Kinek van igaza?
Ezt a kérdést ma egyre kevésbé illik feltenni. A filozófusok arra emlékeztetnek, hogy milyen nehezen körülírható az igazság fogalma, ill. kérdés az is, hogy egyáltalán beszélhetünk-e objektív igazságról. Leginkább nem - és ezt a mindennapi közbeszéd szintjén is mindannyian érezzük. A pszichológus pedig azért vonná össze a szemöldökét, mert mennyire éretlen, gyerekes az az ember, aki úgy véli, hogy neki mindig igaza kell, hogy legyen. A kérdés tehát, "kinek van igaza?", elég nagy hátrányban indul ma a kurrens kérdések, szellemi áramlatok piacán. Kicsit régimódi, kicsit elavult.
Amennyiben azonban meg akarjuk ragadni és meg akarjuk élni Pál apostol Timóteusnak írt második levelében a 2. fejezetet, nem kerülhetjük ki a kérdést, hiszen ez áll a gondolatmenet középpontjában. A keresztény üzenettel, az evangéliummal kapcsolatos tévtanítások, a különféle tanítók közötti vita tárgya az isteni igazság, amit Pál Jézus Krisztus evangéliumával azonosít. Ebben a kontextusban merül hát fel a kérdés Isten népében időről időre, újra és újra: Kinek van igaza? Árnyaltabban: mi az igazság? Honnan tudjuk, hogy az igazság oldalán állunk-e? Három gondolatban kívánom ezt kibontani:
A probléma: az igazság kérdése akkor és ma
A válasz: honnan tudjuk, hol állunk?
Az eredmény: hogyan képviseljük az igazságot?
1. A probléma: az igazság kérdése akkor és ma
Elevenítsük fel újra, mi történik Pál és Timóteus között. Az apostol Timóteust abban erősíti, hogy őrizze meg a "rá bízott drága kincset", azaz az evangéliumot. Ennek azonban ára van, hiszen Pált az evangélium hirdetése miatt börtönözték be, valamint az efézusi és környékbeli gyülekezetekben, ahol Timóteus a gyülekezet vezetője, többen egyrészt elhatárolódtak az apostoltól, másrészt tévtanításokat követve eltávolodtak a hittől. Ebben a helyzetben erősíti az apostol Timóteust, lelki gyermekét, az ifjú gyülekezetvezetőt: "És amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek. Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája." Az apostol még a bilincsek között is küzd a választottakért, hogy elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget. De Timóteusnak, a félénk ifjúnak bele kell állnia ebbe a harcba, sőt, másoknak is tovább kell adni az igazságot. A harc tehát a tévtanítások harcmezőjén zajlik.
Az ilyen harc pedig gyakran elkeseredett, zavaros, elbizonytalanító. Nem véletlen, hogy ezekben a sorokban az igaz tanításhoz való ragaszkodás mellett megjelenik a terméketlen vitáktól való óvás is. Ilyen kifejezésekkel óvja Pál Timóteust: " ne folytassanak haszontalan szóharcot a hallgatók romlására"; "A szentségtörő, üres fecsegők elől pedig térj ki"; "Az ostoba és éretlen vitatkozások elől térj ki…" Mindannyiunk tapasztalata, hogy milyen, amikor valami általunk igaznak tartott dologhoz való ragaszkodás egy idő után olyan keserű és minden megértést mellőző vitává lesz, amely minden energiánkat felemészti, semmilyen igazságot nem szolgál már. Továbbá az sem ritka, hogy végül már magunk sem tudjuk, mi az igaz; annyi szenny jött a felszínre az indulatok nyomán, hogy végül teljesen elbizonytalanodunk.
Miközben számos ügyben kiderülhet, hogy egyáltalán nem volt igazunk, és teljesen feleslegesen mentünk bele vagy akár gerjesztettük mi magunk a vitát, az Isten igazságával, az evangéliummal egy ponton más a helyzet. Ott is beléphetünk terméketlen vitákba - ettől óv az apostol -, ott is elbizonytalanodhatunk az indulatok közepette, de a tét marad: Kinek van igaza? Mi az Isten igazsága? Honnan tudhatjuk? Timóteus és az első gyülekezetek tagjai ebben a harcban állnak. Ennek a harcnak a súlyát pedig mi is érezzük, és erről bővebben kell szólnom.
Az igazság és tévtanítás között feszülő ellentét, amely megjelenik Isten népében, soha nem általános, hanem mindig konkrét kérdések mentén vetődik fel. Minden kultúra bizonyos dolgokban egyezik az Isten szerint elgondolt élettel, amit a teremtésben hívott életre; más dolgokban azonban összeütközésbe kerül vele. Ezért amikor az igazság körül megjelenik a harc, a vita, az más és más tartalom mentén feszülhet egymásnak különböző korokban és helyeken. Mert azt mondhatjuk, hogy Isten igazsága mindaz, amit a Bibliában kijelentett a teremtett világról, annak lázadásáról, a megváltás/helyreállítás módjáról, a neki kedves életről, mindez az általános igazság azonban más és más pontokon rendül meg Isten népében, más és más pontokon jelenik meg az Isten igazságától való elhajlás, más és más tévtanítások körül újul ki a régi harc (a hamisság atyjával).
A vita ma nem az, hogy a feltámadás megtörtént-e már (mint ott és akkor, vö. v.18); nem is az, hogy Isten-e Jézus, mint a 4. században Arius tévtanításának idején; ma nem az, hogy támogatja-e a Biblia a rabszolgaságot (igen, ilyen is volt, pl. az Egyesült Államok déli államaiban még a múlt század első felében is). A vita nem az, hogyan viszonyuljunk a náci fajelmélethez, mint Németországban a múlt század harmincas éveiben, ahol az ún. német keresztények és a hitvalló egyház között zajlott; és a vita itt és most nem az, hogy lehet-e egy kereszténynek több felesége (Afrika, törzsi háttérből kereszténnyé lévők). Ezek közül számos kérdés ma, visszatekintve, már nem kérdés, és elképzelni sem tudjuk, hogyan lehetett a kereszténység egy része ennyire vak egy időben.
Meglátásom szerint az egyik legnagyobb kérdés és küzdelem a keresztények számára a nyugati világban a szexualitás körül zajlik. Ezt neveztem néven az előző igehirdetésben, és a visszajelzésekből tudom, hogy többeket megmozgatott. Vannak, akik megerősítést nyertek ebben, vannak, akiket felkavart. Meggyőződésem szerint az egyik kulcsterület, ahol ez a vita velünk marad, és amelyen az evangéliumi hűséghez való ragaszkodásunknak ára van, a következő időszakban ez lesz. Keresztény egyházak egy része teret ad a homoszexuális párok megáldásának, teológusok a klasszikus bibliai szakaszok újszerű értelmezéseit adják, mások pedig ragaszkodnak a Bibliában kijelentett teremtési rendhez, a házassághoz mint kizárólag férfi és nő szövetséges kapcsolatához, az erre épülő családhoz. A vita zajlik, egyre jobban a kereszttüzében találjuk magunkat, és amint korábban ezt kifejtettem, a Bibliához ragaszkodó keresztényeket a gyűlöletbeszéd, a homofóbia, és hasonló vádak illetik. Akkor is, ha szeretettel vagyunk a szexualitásukban megtört emberek felé (mert ki az, aki ne lenne maga is megtört?); akkor is, ha megvalljuk és megéljük Isten szeretetét és bocsánatát minden ember felé (mert ki az, aki maga nem bűnös és nem szorul Isten kegyelmére?). Miért hoztam elő tehát az LMBTQ kérdést pár hete? Nem gyűlöletből, nem megvetésből, és nem az LMBTQ emberek iránti indulatból. Nem is valamiféle politikai ágendát követve. (A témáról húsz éve is szóltam igehirdetésben, magyar református szószéken az elsők között, és az akkor elmondottakat ma ugyanúgy vallom és vállalom - https://www.gref.hu/hu/igehirdetes/igehirdetes-a-szexualitasrol-igehird… .) Hanem azért, mert a lelkipásztor feladata felkészíteni a gyülekezet tagjait az Isten szerinti hűséges életre. Erősíteni és tanítani Isten népét - nem, nem gyűlöletre, gyanakvásra, mások elutasítására - hanem az Úr Jézus Krisztus iránti hűségre és az általa bennünk megszülető együttérzésre. Az igazságban való megállásra azáltal, hogy lássátok, hol állunk a harcban, és legyen elég erőtök és bátorságotok megállni a hűségben. Akkor is, ha annak ára van.
Amikor úgy tűnik, hiábavaló a (szóbeli) küzdelem, harc az igazság megtartásáért, amikor testvérek állnak be a tévtanításba (milyen érdekes, hogy Pál nem szégyell kettőt megnevezni közülük), és fordulnak el Istentől, a végén felmerülhet bennünk a kérdés: ki tartozik Istenhez? Honnan tudjam, melyik oldalon az igazság? Ki az övé?
2. A válasz: Isten ismeri az övéit
Ezen a ponton tudjuk megérteni a ma olvasott textus értelmét: "Az Isten által vetett szilárd alap azonban megáll, amelyre ez van pecsételve: „Ismeri az Úr az övéit, és hagyja el a gonoszt mindenki, aki az Úr nevét vallja!” Ki az övé? Ki tartozik hozzá, és ki tévelyedett el az igazságtól? A válasz: Isten vetett egy szilárd alapot. Az alap Jézus Krisztus, személye, tanítása, amire felépül Isten "háza", azaz az igaz egyház (vö. 1Kor 3,10kk; Ef. 2,19kk). Mindez egyrészt titkos, elrejtett (nem mi ismerjük fel teljes bizonyossággal, ki az övé, valamint magunkat sem a magunk ismerete tartja meg - az Úr ismeri az övéit); másrészt mégis nyilvánvalóvá lesz, hiszen van ennek az ismeretnek, megtartatásnak egy külső jele is: elhagyja a gonoszt. Lássuk ezt mélyebben.
Mi ez a szilárd alap? Jézus elmond egy egyszerű példázatot (képes beszéd) egyik leghangsúlyosabb tanítása, a Hegyi Beszéd végén. A megelőző versekben a kérdés az, hogy ki az, aki valóban az Úrhoz tartozik.
"Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló a bölcs emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, tomboltak a szelek, és nekirontottak annak a háznak, de nem dőlt össze, mert kősziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, tomboltak a szelek, és beleütköztek abba a házba; és az összedőlt, és teljesen elpusztult." (Mt. 7,24-27)
A szilárd alap Jézus személye és tanítása, de ez önmagában nem minden. A kérdés: hogyan viszonyulunk ehhez? Jézus két mozzanatot említ: aki hallja, és aki cselekszi. A szilárd alap tehát Jézus Krisztus személye, amire épül Isten egyháza azokból, akik hallják és cselekszik Jézus tanítását. Mit jelent nemcsak hallani, hanem cselekedni?
Ebben először is benne foglaltatik Jézus tanításának, a Szentírás tanításának igaznak tartása (ahogy Jézus is igaznak tartotta a teljes Ószövetséget). "Igaznak tartani" egészen más, mint csak "hallani." Igen, egyfajta "cselekvés", aktív döntés, hogy igaznak tartom Isten szavát - szemben akár azzal, amit a mi világunk igaznak tart, sőt, szemben azzal, amit én magam igaznak tartok. Ez utóbbit állítani szinte szentségtörés ("amit én igaznak tartok az igaz" - valljuk, ez korunk egy dogmája), de ezt jelenti önmagamat alárendelni az Úr Jézus Krisztusnak, a megváltónak; ezt jelenti, hogy "átadjuk neki az uralmat életünk felett." A gondolkodásunk és akaratunk aktív mozzanata (Jézus tanításának megcselekvése) tehát, hogy amikor Isten a Szentírásban kijelentett egyértelmű igazsága ütközik azzal, amit én gondolok/gondoltam, nem abba az irányba mozdulok, hogy azt eltávolítom magamtól, vagy lázadok ellene. Igen, Krisztus megváltottjának lenni nem más, mint hogy azt mondom: leteszem a jogot a magam igazságára, és magamra veszem az ő igazságának igáját. Vagy így is fogalmazhatunk: a megtérés, az önátadás azt is jelenti, hogy nagyobb eséllyel tartom a magam gondolkodását, meglátásait, érzéseit tévesnek, hibásnak, mint Isten kijelentését, Isten igéjét. Hát nem éppen ezért van szükségünk kegyelemre? A bűn következtében a teljes ember megromlott. Nem maradt olyan képességünk (értelem/gondolkodás, az érzelem/érzések, az akarat), amit valamilyen mértékben ne torzított volna a bűn(eset) valósága.
