne kínozzuk az utódokat. Ettől jó egy iskola? Ellenkezőleg, a református iskola attól jó iskola, hogy koncentráltan megjelenik benne a lényeg. Azzal kezdtem az igehirdetésemet, hogy itt mindent eldöntő dologról van szó, mert a vita tárgya mindenkire tartozik, atyáinkra, reánk és gyermekeinkre is.  Az üdvösség ügyéről van itt szó, és az mindenkire tartozik. Péter apostol ezt ebben a megfordításban fejezi ki: sőt inkább!  Akkor tanítunk helyesen, akkor adjuk át jól a múlt tapasztalatát, ha koncentráltan megjelenik a lényeg. Tehát nem a hagyományok elvetéséről van szó, hiszen azok kalauzolnak a boldog életre. Nem a jó szokások megtaposásáról van szó, mert azok tartanak meg a zűrzavaros világban. Nem a régi törvény ledöntéséről van szó, mert Isten törvénye foglalja magában a legszentebb életfeladatot: szeresd az Urat, és szeresd felebarátodat! Ezért azt kívánom, hogy a Kárpát-medencei református iskolákban a szívek közepébe kerüljön oda ez a szó: sőt inkább! Ezt így is mondhatnám: még inkább, vagy így is, egyszerűen: de! Mégsem dacot jelent a kifejezés, mert mi nem dafke-iskola vagyunk. A mi elkötelezésünk nem arra irányul, hogy megmutassuk, mi mindenkinél jobbak tudunk lenni, csak azért is. (Ámbár, ez jó református szokás.) Ez a »sőt inkább« az evangélium előszobája! Nyomorultak vagyunk? Megsokasodott a bűn? Azt mondja Pál apostol a Római levélben: még inkább bővelkedik a kegyelem. Elvesztettük a helyes utat?  Zsákutcába sodródtunk? Azt mondják a próféták: annál inkább igyekezz kijönni a zsákutcából, és térj meg! Lázadásban él az ember az örök isteni renddel szemben? Hát még inkább ragyogjon fel a világosság! Írjátok a szívetekbe - ez az evangélium előszobája: »sőt inkább!«
Azért vagyunk itt, mert kétezer évvel ezelőtt felismerték az apostolok, hogy: sőt inkább, mi az Úr Jézus Krisztus kegyelme által hisszük, hogy megtartatunk, miképpen mások is. Ha valaki odafigyelt, hallhatta ezt a szép megfordítást. Azt mondja Péter: a szíveket ismerő Isten bizonyságot tett mellettünk, mert adta nekik (a pogányoknak) a Szentlelket, miként nekünk is. Ez a keresztyénség nagy titka! Amikor a mindent eldöntő ügyről, az üdvösség-ügyről, a krisztusi megváltásról, a bűnért való áldozatról, feltámadásról, az örökélet reményéről szólunk, szinte mindegy, hol kezded sort. Mondhatod így is: ahogy nekem adta, úgy adja Isten másoknak is. És mondhatod úgy is, ahogy Péter kezdte itt: ahogy adta nekik, úgy adta nekünk is. Mi több, Péter mindkettőt mondja. Vagyis e kettőben tükröződik az isteni kegyelem. És ez a lényeg! Ez a »sőt inkább!«  Tanár, vedd majd észre a diákokban, diák, vedd észre a tanárokban, diákok, vegyétek észre egymásban, pedagógusok vegyétek észre egymásban ez az oda-vissza tükröztetést. Milyen csodálatos! Péter így kezdi: ne álljatok útjába az evangéliumnak, mert ahogy Isten nekünk is úgy adta, ahogy nekik adja most. Emlékeztek? És így zárja: amilyen meghatározó módon adta nekünk az üdvösséget Isten, épp úgy adja nekik is. Nincs különbség, ha beléptünk az üdvöség előcsarnokába: sőt inkább! Emeljük szívünket Istenünkhöz, kérjük meg tőle a boldog titkot, az evangélium drága erejét, és az evangélium szabadságában az üdvösség tiszta és mindent meghatározó ismeretét! Ámen

A mai napra kitűzött ige a 145. zsoltár 20. verse volt, amit utóbb olvastam fel. Még egyszer megismétlem: "Megőrzi az Úr mindazokat, akik Őt szeretik, de a gonoszokat mind megsemmisíti." Azért olvastam hozzá a református Bibliaolvasó Kalauzból a mai napi igét, mely Dávid király örökhagyását beszéli el, ahogyan rátestálja egy országgyűlés keretében Salamonra az országot, az uralkodás felelősségét, és szíve teljesületlen vágyát is, a templom felépítését, mert bár Dávid elhatározta, hogy templomot épít az Úrnak, de nem tehette. Szándéka szerint, az itt olvasott szép kifejezéssel: a szövetség ládának akart nyugodalmas hajlékot építeni, egy helyet, ahol a szövetség szent ládája megnyugodhat. A szent láda a pusztai zarándoklat idején a szent sátorral együtt ment elől, amerre kellett Isten népének menni. Aztán a honfoglalás után és a bírák idején a sokféle hányattatásban, ország-vesztésben, ország-visszanyerésben hol ide, hol oda került a láda. Még el is rabolták. Aztán vissza is szolgáltatták. A nagy királynak, Dávidnak az volt a szíve vágya, hogy végre nyugvópontra kerüljön a szentély és a szent láda ügye. Legyen állandó, épített háza az Úrnak, a szentek szentjével és benne a szövetség ládájával, ahova egy évben egyszer bemehet a főpap, hogy áldozatot mutasson be önmagáért és a népért, hogy ott közbenjárjon, és megkérje Isten kegyelmét. És ezzel a nép is és mindenki más nyugvó pontra jusson, aki az Urat keresi, ott a templomban, a szentek szentjében, a szövetség ládájánál. Ahogyan szent Ágoston mondja: nyugtalan a mi szívünk, amíg Tebenned meg nem nyugszik.
Ennek a testálásnak hallottuk most mély értelmű kifejezését Dávid királytól, aki ott, a népgyűlésen személyesen utóda, Salamon felé fordul, és azt mondja: te, fiam, Salamon ismerd meg atyád Istenét és szolgálj neki tökéletes szívvel, vagyis teljes eltökéltséggel, jókedvvel, vagyis odaszánt lelkülettel, mert az Úr minden szívbe belelát, és minden emberi gondolatot, elhatározást, tervet, szándékot, megfundált, megalkotott tervet jól ért, és hogy ha te Őt keresed, megtalálod. Ha ellenben Őt elhagyod, Ő is elhagy téged mindörökké. De még előtte az egész néphez fordul, és azt mondja: őrizzétek és keressétek az Úrnak, a ti Isteneteknek minden parancsolatát, hogy bírhassátok ezt a földet.
Őrizzétek az Úrnak minden parancsolatát. Mintha visszhangot hallanánk itt a 145. zsoltárban, a 20. versben, ahol ezt mondja Dávid, a zsoltár szerzője: megőrzi az Úr mindazokat, akik Őt szeretik. Hadd fordítsam így: megőrzi az Úr mindazokat, akik megőrzik az Úr parancsolatait. Mert minden parancsnak és isteni törvénynek az a summája: szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből, lelkedből, elmédből, erődből, és szeresd felebarátodat, mint magadat. Akik ezt megőrzik, azokat az Úr megőrzi. De van ennek a mondatnak egy másik fele is. És erről is szólni kell.
Megőrzi az Úr mindazokat, akik őt szeretik, de a gonoszokat mind megsemmisíti. Haolykor nem is veszünk róla tudomást, önmagunk kortársai vagyunk, és így a 21. században roppant hajlamosak egyfajta hamisító szentimentalizmusra. "Az Úr megőrzi azokat, akik Őt szeretik!'- ez jó! Erre a mai ember azt mondaná, ezt megveszem, ez jó csomag! De ahogy folytatódik a zsoltár szava, és azt mondja: "de a gonoszokat mind megsemmisíti!" –  erre azt mondjuk: ezt tessék kivenni a csomagból, ez üzemzavar. Isten ilyet nem csinál, és ilyet mi nem gondolhatunk. Hallottam már javaslatokat, hogy a Zsoltárok Könyvét is revízió alá kellene venni, és az efféle mondatokat mind ki kellene belőle húzkodni, és valami szép, szeretetcsomagot készíteni: az Úr mindenkit szeret. És máris hallom a 19. század nagy gúnyolódóját, akit megkérdeztek a halálos ágyán, hogy nem tart-e mégis Isten ítéletétől, mert egész életében semmibe vette, kigúnyolta, gyalázta Istent?! -, mire megvonta a vállát és azt mondta: Isten? Isten megbocsát, az a dolga!  Hát persze, nincsenek is gonoszok. Hogy kerül ez ide ebbe a szép zsoltárversbe?
A zsoltárok Könyvében, felirat szerint, ez Dávid király, a mi szent Dávid prófétánk utolsó zsoltára. Ezzel kezdődik a Zsoltárok Könyvének a nagy záradéka, mert innen dicsőítések, magasztalások, himnuszok, ujjongások következek. Azért van itt a zsoltár és ez a mondat ebben a zsoltárban, mert mintegy visszatekint a Zsoltárok Könyvének a kezdetére, az 1. zsoltárra, amely zsoltár is, de egyben tartalomjegyzék is, vagy még inkább kulcs. Kulcs a boldog élethez. Ki a boldog ember? Aki szereti az Urat, aki Isten törvényén gondolkodik éjjel és nappal., aki azt forgatja a szívében, aki magához öleli az Úr rendelkezéseit. Akiket pedig az Úr szétszór, mint a pelyvát, azok közé a boldog ember nem megy. Nem áll meg a csúfolók útján, nem ül hamiskodók székébe, nem jár a hitetlenek gyűléseire, mert az ilyenek nem gyökereznek meg, tervük pedig semmivé lesz, s ők maguk is. Ez a kulcs a boldog élethez: szeretni Istent! Boldog akarsz lenni? Akkor ne maszatold ki Isten szavából az igazságot! Boldog akarsz lenni? Akkor ne vágd meg, ne iktatsd ki azt, amit a 145. zsoltár 20. versében hallasz Dávid zsoltárában. Tudom, kockázatos azt mondani, hogy ez volt az utolsó zsoltár, amit Dávid megírt. De az biztos, hogy ezt Salamon hallhatta apja szájából énekelni.
Ahol fény van – mondja Szent Ágoston –, ott van árnyék. Fordítsuk meg: ahol árnyék van, csak azért van, mert van fény. Nem fenyegetés tehát, amit Dávid a zsoltárban énekel, hanem a tények rögzítése. Nem ijesztgetés tehát, ha azt mondjuk, ebben az összefüggésben, most, Magyarország ünnepnapja előestéjén, nagy királyunkra, szent Istvánra emlékezve, hogy az, amit itt Dávid mond, az jövendölés is. Így volt, és így lesz mindig. Akik szeretik az Urat, azokat az Úr megtartja. Akik keresik Urat, megtalálják Őt. Nincs ehhez odaígérve semmiféle általunk elgondolt rózsaszín sors. Krisztusunk nem ígéri, hogy akik szeretik az Urat, azoknak mindig könnyű lesz, azoknak mindig bejön, azoknak mindig sikerül, azok mindig nyílegyenesen fognak előre haladni, azokkal soha semmi gond nem lesz. Olykor éppen ellenkezőleg! Azt mondja Jézus tanítványainak: elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé. És azt mondja: boldogok vagytok, ha gyaláznak és üldöznek titeket az igazságért és az én nevemért. Mégis, megtartatni, megmaradni, gyümölcstermő életet élni, boldognak lenni – és nem pelyva emberré, akiket elfúj az Úr szele –, azt csak így lehet. Őrizd meg az Úr útját, mert az Úr megőrzi azokat, akik Őt szeretik. Dávid király itt felelős emberre testál nagy felelősséget. Nemcsak az ország megőrzését, egy nép közösségének fenntartását bízza rá, nemcsak a törvények betartatását köti ki, és nemcsak a nagy tervek és álmok megvalósulását, a közéleti, politikai, társadalmi, netán történelmi sikereket sejteti, ezt Salamon mind tudja, forgott eleget az udvarban. Dávid valami egészen különöset testál rá. Templomot kell építenie. Ez volt Dávid minden álma. És ezt most rátestálja a fiára, az istenismeret és az istentisztelet törvényével együtt, hogy a szövetség ládája nyugalmas helyet találjon. Nem azért építünk templomot, mert építhetünk, vagy mert foglalkoztatni akarjuk a kőműveseket, vagy mert a mai építészekről talán száz év múlva megírják, milyen nagyot tudtak alkotni; s nem is azért, mert nincsen jobb dolgunk. A templom: szent hely, hajlék, sátor, ahol velünk van a Sekína – ahogy a régi zsidó misztikusok nevezték –, maga Isten lakozik velünk, és jókedve megnyugszik fölöttünk; a templom az istennel való találkozásnak az igazi helye. Építs templomot! Őrizd meg az Úr rendelkezéseit! Szeresd az Urat, és Ő megőriz téged!
