Bogárdi Szabó István Dr.

Van-e méltóbb vigasztalást keresni egy nyelvtudós ravatalánál, mint belehallgatni Isten szavába? Theologia est grammatica, mondta a reformáció nagy tudósa, Melanchthon – és ezen nem csak azt értette, hogy az isteni szót csak a nyelvtani szabályok figyelembe vételével érthetjük meg (valóban, eleve csak úgy találhatunk rá), hanem leginkább azt jelezte vele, hogy amikor Isten a közelünkbe lép, hogy feltárja számunkra Önmagát, akkor szól.  Isten beszélő Isten. Most itt, a halál árnyéka völgyében szól hozzánk, szomorkodókhoz, itt, a hitves, az édesapa, nagyapa, dédapa, a tudós, a tanár ravatalánál, aki megkapta az ember földi életének teljességét, mégis összeszorul a szívünk és gyászoljuk őt, és a gyászban faggatjuk a magunk sorsát is.  Isten most a szabadulás zsoltára szerint szól hozzánk.
Megvallja a zsoltáros, hogy hallotta Isten szavát. És ezt hallotta: Istennél van a hatalom. A teremtés hatalma ez, az élet és halál hatalma ez, és ez az újjáteremtés hatalma is. Ez az isteni erő éltet és tart fenn mindent. Ez a hatalom hívott életre minket, ebből kapunk nap mint nap erőket a munkához, kedvet a tervekhez, reményt az álmainkhoz, hűséges szeretetet a mieink iránt. Így élt Szatmári István is, így kapott erőt páratlan tehetsége kibontakoztatásához, a szüntelen munkához, a tudós tevékenységhez, az élet igazi áldásaihoz.
És ez az erő tanít meg sokszor fájdalmas emberi vereségek, betegségek, kudarcok révén, hogy bár az isteni akarat megkérdőjelezhetetlen, mégsem végzet vagy rettentő, félelmetes sors.
Igen, most kérdezhetnénk, és kérdezzük is a végességünk okán, hogy meddig ér el ez a hatalom? A halálig? És kicsoda szállhat szembe vele? Jóbot is erre intették barátai, mikor küzdelmeiben és fájdalmában Istenre panaszkodott. Ezt mondták neki: szólott Isten egyszer is, kétszer is, elég az nekünk! (Jób 36) De értjük-e, hogy mit mond a szuverén Úr? Csak annyit mondana, amennyit a sorsunk amúgy is elmond: halállal terhes léttel születünk? Meztelenül jöttünk be erre a világra és úgy is megyünk ki? Porból vétettünk, porrá leszünk? Bizony, fű a nép? Hiszen ezt mi is tudjuk mondani, mert a mások és a magunk sorsából, a gyászból, a halál szorításában megtanuljuk ezt.
De lám, mondja a zsoltáros, amikor Isten kimondja Önmagát és hatalmasnak mondja ki Önmagát, akkor egyúttal kegyelmesnek is mondja magát: egyszer szólott az Isten, kétszer hallottam ugyanazt: a hatalom Istené, Tied Uram, a kegyelem is.
Előbb hallja az általánosságot: Istené a hatalom, az élet és halál hatalma. Cáfolhatatlan tétel ez, ami ellen lehet lázadozni, vagy éppen bele lehet törődni, vagy el lehet menni mellette, vagy rémülettel lehet felemlegetni – de megáll. A hatalmas Isten hatalmasnak mondja ki magát.
Mégis, figyeljük meg, hogy a mondat másik felében megváltozik a kijelentés szerkezete. Az általános megnevezésből, a tételes megfogalmazásból vallomás lesz, megszólítás: tied, Uram, a kegyelem is. Itt már nem elvonatkoztatva beszél Istenről, hanem Hozzá szól! Hiszen Isten sem általában beszél magáról, hanem nekünk jelenti ki magát!
Tehát a zsoltáros másképpen is ismeri Istent, mint amit a közbölcsesség és az emberi tapasztalat mondani tud. Úgy ismeri Isten, mint aki kegyelmébe fogadta, maga mellé vette, szereti őt és megsegíti. A református káté, a Heidelbergi Káté így tanít erről az istenismeretről: hiszem, hogy Isten még azt a rosszat is a javamra fordítja, amit ebben a  siralomvölgyben reám bocsát, mert ezt meg tudja cselekedni, hiszen mindenható Isten, és meg is akarja cselekedni, mint könyörületes Atya.
Ezért elfogadjuk most Isten akaratát, mert ez nem csak a létünk végességét bizonyító akarat, nemcsak az életünket halállal bekerítő végzés, hanem feltámasztó akarat, örök életet szerző végzés Jézus Krisztus által.
Sokféle hang szól most a szívünkben: a gyász, az emlékezés, és elhunyt szerettünk felidézhető szavai, a baráti vigasztalások. De leginkább Isten szavára figyeljünk most, aki hatalmas és kegyelmes. Most kegyelme elrejlik és szinte csak hatalmát látjuk, de hisszük, hogy egykor majd, a holtak feltámasztásakor éppen nyilvánvaló hatalma által jut végleg érvényre életadó kegyelme is. Ámen

„Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága...
És az Íge testté lett és lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal. János bizonyságot tett ő róla, és kiáltott, mondván: Ez vala, akiről mondám: Aki utánam jő, előttem lett, mert előbb volt nálamnál. És az ő teljességéből vettünk mindnyájan kegyelmet is kegyelemért. Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem pedig és az igazság Jézus Krisztus által lett. Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki őt.” (János evangéliuma 1,1-4,14-18.)
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Pár napja, amikor azt latolgattuk, vajon hogyan fogunk most, a vírusjárvány idején a szigorú korlátozások között, és a betegség miatti félelmektől áthatva ünnepelni, és vajon mi marad meg számunkra az ünneplés megszokott elemeiből és kellékeiből, valaki sóhajtva megjegyezte: nehéz lesz karácsonyt tartani karácsonyt nélkül! Aztán megtoldotta: nehéz lesz ünnepet tartani család nélkül, együttlét nélkül, szentesti áhítat nélkül!
Figyeljük meg jól ezt a szót: nem a vásári nyüzsgést hiányolta, nem az elmaradt petárdázást fájlalta, nem az ünneplés legújabb kori, divatos kellékei után epekedett, hanem az életünk és az ünneplésünk elemi feltételeit látta kiszakadni az ünnepből: a családot, az ölelést, az istentiszteleti sokadalmat. Ezek most megcsappantak. Bizony, tűnődhetünk, milyen is lett volna az a csodálatos betlehemi éjszaka, ha kijárási tilalom alá esnek az angyalok, és a jászolbölcsőhöz csak előzetes regisztrációval lehetett volna belépni, a háromkirályoknak pedig hosszasan el kellett volna időzniük egy jeruzsálemi karanténban?
Én is elgondoltam: milyen lenne az élet kenyér nélkül, és milyen lenne a boldogság szerelem nélkül, és milyen lenne a világ békesség nélkül, és milyen a világmindenség teremtő Ige nélkül?  Milyen lenne az ember Krisztus nélkül? Egyáltalán élnénk-e kenyér nélkül, és tudnánk-e boldogok lenni, ha nem szerethetünk, és nem lenne-e végtelen, gyilkos harcmező az egész világ békesség nélkül, és lenne-e egyáltalán világegyetem teremtő Ige nélkül? Volna-e igaz ünnepe az embernek Isten nélkül?
Isten volt az Ige, mondja János apostol, és minden általa lett és nála nélkül semmi lett, ami lett, és az Igében volt az élet, és ez az isteni élet az emberek világossága... és az Ige testté lett. A teremtő eljött közénk, hozzánk és értünk.
1.
Közöttünk lakozott, mondja az evangélista. Vagyis, szó szerint fordítva: sátrat emelt közöttünk, lakozást vett közöttünk. Másképpen is leírja ezt az evangélista. Korábban azt mondja, hogy a világosság felragyogott a sötétségben. De ez nem olyan, mint amikor a hajnal közeledik, és sejtelmesen dereng valami a sötétségen túlról, hanem olyan ez, mint amikor beárad, bezúdul a fény egy sötét helységbe. Sokak élménye, mikor egy sötét padlást járva, feltolnak egy cserepet és a beáradó fény betölt mindent, és, igen, minden látható lesz – a szerkezetek, az egész tér, ahol vagyunk, és mi magunk is. Felragyog a világosság, és minden látható lesz: láthatod, hogy mi az egész világ elemi szabálya: láthatod, hogy kenyér nélkül nincs élet, de nemcsak kenyérrel él az ember; láthatod hogy szeretet nélkül nincs boldogság, de a boldogság mennyei gyökerű; láthatod, hogy békesség nélkül nem lakható a világ, de a békesség a Lélek gyümölcse! És látod? Az Ige által lett minden, ami lett!
Amikor azonban felragyog a világosság, láthatóvá lesz az Isten és az ember nagy drámája is. Az ember kiűzetett a Paradicsomból, mert Isten helyébe akart ülni. Az ember elszakadt az élet forrásától és ezért egész életén át lekötve tartja a halál. Az ember halhatatlanságra áhítozik, de rövid földi életét is pokoli gyötrelmek közt tölti.  Az álmai az örökkévalóság felé invitálják az embert, de élete napjai oly gyorsan tovatűnnek, mint a hajnali pára. Az ember megkapta a teremtett világ minden bőségét, de pusztaföldjét hagy maga után, amerre jár.
Egyszóval, az ember elvesztegette az Istennél lakozás áldását. De Isten nem törődött bele, hogy nem lakozhat nála az ember, ezért közénk küldte Krisztusát, és sátrat vert, lakozást vett közöttünk – Krisztusban, egészen közöttünk. Isten nemcsak fenntartja e csodálatos világ valamennyi élet- és működési törvényét, mondjuk, nemcsak felhúzza évmillióként az óra-szerkezetet, és nemcsak beilleszt minket a világ szép rendjébe, hanem teljesen önmagában közénk jön, a mi törékeny, alig-alig mérhető időnkben. Az Ige testté lett!  Ez azt jelenti, hogy Isten közénk jött és köztünk állította fel sátorát.
Az ember, tudjuk jól tapasztalatból, csak azért keresi az Istent folyton, mert a lázadása után elrejtőzött Isten elől, és mindmáig rejtőzködik is, hiába van tele a világ Isten-kereső lármával: elrejtőzünk ideológiákba, vallásokba, civilizációkba, és még a halálba is elrejtőznék Isten elől! De lám, Isten nem rejtőzik el az ember elől. Megláthatod, ha akarod. Meg kell látnod, mert világosság támadt, a sötétségben ragyog és múlik a sötétség. Meg kell látnod, mert Isten Jézus Krisztusban támasztott világosságot dicsősége felragyogtatására.
2.
Hozzánk jött – ezt is jelenti az evangéliumi szó: az Ige testté lett. Így mondja ezt másutt az evangélista: az övéi közé jött..., vagyis az övéihez jött. Isten ígéreteket teljesített, amikor Krisztus megszületett. Visszahozom Jákób sátorát, mondja Jeremiás prófétával (Jer 10,20). Sátorok lakóivá teszlek újra, mondja népének Hóseással (12,9). Felállítom Dávid leomlott sátorát, üzeni Ámóssal (Ám 9,11), és mindezt így summázza be: végül Krisztus megjelent, mint a jövendő javaknak főpapja, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel csinált, azaz nem e világból való sátoron keresztül (Zsid 9,11). A régiek számára a sátor, különösen a szent sátor  jelképezte, hogy földi zarándokutunk során Isten velük van szüntelen, lehajol hozzánk, irgalmas hozzánk, közel van hozzánk, keres minket, hogy áldást oszthasson. Vagyis nemcsak köztünk van, hanem velünk van. Immánuél, velünk az Isten! – ez a karácsony örök üzenete!