Az igaznak tartást nevezhetjük a gondolkodás megváltozásának (metanoia - a "megtérés" görög kifejezése ezt jelenti). A megújult gondolkodás viszont nem jár önmagában: megújult, megváltozott élet követi (vö. Róm. 12.1kk). Ezért, miközben az Úr ismeri az övéit, és ez annak pecsétje, hogy az övéi vagyunk, a következő gondolat: "hagyja el a gonoszt mindenki, aki az Úr nevét vallja."
Mindezzel együtt hangsúlyoznom kell: a megváltozott gondolkodás (igaznak tartom még saját jelenlegi tudásom ellenére is), valamint a megváltozott élet (elhagyom azt, ami Isten szemében gonosz), elsősorban gyümölcs, és csak másodsorban kimunkálás. Hiszen ha ezt hallgatod, és nem ismered Krisztus átformáló, újjáteremtő valóságát, bolondságnak és/vagy képtelenségnek is tartod mindezt. És ez így is van.
Az alap, amit Isten "vetett", vagy lefektetett, vagy elhelyezett Jézus Krisztus személye és tanítása, mondtuk. A pecsét, ami rá van írva, szinten Istené: "Ismeri az Úr az övéit." Az igazsághoz tartozás nem más, mint ahogy a Szentlélek elhelyezi életünket erre az alapra, rátesz bennünket Jézus Krisztusra, a kősziklára, és felépíti rá Isten házát, amire ez van írva: Ismeri az Úr az övéit. Jézusról, mint alapról, így szólt előre Dávid: "Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő." (Zsolt 118,22) Így beszéltek róla az apostolok, hogy Jézus az a kő, amelyet megvetettek, értéktelennek, semminek tartottak az építők (ApCsel 4,11; 1Pét 2,7); megfogták és félredobták, hogy ez haszontalan, semmire sem jó. Isten azonban mégis ezt tartotta az alkalmasnak, ez lett a sarokkő, ez lett az alap, erre építette fel a házát. És e metafora pontosan visszaadja Jézus történetét: őt megvetették, értéktelennek tartották, kidobták, eldobták. Nem kellett az övéinek, nem kellett a népeknek, lázadó rabszolgák halálára juttatták, a kiátkozottak halálát szánták neki a kereszten. De az Atya - hadd mondjam így - fogta az ő egyszülöttjét, az ő szerelmes Fiát, a Fiút aki mindenben igazságában járt, akiben az Atya mindvégig gyönyörködött; szóval fogta a Fiút és életre keltette. Feltámasztotta a harmadik napon, és azt mondta: ő a kőszikla, ő az alap. Aki nem akarsz elveszni, aki nem akarsz az "igazságok" harcában tévelyegni, egyik "igazságtól" a másikig sodródni, jöjj és állj rá erre az alapra. Csak állj rá, és a szívedben szét fog áradni annak a bizonyossága: ismeri az Úr az övéit.
3. Az eredmény: hogyan képviseljük az igazságot?
Hogyan képviseljük mindezek után az igazságot? Hogyan ragaszkodjunk hűségesen Isten igazságához akkor, amikor ennek a hűségnek ára van, amikor hatalmas erők mozdultak meg, hogy Isten teremtési rendjét aláássák? Mi következik a fentiekből?
Először is magunkat megtisztítva, hogy alkalmas, sőt, nemes edények lehessünk az Úr házában. (Igen, tudom, eddig arról volt szó, hogy mi vagyunk a ház, de a 20-21 versekben az apostol tovább lép ezzel a képpel.) Vannak Isten házában közönséges edények, de "Ha … valaki megtisztítja magát ezektől, megbecsült, megszentelt edény lesz, az Úrnak is hasznos, és minden jó cselekedetre alkalmas." Az igazsághoz való ragaszkodás semmiképpen sem saját alkalmatlanságunk mások kritizálása által történő kompenzálása!
Másodszor, szabadon. Pál, amint láttuk, óv a szóharcoktól, a viszálykodástól. De amíg "neked kell, hogy igazad legyen" nem tudsz kitérni. Csak ha megszabadultál ettől, mert Krisztus lett az igazságod, az értékességed, a győzelmed, tudsz szabad lenni attól, hogy értelmetlen harcokba bocsátkozz. Képviseld Isten igazságát, bátran és határozottan, de ne harcolj. Neked már nem saját identitás-kérdés, hogy kinek van igaza…
Harmadszor, szelíd reménységgel: "az Úr szolgája ne viszálykodjék, hanem legyen barátságos mindenkihez, tanításra alkalmas és türelmes, aki szelídséggel neveli az ellenszegülőket, hátha az Isten megadja nekik egyszer, hogy megtérve megismerjék az igazságot, és felocsúdjanak az ördög csapdájából, aki foglyul ejtette őket, hogy akaratát teljesítsék." Erről jövő héten hallunk többet.
"Az Isten által vetett szilárd alap azonban megáll, amelyre ez van pecsételve: „Ismeri az Úr az övéit, és hagyja el a gonoszt mindenki, aki az Úr nevét vallja!”
(Lovas András)
(Nem) szégyelled?
Körülbelül 20 éve történt, hogy egy (baptista) lelkipásztor ismerősöm megkérdezte: András, te hogyan készíted a gyülekezet az üldözésre? Tágra nyíltak a szemeim - hiszen ez eszembe se jutott - és azt mondtam neki, sehogy. De a kérdés velem maradt. Később, amikor istentiszteleteinken rendszeresen elkezdtünk megemlékezni a világ különböző részein élő üldözött keresztény testvéreinkről, és imádkoztunk értük, többször eszembe jutott a kérdés, és egy csendes válasz magamban: például most már így. Senki nem gondolhatja, hogy Krisztus követésének nincs ára, és hálásak lehetünk, hogy mi itt Európában békességben élünk. Ez azonban nem a "normális", inkább a rendkívüli helyzet - ha Jézus tanítványainak mondott szavaira figyelünk.
Ha a Krisztus követés, az evangéliumban való hit áráról beszélünk, akár Jézus követőinek valljuk magunkat, akár kereső, érdeklődő kívülállónak, fontos, hogy azt ne helyezzük kívül a mi világunkon. Ha azt gondoljuk, hogy a Krisztus követés árát csak az fizeti meg, akinek élete, családja, szabadsága veszélyben van - mint sok távoli helyen a világban - könnyen szem elől tévesztjük, hogy nekünk hol kellene megfizetni az árat - és nem is fizetjük meg. Ma tehát a Krisztus követés áráról, az evangéliumért való közösségválallásról és szenvedésről szól hozzánk Isten igéje.
Az evangélium iránti hűség nem pusztán egy tan megőrzése és továbbadása, hiszen a mindennapi élettől elválaszthatatlan. Pál nem tudja elválasztani a kiállást az evangélium mellett attól, hogy ő mellette is kiálljanak: "Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által." (2Tim 1,8)
Pál helyzetét és Timóteussal való kapcsolatát az Újszövetség egyéb részei alapján próbálhatjuk rekonstruálni, ami fontos ahhoz, hogy megértsük a levelet, különösen a ma olvasottakat, valamint hogy mi zajlik kettőjük között. John Stott gondolatait követem ebben, aki így foglalja össze: "Nem sokkal halála előtt, eme második és sokkal kegyetlenebb bebörtönzése idején küldte el Pál Timóteusnak a második levelet. A kivégzés időpontja már közel lehetett, ennek nyomasztó árnyéka rávetül a levélre is. S bár Pál folyamatos kapcsolatban állt fiatal barátjával, ez a levél egyúttal az apostol utolsó kívánsága és végrendelet is az egyház számára." (Stott: A Timóteushoz írt második levél, 10.)
Pál tehát nem várja szabadulását, miközben a tét az, hogy mi lesz az evangéliummal, a Jézus Krisztusról szóló örömhírrel, tanítással. Az első fejezetben az apostol sürgeti, hogy Timóteus őrizze meg a rá bízott kincset, amit Isten korábban az apostolra bízott: azaz az evangéliumot. Úgy beszél a Krisztus jó híréről mint ami egy értékes, nemes letét, nagy értékű kincs, amit Isten elhelyezett nála, és amit meg kell őrizni és tovább kell adni. Ennek azonban ára van, hiszen - talán éppen az apostol fogsága miatt - nagy a kísértés, hogy Timóteus szégyelli az evangéliumot, akár azért, mert a fogság miatt "az Ázsiában levők mind elfordultak" tőle (és Timóteus az ázsiai gyülekezetek centrumában, Efézusban szolgál), akár azért, mert az evangélium vállalása szenvedéssel (üldözéssel) jár. Ha igaz, hogy a kis-ázsiaiak "mind" elfordultak Páltól, akkor a kérdés, hogy mi lesz a korábban ott gyümölcsöt (gyülekezeteket) termő evangéliummal. Néró üldözései egyre durvábbak (ez okozhatta Pál fogságát majd kivégzését), miközben a tévtanítások is szaporodnak. Stott idézi H. Moule-t: "a kereszténység… emberileg szólva, a végső megsemmisülés határán szorongott." (14). Egyre jobban értjük tehát milyen súlya van annak, hogy az apostol sürgeti Timóteust, hogy őrizze meg a rá bízott kincset, valamint a 2. fejezetben azt rendeli, hogy adja tovább az apostoli tanítást olyan embereknek, akik maguk is alkalmasak lesznek másokat tanítani. Pál azt akarja látni, hogy mindaz, aminek Krisztus elhívása után odaadta életét, nem lesz semmissé.
A helyzet bizonytalanságához még egy dolog tartozik, amit Stott így fogalmaz: "Timóteus… olyan felelősségteljes vezető szolgálatot lát el, amely messze meghaladja a képességeit." (12) Viszonylag fiatal (1Tim 4,12), gyenge fizikumú (1Tim 5,23), szelíd és félénk természetű pl. 2Tim 1,7-8; 2, 1.3; 3,12; 4,5) - mégis ő kapott elhívást a Lélektől. Ezzel együtt érezzük, hogy milyen súlyos helyzetben, súlyos témákban születik a levél, amelyben a halálra készülő Pál erősíti, bátorítja lelki gyermekét, aki az efézusi gyülekezet vezetője nehéz időkben.
A keresztény hitnek vannak felszálló időszakai, amikor az evangélium nagyobb népszerűségnek örvend, inkább pozitív fényben tűnik fel, és vannak küzdelmes időszakai, amikor - Pálhoz és Timóteushoz hasonlóan - meg kell fizetni az árát. Az ilyen időszakok, megpróbáltatások mindig megrostálják Isten népét: világossá lesz, milyen az elköteleződés mértéke. Pál azt írta Timóteusnak: "Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által." (2Tim 1,8). A Krisztusról szóló bizonyságtétel, azaz az evangélium és a börtönben ülő Pál apostol iránti hűség párhuzamos ebben a mondatban. Mintha az apostol ezt mondaná: Timóteus, ha vállalni akarod az evangéliumot, vállalnod kell engem, aki az evangélium miatt várom a kivégzést, sőt, neked is készen kell erre állnod ugyanezen evangélium miatt. De mivel olyan könnyen csaphatná be magát Timóteus, mondván, hogy jobb lenne most Pálról nem tudni, letagadni, hogy ismeri, pusztán stratégiai okokból, és persze hűséges maradna Krisztushoz… nos, erre mondja az apostol: vállald velem, szenvedj velem.
Az apostol éppen ezért beszél Figeloszról, Hermogenészről és Onéziforoszról. Arra mutat rá, hogy miközben az előbbi két férfi elfordult tőle és az evangéliumtól sokakkal együtt, volt egy másik testvér, Onéziforosz, aki hűséges maradt - de nemcsak hozzá, hanem az evangéliumhoz, Krisztushoz is. Ő annyira nem szégyellte a bebörtönzött apostolt, hogy Rómába ment, és addig keresett, kutatott, míg meg nem találta őt. Ezért hátrahagyta hosszabb időre családját, és egészen bizonyosan magát is veszélynek tette ki. De vállalta az azonosulást az evangéliummal, ami akkor abban mutatkozott meg, hogy közösséget vállalt az apostollal.