Országépítő királyunk maga is végrendelkezett. Aki elolvassa Imre herceghez írt intelmeit, kihallja azoknak visszhangját, amit itt most felolvastunk. Ki az igaz király?  Ki a jó uralkodó? Kinek a kezébe lehet odatenni egy ország sorsát? Ki az, akire rábízhatjuk, hogy helyettünk és értünk is hozzon felelős döntéseket? Aki keresi az Urat.   Aki szereti az Urat. Aki megtartja az Úr rendelkezéseit eltökélt szívvel és boldog lélekkel. Amit most az igében olvastunk: tükör. Tükör azoknak, akik nagyok és felelősséggel tartoznak értünk is, felelősséggel tartoznak az országért; tükör azoknak is, akik talán csak egy családért tartoznak felelősséggel; tükör azoknak, akikre egy iskolai osztály van rábízva; tükör azoknak, akik egy közösséget vezetnek, talán egy gyülekezetet, vagy egy lelki közösséget; tükör mindannyiunk előtt egyen-egyenként is, hiszen legyen valaki király, legyen valaki uralkodó, legyen valaki templomépítő, legyen valaki közösség-vezető, legyen valaki álmodó és tervező, legyen csak egy közülünk, közönséges földi halandók közül, ő is és mi is mind arra teremtettünk, hogy Istent megismerjük, és Őbenne boldog életet éljünk. Keressétek és megtaláljátok, őrizzétek meg hűségét, és hűséggel megőriz benneteket. Ámen

Kedves Testvérek!
Hadd kezdjem egy vidám megjegyzéssel és egy érdekes történettel ennek a parancsolatnak a magyarázását. Amikor a konfirmandusokkal a Tízparancsolatot tanuljuk, azt vettem észre, hogy a tizedik parancsolatot már nagyon szívesen mondják. Nyilván nemcsak azért, mert ez az utolsó, s tudják, hogy végére értek a sornak, hanem azért is - ahogy az egyik konfirmandusom mondta -, mert ezt a parancsolatot humorosnak tartják, hisz itt a szamárról is szó van. A történet nemrégiben esett meg velem. Egy régi ismerősömmel találkoztam, kedves,  őszinte fiatalemberrel, akit hosszú ideig élénken foglalkoztatott az a gondolat, hogy lelkipásztor legyen. Ezt egykor igen komolyan gondolta. Aztán elsodródott az életemből, s most hogy újra találkoztam vele, igen érdekelt, mi lett vele, mit csinál. Az ifjú kacagó öniróniával azt mondta: tudod, most a mammont szolgálom. Először azt hittem, bankszakember lett, vagy ügynök, vagy valami ilyesmi. Kérdeztem, mi a foglalkozása. Mire azt felelte, hogy reklámszövegeket ír. Reklámszövegíróval még soha nem találkoztam, mindjárt tartóztattam is, mesélje csak, mit jelent reklámszöveget írni, s mit ért azon, hogy a mammont szolgálja? Ekkor már nem volt olyan vidám és derűs, hanem elmondta, hogy bár jól keres ezzel a szakmával, de bizony igen megalázó és kellemetlen megrendeléseknek is eleget kell tenni. Ráadásul a cégvezetés ötletei is elkeserítik. Ezek az ötletek újabban nemcsak azt célozzák, hogy a reklám vásárlásra ösztönözzön, hanem hogy azzal keltsen érdeklődést egy termék iránt, hogy irigységet támaszt az emberben. Vedd el a másiktól! Ez a sugallat  természetesen vidám történetekbe van beleágyazva, többnyire bohókás fiatalok csenik el a másiktól az üdítő italát, vagy ami éppen van neki. A lényeg azonban az, hogy eljutottunk oda, hogy ma már reklámozzák a tizedik parancsolat megszegését. Kívánd a másikét! Nem arról szólnak, hogy kívánj valamit, amit megvehetsz! Itt már nyílt és egyértelmű felszólítások hangzanak: vedd el a másikét. Ezt a példát azért hoztam ide, mert a reklámszövegírás nem egy mindennapi foglalatosság, talán itt a gyülekezetben nincs is olyan, aki foglalkozott volna valaha vele. De vajon van-e az emberi életnek olyan területe, amelyikre ne vonatkozna a tizedik parancsolat?  A kérdést azért kell ily mértékben kiterjesztenünk az élet minden területére, kivételt nem ismerve, mert ez a parancsolat az, amelyben a szabadító és a szövetségi életrendet ajándékozó Isten az emberi szív legmélyéig hatol el.
A tizedik parancsolatot hallva, úgy tűnik, bárki jogos kérdéseket vethetne fel. Például, hogy miért szerepel egyáltalán a parancsolatok között? A többi parancsolat esetében lehet szankcionálni a törvénysértést. Lehet szankcionálni a lopást, a gyilkosságot, a házasságtörést, a hamis tanúzást, még a szülők iránti tiszteletlenséget is. S talán a bálványimádást is lehet büntetni. Mindegyik tettekben jelentkezik. De ezt, vajon, hogyan? Nincs olyan jogrendszer, nincs olyan törvény, amelyik paragrafusok mérlegére tehetné, monitorozhatná, hogy mi van az emberi szívben. Akkor, vajon, miért szerepel ez itt? Vajon, nem az lesz belőle, ami olyan sokszor bekövetkezik az ember életében, hogy az ember odaáll Isten helyébe, merthogy mégiscsak tudni akarja, mi lakozik a másik szívében? Hiszen Isten a szívek és a vesék vizsgálója. Isten tudja minden gondolatunkat, Isten tartja számon szívünk minden rezdülését, és ezért ki az közülünk, aki odaállhatna Isten helyébe, és ítéletet mondhatna a másik ember felett, és azt mondhatná, megszegted a parancsolatot, mert kívántál?! Ugyan melyik ember tehetné ezt meg, hiszen a megkívánás rejtekben, a szív mélyén történik?!
Talán éppen ez a parancsolatnak az értelme, és pontosan ez tárul fel, ha megnézzük, miben van a parancsolat megszegésének büntetése? Hogy jelenik az meg? Milyen következményekkel jár? Ha ezt felfogjuk, rögtön megértjük, miért szerepel a másiké elkívánásának tilalma Tízparancsolatban, a szövetség okmányában.
A parancsolat megszegésének legalább két területen van következménye, vagy büntetése. Az egyik az emberi kapcsolatokban, a másik pedig önmagában jelentkezik. Először szóljunk az emberi kapcsolatokról. Ha azt nézzük, hogy a másik tulajdonának a megkívánása mivel jár együtt, mit von magával, milyen következményei vannak, akkor nem tehetünk mást, minthogy elfogadjuk, aláírjuk ezt a parancsolatot.
Például, hazaérkezik a férj, és a felesége csak azt érzi, hogy valami megpattant ebben az emberben, otthon van, de nem otthon jár az esze. Egy másik asszonyon jár az esze. Aztán lassan megromlik a házasságuk, a kapcsolatuk, az életük. Máris értjük, mit jelent a parancsolat: ne kívánd! Vagy mind a mai napig uralkodók, államok, országok, törzsek háborúkat indítanak, hogy megszerezzék a földet, a vagyont, a birtokot. Ám ha belegondolunk, mibe kerülnek a háborúk emberi életekben, kultúrák, civilizációk megsemmisülése tekintetében, máris értjük, mit jelent a parancsolat: ne kívánd! Ha arra gondolunk, hogy nem élhetünk, csak a bőrünkben, és azt nem húzhatjuk le magunkról, mint egy zipzáras ruhát, nem tehetjük le, vagyis, hogy az ember az, ami hozzá tartozik, ami az ő tulajdona, s ezért elkívánni a másikét, majdnem olyan, mintha azt kívánnám, hogy nyúzzák le a bőrét, máris értjük, mit jelent a parancsolat: ne kívánd!
Igen, kedves testvérek, amikor a Bibliában is olvassuk a megrendítő történeteket, megértjük, miért szerepel a Tízparancsolatban ez a tiltás, a megfoghatatlan, talányos valaminek, az elkívánásnak a tiltása. Mi az, hogy kívánni? Hát soha nem suhanhat át a szívemen az a gondolat, mikor látom a szomszéd telkét, jaj, de szép, de jó lenne ez nekem? Soha nem suhanhat át a szívemen egy gondolat, amikor látva azt, hogy a másiknak van valamije,  az nekem jó lenne? Miért kívánja Isten, hogy ne kívánjam? Hát nem számol Isten azzal, hogy az ember szíve romlott szív? Hát nem számol Isten azzal, hogy különbség van ember és ember között, vagyonban, birtokban, tárgyban? Nem számol azzal, hogy az ember óhatatlanul is meg fogja kívánni a másikét? Vajon nem illúziókat kerget Isten, amikor ezt a parancsolatot adja?
Éppen fordítva, kedves testvérek! Isten tökéletesen tudja, hogy romlott az emberi szív, Isten tökéletesen tudja, hogy át fog suhanni a szívemen ez a gondolat. Ameddig csak vissza tudunk emlékezni, fel tudunk idézni ilyen érzéseket. Emlékszünk rá, mikor az iskolában kicsomagoltuk a tízórait, és a másiké nagyobb volt? Több szalámi volt benne, vagy az enyémben még az se volt. Hát nem elkívántuk azt? S ezt olyan ártatlannak, magától értetődőnek tartjuk! Csak az a baj, hogy a gyerek szívén átsuhanó gondolat nem szűnik meg a gyerekkorral, hanem velünk felnővén felnőtté válik, erőssé lesz, eszközei kerülnek, ideológiákat épít, indokokat talál, hogy miért vegye el, amit kíván.
Egyetlenegy bibliai példát hadd hozzak ma fel. Akháb király történetét, aki megkívánta Nábót szöllejét, és belebetegedett, hogy nem lehetett az övé. Először meg akarta venni, annak rendje-módja szerint. Felajánlotta: megveszi a földet. Nábót közölte, nem adhatja, mert megtartja az ötödik parancsolatot, tiszteli apját és anyját, ezt a szülői örökséget nem adhatja el, az örökség szent dolog. Belebetegedett a nagy király, hogy nem lehet az övé szőlő. Csak feküdt a sarokba húzódva, mint egy beteg kisgyermek. Ekkor felesége, Jézabel démoni tervet szőtt. S ebben a démoni tervben a Tízparancsolatnak szinte valamennyi tiltását megszegte. Hamis tanúkat szereztek, akik megvádolták ezt a szerencsétlent, aztán megölették, és elvették a birtokát. Csoda-e, hogy utána Isten azzal az üzenettel küldi Illés prófétát a királyhoz: azon a földön, amelyen kutyák nyalták fel Nábót vérét, ott fogják a kutyák a te véredet is felnyalni! Gyilkos vagy! Pedig csak megkívánta, pedig csak megtetszettek a szép szőlőlevelek, a gyönyörű fürtök, szép volt a kilátás, csak közel esett a királyi palotához! Pedig csak megkívánta! Mint egy kisgyermek a másikét! Csak a betege lett a vágynak, mint a vágyakozó kisgyermek! Mivel azonban volt rá eszköze, módja, tervet forraló partnere,  gyilkosság lett a megkívánás vége. Sőt több is, mint gyilkosság, hiszen a saját örökségét, a saját dinasztiáját, a saját uralmát döntötte végromlásba!