Isten ismer minket. Mondhatnám ezért így is: az ismerőseihez jön, vagyis az övéihez jön. És mindebben az Isten és ember drámájának egy másik dimenziója tárul fel. Éspedig az, hogy nem elegendő pusztán tudomásul vennünk, hogy az Ige által lett minden, ami lett.  Ez a tény egyenest Istenhez hív! Számomra az a legbeszédesebb bizonyíték erre a feltétlen hívásra, hogy az ember nem tud közönyösen tudomást venni arról, hogy a világ Isten teremtménye. S valóban, ez vagy ámulatra készteti az ember, vagy tomboló haragra. Vagy az angyalokkal énekel dicső éneket az alkotónak, vagy acsarog, és a halott anyag alkalmi kombinációjának tartja a világot, sőt, mindjárt, úgymond, jobb világot akar alkotni, szebbet is akar csiholni. Mit ne mondjak: önmegsemmisítő törvénybe akarja hozni, hogy Isten egyáltalán nem férfit és nőt teremtett. És mit ne mondjak, földre tapossa embertársát, mert csak a maga fajtáját tekinti kizárólagosan az Isten képmásának. És mit ne mondjak: nyáron telet akar, télen nyarat. Mit ne mondjak: ide-oda tologat népeket, országokat, sorsokat, mintha érdekes kaleidoszkóp lenne az egész világ! És amit ítéletként ró rá Isten (lásd, mit érsz magadban! - ahogy Madách tragédiájában halljuk), abból kötelező életrendet és világeszmét fabrikál, mondván: én csakis magamban érhetek valamit! Vagyis az ember nemcsak menekül és rejtőzik Isten elől, hanem lázad is ellene. Isten ismer minket, éppen ezért jön hozzánk! Tudja jól, kik vagyunk, és mire vagyunk képesek, és mire nem. És mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt (Fil 2,7; Zsid 4,15), hogy megmentsen bennünket!
3.
Értünk jött. Ézsaiás próféta így jövendölt erről: „Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!” (Ézs 9,6) Vajon, elég lenne karácsonyban, ha Isten kellő bizonyítékkal felragyogtatná minden bizonyítékát annak, hogy köztünk van, hogy van, hogy Ő létezik, és ez elől nem rejtőzhetünk el? Vajon, elég lenne karácsonyban, ha Isten lecsillapítaná nyugtalan szívünket, és lázadóból boldog gyermekké formálna minket, mert nemcsak köztünk van valahol, hanem velünk van, itt és most: a bajok kellős közepén, külső és belső nyomorúságainkat ismerve és hordozva is? Igen, igen! De, lám, karácsonyban mindig van valami isteni többlet. Karácsony igazi mélysége az, hogy Krisztus értünk jött! Az Ige testté lett, Isten emberré lett – értünk lett emberré!  Egy gyermek adatik nekünk, mondja a próféta, és a Megváltó neveiben - csodálatos, tanácsos, erős Isten, örökkévalóság atyja, békesség fejedelme – benne foglaltatik az, amit az apostol így ír le itt: a testté lett ige teljes volt kegyelemmel és igazsággal, és mi ebből a teljességéből vettünk kegyelmet kegyelemért. Kegyelemet kegyelemért. Kegyelem az, hogy Krisztusban láthatod Istent, kegyelem, hogy Isten nem zár ki a világából! És éppen ezekért a kegyelmekért nyersz még kegyelmet, hogy a keserűséged jóra forduljon, hogy háborúból békére találj, hogy értelmetlenségből bölcsesség vezessen örömre, hogy betegségből meggyógyulj, hogy halálból életre juss, hogy átokból szabadulva áldásra találj!
Szeretett testvérek! A mostani időnkben epekedve várjuk a gyógyszert, mely révén legyőzzük a vírust, eltávozik a veszedelem, és újra megcsókolhatjuk egymást, újra találkozhatnak a családok, a barátok, közösségek, újra láthatjuk egymást színről-színre, és újra megcsodálhatjuk az ember szép arcát, amit nem fed el maszk, és útra kelhetünk távoli világok felé, és végezhetjük szabadon a munkánkat. Voltaképpen életet várunk!  Voltaképpen világosságot várunk, az Igét várjuk, aki által minden lett, ami lett!
Az Ige testet öltött, eljött közénk, eljött hozzánk és eljött érettünk. És mi láttuk az ő dicsőségét, mint aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.
Ébredj hát fel, ember, emberré lett éretted Isten! Serkenj fel, aki aluszol, és támadj fel a halálból és felragyog neked a Krisztus! Mondom, éretted lett emberré Isten. Örökre a halálban vesztegelnél, ha Krisztus nem született volna meg a mulandó időben. Sosem szabadulnál meg a bűnből, ha Ő nem hordozza el a bűn átkát. Szakadatlan nyomorúságot szenvednél, ha Ő nem árasztja ki rád irgalmát. Nem újulnál meg, ha nem veszi magára halálodat. Elvesznél, ha Ő nem jön el.
Dicsérjük hát, meglátogatott minket a naptámadat, eljött az örök nap a nagy és örökkévaló napból a mi tűnő napunkba és mulandó időnkbe!! Közénk, hozzánk, értünk. Ámen

Gyászoló szeretteim! Urbach Zsuzsa sokat hivatkozott a középkor nagy festőjének, van Eyck-nek a mottójára: AΛΣ · IXH · XAN, als Ich can – ahogy tudtam.... Szerény vallomás ez arról, hogy ha szembe fordítjuk egymással a lehetségest és a ténylegest, az álmot és a valóságot, a látomást és a látványt, a tervet és a dolgokat, az akaratot és a képességet, a reményt és az életet, csak annyit mondhatunk: ennyit és így tudtam, ennyi és így volt lehetséges a számomra.
Nem egykönnyen talál rá az ember erre a szerény szóra, amellyel a festő jellemezte munkáit (vagy inkább önmagát), és amely utat nyitott Urbach Zsuzsa  számára a művészet szépséges titkaihoz. Sőt, neki talán még nehezebb volt megtalálni ezt a szót. Mert nehéz kilépni a körülményekből, az egész rettenetes 20. századból, amikor a gyermekkor tündérkertjéből menekülni kell a puszta létért, amikor a tehetséget sorompók közé zárják barbár ideológiák, amikor a hivatást – a szép dolgok szépséges megőrzését – áltudományok áltudósai kárhoztatják poros raktárlétre, és amikor a hitért, a hivatásért, a reményért és a szeretetért, a családért, a mieinkért, a szeretteinkért is mindennapos harcot kell vívni! Nem könnyű, mondom, ezekből kilépni, és pusztán önmagunkban megállni, és csupán magunkra mutatni, és azt mondani: als Ich can – én így tudtam, számomra ez volt a legtöbb lehetőség. De így kell tennünk majd coram Deo, Isten színe előtt.
És most mindannyiunk számára nehéz ez a szó. Mert a mottó és a vallomás egészen egyenesen elvezet ide a halál árnyéka völgyébe, a ravatal mellé. És itt mindannyian szembesülünk a halállal, mely életünknek nem lehetősége, hanem bekövetkező valósága. Szembesülünk a halállal, a magunk halálával a mások halála által.
Amikor a tanítványok meghökkenve föltették a kérdést Jézusnak: „kicsoda üdvözülhet tehát?”, éppenséggel egy tanítványjelölt kudarca késztette őket erre, egy olyan ember csődje, aki náluk, szegény félművelt, galileai halászoknál és parasztoknál mégiscsak több lehetőséggel bírt, de üdvösségügyben eléje is áthatolhatatlan akadályt állított a halál. Ha pedig néki lehetetlen, akkor kicsoda üdvözülhet egyáltalán? Ha sem a tehetség, sem a jósors, sem a kedvező körülmények nem elég ehhez, akkor egyáltalán kicsoda juthat halálból új életre, és kicsoda támadhat fel, hogy színről színre lássa Istent? Jézus pedig rájuk tekintvén, ezt monda nekik: embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges. A halál, mint mindig, csak eddig mondja ezt a szót: nem lehetséges... Ezt vágja most is az arcunkba: neked sem lehetséges. A mondatot egészen és teljesen mindig az Üdvözítő mondja végig: ami neked nem lehetséges, Istennek lehetséges!
Ezért a mi vigasztalásunk éppen az, hogy Istentől is elhangzik ez a szó: als Ich can! Ami az embernek lehetetlen, az Istennek lehetséges.  Hogyan? Krisztusunk a Getsemáné kertjében a megváltó halálra készülve így imádkozott: „Atyám, minden
lehetséges néked. Vidd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied!” (Márk 14,36) És az Atya örök tanácsvégzése értelmében nem vétetett el a pohár. Így volt lehetséges, hogy eljöjjön hozzánk az, akihez szüntelen igyekeznünk kellene, hogy az ártatlan szenvedje el Isten elleni lázadásunk és defektusunk büntetését, hogy halállal győzessék le a halál, és a feltámadott hozza meg számunkra az örök élet tiszta hitét. Ez az isteni „als Ich can” – ez a lehetetlen lehetőség!
Gyászoló szeretteim! Amikor megcsodáljuk az embert, és megsiratjuk az embert a maga csillogó tehetségében, örökkévalóra felnyíló érzékenységében, szent és tiszta lét-vágyában, mindig meglátjuk rajta az isteni lenyomatot – az imago Dei-t, az isteni képmást. Minket Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett. A szerény szó -   nekem így volt lehetséges -  ezernyi csodát, alkotás rejt, és olykor meg is mutatja, hogy az ember csakis azért lehet kreatív, mert Isten keze nyoma van rajta, és Isten lehelete van benne.  De nem végtelen és örök ez a képességünk: a végső akadály, az utolsó ellenség, a halál összetöri, szétszaggatja, megsemmisíti.
Csak, aki minket megteremtett, az hozhat föl a halál mélyéből és adhat új életet – és bizonnyal megteszi, mert a halálon győztes Krisztusban szeret minket. Most ádvent utolsó napjaiban egyre közelebb ér egymáshoz ez a kettő: egyrészt az, amit őszinte beletörődéssel megvallunk magunkról, hogy ugyanis a képességünk véges, és éppen az a végtelen, amire nem vagyunk képesek; másrészt pedig az, amit Isten mond Önmagáról, hogy az Ő hatalma örökkévaló, és egyúttal nem tud beletörődni, hogy ezt ne ossza meg velünk. Elküldte hát Krisztusát, aki osztozott sorsunkban és halálunkban, hogy megossza velünk az örökkévaló életet.
Amikor majd coram Deo, Isten előtt magunkra kellene mutatni, és ítéletet várva azt mondani, mintegy kétségbeesett magunk-mentegetéseként: én csak így tudtam, számomra ez volt minden lehetőség..., akkor mi bizodalommal Krisztusra mutathatunk, akiben el van rejtve mindaz, amit Isten a feltámadásban mond ki teljesen! Igen, ami nekünk lehetetlen, Neki lehetséges. Krisztusért minket is kiszabadít a halálból.  Ámen

Gyászoló Család, gyászoló Gyülekezet! Most kezdtük olvasni Jób könyvét, a Szentírás nagy sors-könyvét, melybe mindannyiunk szenvedése és reménye bele van foglalva. Ezt mondta Jób, mikor hírét vette családja pusztulásának: az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Ő neve!
Mindenek előtt azt kell belátnunk, hogy önmagában még azt sem könnyű mondani, hogy: „az Úr adta.” Sőt, olykor azt is bajos kimondani: „az Úr.” Adorján Gusztáv olyan korban született, amikor Istenről beszélni veszélyes volt. Isten, Aki csillagvilágokat teremtett, Aki egyetlen hozzánk intézett kérdésével szerte foszlatja a lázadó ember okoskodását és balgasággá teszi azt, Ő ez az Úr! De a lázadó ember nem akarja ezt hallani. Így volt ez Adorján Gusztáv gyermekkora és ifjúsága idején, a kommunizmusnak nevezett világ-romboló ámokfutás idején, amikor azt is félre akarták állítani, akiknek akár csak a szemében ragyogott ez a szó: Isten. Azoknak is baja eshetett, akik puszta létükben hordozták a szép vallomást: áldott az Úr! S akik, ahogy Adorján Gusztáv mondta, a műtőbe is bevitték a hitüket. Gyászoló Szeretteim! Sose felejtsétek el Adorján Gusztáv mély, és igaz Isten-hittel lángoló tekintetét!