Hogyan őrizheti meg Isten népe az evangéliumot ma? Hogyan őrizhetjük meg a ránk bízott drága kincset - úgy, hogy ne szégyelljük? Mi az, amit nagyon nehéz nem szégyellni? Hogyan vállaljuk érte a szenvedést, meg kell-e fizetni nekünk is valamilyen árat?
Mintha ma egyre inkább egy olyan világba tartanánk, ahol az evangéliummal való közösségvállalásnak egyre komolyabb ára van. A nyugati civilizáció, sőt, az egész világ megrendült. A vírus felforgatja a jól ismert - és kiszámítható - életet, a nyomában járó betegség, stressz, félelem, összeesküvés elméletek egyre radikálisabb hangokat és eseményeket generálnak. A társadalom ijesztően megosztott, a gyűlölet masszív, az egymással szemben álló felek között egyre kisebb a megértés esélye, a gyanakvás mindenre és mindenkire kiterjed. És ilyenkor az evangéliumot könnyű inkább elhallgatni, szégyellni. Olyan kicsi, olyan erőtlen dolog, nem? - legalábbis a különféle hatalmak, erősségek (politikai, gazdasági, ideológiai - és spirituális) fényében mennyire gyengének, irrelevánsnak tűnhet? Talán van, aki azt mondja, most nem is ez a fontos, most más kérdések vannak. Ráadásul mi magunk is meggyengülünk, elerőtlenedünk - lassan egy éve kizökkent gyülekezetünk a megszokott menetéből, alig-alig tudunk személyesen találkozni. Mintha a hitünk, a közösségeink is egyre jobban sodródnának a kimerültség, a fásultság, a beletörődés hullámain…
Ha azonban meg akarjuk őrizni, mint Isten népe, a ránk bízott kincset, valamint ha tovább akarjuk adni, akkor vállalnunk kell az árat. Hogyan őrizhetjük meg a ránk bízott drága kincset? Hogyan ne szégyelljük az evangéliumot?
Csak felmutatni tudom azokat a területeket, amelyekkel kapcsolatban sokat kell gondolkodnunk, imádkoznunk a következő időkben - egyénileg is, gyülekezetként is, és mint nagyobb egyházi közösség is. Három területet nevezek meg - és természetes, hogy csak igen korlátozottan tudok ezekről beszélni - nemcsak az igehirdetés terjedelme miatt, de azért is, mert mindegyik olyan összetett kérdés, amelynek egy ember csak egy piciny részét láthatja. Ezek most az oltás, a szexualitás és a politika kérdései.
"Beoltassam-e magam?"
A járványhelyzet mindenféle megítélése (veszélyes-veszélytelen, kormányzati döntések) jelen van a társadalomban. Vannak vírustagadók és szkeptikusok, a vírust komolyan vevők és óvatosak. Vannak a vakcinát az igazi kimenekedés eszközeként várók és ünneplők, amint vannak azt elutasítók. Ez azonban immár nem elméleti kérdés (bármi lehet a véleményem a lezárásokról, nem én döntök), hanem egészen személyes: minden egyes embernek el kell dönteni, hogy beoltatja-e magát. És amint általában, úgy e kérdés körül is növekszik a feszültség, a türelmetlenség, a megosztottság és a gyűlölködés. Munkahelyeken összevesznek emberek azon, hogy teszteltessék-e magukat, és a családokban, vagy a házicsoportokban is megjelenik remélhetőleg csak a józan beszélgetés - és nem a veszekedés - hogy mi a helyes út. Mit jelent Isten népének őrizni a rá bízott drága kincset ebben a helyzetben? Három plusz egy szempontot szeretnék a szívetekre helyezni, amikor erről gondolkodtok, beszélgettek, vitáztok.
Az első - evangéliumi, krisztusi - szempont, hogy Krisztus arra váltott meg és hívott el bennünket, hogy ne önmagunkért, hanem másokért éljünk. Nem kell hangsúlyozni, hogy ez az evangélium 1x1-e: nem a magunkéi vagyunk, nem önmagunk vagyunk életünk kiinduló- és végpontja, hanem Isten és a másik ember szeretete. Amikor tehát felteszed a kérdést, hogy beoltassam-e magam, amikor olvasod a pro- és kontra érveket, te - mi - mindig tegyük mellé: ez önmagamról szól, vagy az Úr Jézus Krisztus szeretetéről? Van-e olyan pont, olyan meggondolás, ahol a másik ember szolgálata saját érdekemen túlhív? Bárcsak arról ismernének minket, hogy pl. a beszélgetéseinkben túllépünk önmagunkon!
A második szempont a tudomány és a hit kapcsolatának szempontja. A "ránk bízott drága kincs" elengedhetetlen része, hogy hisszük, Isten teremtette a világot. És, ahogy János apostol mondja, az Ige, azaz a logos nélkül semmi sem lett, ami létrejött (Jn. 1,1kk). Azaz mindent átjár a logos, az a rendező elv, az a logika, az az értelem, ami Istentől van jelen a világban, és ami lehetővé teszi, hogy az emberi értelem, a ráció alapján egyre többet megismerjünk a világ működéséből (kutatás), és ezt az ismeretet lefordítsuk olyan eszközökké, folyamatokká, amelyek az életet kibontakoztatják vagy éppen megvédik. A keresztény hit nem tudomány-szkeptikus - még ha tud is annak korlátairól, valamint a tudomány gonosz felhasználásáról, vagy akár bálványozásáról is. De mégis alapvetően Isten gondviselése eszközének tekinti - kérem, gondoljuk meg ezt a vakcina kérdésében.
A harmadik szempont, amit meg kell fontolnunk, a kereszténység viszonya az államhoz. A Biblia tanítása szerint az állam eredendően annak az eszköze, ahogy Isten rendet tart a világban; Isten eszköze, Isten szolgája, és ezért engedelmességgel tartozunk a felsőbb hatalomnak. Nyilván ez érzékeny kérdés, és hamarosan szólok a politikáról is. De most figyeljünk arra, hogy mind a tudomány, mind az állam kérdésében mennyire döntő a bizalom. Ha hisszük, hogy mindezek Isten gondviselésének eszközei, akkor még egy ilyen (nem is ok nélkül) szkeptikus, gyanakvó világban is a bizalomnak adunk esélyt. Bízol a buszvezetőben, amikor felszállsz a buszra; a mérnökökben és irányítókban, amikor felszállsz a 4-es metróra, a pékben, amikor megeszed a kenyeret… A keresztény gyülekezet meg kell, hogy gondolja, hogy bízik a tudósokban, és bízik az államban - hiszen gondolj arra, ha nem lenne semmilyen tudományos kutatás és eredmény, milyen kiszolgáltatottak lennénk; ha nem lenne semmilyen közrend, milyen káoszba süllyednénk. Ijesztő, ahogy a mai az igazságot a szélsőségességig relativizáló, sőt ún. "igazság utáni" világban minden bizalom erodálódik.
A plusz egy szempont: az, hogy valaki úgy dönt, hogy beoltatja magát, vagy nem oltatja be magát, végső értelemben nem oszthat meg bennünket. Ez a kérdés nem lehet ilyen egyszerű: aki Istennek engedelmes, olt, aki nem olt, nem engedelmes; vagy fordítva… Mindent megfontolva el kell hordoznunk egymást, a gyülekezet egységét megtartva szeretetben, és hasonlóan: családban, munkahelyen, a társadalomban sokkal inkább a megbékélést és megértést kell munkálni, semmint a még mélyebb feszültséget.
A szexualitás kérdései
Nem kell különösebben felemlítenem a közéletben zajló nagy harcokat és küzdelmeket a szexualitás, közelebbről a homoszexualitás, a transzneműség, az ún. "szivárvány családok" és hasonló kérdések vonatkozásában. Az LMBTQ propaganda is, a kormánypropaganda is gőzerővel zajlik. Ez az a terület, ahol a nyugati világ kereszténysége a legnagyobb kihívás elé kerül, ahol nagy kérdés, hogy megőrizzük-e a ránk bízott kincset, ahol minden erő arra irányul, hogy szégyelljük az evangéliumot. Továbbá, amely területen, ha ragaszkodunk az evangéliumhoz, egyre erőteljesebb gyűlölködésnek, sőt, talán üldözésnek leszünk kitéve. Miért mondom ezt?
Nos, hadd utaljak arra, hogy amit az apostol "rám bízott kincsnek", "egészséges tanításnak" nevez, az Isten teremtésével kezdődik. Hiszen az örömhír az, hogy Isten Jézus Krisztus által megbékél az ellene lázadó emberiséggel, és elkezdi helyreállítani mindazt, ami a teremtésben az ember lázadása következtében megromlott. Ha tagadjuk a teremtés valóságát, azaz azt a valóságot, ami adatott nekünk, akkor nem lesz értelme a megváltásnak, a helyreállításnak sem.
Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára férfivé és nővé teremtette, valamint azt tervezte, hogy a férfi és a nő kizárólagos és életre szóló szövetséges kapcsolatban éljen, sokasodjon, szaporodjon. Nem kétséges, hogy az Isten elleni lázadásunk az életnek ezt a területét is összezavarta, és az ember megtört szexualitásában, a másikhoz való viszonyában, a házassági szövetség nemcsak gyönyörűséget hordoz, hanem két bűnös ember szövetsége, és az Isten rendje szerint való család sem nem tökéletes, sem nem szeplőtelen. A megtörtség azonban nem írja felül Isten rendjét; és ha Isten népe hűséges akar lenni, meg akarja őrizni a rá bízott kincset, nem másíthatja meg az Úr teremtési rendjét. Nem mondhatja jónak azt, ami eltorzult; szépnek azt, ami bűnös - és ez természetesen nemcsak az LMBTQ témákra igaz.
Ne szégyelld, mondja az apostol Timóteusnak. Ne szégyelld, mondja a Szentlélek ma Isten népének. Ne szégyelld, aki kiáll Isten rendje mellett, akkor sem, ha gyűlölik; ne szégyelld, amikor munkahelyi vagy családi beszélgetésben jön elő a kérdés. Ne szégyelld, amikor tudod, hogy bár nincs a szívedben sem megvetés, sem gyűlölet, azzal fognak támadni, hogy homofób, gyűlölködő, kirekesztő vagy.
Ezen a területen készen kell lennünk a szenvedésre. A mai világban a legnagyobb bűn, amit kirekesztésnek neveznek. Egyik oldalon itt van a ránk bízott drága kincs, az evangélium - a másik oldalon pedig szorongatnak, hogy befogadónak kell lenned. Azt mondják, ha tartjuk magunkat Isten rendjéhez, kirekesztünk másokat, gyűlölet van bennünk, pedig szeretnünk kellene. És nem látnak a szívünkbe, és hiába mondjuk, hogy nincs bennünk gyűlölet, sőt, szeretünk és együttérzünk minden megtört emberrel - hiszen mi is azok vagyunk. Azt mondják, kirekesztő vagy, és nem tudják, nem ismerik, hogy Isten szeretete a legtágasabb, befogadó szeretet, amelybe mindenkit hív. Nem tudják (és sokan nem is akarják meghallani), hogy ez nem olyan szeretet, amely úgy hagy minket, ahogy vagyunk - összezavarodva, bemocskolva, célt tévesztve, újabb és újabb identitásokat keresve, utat vesztve, hanem olyan szeretet, amely megújít, megmos, megtisztít. De számos keresztény összezavarodik: ha Isten szeret, akkor nem lehet, hogy fel kellene adnunk, el kellene engednünk a "régi" igazságot? Miért ne támogassuk a homoszexuális házasságot? A nemváltoztatás szabadságát? Az ún. szivárvány családot? Tényleg kirekesztő vagyok? Észre sem veszik, hogy már rég szégyellik az evangéliumot; olyan erővel mossa át gondolkodásukat a relativizmus és az önmegvalósítás ideológiája, hogy eltévesztették a rájuk bízott drága kincs megőrzését. Olyan erejű a szembeszél, hogy nem merik vállalni a meggyőződésüket - ha még megmaradt.
