Bogárdi Szabó István Dr.

Ritka dolog, hogy a templomszentelés és a gyülekezet lelkipásztorának a beiktatása egy időre esik. Mint ahogy az is ritka, hogy a bibliaolvasó Kalauz szerint olvassák az ószövetség és az újszövetség igéit, éppen a mai napon ennyire egybevágó párhuzamot aközött, ahogyan elrendeli Isten az Ígéret Földjére bevonuló nép ünnepeit, és aközött, hogy pünkösdre készülünk. Amit a régiek gyakoroltak az ószövetség idején, az előképe volt mindannak, ami a nagy pünkösdi napon történt, mikoris Isten Lelke a szívünkbe írta be Isten törvényét és Krisztus dicsőségét. De hogy igazán megértsük ennek a jelentőségét, azt éppen a felolvasott példázat mutatja meg. A magvető példázata után Jézus rögtön elmondja a mustármag példázatát. Ez is Isten országáról szól. Pedig csak egy köznapi történet arról, hogy elvetették valahol a mustármagot, az nagy fává növekszik fel. Nagyobbá, mint minden más vetemény oly annyira, hogy az árnyékában még az ég madarai is fészket rakhatnak. Ehhez hozzáfűzi Márk evangélista, hogy Jézus sok példázatban hirdette az igét, éspedig úgy, hogy meg is érthették. Sőt, példázat nélkül semmit nem szólt, de a tanítványoknak külön mindent megmagyarázott. Tehát mégiscsak lappang itt valami titok.
Egyrész tehát  történet magától értetődő. Éppen olyan magától értetődő, mint volt elrendelni a honfoglalásra készülődő népnek, hogy a hetek hetén gyülekezzenek egybe, vigyék fel az Úrnak önkéntes adományukat úgy, amint az Úr megajándékozta őket. És azon az ünnepen mindenki ünnepeljen, és mindenkivel osszák meg az örömüket, ne feledkezzenek meg arról, hogy egykor rabszolgák voltak, akiket nem engedtek el ünnepelni. Idézzük csak fel a történetet, azzal kezdődik a szabadítás, hogy Mózes elkéri a fáraótól a népét, hogy ünnepet tartsanak az Úrnak (2Móz 5,1). Minden szabadság ott kezdődik, hogy ünnepet tarthatunk. Látom, hogy itt most sok fiatal ül, akik már 1990 után születtek, és nem emlékeznek a régi dolgokra. De vannak itt velem korú emberek is, mi tudjuk, milyen nagy dolog volt az ateista kommunizmus idején, ha ünnepelhettünk, ha dicsőíthettük az Urat. Most Mózes elrendeli, hogy te is, gyermekeid is, a szolgáid is, a jövevényeid is, az árvák is, és az özvegyek is, vagyis az egész nép ünnepeljen, és ne felejtsétek el, hogy egykor ez nem így volt. Egykor rabszolgák voltatok. A rabszolgaságnak az a lényege, hogy nincs pihenő, és nincs ünneplés. Csak hajtás van. Ha van pihenő, az csak arra való, hogy kifújd magad, hogy aztán erőre kapva robotolj tovább. Sokan rekreációnak nevezik az ünnepnapot. Rekreálódunk? És miért? Hogy hétfőn kétszeres erővel robotolhassunk tovább! Megfrissítjük magunkat, hogy újra be tudjunk állni a munkába. De nem erre való az ünnep. Az ünnep az, amikor felemeljük a szívünket Istenhez, amikor boldog előízét vesszük a mennyei teljességnek, amikor hálával kifejezzük, hogy mindent Istentől kaptunk, az életünket, a tehetőségünket, a családunkat, a fedelet a fejünk fölött, és a szabadságunkat is, mi több, még az ünnep szent napját is. Ez magától értetődő. Mint ahogy az is magától értetődő volt, amikor Jézus a példázatait mondta. Mihez hasonlítsam Isten országát? - kérdezte. És elmondott egy egyszerű történetet, amit minden gyermek értett, ti. hogy mi a mustármag, és mi lesz a mustármagból, ha elvetik. Fa lesz belőle, árnyékot fog vetni, és még az ég madarai is eljönnek.... De mondom még egyszer: itt lappang a titok. Mert, ahogy megjegyzi Márk evangélista, Jézus mindig így hirdette az igét, így hozta közel a mi Isten ellen lázongó a szívünkhöz Isten országának a jó hírét. Milyen az Isten országa? Olyan az Isten országa, mint a mustármag; itt, Monori erdőn is. Kicsiny kezdet volt az. Hogy ki vetette el az elődök közül? Talán egy imádkozó lélek, nem tudni. De nagy fa lett belőle. És hogyan? Magától. Ezzel nem a munkát, a fáradságot, a törődést, a gyötrődést, a szenvedéseket, a hősiességet akarom lekicsinyelni! De amikor megállunk egy gyönyörű templom, parókia, gyülekezeti ház mellett, akkor azt mondjuk, hogy ez kegyelemből van. Vagyis »magától« - Reményik Sándor híres verse szerint ez a magától, ez a kegyelem. Magától nő a mustármag is, és nagy fává nő.
De azt mondja Jézus, hogy eljönnek az ég madarai, és fészket raknak a nagy fa lombjai között. Márk evangélista hozzáfűzi, hogy Jézus részletesen megmagyarázott mindent a tanítványoknak, túl azon, amit ebből a példából meg lehetett érteni. Hogy mi volt ez a több? Mi az a titok, amit külön kifejtett tanítványoknak? Mindenek előtt az, hogy ne röstelljék, hanem bátran hirdessék az Isten országát. Emlékezetesse az embereket itt, Monorierdőn is a mai nap arra, hogy meg kell szentelnünk az Úr napját, fel kell emelnünk a szívünket Istenhez. A tanítványoknak ezt kellett jól érteni. Jézus azt mondja: nagy árnyékot ad a mustármag fája, akkorát, hogy alatta fészket rakhatnak az égi madarak. Fészket rakhatnak... Szó szerint úgy lehetne fordítani, hogy odasátoroznak. A szkéné görög szót mindenki ismeri. Valami alkalmatosságot jelent, amit gyorsan felállít az ember.
Gyermekkoromban sokat játszottunk a nagy kertünkben. Sátrat is ütöttünk, szegény édesanyám vasalópokrócát vittük el sátor-ponyvának. De a magyar embernek ezt nem kell taglalni. Sátorozva jöttünk ide, a Kárpát-medencébe, és sokáig őrizzük ezeknek az emlékét! Nos, az ég madarai eljönnek, sátrat raknak a fa árnyékába. Ilyen egyszerű ez. és mégsem ilyen egyszerű, mert Jézus szó szerint nem azt mondja, hogy fészket raknak (sátrat ütnek), hanem azt mondja, hogy oda rakják a fészket. Odafészkelnek. És itt kell a tanítványoknak megérteni valamit, és nekünk is. Miért épült ez a templom? A híveknek, a gyülekezeti tagoknak, az Istent imádóknak, a Jézus útján járóknak, a jó drága reformátusoknak! E helyről köszönjük a helyi katolikusoknak, hogy annyi időn át befogadták a reformátusokat, és hagyták, hogy ott fészkeljenek ők is a katolikusok eresze alatt. S ki tudja, majd ide is jön valaki illetéktelen fészket rakni. Mert az, hogy az »ég madarai«, ez nem egy romantikus kifejezés. Az ég madarai a próféták nyelvén a pogányokat jelentik. Ezékiel próféta az ítélettel köti össze a kifejezést; amikor Isten népére ítélet jön, megjelennek a zsákmány-szerzők is, azok az ég madarai (Ezék 29,5). Ők a nemkívánatosak, a másmilyenek, az idegenek, a hitetlenek, a pogányok, akiket Isten legfeljebb csak ítélete eszközéül használ.
De, lám, jönnek, és így is fordíthatnám az igét, hogy belefészkelnek az életünkbe. Bele, a mustármagból nőtt fába. Mit keresnek ott? Hiszen ez az Isten országa! De először azt a kérdést kell feltenni, hogy te mit keresel az Isten országában? Te milyen jogon vagy Isten országának polgára? Te hogyan lettél Isten országnak a polgára? Mózes így emlékezteti népét: ne felejtsd el, hogy rabszolga voltál... Isten szabadított meg, és adj vissza az Úrnak szíved jókedvéből mindent, amit Tőle kaptál, mert minden kegyelemből van. Miért vagy te az Isten országa polgára? Mert Isten megízleltette veled kegyelmét a mi Urunk Jézus Krisztusunk által. Kegyelemből vagy polgára az Isten országának. Nincs itt őseinknek véres kardja a falon, hogy rozsda marja. Nincs itt ősi címer, hogy odategyük az Úristen orcája elé, mondván, hogy mi ősi jogon vagyunk itt. Nincs juss. Csak kegyelem van. Jézus azt akarja ezzel az egyszerű pár mondatos példázattal megértetni, hogy amit mi kemény feszültségként élhetünk meg, azt előbb magunkkal rendezzük. Jön majd valaki itt, aki látta a templom építését, de inkább átment az utca túloldalára, megállt a tér sarkán, és azt mondja, na ebből se lesz semmi, az majd jönni fog ide áhítatos arccal, és fészket akar rakni! És netán csodálkozni fog: vannak itt foglalt helyek? Az a hely másé? Mégsem zavartatja magát és fészket rak. A 16. zsoltárban, Dávid szép vallomásában találjuk meg ugyanezt a szót. Ezt mondja a zsoltáros: az Úrra néztem szüntelen, mert jobbkezem felől van, nem rendülök meg, örül az én szívem és örvendez az én lelkem, testem is biztonságban lakozik (Zsolt 16,8) Így fordítja Károli Gáspár. De szó szerint így kellene fordítani: biztonságban sátorozom az Istennek árnyékában. Boldog, aki a magasságos árnyékában lakozik, mondja Dávid. Hát én is boldog ember vagyok, és nem rendülök meg, nem vész el a reménységem, mert a testem is biztonságban sátorozik Istennél. Istenhez besátorozni. Ezért építünk templomot! Mert a templom sátor. Mert a templom hajlék. Mert a templom alkalmatosság, hogy amikor Istent magasztaljuk és dicsőítjük, azt méltó körülmények között tegyük. A templom emlékeztető, elővételezése a mennyei hajléknak, a dicsőséges Jeruzsálemnek, amely majd aláereszkedik. A templom éppen arra emlékeztet, hogy majd Isten lesz minden mindenekben. És igen, mi itt újra meg újra megemlékezünk a szabadító és megkegyelmező és ajándékozó és országába befogadó Istenről, hogy boldog reménységgel tekintsünk Krisztus dicsőséges eljövetelére. Istennél lakozunk. Milyen jó Istennél lakozni! Milyen jó Istenhez besátorozni! Milyen jó magunkat befészkelni Isten kegyelmébe, Isten szeretetének az árnyékba, és ott védelmet, segítséget, oltalmat, vigasztalást és támaszt találni. Hirdesd ezt lelkész testvérem, erősítsd az örvendezőket, vigasztald a szomorkodókat, bátorítsd az ingadozókat, vezesd Istenhez a keresőket, és taníts mindenkit arra, hogy Istenhez kell emelni a szívünket, amint azt a magad életéből is tudod, hiszen felnőttként megtért ember vagy.Tanítsd a népedet arra, mit jelent Isten kegyelmében fészket rakni.
Ami nekünk nehezünkre esik itt, mint mondottam, az éppen az, hogy ide jön valaki, és elfoglalja az én helyemet, De Isten hagyja ezt. Sőt akarja ezt! Nagyra növeli azt a mustármagot. Nagy fává növeli, hogy még többen jöjjenek az ég madarai, az idegenek, a pogányok, a hitetlenek, az isten-tagadók. Ők is jöjjenek, és keressék és találják meg Isten oltalmát. És miért hagyja ezt Isten? Amit eddig elmondtam, azt nem kellett volna külön is megmagyarázni a tanítványoknak, tudták ők ezt. Hiszen ők is megülték rendre a hetek ünnepét. De Krisztus külön jelzi a tanítványoknak, hogy boldog ígéretünk van arra, hogy maga Isten lesz az, Aki majd velünk sátorozik. Ezt olvassuk a Jelenések Könyve végén, ahol az új Jeruzsálemről azt írja a pathmoszi látnok, hogy az nem kézzel épített város, lesz, hanem maga Isten alkotása. Majd így folytatja: és az Úr az emberekkel sátorozik (Jel 21,3). És itt ugyanezt a szót használja, mint Jézus a példázatban. Mi építettük a templomot, mi emeltük fel a hajlékot, mi küzdöttünk és mi fáradtunk érte, de Isten ütött itt sátrat, mert Ő akar veletek lakozni. Ő akarja befészkelni magát az életetekbe. Tudjátok? S nemcsak itt. Ide mi jövünk befészkelődni. Isten odahaza, a konyhában, a kamrában, mit ne mondjak, a garázsban, a hálószobában, a gyermek-szobában, mindenünkben, amik vagyunk, ami a mi életünk fája, nos, Isten oda akar befészkelődni. Ezért ilyen nagylelkű és szabad itt, ezért nő az a mustárfa nagyra, ezért jöhetnek az égi madarak, s fészkelhetnek az árnyékába, ezért foglalhat magának helyet itt is ki-ki, ezért vehet Istennél lakozást bárki, itt, az Ő hajlékában, templomában, házában, hogy a nagy reményt megízlelhessük, és az üdvösség boldogságát megsejthessük: ez pedig az, hogy maga Isten az, Aki az életünkben lakozást akar venni. Ha Ő titeket befogad, és megengedi, hogy ebben a hajlékban besátorozzatok, s itt, e mustárfa alatt magatok helyet vegyetek, akkor ti hálából mindazért, amit Isten Krisztusban megtett érettünk, engedjétek, hogy Lelke által Ő maga vegyen lakozást a ti szívetekben. Még egy hét van hátra a hetek ünnepéig, s akkor zúgó szél zendülés, és aláereszkednek a kettős lángnyelvek, és betölt minket Isten Lelke, a Szentháromság harmadik személye. Lám, Isten élő valóságával töltötte be a tanítványok szívét Így töltse be a tiéteket is, hogy egész életetekkel hirdethessétek Isten nagyságos dolgait.
Ámen

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!
Akik már jártak Erdélyben, talán megfigyelték, hogy református istentiszteleten az igehirdető az igehirdetése textusának a döntő mondatát kétszer szokta felolvasni. Én sosem értettem ezt a szokást, és nem is tudtam eddig tisztázni, hogy miért van erre szükség. De most én is most kétszer olvasom a textust, és arra kérem a gyülekezetet, hogy figyeljétek, észreveszitek-e, hogy másképp olvasom ugyanazt? „Bizony, bizony, mondom néktek, hogy amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek.” Másodszor: Bizony, bizony, mondom néktek, hogy amit csak kérni fogtok az Atyától, az én nevemben megadja néktek. Nem tudom, ki észlelte-e a különbséget, de ki is fejtem. Én nem szeretem a gyülekezetet a régi görög kódexek különlegességeivel traktálni, de talán mindannyian tudjuk, hogy az antik világban nem alkalmaztak központozást írás közben, tehát a betűk mentek egymás után, nem volt vessző, nem volt pont, tehát ugyancsak írástudónak és üzenetértőnek kellett lenni, hogy tudja az ember, hogy hol van az a vessző, hol van az a pont, hol szakad meg a mondat, hol, milyen módon kell a szöveget hangsúlyozni.
Ezért aztán Jeromos egyházatya, a Biblia latin fordítója a 3. században ezt a textust elegánsan így fordította: „Bizony bizony mondom néktek hogy amit kérni fogtok az Atyától az én nevemben megadja néktek” – mindenféle vessző nélkül, értse ki-ki úgy, ahogy gondolja. Kétféleképpen lehet érteni. Ha átrendezzük a szavakat így is: Bizony, bizony mondom néktek hogy amit csak kérni fogtok az én nevemben az Atyától, azt megadja néktek. Ezt ismerjük jól. A másik kevésbé ismerős és ma erről szeretnék szólni: Bizony, bizony mondom néktek hogy amit csak kérni fogtok az Atyától, megadja néktek az én nevemben. És így már értjük a különbséget.