De még nehezebb kimondani, hogy: „az Úr adta!” - mert mindent Isten adott. Mi semmit nem szereztünk, mindent kaptunk. Kaptuk az otthont, a családot, a gyermekeket, az unokákat, kaptuk a jó iskolát, kaptuk a hivatást, kaptuk az igyekezetet, kaptuk az előmenetelt, kaptuk a gyülekezetet, kaptuk a szabadságot, kaptuk a hűségre való belső késztetést, kaptuk az egész életet – az Úr  adta! Kimondani pedig azért nem könnyű, mert azt, hogy Ő adta, csak hálával lehetséges őszintén kimondani. Még a veszteség közepette is csak hálával tudjuk ezt tiszta szívvel kimondani: az Úr adta. Őt is, Adorján Gusztávot is az Úr adta nektek, nekünk, mindannyiunknak. Ez hívő beszéd. És a hívő beszéd a legnehezebb.
„Az Úr vette el.” Úgy érezzük, ezt a legnehezebb kimondani. Amikor a szenvedő Jóbot mélybe rántotta a hír, hogy elveszítette övéit, és ő ezeket szavakat kimondta, mi rögtön gyanúsítani kezdjük, mint tették a barátai: ilyet ugyan, hogy lehet mondani? Az Úr vette el? Netán vádlón mondja ezt Jób? Isteni önkényt panaszolna fel? Amit Isten egyik kezével adott, a másikkal visszaveszi? Amivel megajándékozott, attól megfoszt? Vagy talán rezignált beletörődéssel mondja ezt Jób? Azt akarja csak mondani, hogy nem láthatunk bele a világ és az élet törvényeibe, életünk csak egy villanás, vagyunk, és eltűnünk; adás és elvétel, ez mindenki sorsa? Ha vád lenne Jób szava, azzal azt mondaná ki, hogy nem tudjuk (pedig tudjuk!), hogy minden a javunkra van. Ha rezignált lemondás lenne a szava, azt jelentené ki, hogy feladta a reményt. Jób szavában bölcsesség van, és amit mond, hívő belátás: az Úr adta, az Úr vette el – vagyis én nem a magamé vagyok, hanem Istené, Aki a rosszat is a javamra fordítja, Aki szavával világot teremt és újjáteremt, Aki életet és feltámadást szerez. Ezért bölcsességem nem okoskodás, hanem remény, bölcsességem ereje nem rezignált tézis, hanem szeretet.
Gyászoló Szeretteim! A legnehezebb mindazáltal teljesen végigmondani Jóbbal együtt: az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Ő neve! Jób könyvének írója nyomban hozzátoldja: „mindezekben nem vétkezett Jób, és Isten ellen semmi illetlent nem cselekedett.” Szépen minősíti Jób hitét, és ezzel tudtunkra adja, hogy mi is csak akkor nem vétkezünk, ha magasztaljuk Isten nevét. És magasztalást mondani akkor a legnehezebb, amikor a legnagyobb mélységbe süllyedünk és a halál árnyékában járunk. Nehéz azt mondani, hogy áldott az Úr neve, mert kétségeink vannak az élet értelme felől. Nehéz áldást mondani, mert magunkra-hagyottnak érezzük magunkat. És leginkább nehéz ezt mondani, mert nehéz Isten kezébe visszaadni és letenni azt, amit Tőle kaptunk, és azt is, Akit tőle kaptunk. Nehéz most Adorján Gusztávot Isten kezébe odatenni. De még ennél is nehezebb magunkat is Isten kezébe letenni. Erre hívlak benneteket ebben a gyászban: áldott az Úr az Adorján Gusztávnak adott sok áldásért, áldott az Úr Adorján Gusztáv ajándékozó életéért, áldott az Úr az Adorján Gusztávnak megígért feltámasztásért!
Adorján Gusztáv, ahogy mondani szokták, probléma-megoldó ember volt. Amikor egyszer itt, a nyíregyházi kórházban, miután súlyos betegségből megmentett, körbevitt és megmutatott mindent, nem a birodalmát mutatta meg, hanem a lehetőségeket. Odáig elmenően, hogy még a beteglátogató rokonok számára is volt gondja, hogy ne csak az orvos vigye be a műtőbe a hitét, hanem a beteg is hozhassa magával a gyógyulás reményét. Honnét tudta, hogy a sokak, a legtöbbünk számára megoldhatatlannak tűnő problémákra is van megoldás? És miért akarta azokat megoldani? Istentől tudta és tanulta ezt a bölcsességet és akaratot – mert Isten az, aki megmenti az embert,  Krisztus által, Akiben Isten megoldott már mindent. Isten Krisztusban feloldozott a vétkeink terhe alól, megoldotta halandó létünk bilincseit, hiszen a feltámadott Krisztus maga a megoldás.  Aki Benne hisz, ha meghal is, él.
Gyászoló Szeretteim! Adorján Gusztávot az Úr adta nekünk, és az Úr vette el, de nem dobta el, hanem elvette és elvitte Önmagához. Áldott az Ő neve Jézus Krisztusban, feltámadásunk zálogában és hűséges Kezesünkben.  Ámen

A jó és helytelen döntéseinket, a bölcs határozottságot és a rest mulasztást, a sikert és a kudarcot, az egész akaratunkat és a sorsunkat, mindent, ami mi magunk vagyunk a Krisztus keresztjénél és feltámadásában értjük meg, ahol Istennek és az embernek nagy drámája megy végbe, úgymond, a szemünk előtt – ha szemlélődők vagyunk. De helyesebb így mondani: a megfeszített és feltámadott Krisztusban  az Isten és az ember drámája megy végbe bennünk; mert ott nem szemlélődünk, hanem szembesülünk. Mert itt nemcsak a mi döntéseink, hanem Isten döntései is az életnek és halálnak a döntései. Ezek ütköznek meg a kereszt szégyenében és a feltámadás dicsőségében.
Személy szerint most leginkább az a vereség érdekel, amit a primus actus voluntatis– az akaratunk első aktusa, a szeretet szenved el itt. Tudom, a keresztet hívő, sőt, horribile dictu, teológai módon kell látni.   Tudom, ez a hívő szemlélet megszakítja a bűnbak-képzés örök láncolatát (jól megtanít erre René Girard), és mégis, az akaratunk legmélyén továbbra is ott lappang a meggyőződés, hogy ez lehetett volna másképpen. Ha a főemberek felismerik Jézusban azt, amit meglátott benne virágvasárnapon az ujjongó tömeg... Ha fölismerik benne azt, amiért Máté, a finánc odahagyta a bankot, Péter, a halász odahagyta a csónakot, Júdás, a partizán odahagyta az elvtársakat... S ha az ujjongó tömeg, Nagypéntek délelőtt meglátja benne azt, amit láttak benne a gyermekek, a szenvedők, a betegek, s nem üvöltözi csalódását ekként: feszítsd meg... Vagy ha Júdás előbb gondolja meg magát... Vagy ha Jézus enged a tanítványoknak, és nem megy Jeruzsálembe, vagy legalább nem megy el Lázárt, a barátját feltámasztani...  Vagy ha engedi, hogy Péter legalább kétszer sújtson le a karddal a Getsemáné kertjében, és máris angyalok légiói teremnek ott...  Vagy, ha Pilátus... Vagy ha maga Jézus, ott, még a földi szolgálata kezdetén megalkuszik sátán őfelségével: Ímé, neked adok mindent, ha leborulva imádsz engem (Mt 4,9); a fele is elég lesz... Mennyi döntés, mennyi tett, mennyi mulasztás, mennyi akarat van itt. Itt van minden. Tudom, úgy tanultunk, a történelemben nincs olyan, hogy mi lett volna, ha... De én most nem erről beszélek, nem a képzelgést engedem szabadon, hanem a primus actus voluntatis-ról beszélek, az akarat első aktusáról  -  a szeretetről. Mert a szívnek is joga van kérdezni, sőt, a szívnek is megvannak a maga érvei – mondja Pascal. Vagyis nem spekulációkról, hanem a tényeket felülmúló hatalomról van itt szó. Nem a megváltoztathatatlanról, hanem az örökkévalóról.
Mert Jézus keresztjénél nem az akaratunk ütközik meg a végzetünkkel, nem a szeretetünk kel birokra a sorsunkkal, és nem a tények forrasztják torkunkra a szót, hanem maga Jézus, amikor azt mondja: én vagyok a jó pásztor, a jó pásztor életét adja a juhokért… Magamtól teszem le az én életemet, senki tőlem azt el nem veheti, én magamtól akarom azt letenni, és magamtól veszem azt fel; ezt parancsolta nékem az Atya.
Talán, Júdás drámájából értjük meg a legélesebben, hogy mit jelent ez a “magamtól”. Júdást sokszor  szerették volna már rehabilitálni, és  ma is látok itt-ott efféle igyekezeteket, hogy az árulóból szerencsétlen balekot csináljanak, vagy éppen titkos hőst. De lássuk csak! Júdás vissza akarta csinálni az árulását. Szent Ágoston fanyarul megjegyzi, hogy Júdás, nyilván  tapasztalatból, úgy gondolta, hogy ha az árulásnak megvolt a bére, akkor a visszavonásnak is meglesz az ára, ha van vérdíj, akkor van feloldozás-rezsi is, végtére is mindennek ára van. Júdás úgy tudja, hogy mindent vissza lehet csinálni. Az igenből ki lehet hozni egy nem-et, a nemet pedig lehet igen-re kamatoztatni, a biztost konvertálni lehet bizonytalanra és fordítva, minek, mi az árfolyama. No és, legfőképp, szeretné megmenteni a mestert – lám, primus actus voluntatis est charitatis. Vagy csak önmagát szeretné megmenteni – amor caecus sui, vak önszeretet? És Pilátus! Ő is szeretné megmenteni Jézust, úgymond. Így kiabál hát a felette hallgatag Jézusra: Hát nem tudod, hatalmamban van téged megfeszíteni vagy szabadon engedni?! (Jn 19,10)  De ez a hatalmaskodás puszta rettegés, Pilátus csak helytartó. Aztán ő is inkább önmagát akarja megmenteni, és enged a zsarolásnak, és halálra ítéli Jézust.
És éppen itt  mutatkozik meg, mit jelent ez, hogy: magától teszi le életét. Nem az a dráma, hogy nem lehet visszacsinálni az árulást, nem az a dráma, hogy nincs menekvés a nagypolitikai játszmából, hanem az, hogy Jézus odaáldozza magát. S nem azért áldozza oda magát, amiért esetleg egy sztoikus tenné, mivel, úgymond, jobb meghalni, mint tehetetlenül tűrni a megváltozhatatlan dolgok nyomorúságát. Magamtól teszem le – mondja Jézus,  és ebben van elrejtve Isten halálig menő szeretete – az isteni primus actus!Azt mondja Jézus: ezt a parancsolatot vettem az Atyától. Ez az Atya akarata. Mert csak így lehet az embert megváltani. Csak így lehet megoldani, amit mi nem tudunk megoldani. Csak itt egyértelmű az igen és a nem. Fenséges és komor titok ez. Bizony, embert nem lehet úgy megalázni, a becsületből kiforgatni, arcul ütni, sőt, szíven ütni, nem lehet olyan túszdrámába sodorni, és tragikus véget láttatni vele, hogy a mélységére mehessünk ennek a szónak: magamtól.
A jó pásztor szereti az ő juhait, és életét adja az ő juhaiért. Magától teszi le azt. Isten nem rajtam demonstrálja, mit jelent kárhozatra zuhanni, hanem éppen Önmagán mutatja be azt, hogy mi jelent Nélküle, sőt, Ellenébe élni, de inkább elveszni. Felséges és komor titok ez. Van hatalmam letenni életemet, és van hatalmam ismét felvenni azt  - mondja Jézus.