Mélyen meg kell ragadnunk, hogy Isten szeretete úgy maximálisan inkluzív, befogadó, hogy közben Jézus Krisztus igazsága áll a középpontjában. A szeretet és az igazság soha nem ellenségek. Azoknál ellenségek, akik nem hisznek igazságban - amint a ma embere nem hisz objektív igazságban. Az evangélium az, hogy Isten szeretete befogad az országába, de mindannyiunkat ezzel együtt szent életre hív el. És tudjuk, hogy ezzel a szent élettel életünk végéig feladatunk van, ami egy boldog és áldott küzdelem, amely gyönyörű gyümölcsöket terem, ami nem elfojtás, és ezért képviseljük ezt a szent életet. Nem mint akik felsőbbrendűek, nem mint akik különbek, csak úgy, mint akik megmosattak és Krisztusban új életet kaptak. De ha ezt képviseled, üldözni fognak, egyre valóságosabban.
A politika kérdései
A harmadik terület, amelyről sokat kell gondolkodnia, imádkoznia Isten népének, ha hűségesen meg akarja őrizni és tovább akarja adni a rá bízott drága kincset, a politikáé. Nemcsak Magyarországra igaz, hogy minden kérdés átpolitizálódik. Az előbb tárgyalt témák is folyamatosan aktuál-politikai viták mentén vannak előttünk. Ezért is fontos, hogy mi ezeken túllépve az egészséges tanítás, az evangélium nemes kincse, letétje alapján tájékozódjunk.
A jelen kormányzat keresztény ideológiája és propagandája nemcsak a társadalmat osztja meg (hiszen a pártpolitika lényege szerint megosztó), hanem a keresztényeket is. Nagyon összetett helyzet, hiszen a jelen kormány keresztény értékeket (is) képviselő döntéseket hoz - ugyanakkor számos ponton nem keresztény értékek mentén jár el, és ezzel szégyent is hoz Krisztus nevére.
Mit jelent nem szégyellni az evangéliumot ebben az összefüggésben? Hogyan állhatunk az evangélium mellé úgy, hogy ne politikai állásfoglalást tegyünk? Miközben lehet, hogy a politikai asszociációk miatt támadás vagy megvetés ér… Nos, ha Krisztust képviseled, azaz nem szégyelled az evangéliumot, meg kell próbálnod ezt szeretettel és szelíden úgy tenni, hogy a rád bízott drága kincset megkülönbözteted a politikai propagandától. Ugyanakkor arra is késznek kell lenned, hogy sokan ezt nem fogják meghallani, nem fogják elfogadni. Rád fog áradni a haragjuk és a szidalmuk. De te ne szégyelld, ebben a helyzetben se szégyelld az evangéliumot, sőt, legyél kész együtt szenvedni az evangéliumért mindazokkal, akik az elmúlt két évezredben és ma is gyalázatot és szidalmat kapnak a tanúságtételük nyomán.
"Emlékezzetek arra az igére, amelyet én mondtam nektek: Nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak, ha az én igémet megtartották, a tieteket is meg fogják tartani." (Jn 15,20) - mondta Jézus tanítványainak azon az éjszakán, amelyen elárulták és elfogták. Azaz amikor Krisztus követői és népe életében megjelenik a Krisztusért való szenvedés, érvénybe lép Jézus szava: emlékezzetek, hogy megmondtam. Ne lepődjetek meg. Sőt, ha ma nem üldöznek, tekintsétek azt rendkívülinek, hiszen "ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak."
Ez pedig Krisztushoz hív bennünket. Szégyelljük gyakran, elhallgatjuk az evangéliumot? Igen. Eltompítjuk az élét, nehogy valakit megbotránkoztasson? Igen. Félünk attól, hogy kigúnyolnak? Igen. Azt szeretnénk, ha inkább elfogadnának, ünnepelnének minket? Igen. Jobban szeretjük, vágyjuk az emberek dicséretét, mint Istenét? … Igen… Ki akarná magának rosszat? Senki! Ezzel együtt, mindezek tudatában Krisztusra nézünk: jobban szeretett minket, mint magát? Igen. Szégyellt bennünket az Atya előtt? Nem. Vállalt minket, vállalta éltünk a kereszthalált? Igen. Bízott bennünk, hogy minden gyengeségünk, félelmünk ellenére ránk bízta a drága kincset? … Igen. Szerethetjük őt jobban, mint a magunk kényelmét, biztonságát, népszerűségét? Igen.
Annyira igen, hogy amikor Krisztusért vállaljuk a gyalázatot, közelebb vagyunk hozzá, mint bármikor. Amikor Krisztusért vállaljuk a szenvedést, ő közelebb van hozzánk, mint bármikor. Ne szégyelljük hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se azokat, akiket érte gyaláznak, hanem szenvedjünk velük együtt az evangéliumért Isten ereje által! Ámen!
(Lovas András)
Hogyan lehetünk elégedettek?
Az apostol sorai azt a kérdést helyezik ma elénk: hogyan lehetünk elégedettek? Van, aki azt mondja, ez lehetetlen. Hogyan lehetnénk elégedettek egy olyan évben, egy olyan adventben, amikor körülöttünk járvány dúl? Talán sehogy. Lehetetlen itt elégedettséget, benső békességet, egyensúlyt találni. Mások pedig azt mondják talán, hogy szükségtelen a megelégedés, még a kérdés is kérdés, jó-e elégedettnek lenni bármikor is; nem azt jelenti-e bármiféle elégedettség, hogy már nem akarunk továbblépni, nem szeretnénk többet, nincs, ami előre vigyen. Mintha az elégedetlenség lenne az előrehaladás, vagy a fejlődés motorja.
Ugyanakkor a bibliai értelemben vett „elég” úgy tölti be az ember lelkét, szívét minden időben és minden körülmények között, úgy jelent Istennel megélt békességet, hogy közben nem lúgozza ki előlünk annak a vágyát, hogy előre lépjünk, egészséges értelemben többet akarjunk, változtassunk, küzdjünk, hogy Istent akarjuk szolgálni a világban; és közben minden élethelyzetben elérhető a mély benső elégedettség.
Három gondolatban adja ezt elénk Pál apostol:
1. A magunk által szerzett nyereség szegénysége
Mindannyian szeretnénk bizonyos dolgokat megnyerni, bizonyos valóságokat megszerezni, birtokolni, akár fizikai, anyagi dolgokról van szó, akár lelki valóságokról. Mert amit megszerzünk, ami a miénk, az úgy tűnik, végre biztosan a birtokunkba került, azt uraljuk. C. S. Lewis Perelandra c. regényében nagyszerűen mutatja be a birtoklás erejét az ember szívében. Ez a regény egy képzeletbeli világba, egy képzeletbeli bolygóra vezet bennünket, amelynek Perelandra a neve, és egy olyan világban találjuk itt magunkat, amelyet még nem ért el, még nem rontott meg a bűn. Látjuk az első emberpárt, akik közvetlen közösségben vannak Istennel, akit C. S. Lewis itt Maleldil-nek hív. Közvetlen harmóniában élnek az őket körülvevő természettel, egymással, és egészen mélyen otthon vannak Isten által önmagukban is. Teljes harmóniában és szépségben élnek tehát ezen a különös bolygón, ahol minden az övék, de ami nem is tudatos, mert magától értetődő, mindig is így létező valóság. Ezen a bolygón úszó szigetek vannak. Maleldil (Isten tehát) egyetlenegy dolgot tiltott meg az emberpárnak Perelandrán: azt, hogy a szárazföldön aludjanak. Megjelenik azonban a bolygón a kísértő, a Földről, akit „nem ember”-nek hívnak, és minden erejével rá akarja venni az asszonyt, hogy hágja át az isteni parancsot. A kísérés egy drámai pillanatában ruhába öltözteti, és ráveszi, hogy egy zsebtükörben szemlélje magát. Célja, hogy az asszony elfeledkezzen arról, hogy lelke igazi otthona Istennél van, és ne a Vele való kapcsolatban élje meg és értelmezze önmagát, hanem lépjen ki maga mellé, mintegy a tükörben szemlélve önmagát, és kilépve az Istennel való kapcsolatból egy külső szempont felépítésével elemezze magát. A következő beszélgetés zajlik, a ruhára nézve, innen idézem, a nem ember szól:
– Nem tartod meg? – kérdezte. – Lehet, hogy viselni kívánod néhanap, még ha nem is egész nap.
– Megtartani? – kérdezte a nő, mint aki nem egészen érti, miről van szó.
– Elfelejtettem – válaszolta a nem ember. – Elfelejtettem, hogy nem a szilárd földön élsz, nem építettél házat, semmiképpen sem lehetsz a magad asszonya. Megtartani, ez azt jelenti, hogy letenni egy tárgyat oda, ahol tudod, hog mindig megtalálod; ahol az eső, az állatok vagy más emberek nem érhetik el. Neked akartam adni ezt a tükröt, hogy megtarthasd. Ez lett volna a királynő tükre, ajándék melyet a mennyekből hoztam a világodba: a többi asszonynak nem lett volna ilyesmije. De most eszembe juttattad. Nem lehet ajándék, nem tarthatod meg, nincs előrelátás, amíg úgy élsz, mint most, napról napra, akár az állatok. (177. o.)
Az asszony abban a bizalomban él, (akár az állatok?), hogy minden az övé, hogy Maleldil mindenről mindig gondoskodik. Mély elégedettségben éli az életét, és meg sem fordul a fejében, hogy milyen az, amikor valami nincs. Itt, a bűneset előtt, ahol ez a képzeletbeli történet zajlik, a bizalom valami olyan stabil, magától értetődő valóság, ahogyan azt mi sohasem tapasztaltuk, elképzelni sem tudjuk. A bizalom a mi világunkban, ha jelen van is, mindig csak annak a bizonytalanságával, félelmével beárnyékoltan van jelen, hogy „mi van, ha mégse?” Ott viszont még semmi sem lépett az ember és Isten közé. A történet megragad valamit abból, hogy miért annyira fontos birtokolnunk, megnyernünk dolgokat, vagy más valóságokat. Hogyan akarja a szívünk azt a bizonyosságot, azt a biztos valóságot megragadni, hogy képpel élve: „ha leteszem, akkor ott van.” Ott marad. Tudni fogom mindig, hogy ott van. Nem kell azon függenem, hogy mit tesz Isten. Megsejtet valamit a történet a birtoklási vágy mély belső mozgatórugóról. Amikor mi minden áron megnyerni, megszerezni, birtokolni akarunk, abban ott van az ember szívének ez a mély bizonytalansága.
A felolvasott bibliai szakasz két területet nevez néven, ahol a nyereségvágy erősen megjelenik: a tévtanítások, ill. ami a hátterükben áll, valamint az anyagiak.
A tévtanításokról kezd el az apostol beszélni Timóteushoz, de azoknál mélyebbre mutat. Azt olvassuk: „ha valaki tévtanokat hirdet, nem tartja magát a mi Urunk Jézus Krisztus egészséges beszédéhez, és a kegyességhez illő tanításhoz, az felfuvalkodott, és nem tud semmit.” Határozottan azt állítja ezzel az apostol: igenis létezik egy evangéliumi, Krisztushoz kötődő mérce és igazság a tanításban. Máshol a levelében beszél arról, milyen tartalomban térnek el ettől a tévtanítók. Itt azonban tovább megy, mert nem a tévtanítások tartalmáról kíván beszélni, hanem arról, hogy mi hajtja, mi motiválja a tévtanítókat. Így folytatja: „az ilyen ember felfuvalkodott és nem tud semmit, hanem a vitatkozás és szóharc betegségében szenved, amelyből irigység, viszálykodás, istenkáromlás, gonosz gyanúsítás származik.” Azt mondja tehát, hogy a tévtanítók munkássága körül megjelenik a felfuvalkodás, a vitatkozás és a szóharc, és ezt követi az irigység, a viszálykodás, a gonosz gyanúsítás. Ha még mélyebbre megyünk, és meg akarjuk ragadni a mozgatórugókat, Pál apostol azt mondja: „ezek a kegyességet – azaz az Istennel megélt életet – a nyerészkedés eszközének tekintik.” Meg akarnak belőle gazdagodni, birtokolni akarnak. Az Istennel megélt életet, istenfélelmet, kegyességet arra használják, hogy maguk számára szerezzenek meg valamit. Ott és akkor, ill. azóta is sokszor anyagi javakat, de nagyon gyakran ennél többről van szó. Ahol a hit kérdésében beteges szóharc és viszálykodás születik, az annak a jele, hogy hatalmi harc folyik. A háttérben nem feltétlenül az igazság keresése zajlik, hanem a szív mély belső elégedetlensége áll. Hatalmat, befolyást, fontosságot, elismerést szomjaz és keres az ember szíve.