Ez a János evangéliumában és Jézus szavában elrejtett egyszerű megjegyzés, rögtön emlékeztet Jézus sok-sok buzdítására, amelyekben a döntő szó ez: »az én nevemben«. A Jézus nevében. És először mindjárt erről kell szólni, mert lehet így is olvasni ezt a részt. Ha a korábbi szakaszokat olvassuk, a 15. részben egészen pontosan így is van, hogy: akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek. (Jn 15,16). És ezt értjük, mit jelent kérni a Jézus nevében. Ő maga tanít bennünket a Hegyi Beszédben, hogy bátran menjünk az Atyához kérni, és az Atya megadja nekünk. Amikor pedig Jakab apostol a panaszkodó gyülekezeti tagoknak prédikál, azt mondja: kértek, de nem jól kértek (Jakab 3). Mit jelent jól kérni, és mit kérjünk, hogy jól kérjünk? Nos, az első lecke: Jézus nevében kérni. Erre tanít bennünket i Üdvözítőnk, és ez mindenekelőtt nagy alázatra tanít, mert ez a szó, hogy »kérjetek az én nevemben bármit«, és az megadatik nektek, mély dolgokat is jelent, amelyeket csak alázattal lehet meglátni. Ebből csak kettőt szeretnék kiemelni. Először is azt jelenti, hogy nem alanyi jogon kérünk, mégha mi szeretnénk is mindig önjogon kérni. Mi magyarok biztos így vagyunk ezzel: vegyen már bennünket észre a mennyei Atya! Ismerjük a gondviselés csodálatos, gyönyörű világát. Igen, Isten fölhozza az esőt a magyarnak is - de ad belőle a románnak is, és kap a jóból az amerikai is. Ez nekünk kevés. Valami kis extra mégiscsak járna nekünk, valami kárpótlásul az elromlott történelmünkért, a nyomorult sorsunkért. És mi, magyar reformátusok is így vagyunk ezzel. Miért is ne?! Mi kisebbségben élünk, és voltak gályarabjaink, és mindenféle bajunk; tehát minket, reformátusokat – egyébként is mi vagyunk a legjobbak! – valami külön jogon hallgasson meg Isten. Talán, mert mi vagyunk az elit, ámbár ezen inkább ne nyissunk vitát! És aztán én magam is! Engem, magamért hallgasson meg Isten. Tele vagyok bajjal, nyomorúsággal, a keresztyén életem tele van kísértésekkel, és folyton várom az isteni ígéretek teljesedését. Minden isteni ígéret egy-egy nagy mérföldkő, olyan pontok, melyekből lehet szép irányt húzni. De lám, mégiscsak én vagyok a teremtésben vesztes, mert mindenki más már négy-öt ígéreten van túl, ők már látják a mennyország kapuját, én meg még mindig a kanyarban vagyok, és nem tudom, hogy mi lesz mögötte! Tehát, engem, önjogon, hűségjogon, állhatatosság-jogon, hit-jogon hallgasson meg Isten. Csakhogy Jézus azt mondja tanítványainak, hogy az »én nevemben« kérjetek. Nagy alázat kell ehhez.
És tanulnunk kell a Jézus nevében kérni. A keresztyén élet egyik legtitokzatosabb, egyben legcsodálatosabb, élethosszig tartó leckéje a Jézus nevében kérni. Mert ez nem üres formula, amit odalötykölünk az imádság végére. Amikor a Jézus nevében kérünk, nem frázist mondunk. Analógiaként hadd idézzem ide Szent Ágoston egyik híres mondását, amire gyakran hivatkoznak, de többnyire rosszra csavarják. »Csak szeress és tégy, amit akarsz.« - mondja Szent Ágoston János apostol levelét kommentálva. És ezt úgy szoktuk elrendezni, hogy: Igen, ezt mondta Szent Ágoston, hogy csak szeress és tégy, amit akarsz; tehát, előbb egy kicsit szeretek, utána meg agyonverem a szomszédomat; Augustinus is ezt mondta, hogy szeress és tégy, amit akarsz! De értsük jól: csak szeress! – ez azt jelenti, hogy élj a szeretet törvénye szerint. Csak szeress, vagyis töltsd be a szeretetet. Csak szeress!  - azaz szeresd az Urat és szeresd felebarátodat, mint magadat, és aztán tégy, amit akarsz már. Hát mit akarok, ha szeretek? – akkor szeretni akarok! Mit akarok, ha szeretek? – akkor a szeretet bőségével, fantáziájával, találékonyságával, ügyességével, szeretni akarok - és csak szeretni akarok. Kérj, amit akarsz a Jézus nevében! –  és lehet a Jézus nevében haragot és pusztulást kérni?! Ezt még a szeretet apostolának is meg kellett tanulnia! Amikor úton voltak Jeruzsálem felé, nem fogadták be őket egy szamaritánus faluban. János és testvére, András azt mondták Jézusnak: "Uram, akarod-e, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből, és eméssze meg ezeket" (Lk 9,54). Uram, ha akarod, ménkő csap beléjük. Tűnjenek el. Csak szeress és tégy, amit akarsz? Csak kérjél bármit az Úr Jézus nevében és meglesz? Azt hiszem, hogy amilyen csudálatos és erős bátorítás van ebben az ígéretben, éppen olyan nagy és súlyos leckéje ez a keresztyén életünknek – kérni a Jézus nevében. Mert, ha Jézus nevében kérek, nem a varázsigét mondom, hanem a Jézushoz tartozásomat.
Heten voltunk testvérek, voltak nagyobb testvéreim, s ez néha rossz volt, mert a pici mindig hátra maradt, néha viszont nagyon jó. Emlékszem, álltam a sárbogárdi kultúrház előtt, ahol valami rendezvény volt, és engem nem engedtek be, mondván, hogy kicsi vagyok még! Szóltam a bátyámnak, és ő bevitt. Szólj az elsőszülöttnek, és bemehetsz, mert Ő az elsőszülött minden halottak közül és Őbenne és Őáltala fogadott bennünket Isten a gyermekeivé. Ezt jelenti Jézus nevében kérni.
Másodsoron ebben a jézusi szóban benne van egy másik lecke is, és erről is szólni kell: adni a Jézus nevében. Adni. Úgy elgondoltam ennek a mélységét. Ma mindenki cukkolja a keresztyéneket: na, ti keresztyének, jön a húsvét, ti, Buda-hegyvidékiek mentek a Blaha Lujza térre gulyás-ágyút állítani? És kiteszitek a nagy logót, hogy ezt a babgulyást a Buda-hegyvidéki szent református eklézsia hívei adományából fogjuk kicuppantani mindenkinek a műanyag tányérjába, míg az Unió be nem tiltja a műanyag-tányért? Vagy írjuk inkább azt, hogy Református egyház? Vagy írjuk ki, hogy a reformátusok?  A keresztyének? Jézus azt mondja: ne tudja a balkezed, hogy mit tesz a jobbkezed (Mt 6,3)! De arra megtanít bennünket, hogy ha adunk, az Ő nevében adjunk. Pedig milyen jó lenne, ha a magunk nevében adnánk! Mert annyit bántanak, annyi mindent ránk hordanak; ha esik az eső, azért is a keresztyének a hibásak, ha szárazság van, azért a pápa a felelős, ha árvíz van, azért a baptisták, ha jégeső, azért a reformátusok, ha fáj a tyúkszemem, azért a zsidók, mindenért az egész zsidó-keresztyén banda felel itt... Hát akkor – hogy mondják a pszichológusok? –, mit csinál a kisgyerek az általános iskolában, aki olyan, mint a rút kiskacsa, mindenki csak üti, vágja, kilöki, hátat fordítanak neki, nem engedik be a körbe?  Szétosztja nekik a tízórait. Otthon pénz lop, és befizeti az osztálytársait a büfében. Miért? Hogy befogadják. Vagyis bejótékonykodja magát a többiek szívébe, beajándékozza magát a mások szeretetébe. S valóban, kérdezzük csak magunkat: azért adunk, hogy elfogadjanak, azért ajándékozunk, azért segítünk, azért gyűjtünk, azért jótékonykodunk? Nekünk a Jézus nevében kell adni.
Annyi mindenre rá van írva: Made in China, Made is Hungary, Made in USA. Mi lenne, ha arra, amit mi adunk, csak annyi lenne ráütve: Made in Jesus – Jézus nevében. Mert mid van, amit nem úgy kaptál? Amikor Pál apostol az éhező jeruzsálemi keresztyéneknek gyűjtést szervezett Kis-Ázsiában – erről 2. Korinthusi levélben egy-egy kis részletet olvashatunk –, gondosan megírja, hogy hogyan kell összegyűjteni az adományt, ki megy el érte, hogyan viszik el, és osztják majd szét. Lehetne erről egy adakozástechnikai útmutatót csinálni. De mi azt tanuljuk meg belőle, hogy mindennek az Úr nevében kell végbe mennie. Olyan szolgálatnak nevezi ezt, amely révén Krisztus dicsőíttetik (2Kor 9). Csak Ő látszódjék, senki más. Ha téged látnak, a Jézus arcát lássák rajtad, ha minket látnak, az Üdvözítőt lássák rajtunk! Igen, mi szeretnénk felfényezni a nevünket, az életünket, a sorsunkat, a jó hírünket – ezek fontos dolgok. De a fontosnál van még fontosabb és van legfontosabb. És a legfontosabb az a név, amelyről azt mondja Péter apostol a prédikációjában: Nem adatott más név sem mennyen, sem földön, és nincs is más, mint a Jézus neve, ami által mi megtartatunk, ami által – fordítom másképp – megszabadulunk, ami által üdvözülünk (ApCsel 4,12). Jézus nevében adni –  nagy lecke!
És így érkezünk el a harmadik vonatkozáshoz: Jézus nevében elfogadni (Jézus nevében kapni). Igen, ha így olvassuk itt Üdvözítőnk szavát, hogy »bármit kértek az Atyától, megadja nektek az én nevemben» – akkor ez azt jelenti, hogy elfogadni is a Jézus nevében kell tudni. Olykor ez a legnehezebb lecke. Én már sokszor tapasztaltam, hogy kérni is nehéz, úgy általában is, a magyar embernek pedig még nehezebb. És nehéz dolog adni is, főleg a más nevében adni, postásnak lenni, Jézus postásának lenni. Ezek nehéz dolgok. De az a tapasztalatom, hogy elfogadni talán a legnehezebb. És azért nehéz ez, mert amikor az Atya ad, akkor az mindig ajándék és sosem járandóság. Nekünk vannak titkos noteszeink, és ez a mi eltitkolt bűneink közé tartozik. De böjtben szabad ilyen eltitkolt bűnökről is beszélni. Amikor püspök lettem, halálra idegesített a hivatal, hogy mindig jött valaki: püspök úr ekkor, püspök úr, akkor, írjuk be a naptárba, ide meg oda! Igen, van a püspöki hivatalban egy naptár, a hivatalvezető kezeli. Kifigyeltem, hogy az ügyes lelkipásztorok beballagtak a püspöki hivatalba, szóba elegyedtek Zsuzsa nénivel, a naptár felelősével, és beszéf közben odalestek: nini, üres a püspök hétvégéje. Nyomban kerestek is: püspök úr, miért mondod, hogy nem érsz rá, üres a hétvégéd! Én akkor elővettem az ultima ratio-t! Dehogyis üres a naptáram – nekem van egy igazi naptárom, itt a zsebemben. Nos, vannak ilyen titkos naptáraink, meg titkos adósságfüzeteink, meg titkos járandóságnaplóink Istennel kapcsolatban is. A közösségben, az imádságban, a keresztyén zarándoklatban, tanuljuk az egyes leckét meg a kettes leckét: kérni és adni többé-kevésbé megy is. De a harmadikra nézvést, tartogatunk egy járandóságfüzetet. Remélem, a római katolikus testvérek nem fogják félreérteni,  de a régi viták némi füstje-pora még itt van velünk. Tehát cselekedetekből üdvözülünk vagy kegyelemből? Jár-e nekünk Istentől az áldás a cselekedeteinkért cserébe, sikerült-e már annyi jót felhalmozni, hogy lehúzza a mérleget, és több lesz az ereje a jónak, mint a vétkeinknek? Mi, reformátusok azt valljuk, hogy mindent kegyelemből kapunk, Krisztus érdeméért. De az az érzésem, hogy igazából véve titkos katolikusok vagyunk. Ott van az a kis notesz, ott van az a kis járandóságfüzet, ott van az a kis adósságkönyv – az Isten cselédkönyve –, ott van nálunk, ott lapul a zsebünkben, a fiókunk mélyén. És írogatjuk, hogy mivel tartozik még nekünk az Isten.
De mindez porba dől, mert itt Jézus azt mondja, hogy amit kértek, azt az én nevemben adja meg nektek az Atya! Mi azt szeretnénk –, hogy azért adja meg nekünk az Atya, mert jó vagyunk. Vagy legalább azért, mert szeretnénk jók lenni! Mert néha igyekeztünk jók lenni. Ezt azért mégis csak beszámítja. Vegyétek csak elő testvérek azt a titkos kis könyvecskét és dobjátok el! Nincs várományunk, amit mutogathatnánk a mennyei Atyának: ez meg az jár nekünk. Amit kapsz, azt az Atya is Jézus nevében adja. Őérette adja, Őmiatta adja, Őbenne adja.  Pál a Korinthusi levélben igen nagyon fontos mondatot mond egy olyan gyülekezetnek, amelynek élete egyszerre megijeszt a bajaikat látva, másrészt hihetetlenül vonz, mert Korinthusban aztán volt minden. Annyi ajándék, annyi karizma volt, hogy dúskáltak benne. De rendet kellett rakni, mert a korinthusiak olyanok voltak, mit a gyerekek karácsonykor, akiknek mindig a másik ajándéka tetszett, és vetekedtek és vitatkoztak. Pál rendet akart tenni, ezért nagy titkot mond nekik: Minden a tiétek...ti pedig a Krisztusé. Krisztus pedig az Istené. (1Kor 3,21-23). A Római levélben így mondja: Isten nektek ajándékozta Krisztust, és ha Krisztust nektek ajándékozta, mi módon ne adna Ővele együtt mindent nektek! (Rm 8,32) És éppen ez a rend! Krisztus nem valami masni az ajándékon, holmi dísz. Ő mindennek az alapja, Ő mindennek a kezdete – nélküle semmit sem kapsz. Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek – mondja ugyanitt Jézus a tanítványoknak (Jn 15,15). Joó Sándor ezt így szokta fordítani: nálam nélkül a semmit cselekszitek. Megfordítva: mi módon ne adna Isten nektek Ővele együtt mindent? És talán ez a legnehezebb leckénk, emberként is, családtagként is, barátként is, embertársként is – elfogadni, és még inkább Isten gyermekeként elfogadni! Az Atya Jézus nevében – Krisztusban – ad, és ahogy Pál apostol hozzátoldja, benne mindent ad. Jézus nevében kérni, Jézus nevében adni és Jézus nevében elfogadni! És még mennyi titka van a Jézus nevének! Induljunk bátran az ígéretek és teljesítések útján az örök üdvösség felé.
Ámen

Sajnos nem látok ki az olvasó szemüvegem mögül, pedig nagyon kíváncsi lettem volna, hogy az erdélyi módon kétszer felolvasott textust miként hallgatta a gyülekezet. Mert másként hangsúlyoztam a másodszori olvasáskor. Vajon, felkapta-e a fejét valaki, hogy eltérő a hangsúly? Nem akarok senkit, főleg nem beiktatási istentiszteleten, régi görög kódexek rejtelmeivel untatni, de most a felolvasott szakasz és a benne foglalt üzenet erre késztet. Először így olvastam, ezt szokta meg a fülünk, így áll a Biblia-fordításokban is: »bizony, mondom néktek, amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek«. Aztán így olvastam: »bizony, mondom néktek, amit csak kérni fogtok az Atyától, az én nevemben megadja néktek«. Azért lehet kétféleképpen olvasni, mert a régi görög iratokban nincsen központozás. És mivel nincs központozás, a Biblia-fordítók kezdettől fogva zavarban voltak. Szent Jeromos úgy oldotta meg, hogy odatette a kettő közé ezt, hogy: »az én nevemben«, és aki akarja az Atyához, az Atya ajándékához, aki akarja, az általunk elmondott kérésekhez fűzi hozzá. Én azt választom most, hogy odébb teszem a vesszőt, és azt mondom: amit kérni fogtok az Atyától, [ő azt] az én nevemben megadja nektek. Miért? Azért, mert ennek a kifejezésnek, hogy »az én nevemben«, mármint »a Jézus nevében« három dimenziója van: a keresztyén ember életében is, a budafoki gyülekezet életében is, és legkiváltképpen a lelkipásztor életében és szolgálatában is, amennyiben az élete és szolgálata egybeesik. Ez az első kívánságunk számára, hogy az élete és szolgálata tökéletes egybeesésben legyen. Mi ez a három?
Az első, amiről a legtöbbet beszélünk, és amiben legkevésbé vagyunk – látszólag – sikeresek. Ez pedig az egyháznak, a gyülekezetnek és a gyülekezet vezetőjének, a lelkipásztornak a világ felé, bárki felé a szolgálata. Adni a Jézus nevében. És mindig csak Jézus nevében adni. Nem a magam nevében, nem gyülekezet nevében, nem a református egyház nevében, nem a keresztyénség nevében, hanem a Jézus nevében adni. Erre tanít minket Jézus a Hegyi Beszédben és más helyeken is, amikor a tanítványság útjára hív, azt mondja, hogy az én nevemben adjatok. Adjatok az én nevemben a szükségben lévőnek, hogy élete megjobbuljon, adjatok az én nevemben vigasztalást a szomorkodónak, adjatok az én nevemben táplálékot az éhezőnek, adjatok az én nevemben igazságot az igazságra szorulónak, adjatok az én nevemben ennek a világnak, Isten csodálatos teremtett világának, - mert ebben a csodálatos világban, amid csak van, azt eleve Jézusért kaptad. Nagy titok ez, és roppant feladat. Erre buzdítom a lelkipásztort, hiszen ezért iktatjuk be ennek a gyülekezetnek a közösségébe! Annyi jó van itt a gyülekezet körül, mindenféle tevekénység, nagy bőséggel. Adjunk hát a gyülekezet nevében? Fényezzük fel magunkat? Hiszen a keresztyénséget folyton vád éri, hogy nem látszik az angyal-szárnyunk, nem látszik a hit erejéből semmi, miközben csak jönnek, kopogtatnak, elvárnak, kérnek. Mutassuk meg, kik vagyunk, és mire vagyunk képesek! De én nem ilyen magakelletőnek ismerem a budafoki gyülekezetet.  Arra kérlek hát, testvérem, hogy a budafoki gyülekezet közösségében mindenkit hallgass meg, és adj a Jézus nevében, mert ezért hívott meg ez a gyülekezet, felismerve benned azt a lelkészt, aki képes és akar Jézus nevében adni. Nem a magunk nevéért kell ott lenni toplistákon, mint első számú adakozók, első számú segítők, első számú igazság-bajnokok! Nekünk egyetlen név dicsőségét kell szolgálnunk, egyetlen névre kell rámutatnunk, akitől jön minden áldás. Ez pedig a Jézus neve, mert nem adatott sem égen, sem földön más név, amely által meg kellene tartatnunk, amely által meg kellene szabadulnunk, amely által üdvösséget kellene kapnunk, csak a Jézus neve.