És íme, ismét felveszi az ő életét.
Húsvét fénye ragyog idáig. Ha csak a keresztig megyünk, a felét értjük meg Jézus szavának: magamtól. És a féligazság veszélyesebb bármilyen ábrándnál, hogy például Jézus csodálatos alak volt, aki odavetette magát a történelem dübörgő szekere elé (mondta Albert Schweitzer), hogy föltartóztassa azt, de a sors kerekei átgázoltak rajta. Vagy, egy másik ábránd: megtette, amit senki nem tud megtenni, és ezért nem is teszi meg senki azóta. Vagy, hogy szép emlék! Egészen másképpen! Az igazság a feltámadásban teljesedik és ez azt jelenti, hogy Jézus él, de nem példázatban. Olykor, megvallom, példázatokkal is beérném ebben az elvetemedett, rettenetes világban. Meghalni barátainkért, a legnagyobb dolog, de még ennél is nagyobb meghalni ellenségeinkért.  Csakhogy Jézus nem példaképnek szánta magát, hanem áldozatnak, és áldozata révén győzelmet szerző közbejárónak. Magától teszi le és magától veszi fel az életét. S amikor leteszi, akkor sem csak azért teszi le, hogy demonstrálja Isten véghetetlen szeretetét, és amikor fölveszi, akkor sem csak azért veszi fel, hogy demonstrálja Isten véghetetlen hatalmát. Amikor leteszi, érted teszi le, és amikor felveszi, érted veszi fel. “Atyám a Te kezedbe teszem le az én lelkemet”  - kiáltja végül Jézus a kereszten – , nem a mi kezünkbe, nem a sors kezébe, nem a halál kezébe, hanem az Atya kezébe!
Az Atya kezébe kell mindent letenni. Életet, sorsot, akaratot, tervet, reményt, döntést, kudarcot, fájdalmat, betegséget, kilátástalanságot, életet és halált – mindent az Atya kezébe. Így mondja énekünk: „én ügyemet, él lelkemet, én szívemet, én fejemet” - vagyis minden dolgomat és önmagamat az Atya kezébe.
A Fiú az Atya kezébe tette le magát, ezért szereti az Atya a Fiút. És a Fiú önmagával minket is oda helyezett, ezért szeret az Atya minket is.
április 9. Nagycsütörtök

Az ismeretlen Isten, vagy egészen pontosan: az istenség, akiről az athéniek nem tudtak – Róla szól most az apostol. Ha tüzetesen elolvassuk a feljegyzett történetet, mondhatnánk azt is, hogy egyetemi évnyitóra való. Lám, a filozófusok, az epikureusok és a sztoikusok, és mindenki más ott, az athéni akadémián, semmi másban nem volt foglalatos (és ezt nem gúnnyal mondja Lukács evangélista, hanem komolyan), csak valami újnak a meghallásában és megvitatásában. Ez a tudomány, sőt, a legmagasabb tudomány hivatása! Nemcsak a régi ismereteket kell pontosan és szabatosan továbbadni, hanem folyamatos kutatni kell a még meg nem ismert világot, új ismereteket kell feltárni, azokat rendezni kell, az elrendezést meg kell vitatni. Ez való minden egyetemhez.
Mindazáltal a történet két szélső pont közé illeszkedik. Az egyik Pál apostol dühe, indulata, amely illik is egy rendes monoteista atyafihoz, aki Athénben látogatva, mást sem lát, csak isten-szobrot, oltárt, bálványt, mindenfélét. Mintha a 21. században lennénk. Itt minden korrekt politikailag.   Mindenkinek van istene, magasabb és alacsonyabb rendű, minden sarkon van egy tábla, hogy ott milyen isteni hatalmasság előtt lehet hódolni. Hitbéli felindulás késztette az apostolt arra, hogy be sem várva társait (holott a misszió szabálya szerint mindig ketten tanúskodtak), egymaga, akit csak ott Athénben talált, azzal vitába bocsátkozott, heves indulatos szóváltásba keveredett, és indulatosan ugyan, de jó hírt mondott neki, hirdette Jézust, Akit Isten feltámasztott. A történet végén pedig a gúny áll. Miután ugyanis Pál apostol sokadjára is csak a feltámadásról beszél, némelyek ezt hallva, gúnyolódni kezdtek, mások pedig azt mondták neki: majd még meghallgatunk téged efelől. Vagyis: jöhet a javító vizsga, gyere máskor is, és mondj nekünk valami érdekeset! Az indulat és a gúny között zajlik tehát ez a történet. És egy olyan világban, amelyik hihetetlenül hasonlít a mi világunkhoz. Az athéniak valóságos emberek voltak, és mi is azok vagyunk, nem pedig elvonatkozatott absztraktumok. Az ismeretlen Isten. Mit jelent ez? Sokféle magyarázata van annak, hogy ez az oltár és a felirata mit jelentene, miféle logika indította az athénieket arra, hogy ilyen oltárt állítsanak. Miért kellett egy politeista világban az »ismeretlen istennek« is oltárt állítani?  Az egyik magyarázat, amit legfeljebb említeni érdemes, de elfogadni nem fontos, azt tartja, hogy ez az oltár a titkos, segítő isten oltára volt, a vészhelyzet istenének az oltára.  Vagy még inkább a város oltalmazó istenének az oltára, akinek a nevét nem tudhatják meg az idegenek. Mert, ha a város ellenségei megtudják a nevét, és ki tudják mondani, akkor már megfogták a lábát, és tudják manipulálni, és ez csak kárára lehet a városnak – mondják a vallástörténészek. Nem páratlan jelenség ez. 200 évvel ezelőtt, a régi Róma feltárásakor is találtak egy ehhez hasonló oltárt, egy Gaius Sextius Calvinus nevű római szenátor állíttatta ezzel: sei deo sei divae, azaz: az istennek vagy az istennőnek, akárki legyen az. Ez a titkos isten a súlyos, nehéz, drámai helyzetekben segítségül hívható égi hatalom.
A másik magyarázat szerint az athéni oltár a felirata – az ismeretlen istennek –  a decens társadalom magatartása. Vagyis ezt jelenti: az ismeretlenek - vagy idegenek, jövevények, migránsok, zarándokok –  istenének. Vagy még szabatosabban: a hozzánk látogatók istenének. Athén világváros volt, oda sokan mentek látogatóba, vagy akadémiai vendéghallgatónak. Ki tudja, hátha érkezik valaki messziről, más országból, más vidékről, más kultur-körből, és mi nem tudjuk, hogy miféle istenségben hisz. De mi udvariasak vagyunk, mi decens társadalomban élünk, mi számukra állítunk egy oltárt. Ne kelljen nekik keresgélni, ne kelljen azzal veszkölődniük, hogy megtalálják a maguk istenének az oltárát, ott van lám: az ismeretlen istennek. Udvarias gesztus.
Ám ebben az esetben Pál apostol nem úgy fordította volna a szót, hogy Isten eddig elnézte a tudatlanság idejét, de most azt parancsolja mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek, hanem talán azt mondta volna, hogy: drága athéni atyafiak, eljöttem, hogy bemutassam nektek azt az Istent, akit ti annyira kerestek. Istent keresni, bizony nagy erény. És én most jó hírt - evangéliumot – szeretnék nektek mondani: a feltámadás jó hírét: az ismeretlen isten a feltámasztott Krisztus, jöjjetek, megjutalmaz titeket ezért a kedvességetekért! De nem ezt mondja az apostol, hogy Isten immár lezárta a keresés idejét, eleget kutattatok-kerestetek, hanem azt mondja: Isten elnézte a tudatlanság idejét.
Ezzel pedig a harmadik megoldás kellős közepén vagyunk, és ez találja el az akkori világnak azt a fajta magatartását, amit leginkább az epikureusok és a sztoikusok képviseltek. Ennek lényege pedig az, hogy nem mondunk döntő szót. Mert szkeptikusok vagyunk. A szkepszis pedig tartózkodás a végérvényes állásfoglalástól. Ám az emberi lét döntő mozdulata mindig döntés, odaállás valaki vagy valami mellé. Ez a döntés az igazság elfogadása és teljes képviselete. Ezért Pál élesen szól, mert amikor az mondja, hogy Isten elnézte, megbocsátotta a tudatlanságotok idejét, azt pontosan ugyanazzal a szóval fejezi ki, ami az oltáron áll: ismeretlen, vagyis a nem tudott, a nem ismert istennek! Ugyanez a szó a Zsidókhoz írt levélben úgy is fordítható: bűn. Isten azt akarja, hogy ebből a tudatlanságból, bűnből mindenki mindenütt megtérjen. Vagyis, athéniek, ti a tudásotok csúcsának tartjátok, hogy még a nem tudott istennek is oltárt emeltek, de ez merő tudatlanság! Nincs itt udvariasság, nincs itt méltányolás, itt az evangélium konfrontál a határozatlansággal. Az isteni igazság konfrontál azzal, amire mi is hajlamosak vagyunk. Nem mondunk döntő szót, csak mérlegelünk. De az evangélium nem mérlegelés dolga. Krisztus feltámadása nem egy lehetséges »ki-tudja-talán«. Isten feltámasztó tette mindent meghatároz, mindent megfordít, és mindenkit az élő Istenhez hív! Azt mondja az apostol: lám, nincs tőletek távol Isten. Benne élünk, mozgunk és vagyunk. Őrá épül minden, az Ő éltető erői hordoznak. De lejárt az az idő, amikor megvonhattuk a vállunkat, és azt mondhattuk: nem tudjuk. Sokszor mondjuk mai is: ignoramus. Igen, magunktól, természetesen, csak addig juthatunk, ha jutunk valaha, ameddig az athéni bölcsek eljutottak: oltárt emeltek az ismeretlen istennek. Biztos, ami biztos! Hiszen lehet, hogy azok az istenek, akiket mi tisztelünk, nem is istenek, csak az emberi fantázia szüleményei, üres hagyományok. Hát, biztos, ami biztos, állítunk meg egy oltárt. Biztos, ami biztos - vagyis ez sem biztos.  Ennyit tudunk magunktól. Isten azonban feltárta, kinyilatkoztatta, megmutatta önmagát Jézus Krisztus feltámadásának döntő tényében. Azt kívánom tiszta szívemből ezen az évnyitón, és a ránk következő tanévben, hogy tanár és diák, mindenki egyaránt jusson közel ehhez a szilárd bizonyossághoz, amely nem a mi állításunkon, vagy ráismerésünkön, vagy leleményünkön, hanem Isten szilárd állításán alapszik. Elnézvén a tudatlanság idejét, mostan azt parancsolja Isten mindenkinek, mindenütt – itt is mindenkinek –, hogy megtérjenek.