Terjesszük ezt ki a tévtanításról minden más olyan helyzetre, ahol a saját életünkben azt látjuk, hogy nem értelmes vita, hanem szóharc, viszálykodás, irigység zajlik! Fel kell tennünk a kérdést: mi van ennek a mélyén, mi mozgatja ezt? Megláthatjuk, hogy az, hogy valamit meg akarunk szerezni. Előfordul, hogy egy keresztény ember látszólag valamilyen bibliai igazságért harcol, de valójában mást akar megszerezni magának. Ahol szóharc, viszálykodás, rosszindulatú előfeltételezés van, ott valami mély hiányt, valami döntő elégedetlenséget próbálunk kompenzálni a harccal. Valamit meg akarunk nyerni magunknak lélektani értelemben. Ahol azonban ezt a nyereséget szomjazzuk, meg kell látnunk: ott a veszekedések súlyos szegénysége, életet kiraboló valósága jelenik meg. Amíg erre nem látunk rá, ez megmérgezi az életünket.
Másik terület, ahol a nyereségről, valaminek a megszerzéséről beszél az apostol, az az anyagiak. „Akik pedig meg akarnak gazdagodni, - írja - kísértésbe, csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, ami az embereket pusztulásba és romlásba dönti. Mert minden rossznak gyökere a pénz szeretete.” Azt mondja tehát, hogy a meggazdagodás iránti vágy a pénz szeretetét hozza magával, ami szintén nagyon mélyen gyökeredzik. Félreértés ne essék, a meggazdagodás vágya alatt nem a normális, kiegyensúlyozott élet iránti vágyat kell érteni. Nem azokról beszél itt az apostol, akik a mély szegénységből való felemelkedésre, a tisztes megélhetésre vágynak. A tisztes megélhetésen túli gazdagság vágyáról mondja, hogy abban megjelenik a pénz szeretete. Ezt két oldalról szeretném megragadni.
A pénz szeretete egyrészt akkor van jelen, ha a döntéseinkben mindent az irányít, hogyan adhatunk ki kevesebbet, és hogyan szerezhetünk többet. Ez történhet nagyon racionális módon, pl. amikor egy családi beszélgetés keretében az egyik fél folyamatosan avval tud érvelni, hogy így megéri anyagilag, úgy pedig nem éri meg. Ezt a racionalitást téves iránytű irányítja, mintha a pénz volna a legfontosabb érték, mindennek a pénzszerzést kellene szolgálnia. A hideg racionalitás, ami emögött áll, mégsem leplezi, hogy a szív mélyén a pénz szeretete van. Másrészt az anyagiakhoz való helytelen ragaszkodás megjelenhet érzelmi formában is. Akár úgy is, ha éppen nem racionálisan kezeli az ember a pénzügyeit. Nézzünk egy pillanatra a szívünk mélyébe! Nem ismerős az érzés, amikor tényleg szeretjük a javakat; tényleg jól esik, ha gyarapszik a tulajdonunk, és elfog a jeges félelem, ha az fogyatkozni kezd? A szívünk mélyén rálelhetünk az anyagiak utáni mély, erős vágyódásra. Lehet, hogy nem racionális formában, mégis valóságos erőként lehet ez jelen. Ezen a ponton érzékeljük, hogy a pénz szeretete mögött hiány és elégedetlenség áll. Félelem a jövőtől, félelem a szegénységtől, mély vágy, hogy elismerjenek mindazok miatt, amit a pénz által megszerzünk; mély vágy, hogy a pénz által legyek már végre valaki. Az apostol azt mondja: aki ezt a nyereséget vágyja, akit a pénz szeretete irányít, azt üresség és kifosztottság várja. „Akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe, csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amely pusztulásba és romlásba dönti az embereket.”
Nyereségvágy, szóharc betegsége, anyagiak iránti szeretet. Talán tiltakozik a szíved. Nincs helye tehát életünkben a vitának? De igen, az egészséges vitának fontos szerepe van abban, hogy felismerjük az igazságot, amit önmagában egyikünk sem birtokolhat teljesen. Az egészséges vitához azonban nem kötődik az emberi bensőnek ez a mély elégedetlensége, sóvárgása, nem lesz belőle szóharc betegsége. Vagy azt kérdezheted: mi a baj az anyagiakkal? Talán nem pénzből élünk mindannyian? Nem keresztény képmutatás a pénz ellen beszélni? A válasz: igen, a pénz fontos része az életnek. A vagyon Isten ajándéka. A pénz szeretete, a hozzá való kóros viszonyulás lehet az a méreg, ami mindent megront és megkeserít, ami romlásba és szegénységbe dönt. Az ember meg akar szerezni valamit, de az eredmény kifosztottság és üresség. Az apostol evvel szembe valami egészen mást állít: az Istennel megélt nyereség gazdagságát. Lássuk, hogy mi ez!
2. Az Istennel megélt nyereség gazdagsága
Azt mondja Pál apostol: „valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel.” Ezzel a finom iróniával visszautal a nyerészkedő tévtanítókra. Kérdés, mit jelent ez a nyereség? Később azt mondja Pál: „ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele!” A ruházat fogalmába beletartozik a lakhatás is. Az apostol tehát azt mondja: a kegyesség, az Istennel élt élet olyan gazdagság, telítettség, aminek a jelenlétében elégedettek lehetünk a tisztes megélhetéssel.
Hogyan működik ez az Istennel való élet? Hogyan lesz ez valóban olyan megelégedéssé az ember szívében, amely megszabadít azoktól a pusztító erőktől, ami miatt a vita a szóharc betegségévé lesz, vagy ami miatt az anyagiakkal, a pénzzel való élés a pénz szeretetévé lesz? Hogyan történhet meg? Mi ez a kegyesség, ami a megelégedést adja?
A kifejezés, amit Pál használ: „kegyesség”, elhangzott korábban a levél harmadik fejezetében, ahol Jézus Krisztushoz vezet bennünket. Azt mondta ott az apostol egy korabeli himnuszt idézve: „valóban nagy a kegyesség titka, aki megjelent testben, igaznak bizonyult lélekben. Megjelent az angyaloknak, hirdették a népek között, hittek benne a világon, felvitetett dicsőségben.” A kegyesség, az Istennel megélt élet tehát az a valóság, ami kiűzi a szívünkből a pusztító erőket. Misztérium, titok abban az értelemben, hogy nincs hatalmunk megismerni, megnyerni, megszerezni, birtokba venni, hanem csak kereshetjük, kérhetjük, vágyhatjuk, amíg egy nap titokzatosan fel nem ragyog számunkra. Ez a titok, ez a misztérium ugyanakkor nem valami homályos ábránd, merthogy nagyon valós tartalma és nagyon valós története van: a názáreti Jézus Krisztus élete és története. Ő az, aki megjelent testben. Az örök Isten testté lett. Micsoda misztérium! Ő az, aki igaznak bizonyult lélekben, akiről a Szentlélek bizonyságot tett életében, halálában, feltámadásában. De ki értheti ezt? Ki fogadhatja be? Titok! A názáreti Jézus Krisztus az, aki megjelent az angyali, a szellemi világ előtt. Ő az, akit hirdettek és ma is hirdetnek a népek között. Ő az, akiben hittek, és ma is hisznek, és újabb és újabb emberek fognak hinni, amíg csak vissza nem jön.
Ez a történet, amit az apostol a kegyesség titkának mond, annyira fontos, hogy a keresztény egyházakban kialakult annak a módja, hogy Jézus történetét évről évre újraéljük, belépjünk az Ő útjába, történetébe. Ezt nevezzük egyházi évnek. Ez kezdődik el Adventtel. Advent időszakában felnézünk Istenre, Aki megígérte, hogy meglátogatja, helyreállítja ezt a világot. Aztán eljön Krisztusban, így érkezünk el Karácsony ünnepébe, hogy leboruljunk a titok előtt: Isten emberré lett! Később elérkezik Jézus történetében a megkeresztelésének, majd a megpróbáltatásának és megkísértésének az ideje, amit a böjtben él meg a keresztény egyház. Mindez elvezet Krisztus titka következő csodájához, hogy a bennünket meglátogató Isten feláldozza magát a világ bűneiért a kereszten, hogy aztán egy még különösebb csoda nyíljon meg Húsvétkor. Nem tudta a halál magában tartani, szétfeszítette a romlás kereteit, feltámadt és él. Találkozik a tanítványaival, akiket megbíz azzal, hogy hirdessék a győzelmét minden népnek, de előtte meg kell várniuk a felülről érkező erőt és felhatalmazást. Jézus felemeltetik az Atyához, de elküldi a Szentlelket, aki Pünkösdkor leszáll a tanítványokra, akik azóta is hirdetik Krisztus uralmát, a Vele való megbékélés lehetőségét, az Istennel megbékélt élet csodáját és szépségét egészen addig, míg Jézus vissza nem jön, és újjá nem teremti a világot. Ez a kegyesség titka. Ez a mi történetünk. Miközben itt élünk a világ összes bizonytalansága között, járvány idején, beléptünk egy sokkal nagyobb történetbe. Mert ez mutatja meg, miért van szükségünk Jézus történetére.
Hogyan lesz Krisztus titka nyereség, megelégedés a lelkünknek? A szóharc betegsége, valamint a pénz iránti vágy, amelyek tönkretesznek, szíved legmélyéhez kapcsolódnak. Olyan spirituális és lélektani erőt képviselnek, amely hatalmat gyakorol az életed felett. Hányszor akartad már abbahagyni az üres vitát? Hányszor mondtad már, hogy nem lépsz újra belé ebbe, akár a családodban? Hányszor mondtad már, hogy ha majd elég pénzed lesz, akkor más értékek mentén fogod irányítani az életedet? Hányszor tetted azt, amit nem tartottál helyesnek te magad sem, de ellenállhatatlanul vonzott a pénz megszerzése? Ezekkel a kérdésekkel hívőknek és nem hívőknek egyaránt szembe kell néznie. Pontosan tudjuk: nem úgy működik ez, hogy megrázzuk magunkat és mostantól mindent másként teszünk, nem lesz több szóharc és viszálykodás, nem lesz több pénzszeretetet. Nem tudjuk magunkat megváltoztatni. Nem tudunk elégedettséget adni magunknak. Egy nagyobb erőre van szükség. Egy nagyobb igazságra, nagyobb szeretetre, egy igazabb történetre, mint hogy az életünk célja csak annyi lenne, hogy a vitákban mindig igazunk legyen, mindig miénk lehessen az utolsó szó, vagy birtokoljunk dolgokat és megszerezzünk bizonyos élményeket. Valaki be kell, hogy töltsön. Szükségünk van egy nagyobb, szebb és igazabb valóságra, amely olyan erővel bír, hogy megújítja a képzeletünket, újraírja a szívünk vágyait. Szükségünk van arra a nagyobb igazságra, nagyobb szeretetre, amely nem csak az egész világnak ad új értelmet, mint Jézus története, hanem megelégíti szívünk legmélyebb szomjúságát. Ez a történet, ez az erő a názáreti Jézus Krisztis személyében van. Őbenne érhet el, Őbenne tölthet be. Soha senki másban. Augustinus egyházatya mondja: „Magadnak teremtettél minket, és nyughatatlan a mi szívünk, amíg Benned meg nem nyugszik.” Csak Istenben nyugszik meg, csak Istenben elégszik meg, mert Ő alkotta, Ő formálta a Vele való közösségre.