Másodszor, Mesterünk megtanít arra is, hogy az Ő nevében kérjünk.  Leginkább, igen helyesen így szoktuk bezárni imádságainkat: kérünk a mi Urunk Jézusunk nevében... Erre biztat bennünket a régiek szép imádkozó hagyománya. De leginkább az, hogy maga Jézus mondja, hogy az én nevemben kérjetek! S akkor az Atya bizton megadja nektek, amit kértek. Ha tehát Jézus nevében megyek az Atya elé, akkor nem kell aggódnom, hogy azt a visszakérdést kapom az Atyától: és te ki vagy, és mit keresel itt? Nekem sok testvérem van, vannak bátyáim is. Amikor kisgyerek voltam, és a sárbogárdi kultúrházban volt valami rendezvény, s szerettek volna bemenni, csak álltam az ajtóban, s mondták nekem: te kisfiú, ide nem jöhetsz be. Én meg szóltam a bátyaimnak, és ők bevittek. Jézus a mi idősebbik testvérünk, aki bevisz bennünket. Az ő nevében kell kérnünk, mert a feltámadott és megdicsőült Krisztus az Atya jobbján ül, és hallja a mi kérésünket. Ő a mi közbenjárónk. Ő, az, Aki minket, elveszetteket, szükséget szenvedőket, nyomorultakat, bűnösöket és Isten ellen lázongókat, sem kérni, sem adni nem tudókat az Atya előtt kedvessé tesz. Az Ő áldozata, halála és feltámadása által vagyunk kedvesek Isten előtt. Ezért mondja Pál apostol, hogy ha Isten Krisztust nekünk ajándékozta, mi módon ne ajándékozna ővele együtt mindent minékünk (Róma 8,32). De csak ővele együtt. Tudom, minden közösségnek vannak igényei, és amikor odaállnak Isten elé, mégiscsak a magunk nevében kérnének. Mi, magyarok végtére már megérdemelnénk már, hogy a magunk sorsán, a magunk jogán kérjünk a magunk bajai és szükségei közepette! És mi, magyar keresztyének, reformátusok, budafokiak miért ne állhatnánk oda Isten elé: "nézd meg, mennyei Atyánk, mennyi minden van itt, mennyi mindent megcsináltunk, s mennyi minden tolul még előttünk, hát magunkra nézve, a magunk nevében kérünk!? Csak belefér a keresztyén hitünkbe, hogy így emlékeztessük Istent! A nagy imádkozók tudják Istent ostromolni. Itt vagyunk, Atyánk, ez a mi szükségünk, ez a mi kérésünk, ez én kérésem. Hallgasd meg könyörgésünket! Mégis, Jézus egyértelművé teszi, hogy ha az Ő nevében kérünk, akkor nem tér vissza az imádság azzal, hogy a címzett ismeretlen! Az ő nevében az Atya meghallgatja kéréseinket. Hadd biztassam az egész budafoki gyülekezetet erre, mert ezt roppant nehéz megtanulni. Szent Ágoston mondja: csak szeress és tegy, amit akarsz. Tudom, sokan félremagyarázzák ezt, mégis bátran mondom én is: szeress a szeretet törvénye szerint, szeress a szeretet regulája szerint, szeress az igazság tökéletes törvénye szerint, és tégy, amit akarsz. És folytatom: csak kérj a Jézus névben, és tiéd lesz, amit akarsz. Mert, ha igazán a Jézus nevében kérünk, ez nem jelenti azt, hogy önkényem szerint kérek. Jézus nevében kérni azt jelenti, hogy én Őbenne vagyok, az övé vagyok. És úgy kérek, ahogyan Ő kér, és azt kérem, és amit Ő kér. Nehéz lecke ez.  Amikor édesanyák vagy nagymamák a gyermek ágya szélére ülnek imádkozni – ezt mostanában már nagypapáknak is megengedik –, egészen elképedünk, ahogyan a gyermek lelke indázik erre-arra, és mi próbáljuk őket is megtanítani arra, hogy mit jelent Jézus nevében kérni. Hadd kössem a lelkipásztor szívére, hogy nem csak igehirdetőként, nem csak a szentségek kiszolgáltatójaként, nem csak a lelkek pásztoraként, hanem imádkozóként is álljon a gyülekezet élére. Hívja imádkozni a gyülekeztet, és ő maga is tanulja minden nap, mint jelent a Jézus nevében kérni boldog bizodalommal. Jézus azt mondja a Hegyi Beszédben: ad-e az Atya gyermekének követ, ha kenyeret kér? Hát, ha a pogány atyák kenyeret, és nem követ adnak a gyermeküknek, ha kenyeret kérnek, mennyivel inkább a ti mennyei Atyátok? Mi magától értetődőnek vesszük, hogy mi a mennyei Atya gyermekei vagyunk, de könnyen elsiklunk afelett, hogy Jézusban vagyunk istengyermekek. Mert Isten Krisztusban fogadott minket gyermekeivé. Hogy tehát igazán gyermeki bizodalommal, gyermeki átadottsággal tudjunk kérni, vagyis, hogy a kéréseink első mozzanata mindig az legyen, hogy átadjuk magunkat Isten kezére, nos, ezt minden nap tanulni kell. Buzdítom hát a lelkipásztort, hogy tanítsa erre a gyülekezetét, éppenséggel azzal, hogy ő maga is tanulja.
És végül, harmadjára, olvasom újra a különös hangsúlyozást. Bizony, bizony mondom néktek, amit csak kérni fogtok az Atyától, ő azt, az én nevemben megadja néktek. Ez a harmadik titok. A Jézus nevében elfogadni. Jézus nevében ad az Atya. Őérette, őmiatta, őáltala, a Jézus nevében ad. És ez talán a legnehezebb titok. Nemcsak azért nehéz ez, mert erre gondolunk a legkevesebbet. Pedig amit Jézus nevében kaptunk, azt kell továbbadnunk, megsokszorozni áldásul. Ha Jézus nevében bizodalommal kérünk, Jézus névében is kapjuk. És ez a harmadik áll mégis legelöl. Tapasztalattal igazolhatom, hogy nem adni a legnehezebb, hanem elfogadni. Nem az a legnehezebb, hogy észreveszem-e valaki szükségét, és oda adom-e neki azt, ami kell. Igen, ez sem könnyű, főleg, ha magam is szükségben vagyok, s mondhatom: adjanak a gazdagok. Lám, itt van egész Európa, és szenved a jólétében, a gazdagságában, hát jöjjön mindenki, és vegye-vigye, nekünk sok van. De nem adni és megosztani nehéz, hanem elfogadni nehéz. Látom és tapasztalom, mennyire hálátlan a mai ember. És azt is látom, mennyire hálátlanok a keresztyének. Kaptak szép templomokat, kaptak szabadságot, kaptak óvodát, kaptak iskolát, kaptak új lelkipásztort, külső-belső békességet, kaptak gyógyulást, annyi mindent kaptunk, és közben kuporgatjuk az életünket. Az mondja Pál: ti Krisztusban mindent megkaptatok! Miért járunk hát úgy ebben a világban, mint akiknek tartozik az egész világ? Miért játsszuk, hogy egyedül mi vagyunk vesztesek a teremtésben, mi, keresztyének? Hálátlanok vagyunk. És a hálátlanságunk gyökere abban van, hogy nem tudunk elfogadni, nem tudunk kapni. Mit mond Jézus a tanítványainak? Bizony, bizony mondom nektek, amit csak kértek, megadja néktek az Atya az én nevemben. Krisztus az, akiért az Atya ad. Jézus az, akiért az Atya ajándékoz. Hiszen az Egyszülött fiú az, akiért mi Isten gyermekei vagyunk. És ezt meg kell tanulni. Elfogadni magát Istent a Jézus nevében - ez a nagy lecke. Elfogadni azzal a boldog, gyermeki elfogadó készséggel, ami az Isten gyermekeinek a titka. Ebben gyökerezik az Istent dicsőítő élet. Elfogadni és hálásnak lenni, és hálából megtenni mindent Isten dicsőségére.  Lelkipásztor testvérem, és kedves budafoki gyülekezet, arra kérlek, hogy legyetek egymás buzdító társai. Legyen a lelkipásztor szerény, ajándékozó ember. S amiért imádkozott, amit vigasztalásul, erősítésül, intésül, megjobbításul kapott, oda tovább nektek De nektek is, kedves budafokiak, akik megajándékozott gyülekezet vagytok, vele közösen kell tanulni ezt a harmadik titkot is: elfogadni a Jézus nevében. Ő mondja a tanítványinak: nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. S mert Ő választott, Ő is állít az Atya elé mondván: itt van a testvérem, fogadd be, ajándékozd meg, áldd meg az örökélet ajándékával. Íme, a ti közös lehetőségetek, közös feladatotok és közös titkotok: Jézus nevében adni, Jézus nevében kérni, Jézus nevében elfogadni. Adjatok, kérjetek, fogadjatok el.
Ámen

Jézus engedelmes volt mindhalálig - mondja a Filippi levél. Engedelmesség - ez a mi nagyheti megbotránkozásunk - vagy megütközésünk; mert szintenem is érthető - nem is követhető. Hans Urs von Balthasar jegyzi meg, némi protestáns-ellenes éllel (vagy ha tetszik, szelíd bírálattal), hogy a hitben felfogott kegyelem értelmezése - mármint ahogy mi protestánsok felfogjuk azt - erősen szubjektivista. Pro me - értem, vagy pro nobis- értünk halt meg Krisztus, mondjuk, és ezért volt engedelmes mindhalálig, mégpedig a keresztfa haláláig. Ebben azonban meggyengül, mondja Balthasar, az, ami Krisztus halálának titkát érvényesen elénk állítja, hogy ugyanis Jézus Istennek volt engedelmes.
Nem a kiválók sorsának engedett; vagyis, amit az emmeusiaknak mond majd húsvét délutánján, hogy ezeknek így kellett lennie, az nem a kiváló alakok rettenetes sorsának summázata. Így is érthető, igen. A legkiválóbbak, a látomásos emberek, a gyógyítók, a karizmatikus vezérek, a szóban és cselekedetben nagyszerűen mindig maguk előtt láthatják ezt a végzetes alternaítvát. Kénytelenek eképpen látni. Ilyen értelemben, mintha Jézus ezt látást summázná be, és a feltámadása annak az igénynek a vindikálása lesz majd - Isten részéről - , hogy Jézus igazat mondott magáról és élete is igaz volt. A feltámadás a megigazítás.
Nem az ember sorsában - mulandóságában - benne foglalt alternatíva-nélküliségnek engedett. Igen, így is érthető. Hogy ti. Jézus osztozott a sorsunkban. Részesedett Ádám sorsában, és Ádám gyermekeinek a sorsában. Mindenben hasonló lett hozzánk, kivéve a bűnt - mondja az apostol. A halandóságban is hasonló lett hozzánk. Az ember a halál mezsgyéjére születik, és a halál árnyéka völgyében él - él a halálban, és ez a tapasztalat és tudat az egyetlen közös léthatározmánya minden embernek. Ez a közös hagyományunk  és jövőnk. Ennek elhordozása olyan kegyelmeket nyit meg számunkra, hogy eztán a hitünket alapvetően az fogja meghatározni, hogy Isten a feltámadással térdre kényszerítette a halált. Igen Isten megkóstolta a halált, de legyőzte, vétót mondott rá - ezért irgalmassága irántunk nem üres jogias aktus, hanem az örökkén élő örökös irgalma, vagy még inkább: szánalma a halálba esett ember iránt. A feltámadás a kimenekedés.
Mégis: Jézus Istennek volt engedelmes - mondja a Filippi levél. Nem értjük teljesen az Atya és a Fiú és a Lélek szentháromságos létében ez a mozzanatot. Csak képeink vannak rá. Hasonlataink. Az evangélisták igen alaposan írják le Jézus szenvedését és halálát. Ismerjük az árulás és  per minden részletét. Látjuk a motivumokat és az eljárásokat. Aztán a megfeszítés elbeszélése sokdimenziós: a szenvedő, és a szenvedők (latrok), a rokonok (Szűz Mária), a tanítványok (férfaik és nők és a titkos tanítványok is), a bámészkodók, a belekeveredők, a justizmord kitervelői, a brüsszeli, bocsánat: római főhatóság, a pribékek - mindenki felől láttatják a megfesztítés óráit. Még a kozmosz megrendülése is megindít. De milyen rövid a feltámadás részletezése. Holott az a döntő, mert feltámadás nélkül Jézus halála csak hősi gesztus, summázó sorsteljesítés, szolidaritás alulmaradás, de nem több. Vajon miért ilyen rövid mégis az evangélisták beszámolója? Mert mi még innen vagyunk. A sírban állunk, és onnan nézünk kifelé,  de nem látjuk a teljes horizontot, az isteni módon megnyílt távlatokat. S amit látunk, azt az engedelmesség szívével, a készségeszség lelkével láthatjuk. A pro me - értem átalakul a mi engedelmességünké: pro Christo. A Biblia múzeumban látható egy installáció, mely a sírban helyez el minket, s mi onnan láthatjuk - kifelé és felfelé - az olajfák hegyének lankáit, épp csak egy részletet. És mégis befelé látunk, mint amikor ellebben a függöny egy ablakon, s mi bepillanthatunk az örök isteni titkokba: a Fiú engedelmes volt az Atya iránt, hogy elhordozza a bűn elleni haragot, hogy sorsosunk legyen a mulandóságban, mi pedig testvérei az örökkévalóban. Befelé látunk - és belátjuk a nagy titkot.
Ez a mirifica communicatio lényege: "ember fiává lett velünk, hogy mi Isten fiaivá legyünk ővele; alászállt a földre, hogy megnyissa az utat mennybe emeltetésünk előtt; magára vette halandóságunkat, hogy közölje velünk halhatatlanságát; felvette erőtlenségünket, hogy erejével megerősítsen minket; osztozott szegénységünkben, hogy gazdagságát átruházza ránk; magára vette hamisságunk gyötrelmes terhét, hogy minket igazságába öltöztessen." (Kálvin, Inst 4.17.2)
Ámen

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!
A vakon született koldus meggyógyításának a csodája nagy visszhangot támasztott, roppant hullámokat vert, ezekről a múlt alkalommal hallhatunk. Leginkább a vitába tekinthettünk bele, s hogy milyen érzelmeket, gondolatokat támasztott ez a soha nem látott, soha nem hallott csoda. János evangélista jelzi, hogy olyan mély benyomást gyakorolt ez az emberekre, hogy később is hivatkoznak rá. Itt mindjárt, még ott, a templomban idézik, miután Jézus önmagára mutat, és azt mondja: »én vagyok a jó pásztor«, és ezzel üdvözítő munkájának a lényegét tárja elénk. Ez újra vitát vált ki, és eközben jegyzik meg, hogy nem bolond beszéd az, amit Jézus mond és nem is ördögtől való, hiszen az ördög nem gyógyítja meg a vakokat (Jn 10,21). Majd később is olvasunk egy megjegyzést a vakon született meggyógyítása kapcsán; de ott már nem az ellenfelek és az ellenségek idézik fel ezt az eseményt, hanem a Jézus barátai Bethániában. Már gyászolják Lázárt, Jézus barátját, aki meghalt és azt mondják, hogy ha Jézus meg tudta gyógyítani a vakot, akkor miért nem jött és miért nem gyógyította meg Lázárt (Jn 11,37).
De most nem erről szeretnék szólni, hanem egy súlyos fejleményről; egészen pontosan egy súlyos és nem elkerülhető fejleményről. Szakadás. János apostol azt mondja, hogy Jézus szavait követően nemcsak vita támadt, hanem szakadás is. A múltkoriban többen megjegyezték, hogy unós untalanig használom a provokáció kifejezést, amellyel azt próbáltam visszaadni, hogy Jézus provokál bennünket, ez nyilvánvaló az evangélium szavaiból. Nos, valaki megjegyezte, hogy nem jó a szó ez – provokáció, provokátor –, hiszen a pártállam idején voltak a fizetett provokátorok, és ezért rosszízű a kifejezés. Tiszteletes úr, mondta, találjon valami jobb szót, ez rosszul cseng a fülünkbe. Nem találtam jobbat, csak másikat, és éppenséggel itt az evangéliumban: szakadás vagy szkizma. Nehéz szó ez, sokkal nehezebb, mint a provokáció. Pál apostol megjegyzi a korinthusi levelében, hogy többnyire úgy van a dolog, hogy amikor vita támad, feloldhatatlan feszültség keletkezik, és nem egyeznek a nézetek, nem lehet összebékíteni, összeboronálni a feleket, akkor szakítás vagy szakadás, szkizma következik be. A közösségnek egy része otthagyja a többieket, ők a szkizmatikusok. Márpedig az egyház története tele van borzasztó szkizmákkal. Már a jeruzsálemi ősgyülekezetet is otthagyták némelyek, és ez megtörtént Antiókhiában is (erről János evangélista ír a levelében: »közülünk váltak ki, de nem voltak közülünk valók«, mondja, 1János 2,19). De fennállt ez a veszély a korinthusiak között is. És aztán a századok során egymás érték a szakadások; újra és újra szkizmatikusok dúlták az egyházat. Nem is szeretünk erről sokat beszélni. Pedig érdemes és fontos, és messzire mutató, ha szólunk róla.