Értsük meg, Isten ebben a parancsolatban nem holmi gyermeki érzelmeket tilt, nem holmi uralhatatlan hátsó gondolatot tilalmaz. Ne kívánd! Ebben benne foglaltatik az is, amit más bibliai helyek figyelembevételével így is lehet fordítani: ne szerezd meg, ne vedd el, ne tégy rá pert! Jelesül: arra, ami nem a tied, ami a másiké.
Azután, azt is meg kell vizsgálnunk, hogy milyen következményekkel jár ennek a parancsolatnak a megszegése önmagunkra nézve. Igen, a végtelenségig lehetne sorolni az irigységnek, az önzésnek, a másik birtoka, tárgya, felesége, tulajdona, akármije megkívánásának tragikus következményeit. Tele az életünk is szomorú példákkal arra nézve, hogy mit jelent a bírvágy, micsoda pusztító erő tud az lenni. Most azonban arról is beszélnünk kell, hogy mit jelent ez az emberre önmagára nézve, arra nézve, aki enged a kívánásnak, aki hagyja, hogy a kívánság, a bírvágy ötleteket adjon neki, mozgósítsa, arra irányítsa a figyelmét, a szellemi erőit, amit megkívánt és amit akar.
Először is azt jelenti, amit Pál apostol az efézusiaknak mond: elidegeníti az embert. Elidegeníti az embert a másik embertől. Amikor nagyon megkívánom a másikét, az első lépés mindig az, hogy ezt a vágyat törvényesnek, jogosnak akarom tekinteni. Ebből adódik az a lélektani mozzanat, hogy a másiknak idegenné kell válnia számomra. Ha átsuhan rajtunk a gondolat, én is szeretném azt a csirkecombot enni, amit a gyerekem eszik, megszégyelljük magunkat erősen. Hiszen a gyermekem hús a húsomból, vér a véremből, tőle nem kívánhatom el azt. Vagy amikor a gyermek úgy érzi, jó lenne már, ha apja és anyja neki adná azt, amijük van, talán még lehorgasztja a fejét, s megbánja, hogy ilyen gondolata támadt! Ám ha idegentől kívánom, akihez semmi közöm, ott már egyszerűbb a dolog! Ott már kevesebb a szégyenérzet! Amikor elkívánom a másikét, elkezd működni a csaló szív, és elidegenít. Idegenné teszi a másikat, de ezzel engem is idegenné tesz. Sőt, engem tesz igazán magányossá, engem tesz olyanná, mint akinek semmi köze a másikhoz.
Aztán nézzük meg, hogyan élnek az önző emberek. Milyen magányosak, milyen megkeseredettek. Mennyire nincs társuk. Mennyire eltaszítják - óhatatlanul is - maguktól az emberi közeledést, mert csak arról tudnak beszélni, hogy mi van a másiknak és nekik miért nincs. Állandóan összehasonlítgatnak. Átéltétek ezt már, kedves testvérek? Találkoztatok már olyan ismerőssel, aki mérhetetlenül idegesített benneteket azzal, hogy állandóan csak arról beszélt, hogy kinek mije van, hogyan szerezte, hogyan lehetne megszerezni, és te hogy csináltad, neked hogyan van ennyi, hogyan jutottál hozzá, mit kellett ezért tenned? Ha átéltetek már ilyent, tudjátok, miről beszélek. Ám ez nemcsak idegesít, hanem idegenít is. Ne kívánd a másikét, felebarátodét, embertársadét, mert idegenné leszel. Te magad leszel idegenné. Te leszel kívül valóvá, te leszel olyanná, mint akinek semmi köze nincs az életéhez.
A második mozzanata ennek a visszafelé ható, önmagában ható bűnnek, illetve bűnhődésnek az, hogy az ember elveszíti a szabadságát. Megfigyeltétek már, hogy mennyire meg tudja kötni az embert az, amikor valamit hallatlanul kíván, valamit hallatlanul meg akar szerezni? Ekkor minden erejével, minden igyekezetével, minden ötletével arra irányozza rá az életét. S immár nem szabad. Ráadásul egy olyan dolognak a foglya, ami nem az övé. Tessék ebbe belegondolni. Olyasminek vagyok a rabja, ami nem az enyém. Hogy személyessé tegyem a dolgot, és így még drámaibbá lesz: amikor valaki elkívánja a másik asszonyát, vagy a másik férjét, egy olyan ember vagy asszony foglya lesz, aki nem az övé. Ne kívánd. Ne kívánd, mert elveszted a szabadságodat.
Most már értjük a bevezetőt, hogy miképpen vonatkozik ide is az isteni szó: Én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgálat házából. Ne legyen néked idegen istened énelőttem. S ez most a harmadik lépcső. Isten nem azért tiltja a kívánást, mert ez  holmi  érzelem volna, ami neki nem tetszik, hanem mert az a végső állomása a másiké elkívánásának, így az a megkívánt valaki, vagy valami válik az istenemmé.
Egy nagy német teológus, Paul Tillich fejtegeti, hogy az ember számára az az isten, ami az embert végső módon meghatározza,  ami végső módon, feltétlenül érdekli. Arra kel és azzal fekszik, ami végső módon érdekli, ami végső módon meghatározza. Az az istene. Ez lehet bálvány, lehet egy illúzió, lehet egy hamis eszme, lehet a hatalom-akarása, lehet a vagyon, és ennek a parancsolatnak az értelmében lehet mindaz, ami a másiké. Ne legyen idegen istened énelőttem! A bálványimádás is a szívben kezdődik. A másiké elkívánása is a szívben kezdődik.
Ime, találkozik az első és a tizedik parancsolat. Még egyszer szeretném, hangsúlyozni, hogy Isten nem szentimentális. Nem azt mondja ez a parancsolat, hogy csúnya dolog az irigység. Nem azt mondja, hogy nem szép dolog az önzés. S nem azt mondja, hogy tessék már valahogy úgy élni, tessék valahogy úgy érezni, tessék valahogy úgy viselkedni, valami olyan etikettet, etikát kitalálni, hogy ne jöjjön a felszínre a kívánás! Nem ezt mondja Isten. Hanem azt mondja, ne kívánd, ne legyen idegen istened, mert elidegenedsz, mert elveszted a szabadságodat, és hamis istened lesz.
Korábban arról beszéltünk,  a parancsolatok magyarázása során, hogy ez a törvény a szabadság törvénye. Isten egy megszabadított népnek adja törvényét szövetségi alapokmányul, és adja nekünk is, Krisztus gyermekeinek, akiket megszabadított Szent Lelke hatalma által. Ez az Ő szövetségének az alapokmánya. Isten azt akarja, hogy szabad gyermekek legyünk. Nem arra szabadok, amit sokszor ez a mai világ sugall, mondván: légy szabad arra, hogy elvegyed a másikét. Hanem szabadok arra, hogy szeressünk.
Ennek a parancsolatnak a fényében értjük meg, hogy milyen nagy ajándéka ez az Istennek. Micsoda  felfoghatatlanul nagy kincs, hogy Isten leold rólunk kötelékeket, Isten leoldja rólunk ezeket az önmagunk által, önmagunknak csinált, végső érdekeltségeinket, végső ügyeinket, végső meghatározottságainkat, azért, hogy egy maradjon. Az az egy, amit az apostol így mond: ha valakinek tartoztok, adjátok azt meg neki, akinek az adóval az adót, akinek vámmal a vámot, akinek a félelemmel a félelmet, akinek a tisztességgel, a tisztességet. Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek, mert aki szereti felebarátját, a törvényt betöltötte. (Róma 13.7-8).
Kedves testvérek, Isten szabad embernek hívott el bennünket. Azért hívott el szabad embernek, mert szeretni csak szabadon lehet, mert adni csak szabadon lehet, mert e törvényt betölteni csak szabadon lehet.  Csak az kívánja a másikét, csak az akarja elvenni, csak az gondolja úgy, csak az magyarázza be magának, hogy az  neki jár, aki rabszolga. Ez a rabszolga-erkölcs. A szabad ember erkölcse az Istenhez igazodik.
Adni akarok, mert megszabadított vagyok, mert hálás vagyok ezért a szabadságért, mert a szabadító Istentől kaptam mindent. Tőle, aki a szeretet örök forrása. Belőle élek, általa táplálkozom, és amit tőle kaptam, szabadon adhatom. Ne kívánd azt, ami a másiké! Ne kívánd azt, ami a felebarátodé! Állj oda Istened elé. Vidd oda szükségeidet, kéréseidet, Ő gazdag úr, és neked, mint szabad gyermekének bizonnyal megadhatja. Az a döntő, hogy e parancsolat megtartása által tisztán tarthatjuk a szívünket, és Isten a tiszta szívben csodadolgokat vihet végbe. Boldogok, akiknek szívük tiszta!
Ámen

Száz esztendővel ezelőtt történt, szörnyű dolgokra emlékezünk; a vörös terrorra, amikor itt, Dunapatajon és a környékén az egyszerű emberek a vesztes világháború nyomorúságait szenvedve, megpróbálták újra kezdeni az életet, de azt a hírt hallották Budapestről, a Tanácsköztársaság vezetőitől, a kommunista rémuralom embereitől, hogy beszolgáltatást és kényszer-sorozást rendeltek el, és ők fellázadtak ellene. Azt a református felfogást újították ki, amely szerint evilág hatalmasságnak engedelmeskedünk, ha és amennyiben Isten szent törvénye szerint vezeti a népet, de ellenállhatunk, ha Isten törvényét sértve, nem tölti be a mandátumát. Ezért itt lázadás, mi több, forradalom tört ki, amit a kommunista terroristák, a Lenin-fiúk elfojtottak, és lincseléssel, akasztással, nyilvános kivégzésekkel büntettek. Megverték Dunapatajt, megverték a környéket, térdre kényszerítették az igazságot és szabadságot kedvelő embereket. Mondhatni, főpróbát tartottak, mert bár az ún. Tanácsköztársaság hamarosan elbukott, de 1948 után, amikor a kommunisták hatalomra jutottak, már tudták, hogyan kell az embereket térdre kényszeríteni, megfélemlíteni, börtönbe csukni, kivégezni, a javaikat elvenni, és nyomorba és bajba dönteni az egész országot.
Nyilván vannak még itt olyanok, akiknek nagyszülei még átélték gyermekként ezeket az eseményeket. Vannak családok, akik száz esztendeje gyászolnak a tragikus és borzalmas események nyomán. Isten igéje azonban nem emlékeztet, hanem megnyitja nekünk az utat a jövendő felé is. Ezt az üzenetet szeretném ma a szívetekbe írni.
A történet fő vonalait értjük. Jézus Jeruzsálembe megy, és követi őt a tanítványi közösség. Jézus az áldozati halál meghozataláért megy Jeruzsálembe, ezért újra elmondja a tanítványoknak: »az Embernek Fia felmegy Jeruzsálembe..., megölik, de harmadnapon feltámad.« (34.v.)Az is nyilvánvaló, hogy a tanítványok ezt nem értik, semmit nem értenek Jézus szavaiból. És valahogy magunk is így vagyunk ezzel. Mi sem sokat értünk abból, amit Jézus eltökélt és végbevitt, ezért is könnyen bele tudjuk magunkat képzelni a tanítványok helyzetébe. De ezt most felfüggesztem, s még visszatérünk rá.