Igazi nagy tragédiánk, hogy miközben (akár egyetért vele az értelmünk, akár nem), szívünk mélyén tudjuk ezt; ugyanakkor azt is tudjuk, hogy nem léphetünk be a szent Isten jelenlétébe. Ez az ember szívének igazi nagy dilemmája! Mélyen tudja a lényed a teremtettség révén, hogy csak Istenben nyugszik meg és csak Őbenne van elégedettség; de azt is nagyon mélyen tudja, hogy nem mehet oda, elszakadtunk tőle. Már nem Perelandrán élünk, mi már túl vagyunk ezen a történeten, ahol az asszony még Istennel teljes egységben, harmóniában és bizalomban létezett. Ez a feszültség az ember nagy tragédiája. Ezért vonakodik Isten fele menni az emberi szív, ezért keresi máshol a megelégedést, mert retteg a Szenttől, retteg az Igaztól. Ezért nehéz elindulni Isten felé indulni valakinek, aki még nem hívő, és ezért nehéz gyakran elindulni a keresztényeknek is az élet bizonyos területeinek a rendezésére. Valami visszatart. Ezért fáradtok meg sokan. Ezért veszítitek el sokan az Istennel való kapcsolatot. Vannak persze kifogások, magyarázatok, de a valóság nem más, mint hogy a szívedben ott van a vonzás és az ellenállás valamilyen bűn miatt. Nagy háború ez az emberben, de itt ragyog fel a kegyesség titka, Krisztus csodálatos gazdagsága. Igen, a bűnöm elválaszt Istentől; igen, a legszívesebben elmenekülnék; de nem kell, mert Ő azért lett emberré, azért szenvedett helyettünk a kereszten, azért támadt fel, azért jelent meg az Atya színe előtt, hogy ezen az úton bennünket is magával vigyen. Vele együtt megjelenhetünk Isten szerető színe előtt. Ha Ő, a Fiú, bevisz téged az Atya jelenlétébe a maga igazságát, a maga szentségét rád ruházva, akkor tiéd lett a legnagyobb nyereség. Akkor betölt szeretete, és leoldódik rólad mindaz, ami eddig fogságban tartott. Akkor valóság esz, amit az apostol mond: „valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel.”
3. Gyakorlati következmények: hogyan engedelmeskedhetünk?
Az első, hogy bennünket, akik Krisztust követjük, mindez lelki, spirituális figyelemre hív. Az, hogy egykor megtapasztaltad a kegyesség titkát; hogy értelmeddel nagyon jól ismered és igaznak tartod Krisztus történetét, önmagában nem elég. Ha nem ápoljuk a kapcsolatot Vele, akkor ennek a megelégítő ereje elpárolog a szívünkből. A spirituális, lelki figyelem azt jelenti, hogy újra és újra, ha lehet, nap mint nap visszatérünk a megelégedés forrásához, belemerítkezünk ebbe a kapcsolatba. Amit megragadtunk, mint igazság, hogy egyedül Krisztus tölt be és egyedül Krisztus elégít meg, úgy ezt a mindennapok szintjén naponta meg kell élnünk, meg kell tapasztalnunk, át kell hogy járjon bennünket. Advent idején különösen is hangsúlyos naponként önvizsgálatot tartani: ma miben kerestem a megelégedést? Mi az, amiért hálát tudok adni? Miben ismerem fel, hogy akár a szóharc betegsége, akár a pénz szeretete kerekedett bennem ma felül? Hálás vagyok azért, amikor Krisztussal voltam ebben együtt, ha meg tudtam állni, hogy egy újabb szót mondjak, meg tudtam állni, hogy a pénz vágya elsodorjon; és bocsánatot kérek azért, amikor ez nem sikerült. Ezt jelenti a spirituális fegyelem: a Krisztussal való kapcsolatban élés nap mint nap.
Másodszor az idei Adventben feltehetjük ezt a kérdést: hogyan élhetünk józanul és egyszerűen? Hogyan tarthatunk hiteles böjtöt akár a szavaink, akár a pénz, a vásárlás területén? Ha szeretnél ezekben növekedni, egy gyönyörű imádság a Példabeszédek könyvéből naponta az imádságod lehet: „két dolgot kérek Tőled, mielőtt meghalok, ne tagadd meg tőlem! Óvj meg a hiábavaló és hazug beszédtől! Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem! Adj annyi eledelt, amennyi szükséges, hogy jóllakva meg ne tagadjalak, és ne mondjam: kicsoda az Úr; el se szegényedjek, hogy ne lopjak, és ne gyalázzam Istenem nevét!” Bölcs imádság.
Harmadszor emlékeztessük magunkat arra, hogy a kegyesség titka túlmutat rajtunk! Túlmutat azon, amiit mi kapunk, és ez azért van, hogy továbbadjuk, hogy Krisztussal nézzük a körülöttünk levő világot. Látjuk magunk körül azt, ahova az emberi nyereségvágy vezet: irigység, viszály, gonosz gyanúsítás, pusztító kívánságok, ahogy az apostol mondja. Itt van körülöttünk ennek a valósága. Látjuk azt az ürességet is, ahova a pénz szeretete vezet. Ezekben a helyzetekben megnyílik a lehetőség rámutatni az ember szomjas szívére, rámutatni a nyereségvágy igazi természetére, rámutatni a Krisztus titkára és a Benne elérhető megelégedettségre. Adventben talán különösen megragadhatjuk az alkalmakat, hogy mindezt megéljük, kimondjuk mások előtt, akik Istent nem ismerik. Egyre nehezebb ez, mégis szeretnélek titeket hívni erre: lépjetek bele beszélgetésekbe, lépjetek be a Krisztusról szóló bizonyságtételbe! Beszéljetek Róla bátran! Nem csak a járvány miatt. Szüksége van a világnak, hogy hallja ezt. Ne magadat féltsd! Tudom, ez egyre nehezebb. Az elmúlt napok politikai botrányaira utalva egy újságíró így fogalmazott: „még néhány közbotrány, és az utolsó szálig elveszítjük fontos szavainkat!” Egyre nehezebb Krisztust megvallani egy olyan világban, ahol a kereszténység, a nemzet, a család szavakat lenézik, megvetik, kigúnyolják. Érezzük ennek a súlyát. Mégis, ill. éppen ezért is nekünk beszélnünk kell Krisztusról, hirdetnünk kell Őt más embereknek. Ne arra nézzünk, ami miatt nehéz, hanem imádkozzunk az elbukókért, az elesettekért, kérjünk együttérzést irántuk! Imádkozzunk a magabiztosakért és hatalmasokért is! Imádkozzunk azokért a helyzetekért, ahol a szóharc dúl, vagy ahol a pénz szeretete mindent kifordít magából! Imádkozzunk ezért a világért!
Advent nagy reménysége és nagy ígérete, hogy az Úr Jézus Krisztus egy nap visszajön, és újjá teremti a világot, helyreállítja mindazt, ami most összetört. Felelősségünk van abban, hogy akkor majd, amikor visszajön, minél többen úgy álljanak Előtte, hogy ismerik Őt, felismerték a kegyesség titkát, megbékéltek Ővele. Isten ebben bennünket is használni akar. Hirdessük Krisztust a környezetünkben, szolgáljuk Őt! Tekintsünk hát Őrá, és erősödjünk meg az Ő igazságában: valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel. Ámen!
Hogyan segítsen a gyülekezet
Számos elvárás él az emberekben az egyházzal kapcsolatban. Tartson fent idősotthont, gondoskodjon a rászorulókról, jótékonykodjon. Visszatérően érkeznek levelek, nem tudunk-e gondozást nyújtani idős embereknek… És mindez valóban feladata és felelőssége az egyháznak. De kiről kell gondoskodni anyagilag egy gyülekezetnek? Mikor kell gondoskodni? Jogos-e, hogy amikor bejön a templomba egy ismeretlen kéregető, és azt mondjuk, nem adunk pénzt, ő felháborodik, hogy de hát nekünk ez a dolgunk, milyen egyház vagyunk?
Mindeközben a koronavírus következtében növekvő gazdasági nehézségek elé nézünk, és feltételezhetjük, hogy családok kerülnek bajba. Mi a felelősségünk? Hogyan készüljünk?
Pál apostol Timóteust, a fiatal lelkipásztort abban igazítja el, hogyan forduljon a gyülekezet az özvegyek felé. Mit jelent a gyülekezetnek Jézus Krisztus evangéliumát megélni és megtestesíteni a rászoruló özvegyek társadalmi csoportjában? Ennek alapján tekintünk ma rá a gyülekezeti segítségnyújtás kérdéseire. Először lássuk, kik a valóban rászorulók és kiknek kell őket segíteni; másodszor mi a helyes segítség forrása; harmadszor vizsgáljunk meg néhány gyakorlati szempontot.
"Az özvegyasszonyokat, akik valóban özvegyek, tiszteld." Szociális ellátások hiányában az özvegyek a korabeli társadalom egyik legkiszolgáltatottabb csoportja voltak. A keresztény gyülekezetnek "tisztelnie" kell őket, amely megbecsülést, hangsúlyozottan anyagi megbecsülést vagy támogatást jelent. De nem minden özvegyet, csak a "valóban özvegyet" - szólít fel Pál. Nyilván ez nem arra vonatkozik, hogy az illető elveszítette-e házastársát (különben nem lenne özvegy). Az apostol ezzel a kifejezéssel írja körül, kik azok, akiket a gyülekezetnek támogatni kell. Sőt, a szakasz második felében egy listáról is olvasunk, amelyen bizonyos özvegyek bejegyzésre kerülnek. Egyes bibliamagyarázók szerint e mögött olyan "özvegyi tisztség" áll, amelynek tagjai - valóban özvegyasszonyként - a gyülekezet egy szolgáló csoportja (mint a presbiterek vagy a diakónusok, akikről már volt szó), és akik anyagi megbecsülést kapnak szolgálatukért. (A második századra már egyértelműen kialakult az "özvegyek" ilyen rendje, akik betegek, árvák, rászorulók gondozásában vettek részt.) Akár már így volt Pál és Timóteus idejében, akár nem, az világos, hogy a "valóban özvegyek" egy jól meghatározott, rászoruló és szolgálatra kész csoport a korabeli gyülekezetben, amelyhez való tartozás feltételeiről tanítja az apostol Timóteust. Két kritériumról olvasunk.
Az első: a "valóban özvegynek" nincsenek hozzátartozói, akik gondoskodhatnának róla: "Ha pedig egy özvegyasszonynak vannak gyermekei vagy unokái, akkor ezek először azt tanulják meg, hogy saját családjukról istenfélő módon gondoskodjanak, és hálájukat szüleik iránt így róják le, mert ez kedves Istennek." Azaz elsődlegesen a család felelőssége a gondoskodás. A felnőtt gyermekek (unokák) kötelessége, hogy idős szüleiknek hálásan visszaadják mindazt, amit tőlük felnevekedésük során kaptak. Ezt az apostol "istenfélelemnek" nevezi, más szóval az Isten tiszteletének, és azt is mondja, hogy ez a gondoskodás "kedves Istennek." Kicsit később negatívan is megfogalmazza ugyanezt: "Ha pedig valaki övéiről és főként háza népéről nem gondoskodik, az megtagadja a hitet, és rosszabb a hitetlennél." Súlyos szavak ezek. Az idős rászorultakról való gondoskodás Istennek kedves cselekedet, a meglévő hitet bemutató cselekedet, amely egybevág az ötödik parancsolattal: "Tiszteld apádat és anyádat…" (2Móz 20,12) Ugyanakkor ennek elmulasztása a hit megtagadása, és aki ezt teszi, az rosszabb a hitetlennél. Miért? Azért, mert ezt az isteni rendet, mint a természet rendjét a nem keresztény emberek is ismerik és élik, és van, hogy szebben és hűségesebben, mint a keresztények. Hogyan?