Két újszövetségi író használja ebben az áttett értelemben a szkizma szót. János evangélista itt és még más helyeken, és még Pál apostol a Korinthusi levélben. Pál arról beszél a korinthusiaknak, hogy nem jó dolog a szakadás. Azt mondja: ha vannak közöttetek versenyvágyók, veszekedésre hajlamosak, harcra készek, azok tudják meg, hogy Isten gyülekezeteiben a versengés nem szokás. (Versengésen itt azt kell érteni, amikor valaki tudja, hogy győzni fog – neki áll a zászló, a többi már lehanyatlott –, és ekkor ő úgy fundálja meg a dolgot, hogy támadásba lendülhessen, hiszen biztos, neki lesz igaza. Ismertek ilyeneket. Ha vesztőre áll a dolguk, azonnal pacifista lesz belőlük, ám amikor győzelemre állnak, nyomban nekirontanak a másiknak és átgázolnak rajta. Bizony, ebből sok baj és kár származott, többek között szakadás is. Pál itt azt mondja, hogy a keresztyének között nem szokás az efféle versengés. Korinthusban sem szokás. Mindazáltal, mondja, hallom, hogy szakadások vannak közöttetek. Majd hozzáteszi: nem csak hallom, hanem hiszem is, mert szükséges, hogy szakadások legyenek, hogy a kipróbáltak nyilvánvalóvá legyenek (1Kor 11,19). Tehát fájdalmas, rettenetes szükségszerűségről van szó. Kívánatos, hogy ne legyen szakadás, és ha van rá mód, el kell rendezni különbségeket, ám – mondja Pál – hiszem, hinnem kell, hogy vannak szakadások, éspedig azért, hogy a kipróbáltak nyilvánvalóvá legyenek.
A szkizma szó eredetileg azt jelenti, amikor ketté tépünk egy papírlapot, annak a hangja mindannyiunknak a fülében van. A szabás-varrással foglakozó asszonyoknak, lányoknak, sőt még férfiaknak még inkább a fülében van. Amikor a vásznat ketté tépik, az a sercegő hang, ahogy a szálak eleresztik egymást, nos, a szakadásnak, a szakításnak ez a jellegzetes hangja, ezt hiszem, igen ismerős. Tehát ezt jelöli eredetileg a szó: szakítás, szakadás. Ezzel a szóval írja le János, hogy mi történik itt.
De miért történik? A közvetlen oka az, hogy Jézus a vakon született ember meggyógyítását követő vitatkozást, nevezetesen, hogy miféle hatalommal tette Ő ezt, továbbá, milyen jogon avatkozott be Isten ítéletébe azzal, hogy meggyógyított egy bűnös embert, és hogy jött ahhoz, hogy szombatnapon gyógyított, nos, ezt az egész vitatkozást egy szép beszéddel folytatja Jézus: »én vagyok a jó pásztor«. Szeretjük ezt hallani, itt, a János evangéliumának 10. részéből. A 23. zsoltár jut eszünkbe: az Úr én nékem őríző pásztorom. Nagyon szeretjük ezt a zsoltárt, igen eleven kép ez, és mi magyaroknak, akik félig, meddig pásztor népként jöttünk be ide a Kárpát-medencében (ha ugyan elmentünk innen valaha), nos, számunkra felülmúlhatatlan kifejezés ez. Csakhogy Jézus nem a 23. zsoltárt idézi itt, hanem a prófétákat. Jeremiást és leginkább Ezékiel prófétát (Jeremiás 23, Ezékiel 34), akik úgy beszélnek a nép vezetőiről, mint rossz pásztorokról, akik majd ítélet alá esnek, és Isten egyetlen Igaz Pásztort fog népe élére állítani (Ezékiel 34,23; Zakariás 11,16). A hamis pásztorok élősködnek a nyájon és szétszélesztik azt, cudarul bánnak a juhokkal, nem legeltetik őket tisztességesen, és ha jön a baj, megszöknek, és ott marad a nyáj, vezető és oltalmazó nélkül. Megszökik a király a csatából, a törvényhozók elhagyják a törvényházat, amikor súlyos döntést kellene hozni, a papok nem imádkoznak, amikor esdeklés órája van. Jézus ezt a prófétai feddést fokozza, mert ő már is rossz és hamis pásztorokról, hanem béresekről beszél, akiket legfeljebb egy évre alkalmaztak valami munkára. Én vagyok a jó pásztor – mondja Jézus –, tehát akik itt vezetik a népek, azok béresek, alkalmi munkások, átmeneti időre kaptak mandátumot. Kik ők? A törvény szent őrei. Hát hogyne nőne a harag, hogyne támadna a szívekben a düh: ki ez, és miket mond itt magáról és rólunk!?
A másik kijelentéssel még inkább fokozza a pásztorokról szóló példálózást, hiszen arról sem a 23. zsoltárban, sem a prófétai feddőzésekben nem olvasunk, hogy a jó pásztor »életét adja« a juhokért. Gondolkozzunk el! A jó pásztor is csak megnyírja a juhot és fölhasználja a gyapját, és ha eljön az ideje, csak levágják a jószágot és táplálkoznak a húsával. De hogy a jó pásztor adná az életét a juhokért? Hát kik azok a juhok, hogy ezt érdemlik? És ki az a pásztor, aki erre képes? Jézus azt mondja, hogy ezt a feladatot bízta rá az Atya, sőt, kijelenti, hogy Ő és az Atya egyek, egy akaraton vannak. Amit az Atya akar, azt akarja ő is. Vagyis amit ő akar és tesz, tudniillik, hogy leteszi az életét és felveszi az életét, ez az Atyával való tökéletes egy-lényegűségének a kifejeződése. Ezen bizony nemcsak a korabeliek ütköztek meg, hanem a maiak is megborzonganak. Ez már a Szentháromság titka. Igen, a régiek megütköztek ezen, mert megéreztek, hogy olyan halálról van itt a szó, amit valami titokzatos, belső eltökéltség motivál, amit nem külső emberi akarat folyománya. Pedig már korábban eltervezték ők Jézus elfogását, elítélését, megalázását, rabszolgaként való kivégzését. Most pedig Jézus kijelenti, hogy az ő életét senki el nem veheti tőle, azt ő maga teszi le - és veszi fel. Ki ez a Jézus? Hát elfogjuk, elítéltetjük kivisszük a Golgotára, megfeszítjük! Miről beszél ez a Jézus? És mi az, hogy visszaveszi életét?
Ne hallgassatok rá! –mondja az egyik tábor. Hát őrültségeket beszél, ördög van benne, rászed benneteket, elhitet benneteket! A Nagytanács előtt is épp így hangzik a hamis tanúk vádja: azt mondta, hogy rontsátok le ezt a templomot és három nap alatt felépítem azt! A templomot?  Salamon negyven évig építette! Miről beszél ez az őrült! Ebből a mély zavarból lesz a hasadás, amit Pál apostol szavához kell igazodnunk, aki azt mondja, hogy szükséges, hogy hasadások legyenek, hogy a megpróbáltak nyilvánvalóvá legyenek. Vagyis Pál is és János apostol is ugyanezzel a szóval adja vissza ezt a fájdalmas és elkerülhetetlen szükségességet. Tudunk másfajta vitákról is. Például, viszály támadt a Jézus tanítványai és a Keresztelő János tanítványai között a keresztelésről, hogy vajon a János bűnbánati keresztsége-e az érvényes pecsét, vagy az-e, amit már a tanítványok kezdtek gyakorolni? S volt vita a tanítványok között is. Rangvita arról, hogy ki a nagyobb közöttük. Ám ezeket a vitákat, viszályokat, tusakodásokat más szavakkal jelzik az evangélisták. Itt a szkizma szó sajátosan és elkülönítetten áll. Szkizma támadt Jézus szava nyomán - és az egyik tábor erre indult, a másik arra. Itt világosság és sötétség különül el.
Vagyis a kérdés ez: világosság vagy sötétség, igazság vagy hamisság. Ezeket nem lehet egybeszőni, kedves testvérek. Mi szeretnénk, ha lenne köztük valami zöld határ, ahol nincsen éles választóvonal, hanem az ingadozó ember erre is, meg arra is lépegethetne. Legyen ennek a neve vélemény-sáv. Ebben döntés nélkül lehet mozogni. Aztán ma azt vesszük észre, hogy ez a véleménysáv egyre szélesebb és szélesebb lesz; már sem igazság nincs, sem hazugság nincs, csak vélemény van. Véleménye pedig mindenkinek van. De itt szkizma van. És ennek azért kellett így lennie, mert Jézus szava és a szolgálata a szembesítő kihívás. És emellé Isten nem rendelt véleménysávot, hogy ugyanis kicsoda volna Krisztus. Próféta, netán költő, a tanító? Ezek vélemények, de érvénytelenek. Ami nem tartozik a vélemények közé, az az a kérdés, hogy üdvözítő-e vagy sem, Ő hozza-e el Isten igazságát és megmentő szeretetét a számunkra, vagy csak hiteget bennünket? Mert, ha nem Ő hozza az üdvösséget, attól még lehet a szavára támaszkodni, hősiességét csodálni, lehet nagy eszmefuttatásokat kreálni, lehet arról elmélkedni, hogy vajon a Jézus önkéntes halála vagy éppen Szókratész halála volt-e a dicsőbb, és hogy a Jézus búcsúbeszédei értek-e annyit, mint Szókratész védőbeszéde. És azon is lehet töprengeni, hogy ki szenvedett jobban, s hogy Jézus néhány óráig tartó kínszenvedése mi ért ahhoz képest, hogy valakit heteken keresztül kínoztak halálba.
De ezekkel csak abban a biztonságos véleménysávban lehet közlekedni, ahol nincs választás élet és halál között.
Van-e megváltó érvénye Jézus Krisztus halálának, feltámadásának, megnyitja-e számomra az utat Isten kegyelmes királyi székéhez? Ez a kérdés, ebben kell dönteni. Itt kell a megpróbáltaknak nyilvánvalóvá lenniük. Erről szól itt János evangélista. És erről beszél Pál apostol is a korinthusi gyülekezetnek, amikor meginti őket, mert vitatkozni akartak és viszálykodtak azon, hogy kié az utolsó szó? Meg az első is. S ugyan, ki az okosabb, kinek van igaza? Ezt akarjátok? Megintelek benneteket, mondja Pál, nem dicsérlek benneteket, mert kárral gyűltök egybe. Mert amikor egybegyűltök az Úrnak vacsorájára, tudnotok kell, hogy a megtört kenyér és a pohár a jó pásztort hirdeti nektek, vagyis Krisztust, aki életét adta a juhokért. Nem az okos Krisztust hirdeti az úrvacsora, nem a költő Krisztust, nem az eszménykép Krisztust, nem a világ legbölcsebb emberét hirdeti, hanem a jó pásztort. Azt, aki mindent megfordítva, életét adta a juhokért. Ha nem ezt hirdeti az úrvacsora, akkor az nem úrvacsora.
S van itt még valami, kedves testvérek, ami miatt a »hasadás« szót külön is hangsúlyoznunk kell. A többi evangélista (ugyanezzel a szóval, eredeti értelme szerint) gondosan leírja azt az órát, amikor Krisztus meghalt. Elmondják, hogy ekkor a templom kárpitja középen, tetejétől az aljáig kettéhasadt (Lk 23,45). Aki hallott már vásznat hasadni, az ezt el tudja ezt képzelni. Krisztus halálakor történt egy nagy szkizma, egy nagy hasadás, a templom kárpitja kettészakadt.
Ám a Zsidókhoz írt levélben az apostol felidézve a főpásztor Jézus Krisztus főpapi halálát, hozzáfűz egy fontos megjegyzést, ami teljességgel ide talál ahhoz, amit Pál mond: szükséges, hogy szakadások legyenek közöttetek. Nemrégiben a Nemzeti Színházban láthattam a Csíksomlyói Passiót. Igen megrendítő és felemelő volt, mert kertelés nélkül választás elé állított. Ebben van egy jelenet, amikor Krisztus szerzi az úrvacsorát. Azon meglágyult a szívem meglágyult. Az ugyanis református úrvacsora volt. Egy nagy kehely és egy nagy, négy-öt kilós kenyér, amolyan régi, házilag kelesztett kenyér. Vittem még én is még gyerekkoromban a sütödébe afféle megkelt kenyeret. Nos, amikor megszerzette az Úr Jézus a tanítványokkal az Utolsó vacsorát, és elhangzottak a szereztetés igéi, a passiójáték szerint megjelent a Sátán, és ezt a nagy kenyeret egy nagy szöggel keresztülverte. Döngve beleverte az asztalba. Kenyérbe nem verünk szöget, nem alázzuk meg. Ez az én testem - mondja Jézus. És egyszerre csak ez a szó, hogy »megszegte« a kenyeret és azt mondta: ez az én testem, amely ti érettetek megtöretik, ott megjelent előttük a maga megalázottságában, általverve a kereszt szögeivel. Megrendítő jelenet volt, s kezdtem érteni az úrvacsora lényegét, hogy mit jelent az, hogy fára szögezték őt.
A Zsidókhoz írt levél pedig azt mondja, hogy Jézus Krisztus tökéletes főpapi áldozatával – amely az Ő önként vállalt áldozata volt az Atya akaratával teljes összhangban –, ezzel az áldozattal nyitotta meg az utat a Szentek Szentjébe, a kegyelem királyi székéhez, Isten trónusához, alkalmas, vagyis minden időben való segítségül. Így mondja ezt a Zsidókhoz írt levél: oda, Istenhez Krisztus új és élő utat nyitott »a kárpit, azaz az ő teste által« (Zsid 10,20). Krisztus megnyitotta az utat Istenhez az Ő teste, vagyis, a kárpit által. Nem is a kárpit szakadt ketté, nem is a kárpiton történt a szkizma, hanem Jézus Krisztus szíve szakadt ketté, Jézus Krisztust tépték szét a kereszten.
Hát ezért szükséges, hogy szakadások legyenek, hogy kipróbáltassanak és megmutatkozzanak azok, akik a világosságot világosságnak, a sötétséget sötétségnek, az igazságot igazságnak, a hamisságot hamisságnak, az üdvösséget üdvösségnek mondják, és Krisztust Krisztusnak vallják.  Nem ördögtől való a szó, hanem Jézus Krisztustól való az ige. A sötétség fejedelme nem adja vissza a vak szeme világát, a sötétség fejedelme inkább elveszi azok szeme világát, akik látnak. A sötétség fejedelme sosem világosít meg, legfeljebb elkápráztat. Hogy tehát a kipróbáltak –  ti is testvérek, mi is, akik itt vagyunk az Úr asztala körül – nyilvánvalókká legyenek, és hogy ezáltal nyilvánvaló legyen, ki az itt, aki Krisztust Krisztusnak vallja, ezért –  bár rettenetes és fájdalmas –szükséges, hogy szakadások legyenek. Készüljünk így az úrvacsora közösségére.
Ámen

Szeretett testvérek!
Mindenekelőtt hadd adjam át a magyar reformátusok áldását és üdvözletét. Sokat imádkoztunk érettetek, és továbbra közbejárunk értetek a kegyelem Istenénél, az apostol parancsa szerint: egymás terhét hordozzátok (Gal 6,2).  És hálát adunk Istennek, hogy itt lehetünk veletek közösségben, és együtt is Isten elé vihetjük hálaadásunkat és könyörgésünket.
Nagy böjtben vagyunk most. Azért mondom, hogy ez a böjt nagy, mert nemcsak a szokásos módon, alázattal és imádsággal, készülünk Megváltónk halálának és feltámadásának ünnepére, hanem úgy is, ahogyan a régiek tanították nekünk: ha veszedelem, nyomorúság támad, ha háború sújt, akkor az egész népnek Isten elé kell járulnia közös könyörgésben. Ilyenkor nem csupán az egyes hívő dolga a böjt, hanem az egész közösségé, sőt, minden keresztyéné szerte a világon, ha valahol egy-egy egyház életében nyomorúság támad. Együtt imádkozunk hát veletek áldásért és békéért.
Három szakaszt olvastam fel, mindhárom Krisztus feltámadásának nagy titkára készít fel, és megmutatja reménységünk szilárd alapját.