A prédikáció előtt az első zsoltárral a boldog emberről énekeltünk. Az a boldog ember, aki Isten törvényében gyönyörködik, Istent keresi, Őróla gondolkodik éjjel és nappal. Most majd a pérdikáció után a 150. zsoltárt fogjuk énekelni, a dicséret és magasztalás zsoltárát. Lám, dicséret és magasztalás. Nem vélekedés, hanem szilárd, elkötelezett állítás, ujjongó ráismerés Isten valóságára, dicsőítő elfogadása Isten kegyelmes tettének.  Isten Szentlelke segítsen benneteket ebben az esztendőben, és az elkövetkező időkben meghallani az apostol szavát és hívását, annak engedni, és az igaz Istent megtalálni és magunkhoz ölelni. Nem lesz nehéz, mert Ő Jézus Krisztusban már magához ölelt bennünket. Ámen

Így mondtam a textus felolvasása előtt, hogy »a mai napra kijelölt szakaszt« olvasom Isten igéjéből. De ez a »ma« – ahogyan a Zsidókhoz írt levél mondja (»amíg tart ma«) – mindig tart, amíg Isten türelmesen vár, hogy az emberek megtérjen. Tehát nem egy régi történetet hoz elénk az ige, hanem örök érvényű isteni üzenetet a régi történetben. Ma hálaadó napon vagyunk együtt, megújult a templom kívül és belül, örömére szolgál mindenkinek. Ezért a 126. zsoltárt is felolvastam, amely arató-ének: aki sírva veti vetőmagját, vigadozással jő elő kévéjét emelve aratáskor, vagyis mindig, amikor megtapasztaljuk, hogy Isten megáldja a munkánkat. A történet és a zsoltár egy különös ponton összekapcsolódik. Azt olvastuk a régi király történetéről, hogy fogságba vitték Babilonba.  Ez még megelőzi a nagy babiloni fogságot, de mintegy előképe annak; ha lehet mondani, ez itt egy kis babiloni fogság. Mi történt? Egy Isten útjáról letért uralkodót elvittek, vasra verve – sőt, a régi krónikákból tudjuk, hogy az orrába karikát is akasztottak –, s ott tartották fogságban Babilonban. Amikor aztán felfohászkodott, megalázta magát, Isten megkönyörült rajta, és hazavitte őt.  Azért építünk templomot, hogy az emberek jelet kapjanak Isten csodálatos szeretetéről és türelméről. Isten várja az embereket, hogy megtérjenek. Igen, sokféle babiloni fogság van. Sokféle karika van az emberek orrában. Sokféle bilinccsel vannak megkötözve, kettős lánccal. Sokféle udvarba hurcolták el őket, ahonnan nincsen szabadulás, nincs visszaút, nincs hazatérés, csak ha beteljesítik azt, amit Mózes harmadik  könyvében erről olvasunk. Ott áll a régi fenyegetést, amit Isten a bálványimádás tilalmához kapcsolt, mondván, ha bálványokat készítetek, és azokat kezditek imádni, akkor messze földre viszlek benneteket, és ha majd ott megalázzátok magatokat, és megismeritek, hogy ki az igaz Isten, akkor hazahozlak benneteket. Azért építünk hát templomokat, hogy az emberek jelet kapjanak arról, hogy Isten csodálatos szeretettel és türelemmel vár és hív bennünket, hogy hozzá térjünk, kegyelme királyi székéhez jöjjünk, ahova szabad az út,  mert Jézus Krisztus  testének egyszeri és tökéletes áldozatával megnyitotta az utat a kegyelem királyi székéhez, hogy szükséges időben segítséget kapjunk a kegyelem Urától.
Ezért mondhatjuk, hogy Manassé király története megtérés-történet. A Királyok Könyve, amely a Krónikák Könyvével párhuzamosan, ugyanúgy elmondja a régi királyok történetét, kevesebbet szól Manasséról, és súlyosabbat is. Gonosz királynak írja le, aki uralkodásának több, mint fél évszázadát, 55 esztendejét gonosz tettekre, bálványimádásra, népe igazságtól való eltérítésére használta, hamis szövetségeket kötött, bűnbe, gyalázatba vitte Isten népét. Aztán megjegyzi a Királyok Könyve: nincsenek-e megírva Manassé király egyéb dolgai a Krónikák könyvében? És ez az az »egyebet«, amit itt a Krónikák Könyvében olvasunk, ezt a Királyok Könyve nem írja le. De éppen ez a »mos«t a lényeg: az elhurcolt király a fogságban megalázta magát, és atyái Istenéhez kiáltott, úgy, ahogy ezt Mózes harmadik könyve elrendelte. Isten pedig meghallgatta, és – mondja pontos szóval a Krónikák Könyve – visszavitte őt. Ez a szó, hogy »visszavitte« – vagy: visszavezette, hazavitte – úgy is visszaadható, hogy megtérítette. Valami olyasmi ez, mint amikor eltéved az ember, zsákutcába kerül, ott meg kell fordulni – meg kell térni$ –, vissza kell jutni arra a pontra, ahol letévedt a jó útról. Ha az Ószövetséget lapozzuk, azt halljuk mindegyre, hogy Isten követeket, prófétákat, szent embereket, látnokokat, figyelmeztetőket küld, akik unos untig mondják ezt a szót: térjetek meg! És ez minden esetben pontosan ugyanazzal a szóval hangzik, amit itt így hallunk: visszavitte  - hazavitte – őt az Úr. Térjetek meg! Forduljatok meg! Mert rossz úton jártok. De ha valaki járt a keleti világban és látott sivatagot, pusztaságot, az még jobban érzékeli, mit jelenthetett, ha egy zarándok, egy utas eltévedt a sivatagban, mert elcsábította valami, egy délibáb, egy illúzió, egy gondolat, és ott áll a semmi kellős közepén, étlen-szomjan, elveszésre ítélve. És ezt a régiek is jól értették. Ezt jelezték a próféták, amikor azt mondják, hogy térjetek meg! Mi azt hittük, hogy erre vagy arra kell menni, mert arra rövidebb az út. Mi azt hittük, hogy ott, a dombok mögött káprázatos és pompás világ vár. Azt gondoltuk, ha így vagy úgy csináljuk a dolgot, az hamar megtérül, és mindenkinek hasznára lesz. Ám egyszercsak kiderül, hogy az az út a semmibe vezet, a terveinkből senkinek nincs haszna, sőt mindenkinek kárára van, és a magunkválasztotta út nem az élő Istenhez, mennynek és földnek Teremtőjéhez, a gondviselő Atyához vezet, hanem a semmibe. A bálványink, mint valami hamis útjelzők ide vezetnek, a semmibe.
De most azt halljuk, hogy Isten megkönyörült az önmagát megalázó királyon. Pedig nagy rosszra csábító volt ez a király! Azt olvassuk, hogy uralkodását arra használta, hogy elcsábította Júdát és Jeruzsálem lakóit, hogy gonoszabbul cselekedjenek, mint a pogányok, akiket Isten kiirtott arról a földről. Emlékszünk Jézus szavára, amikor azt mondja, hogy rosszabbul lesz dolga annak a háznak, amelyből ördögöt űztek, megtisztították, kimeszelték, de ott maradt az a ház üresen, és visszajött a gonosz lélek, és látta, hogy üres. Üres. mert nem adtunk helyet Istennek, mert nem hívtuk be az életünkbe, mert nem engedtük be. És a gonosz lélek elment, és hozott még hét annyit, és – mondja Jézus – rosszabbul lett dolga annak a háznak, mint volt annak előtte.  Nem véletlen hát, hogy a Királyok Könyve prófétai ítélettel gonosz királynak írja le Manassét, és nem is akar róla tudni, csak azt mondja: olvassátok el a Krónikákban mi lett ennek a vége.
De lám, jó vége lett, mert a gonosz uralkodó megalázta magát, segítségül kiáltott az Úrhoz, Isten leoldotta a bilincseit, és hazavitte. Minden igazi megtérés: hazatérés, visszajutás az élet forrásához, Istenhez, az atyai házhoz. Tehát azért építünk templomot, azért újítunk templomot, hogy itt, a gyülekezet közösségében újra elhangozzék a hívó szó, a prófétai figyelmeztetés, és a boldog bizonyság, amit a Krónikák Könyve mond: ilyen az Isten. Meghallgatja az esedező kiáltását. Nem fordul el, ha bűnbánó könnyeket lát. Nem mondja azt, hogy megérdemled. A régi asszír krónikák szerint ez az esemény Manassé király uralkodásának utolsó öt évében történt. 50 évet eltöltött ez a király zsiványságban, gonoszságban, vérontással, bálványimádással. 50 év után mi azt mondanánk, hogy erről az emberről le kell mondani. Jó, hogy ott van Babilonban, rabigába verve, ne adjunk neki mozgásteret, csak azt kapja, amit érdemel. Csak azt aratja, amit vetett. De  Isten  megkönyörült. Ez az evangélium. Isten meghallgatja a bűnös szavát. Lehet a kegyelem trónusához menni minden időben, segítségért, vigaszért, támogatásért, új életért, és a hazajutás csodájáért.
A történet befejezéseként azt olvassuk, hogy Isten visszahozta a királyt Jeruzsálembe, és akkor ismerte meg Manassé, hogy az Úr az igaz Isten. Előtte nem ismerte volna? Hogyan kiálthatott volna hozzá? Előtte nem tudott róla? Hát mi indította a szívében a gondolatot ott, a fogságban, hogy felkiáltson, ha nem tudott volna Isten csodálatos útjairól? Akkor nem vágyódott volna haza.   Mégis: akkor ismerte meg, hogy az Úr az igaz Isten, az Úr az Isten, amikor Isten hazahozta.   Akkor tudta meg, hogy milyen ez az Isten. Kálvin mondja, hogy nekünk, keresztyéneknek nem arról kell beszélnünk, hogy van-e Isten. Ezt elmondják a filozófusok és a költők is. Még az sem a dolgunk, magyarázni kezdjük, hogy kicsoda Isten. A skolasztikusok foglalatosokodnak ezzel. Nekünk azt kell tudnunk, hogy milyen az Isten velünk való kapcsolatában. Lám, Manassé akkor tudja meg, hogy milyen az Isten, amikor megtörténik az igazi megtérés: a hazavitel, a hazajutás, a bilincsek leoldozása. Milyen az Isten? Így mondja a zsoltár: ő a könyögést meghallgató (Zsoltár 65,3). Ez Istennek az egyik legszebb, legtitokzatosabb, legtöbbet ígérő neve: a Meghallgató. Ő a könyörgést meghallgató, a bűnbánatot meghallgató, az epekedést meghallgató, a hazavágyó kérésének meghallgatója, minden Krisztus útján járónak hűséges Atyja. Milyen az Isten? Ilyen az Isten. Mi leírjuk ezt a gonosz embert, akit a prófétai ítélet és a Királyok Könyve is leír, mert élete nagy részében gonoszul cselekedett az Úr előtt.  Mi leírjuk. A Királyok Könyve leírja. Isten nem írja le, mert ő Meghallgató. Azért adunk hálát a megújított templomért, hogy ékes házban szólhat újra meg újra az Istenhez hívó szó. Nyíljék hát meg a titka mindenki számára itt annak, hogy ilyen az Isten, és hangozzék boldog bizonyságtétel, megerősítés, bepecsételés: igen, ilyen az Isten: engem is meghallgatott, rajtam is megkönyörült, engem is elindított az üdvösség útján. Emeljük fel hát szívünket hálaadásban a meghallgató Istenhez. Mert, ha életnek és halálnak, üdvösségnek és kárhozatnak, elveszésnek és hazatalálásnak az ügyében Isten ilyen készségesen meghallgat, ilyen véghetetlen türelmességgel várakozik, és adja nekünk ezért Jézus Krisztust, minden ígérete garanciáját és pecsétjét, akkor mi módon ne adna ővele együtt mindent nekünk? Adja az eltervezések beteljesítését, nagy szükségben a segítséget, a munka jó végre vitelét, a hálás napokat, a boldog ünnepet, a megszentelt aratást. A régi király akkor tudta meg, akkor ismerte meg, hogy az Úr az igaz Isten, amikor hazatérhetett, megtérhetett. Kívánom tiszta szívemből, hogy hálaadó ünnepünkön is sokan tudják meg: ilyen az Isten. Szerető szívű, türelmesen vár, hogy az emberek megtérjenek, és könyörgést meghallgató, boldog célba juttató. Legyen ezért Neki dicsőség most és minden időben.