Mindazáltal idetartozik az evangélista megjegyzése is, aki azt mondja, hogy a tanítványok követték Jézust, »csodálkoztak és féltek.« (32.v.) Nem baj, hogy ha ebbe a tükörbe is belenézünk. Az, hogy csodálkoztak, talán nem titok, hiszen Jézus csodákat tett, betegeket gyógyított, megsokasította a kenyeret, erővel és hatalommal beszélt. Tátott szájjal hallgatták az emberek, követésre méltónak tartották őt, nagy tömeg hömpölygött utána, keresték. János evangélista leírja, hogy egy alkalommal királyt is akartak belőle csinálni. (Jn 6,15) Ha ezt vesszük, értjük, miért csodálkoztak a tanítványok. De féltek is. Mert Jézus nem diadalünnepre megy Jeruzsálembe, hanem elvégezni a megváltás munkáját, és az félelmetes áldozat.  Tehát ámultak és féltek. Mégis, mintha ez mit sem számítana, két tanítvány, a Zebedeus-testvérek, Jakab és János odasündörögnek Jézushoz, és privát kérést adnak elő. Illetve dehogy privát kérés ez, sokkal inkább politikai természetű. A tanítványok azt gondolják, hogy Jézus azért megy Jeruzsálembe, hogy helyreállítsa a Dávid birodalmát. Márpedig a hatalom megszerzése előtt illik elosztani a posztokat. Ez mindig így volt, és így is lesz a világban. Nos, a két Zebedus-fiú az kéri Jézustól, hogy ők ülhessenek majd a jobbján és a balján. (37.v.)Ha Jézus trónra ül, ők akarnak a legfontosabb emberei lenni. Ezt előre el kell rendezni. Amikor aztán a többi tanítvány, kitört a veszekedés, felháborodtak. Kettő és tíz, íme, a két frakció, íme, a viszály. De ne ítéljük el őket hamar! Azért próbáltam mai hasonlatokat mondani az esethez, hogy megértsük, mennyire fontos a közélet, a politika. Tudom, hogy ma Magyarországon sokan legyintenek, ha azt hallják, hogy politikus, polgármester, országgyűlési képviselő. A politika közszidalom tárgyává lett. Divat lett undorodni a politikától. Pedig azt mondja Pál apostol, hogy imádkozzunk a hatalmasokért, hogy Isten Szentlelke vezesse őket, mert a sorsunkról döntenek.(1Tim 2,1-2) Ők döntenek háborúról és békéről, jólétről és nyomorról. Vajon, mi történt Dunapatajon száz éve? A dunapataji református gazdák felismerték, hogy Budapestről érkező parancs kárára lesz Dunapatajnak is, és az országnak is. Tehát nem ítélem meg a tanítványokat, lám, már tülekednek a hatalomért! Ami tesznek, az mély, meghatározó emberi megfontolás, legalábbis az embervilágban magától értetődő, elkerülhetetlen. Ha valakit Isten felruházott azzal, hogy közösségek dolgát igazgassa, és ő ezt finnyásságból nem vállalja, vétséget követ el. Bizony, Magyarországon divat lett finnyásnak lenni, feladatot nem vállalni. Csakhogy nincs vákuum a hatalom világában. Ha az elhívott nem vállalja, majd csinálja más. Ha szent emberek nem akarnak hozzányúlni a földi világ piszkos dolgaihoz, akkor majd a gazemberek veszik kézbe. Óriási a felelősség.
Mégis, meg kell döbbenünk itt, mert Jézus egészen másfelé viszi az ügyet, mint gondolnánk. Mondhatna itt valami mély és bölcs filozófiát. Mondhatná a két Zebedeus fiúnak: megbeszéltétek a többiekkel? Mit fog ehhez szólni Péter? Péter az első az apostolok közül, ő a kőszikla, őreá épül az anyaszentegyház. És a többiek? Mondhatná Jézus azt is, hívjátok ide a tízet, megbeszéljük a dolgot. Két tagú kabinet nincsen. Tizenkét tagú, az lehetséges. Rendezzük el ezt az egész kérdést, testvériesen, barátian, egy akarattal. Vagy éppen el is kergethetné őket. Lökje ki a tanítványi közösségből ezt a két sunyit! Heten voltunk testvérek. Emlékszem rá, egyszer ünnepi ebéd készült, gyönyörű szép fánkok. Én besündörögtem a konyhába, felhajtottam a kendőt, és kikaptam egyet tálból. Nagymama észrevette, és kaptam tőle egy nagy pofont, s azt mondta: kisfiam, majd együtt! Hát kergesse el Jézus ezt a két tolakodót. De Jézus valami mással kezd példálózni. »A poharat, amelyet én iszom megihatjátok-e?« - kérdezi. »A keresztséggel, amellyel megkeresztelkedem, megkeresztelkedhettek-e?« Az a pohár a keserű pohár. És az a keresztség az áldozat keresztsége. S ha meg is tehetitek, folytatja, a jobb- és balkéz felől ülést nincs hatalmamban megadni nektek. Azt majd a mennyei Atya dönti el. Vagyis helyére teszi a két tanítványt. Csakhogy, ezt meghallva a többi tíz dühös lesz, és viszály tör ki a tanítványok között. Ekkor is mondhatná Jézus a tíznek: hagyjátok őket békén. Már lebeszéltem őket erről a lehetetlen vállalkozásról, el van rendezve a dolog. S ez fontos mondat lenne. Mi több, ez volna a Jézus követésének is a lényege, hogy ti. bölcsességet szerezzünk, hogy összeadjuk kétezer év keresztyén tapasztalatait, és ha dönteni kell, akkor a legjobb döntéseket hozzuk meg.
De Jézus nem erre vezet minket, hanem azt mondja: »az Embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és az életét adja váltságul sokakért.« (45.v.) Vagyis nem arról beszél, hogy a két tanítvány és a tíz tanítvány hogyan viszonyuljanak egymáshoz. Jézus nem úgy lép be ebbe a vitájukba, hogy a kettőt odaállítja a tízzel szembe, vagy a kettőt viszonyítja a tízhez, vagy a tízet és a kettőt viszonyítja, hanem magára mutat.  Tehát minden azon dől el, hogyan viszonyulsz Krisztushoz. Nem tart politika-filozófiai előadást, nem okosítja a tanítványokat, hanem magára mutat, és azt mondja: minden azon dől el, hogyan viszonyultok hozzám. Személyesen is, minden azon dől el, hogy én hogyan viszonyulok Hozzá.
Sőt, még inkább, Krisztusnak a hozzánk való viszonyan múlik minden. Istennek a hozzánk való viszonyán múlik minden. Az Embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem Ő szolgáljon, és váltságul adja életét sokakért. Minden ezen múlik, a kegyelem, az irgalom, a megbékélés, a mindenre kiáradó isteni szeretet, az életünket megtartó erő, minden ebből árad. És a jövőnk is ezen múlik. Most, amikor száz éve történt megrendítő, tragikus dolgokra emlékezünk, és rendezgetjük a lelkünkben az igazságot, akkor a mai sorsunkat is próbáljuk kitapogatni. És a legmélyebb, minden meghatározó kérdésünk éppen az, hogy hol nyílik meg nekünk a jövő? A felolvasott szakasz is jövő ügyünkről beszél. Most pedig, mondja Jézus, jövő időben: felmegyünk Jeruzsálembe, ahol az Embernek Fiát el fogják árulni, meg fogják feszíteni, meg fog halni, és fel fog támadni. A tanítványok is jövő időben beszélnek: amikor majd eljössz a Te országodban, add majd meg nekünk a jobb- és balkezed felől való ülést. És Jézus is jövő időre nézve kérdezi a tanítványoktól: meg tudjátok-e inni azt a pohárt? Itt minden jövő időben van, csak egy dolog van befejezett időben: az Embernek Fia azért jött, hogy szolgáljon, és életét adja váltságul. Ez a perfektum futurum, ez a befejezett múlt, vagyis a megnyitott jövő. Ha ebbe belegondolsz, és beleremeg a szíved, ha ezért megtölt az Isten iránti szeretet, és arra késztet, hogy megbékélj Istennel, akkor már hallhatod is, ahogyan nyílik a jövő kapuja, akkor már láthatod is, hogyan érkeznek a dicsőség fényei a mennyei világból, akkor már tudhatod, hogy Istennél minden tökéletesen el lett készítve számodra is itt és most. Amikor emlékezünk mindig feltesszük a kérdést: mi lesz holnap? A Zebedeus testvérek találtak egy megoldást: add meg nekünk, hogy majd a jobb- és balkéz felől ülhessünk. Emberi megoldás ez. Jézus azonban arról beszél, hogy a megoldás már megvan, a megoldás a kereszt és a feltámadás. Ez a megoldás. Ebben van Istennek ránk vonatkozó örök életet szerző ígérete. Legyen ezért neki dicsőség most és minden időben.
Ámen

Milyen egyszerű ez az evangéliumi történet, mindent jól kihallunk belőle. De a titkába csak a Szentlélek avathat be.  És ez éppen ide való, harangszentelésre. Mert egyrész, amit hallottunk, azt igen jól értjük, felismerjük benne Jézust.  Ugyanakkor, van, amit nem értünk itt, s mint valami titok áll előttünk. Ahogyan, ha halljuk a harangunk szavát, azt még kint, messze a határban is felismerjük, és sem fogjuk összetéveszteni mások haragjával. Ez a mi harangunk. De a harangöntő a mi kedvünkért sem fogja elárulni a harangöntés titkát. Csak ámulni tudunk, hogy a hideg fém, megformázva, kiöntve megkondul, és mennyei jeleket küld nekünk. Csak ámulni tudunk, hogy Isten az emberből krisztuskövető, új embert formál.
Tehát, amit hallottunk az igéből, elsőre szinte magától értetődő. Az evangélista pontosan elénkbe adja Jézus szolgálatának ezt a szakaszát, amely a Genezáreti tó környékén történik, és ennek summáját majd Péter apostol mondja el a pünkösdi prédikációjában: Jézus, aki jelek, csodák és erők által megbizonyította, hogy Isten rendelte őt erre a szolgálatra (ApCsel 2.22). És az emberek kapaszkodnak Jézusba. A betegek azért, mert gyógyuli akarnak, az éhezők azért, mert táplálékra van szükségük, az eltévelyedettek azért, mert bölcs tanácsra várnak, a sírók azért, mert vigasztalásra vágynak. Mindenféle emberi helyzet, nyomorúság, baj és gond zúdul Jézusra. Az evangélista másutt feljegyzi, hogy Jézus szinte belefáradt a gyógyításba. Olykor kereste a magányt, hiába sürgetik tanítványok, mondván: mindenki téged keres! (Márk 1,37) És ő újra kezdi a szolgálatot. Ezért a vak ember meggyógyításának a csodáját is úgy fogjuk fel, mint isteni erők jelzését. És a mozzanatait is el tudjuk magyarázni. Jézus kiviszi a faluból a vak embert, beleköp a szemébe, ráteszi a kezét, megkérdezi, hogy mit lát? Látom az embereket, mint valami mozgó fákat - mondja az ember. Jézus újra ráteszi a kezét, és akkor már mindent világosan lát. Tisztára, mint egy szemészeti műtét. Amikor leveszik az ember szeméről a kötést, először nem igazán lát, de másodjára, mint egy korrekciós műtét után, tisztán lát. Azt is értjük, hogy Jézus miért mondja ennek az embernek, hogy menj egyenesen haza, és ne a faluba menj. Vagyis: ne kezdj el össze-vissza mindenkinek beszélni. Menj haza, és otthon jelentsd először a csodát. Nekünk is szól: menj haza! Milyen sokszor vagyunk úgy, mi, Jézus útján járók, hogy bárhol, bárkinek el tudnánk mondani a hitünket, hogy mit jelent Isten országa boldog várományosának lenni, csak otthon nem.  A 20. sz. egyik teológusa, Karl Barth egyszer nagy könyvet jelentetett meg az imádságról. A világhírű professzort felkereste valaki, hogy szeretne erről a könyvről beszélgetni vele. A professzor meghívta magához a saját házába és meg is vendégelte. Megterítették az asztal, szólították a gyermekeket, leültek ebédhez. Azt mondja a professzor: nos, akkor imádkozzunk! Mire megszólalt az egyik gyereke: de, papi, mi sose szoktunk ebédnél imádkozni! Megszégyenült a nagy tudós, aki gyönyörű könyveket tudott írni az imádkozásról, csak otthon nem szoktak imádkozni. Mire tanít ez az egyszerű történet? Otthon ezt miért nem megy az imádkozás? Mert otthon tudják, hogy ki vagyok. Mert otthon nem lehet dicsekedni, otthon nem veregethetjük meg a saját vállunkat. Meg otthon a hitvesünk nem vár bennünket kitüntetéssel a házasságkötésünk évfordulóján. Mert otthon nehéz szentnek lenni. Mert otthon nehéz a Lélek jótéteményeit gyakorolni, nehéz jóságosnak, a szívesnek, béketűrőnek, alázatosnak, kedvesnek lenni. Mert otthon uralkodik igazán az életünk kiskirálya, akit Pál apostol "óembernek" nevez. Mit mond Jézus ennek az embernek? Menj haza egyenesen. És megtiltja neki, hogy leálljon útközben elmondani ennek is, annak is, hogy mi történt vele. Hadd buzdítsalak most a keresztyén életnek a legnehezebb leckéjére. Mert ez a legnehezebb lecke. Otthon keresztyénnek lenni, a hitvesnél, a gyermekeknél. Mert otthon mindig csalhatatlan tükörbe nézel, és bizony, ez a tükör nem azt mondja, hogy te vagy a legszebb a vidéken. Az a tükör nem azt mondja, hogy te vagy a legtökéletesebb keresztyén. De te mondd el otthon, hogy ismered a Jézus szabadítását. Mondd el, és tégy arról is bizonyságot, hogy meghallottad és befogadtad Istennek életet szabadító, életet újító igéjét. Mondd el otthon is, hogy Jézus gyermeke vagy, és hozzá tartozol, és az Ő útján igyekszel járni.