1. Az első Ézsaiás próféta jövendölése a szenvedő szolgáról, "aki betegségeinket viselte, és fájdalmainkat hordozta" (Ézs 53,4), holott mi "mi azt gondoltuk róla – mondja a próféta –, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől." Azt gondoltuk... Ez a szó nem a futó érzést jelöli, hanem a megfontolt ítéletet. Másutt a Szentírás ugyanezzel a szóval jelöli a hozzáértést; például a szent sátort hozzáértő embereknek kell elkészíteni (2Móz 26,1).  És nyilván, itt Szíriában is, ha majd a háborúban lerombolt temlomokat, iskolákat, hidakat, otthonokat kell újraépíteni, ahhoz is hozzáértő emberek munkája kell. Olyan embereké, akik gondosan fel tudják mérni a tennivalókat, meg tudják tervezni és el is tudják végezni a munkát.
Azt mondja tehát a próféta, hogy a Messiás szenvedését látva, nem egy hirtelen támadt érzés, hanem megfontolás volt az alapja annak az ítéletnek, hogy Isten büntetése miatt szenved. Pedig ő volt az, teszi hozzá, aki betegségeinket viselte, és fájdalmainkat hordozta. Igen fontos ez a szó: pedig; sokféleképpen lehet fordítani. Egyszerűen így: pedig, vagy még inkább így: bizonnyal, de méginkább így: de! Ő hordozta fájdalmainkat, de mi azt gondoltuk, hogy maga miatt szenved. Sőt, az előző versben azt mondja a próféta, hogy ezt annyira így gondoltuk, hogy nem is törődtünk vele (Ézs 53,3). Éppencsak annyira törődtünk vele, hogy nem törődtünk vele! Éppencsak annyira törődtünk vele, hogy kimondjuk felőle az ítéletet és elforduljunk tőle. Csatlakoztunk azokhoz, akik megvetették őt.
A szenvedés ugyanis mindig állásfoglalásra késztet. Nem csak azért, mert meg akarjuk érteni a szenvedés értelmét, vagy meg akarjuk fejteni a titkát, vagy valami bölcsességre akarunk szert tenni, hanem a leginkább azért, hogy képesek legyünk elhordozni a szenvedést, és folytonosan ott legyen a szívünkben a remény kérdése. A remény kérdése pedig nem az, hogy miért van a rossz, hanem, hogy mikor ér véget a rossz? A remény kérdése nem arra keresi a választ, hogy milyen bölcsességet tudunk mi mondani a szenvedőnek, hanem hogy együtt tudunk-e vele szenvedni?  Krisztus szenvedésének egyik nagy mélysége éppen az volt, hogy ezt a mi ítéletünket is el kellett hordoznia: mi pedig azt gondoltuk, mi úgy tekintettünk rá, mi úgy ítéltünk meg (alapos mérlegelés után), hogy Isten büntetése van rajta.
2. A második szakaszt az emmausi tanítványok történetéből olvastam (Lk 24, 13-36). Ebben a történetben is elhangzik ez a szó, hogy: de. Két tanítvány meséli el egy "ismeretlen" jövevénynek, hogy ki volt Jézus, mit tett, és mi lett a sorsa, hogyan árulták el, hogyan ítélték halálra és feszítették keresztre. Ez a Jézus - mondják - "próféta volt, cselekedetben és beszédben hatalmas Isten előtt és az egész nép előtt (Lk 24,19. Mégis, elárulták, elítélték és megölték. Az evangélista nem idézi fel részletesen a tanítványok elbeszélését. Mi azonban az egész evangéliumot, Jézus minden tetté és szavát halljuk ebben a szóban: hatalmas volt Isten és a nép előtt. Olyannyira hatalmas volt, folytatják a tanítványok, hogy mi azt reméltük, hogy ő fogja megszabadítani Izrael (Lk 25,19. Figyeljük meg, hogyan mondják: de mi azt reméltük. Itt is megjelenik ez a szó, hogy: de -  és benne egy fájdalmas ellentét. A próféta azt mondja, hogy nem ismertük fel a Messiás szenvedéseiben az isteni megoldást - vagyis téves ítéletet hoztunk. És most a tanítványok is azt mondják: téves ítéletet hoztunk. Azt reméltük, hogy ez a hatalmas Jézus fogja elhozni a szabadulást, de immár harmadnapja annak, hogy ezek a reményeink összeomlottak.
Nemcsak a szenvedés késztet állásfoglalásra, hanem akkor is kérdéseket kell feltennünk,  amikor csodákat látunk. Mert ha isteni erők működését látjuk - és ezt látjuk Jézus szavaiban és tetteiben – , akkor meg kell fejtenünk ennek az értelmét is. És ezek a kérdések ugyanúgy a remény kapuját nyitják meg a számunkra. Nemcsak azt kérdezzük ugyanis, hogy honnét van a rossz, hanem még inkább azt, hogy honnét van a jó? És kérdezzük azt is, hogy erősebb hatalom-e az Isten jósága, mint a gonosz minden hatalma? És kérdezzük, hogy remélhetjük-e, hogy amikor véget ér a rossz, akkor az nem a szenvedéseink rövid szünetelését jelenti csupán, hanem az áldás és a béke elérkezését?
3. Végül azt a szakaszt olvastam, amely a tanítványok boldog felismerését beszéli el, és azt, hogy mi történt utána. Az "idegen", akinek útközben elmondták Jézus történetét és halálát, a vendégük lesz. És amikor vacsoránál megszegi a kenyeret és áldást mond, megismerik, hogy ez az idegen nem valami tudatlan zarándok, hanem maga Jézus. Vagyis igazat mondtak az asszonyok, és igazat mondott Péter, hogy Jézus él! Feltámadott. Ő az! Nem egy lehetőséget látnak meg, nem egy alternatívát találnak hirtelen, hanem őt magát, Krisztust ismerik fel! Ez a lényeg!
Az evangélista elbeszéli azt is, hogy ez a két tanítvány azonnal visszament Jeruzsálembe, hogy elmondják a jó hírt a többi tanítványnak. Így mondja: És felkelvén azon órában visszatértek (Lk 24,33). Itt azonban egy olyan szót használ az evangélista, amit így is lehetne fordítani: feltámadtak! Tudom, kockázatos ezt így érteni. De számomra úgy tűnik, az evangélista tudatosan választotta ezt a szót, hogy érzékeltesse, hogy mit jelent felkelni a szomorúságból, felkelni a bajból, felkelni a veszedelmekből, felkelni a háború iszonyataiból, felkelni a félelemből –   felkelni és visszatérni Jeruzsálembe - és mondani harmadjára is azt, hogy: de!  Ez harmadik azonban nem a mi szomorú szavunk, hanem Isten feltámasztó szava!
Mi azt hittük, hogy Isten is elvetette őt - pedig ő hordozta fájdalmainkat!
Mi úgy gondoltuk, hogy hiába reméltük, hogy megváltja a népet – de Isten feltámasztotta őt!
Mi arra juttottunk, hogy hiába reménykedtünk a békében és az áldásban – de ő halálával legyőzte a halált.
Mi úgy véltük, sosem térhetünk haza - de Isten jóra fordítja nyomorúságainkat!
Mi azt véltük, hogy sosem ér véget a rossz – de Isten minden ígéretét valóra váltotta.
Mi azt gondoltuk... - de Isten másképpen gondolta azt.
Mi a rosszról gondolkodunk folyton - de Isten gondoskodott a jóról.
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és Szentlélek Istennek, most és örökkön örökké.
Ámen

Két megjegyzést kell a felolvasott igéhez hozzáfűznöm; az egyik a kelenföldiekre tartozik, a másik is a kelenföldiekre tartozik, de mindannyiunkra is, akik itt vagyunk.
Az elsőt a beiktatandó lelkipásztornak adresszálom, ő a kelenföldi református gyülekezet negyedik választott lelkipásztora, és legalább 21 esztendőt kell eltöltenie ebben a gyülekezetben, hogy az itt töltött időben elődeit fölülmúlja. Nagytiszteletű úr, bőven van időd! És tartson is meg Isten, és őrizzen meg ebben a gyülekezetben! A kelenföldiek ugyanis nem rövid időre hívnak és választanak lelkipásztort, hanem Isten igéjének a hirdetőjét megtartják szeretetükben, bizalmukban és könyörgésükben.
A másik megjegyzés is ide tartozik. Te Budapest egyik legnagyobb szórvány-gyülekezetének vagy a lelkipásztora. Szándékosan mondom ezt így, hogy szórvány-gyülekezet, ámbár az egyházigazgatás szabályai szerint ez látszólag fából vaskarika. Az egyházjog rendjében vannak anyaegyházközségek, missziói egyházközségek, társegyházközségek - és vannak szórványok.   Szórvány az, ahol néhány református él, kiket rendre felkeresünk, meglátogatunk, gondozunk. Ők a diaszpóra része, akik valamilyen ok folytán – talán azért, mert az elmúlt fél évszázadban elnéptelenedett a község, vagy ellenkezőleg, néhányan betelepedtek olyan vidékre, ahol korábban nem volt szervezett gyülekezet – kicsiny közösséget alkotnak, ők a szórvány. Mégis bátran mondom, hogy itt, Budapesten és környékén, ahol az ország egyharmada él, igen kevéske kis gyülekezetünk van ahhoz képest, hogy mennyi lehetne. Ezért még a legnépesebb budapesti gyülekezetet is bátran minősítem szórványnak. Mert alapvetően szórvány-helyzetben vagyunk.
És ez rögtön át is vezet bennünket a felolvasott igéhez. János evangélista érdekes megjegyzéssel zárja le ezt a történetet. Azt már korábban is tudtuk, hogy Jézus csodáinak, halottakat feltámasztó hatalmának, betegeket gyógyító erejének, kenyeret szaporító isteni kegyelmének, és szavainak a híre rég a Nagytanács elé került. Az összes evangélista elmondja, de leginkább János, hogy rögtön, a szolgálata kezdetétől megfigyelőket, vagy mondjuk egyszerűen besúgókat küldtek ki Jeruzsálemből, akik figyelték Jézus tevékenységét, és beszámoltak róla. Most megtudjuk intézkedésük okát is.  A Nagytanácsot ugyanis páni félelem vette elő Lázár feltámasztásának a hírére, és az ülésökön egymás fejéhez vagdosták a szavakat, mondván, hogy ez az ember – Jézus – hatalmas dolgokat tesz. Magával fogja ragadni a népet. Aztán idejönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk ezt a helyet – a stallumot, a posztot, a tisztet, a rangot, a megbízatást –, meg a népet is. Valamit csinálni kell. És most végleges döntéssé válik az a régóta érlelődő gondolatuk: félreteszik Jézust az útból, meg kell őt ölni. A főpap, Kajafás meg is fogalmazza, ki is mondja ezt, amikor odavágja a többieknek: nem tudtok ti semmit! És hozzátold egy politikai igazságot: jobb, hogy egy ember haljon meg, hogysem az egész nép elvesszen. Ez egy velejéig cinikus mondat. Jobb, hogy egy ember haljon meg... Mindegy, hogy ártatlan, mindegy, hogy igaz, mindegy, hogy tiszta, mindegy, hogy semmi köze nincs ahhoz a hatalmi machinációhoz, amit ott játszanak egymással ezek az emberek. (Josephus történetíró szépen leírta a belső pártviszályokat.) Ő haljon meg! És a nép ne vesszen el. Azért is cinikus ez a mondat, mert az előző szavak fényében ez nem azt jelenti, hogy megsemmisül a nép, mert a rómaiak legyilkolnak mindenkit, vagy rabszíjra fűzik a népet, hanem csak azt jelenti, hogy számunkra ne vesszen el a nép. Bizony, hihetetlenül cinikus mondat ez.
És itt jön az a fordulat, ami miatt azt mondom, hogy a kelenföldi eklézsia – Budapest egyik legnagyobb, legvirágzóbb gyülekezete –   a legnagyobb szórvány-gyülekezetek közé tartozik. János evangélista ugyanis kiegészíti az elbeszélést azzal a megjegyzéssel: ezt pedig Kajafás nem magától mondta, hanem azért, mert abban az esztendőben ő volt a főpap, és jövendőt mondott, hogy Jézus meg fog halni a népért. Isten gondviselésének a beláthatatlan mélységei fölött vagyunk. Mintha azt a mondatot hallanánk itt, de most már nem egy ember sorsában belefoglalva, hanem mindannyiunkéba, az emberiség üdvösség-ügyébe bezárva, amit Mózes első könyve végén olvasunk, amit József mond a testvéreinek: Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de Isten jóra gondolta fordítani azt (1Móz 50,20). Igen, Kajafás és a Nagytanács rosszat gondol Jézus felől: öljük meg, mert jobb, hogy egy ember hal meg. Takarítsuk el az útból, és akkor újra békés helyzet lesz, nem lesz itt felvonulás, virágvasárnapi hozsannázás, pálmaág-lengetés, tolulás. Bebizonyítjuk a rómaiaknak, hogy tudunk rendet tartani, és hűséges vazallusok vagyunk. És ha így teszünk, megtarthatjuk a népet. János evangélista azonban hozzáfűzi: a főpap ezt nem magától mondja, hanem jövendőt mondott. Isten a legnagyobb rosszat is a legnagyobb jóra tudja fordítani. Mi nem tudjuk ezt megtenni, nem tudjuk a módját sem, és elgondolni sem tudjuk. Hiába szeretnénk eltanulni, legalább csak egy töredékét!  Jaj, de szeretnénk bárkihez odalépni és mutatni a trükköt, hogyan lehet a rosszból jót csinálni! De többnyire mi a jót is el szoktuk rontani.
János evangélista megtoldja ezt a megjegyzést - ti., hogy Kajafás jövendőt mondott, miszerint Jézus meg fog halni a népért –  és hozzáteszi: nemcsak a népért, hanem azért is, hogy összegyűjtse Isten elszéledt gyermekeit. Szó szerint fordítva így kellene visszaadni: Isten szétszóratásban levő gyermekeit. Több kifejezést is használ az Újszövetség, amikor erről szétszóratásról beszél.
Az egyik az, ami itt van. Ez a tékozlásnak a mozdulata. (És erre majd még vissza fogunk térni.) Tehát Jézus halálának érdeme lesz az is, hogy egybegyűjti Istennek szétszórt, eltékozolt, elvesztegetett, elszórakozott, semmiben hagyott gyermekeit. Ugyanezt a szót használja Jézus a tékozló fiú példázatában, amikor azt mondja, hogy eltékozolta a vagyont, mert tobzódva élt, elszórta a pénzt (Lk 15,13). Szórjuk az embereket; ezt ide, azt oda, hulljon a férgese, nem törődünk velük, mondván, mi elit csapat vagyunk, aki az Úré, ide hozzánk! Régen beosztott lelkészként szolgáltam Budakalászon. Ott kedd esténként férfi bibliaóra volt. Negyven férfi Budakalászon, szabolcsi, szatmári atyafiak, ébredési emberek, akik felsodródtak a főváros környékére. Olyan imaközösség volt az, hogy azóta sem voltam olyanon. Egyik alkalommal megyek lefelé a HÉV-hez, belém karol az egyik atyafi: Istvánka, hallottad-e a Tóth Mihályt imádkozni? Igen, mondom. Hallottad, hogyan cifrázta, felindázott a szavával az égig; nem hívő ám, csak betanulta! És hallottad-e a Nagy Jóskát imádkozni? Az se hívő, csak azért jár ide, mert nem bírja az asszonyt, kocsmába menni meg nem mer, hát idejön. És így szépen végimondott nekem mindenkit. Aztán megszorította a karomat, és azt mondta: Istvánka, attól tartok csak ketten maradtunk! Ámbár – tette hozzá –, te felőled is van kétségem! Szívderítő kis a történet ez, de jól mutatja ennek a szónak a drámai mélységét: Jézus Krisztus össze akarja gyűjteni Istennek szétszórtságban levő gyermekeit is. Hány ember van szétszórva ebben a kerületben, ennek a gyülekezetnek a területén! Ha csak a szomszéd két házra ránézek... Azt mondja János evangélista: igen, Kajafás, az ellenség igazat jövendölt, mert Jézus Krisztus nemcsak a népért halt meg, nemcsak azokért, akik egyben vannak, akik rendre elmennek és csodálják a gyönyörű templomot, hanem azokért is, akik sehol nincsenek.  Mert ez az eltékozlásnak a vége. Amit az ember eltékozol, azt utána hiába keresi. Az már nincsen sehol. A mai Magyarországon..., de nem beszélek Magyarországról! Csak a mi református egyházunk környéke tele van eltékozolt emberekkel. Ez a szó azt jelenti, hogy voltak és nincsenek. A tékozló fiúnak volt pénze, aztán nem volt pénze. Volt tehetősége, és nincs tehetősége. Volt öröksége, és nincs öröksége. De inkább, ahogy az atya mondja: ő volt és már nincs: elveszett, meghalt.
Másodszor, használhatunk egy másik szót is a szétszóratásra. Azt mondja Máté evangéliuma, mikor Jézus meglátta a sokaságot, könyörületességre indult rajtuk, mert el voltak gyötörve, és szétszóratva, mint a pásztor nélkül való juhok (Máté 9,36). Ez az az ige azt jelzi, amikor egy közösség szétfoszlik, szinte magától. Miért? Mert nincsen pásztor. És akkor az egyik ember erre megy, a másik amarra. Az egyik idecsapódik, a másik odacsapódik. Még az eredeti görög szóban az is benne van ez, hogy: odacsap. Ugyanezzel a szóval írja le Máté evangélista, amikor Júdás visszaviszi a Júdás-pénzt a papoknak, mert megbánta, hogy elárulta Jézust. És odacsapta a pénzt, odaszórta a pénzt, odavágta a pénzt (Máté 27,5). Hány emberünk van, és hány ember van ebben a gyülekezetben, aki idecsapódik, meg odacsapódik. Ideveri magát, meg odaveri magát! Hát ezért vagyunk hálásak Istennek, amikor úgy is gondoskodik gyülekezeteiről, egyházáról, hogy pásztort ad. Pásztort, aki Isten igéjével tartja egybe a nyájat, Isten szent beszédével legelteti őket, és a Szentlélek hatalmával tanítja őket. És ha van pásztor, akkor együtt van a nyáj. Ha nincs pásztor... –  igaz a prófécia: megverem a pásztort, és szétszéled a nyáj, szétcsapódik, idekerül, odakerül (Zakariás 13,7).