Nos, ha őszintén ránézünk arra, hogyan élhetjük meg a gondoskodást idős és rászorult szülőkről (akár özvegy, akár nem - kitágíthatjuk a kérdést) a mi modern és városi világunkban, nehéz kérdésekkel és súlyos dilemmákkal szembesülünk. És ha Krisztus követői is vagyunk, a mai világban ez nekünk sokkal nehezebb, mint egy hagyományos - akár pogány - kultúrában. Társadalmi berendezkedésünk következtében egy családban két felnőttnek kell dolgoznia, közben gyerekeket nevelnek, és egyúttal felelősek azért az özvegy szülőért, aki legyakrabban nem egy háztartásban él velük. A természet rendje és Isten parancsolata is azt kéri, hogy gondoskodjanak a magányos, idős szülőről, de a társadalmi berendezkedés által ránk szabott életforma alig-alig ad lehetőséget az önmagukat ellátni képtelen, ápolásra szoruló, vagy pedig már az elköltözés időszakába lépő szerettünkről való gondoskodásnak. Néven kell neveznünk, ki kell mondanunk ezeket a dilemmákat; különösen, hogy Isten igéje ilyen súlyos kérdésként kezeli a sajátjainkról való gondoskodást: aki nem teszi, megtagadja a hitet és rosszabb a hitetlennél.
Világos, miért írja ezt az apostol. Melyikünk tudná jó lelkiismerettel elhordozni, hogy pl. vidéken élő özvegy édesanyját gyülekezete támogatja tűzifával, élelemmel, stb., miközben mi nem teszünk érte semmit? Nem valóban arról beszélne-e ez, hogy a hitünk igen felszínes? Ezért mondja Pál: "Ha egy hívő asszonynak özvegyasszony hozzátartozói vannak, segítse őket, ne terheljék a gyülekezetet, hogy az a valóban özvegyeket segíthesse." De mi a helyzet akkor, amikor valaki egyedül neveli két gyermekét egy pici lakásban, alig-alig jön ki a fizetéséből, teljesen lerobban a nagymama, és esélye sincs, hogy a munkája mellett ápolja őt? Ilyenkor jelenik meg az oly rémísztő gondolat: idősotthon. Vagy valaki éveken át ápolja idős szerettét, de egy idő után már fizikailag nem bírja. Idősotthon. Vagy amikor eljön az elmúlás ideje, és nem lehet tudni, hogy napok, hetek, esetleg hónapok vannak még hátra. Ki ápolja? Hol ápolja, hogyan ápolja? Tudom, hogy itt már talán túlzottan is kitágítottam az özvegyekről való gyülekezeti gondoskodás kérdését, de a legtöbben szembe fogjuk találni magunkat ezekkel a dilemmákkal a modern társadalomban.
Meggyőződésem, hogy az, hogy Krisztus által megváltott életünk van, hogy bizonyosak vagyunk abban, hogy Isten elfogadott bennünket valamint Krisztus a Szentlélek által bennünk él, szabaddá tesz arra, hogy Istennek kedves módon és istenfélelemmel járjunk el a dilemmánkban, ami mindenképpen nehéz és fájdalmas. Amikor az Úr Jézus Krisztus megváltása élő valóság a szívünkben, két szélsőségtől távol tart. Az egyik a bűntudat; amikor már semmiképpen nem bírjuk az ápolást mi magunk, de bűntudatból és lelkiismeretfurdalásból ezt nem tudjuk átengedni az intézménynek. Persze, nem jó, de jöhet olyan helyzet, amikor teljes és igaz hittel engedjük el a ragaszkodásunk ahhoz, amit nem bírunk. A másik szélsőség pedig a saját kényelmünk szeretete: Krisztus megváltásának valósága olyan szeretet gyújt szívünkbe egy akár nehéz idő szülő felé is, hogy készek leszünk azzal a gondoskodással gondoskodni, amiről nem is gondoltuk, hogy lehetséges. És mindebben Isten közelségét és csodáit élhetjük meg. A gyülekezetben, abban is bölcsnek kell lennünk, hogyan segítjük, támogatjuk egymást az ilyen helyzetekben, tudván, hogy nem létezik egyetlen jó és mindenkire egyformán szabott megoldás.
Azt a kérdést tettük fel, hogy kik a valóban rászorulók és kinek kell őket támogatni. Láttuk, hogy az első kritérium a gyülekezetnek: valóban rászoruló az, akinek nincs családja, hogy támogassa őt. A második kritérium az Istennek szentelt tiszta élet: "A valóban özvegy és magára maradt asszony pedig Istenben reménykedik, és kitart a könyörgésben és imádkozásban éjjel és nappal. A kicsapongó pedig már életében halott." A valóban özvegy Isten előtt áll és Istenre tekint. Valóban senkije sincs, egyedül az Úrban reménykedik, és elé tárja könyörgéseit és imádságait. Ilyen volt Anna, Fánuél leánya, aki ott volt a templomban, amikor a csecsemő Jézust szülei elvitték Jeruzsálembe, hogy bemutassák, mint elsőszülött fiúgyermeket. Azt olvassuk: "Volt ott egy prófétanő is, Anna, Fánuél leánya, Ásér törzséből. Igen idős volt; csak hét évig élt férjével hajadonkora után, és nyolcvannégy éves özvegyasszony volt. Nem távozott el a templomból, hanem böjtöléssel és imádkozással szolgált éjjel és nappal." (Lk. 2,37)
Az apostol ezt az Istennek szentelt imádságos életet szembeállítja a kicsapongó élettel, aminek lényege, hogy az ilyen ember élete saját vágyai és kívánságai kontroll nélküli kielégülésére irányul. El tudjuk képzelni - és közöttünk is megtörténik újra és újra, amiről keveset tudunk és ez így helyes - hogy egy rászoruló imádkozik, egyedül az Úrban reménykedik, és Isten gondoskodik róla, a gyülekezeten keresztül. Az ilyen emberek nem állnak elő a szükségükkel, nem tesznek úgy, hogy valaki észrevegye, hogy nehézségben vannak. Pál azt írja, őket kell támogatni. A másik oldalon pedig azok vannak, akik kihasználják azt, hogy a gyülekezet gondoskodik az özvegyekről. Ezért hívja fel Pál Timóteus figyelmét, hogy csak a 60 évnél idősebb özvegyeket jegyezze be, akik Istennek kedves életet éltek, akik mellett életük jó gyümölcsei tanúskodnak (gyerekek felnevelése, vendégszeretet, szolgálatkészség, könyörületesség). Úgy tűnik, hogy számos fiatal özvegy is bekerült ebbe a csoportba, és annak rossz következményei lettek (semmittevők és fecsegők, akik alkalomadtán meg is tagadják fogadalmukat). A előző fejezetben olvastunk azokról, akik tiltják a házasságot. A gnosztikus tévtanítás mögött a testi lét, a szexualitás leértékelése, megvetése áll. Lehetséges tehát, hogy a fiatalon megözvegyültek akár emiatt a tévtanítás miatt inkább „az özvegységet” választják a megélhetés forrásaként, semmint a házasságot. De az is lehetséges, hogy egyszerűen csak felszabadulva a házasság kötelékéből inkább egy ilyen anyagilag biztos, felelősség nélküli életet választanak egyesek a gyülekezetben, és erről beszél ilyen szigorúan az apostol.
Kiket kell hát a gyülekezetnek anyagilag segítenie? Mindenkit? Mindenkor? Nos, az apostol a "valóban özvegyeket" nevezi meg, akik magukra maradtak, egyedül csak Istenben reménykedhetnek, és akik Istennek kedves életet élnek. Azaz elsősorban a "valóban rászorultakat" kell segítenünk (ha özvegy, ha nem), akik Istentől várják a segítséget (és nem "utaznak" a gyülekezet támogatására, sőt, talán ők lepődnek meg a legjbban, ha kapnak), és akik Istennek kedves életet élnek.
Úgyis feltehetjük a kérdést, hogy mi áll a "valóban özvegyek" megsegítése mögött? Miért volt ez olyan fontos nemcsak az efézusi gyülekezetnek (ahol Timóteus szolgál), hanem a jeruzsálemi első gyülekezetben is? (ApCsel 6) Honnan volt ilyen erős szociális érzék az első keresztényekben? Miért nem az volt a hozzáállás, hogy ha valaki rászoruló, maga tehet róla? Például ha özveggyé lett, biztosan Isten bünteti; ha nem maradt a férje után vagyona, "milyen volt annak az ura?"; ha nem gondoskodtak róla a gyermekei, "biztosan oka van annak". Sokan gondolkodnak ma így, magukat kereszténynek vallók is, de más vallások hívei is. Pl. hindu hátterű, de sok nyugati ember is hisz valamilyen "karmában": azt kapjuk, amit megérdemlünk. De számos magát szekulárisnak valló ember is így gondolkodik. Szóval miért más a kora-keresztény gyülekezet?
Nos, világos, hogy az apostol szerint a könyörület és gondoskodás a hit lényegéhez tartozik. Ez kedves Istennek, aki nem teszi, megtagadja a hitet, olvastuk. De miért? Mert Isten népében, már az Ószövetségben is különösen fontos volt az özvegyek és árvák helyzete. A korai keresztény gyülekezetek, és így Pál itt olvasott sorai, egy sok száz, sőt, több mint ezer éves hagyományba álltak be.
Isten népe törvényében olvassuk: "Minden harmadik esztendő végén vedd ki annak az évnek a terméséből az egész tizedet, és raktározd el lakóhelyeden, hogy ha majd eljön a lévita, akinek nincs birtokrésze és öröksége, mint neked, meg a jövevény, az árva és az özvegy, akik lakóhelyeden élnek, ők is ehessenek, és jóllakhassanak. Így megáldja Istened, az ÚR kezed minden munkáját, amit csak végzel." (5Móz 14,28-29). Valamint: "Ha learatod gabonádat a mezőn, és ott felejtesz egy kévét a mezőn, ne menj vissza fölvenni! Legyen az a jövevényé, az árváé és az özvegyé: így megáldja majd Istened, az ÚR kezed minden munkáját." (5Móz 24,19) Továbbá a törvény megvédte a gyengéket azoktól is, akik kiforgatnák őket jogaikból: "Ne forgasd ki jogaiból a jövevényt és az árvát, és ne vedd zálogba az özvegy ruháját! Emlékezz arra, hogy szolga voltál Egyiptomban, de kiváltott onnan téged Istened, az ÚR. Ezért parancsolom neked, hogy így cselekedj." (5Móz 24,17-18). Izrael társadalmi-gazdasági rendje tehát magában foglalta azt, hogy a jövevény, az özvegy és az árva gondoskodásban részesüljön. Abszolút elvárás volt ez Isten népétől, és amikor elfeledkeztek róla, keményen szóltak a próféták: "Íme, Izráel összes fejedelme annyi vért ontott, amennyit csak bírt. Apjukat és anyjukat gyalázták országodban, a jövevényt zsarolták, az árvát és az özvegyet nyomorgatták. A szent dolgokat semmibe vetted, és szombatjaimat meggyaláztad." (Jer 22,6-8). Hosszasan folytathatnám a sort.
Miért? Hogyan lett ilyen Isten népe? A válasz: mert Isten maga ilyen. Isten az "árváknak atyja, özvegyek védője" (Zsolt 68,6). Az Úr az, aki "őrzi a jövevényeket, támogatja az árvát és az özvegyet." (Zsolt. 146,9). Ő az, aki számára értékes a mások szemében senki; ő az, aki védelmet nyújt annak, aki gyenge és kiszolgáltatott. Ha valamiért létezik szolidaritás a nyugati civilizációban; ha valamiért fontos a törvény előtti egyenlőség; ha valamiért megvédi a jog az erőtlent és gyengét (ha megvédi), annak gyökereit mind itt kell keresnünk: a mi Istenünk az özvegyek vigasztalója és őrizője. És ezért népét is erre hívta.