Ámen

Ide készülve, még az elmúlt héten, kedves ismerősömmel és mondhatom, nagy kritikusommal beszélgettem, aki azt a kérdést tette fel, hogy most itt, szeptember végén, közeledvén az önkormányzati választásokhoz, miféle kampány-beszédet tudok majd tartani, mert az van elterjedve, hogy a püspök mást se csinál, jár-kel, és ha van választás, ha nincs, állandóan kampány-beszédeket mond. Jelzem, nem szoktam kampány-beszédet mondani. De most azt mondok mégis, mindjárt azzal is kezdem. A kampány szó tábort jelent.  És ha igaz az ige a Zsoltárok könyvéből, hogy az Az Úr angyala tábort jár az őt félők körül és kiszabadítja őket (Zsoltár 34,8), és ha igaz az, amit a Zsidókhoz írt levél mond, hogy Isten népe zarándok nép itt, e múlandó világban –  mert nincs itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük –, vagyis mindegy, hogy kőházakban, barlangokban, sátrakban lakunk, aki keresztyén ember, az Isten országának eljöttére várakozva zarándokként járja ezt a világot, vagyis sátorozik, táborozik, egyszóval  kampányol. Átmenetiek vagyunk a múlandókból az örökkévalóba. Ennyi a kampány-beszéd, s ezt minden vasárnap elmondom.
A felolvasott történet is ide engedne vezetni bennünket. Arról hallottunk, hogy Dávid király, aki már készül kimenni ebből a világból, aki már elrendezte az utódlást is a nagy országgyűlésen, még egy meghagyást előhoz. Megvallja, hogy neki nagy kedve volna megépíteni a templomot. Igen, Dávid szíve vágya az volt, hogy kőtemplomot építsen az Úrnak, ahol a szövetség ládája nyugodalmas helyet találhat, mert a szent ládája a pusztai vándorlás óta a szent sátorban volt elhelyezve, a szent sátor pedig hol itt volt, hol ott volt, ide-oda vitték. Volt, hogy el is rabolták a frigyládát. Kerüljön hát biztos helyre a szövetség ládája, Isten szentségének a helyén. Templomot kell építeni. Dávid azt elmondja itt, hogy bár Salamon, a kijelölt utód, alkalmas királynak, ám zsenge gyermek még és erőtelen, és nem akarja úgy átadni neki a trónt, hogy szinte akkor kezdődjön a templomépítés nagy munkája. Felsorolja – s ebből minden templom építő tanulhat –, hogy ő már mennyi mindent előkészített. Követ kőre, vasat vasra, fát fára, aranyat aranyra, ezüstöt ezüstre, minden megvan. Már csak annyi van hátra, hogy összeadjuk a pénzt, s jöjjenek a mesterek és építsenek.  Igen, ilyen köznapi dolog a templomépítés is, pénzbe kerül; templomot ígéretből nem lehet építeni, támogatást kell kérni, azt meg lehet adni, pénzből épül a templom is. A budaörsi gyülekezet, ahogy hallottuk a lelkipásztor asszonytól, régi-régi álma beteljesedésének útjára léphet most Isten akaratából. Hogy milyen régi ez az álom? Nem tudom, de emlékszem, hogy 40 ével ezelőtt még lelkész-hallgatóként fél évig vasárnaponként buszoztam ide a Móricz Zsigmond körtérről kántorkodni a budaörsi kis imaházba. Látok is itt ismerős arcokat, elnézést kérek tőlük akkori melléfogásaimért. Igen, mindig is a szívem közepe volt a budaörsi gyülekezet, és mindig fontosnak tartottam, hogy ez a kis fecskefészek egyszer vagy ott, ahol eddig volt, vagy másutt itt, Budaörsön szent hajlékká épülhessen a reformátusoknak, hogy Isten szövetség ládájának nyugodalmas helyévé legyen. Ez most megadatott. Mert – és ez nem kampány beszéd, hanem az igazmondás helye –, Magyarország Kormánya úgy döntött, hogy támogatja a budaörsi reformátusok kérését, szíve vágyát. Ebből a támogatásból tudtunk telket venni, ebből a támogatásból tudtuk tervezni. És reméljük, ehhez majd mások is csatlakoznak.
De nem amiatt választottam ezt a történetet, hogy én mire emlékszem Budaörsről. És nem is azért, hogy elmondhassam, mennyit minden tudok én az itteni reformátusok történetéről. Akik idetelepedtek és begyökereztek a világháború rettenetes katasztrófái, a kitelepítések borzalmai után, azok mindezt sokkal jobban tudják.  A régi kis faluvárossá fejlődött, és a reformátusok is helyet találtak itt. Tetszelegni sem akarok, hogy fa, kő, tégla, minden együtt van itt, én pedig hamar elmegyek, de majd az itteniek megépítik a templomot. Azért a mondatért olvastam ezt az igét, amit Dávid király mond az országgyűlésnek: nagy kedvem van az Úr házához, hogy megépüljön, ezért a magamét is odaadtam, de ha valaki még adni akar, szabad akaratja szerint töltse meg az ő kezét, és adjon ma az Úrnak.  Tehát: ha valaki még adni akar szabad akaratja szerint, az töltse meg kezét, és adjon, amit szabadon akar adni az Úrnak. Szabad akaratja szerint. Ez a kulcsa ennek a történetnek. Ha valaki még adni akar az Úrnak. Ne a maga dicsőségér adjon, ne azért, hogy a neve felkerüljön egy táblára, ne azért, hogy megemlegessék az emberek, vagy megsüvegeljék, hanem szabad akaratja szerint adjon.  Sokféle szabadságról képzeleg az ember, de a szabadság porladó emberi önáltatás, ha nem Isten dicsőségére néz. Mert amit igazán szabadságnak nevezhetünk, az Isten különleges ajándéka a számunkra. Azt szoktuk mondani mi, modernek, hogy minden ember szabadnak születik. Ám folyton tapasztaljuk, hogy mi, akik szabadnak születtünk, valami oknál fogva mégsem vagyunk szabadok. Vannak gondolatok, irányzatok, filozófiák, amelyek azt hirdetik, hogy a másik ember miatt, vagy általában valami külső ok miatt nem vagyunk szabadok. Folyton beleütközünk a másik emberbe. Nem lehet mindent úgy tenni, ahogy akarom. Kant így mondja kicsit lakonikusan, vedd tudomásul, hogy a te szabadságod korlátja a másik ember szabadsága. Ám Szent Ágoston azt mondja, hogy egyáltalán nem a másik ember az oka annak, hogy én, aki szabadnak születtem, mégsem vagyok szabad. Én vagyok az ok. Ágoston ezt eredendő bűnnek nevezi, és jogosan nevezi annak, mert az embert a saját nagyravágyása, a hamissága kötözi meg. Ha Isten Jézus Krisztus érdeméért Szentlelke hatalmával meg nem szabadít, az a szabadság, amiről a magyar ember is annyit álmodozik, csak puszta papír-szabadság. A mai ember folyton végtelen szabadságát deklarálja, aztán kiderül, hogy te magad vagy az akadálya, a legnagyobb akadálya az igazi szabadságodnak, az Isten elleni lázadásoddal, gőgöddel, a bűneiddel, a vétkeiddel. Az a szabadság, amiről Dávid beszél, nos, ez az igazi szabadság. Mit mond? Mindent elrendeztem, jöhetnek az építő mesterek, rakhatják a követ a kőre, a fát a fára, a vasat a vasra. Mindazáltal, ha valaki ma itt szabad akaratjából adni akar az Úr templomának, töltse meg a kezét és adja oda. Akkor érted meg a szabadságodnak a lényegét, hogy ha Istentől vetted ajándékként, ha tudod, hogy adományként kaptad, az adományba belefoglalt szent felelősséggel. Mit mond Dávid? Nagy kedvem van az Isten házát megépítéséhez, hogy a szövetség ládája végre nyugvó helyre kerüljön. Ne hányódjon ide-oda. És mi van a szövetség ládájában?  A szövetség alapokmánya, a Tízparancsolat. És hogy kezdődik a Tízparancsolat? Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kiszabadítottalak téged Egyiptomból, a rabszolgaság házából. Aki szabad akaratából Istennek akar adni, az tegye meg. Ezért épülnek templomok. Tuodm, sok más okot lehetne még felsorolni. A a budaörsi reformátusok is elmondhatják: végre ideje volt már, itt van a gyönyörű római katolikus késő barokk templom, itt van ez a fantasztikus modern evangélikus hajlék, az is egy sátor, ez is egy sátor, ott is kampányoznak, itt is kampányoznak. Legyen hát a reformátusoknak is egy tágasabb táborozó helye, hadd férjenek el a vasárnapi istentiszteleten. Lehetne azt is mondani, hogy a gyülekezet évtizedeken keresztül nagy hűséggel járt a kis imaházba, megérdemli, hogy legyen szép hajléka. Még azt is lehetne mondani, hogy egy modern városhoz hozzátartozik egy markáns református templom is. De az igazi érv az, hogy azért épül itt templom, hogy hirdesse a szabadító Isten dicsőségét. A templomban pedig a Krisztus által megszabadított emberek hirdessék ennek a szabadító Istennek a dicsőséget. Megismét: sokféle szabadság van. Mint ahogy sokféle boldogság is van. De éppen szent Ágostonra mondja, kora borzalmas viszonyai közepette, az összeomló Római Birodalom körülményei közepette, a pogány kortársakkal vitatkozva: nem is tudom, miért akartok ti boldogok lenni, miközben úgy éltek, hogy az nem teszi lehetővé, hogy boldogok legyetek. Értitek ezt a mondatot? Miért akarsz te boldog lenni, ha nem úgy élsz, hogy boldog lehess? Megtoldom: és miért akarsz te szabad lenni, ha nem úgy élsz, hogy szabad lehess? Miért akarsz szabad lenni, ha nem úgy élsz, mint akit Isten megszabadított?
Milyen csodálatos dologra hív Dávid! Nem ró ki adót, nem vet ki sarcot, nem mondja az országgyűlésben, hogy addig innen el nem mentek, mig le nem teszitek  az adományt a templomra. Hanem azt mondja? szabad akaratotokból adjatok. Tudjátok, milyen csodálatos ez?
Továbbá azt is ünnepeljük az alapkő letételekor, hogy mi szabadság-időben tesszük ezt. Nem volt mindig így a sora a magyar népnek. Nem volt mindig így sora Budaörsnek sem. Ma délelőtt olyan településen jártam, ahol a magyar hősök szobrának  talapzatára, az egyik oldalra fel vanak írva a
az I. világháborúban elesett hősök nevei. A másik oldalom a II. világháborúban elesett hősök nevei olvashatók. A harmadik oldalán nincs felirat. És ne is legyen! Soha ne legyen háború! Értitek? Szabadságban élünk. Értitek? Kegyelmi időben élünk. Értitek? Nem kell fegyvert fognotok, szenvednetek, kínlódnotok, szabadok vagytok, hogy Isten dicsőségére éljetek és építsetek.
Dávid végrendelkezése azóta is érvényes: ha valaki még adni akar szabad akaratja szerint, töltse meg kezét ma, és adjon, amit akar az Úrnak. És így ér véget a történet: és adtak az Isten házának szükségére... Boldogan akarsz élni? Élj úgy, hogy boldog lehess! Szabadon akarsz élni? Élj úgy, hogy szabad lehess!  Feleljünk Isten szabadító tettére teljes szabadsággal boldog és hálás szívvel!
Ma azzal a boldog reménnyel tesszük le ennek a templomnak az alapkövét, hogy megépülvén szent jel lesz a reformátusoknak, a szomszédban az evangélikusoknak, kicsit távolabb a római katolikusoknak,  és minden keresztyénnek, és Budaörs minden polgárának. Szent jel lesz a szabadító Istenről, aki Krisztus ajándékában, kegyelmében mindnyájunkat igazi, szabad, boldog Istent dicsőítő életre hív meg. Ámen

Amikor nyáron fényképet láthattam arról, hogy itt már elkezdődött az építkezés megelőző régészeti feltárás, és már épülnek az oszlopok, amelyek majd tartani fogják ezt a gyönyörű templomot, nyomban azt kérdeztem magamban: mikor volt az alapkőletétel? És miért nem hívták meg az esperest és a püspököt? Lesz itt alapkő egyáltalán? Aztán az jutott eszembe, hogy nyilván bölcs a gyülekezet, hiszen egyszer megesett, hogy alapkő-letétel után fél évvel át kellett tervezni az egész épületet. Szóval, gondoltam, óvatos bölcsesség játszik itt szerepet. Legyenek meg előbb a fundusok. És most kell letenni az alapkövet, látva az épület alapjait, mert ezeket, ha kész lesz épület, többé nem fogunk látni. De, immár látva, tudni fogjuk, hogy biztos alapokon áll ez a templom. És ha reményeink szerint, hamarost valóban nem látunk ezekből az alapokból semmit, az pedig éppen azt fogja jelenti, hogy már állnak a falak, kész az épület. S mindebből egész életünkre nézve is szép igazságot ad számunkra az Isten igéje.