Harmadjára azt is jelenti szórvány a szó, amit eredményként látunk. A magvető is szórja a magot (Márk 4,3). És amit kivetett, az a vetés. De nevezhetjük, ha szó szerint akarnánk fordítani, szórványnak is. Vetette, az a vetemény. Szórta, azaz szórvány. Igen, a keresztyénség szórvány az egész világban. Mert hinteni kell az ige-magot. Mindenkinek. Ez pedig többlet-feladat, de ez is a lelkipásztorra vár. Arra biztatom e gyülekezet beiktatandó lelkészét, hogy vállalja bátran ezt a többlet-feladatot. Ne zárja be ide magát, és ne mondja, hogy vasárnap a kiírt időben itt, e mögött a mikrofon mögött lesz ige; s hogy másutt, máskor lesz-e, azt ő nem tudja. Hirdesd az igét bátran másutt is, másoknak is, mert az egész anyaszentegyház itt, a földön egy nagy és véghetetlen vetemény. Szórvány. Szórvány azért, mert el kell menni, és meg kell találni a szétszórtságban élőket, és ott kell nekik az igét hirdetni. Mi nem úgy élünk, hogy itt van a templom, itt van az egyház, hát tessék idejönni. Az egyháznak kell odamenni, ahol az emberek vannak. De szórvány vagyunk úgy is, hogy az emberek, akik Istenre szomjúhoznak, üdvösséget keresnek, ide-oda csapódnak, keveregnek, kavarognak, mert pásztort keresnek.  El kell menni a századikért. Még ha a kilencvenkilencet rettenetes nagy nyugtalanság is fogja el, hogy úgymond, lelépett a papjuk. De ha századikért ment el, akkor nem lelépett, hanem odalépett, akkor szolgálatban van. Kedves gyülekezet! Fogadjátok ezt el! Imádkozzatok lelkészetekért! Hordozzátok őt buzgó könyörgésetekben, hogy ige-magot szórjon nektek, és mindenütt a szétszórtságban levőknek is.
Tehát János apostol megjegyzése szerint Kajafás öntudatán kívül jövendőt mondott, hogy Jézus meg fog halni a népért és nemcsak a népért, hanem azért is, hogy Isten elszéledt gyermekeit egybegyűjtse. Ez három egyszerű intelemre kényszerít engem. Ezek szólnak a lelkipásztornak, és szólnak a gyülekezetnek is.
Először is, ebben a megjegyzésben, ha jól olvassuk, mély irónia van. De ez szent irónia. Ez Istennek különös, mindent megfordító humora. Idéztem József szavát, amit a testvéreire mondott: azt a gonoszt, amit ti ellenem kigondoltatok, Isten jóra gondolta fordítani. Most pedig azt látjuk, hogy Jézus Krisztus halálos ellensége mondja ki az üdvözítő igazságot. Tudjátok mit jelent ez? Hogy jaj nektek, ha ti ezt nem mondjátok ki! Lám, a Krisztus ellensége nem tud mást mondani, csak az üdvösség titkát, mert így fordítja Isten a nyelvét: jobb, hogy egy ember haljon meg... Ez az üdvözítés titka. A második Ádám, az egyetlen igaz, meghalt érettünk! És mi ezt nem mondjuk? Kajafásra bízzuk? Legyen ez a Kajafás szava, és ne a drága evangélium? Jaj, nekünk, keresztyéneknek, ha mi ezt nem mondjuk. Igen, tudom, sokféle okosságot várnak el tőlünk az emberek. Nekem is szokták mondani, püspök úr, olyan okosokat tud mondani. Miről is? Hát a verslábakról, meg arról, hogyan kell zsaluzni a betont. És én erről vagyok híres? Akkor jaj nekem! És ha a kelenföldi gyülekezet arról híres, hogy itt, Újbudán mindenféle fantasztikus dolgokat tudnak csinálni, és nem arról, hogy itt a Krisztus keresztjét és feltámadását hirdetik, és aki idejön, az belekapaszkodhat az üdvösség drága evangéliumába, és új életet kaphat; ha tehát nem erről vagytok híresek, akkor még a Kajafás táborában vagytok! Nem ezt mondta Kajafás? Csak az ő szájában ez egészen mást jelent, mint amikor mi mondjuk, mi, Jézus Krisztushoz megtért, újjászületett gyermekek.
Másodszor, buzdítás is van ebben a megjegyzésben. Mindig áldom Isten Szentlelkét azokért a késztetésekért, ahogyan az evangélistáknak bátorságot adott, hogy a Jézus-történethez hozzátoldjanak valamit. János hallotta, hogy mi történt a Nagytanácsban.  Összeültek a hatalmasok, és íme, az ellenzék és a kormány-koalíció egymásra talált. Farizeus és szadduceus amúgy soha nem állt egymással szóba. És a Heródes-pártiak is csatlakoztak, ők voltak a nép árulói, ők voltak brüsszeliták, ha úgy tetszik! És most együtt ülnek, és konszenzussal, nem kétharmaddal, hanem 105 %-kal megszavazzák, hogy vesszen el Jézus. Hát ez borzasztó! Ám János bátran hozzáfűzi az ő evangéliumi megjegyzését. Jézus nemcsak a népért halt meg, hanem Isten szétszórt gyermekeiért is. És ebben csodálatos buzdítás van. Lám, Isten megadja az evangélistának, hogy többet lásson annál, ami a puszta történetben van. Kedves nagytiszteletű úr, szeretett kelenföldi gyülekezet! Mindig többet kell látnotok, mint ami a mi egyszerű történetünkben benne van. Mindig többet kell annál látni, mint ami 2019 történeteiben benne van. Mindig többet kell látni abban, ami velünk, keresztyénekkel történik, és nem történik. Ez az evangéliumi látás. Sőt!  Merem mondani – a gyülekezet alapító lelkészének Sebestyén Andornak a rokona, Sebesyén Jenő szavával: ez a református plussz. Mindig több van az életünk köznapi, komikus vagy tragikus, vidám vagy iszonyatos történeteiben, mint amit az ember szeme lát. És amit az evangélista lát, azt mindenki láthatja, aki átadja magát szemléletmódjának. Adjátok át magatokat az evangélium szemléletmódjának! Nem kell modernnek lenni! Nem kell újszerűnek lenni, nem kell korszerűnek lenni. Aki a korszellemmel házasodik, korai özvegységre ítéli magát. És nem kell tradicionálistának sem lenni. Mert Isten országában nem az számít, ami régi, és nem is az, ami új, hanem az, ami örökkévaló. És ez az isteni szándék az örökkévaló: az Egyszülött Fiú áldozata által kiment minket bűnből, halálból, kárhozatból. Ez az örök evangélium. Hadd buzdítsalak benneteket erre!
És végül, mindenkinek, beiktatandó lelkipásztornak, az őt meghívó Presbitériumnak, az őt megválasztó gyülekezetnek, az áldást mondó lelkésztársaknak, és a vendégeknek, és nem utolsó sorban a rokonoknak és a családtagoknak, akik együtt örvendeznek most, hirdetem, hogy János evangélista megjegyzése legmélyén a megtartó kegyelem rejlik. Lehetne mondani, hogy igen, igen, hát hogyne, Isten végtére is mindent jóra tud fordítani. Mert, úgymond, Isten a nagy happy ender, aki alig várja, hogy valami rossz történjen az életünkben, hogy jöhessen, és valami jót csináljon belőle. Mert neki ez a dolga. Erre szerződött. De nem! Csak nézzetek bele ebbe a történetbe, és rendüljetek meg! Mert itt nem egy haramia-tanács mondja ki a halálos ítéletet Jézus fölött. Ez nem a világ ateistáinak közgyűlése.  Ez ott történik a szent templom tőszomszédságában. És a főpap mondja ezeket a szavakat. A főpap, aki Isten törvényes rendje szerint évről-évre bement a szentek szentjébe, és bemutatta a nagy engesztelő áldozatot. Ő mondja. És ebbe bele kell rendülnünk. János evangélista azt mondja az evangéliuma kezdetén: az Ige az övé közé jött, és az övéi nem fogadták be. A világosság a sötétségben fénylik, és a sötétség nem fogadta be azt. Ebbe bele kell rendülni. Mert akiknek Ábrahám által szerzett ősi jussuk, és a Mózes szabadítása révén megtapasztalt drága igazságuk az Isten kegyelme, azok mondják most, hogy vesszen el Jézus. Különbnek gondoljátok magatokat Kajafásnál és a többieknél, a Nagytanácsnál? Akkor álljon elő ide, aki kész a kelenföldi templomért legyilkoltatni magát. Mert ők ezt megtették a templomukért. És álljon elő az, aki kész Rómába elküldeni évi egy millió sestertiust, hogy lehessen istentiszteletet tartani az Úr napján, egyetlen kivételként a Római birodalomban. Vagy, aki hajlandó tíz forintot fizetni azért, hogy hétfőn is ki lehessen nyitni a templom ajtaját! Akkor talán elhiszem, hogy mondhatja, különb vagyok Kajafásnál! Bizony, bele kell rendülnünk ebbe, mert ez itt Ádám bűne. Ez az, amit mindenki örökölt és hordoz, és ez alól csak a Krisztus bűntörlő kegyelme oldoz fel. Erre támaszkodjatok! Ezért mondja el ezt János evangélista, ezért hozzuk ide ezt, és kötelezzük a lelkipásztort az evangélium szavai által. Mert, ha ő nem tudta volna, most megtudja tőlem: ezért hívta őt meg a kelenföldi gyülekezet. És ha a kelenföldi gyülekezet nem tudta volna, most megtudja tőlem, ezért hívtátok meg, hogy ez a közösség, ez a gyülekezet, itt ebben a nagy szórványban, itt, az önmagát ide-oda verő embervilágba, itt az önmegvalósítás örvén önmagát megsemmisítő ember világában, nincs mire támaszkodni, csak erre a kegyelemre. Drága ez a kegyelem. Igaz ez a kegyelem. Ez az egyetlen igazság. Támaszkodj erre, támaszkodjon rá a kelenföldi gyülekezet, és hordozzon téged is, beiktatandó lelkipásztor testvérem, és az egész gyülekezetet is, Istennek ez a megmentő, megújító, bűnből, halálból, pokolból kiváltó, Isten gyermekévé szentelő, üdvösségig elvezérlő, és örök dicsőség emelő kegyelme.
Ámen

Szeretett Gyülekezet!
A felolvasott történethez, vakon született koldus meggyógyításához, illetve az azt követő súlyos vitához két általános bevezetőt szükséges tenni. Mindkettő egyenesen a történet summájához vezet el bennünket, nevezetesen ahhoz az utolsó két vershez, amit felolvastam: a Jézus körül levő farizeusok látva a gyógyítást, és látva a kirobbant vitát, megkérdezik: mi is vakok vagyunk? Az első megjegyzés egy párhuzamra utal, és ez segít megérteni János evangélista szemléletmódját. Igen, ő másképpen mondja el a történeteket, mint a többi evangélista. Olykor ez felemel –János jelképe a sas! – és mi madártávlatból egyszerre láthatunk mindent, máskor azonban - és ennél a történetnél is – inkább megzavar. A samáriai asszony történetét idézem, ott is egy különös, metaforikus beszédmódot hallunk, úgy, mint itt. Azt mondja Jézus a samáriai asszonynak: ha tudnád, ki az, aki azt mondja neked: asszony, adj innom, akkor te kértél volna tőle inni, és ő adott volna neked élő vizet! (Jn 4,10) Ebből aztán elindul egy beszélgetés a szomjúságról és a vízről, ám a szomjúság nem a testnek a szomjúsága, és a víz nem a víz, amit a kútból kimerítünk, és oltjuk vele a szomjúságunkat, hanem a szomjúságunk az Isten-szomjúság és a víz az örök életnek a vize. Itt pedig, párhuzamos módon, a vakság és a látás (a sötétség és a világosság) a fő téma, és itt is elindul egy beszélgetés (vagy inkább vita) a vakságról is, mert a látásról is. De mégsem csak erről van szó. Vagy leginkább nem erről van szó, hanem Isten meglátásáról, a Krisztus felismeréséről, aki maga a világosság; ahogy itt is mondja: amíg e világon vagyok, a világ világossága vagyok, de majd eljön a sötétség órája. És amíg veletek vagyok, Atyám dolgait cselekszem, tehát látnotok kellene a világosságot.
A másik megjegyzés a történetnek arra a részére vonatkozik, amit most részletesen nem olvastam végig, de a lényege az utolsó két versben benne van. A vak meggyógyítása után először a szomszédok ámuldoznak, aztán értesülnek erről a nagytanácsbeli farizeusok, és mivel szombat napon történt a gyógyítás, roppant bosszúsak lesznek. Vizsgálatba kezdenek, behívatják a gyógyult embert, aztán behívatják a szüleit, aztán megint behívatják a gyógyult embert. És közben mindenféle vita, összeütközés támad, ezeknek a summáját fogalmazzák meg a Jézus körül álló farizeusok, akikről még majd szólok néhány szót, súlyosat: mi is vakok vagyunk? De előbb hadd szóljak e két általános megjegyzés nyomán a történetről.
Különös feszültség vagy paradoxon áll itt előttünk. A többi evangélista Jézus csodáit, gyógyításait, szabadításait végtelenítve mondják el. Meggyógyította az aszkórosokat, a sántákat, a vakokat, a leprásokat, és mindenféle beteget (Máté 9,35). Jézusból a gyógyító erő áradt. Vissza sem tudta tartóztatni. A vérfolyásos asszony csak megérintette a köpenye szegélyét, és már meggyógyult (Máté 9,20). El se kellett mennie a kapernaumi százados szolgájához, hogy kihozza a halálból (Lk 7,6), hanem szavára meggyógyul a szolga. Szinte hömpölyög körülötte a tömeg, Jézus pedig hajnaltól napestig gyógyít, gyógyít (Mk 6,56). De nem mondanak számot, hogy ti. pontosan hány beteget gyógyított, hány csodát tett. János evangélista számol. Ez volt az első jel, ez volt a második jel..., ezt jelül adta Jézus. Ugyanakkor felfoghatatlanul szűkszavúan szól a csodákról. Vakokról csak egyetlen esetben tesz még említést, amikor a Bethesda tavi beteg gyógyítását leírja, és megemlíti, hogy ott mindenféle beteg összegyűlt, és várta a víz zavarodását, hogy az első, aki beér a vízbe, meggyógyulhasson. És a betegségek fajtáit sorolva szól a vakokról is. (Jn 5,3) De ott Jézus nem egy vakot gyógyított meg. Csak itt, a 9. részben beszél vak meggyógyításáról, és az esetre még kétszer utal később, egészen pontosan nem az evangélista, hanem azok, akik tanúi voltak a gyógyulásnak. Vagyis az evangélista ezzel az erős a koncentráltsággal fel akar minket eszméltetni, és rá akar vezetni ugyanarra a kérdésre, amit a farizeusok tettek fel: avagy mi is vakok vagyunk? Ezt itt nem Jézus mondja a farizeusokról, akiket máskor, prófétai feddőzéssel, vak vezéreknek nevez. És nem is a népek mondják ezt a farizeusokra. Bennük rezdül meg valami. Summa: János szűken beszél a csodáról, és bővebben arról, hogy vitát vált ki vele. De miért is?
Az első ok látszólag metafizikai jellegű. A dogmatikusok így nevezik: teodicea (istenigazolás). Ez bizony elvonatkoztatott kérdésnek tűnik, egy Aquinoi Tamás kellene hozzá, hogy megfejtse nekünk, de mi amúgy sem érünk rá ilyesmivel foglalkozni. A kérdés az, amit a tanítványok tesznek fel: Mester, ki vétkezett? A vakon született vagy a szülei? Mi, modernek azt mondjuk erre, hogy ez régi és elavult kérdés. Mi már nem foglalkozunk vele. De ez nem igaz. Nagyon is foglalkozunk vele. Nagyon is mélyen érint bennünket. Ha ma egy gyermek valami rendellenességgel születik, azonnal a legszigorúbb vizsgálatokba kezdenek, és mindent meg kell nézni, mi történt: örökletes betegség-e, vagy valami a várandóság ideje alatt történt volna, netalán a szülés közben történt valami probléma? Hosszú-hosszú vizsgálatok következnek, és sokszor nem is derül ki, csak esetleg már felnőttkorban, hogy miért nem úgy született az a gyermek, ahogyan a gondviselés világa alapján elvártuk volna. Mi azt várjuk, hogy egészségesen, épen, növekedésre képesen, sugárzón szülessen, minden szülő így várja boldog szeretettel a gyermekét. De valami történt. És a tanítványok itt nem a farizeus-tanoncok, az okoskodó metafizikusok, hanem a szívük kérdését teszik fel. Mester, hol a hiba? Ki vétkezett? Ki rontotta el a dolgot? Hol csúszott ez félre? A gyermek a hibás, vagy a szülők? Mi, modernek a szülőkkel szoktuk kezdeni. Mondjuk: egészségtelenül éltek, nem vigyáztak a várandóság alatt; máskor rátesszük az orvosokra a vádat, hogy ti. az orvos kezelte rosszul a magzatot és az édesanyát, nem ismerte fel idejében a problémát; és végül hivatkozunk az ősökre, és a genetikára. De mindezt a régiek is tudták, csak nem úgy, mint mi. Augustinus egyházatya az Isten városáról c. művében, az eredendő bűnről elmélkedve, különös példát hoz fel. Mondhatnánk, ugyan, mit tudott ez az ember 1500 évvel ezelőtt a genetikáról?  – semmit! És beszélünk a régiekről, mint ostoba barlang-lakókról. Nagyon büszkék vagyunk, van okos telefonunk, és ezért mi is okosak vagyunk. De lám, azt mondja Augustinus, hogy ikrek születtek, és az egyikből szent lett, a másikból haramia-vezér. Ez, hogy van?