Történet szerint Jézus innen Bethsaidából Filippi felé indult. S útközben megkérdezte a tanítványokat: »kinek mondanak engem az emberek?« Igen, sok minden történt már, volt sok gyógyulás, sok-sok csodatétel, már volt híre-neve Jézusnak, és alakult körülötte a mozgalom. Nos, kinek mondanak engem az emberek? És sorolják a tanítványok: némelyek Keresztelő Jánosnak tartanak, mások prófétának, megint mások szerint te vagy a végső próféta, aki az ég felhőiből fog aláereszkedni, talán éppen Illés, aki nem látott halált, és előkészíti Isten országának az eljövetelét. Ezt mutatja a közvélemény-kutatás. De ekkor Jézus rámutat a tanítványokra, és megkérdezi őket: és ti? Ti kinek mondotok engem? Mert nem érdekes, hogy a világ mit mond Jézusról, vagy hogy az emberek mit gondolnak róla. Hány százalékon áll a Jézus ügye? Kétharmados a népszerűsége? Vagy 100 százalékos? Nem érdekes. Mindig az a kérdés, hogy te kinek vallod? Ekkor azt mondja Péter: te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. Máté evangélista ezt úgy mondja el, hogy Jézus hozzáteszi: boldog vagy, Simon, Jónának fia, mert nem test és vér, hanem az én mennyei Atyám jelentette meg ezt neked. (Máté 16,17) Én most azt szeretném kiemelni, hogy utána azt mondja itt Márk evangélista, hogy megtiltotta nekik, hogy ezt elmondják az embereknek. És én itt leeresztem a kezem, és azt mondom, hogy ezt nem értem. Hiszen minden ezen dől el! Mindennek ez a lényege, hogy az a Jézus, aki visszaadta a vakok szeme világát, talpra állított bénákat, megvendégelt ötezer embert, csodálatos szavakat mondott arról, hogy mi a boldogság, és felragyogtatta Isten tökéletes világosságát, egyszóval, ez a Jézus a Krisztus! Ez a lényeg, Ő a megoldás.  Ő a megoldás bűnre, halálra, nyomorúságra, bajra. S most megtiltja, hogy elmondjuk az embereknek? Akkor miért jött? És miért mondja másutt, hogy hirdessétek az evangéliumot, a jó hírt az egész világon? Itt leengedem a kezem, és nem értem.
De csodálhatom.   Ennek a történetnek a harmadik részében azt olvassuk, hogy ezek után Jézus elkezdte őket tanítani, hogy neki, az Ember Fiának föl kell mennie Jeruzsálembe, ott sokat kell szenvednie, főpapoktól és vénektől halálra ítéltetnie, megöletnie és harmadnapon feltámadnia. Ez a titok nyitja. Ugyanis amíg Jézus meg nem feszíttetett, és amíg el nem végezte a bűntörlő áldozatot, hogy ne kelljen többé bűnért áldozni, és amíg fel nem támasztotta Őt az Atya, mert nem hagyta, hogy az Ő Szentje rothadást lásson, amíg tehát Isten térdre nem kényszerítette a halált, addig mi nem tudjuk teljesen és igazán kimondani ezt a nevet: Krisztus. Nem tudjuk kimondani teljesen, hogy Jézus a Megoldás. Pedig Jézus nem csoda-doktornak jött. Abból van elég. Jézus nem bölcsességeket mondó embernek jött. Abból is van elég! Jézus nem avatott lélek-ápolónak jött. Abból is van elég. Jézus nem családi viszályok elrendezőjének jött. Abból van elég!  Meghalni és feltámadni jött. Bűnt és halált legyőzni jött. Mert ez a megoldás. És ahogy a tanítványok a lecsüggesztett kézzel álltak, mígnem húsvét hajnalán találkoznak a feltámadott Jézussal, s mígnem a Szentlélek a szívükbe írta a feltámadott Krisztus dicsőségét, úgy mi is csak leeresztett kézzel állunk, s csak sóhajtozunk, hogy bizony, elmondanánk mi mindenkinek Jézus nagy erejét és hatalmát! Még otthon is elmondanánk. De Jézust csak egészen és teljesen lehet megvallani. Ő életeknek és halálnak Ura, a Szentháromság második személye, bűnből megváltó, halálból szabadító, Atya dicsőségébe befogadó.
Ámen

Nemrégiben jelent meg egy könyv, ezzel a különös címmel: Péter apostol emlékei. Gondoltam először, hogy ez is valami amerikai okosság. Ám a könyv alcíme már többet mutat: Márk evangéliuma. A tudós szerző abból indul ki, hogy Márk az a fiatal ember volt, akiről éppen a Márk evangéliumában olvasunk, akit Jézus elfogatásakor a Gecsemáné kertjében szintén megfogtak, ám kibújt ruhájából és meztelenül elszaladt (Mk 14,51-52). Az egyházi hagyomány szerint ez a fiatal ember Péter apostol bizalmi köréhez tartozott. Nos, ebből indul ki a mai szerző, és szerinte mindazt, amit Márk megírt, talán elsősorban Pétertől hallotta. Péter mesélte el neki Jézus dolgait, csodáit, prédikálását, az útját Jeruzsálembe, a kereszthalálát és a feltámadását. Ezért adta könyvének ezt a címet: Péter emlékei. Ebben talán annyi igazság van, hogy itt az evangélium első részben Péter neve még Simon (Mk 1,16). Később, amikor új nevet ad neki Krisztus, onnantól szerepel Péter néven (Mk 3,16). És Márk evangélista is szorgalmasan Péternek nevezi őt, ahogy a többi evangélista is. Ám, ha előre lapozunk az evangélium végéhez, ott újra felbukkan a Simon (Mk 14,37). Aztán megint Péter: mondjátok meg Péternek és a többieknek – kapják a parancsot a feltámadás tanúi, az asszonyok –, hogy menjenek Galileába, mert előttük megy Jézus (Mk 16,7). Aztán amikor a tanítványok már Galileában az asztal köré ültek, megjelent nekik a feltámadott és parancsot adott nekik az evangélium hirdetésére. És kinek az asztala körül ültek? És kinek a házában? Talán Simonéban. És amit most az evangélium elejéről olvastam, az is Simon Péter háza körül zajlik. Ott gyógyította meg Jézus a Simon anyósát (Mk 1,30), és oda vitték a betegeket, ördöngösöket is gyógyításra, és oda gyűlt az egész város is az ajtó elé (Mk 1,33). Tehát lehetne mondani, hogy az evangélista Simon emlékeit jegyezte fel, és ennek lesz jelentősége az ige megértésében.
Azt olvastuk, hogy Jézus kora reggel, mielőtt még felkelt volna a Nap, kiment egy lakatlan helyre (a Simon házából), kiment a pusztába – Hetényegyházára, valahova, ahol a madár se jár –, hogy imádkozzon. Simon (vagyis Péter) és a többiek azonnal elkezdték keresni őt, utána siettek, és szinte méltatlankodva azt mondták neki: Uram, mindenki Téged keres! Hol van az orvos? Ott állnak a betegek az ajtó előtt. Hol az orvos? Ott vannak a megszállottak, a szabadulásra vágyók! Te meg itt vagy kint! Mondom, talán méltatlankodva mondják Jézusnak: mindenki Téged keres! Itt meg kell állnunk! Húsvét előtt János evangéliumát olvastuk, aki elmondja, hogy amikor a Nagytanácsban eltervezte Jézus megöletését, a farizeusok odavágták a többieknek: nem értetek ti semmit, Jézus után megy az egész világ! (Jn 12,19) Tehát most csinálni kell valamit, mert utána megy az egész világ. Nyilván nem a földkerekségről beszélnek. Ám az evangélista logikája szerint ez a megjegyzés nemcsak a pillanatnyi helyzetet rögzítette, hanem jövendölés is volt. Igen, erről lenne szó, hogy Jézus után megy az egész világ. És el is jön a pillanat, a feltámadás után, amikor a tanítványoknak széles e világot kell majd hívniuk a Jézus követésére, vagyis mindenkit. Hogy mindenki Jézust kövesse. Tehát amit a farizeusok politikai megfontolásból mondtak, az jövendölés is. Most pedig, amikor Simon vezetésével azt mondják a tanítványok Jézusnak, hogy mindenki téged keres, ezt úgy értenünk kell, hogy ott, azon a hajnalon jöttek az emberek, akik szerettek volna meggyógyulni, és keresték Jézust; de úgy érthetjük, hogy ebben is jövendölés van. Az egyszerű megjegyzés valami többet hordoz. Erről a többről hadd szóljak még.
Szép szó az, hogy: keres. Például: megkeres. Valami itt van, ott van, megkeressük, előkeressük. Mindenki ismeri Móricz Zsigmond szép elbeszélését, amely szerint a szegény édesanya meg a kisfia keresik a krajcárokat. Szép játékot csinálnak a szegény ember kínjából. Mert megvannak azok a krajcárok, csak nem egy helyen. Aztán föladjuk a diáknak a nyelvleckét, s ha nem tudja a szót, kikeresi a szótárból, abban megvan. Ma már az internet népe vagyunk, és tele vagyunk kereső-programokkal. De van ennek a szónak másféle mélysége. Hogy értsük jól, jelzem, hogy ugyanezt a szót használja Lukács evangélista is, amikor a kis Jézus szülei visszamennek Jeruzsálembe, mert 12 éves Jézus eltűnt. Hát kétségbeesetten keresik. S mikor rátalálnak, édesanyja, Mária azt mondja: fiam, miért tetted ezt velünk. Én és atyád nagy bánattal keresünk! (Lk 2,48) A keresések tehát van egy belső, feszített, és olykor rémült dimenziója is, amikor egyáltalán nem tudjuk, hol keressük, ami hiányzik. De a modern korban a magát a puszta keresést tettük erénnyé. Mondják, hogy a kereső embert nagyon meg kell becsülni. Ady korában is Isten-keresőkkel volt tele a világ, de mi önmagán valóvá tettük. Jézus nem azt mondta, hogy keressétek és keresni fogtok, hanem azt mondja, keressetek, mert aki keres, az talál (Mt 7,8). Mi azonban elkezdtük magasztalni pusztán azt, önmagában, aki keres. Olyan magasra tettük polcra tettük a keresést, hogy önmagában értékként emlegetjük. Aki hívő, és előre jutott a hit útján, az nem számít - aki keres, na, az a valaki! Csak nehogy találjon, mert akkor mi lesz vele! De értjük Márk szavát, hogy ez szép jövendölés is, a legmélyebb valóság megállapítása. Mindenki Jézust keresi. Mert mindenki az élet forrását keresi. Mert mindenki az üdvösséget keresi. S mindegy, minek nevezzük. Nevezetjük boldogságnak, sikernek, jólétnek, nevezhetjük békének, mindegyik Jézus Krisztusban van összefoglalva. Benne van az, ami számít. Ezért mondja Krisztusról Pál apostol, hogy ő a második Ádám (1Kor 15,45). Ha akarod tudni, hogy mit ér az ember, hogy kicsoda az ember, mi fontos az ember számára – pl. az, hogy már pitymallatkor imádkozik az Atyához –, akkor Jézusra tekints! Ha Istennel élő, eleven kapcsolatban akarsz lenni, ha Istenben akarod megtalálni az élet forrását, ha Istennel meg akarsz engesztelődni, ha nem akarsz haragudni Istenre, nos, azért jött Jézus, azért halt kereszthalált, azért támadott fel, hogy végre mindezt megtaláld. Mindenki Téged keres, Uram.