Egyszerű problémát hoz elénk az apostol. Felemlíti, hogy Gajus gyülekezetében küzdelem van. Azért mondom, hogy ez egyszerű probléma, mert, ha egy keresztyén gyülekezetben nincs küzdelem, akkor ott restség van, akkor alszik a gyülekezet. Ha nincsen probléma, vita, feszültség, akkor nem érezzük, nem éljük át a keresztyén életnek a terheit és feszültségeit; vagyis alszunk. A probléma pedig közelebbről az, hogy kiket fogadjunk be. Kit fogadjon be a keresztyén gyülekezet? Megemlít itt egy személyt, aki ellenzi, hogy a messziről jötteket befogadják, és ennek érdekében kampányol is, járja a testvéreket házról-házra. De az apostol jó bizonysággal van a messziről érkező testvérek felől. Mert szép bizonyságtétellel álltak ki az igazság mellett, és az igazság tanúskodott róluk. Igen, az apostol is szól arról, éppen az előző levelében, hogy sok hamis tanító és antikrisztus jött ki erre a világra, akik nem tanítják, és nem vallják, hogy Jézus a testben megjelent Isten. Az ilyeneket ne fogadjátok be, az olyanokkal ne legyen közötök - írta. De most azt mondja, hogy azokat fogadjátok be, akik megerősítenek benneteket az igazságban, mert az igazság mellett tanúskodnak! Ez az igazság pedig maga az Úr Jézus Krisztus, a testté lett ige, Isten szeretetének megtestesítője, aki keresztjével, feltámadásával, megdicsőülésével, bűnökért lefizetett váltságdíjával, új életre vezető erőivel él és uralkodik örökkén örökké! Ő adja a végső tanúsítványt! Ezt mondja János: örülök, hogy befogadtátok ezeket a testvéreket. Mert ők, mondja, a pogányoktól nem fogadtak el semmit. Ez pedig azt jelenti, hogy az üdvösségre nézve nem fogadtak el semmit a pogányoktól. Ti fogadjátok be őket.
Azt szoktuk mondani, hogy Budapesten, ebben a világvárosban, legalább 150 éve folyamatos migráció zajlik. Ide valahonnan jöttek az emberek; Tiszántúlról, Észak-Magyarországról, Somogyból, Baranyából, vagy éppen a város másik részéből - munkát keresni, letelepedni, családot alapítani; és élő gyülekezetet alkotni. Sok élet, sok történet van itt; sokan keresik azt a gyülekezet, ahova bekopogtathatnak, és egy keresztyén gyülekezet kinyitja kapuját a keresztyén testvérek előtt, és befogadja őket. Ennek a templomnak a terve egy csodálatos üzenetet hordoz: van egy hajó-szerű kimagasodása, ám ez nem egy zárt test, hogy el kelljen majd kerülni hátra, ahol valami rejtekúton be lehet lépni, itt a főhajón vannak az ajtók. Meghívás ez, szent invitálás mindenki számára, de kiváltképp a testvérek számára, akik szintúgy vallják az igazságot: Jézus Krisztus az Úr, az Atya Isten dicsőségére! Azt kívánom, hogy amikor a gyülekezet az ideiglenes helyéről átköltözik ide, ebbe a szebb sátorba, ne hagyja ott indíttatásának ezt a készségét, a nyitott szívet, a testvér iránti szeretetet, hanem legyen ez a közösség a szó igazi értelmében: gyülekezet, gyűjtő hely. Hadd munkálja itt maga Krisztus Szentlelke által a nagy titkot, az egyház titkát, melyről ezt mondja a Káténk: az egyházat Krisztus a világ kezdetétől fogva annak végéig gyűjti magának, igéjével és Szentlelkével megoltalmazza..., és hiszem: hogy annak én is tagja vagyok és az is maradok! Hadd legyen ez itt, ebben a gyülekezetben mindenki csodálatos vallomása.
János apostol azt mondja itt Gajusnak: nem akarok sokat írni, mert remélem, hogy személyesen fogunk találkozni. Vagyis reméli, hogy amit örömmel hallott a testvéri együttlétről és a hűségéről, azt személyesen megtapasztalja. Így mondja: nincs nagyobb örömöm, mint hallani hűségetekről. Sokat tűnődtem azon, hogy valami rangsort mégis kellene itt állítani, ha már fokozásról van szó. Mi volna az öröm, egy kis öröm? S mi volna valami nagyobb öröm? És mi a legnagyobb öröm? De ha meggondoljuk az apostolnak ezt a mély vallomását, belátjuk, másképp kell erről gondolkodni. Igen, tudok sokféle örömöt mondani. Például, öröm volt itt a reformátusoknak, hogy közösségi lehetőséghez jutottak. Öröm volt itt a reformátusoknak, hogy gyarapodik a közösségük. Öröm volt akkor, amikor a hivatalos egyház, az esperes, meg a püspök sorompót nyitottak az építkezés számára. És egyéni életünkben is annyiféle örömet kaptunk, hogy számba venni sem tudjuk. De itt lépünk át a titokhoz is, mert Isten nyitja fel a szemünket az életünk dolgaira, hogy amit nem éltünk meg örömként, azt Szentlelkének a szava elénk tárja. Mit? Most néhányat hadd említsek csupán. Van egy hűséges hitvesed. Vajon, nem öröm, hogy van egy hűséges hitvesed? Este hazajönnek a gyerekek, és követelik a vacsorát. És te óbégatsz, jaj-jaj! De vajon nem öröm, hogy hazajöttek? És nem öröm, hogy van munkád? És van reményed a gyógyulásra. Kaptál vigasztalást Istentől megvert helyzetekben. Zsákutcába kerültél, de ő kiszabadított. Egyszerű tényei ezek az az életünknek, amelyek mellett könnyedén elmegyünk, de a Lelkének szemünket nyitogató, szívünket nyitogató munkája megmutatja, hogy mindez áldás és öröm forrása.
És már is ott vagyunk annál, amit az apostol mond: nincsen nagyobb örömöm, mint tudni, hogy ti az igazságban jártok. Mi ez a meghaladhatatlan öröm? Az, hogy azok, akik talán az apostol tanúságtétele nyomán indultak el a Krisztus útján, azok megmaradtak ezen az úton Amikor azt mondja az apostol, hogy az igazságban jártok, nem filozófia igazságára gondol, és nem a jók jussára gondol, hanem az isteni igazságra gondol. Krisztusra, Aki ezt mondotta: én vagyok az út, az igazság és az élet. Nincs nagyobb örömem, mint tudni, hogy Jézus Krisztusban jártok. Ő az igazság. Nincs nagyobb örömem, mint tudni, hogy a Mester szavát megfogadtátok, amit tanítványainak mondott: maradjatok meg énbennem. Én vagyok a szőlőtő és ti vagytok a szőlővessző, és nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Nincs nagyobb öröm. Nincs nagyobb öröme egy édesanyának, aki sok estét eltöltött a gyermeke ágya szélén ülve, imádkozni tanítva őt, mint tudni, hogy gyermeke szívéhez a boldogító teljesség és ő igent mondott az igazságra. Nincs nagyobb öröme egy házastársnak, mint amikor a felesége vagy a férje megtalálja a megmentő igazság és belekapaszkodik abba és nem engedi el. Nincs nagyobb öröm tudni, hogy a testvérem, aki valahol eltűnt, egyszer csak, mint a tékozló, hazaérkezik. És nincs nagyobb öröm, mint magamról tudni, hogy én is, aki olyan esendő, gyenge vagyok, és olyan lassan vetkezem le az ó embert, és csak ímmel-ámmal tudom felöltözni az új embert, és él még bennem a régi énem annyi megszokása, és is, én is, mégis megmaradhatok és s járhatok az igazságban. De nem magamtól! Ezért felülmúlhatatlan öröm ez a tapasztalat. Gyermekkorom legkomolyabb teljesítménye az volt, amikor kiküldött édesapánk kukoricát kapálni, és lelépett a testvérem; de meg volt mondva, hogy estére meg kell kapálni a kukoricát, így egyedül megkapáltam az egészet. Nyilván, ezért én legalább négy olimpiai bajnokságot megérdemelnék. És lehetne sorolni: egy építész csodálatos lelki házat tervezett, egy kőműves egyenesen felfalazta a falat, egy édesanya felnevelte a gyermekét, egy édesapa mindent megadhatott a családjának! Ezek óriási dolgok. Ám a 112. zsoltár így mondja: nem nekünk, Uram, nem nekünk, hanem a Te nevednek szerezz dicsőséget hűségedért és szeretetedért! Erről beszél János apostol. És ezért felülmúlhatatlan az öröme, mert látja az övéig igazságban járni, Jézus Krisztusban járni. Számára ez a bizonyíték és ez a pecsét Istennek a hűségéről. Mert Krisztusban járni sosem emberi teljesítmény. Krisztusban megmaradni, ez Isten véghetetlen kegyelme. Mert ahogyan a Szentlélek nyitja meg a szemünket az Isten áldásaira, gondviselésének csodáira, ugyanígy a keresztyén élet útján járni is csak a Lélek erejében lehet. Ezért felülmúlhatatlan János öröme. Mintha ezt mondaná Gajusnak és a szeretett gyülekezetnek: felülmúlhatatlan örömmel örvendezem, mert veletek van az Isten! Mert közöttetek van Isten, mert bennetek van Isten! Vagy, Jézus szavához igazítva, mert látom, hogy ti benne megmaradtok, belegyökereztetek, belőle merítitek az életet, ő a ti életeteknek a forrása. Nincs ennél nagyobb öröm. Amikor majd az épülő falak elrejtik ennek a templomnak most még jól látható alapját, a fundamentumot, átfut rajtunk egy érzés: jaj, hát nem fogjuk többé az alapot látni! Bizony, fogjuk! Mert az alapból növekszenek a falak, az alapon épül meg az épület. És így van az egész keresztyén élet is. Meglátszik, hogy az egész új életünk a mi hűséges Istenünkben gyökerezik. Nincs nagyobb örömem, mintha hallom, hogy egy gyülekezet gyermekei az igazságban járnak. És szerintem számotokra sincs nagyobb öröm, mint amikor halljátok, hogy még a püspök is az igazságban jár. Ezért örülünk most együtt, és épülünk egymás hite által, –  előbb, mint ezek a falak.
Ámen

A történet summája ez: Pál apostol Efézusban végzi misszióját, bizonyságot tesz, Jézusról prédikál, a feltámadott Krisztus örömüzenetét adja át. De nem úgy, ahogy mi gondolnánk, hanem úgy, ahogy itt le van írva. Mi szeretnénk azt gondolni, hogy nekünk elég Jézus nevét kimondani, és máris nyílnak a kapuk, térdre hullanak az emberek, Jézus Krisztus boldog követőivé lesznek. De nem így van, hanem úgy, hogy amikor az ige hatalmas lesz (»az Úr igéje erősen növekedett és hatalmas lett« - olvassuk itt), akkor ez harcokon keresztül történik meg. Harc nélkül nincs elindulás a Jézus Krisztus útján. Ha mi azt mondjuk, hogy a keresztyénség azért jó, mert abban nincsen harc, akkor megcsaljuk azokat, akiknek ezt mondjuk, és megcsaljuk önmagunkat is. Ennek a harcnak néhány pontjáról szeretnék most szólni.