Nos, a tanítványok is bátran megkérdezik Jézustól: Mester, ki vétkezett? Ő vagy a szülei? És az első megdöbbentő dolog, hogy Jézus nem tolja le a tanítványokat. Máskor megteszi. Van, amikor ilyesmit mondott a tanítványoknak: nem tudjátok, minémű lélek lakozik bennetek (Lk 9,55). Vagy azt mondja, hogy nem tudjátok, mit kívántok (Mk 10,38). Vagy odahívja magához a tanítványokat, és rájuk dörrent, és példálózik, sőt egyszer kifakad: hitetlen nemzetség, meddig kell még titeket eltűrnöm és meddig leszek még veletek? (Mt 17,17) De most nem. Nem mondja, hogy milyen botrányos a kérdés ez, lám, 2019 februárjában a budahegyvidéki gyülekezet is megbotránkozik rajta! Ugyan, hogyan lehet egy szerencsétlen ember fölött ilyet kérdezni?! Egy nyomorult fölött teológiai spekulációkba bocsátkozni! Szégyen! De nem. Hanem úgy válaszol a kérdésre, hogy nem válaszol. Vagy inkább, egy fontosabb kérdésre válaszol. Azt mondja, hogy sem a vak nem vétkezett, sem a szülei nem vétkeztek, hanem azért, hogy nyilvánvalóvá legyen az Isten dicsősége. Most röviden csak három egyszerű mozzanatot szeretnék kiemelni.
1. Itt mindjárt ténylegesen és valóságosan nyilvánvalóvá lesz az Isten dicsősége. Jézus sarat gyúr a porból és a nyálával, rákeni ennek az embernek a szemére, elküldi a Siloám tavához, ahol megmosdatják, és megjön a látása. Az a döbbenetes ebben, hogy az evangélisták a legtöbb esetben nem írják le, hogy milyen módon gyógyított Jézus. Többnyire én, mint lelkipásztor, aki a beszédéből él, azt szeretném hinni, hogy csak szólt egy szót. Így lenne a legjobb gyógyítani. Bekopogni a körzeti orvoshoz. Ki az? Én vagyok, mondanám. Ő pedig: ön meggyógyult! Nem kellene órákat várni, receptet íratni. Csak úgy beszédből gyógyulás. És volt ilyen gyógyítása Jézusnak. Idéztem a kapernaumi századost, aki ezt mondja neki: csak egy szót szólj, Uram, és meggyógyul az én szolgám. Aztán odatették a lába elé a betegeket, és megérintette őket és meggyógyultak. Mégis, hogyan gyógyított Jézus? De most János igen érzékletesen írja le: a nyálával sarat gyúr, rákente a vak szemére, beledörzsölte, aztán elküldte megmosakodni. És mégsem ez a lényeg, hanem az, hogy nyilvánvalóvá lesz az Isten dicsősége. Igen, nem tudjuk az ősokokat, az eredőket, hogy ki vétkezett, hogy vétkezett-e valaki, hogy mi történt, mi romlott el. De azt látjuk, hogy Isten helyreállít valamit, – így mondjuk, hogy helyreállít valamit, ami nem is volt soha. Mert a dolog lényege az, hogy ez az ember vakon született. Sosem látott. Jézus tehát nem visszaadta a látását. Most adott neki látást.
Mi pontosan olyan számon tartjuk a gondviselés rendjét: reggel felkel a Nap, este nyugszik, tavasszal tavasz van, ősszel ősz. Vizsgáljuk, hogyan bonyolódik az élet a maga felfoghatatlan sokszínűségében. De ami nem úgy van, vagy másképpen van, mint megszoktuk, vagy ami rossz, arra, legjobb esetben, azt mondjuk, hogy üzemzavar történt. Pedig talán azért nem üti el Jézus a tanítványok kérdését, mert először azt akarja megértetni velünk, hogy Isten dicsősége több, mint egy puszta helyreállítás. Több, mint egy valóban csodálatos gyógyítás. Több, mint a járandóságunknak a megadása. Mert szoktunk mi így is Istenhez menni, perlekedve. Édesanya megy a beteg gyermekével, és pereli az Istent, mert neki járandósága lenne, hogy egészséges legyen a gyermek. Megy Istenhez egy élete derekán megroppant férfi, aki munkaképtelenné válik és rokkantosítják, és csak tengeti az életét, sodródik ide-oda, mint a száraz falevél. És pereli Istent, mert neki járandósága van. Mintha az egész életünk egy járandóság lenne. Még maga Jézus is provokál bennünket: azért jöttem, hogy életük legyen és bővelkedjenek, mondja (Jn 10,10). Ez jár nekünk. De most Jézus szavai megértetik velünk, ki kell mondjuk, nincs járandóság. Kegyelemből van minden. Nincs járandóság. Nincs számlalevél, amit benyújtunk a mennyei Atyának nyolc napos teljesítési határidővel, egyébként inkasszóba tesszük a menyországot. Itt meggyógyul egy ember, hogy Isten dicsősége nyilvánvalóvá legyen. Minden gyógyulás Isten dicsősége, minden szabadulás Isten dicsősége. Minden Isten dicsősége, még az is, amit mi így szoktunk mondani, sikerült. Ez mind-mind Isten dicsősége.
2. Másodszor egy paradoxon jelenik itt meg. A gyógyítást, amely szombatnapon történik, vad vitatkozás követi. Miből fakad az értetlenség? A szívünkből. Mert miközben az egyik oldalon visszük a számlalevelet Istennek és követeljük a járandóságunkat, a másik oldalon hihetetlenül meg vagyunk rökönyödve, ha mégis meghallgatja kérésünket. Meghallgatta Isten az imádságot, és meggyógyult egy beteg. Tényleg? Nem is hittem volna!? Lám, a rokonok, a családtagok beletörődtek a ténybe, ez az ember vakon született, úgy is marad. Kiültették szegényt koldulni, hogy járuljon hozzá valamivel önmaga fenntartásához. Találtak neki értelmes tevekénységet. Működött a szociális háló. Először a szomszédok kezdik a csodálkozást: hát te ki vagy? Te ott szoktál ülni a koldussoron, te vak vagy. Ekkor valaki beszól, hogy nem is ő az, csak hasonlít hozzá. Aztán el kell menni az inkvizícióba, ahol megkezdődik a faggatózás, a fenyegetés, a szombatnapi tilalom megszegésének a felrovása. Ez talán nem is olyan szokatlan. A paradoxon abban van, amit János evangéliumában sok esetben hallunk más összefüggésben. A szomszédok a vakon született embert: te ki vagy? Te volnál az a vak? Nem, nem lehetsz az, csak hasonmás vagy. Az ikertestvére talán. S ekkor ő azt mondja: én vagyok (9. vers). Ez a szó - én vagyok – többször hangzik Jézus szájából is: Én vagyok a feltámadás és az élet (Jn 11,25). Én vagyok az út, az igazság és az élet (Jn 14,6). Én vagyok a világ világossága (Jn 8,12). Én vagyok az élet kenyere (Jn 6,48). Vagy, amikor a tanítványok csak bajban vannak a háborgó tengeren, és közeledik Jézus, és megrémülnek, és azt mondja, ne féljetek, én vagyok (Jn 6,20). És a Gecsemáné kertjében is, mikor jönnek elfogni, elébük menve ezt mondja: én vagyok (Jn 18,5). Ha jól számolom, János evangéliumában ezt nem is mondja más, csak Jézus meg ez a vak. Identitást jelez a szó – én vagyok. Én vagyok az. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy János evangélista finom iróniával jelzi, hogy a mi szívünk gondolata is az, hogy kellett ott lennie valaminek azzal az emberrel, aki vakon született. Vagy őbenne (mert van eredendő bűn), vagy a szüleiben, vagy az őseiben, de kellett ott lennie valaminek. Bűnös. Hiszen beteg, az pedig büntetés, márpedig büntetni a bűnt szokták. De lám, lesz még ebben a történetben valaki más is, aki bűnös lesz. Jézus. Az egész vitatkozás azon indult, gerjedt fel, a szent rend őrző serege azon háborodott fel, hogy szombatnapon gyógyított, tehát: bűnös. Nos, két bűnös van előttünk. A vak meg Jézus. Egyébként senki. A tanítványok sem bűnösök, mert ők már teológiai akadémiai doktori értekezést írnak a kérdésről, a szent rend őrzői sem bűnösök, mert ők gondosan fenntartják a rendet, ami szükséges is. Csak ketten vannak itt bűnösök. De nem is az evangélista iróniája ez. Ez Istennek az ióniája. Bűnös a világ világossága, Jézus Krisztus. És bűnös a vak, aki mindeddig életét teljes fizikai sötétségben töltötte. És most ők hirtelen egy platformon találják magukat. Ők ketten a bűnösök. De szabad azt mondani, hogy Isten dicsősége válik itt nyilvánvalóvá, mert Isten dicsősége ezen a paradox módon is nyilvánvalóvá válik. Augustinust szoktam idézni: árnyék csak ott van, ahol ragyog a fény. Ragyog a Krisztus világossága, és a vakság szűnik, de beleütközik a fény a megsötétedésbe, mert a gyógyítót és a meggyógyítottat tartják vétkesnek. Ők azok, akiken teljesen felragyog az Isten dicsősége, bennük találkozik az ember szüksége és az Istenből áradó jó, és ez a dicsőség pillanata, ez az az ívfény, amelyben minden tökéletesen felragyog. És éppen ők ketten a bűnösök. Michelangelo híres képén a Sixtusi kápolnában látjuk az isteni ujjat és Ádám ujját is, amint összeérnek. Ez a teremtés fantasztikus momentumát próbálja kifejezni. Mi pedig jó nagy betűkkel odaírjuk alá ( latinul): peccatum, bűn. Ez itt a bűn, hogy az Isten és az ember találkozik.
3. És harmadjára, Jézus prófétai jelet is ad; ez a történet summája. Az evangélista azonban ezt a prófétai jelet felénk irányítja, mégpedig olyan módon, hogy ne tudjunk előle kitérni, hiszen a prófétai jelnek éppen ez a lényege. Korábban mondtam már, hogy Jézus szokott provokálni, és a provokáción azt értjük, hogy mindig elénk kerül, nem tudunk előle kitérni. Mindig ott van előttünk, és itt is így hat ez a prófétai jel. A farizeusok, akik Jézus körül voltak, és látták a gyógyítást, aztán a zavart, majd a vitát és a megsötétülést, nyilván átérezték ezt a félelmetes paradoxont. Felragyogott az Isten világossága, erre az ember belül megsötétedik. Tudjátok, milyen az, belesötétedni az Isten kegyelmébe? Valami egészen rémületes. Jézus azt mondja, amíg veletek vagyok, világosságotok van. És amíg időm van, Atyám dolgait cselekszem. Utal arra az órára, amikor eljön a sötétség, és senki nem cselekedhet semmit, mert az már a sötétség hatalmának az órája lesz. De ebben a kevés időben is árad a jó Jézusból. Teszi az Atya dolgait. Nemrégiben beszéltem egy atyafival, aki rákbeteg lett. Megrendítő volt a beszélgetés. Elmondta, hogy nem operálható a betegség. Elkezdték a kemoterápiát, de azt nem bírta a szervezete. Közölték vele: hogy csak a csodában reménykedhet. Ő erre azt mondta, hát akkor van még egy kevés időm. 3-4 hónap, fél év, nem tudom. De eleresztek mindent, mindent, amit eddig csináltam, mindent, aminek eddig értelme volt, mindent, ami jó volt, és nosza, uccu neki kitombolom magam ebben a kevés kis időben. Jézus ellenben azt mondja: még egy kevés ideig veletek vagyok, de amíg veletek vagyok, az én Atyám dolgait cselekszem. Mindezt látják a farizeusok is, és megrezdül bennük valami. És most szeretnék jót szólni a farizeusokról. Megrezdült bennük valami. Mi úgy szoktunk a farizeusokról beszélni, mint akiknek elfásodott a szíve meg a lelke, belül. Lehet, hogy kívül még valami hamvas életre-valóságot mutatnak, de belül már teljesen el vannak fásulva, élettelenek. Aki már vágott ki elszáradt fát, olyat, ami tavaszon még hozott egy-két rügyecskét, hajtott egy kis levélkét, aztán nyárra kiszáradt, és ki kellett vágni, az láthatta a fűrészelésnél, hogy belül a fában, azok a szerkezetek, amelyek a hajszálcsövesség elve szerint vitték fel a nedvességet, föl a csúcsra, a hajtásokba, azok már elfásodtak, élettelenek, halottak. Nos, így szoktunk a farizeusokról gondolkodni. Ha valakire azt mondjuk, farizeus, ezen nem csak azt értjük, hogy képmutató, hogy játssza a szentet, és színiakadémiát nyithatna, és mester okleveleket adhatna ki szenteskedésből, hanem leginkább azt értjük, hogy megkeményedett. De lám, most a farizeusokban megrezdül valami. Értik Jézus beszédét. Vagy kezdik érteni, hogy ez ugyanolyan szó, mint amit Jézus a samáriai asszonynak mondott – hogyha tudnád, hogy ki az, aki vizet kér tőled, akkor te kérnél. És tudták azt is, hogy Jézus az élő vízről beszélt a samáriai asszonynak, vagyis az Isten imádásról. És tudták, hogy ott sem úgy ért véget az a beszélgetés, hogy a samáriai asszony nyomban hallelujázva beszaladt a faluba, mondván: itt, a Messiás, hanem először át kellett mennie egy nagy krízisen. Hívd ide a férjedet! -mondja neki Jézus. De hát nincs férjed. Mert az a hatodik, akit a férjednek nevezel, az sem az. Csőd az életed. És itt is egy krízisen kell átmenni Mit mondanak a farizeusok? Mi is vakok volnánk? Vagyis Isten-vakok volnánk, világosság-vakok volnánk? Belül-vakok volnánk? Lényeget nem látók vagyunk? Céltévesztők vagyunk? Hiába ragyogott hát fel az Isten dicsősége, mi még mindig egy szűk odúban, zseblámpa fényénél körmölgetjük a számlát, amit majd benyújtunk Istennek?
Jézus azt mondja nekik, és ez a prófétai jel, amelyben Isten dicsősége ragyog fel: ha vakok volnátok, nem volna bűnötök! Most az kérem mindenkitől, hogy ezt a jézusi szót fontolja meg: ha vakok volnátok, nem volna bűnötök! Ha vak volnál, nem volna bűnöd. Ha beteg volnál, nem volna bűnöd. Tovább megyek. ha büntetés alatt álló lennél, nem volna bűnöd. Ha bűnös lennél, nem volna bűnöd! Csak mondd ki, hogy az vagy! De ti azt mondjátok, fordul Jézus a farizeusokhoz, hogy látunk!
A történet így kezdődött: Jézus kijött a templomból, és látott egy vakot. Az új fordítások rendszerint így hozzák: meglátott egy vakot, megpillantott egy vakot, észrevett egy vakot. De a görög szót talán úgy lehetne jól visszaadni, hogy Jézus látta ezt az embert. És ez a szó, hogy »látta«, ez valami olyasmi, mint amikor nagymamám rakta a kukoricacsutkát a sparheltbe, készítette az ebédet, én meg a bátyámmal a háta mögött zsiványkodtunk, el akartuk csórni a fakanalat, mert azzal szoktunk kardozni. A nagymama csak kevergeti a levest, meg se fordul, és azt mondja: látlak ám! Képben vagy! Jézus látta ezt az embert. Ezért kérdeznek a tanítványok, mert ők aztán észrevették, de Jézus nézi-látja, szemléli ezt az embert. Jézus képbe hozza ezt az embert. (A szomszédok is látták őt koldulni rendszerint, de ezt egy másik szval fejezi az evangélista. Jn 9,8.) És megint más szóval mondja Jézus a farizeusoknak: mivel ti azt mondjátok, hogy láttok..., mit láttok? Láttok egy teológiai képletet: betegség/ bűn/büntetés – ez valami isteni relativitás-egyenlet? Rokonok, láttok egy embert, akit nem ismertek meg, mert már lát? És nekimentek, hogy ki vagy tulajdonképpen? A saját alteregód? És láttok egy törvényt magatok előtt, és nem látjátok a törvény lényegét? És nem látjátok a törvény védelmébe helyezett embert? Nem látjátok, hogy irgalmasságot akarok és nem áldozatot?! Nem látjátok a világosságot, és azt mondjátok rá: bűn. Ha vak volnál, ha bűnös volnál, ha kimondanád, ha belátnád ezt, és ha beleállnál a kegyelem fényébe, ha akarnád, hogy rajtad is felragyogjon az Isten dicsősége... Ha vakok volnátok, bűnösök nem volnátok!