Ha tanultam volna Biblia-drámát, most előadnék egy kis jelenetet. Jézus valahol a Genezáreti tó partján a dimbek-dombok között szinte elrejtőzve imádkozik. A tanítványok ráakadnak, és szinte rákiabálnak: Uram, mindenki Téged keres! Mire azt mondja Jézus: igen!? Mindenki engem keres?! Hát akkor menjünk, és keressük meg őket! Értitek, testvérek? Mindenki Téged keres - kiáltoznak a tanítványok. Jézus pedig azt mondja: akkor most elmegyünk más városokba. Mert azért jöttem, hogy nekik is prédikáljam az evangéliumot. És elment és prédikálta más városokban és Galilea minden vidékén az evangéliumot, és kiűzte az ördögöket.
Uram, mindenki Téged keres! Hát nem azt kellene tennünk, hogy leszúrjuk itt a jelzőpóznát, Kecskemét és Hetényegyháza között: itt van Jézus, ide kell jönni! Itt van Jézus! Igen! Mindenki őt keresi? Erre ő elmegy és megkeresi azokat, akik nem keresik őt. Ez az evangélium nagy titka. És ez a keresztyén élet nagy titka, ez az anyaszentegyház nagy titka, és ez a lelkipásztori szolgálatnak a nagy titka; a szépsége is és a nehézsége is. Ebbe iktatjuk most be e gyülekezet lelkipásztorát, és kérjük, hogy késztessen a gyülekezet folyton arra, hogy Jézust keresse. És csak Őt! Hiszen kereszthalálával, feltámadásával megnyitotta számunkra az utat Istenhez, Isten gyermekeivé fogadtattunk általa! Ha tehát mi Jézust keressük, ezt nem azzal a bizonytalan kétséggel tesszük, hogy vajon hol van Ő, hanem– hadd mondjam így – előkeressük Őt, mert Ő már itt van, és megtalált bennünket. Ezért buzdít ő maga: Isten országát keressétek először, és minden egyéb megadatik néktek. És ezért mondja: az Ember Fia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. A minket szeretetébe fogadó Istent keressük hát! Ő itt van, velünk van, és nincs tőlünk messze, ahogy a próféta mondja: keressétek az Urat, amíg megtalálható (Ézs 55,6), nincs tőlünk messze, őt keressétek, hogy minden boldogságunk, a mi igazi jövendőnk már itt és most a miénk lehessen.
Aki itt Hetényegyházán az első kereső, aki korán reggel felkel, hogy Ura és Istene elé álljon, az a gyülekezet lelkésze. És a presbiterek lesznek nyomában a többi keresők. És a hetényegyházi reformátusok lesznek a buzgó keresők, és a többi hetényegyházi lesz a bizakodva kereső. S máris miénk a boldog tapasztalat: mi azért keresünk, kérünk, zörgetünk, mert Isten már elküldte Jézus Krisztust, aki megtalált és bizton megtart.
Ámen

Dunaszentgyörgyön hálás jubileumot tartunk. 300 esztendeje annak, hogy a török hódoltság után a Dunaszentgyörgyből elmenekültek leszármazottai megkezdhették az újra telepedést. A krónikák feljegyzik, hogy ahogy megérkeztek, nemcsak a portáikat kezdték megépíteni, hanem azonnal hajlékot építettek az Úrnak, mert azzal az elkötelezéssel jöttek vissza, hogy templomot és iskolát is építhetnek. 300 esztendő van mögöttünk, tele áldásokkal, küzdelmekkel. És igaz reá, amit Mózes ötödik könyvéből olvastam fel. Mielőtt megkezdődött volna a honfoglalás, Mózes összefoglalta a tapasztalatokat, és egészen az Ábrahámmal kötött szövetségre visszatekintve, és az Egyiptomból való szabadulást, a pusztai vándorlást felidézve, azt parancsolja népének: tartsátok meg az Úr rendeléseit, hogy megerősödhessetek. És ezt minden átmenet nélkül tudjuk alkalmazni magunkra itt, Dunaszentgyörgyön is, de kiterjesztve egész országunkra is. Tegnap a Duna túlsó partján voltunk, Taksonyban, ahol éppen 300 évvel ezelőtt történt a katasztrófa, mikor az ott lévő tucatnyi portát felégették, és el kellett menekülni. A Taksonyba visszatelepedők 300 évet vártak arra, hogy templomuk legyen. S tegnap szenteltük fel Istennek dicsőségére. Bizony, mindent belefoglalhatunk ebbe az egy igébe: tartsátok meg az Úr rendelkezéseit, hogy megerősödjetek. Akikkel szövetséget köt Isten, azoknak igéket, parancsolatokat, rendelkezéseket ad a szent életre nézve, és ígéretet csatol hozzá: ha ezek szerint jártok, megáldalak benneteket, de ha letértek erről az útról, és idegen isteneket kezdtek imádni, és elfordultok tőlem, akkor magatokra vonjátok az istennélküliség átkát és terhét. Azért emelem ki ezt az egyetlen egy szót, amit itt, a 8. versben olvasunk, mert amikor rendelkezésről, törvényről hallunk, úgy vagyunk, mint az iskolás gyermekek. Emlékszem is, mikor házi feladatot kaptunk, ha fogós volt a lecke, vittem haza az iskolatáskát, levágtam a sarokba, nagy csüggedten. Édesanyám kérdezte, valami rossz történt az iskolában? Mondtam neki, hogy még anná is rosszabb, mert házi feladatot kaptam, de én azt nem tudom megcsinálni.  Én ahhoz gyenge vagyok. Nem vagyok olyan okos, ügyes, segítségre van szükségem, mert gyenge vagyok hozzá. Vagy – hogy ne érezzék az itt lévő gyerekek, hogy csak velük tudok példálózni –, nem régiben új közlekedési szabályokat hoztak Egy ismerősöm mondta, aki már százezer kilométert vezetett, hogy szinte kiment belőle az erő ezektől az új szabályoktól, elment a kedve a vezetéstől. Igen, ha egy új szabály vagy törvény jelenik meg, hiába jobb talán, mint a régi, mi, akik beleszoktunk a régibe, mindjárt azt érezzük, hogy valami új feladatot kaptunk. És nekünk ahhoz az újhoz nincs erőnk. Ilyenné lett a mi civilizációnk. Szinte mindentől iszonyodunk, ami feladat, kötelesség, amit meg kell tenni, vagy ha elmulasztjuk, bajok származnak ránk. Bezzeg a rosszra, a zsiványságra, a törvénytelenségre, a bűnre milyen találékonyak vagyunk! Arra mindig van kedvünk, csak a jóra nincs. Milyen mély értelme van az Úr elkötelező szavának: tartsátok meg rendelkezéseimet, hogy megerősödjetek! Mert abból kaptunk erőket, áldásokat, megújulást évszázadokon keresztül, ha Isten útján jártunk. Ezek az igék, amelyeket Mózes könyvéből olvastam, a tudósok szófordulata szerint a honfoglalás igéi. 300 éve itt egyfajta honfoglalás történt. A török időkben és a háborúkban elveszített birtokoknak, földeknek, életnek az újbóli elfoglalása történt meg. De kérdezhetné valaki, mi köze ehhez a Márk evangéliumában foglaltaknak?
Azt olvassuk az evangéliumi igében, hogy Jézus felment egy hegyre, odahívott némelyeket, akiket Ő akart, jelesül a tizenkét tanítványt, akiket Márk evangélista név szerint fel is sorol, hatalmat adott nekik, hogy prédikálják az evangéliumot, hogy gyógyítsanak és ördögöket űzzenek. Igen, mondhatná valaki, hogy az egy másik történet, mint a Mózesé volt. A népek, nemzetek története, a történelem hullámzása, a történelmi jószerencse vagy balszerencse, a jósors vagy balsors, az mind ebben a világban zajlik, az mind ennek a világnak a története. De a Jézus története, a tanítványok története, az a szívnek a története. Az belső történet. Mégis, van itt némi összeköttetés. Mindannyian tudjuk, hogy az Úr Jézus Krisztus azért választott tizenkét tanítványt, hogy jelezze, amit Ő elkezdett, és amit majd az ő tanítványai folytatnak, az is honfoglalás. Igen, másfajta honfoglalás. Nem a tejjel-mézzel folyó Kánaán elfoglalása, és a törzsek osztozkodása, de honfoglalás. Terület-foglalás. Igen, Jézus Krisztus is honfoglalást indít a tanítványokkal, és a terra incognitat, az ismeretlen földet akarja meghódítani, az pedig a mi életünk és a mi szívünk. Szent Ágoston mondja a Vallomásaiban, hogy az emberi a bonyodalmak vagy nehézségek földje, terra difficultatis. Mondhatnám, hogy amikor a tizenkét törzs Józsué vezérletével átkelt Jordánon, nem teljesen ismereten világba léptek be, és miután hétszer körbejárták Jerikót, ledőltek Jerikó falai (Józsué 6). Bámulatos gyorsan ment a honfoglalás. De egy szívet, egy lelket, egy életet, egy embert testestől-lelkestől, minden gondolattal, minden erővel, minden indulattal Isten szeretetére meghódítani, ez emberfeletti vállalkozás.   Ezért mondja Márk evangélista, hogy Jézus választott tizenkettőt, hogy vele legyenek és kiküldje őket prédikálni, és hatalmuk legyen gyógyítani és ördögöket űzni. Egy országot elfoglalni nem nagy dolog. Mi magyarok ezt megfordítva is tudjuk, mert tudjuk, mert kis nép vagyunk, és a mi 20. századi történelmünk, sajnos, bizonyítja nekünk: könnyű meghódítani a népet. Sőt, régen is volt, amikor Mohácsnál elveszett az ország, és a törökök itt jöttek fel a Duna mentén az ország közepébe, Szentgyörgy is odalett. Amikor 1541-ben övék lett Buda, övék lett Dunaszentgyörgy is. Meddig tartott itt átjönni egy birodalom hódító seregének, meddig tart egy országot elfoglalni harcban, háborúban, küzdelemben? Nem sokáig. Ám egy szívet, egy életet, a bonyodalmak, a nehézségek, az ellentmondás, a lázadás, az Istennel szembeni ellenségeskedés, a bűn világát roppant nagy harc meghódítani. Azt hinnénk, hogy ez modern kori probléma. De ha jól nézem az emberiség történetét, akkor az, amit mi modernek nevezünk, az Ádámmal és Évával kezdődött. Azóta mindig a modern az ember. A modern ember lázad, letér Isten útjától, rest a jóra, és gyors a bűnre, ahogy ezt Pál apostol leírja a Római levél elején. Régi történet ez és mégsem régi. A modern ember története a mindenkori ember története.
Jézus ott, fent a hegyen kiválaszt tizenkettő az új honfoglalásra, a szívek honfoglalására.  S felhatalmazza őket, hogy az evangélium erejével, a Szentlélek hatalmával, Isten gyógyító áldásával és ördögöt űző hatalmával megnyerje a szíveket. Mire is? »Cselekedd, amiket az Úr parancsolt neked, hogy megerősödj.« János apostol azt írja a levelében: fiacskáim, új parancsolatot mondok nektek, melyet kezdettől fogva hallottatok, hogy egymást szeressétek (1Jn 2,7). S ebben csodálatosan bontakozik előttünk Isten nagy titka! Mindig ez volt Isten parancsa! Olvastuk Mózes ötödik könyvét, az úgynevezett második törvénykönyvet. S mi ennek a summája?  Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkidből, teljes erődből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. Szeresd felebarátodat, mint magadat. Ez a második nagy parancsolat. S hozzáteszi Jézus: ettől függ az egész törvény és mind a próféták. (Máté 22,40) Tehát a régiek is ettől függtek. Ádám is Éva is ettől függtek, és mi is ettől függünk. Krisztus, a második Ádám az, aki maradéktalanul betöltötte ezt a törvényt, és most elküldi kiválasztott tanítványait, hogy a Szentlélek erejével megnyerjék meghódítsák a mi szívünket, a mi életünket is, és Istenhez vezessenek bennünket.