Az első harc: azt olvassuk, hogy Pál apostol bement a zsinagógába, ott bátorsággal szólt, és három hónapon keresztül vitatkozott.  Mi szeretnénk a szóharcokat megspórolni. Nem szeretünk vitába bonyolódni, nem óhajtunk vitatkozó nép lenni, és ez jól is van egy pontig. Maga Pál is azt mondja, hogy kerüljük a fölösleges szóharcokat (1Tim 6,4), a felesleges vitatkozásokat, a súsárlásokat, a veszekedéseket. És az olyan embereket is kerüljük el, akik ebben lelik élvezetüket.  De van egy pont, ahol a vita elkerülhetetlen. Éspedig azért, mert a jó hírre kemény válasz érkezik. Így mondja itt Lukács: némelyek megkeményítették magukat és gonoszul szóltak az Úr útjáról. Korábban az evangélium hirdetés kapcsán azt írja Lukács, hogy káromlásokat is szóltak, gyalázták a tanítványokat, kicsúfolták a feltámadás örömhírét. Elkerülhetetlen tehát a vita, vagy ahogyan a régi fordításban áll: a vetekedés.  Nem hajthatjuk le a fejünket, nem léphetünk félre, és nem mondhatjuk, hogy mi keresztyének jó fejek vagyunk, mi csak felajánljuk a portékánkat, és ha valakinek nem kell, hát nem kell. Ha leszólják azt, amit hirdetünk, hát leszólják, a vélemények világában élünk, és tiszteletben kell tartani mindenki véleményét. De itt nem véleményről van szó, hanem igazságról. Itt nem arról van szó, hogy én hogyan látom a világot, hanem arról, hogy Isten mit mond a világnak. Mert Jézus Krisztus feltámadása nem Isten véleménye erről-arról, hanem az egyetlenegy megoldás minden nyomorúságra, bajra, végzetességre.  Ha a lajosmizsei templomot el kellett volna vinni a város másik végére, vagy éppen Kecskemétre, lett volna rá megoldás. Mindenre van megoldás, csak a saját végességünkre, a nagy lét-kérdésre, az életünk végességének kérdésére, a halál kérdése nincs. Azt Isten oldotta meg Jézus Krisztusban. És ez nem vélemény, hanem igazság. Ha pedig igazságról van szó, zavarban van a mi korunk. Ma úgy tartják, hogy tapintatosnak kell lenni, a decens társadalomban mindenki kedves, megértő, elfogadó, a vélemény szent. De itt, mert igazságról van szó, vitába kell bocsátkozni.
A másik nagy harcot a Krisztus gyógyító erejével való visszaélésekhez váltják ki. Azt olvassuk, hogy Pál által nem közönséges csodákat cselekedett Isten. Olyannyira, hogy elvitték Pál testéről a keszkenőket, a nyakkendőjét, a sálját, a homloktörlőjét, a felső ruháját, és ráterítették betegekre, és azok meggyógyultak. És lám, nyomban megjelentek mindenféle emberek, akik gyógyító szakmából éltek. S nem is kell nekünk messzire menni, mi is találunk ilyen kínálkozókkal. Még tegnap bekapcsoltam az internetet, és mindjárt nekem ugrott egy reklám: gyógyító séták ösvényére invitált. Így hirdette valaki önmagát: ha én ővele sétálok el ott, ahol egyébként minden nap végig szoktam sétálni, biztos meggyógyulok. Gyógyítókkal van teli a világ, s mindenki árulja a portékáját. Miért is? Mert van az életünknek egy másik nagy megoldatlan problémája is. Nemcsak halállal határos az életünk, hanem mindenféle nyomorúság is végigkíséri az életünket. Szeretnénk boldogok, egészségesek lenni. Emlékszünk a vérfolyásos asszony történetére? Hány esztendőt szenvedett orvosoktól?  Mennyi mindent kipróbált és csak szenvedett. (Márk 5,26) Nos, itt, Efézusban is volt egy gyógyító csapat, Skévának, a zsidó főpapnak a fiai, akik ördögűzésből éltek. S mikor látták, hogy úgymond, milyen jól megy Pálnak, ők is gyógyítani kezdenek annak a Jézusnak a nevében, akit Pál prédikált. De ők nem ismerték Jézust. Nem is akarták megismerni Jézust, hiszen korábban Pálra is meg Jézusra is káromlást is mondtak.  De látták a hatást, hát varázsigét formáltak Jézus nevéből.  A Szentírás egyik legfélelmetesebb mondata hangzik itt el, amikor a tisztátalan lélek azt mondja nekik: Jézust ismerem, Pálról tudok, de ti kik vagytok? És rájuk ugorván, hatalmat vettek rajtuk. Vagyis akin nem vesz hatalmat az ige, aki nem adja át magát az ige hatalmának, aki nem engedi, hogy legyőzze az isteni igazság, a feltámadás jó híre, azon a tisztátalan erők vesznek hatalmat. Hatalmat vesz rajta a saját élete végessége, hatalmat vesznek rajta a tisztátalan lelkek, eluralkodnak fölötte a démoni indulatok, legyőzi a saját rosszul felfogott élete. Az ember úgy van megteremtve, hogy függésben él. Vagy Isten szeretetétől függ és Isten kegyelmében gyökerezik az élete, vagy valami mástól függ.  Van szent függés és van tisztátalan függés. Ebben a történetből is megérthetjük ezt. Látjuk, hogy mi történt, amikor ezek a botcsinálta ördögűzők próbálták ellesni Pál tudományát. De mit mond Jézus a tanítványoknak: ha valamit az én nevemben kértek az Atyától, megadja azt nektek (Jn 15,16). Ez nem azt jelenti, hogy Jézus neve talizmán. Nem azt jelenti, hogy Jézus neve a hókusz-pókusz. Csak az tud Jézus nevében kérni, aki meghódolt a Jézus nevének, vagyis meghódolt az isteni igazságnak, és Jézus Krisztus útján jár. És azért tud az Ő nevében kérni, mert Jézus az idősebb testvére. Ő az elsőszülött a halottak közül. (Kolossé 1,18) Csak az tud a Jézus nevében kérni, aki már Jézushoz tartozik. És elmondhatja, hogy Krisztus az én Közbenjáróm, az én hűséges Kezesem, Ő az, aki érettem meghalt és én ezt a halált bűnökből felmentő, igazságot adó halálként elfogadom. Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki azt mondja: Uram, Uram. (Máté 7,21)    Nem mindenki kap gyógyulást, aki azt mondja: Jézus, Jézus. Nem mindenki menekül meg, aki borzalmas és veszedelmes helyzetben felsikolt: Jézus Mária. Előbb meg kell hódolni.
Harmadjára elérkezünk a harmadik harchoz is, amit az apostol buzdítása mutat meg: végezetre atyámfiai legyetek erősek az Úrban, és az Ő hatalmas erejében! Öltözzétek fel Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördög minden ravaszságával szemben.  Az apostol szavát az efézusiak már tapasztalatból ismerhették. Lukács is elmondja itt, hogy mikor ezek történtek - a gyógyulások, illetve a csalók megszégyenülése –, akkor sokan az efézusi hívők közül megrendültek, félelem szállta meg őket, magasztalni kezdték az Úr nevét, és önként letették azokat a titkos, okkult dolgokat, amelyeket – lám kiderül – tovább gyakorolgattak. Aki a Jézus útján elindul és kegyelmét magához öleli, az valóban hosszú harcba kezd. És ennek a hosszú harcnak sokféle dimenziója van. Láttuk: vitatkozni kell az ellentmondókkal, a gúnyolódókkal, a csúfolkodókkal, a hitetlenkedőkkel. Aztán meg kell küzdeni a tisztátalan lelkekkel és a Jézus nevének meghamisítóéval is. De még hátra van valami, holott igazából véve azzal kezdődött a nagy harc. Önmagukkal is meg kell harcolniuk. Lám, olvastuk, két és fél év telt el azóta, hogy Pál Efézusban tanított, csodák történtek általa, a hamiskodók lepleződtek le, és ekkor jönnek a megrendült hívők, és előadják az okkult könyveiket, melyek értéke 50 ezer ezüst, abból egy fél országházat fel lehetne építeni. Vagyis korábban az életüket, az egész vagyonukat tették föl arra, hogy hátha mégis, máshonnan jön szabadulás. Nekünk 21. századiaknak leginkább ezzel kell megküzdenünk. Hátha mégis, ki tudja, netalán... - ezek a mai kor nagy gondolatai. Bár Krisztus követője vagyok, keresztyén vagyok, bibliás, zsoltárt éneklő, imádkozó, Krisztus igazságához ragaszkodó, állhatatos keresztyén, nyakas kálvinista vagyok, és nem engedek az igazságból egy tapodtat sem – de hátha, mégis...  És most az efézusiak kidobják az életükből ezt a hamisságot.
Ezért mondja Lukács, hogy az Úrnak igéje erősen növekedett. Ahol az ige növekszik, ott elindul a kiszorítósdi. Növekszik az ige, és egyre több teret foglal el, mígnem az egész életedet elfoglalja. Kálvin azt mondja, hogy aki mennyei üdvösségre vágyakozik, annak úgy kell berendeznie az életét, hogy tudnia kell: az egész életünknek Istennel van dolga. Mit jelent az életünket berendezni? Az pontosan olyan, mint amikor teljesen felújítanak egy lakást. Felszedik a padlót, kiszedik a villany-vezetéket, a csöveket, a vakolatot leverik, mert mindennek meg kell újulnia. Abból a házból mindent ki kell hordani. A Budahegyvidéki gyülekezetben mi is templomot újítunk. Úgy döntöttünk, hogy néhány templomi tárgyat nem visszük ki a templomból, hanem befóliázzuk. De elszakadt a fólia, és amit nem akartunk kihordani, azt most ki kell dobni. Mindent ki kell dobni az életünkből, és csak az kerülhet vissza, amire az ige azt mondja: igen. Az ige erősen növekedett és kezdte elfoglalni az efézusiak életét, mindent. Nemcsak a vasárnap délelőtt 10 órájukat. Sok prédikációt hallgattam templomban, mikor a lelkész arról prédikált, hogy adjunk oda egy órát az Istennek vasárnap: gyertek vasárnap 10 órakor templomba! Én most nem ezt prédikálom! A többi százhatvanhét órát is adjátok oda az Úristennek minden héten, mert ez a keresztyénség. Az ige mindent elfoglal. Erős akarsz lenni? Győzni akarsz? Szóharcot akarsz nyerni? Gyengeségből, betegségből föl akarsz erősödni? Tisztátalan lelkeken akarsz győzedelmet venni?  Ez csak úgy lehet, hogy előbb te magad legyőzetsz. Csak az győzhet, akit Krisztus legyőzött. Csak az lehet erős, akin az ige erőt vett. Csak az fogja megélni az élete minden területén az Isten áldását, aki engedi, hogy az egész életében növekedjen az ige.
Ma hálát adunk Istennek e gyönyörű templom megújításáért. Mondhatom nyugodtan, szebb lett, mint újkorában. Vajon szebb lesz-e a mi keresztyénségünk, a hitünk, a Krisztus követésünk most a hálaadásunk után, mint mondjuk a felújítás előtt volt? Szebb lesz-e az életünk annál, mielőtt Krisztus megkezdte benne a nagy megújítást, a nagy renoválást, a nagy újjászületést? Szebbnek kell lennie! Vegyétek hát szívetekbe az igét, és higgyétek az apostol buzdítását: atyámfiai, legyetek erősek az Úrban, és az Ő hatalmas erejében! Nem egy jókívánság, ami már nem is érvényes, amikor kilépünk a templom ajtaján, hanem szent élet-program. Élet-program, amely úgy kezdődik: én magam engedem, hogy Isten hatalmas igéje diadalt arasson fölöttem, rajtam, és bennem. Ámen