Adja Isten Szentlelke, hogy ahogy a farizeusokban megrezdült a dicsőség valósága, úgy bennünk is rezdüljön sok nehéz kérdésünkben, sok bajunkban, sok nyomorúságunkban, sok Isten-szomjúságunkban, hogy boldog várományosai legyünk annak, hogy egykor majd Őt, magát színről-színre foguk látni.
Ámen

Mindenekelőtt holtában is bocsánatot kell kérjek e helyen egy kedves professzorunktól, akinek az óráin érdekes és különleges mondások hangzottak el. És mi, gonosz diákok ezeken jókat kuncogtunk, mi több, elkezdtük az érdekes mondatokat latinra fordítani. Amikor a prédikálás történetéről tartott előadásokat, megjegyezte, hogy pünkösdöt, a nagy evangélium-kiáradást követően jöttek a megrendülések, és a második században, úgymond, kihalt a Szentlélek. Le is fordítottuk latinra: Spiritus Sanctus defunctus. Leírtuk egy cédulára, és a következő óra előtt odatettük az asztalára. De csak azt bizonyítottuk, hogy valami keveset tudunk latinul.  Mert idő teltén meg kellett értenünk, hogy amikor Isten titkairól beszélünk, mindannyian csak dadogunk, és mindenféle idétlenséget mondunk. Ha például azt akarjuk megérteni, hogy miért rendül meg az egyház élete, miért gyengül meg bennünk a szeretet munkáira való készség, miért nem lobog már nagy lánggal az élő hitre elhívó isteni üzenetnek az ereje, akkor bizony, mi is mondunk ilyet, mondunk olyat, és Isten kíméljen meg, hogy a mai huncut diákok ezt latinra fordítsák, s netán feltegyék a közösségi médiára, hogy jókat lehet rajta komédiázni.
Azért mondtam mindezt, mert János evangélista kommentáló megjegyzése, az a néhány szó, amit most itt beszúr a jeruzsálemi történetekhez, Jézus templomi igehirdetéséhez, némileg enyhíti a súlyát Jézus provokatív beszédének. Igen, Jézus itt már provokál: Nem őt firtatják, faggatják nehéz kérdésekkel, hanem ő jön szembe, ő mond merész üzentet, szembe kerül velünk, s nem tudjuk az üzenetet elhessegetni, nem tudunk előle kitérni. Ez provokáció.  Az evangélista ide szúrja be ezt a megjegyzést, hogy ezt pedig Jézus a Szentlélekről mondotta, mert még nem volt Szentlélek, mivel Jézus még nem dicsőítteték meg. Ez meg hogy lehet? Két vonatkozást szeretnék megemlíteni, hogy közelebb jussunk a titkához.
Először is, nem ez az egyetlen kommentáló megjegyzése az evangélistának; és a többi fényében értjük, hogy ez is,  itt önmagán túl mutat. Tehát nem az evangélium-író önkénye ez és nem is a tanítványi közösségben keletkezett vitának a csillapítása, ahogy ezt néhány kommentátor megjegyzi. Vannak még ilyen megjegyzései János evangélistának. Például, amikor Jézus a templomban azt mondja, rontsátok le a templomot, és én három nap alatt felépítem azt. Hozzáteszi az evangélista: testének templomáról mondotta ezt. Ennek majd Jézus perében lesz roppant súlya. Vagy éppen itt, a 7. részben arról olvasunk, hogy a Jézus elfogására kiküldött csapat tehetetlenül ereszti le a kezét, nem tudják őt elfogni, mert a Jézus beszéde miatt zűrzavaros helyzet támadt. S ilyen tülekedő helyzetben lehetetlen művelet valakit kiemelni a tömegből. Az elfogásra kiküldött csapat azonban nem ezzel magyarázza tehetetlenségét, hanem azt mondják: soha ember beszélni így még nem hallottunk. Ehhez János odailleszt egy megjegyzést: mert még nem jött el az órája. Azt pedig később olvassuk Márk evangélistánál, hogy Jézus a Gecsemáné kertben így könyörög: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez az óra! Így kell olvasnunk ezt a megjegyzést is, hogy még nem volt Szentlélek, mert Jézus még nem dicsőíttetett meg.
Sokféle indulhat a gondolatunk. Beszélhetünk a Szentháromság titkáról, felidézhetjük Jézusnak az utolsó vacsorán mondott szavait, hogy nem hagylak titeket árvákul, elküldöm a Lelket, a Vigasztalót, aki veletek marad örökre. Isten világában nagy titok az, hogy amíg Jézus közöttünk van és végzi az üdvözítés munkáját, tanít, gyógyít, szabadít, bizonyságot tesz, keresztre megy, addig Ő a küldött, Akit a Lélek küldött (ahogy Lukács evangéliumában olvassuk), és aztán a feltámadás után Krisztus az, aki küldi a Lelket. Az egyházatyák perikorészisznek nevezték azt, ahogyan az isteni személyek munkái áthajlanak egymásba. Mégis, hogy értsük ezeket a szavakat? Szent Ágoston óta (aki üdvrendbe állította a megjegyzést) szinte teljes egyetértésben úgy értelmezik, hogy amit János így mond: még nem volt Szentlélek, az még kíván valamit. És kitoldják a betoldást, valahogy így: a Lélek még nem volt itt, a Lélek még nem volt ott, a Lélek még nem volt elküldve, mert Jézus még nem dicsőíttetett meg.  Azonban veszem a bátorságot, és másfajta megértési szempontot javaslok.
A Lélek, a Lélek munkája, a Lélek jelenléte és Krisztus dicsőítése elválaszthatatlan egymástól. Ezt jelenti János szava: mert még nem volt Lélek. Mert még nem feszíttetett meg Jézus és még nem támadott fel és nem ült az Atya jobbjára. És amíg Krisztus nem dicsőíttetik, addig Lélek-hiányosak vagyunk. Ám ha kitöltetik a Lélek, akkor már az egész az életünkben, és minden dolgunkban dicsőíttetik a Szentháromság második személye, Krisztus, Aki üdvösséget szerzett számunkra. Egy másik helyen azt olvassuk, hogy amikor jelentik a tanítványok Jézusnak, hogy görögök vannak itt, és látni akarják őt, akkor Jézus felkiáltott: most jött el az óra, hogy
dicsőíttessék a Fiú. Majd hozzáteszi: Atyám, múljék el tőlem az az óra! Mert az az óra a szenvedésnek, a kereszthalálnak, az áldozatnak az órája, és ebben órája a megdicsőíttetésnek.
Aki szomjúhozik, mondja Jézus, jöjjön hozzám, és igyék. Hogy beteljesedjék az Írás, ami Ézsaiásnál meg van írva: az élő víz ingyen van. Az élő víz kegyelem. Az élő víz Isten reánk áradó szeretete. De élő víz csak azoknak jut, élő vízből csak azok ihatnak, élő vízből csak azok vesznek, akik szomjasak. Akiknek telített az életük önmagukkal, a programjaikkal, az ügyeikkel, a különböző társadalmi programokkal, célokkal, akiknek telített az életük azzal a magabiztossággal, hogy tudják, mit kell tenniük, és tudják, hogy a másiknak is mit kell tennie, akik határozott és jól belátható direktívákkal kormányozzák önmagukat és másokat, azok nem szomjasak. A szomjas ember a felé nyújtott poharat elveszi, és a vizet megissza. A szomjas ember, az elfogadás puszta mozdulatával, megvallja szükségét. A szomjas ember megéli a maga tanácstalanságát, és tudja, hogy mit jelent az is, hogy a másik szomjas. Sokat idézzük Jézus szavát: éhes voltam, ennem adtatok, szomjas voltam, innom adtatok, mezítelen voltam, felruháztatok, fogoly voltam, meglátogattatok, beteg voltam, megkerestetek. S kérdezik majd az ítéletkor a tanítványok: Uram, mikor lettél volna éhes, hogy enni adtunk volna? Mikor láttunk volna, hogy szomjas vagy, mert akkor adtunk volna inni. Jézus válasza: ha eggyel a legkisebbek közül megtettétek ezt, velem tettétek meg.
Ám a szomjúhozó szomját oltani ezzel a különös, nem magától értetődő értetődőséggel, ezzel a nem természetes természetességgel csak az tud, aki volt már szomjas, és elfogadta az élő vizet; aki volt már Isten-szomjas, aki volt már örökkévalóság-éhes, aki már szűkölt az ezernyi pompás emberi megoldás között, tudva, hogy egyik sem megoldás, legfeljebb sebtapasz, legfeljebb hangzatos program, jó projekt, s olykor ürügy, ami most itt van, és el lehet vele tölteni az időt. Szomjasnak lenni, éhesnek lenni azt jelenti, hogy nekem nincs. Aki tehát szomjas, mondja Krisztus ott a templomban, jöjjön hozzám, és igyék, és élő víznek folyamai fognak őbelőle áradni. Ez az Isten titka. Amikor ad, úgy adja, hogy mi továbbadjuk. Amikor megitat, és megelégít, ezt úgy teszi, hogy mi is elégítsünk meg másokat. Sokan nem Kálvin Jánost, én pedig dacból szeretem őt. Mostanában divat Szent Ágostont szidni, hát én nagyon szeretem; Aquinói Tamást sem szeretik – főleg nem a reformátusok –, hát én nagyon szeretem. De most nem ilyen dacosságból idézem Kálvint. Azt mondja: Isten azért ajándékoz meg, hogy tovább ajándékozd. Amit kapsz, sáfárságra kapod. Amivel felruház, azért adta, hogy továbbadd másnak. Ha megtartod magadnak, akkor lopsz. Meglopod a másikat, meglopod önmagadat, és meglopod Isten dicsőségét!
Nem volt még Szentlélek – mondja János evangélista egészen elképesztő bátorsággal. De értsük jól! Ahol Isten ereje munkálkodik, ahol Isten Lelke kiárad, ott mindig Krisztus dicsőíttetik. És megfordítva: ahol az életünk, a szolgálatunk, hűségünk, a hitünk dicsőíti Krisztust, és meghódol neki, ott van a Lélek. Krisztust dicsőíteni pedig azt jelenti: iszunk az élő vízből. Elfogadjuk, amiért jött. Nem módosítjuk, nem egészítjük ki, nem pótoljuk, nem végzünk újraprogramozást, hanem elfogadjuk Őt úgy, ahogy kínálja önmagát, mint élő vizet. Nem volt még ott a Lélek, nem árasztatott még ki a Lélek, vagyis, és inkább: nem ragyogott még teljesen az üdvözítő dicsősége. Aki előtte térdet hajt, és vallja, hogy Ő az Úr az Atya Isten dicsőségére, aki elfogadja tőle az üdvözítés nagy titkát, az ismeri a Lélek erejét, és a Lélek erejében a boldog életet. A még nem átalakul és megmutatja a kegyelem teljesen arcát: már igen!
Ámen

Üdvösség és igazság
Horváth János temetésén
1 Timótheus 2,1-4
„Intelek azért mindenek előtt, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért,
királyokért és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel.
Mert ez jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt,
Aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson.”
„Számomra a vallás – reformátusnak születtem – üdvösségtan... az üdvösségtanról kész vagyok gondolkodni, beszélgetni, de az életemet úgy éltem s élem ma is a közéletben, hogy a felebarátom dolgát lássam és segítsek rajta. Elmehetnék oszlopszentnek, hogy egyedül élve az üdvösségemen munkálkodjam. De nekem nem ez adatik most.”  Néhány éve ezekkel az egyszerű szavakkal nyilatkozott magáról Horváth János. Szándékosan mondom így: megnyilatkozott, vagyis feltárulkozott, mert Horváth János szemérmes ember volt – reformátusnak születtem, jegyezte meg –,  ritkán tett ilyen önvallomást, inkább történeteket mondott, példabeszédeket citált vagy súlyos érveket fejtegetett. De itt,  ebben a vallomásában így mondja: „számomra a vallás üdvösségtan.” S  ebben mintegy az egész életét összefoglalta, az apostol szavát visszahangozva – Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére! Horváth János ezt az apostoli szót így fejtette meg magának: „az életemet úgy élem a közéletben, hogy a felebarátom, a  szomszédom, a polgártársam dolgát lássam és segítsek rajta...”
És valóban, éppen ez az igazság ismerete, ha ugyan jól értjük és befogadjuk az evangéliumot. Az evangélium pedig ez: Isten meghív az üdvösségre Jézus Krisztus által. Az  pedig  az evangélium függeléke, hogy Isten a hálás életben embertársamhoz irányít: szeresd felebarátodat mint magadat!  Horváth János életfeladatként teljesítette ezt az isteni parancsot - , nem kényszerből, hanem hálából, hiszen reformátusnak született, mint megjegyezte volt, de nemcsak úgy futólag, hanem jelezve a református keresztyén habitust, hogy ugyanis nem kényszerből, hanem hálából teszem a jót!
Életfeladattá lett számára segíteni a családban és a rokonágban idősebb gyermekként, aztán segíteni a diáktársaknak kiemelkedő tehetségként, segíteni a magyar ellenállásban a német megszálláskor, és segíteni megmenteni az üldözött zsidó honfitársakat, segíteni az újraépítést és a nemzetgyűlésben kezdeni egy új világot a háború után, segíteni 1956 nagy ügyét követként majd emigránsként, segíteni a befogadó hazát majd 40 éven át, tudósként és tanácsadóként, és aztán hazajönni és segíteni, a másik dolgát látni és közszolgálatot vállani újra a parlamentben, éppen olyan életszakaszban, amikor már mondhatja bárki, hogy legfeljebb emlékeit megosztani jönne haza, meg néhány kitüntetést átvenni. A huszadik század – mondják sokan a tudós elemzők – a közéleti ember bukásának korszaka, értve ezen azt, hogy a közéleti szereplők hiúságok vásárát, magánérdekek maszkabálját csináltak a politikából. Nos, ezt az ítéletet egymagában cáfolja Horváth János, cáfolja az egész életével – ő volt a magyar mindenes –;  és cáfolja az életét summázó egyetlen szavával: segíteni. Segíteni – ez az üdvösség útja.
És ebben nyílik meg számunkra az apostoli intelem és vigasztalás:   „tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért, királyokért és minden méltóságban levőkért...” vagyis kiváltképpen azokért, akik felelősek embertársaikért. Nehéz lecke ez, tudom, mert olykor nem könnyű, és egyáltalán nem magától értetődő imádkozni, vagy esedezni és könyörögni méltóságban levőkért. Sőt, inkább így mondom: könyörögni és esedezni érettük, ezt még szükséges kötelességnek érezhetjük, de érettük hálát is adni...?
Ma pedig hálaadáson vagyunk együtt. Horváth Jánosért adunk hálát, akit Isten megtanított rá, hogy milyen a hálás élet, és ő ezt szabadon adta tovább nekünk (diákkora természetes mozgását követve: amit ő hamar megtanult jófejű gyermekként, azt már tanította is tovább).
Végakarata szerint állunk itt a cecei temetőben az ősök nyugvóhelyén; és ezzel is tovább-tanító szolgálatot teljesít. 40 esztendei emigráns élet után hazajött, és végleg jött haza, és az övéihez jött haza, az övéi dolgát látni és nekik segíteni. Így, egész pontosan, segíteni az övéinek. Mert a polgártársnak (ha netán világpolgár) talán könnyebb segíteni; és nem nehéz segíteni az embertársnak (ha messze van)! De a szomszédnak és a testvérnek segíteni (legkiváltképpen, ha magyar), az bizony, roppant nagy győzelem önmagunk fölött.  Jött segíteni, mert győzött önmaga fölött, és jött segíteni nekünk, győzni önmagunk felett.  Ez az üdvösségtan második része, amely mintegy ráadásként kapcsolódik az első részhez. Az első rész pedig ez: Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Ezt érthetem így:
Isten azt akarja, hogy az ember megmeneküljön a halál torkából, akár kivégző osztag elől is – Horváth János tudta, mit jelent ez:
Isten azt akarja, hogy ez ember megszabaduljon gúzsba kötöző, hazug elnyomásokból és felemelt fővel járjon – Horváth János tudta, mit jelent ez.
Isten azt akarja, hogy az ember élete nyomorúságból és ínségből bőségbe forduljon, hogy akik sírva vetnek, azok vigadozással arassanak – Horváth János tudta, mit jelent ez
Isten azt akarja, hogy az ember végül lerázza magáról a semmi rabigáját és a mulandóból átlépjen az örökkévalóba – Horváth János tudta, mit jelent ez.
És tudta, hogy Isten mindennek megteremtette a feltételét és az ős-mintáját is Jézus Krisztus életében, halálában és feltámadásában. Így követte életében és halálában Krisztusát, és lett boldog várományosa a dicső feltámadásnak.
Az igazság ismerete (vagyis a hálás életre való elkötelezés) és az üdvösség ajándéka: ez Horváth János igaz öröksége a számunkra. Jussolni sem kell érte, mindannyiunkra hagyta. Fogadjátok el és éljetek által. Ámen