Amikor Dunaszentgyörgy újra települt, nem éltek itt még annyian, nem volt itt sok porta. Lassan gyarapodott a község. A te szíveben hány porta épült már az Istennek? Hány dűlőutja van a te szívedben Isten szántóföldjéhez? Hány élet-mozzanata van benned a Lélek nagy munkájának? Hány szándékodat, akaratodat, hány eltervezésedet rendelted már alá Isten szent honfoglalásának?  Mózes így kezdi itt a példálózást: nem is hozzátok szólok, akik a pusztaságban születtetek, és bementek majd az Ígéret Földjére, hanem atyáitokhoz szólok, akik tudták és tapasztalták, hogy mi az egyiptomi fogság, akik átélték és látták, hogy mit tett az Úr a fáraó seregével, amikor rájuk árasztotta a tengert. Aztán megtapasztalták, hogyan vezette őket Isten a pusztaságon keresztül. Hát kérdezzétek meg őket, atyáitokat a megtett útról, hogy ti azzal a régi tapasztalattal menjetek be az újba, az Ígéret Földjére. Mi most azokat faggatjuk a hálás emlékezésben, akik előttünk jártak itt. Az atyákat, a szülőket, a nagyszülőket, az ősöket, akik évszázadok óta éltek itt, és az ő emlékeik nekünk is tanúságot tesznek arról, hogy igazak az Isten igéi. Ma tehát az emlékek is, a hálaadás is késztessen arra, hogy engedjünk az Úr hódító igényeinek. A tizenkét apostol pedig az eljövendőről beszél. Mert ha tudni akarjátok, hogy mi a jövendője a dunaszentgyörgyi népnek, a Krisztusban bizakodó hívőknek, hogy miben van a mi boldog várományunk, akkor az apostolokat kérdezzétek. És nyissátok meg szíveteket a drága evangéliumra, mert lám, Krisztus boldog jövendőt ígér nekünk, és így is mondjuk az Apostoli Hitvallásban: Krisztus lészen eljövendő. A feltámadott Úr jön el. A mi földi életünk, történelmünk tele van honfoglalásokkal és honvesztésekkel. És az egyéni életünk pedig tele van Jézus Krisztus nagy küzdelmével Szentlelke erejében, hogy teljesen megnyerje szívünket és életünket, hogy az az Ő birtoka legyen. Hogy Ő legyen az úr életünk felett. S mindez, vagyis a Mózes törzsei által végrehajtott honfoglalás, aztán a 300 évvel ezelőtti dunaszentgyörgyi új honfoglalás, és a Krisztus Lelke által végzett honfoglalás is a végső nagy honfoglalásra tekint előre. Így mondja a Zsidókhoz írt levél: nincs itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. (Zsid 13,14) A mennyei hazát keressük.  Erre hív bennünket evangéliuma által Krisztus, már most megkóstoljuk az eljövendő világ erőit, tudva, hogy amikor véget ér a földi vándorút akár egy közösség életében, akár a saját életünkben, amikor végéhez ér a történelem, és a halottak feltámadnak dicsőségben, és mi elváltozunk romolhatatlanságra, akkor Isten beinvitál bennünket az örök hajlékunkba, amit Krisztus szerzett nekünk. Honfoglalást ünneplő dunaszentgyörgyi gyülekezet, szívek honfoglalását remélő, pünkösdre készülő gyülekezet, hirdetem nektek az eljövendő örök hazát, ahova a mi feltámadott Urunk, Jézus Krisztusunk vezet be majd be bizonyosan. Tartsátok meg az Ő parancsolatait, hogy megerősödjetek.
Ámen

Ezen a gyönyörű szép napon, aki idekészült Taksonyba a templomszentelő istentiszteletre, és ismeri a települést, és tudja is, hol épült fel a templom, az is csodálkozhatott, hogy a mai ige is egy tó mellé visz minket, a Genezáreti tó mellé. Ez a tó itt, a templom mellett, nem akkora, mint a Genezáreti tenger, de mégis egy tó mellett vagyunk. Lehetne hát arról is beszélni, hogy a gyülekezetnek sok csodálatos halfogása lesz; mondhatnám korszerűbben, reméljük, hogy minden vasárnap ugyanennyi autó fog itt állni az út mellett, mint most, és hamarost még nagyobb parkolóhelyt kell létesíteni a református templom köré.  De ez csak kontextusa a textusunknak. A textus ma, a hálaadás, az Isten magasztalás ünnepén, a templomszenteléskor is, a lelkipásztor beiktatáskor is egyetlen szó, és ez mindent kibont a számunkra a felolvasott történetből is, a keresztyénségünk titkából is és mai helyzetünkből és a remélt jövendőből is. Így kezdődik a szakasz: Jézus pedig »elment« tanítványaival a tenger mellé. Szó szerint úgy kellene ezt fordítani, hogy »elhúzódott« a tenger mellé, vagy: »visszavonult« a tenger mellé. Nem nyaralási időről van itt szó. Mi, magyarok nyáron elvonulunk a tenger mellé, valami lármás üdülőhelyre, és ez nyilván nem a világ zajos dolgaiból való kihúzódást jelenti. Az itt lévő görög szó egészen pontosan azt jelenti, amikor az ember kivonul az életének a mindennapos, sürgető, vagy nem sürgető, de folyamatban lévő dolgaiból, éppen azokból a dolgokból, amelyek egyben tartanak bennünket, hiszen a dolgaink tartanak egyben bennünket: föl kell kelni, be kell vetni az ágyat, munkába kell menni, ebédet kell főzni, holnap el kell menni választani stb. Ezek tartják egyben az életünket.  Jézus, mondja az ige, elment, és itt most az a szó hangsúlyos, hogy el ment.  Otthagyott mindenkit, a tömeget, a rajongókat, a követőket, a betegeket, a gyógyulásra várókat. Márk evangélista leírása szerint Jézus abból a világból lép ki, amelyet eddig körbejárt, amit maga keresett fel. Most elvonul belőle. Még azt is meghagyja a tanítványoknak, hogy a tó partján tartsanak készlenlétben egy csónakot (9.v.). Mintha azt mondaná: az arra az esetre kell, ha szorongatnák őt a tömegek és elmenekülhessen. Ezért mondtam tegnap esperes úrnak, hogy talán mi ketten is rendelhetnénk ide egy csónakot, ha nagy baj lesz, csak beülünk, és a túlparton kikötünk.
De nem értjük ezeket a megjegyzéseket. Mire való ez az egész?  Hiszen Jézus azért jött, hogy betegeket gyógyítson, hogy ördögöket űzzön, hogy Isten-ember dolgát egyenesbe tegye; azért jött, hogy Isten örökkévaló igazságát föltárja. Miért baj a siker?  Miért probléma az, hogy sokan, és egyre többen jönnek köré? Már-már szinte egy megachurchot kell itt építeni, hogy mindenki beférjen. Miért baj ez? Miért vonul el Jézus? János evangélista is használja ugyanezt a szót egy alkalommal, és pontosan ugyanezt a szituációt világítja meg. Amikor Jézus két kenyérből öt halból ötezer embernek adott eleget, a tömeg rányomult, és: el akarták őt ragadni, hogy királyt csináljanak belőle. Azt mondja János evangélista, hogy amikor Jézus ezt látta, elvonult (Jn 6,15). Ugyanez a szó szerepel itt is: otthagyta őket. Kilépett az egészből. Mondom újra, bizony, ez megzavar bennünket. Mi úgy érezzük, és ez jó érzés, hogy mégiscsak az lenne a keresztyén életnek, a gyülekezet szervezésnek, a templomépítésnek, a jó hír továbbadásának a hiteles visszatükröződése, hogy egyre többen igényelni fogják. A taksonyiak 300 évet vártak templomra. Hosszú idő volt ez, de íme, itt van ez a szép templom, itt van a megszervezett gyülekezet, beiktatjuk önálló lelkipásztorát, ilyen 300 éve nem volt itt. Hát miért ne gondolkodjanak most a taksonyiak azon, hogy kishitűek voltak, mert kicsi templomot építettek, és miért ne reméljék, hogy hamarosan nagyobbat kell építeni!? És erre azt halljuk az evangéliumból, hogy Jézus fogja magát és kilép az egészből. Nem kell neki? Miért nem hagyja, hogy hömpölyögjön körülötte a tömeg? Menekülő útvonalat is készíttet. Aztán félrevonul. Persze, mondhatnánk, van ennek magyarázata. A korábbi szakaszokban azt olvassuk, hogy egy-egy ilyen zsúfolt nap és rövid éjszaka után Jézus még pitymallatkor felkelt, és félrevonult valami lakatlan helyre – imádkozni (Mk 1,30). Így ezt az esetet is meg tudnánk magyarázni. Erre szükség van. Kell a lelkészeknek is egy kis félrevonulás, csendesség, kell a keresztyéneknek egy kicsit elvonulni, magunkban lenni, konferenciázni, fölmenni a hegyre. De itt nem erről van szó.  Szinte azt lehetne mondani, hogy Jézus menekül ebből a helyzetből.
Egy egyháztörténeti vonatkozást is szeretnék idehozni, és talán ez lesz a híd a mi mai helyzetünkből az ige jó megértéséhez.  A 3-4. században anakorétáknak nevezték azokat a remetéket, akik tartották az egyetlen helyes útnak a Krisztus követésben, hogy kivonultak a világból, kivonultak az egyházból, otthagyták a gyülekezeteket, és elmentek pusztai remetének.  Az ő igéjük az volt, a világ bűnben vesztegel (1János 5,9), illetve ne szórjátok gyöngyeiteket a disznók elé (Máté 7,6). És ezt másképp nem lehetett megvalósítani, csak úgy, hogy az ember valóságosan kivonult a világból. Mintha most azt mondanám a taksonyiaknak: kedves testvérek, fölszenteljük a templomot, beiktatjuk a lelkészt, de holnap reggel legyetek szívesek valahova, Alsónémedi pusztájába kivonulni, és ott tudtok igazán keresztyének lenni. Mindent hagyjatok itt, házat, hazát, gyülekezetet, kultúrát, civilizációt, mindent, mert a világ bűnben vesztegel.  Nos, egykor az anakoréták nem akartak kompromisszumot kötni. Köszönni a szomszédnak? Hisz az ateista! Szóba elegyedni valakivel a településen? Az hitehagyott. Munkát kérni valakitől? Címeres házasságtörő! Egyezkedni valakivel valamiről, hogy megcsinálná nekünk? Nem él szent életet. A világ bűnben vesztegel. Most ugrok 1600 évet. Néhány esztendeje jelent meg egy könyv Amerikában, egy konzervatív filozófus, újságíró írta, ez a címe: Szent Benedek lehetősége. A könyv arról szól, hogy nekünk, 21. századi keresztyéneknek ki kell vonulni ebből a süllyedő, lezüllő, hitetlenné váló, önmagának élő, elfertőzött világból, ahogy tette ezt az 5. században Szent Benedek. Elvonult egy hegyre, épített egy kolostort, annak közepére beültetett egy kis kertet – az a paradicsom-kert –, és kizárta a világot. A világ el fog veszni, a civilizáció tönkre fog menni, Európa elveszett! Hát zárjuk be magunkat négy fal közé, őrizzük meg ott a szép világ legszebb dolgait, jobb időkre várva. Szent Benedek opciója, ez a könyv címe. És mi is itt vagyunk a mi Magyarországunkon, Európánkban, és tele vagyunk szorongó kérdésekkel. Hogy lesz velünk? Nem vagyunk mi sokan. Itt Magyarországon sem. Mi 10 millióan vagyunk a 400 millióban. Mi ez? Semmi! Fúj egyet a történelem szele, és lesodor a palánkról. Mi lesz velünk? Érdemes hát ilyen dolgokba belekezdeni, gyülekezetet alapítani, fundust szerezni, templomot tervezni, közösséget építeni, megépíteni a templomot? Érdemes itt Isten nevének dicsőségére élni nap, mint nap, ha nem tudjuk mi tör ránk holnap vagy holnapután? Vajon nem Benedeknek volt igaza? Nem az anakorétáknak volt igaza? Talán nem Jézusnak volt igaza? Lám, elment. Elment a tenger mellé, készíttetett egy csónakot a tömeg miatt, ha kell, ne szorongassák őt. Igen, megmutatta, mit tud; tud betegeket gyógyítani, tud ördögöket űzni.  És most – úgy tűnik – kiszakítja magát mindebből.
De a történet folytatódik. Azt olvassuk a 13. verstől: »ezután felment a hegyre és magához szólította, akiket akart, ezek hozzámentek, közülük kiválasztott tizenkettőt, hogy vele legyenek, és kiküldje őket prédikálni, és hatalmuk legyen betegeket gyógyítani, és ördögöket űzni.« Hát ezért vonult ki Jézus, és ezért vitte ki magával a tizenkettőt, hogy fölkészítse őket. Majd kiküldte – azaz visszaküldte – őket prédikálni, és ördögöket űzni.  Nem azért vonult ki Jézus! Nem a Benedek opcióját választotta, nem anakoréta akart lenni, hanem föl akarta készíteni az apostolokat, hogy visszaküldhesse őket evangéliumot hirdetni abba a világba, amely bűnben vesztegel. Abba a világba, amelyiknek nincsen füle és szíve az igaz dolgokra. Márk evangéliuma végén így küldi el őket a feltámadott Úr: menjetek el széles e világra, és tegyetek tanítványokká minden népeket. Mikor küldi el őket végérvényesen erre a szolgálatra? A feltámadás után küldi ki a tanítványokat. Nos, tehát az evangélisták jelzik, hogy a tanítványok már most is külön voltak Jézussal ott a tenger mellett a hegyen. Külön. És tudjuk, még sokat lesznek együtt a Mesterrel, külön.  De mindaddig nem értettek semmit, amíg Jézus fel nem támadt. Miután pedig feltámadt, megértették, hogy Jézus nem a sikert, a befolyást kereste, nem azon az úton járt itt közöttünk, ahogyan oly sokan akartak régen, és akarnak ma is sokakat megnyerni – erővel és hatalommal átvinni a szíveken és a lelkeken a változást. Jézus a keresztet kereste, a keresztet fel is vette, a bűnök büntetést el is szenvedte, Istent hozzánk békítette, hogy ezután, vagyis a feltámadása után ne maradjon más hátra, mint az, mi magunk megbéküljünk Istennel. Hiszen azért vesztegel a világ bűnben, mert az ember haragban van az Istennel. Vallások ezt nagyon szépen be tudjuk csomagolni, de az életünk drámai pillanataiban ez a csomag kifeslik, a sok szép díszpapír lehullik, és kiderül, azért van baja és nyomorúsága az életünknek, mert nem békültünk meg Istennel. Haragszunk az Istenre. Ezt úgy szoktuk előadni, hogy Isten haragszik ránk. Nem haragszik! Pál apostol azt mondja a második Korinthusi levélben: Isten öröktől megbékélt Jézus Krisztus által. Ezért kérlel minket így: béküljetek meg az Istennel (2Kor 5,18-19). Ez az evangélium hirdetésnek a lényeges és döntő mozzanata. Én most nem liberális szólamokat hirdetek, valami szépre festett önáltatás, mondván, hogy Isten a nagy kozmikus terapeuta, és mást sem tesz, mint itt jár-kel közöttünk, és keresi, kinek mi baja, hogy meggyógyíthassa. Azt hirdetem, hogy Isten a kereszt árán békült meg. Az Egyszülött Fiú halála árán békült meg! De megbékült. És nincs más út Istenhez, csak a Krisztus útja. Valaki az én tanítványom akar lenni, mondja a Mester, vegye fel a maga keresztjét. Erre hívja hát Jézus a tizenkettőt, erre hatalmazza fel őket, ezért vannak most vele ott, a tenger mellett, úgymond elzárkózva, kiszakadva. Miért? Azért, hogy visszamenjenek.
Kívánom tiszta szívemből, hogy ez a megszentelt hajlék, ahova majd eljönnek az emberek, mikor hívja őket a harang, itt a tó mellett, legyen az áldott készületek helye. Jézus Krisztus innen fog visszaküldeni benneteket az Ő Szentlelke által. Hova? Éppen oda, ahonnan annyira szeretnénk kijönni.  Oda, amiből már annyira elegünk van. Abba a világba, amely bűnben vesztegel. Igen, Krisztus oda fog visszaküldeni. A megváltozott életünkkel, a megváltozott szavunkkal, a megváltozott világszemléletünkkel, és az Istennel megengesztelődött szívünkkel. Adja Isten, hogy itt, Taksonyban, ahol 300 évig vártak templomra, lelkészre, hogy oda menjetek evangéliumot élni, Istennek hálát adni, ahova Ő küld. Mert, ha igaz, hogy ez a világ bűnben vesztegel, még igazabb, amit az apostol mond, hogy ez a világ sóhajtozva várja Isten fiainak megjelenését.
Ámen

"Legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jókedve mirajtunk." Zsoltár 90, 17.
"Legeltettem hát a leölésre szánt juhokat, azaz a megnyomorgatott juhokat, és választottam magamnak két pálcát, az egyiket neveztem szépségnek, a másikat neveztem egyességnek, így legeltettem a juhokat. És vettem az egyik pálcámat, a szépséget és eltörtem azt, hogy felbontsam szövetségemet, amelyet az összes néppel kötöttem. Majd eltörtem a másik pálcámat is, az egyezséget, hogy felbontsam a testvériséget Júda és Izrael között." Zakariás 11. rész válogatott versek.
"Legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jókedve mirajtunk." Zsoltár 90, 17.
Főtiszteletű Zsinat, szeretett Testvéreim! Újítsuk fel a régi igehirdetői szabályt: keress textust, találd meg a kontextust, és mondd meg, hogy mit üzen a textus a kontextusnak. Ma a textus: Isten jókedve, és a kontextus: a mi jókedvünk. Mit mond Isten jókedvéről az Ige? És mit üzen Isten jókedve nekünk, kárpát-medencei és diaszpórában élő magyaroknak, szétszórtaknak és egybegyülekezőknek, elszakítottaknak és újra egyesülőknek, Jézus Krisztusban reménykedőknek?
Néhány esztendővel ezelőtt előadást tartottam egy népesedési konferencián, és nagy bátran, hanyagul idéztem Kölcsey Ferenc Himnuszát: "Isten, áldd meg a magyart jókedvvel, bőséggel." És mindjárt kezdtem magyarázni, hogy milyen szépen írja Kölcsey, hogy előbb áll a jókedv, és utána jön a bőség, mert ha nincs jókedv, akkor semmit sem ér a bőség, de ha van jókedv, akkor a nyomorúságot is kibírjuk. Mindmáig hálás vagyok annak a lelkipásztor testvéremnek, aki a szünetben odajött és vette a bátorságot, hogy a „nagy"  püspöknek és teológiai tanárnak elmondja: bizony rosszul magyaráztam ezt a sort, mert Kölcsey Himnusza itt  – Isten, áldd meg a magyart jókedvvel – a 90. Zsoltár szavaira rímel. Amint olvastam is az imént: "és legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jókedve mirajtunk." Vagyis ezt itt nem tárgyhatározó, hogy ti. Isten adjon jókedvet, hanem módhatározó, hogy ti. Isten jókedvűen - jókedvvel – áldjon meg bennünket. És bőséggel is, vagyis bőségesen adja áldását.
Így találtam el, az igéket nyomozva, Zakariás próféta könyvéhez, aki Isten népének ítéletéről beszél. Egy pásztort állít elénk, talán prófétát, talán szent papot, talán magát az Urat, aki azt mondja, hogy két pásztorbotot vett magának, az egyiket elnevezte szépségnek – de úgy is lehetne fordítani, ahogy itt a 90. zsoltárban áll a héber szó [noam]:  jókedv és harmonikus összhang –, és az ítélet az volt, hogy eltörte a jókedvet, a szépséget, a kegyet a kedvezést, splendor-t, decorum-ot, latinul, bon plaisir-t, franciául, ahogyan Kálvin is fordítja és értelmezi Istennek ezt a kegyelemmel teli dicsőséges hozzánk hajlását, amely minden áldásnak, minden jónak, minden megtartatásnak, minden életnek forrása és talapzata. Kálvin szerint ezt a szakaszt úgy kell érteni, hogy bár Isten tudna, és tud nekünk is úgy adni, ahogyan gondviselése külső munkáit adja a pogányoknak, hitetleneknek, mindenkinek, aszerint, ahogy ez a világ működik; de nekünk, mondja, nemcsak külsőleg, hanem belsőleg is adni akarna, hogy az ő szépsége még nyilvánvalóbb legyen.
Nos, tudjuk már, hogy amikor a Himnuszunkat énekeljük  – Isten, áldd meg a magyart jókedvvel! –  voltaképpen a 90. zsoltárt folytatjuk. Ezért ma arról is meg kell emlékeznünk, hogy egy hónappal ezelőtt Zsinatunknak is tiltakoznia kellett, mert egy szomszédos országban, mely állítólag az Európai Unióhoz tartozik, és ahol állítólag szabadság van, törvénybe hozták, hogy nem lehet a magyar Himnuszt énekelni. Tehát van itt mellettünk egy ország, ahol nem lehet fohászkodni,  és azt mondani, hogy Isten, áldd meg a magyart jókedvvel, bőséggel. Ez az ének, a Himnusz, a mi megszentelt énekünk: egyházi ének, istentiszteleti ének, gyülekezeti fölfohászkodás Istenhez, akihez Mózes is énekel, és esedezik, hogy az Úrnak, a mi Istenünknek szépséges jókedve legyen mirajtunk!  Azért olvastam fel kétszer ezt a fohászt, és közé Zakariás próféciáját, mert mi magyar reformátusok jól tudjuk, mit jelent az, ha Isten eltöri a jókedv, a szépség, a hozzánkhajlás, a kedvezés botját, és viszont azt is tudjuk, mint jelent, ha az Úr  dicsőség-fényéből ránk árad Isten minden szépsége, csodálatossága, nagyszerűsége. Tudjuk, milyen az, amikor eltöri az egyezség botját is, és, ellenkezőleg, megtart minket a szóértésben. A 90. Zsoltár a textus, és ezt mondjuk és énekeljük újra a magunk kontextusában: legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jókedve mirajtunk. Vagyis, ha mi magyarok a Himnuszunkat énekeljük, nem pusztán azért imádkozunk és fohászkodunk, hogy  legyen már végre jókedve a magyaroknak, és legyen már végre bősége a magyaroknak, hanem, hogy kifejezzük:  megízleltük Isten nagy titkát, és várjuk áldása jókedvű kiáradását.
Generális Konventünk tíz esztendővel ezelőtt jeligét alkotott: Krisztus a jövő, együtt követjük Őt! Nos, ha igazán tudni akarjuk, hogy micsoda (vagyis inkább: kicsoda) az Isten jókedve, Isten szépsége, az Isten mindent fölülmúló és túlragyogó dicsősége, megtaláljuk rá a választ az Efézusi levélben, ahol így tárja ezt fel nekünk Pál apostol: Isten eleve elhatározta az idők teljességének rendjére nézve, hogy ismét egybeszerkeszt magának mindeneket Krisztusban, akiben vettük is az örökséget eleve elrendeltetvén annak eleve elvégzése szerint, aki mindent cselekszik az ő jó akaratjával, tanácsával. Korábban pedig ezt mondja:  Isten eleve elhatározta, hogy minket a maga gyermekeivé fogad Jézus Krisztus által az ő akaratának jókedve szerint. (Efezus 1,5-10) Jézus Krisztus által vagyunk Isten gyermekei, Jézus Krisztus által vagyunk egybeszerkesztve; Jézus Krisztus Istennek jókedve. Krisztus a jövő együtt követjük őt. Ámen