Talán mindennek egyik legszebb megvalósulása, amikor az Úr Jézus Krisztus, értünk való kereszthalálakor is annyira hűséges Isten rendjéhez, hogy gondoskodik özvegy édesanyjáról, Máriáról: "Amikor Jézus meglátta, hogy ott áll anyja és az a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: Asszony, íme, a te fiad! Azután így szólt a tanítványhoz: Íme, a te anyád! És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány." (Jn 19,26-27)
Hogyan születik meg a gyülekezetben a könyörületesség lelkülete? Hogyan támad fel szívünkben a cselekvő, a tevőleges szeretet a rászorulók iránt? Mi űzi ki azokat a gondolatokat, hogy "maga tehet a bajáról", vagy menthet meg attól, hogy azért akarjak segíteni, hogy magamon segítsek? (Például, mert rossz a lelkiismeretem Isten előtt, és ezzel szeretném rendezni; vagy amikor a segítéssel, támogatással tudatosan, vagy akár nem tudatosan önmagamat akarom hátba veregetni, azaz megerősíteni abban, hogy jó vagy "jobb" ember vagyok) Egyetlen út visz ide, és sokan tapasztalták már, nem keresztények is. Amikor átélted, hogy hozzád irgalmasok voltak, az meglágyítja a szíved, és irgalmassá tesz. Ha ismered a nyomorúságot, és ott valaki melléd állt, hálából magad is kész leszel mások mellé állni. Volt Budapesten egy fiatalember, aki a 80-as évektől mindig a nehéz helyzetben élőket segítette, először drogosokat, majd cigány gyerekeket. Orián Gézának hívták, viszonylag fiatalon meghalt. Géza története a következő volt. Amszterdamban volt, amikor ellopták minden pénzét. Nem tudta, hogyan jöjjön haza (80-as évek - csak készpénz működik egy átlag magyarnak nyugaton). Találkozik egy fiatalemberrel, elmondja, mi történt vele. Az beülteti az autójába, és egy nappal később kitesz Gézát az otthona előtt. Géza megkéri, jöjjön fel hozzá. Nem. Kérdezi, mivel tartozik. A válasz: semmivel - add tovább. És Géza továbbadta. Hosszú éveken át adta… A hála tesz könyörületessé és szeretővé.
Mire mutat ez? A kérdés, hol találjuk meg, ahol a legnagyobb nyomorúságban a legnagyobb segítséget kaptuk. Hol keresheted ezt az életedben, ha szeretnéd, hogy irgalmassá legyen a szíved? Nos, a kereszténység válasza az, hogy legnagyobb rászorultságunk nem az anyagi szükség, hanem az Isten előtti nincstelenség. Mert semmink sincs, amit elé tudnánk tárni… csak adósságunk. Messze-messze mínuszban van az ember. Az élő, szent és igaz Isten előtt az ember adós; adós a mulasztásaival, adós, mert nem szerette és magasztalta Istent; adós, mert visszaélt az ajándékaival, adós, mert számos értelemben áthágta a szeretet parancsát. Ez az adósság kifizethetetlen, helyrehozhatatlan; ez az az adósság, amit bűnnek nevezünk. Amikor tudod, hogy ez vagy te, akkor egyszer csak megértheted, miért halt meg Jézus Krisztus. Aki nem volt adós; aki még halálában is tökéletesen betölti Isten törvényét és gondoskodik özvegy édesanyjáról, az halálával a mi adósságunkat, a bűn adósságát rója le. Eleget tesz az igazságnak, amely szerint az adósnak fizetnie kell; és ezzel megszerezte nekünk azt, hogy ingyen, egyszer és mindenkorra szabadok legyünk. Isten könyörületessége a legnagyobb rászorultságunkban ér el - és ha ezt elismerjük, ha bűn-adósságunkat megvalljuk, ha Istenhez odafordulunk, ha megtérünk, gazdagon árad szívünkbe annak az Istennek a szeretete, aki "árváknak atyja, özvegyek védője." Amint Isten népe ebben az evangéliumban újul meg hétről hétre, kiábrázolódik közöttük és általuk Jézus Krisztus.
Végezetül hadd szóljak néhány gyakorlati megfontolásról: hogyan élhetjük meg az evangéliumot egyénenként és közösségként ma, ha valóban Jézus Krisztus megváltottjai vagyunk, és őt szeretnénk megjeleníteni az életünkkel?
Talán vannak többek, akiknek Isten előtt újra kell gondolniuk idős(ebb) szüleikkel, nagyszüleikkel való kapcsolatukat. Lehet, hogy Isten csak több figyelemre és törődésre hív. De az is lehet, hogy keserűség és neheztelés van köztetek; talán hónapok, évek óta megszűnt a kapcsolat. Talán Jézus arra hív, hogy bocsáss meg, és indulj el az illető felé. Igen, félünk, hogy az feltép sebeket; de nem tudsz-e Krisztussal akár sebeket is vállalni, miközben vele indulsz el a megbékélés útján?
A koronavírus idején a tőlünk távol élő idős szerettünkkel a kapcsolattartás súlyos dilemmákat vet fel. Ha az illető otthonban van, nem látogathatjuk őket, amely mindkét oldal számára megterhelő. Amennyiben saját otthonában él, a dilemma úgy jelentkezik többeknél, hogy inkább találkozzam vele, és ezzel kockáztassam a megbetegedését, vagy inkább tartsam magam távol, és ennek ára a magány. Keressétek imádságban a bölcs választ; Isten sok mindent meg tud nyitni ebben a mélységben. Beszélgetéseket az élet értelméről, az örök élet kérdéséről, a kapcsolatunkról, a múltról… Aki ezekben a helyzetekben csapdában érzi magát, gondoskodna, de nem tud, a keserűség, a panasz helyett tekintsen fel Istenre. Uram, hogyan akarod áldássá tenni ezt a nehéz helyzetet.
Végül visszatérve a szorosabban vett témánkhoz: kinek és hogyan segíthet a gyülekezet? A vírushelyzetben itt komoly szerepe van az előrelátásnak és a felkészülésnek. Többen vannak a gyülekezetben, akik segítettek már másoknak; és többen vannak, akik részesedtek már mások segítségében a gyülekezeten keresztül. Azt szeretném remélni, hogy mindannyian voltunk már mindkét oldalon, mert ez a krisztusi: tudunk nagylelkűen támogatni, és tudunk hálás szívvel elfogadni. Egyik sem könnyű… De most, meglátásom szerint, készülni kell a nehezebb időszakra. Ahogy az első hullám idején is voltak adományok, felajánlások olyan családoknak, akik elveszítették a bevételeik egy részét, úgy most erre sokkal inkább szükség lesz. Mindeközben a gyülekezet bevételei is valószínűleg csökkeni fognak, hiszen akik családi bevétele csökken, azok adományai is csökkennek. Kérem, aki teheti, készítse szívét és adományait azok részére, akik nehéz helyzetben vannak, vagy abba kerülhetnek. A gyülekezet diakóniai bizottsága továbbra is koordinálja ezt a szolgálatot; de fontos, hogy mint Isten népe felajánlásainkkal együtt készüljünk a várható nehezebb időkre.
Az utolsó szó pedig legyen a háláé és buzdításé. Hálásak vagyunk az özvegyeinkért, akik kitartóan imádkoznak és szolgálnak gyülekezetünkben; akik számos szolgálati terület motorjai. És kérem is őket, ne fáradjanak meg a jó cselekedetekben, az imádságban és könyörgésben, mert nélkülük nem lennénk az a gyülekezet, akik vagyunk. Isten pedig adjon mindannyiunknak szemet és szívet arra, hogy észre vegyük a szükséget, és hűségesen segítsük a rászorulóinkat. Ámen!
A lelkipásztor
Ha vezetőt, vagy munkatársat kerestek a munkahelyeden, melyek az elsődleges szempontok? Milyen jól kezeli az excelt, vagy milyen tervezési képességei vannak, mennyire kreatív, milyen hatékonyan old meg problémákat, mennyire jól diagnosztizál… stb? Vagy mennyire megbízható, becsületes, együttműködő, alázatos? Hogyan vezeti magánéletét? Készség vagy jellem? - foglalhatjuk össze. Ha valakivel együtt dolgozol, melyiket keresed? Persze, mindkettőt, de melyiket tartod fontosabbnak? Melyik az, ami inkább fejleszthető? Készség vagy jellem?
Ebben a szakaszban, Pál abban a kérdésben igazítja el az általa szolgálatba állított, fiatal gyülekezetvezetőt, Timóteust, hogy az efézusi és környékbeli gyülekezetekben milyen szempontok szerint állítson be "püspököket." A püspök felügyelő vagy felülvigyázó egy gyülekezetben, és lényegében azonos a presbiterrel (vén), valamint a pásztorral. Feladata kiterjedhet több gyülekezetre is, de az apostol idejében a püspöké még nem az a nagyobb egyházi területet áttekintő szolgálat, mint napjainkban. Mi váratik tehát el azoktól, akik gyülekezet vezetnek? És míg mindez érvényes a mi gyülekezeti rendünkben a presbiterekre is, ma mégis a lelkipásztori szolgálat (mint sajátos vezetői, presbiteri szolgálat) oldaláról tekintünk erre.
Még egy bevezető megjegyzés szükséges. Amennyiben lelkipásztor- vagy presbiter választás zajlana gyülekezetünkben, az ige mondanivalója könnyen megragadható lenne: ezeket vegyétek figyelembe. (Tisztújítás, püspök- esperes, főgondnok választás zajlik egyházunkban, amely során a mi presbitériumunk is szavazni fog, de ezt a folyamatot nem kívánom az előtérbe helyezni.) Jelen helyzetben másik szempontot kell találni, mit is akar a Szentlélek bennünk elvégezni e szakasz alapján. Az én válaszom erre a kérdésre: a gyülekezet értse jobban a lelkipásztorok szolgálatát és életét, a rájuk helyezett elvárásokat és az ebből fakadó terheket, és ennek fényében imádkozzon értük és a gyülekezet küldetéséért. Ennek érdekében szeretnék betekintést engedni "a kulisszák mögé."
Három kérdés lesz előttünk:
1. Milyennek kell lennie a lelkipásztornak? 2. Miért szükséges és hogyan lehetséges ez? 3. Mi a gyülekezet felelőssége?
1. Milyennek kell lennie a lelkipásztornak?
"Szükséges tehát, hogy a püspök legyen feddhetetlen" - kezdi az apostol. A "feddhetetlen" az, aki "kritikán felüli", akibe nem lehet belekötni. De milyen legyen az az ember, aki "kritikán felüli"? Mi az, amiben feddhetetlennek kell lennie? Az egész szakasz ezt bontja ki. Nem fogok minden kifejezésről egyenként szólni; vannak, amelyeket egyben tárgyalok, ill. van, amit kihagyok.
Család
Az első a családi élete: "egyfeleségű férfi… aki a maga háza népét jól vezeti, gyermekeit engedelmességben és teljes tisztességben neveli." Mindjárt jegyezzük meg, hogy a lelkipásztori vezetésre való alkalmasság azzal kezdődik, amit ma "magánéletnek" nevezünk, és aminek a közmegegyezés szerint semmi köze ahhoz, hogy ki hogyan látja el a feladatát a munkahelyén. Az apostol azonban azzal kezdi, hogy a lelkipásztor legyen "egyfeleségű" férfi, aminek lényege, hogy a tipikus lelkész hűséges férj és hűséges apa. Ez nem zárja ki a tisztségből az egyedülállókat, és most nem tudjuk megnyitni a női lelkészség kérdését sem. A kérdés azonban annyira döntő, hogy Pál felteszi a költői kérdést: Mert ha valaki a maga háza népét nem tudja vezetni, hogyan fog gondot viselni Isten egyházára?
Nos, súlyos, nehéz és sokszor fájdalmas kérdés ez a lelkipásztorok életében. Nagyon gyakran azt éljük meg (amint persze más hivatásban élők is), hogy egyensúlyoznunk kell a család és a hivatás között. Később még erre visszatérek, de hadd idézzem a mondást, amit, amikor még kisgyerekeim voltak, sok-sok éven át mondogattam magamnak: ha elveszted a családod, elveszted a hivatásod. Azt az alkalmasságot, amit az ige kér. Őszintén és szomorúan kell elismernünk, hogy számos lelkipásztor házassága végződött válással az elmúlt években. A hűséges és tiszta házasélet elvárt tulajdonság, míg a hűtlen és önző élet alkalmatlanná tesz. A "járvány", ami végigsöpör a társadalmon, bennünket, lelkipásztorokat sem kímél. A "feddhetetlenség" súlyosan sérül minden esetben…
Önuralom
Hadd térjek rá az önuralomra ezen a ponton, amellyel az apostol három másik kifejezését foglalom össze: legyen megfontolt, józan, tisztességes. "Megfontolt" az, aki képes a gondolatait, a benső indítékait és indulatait irányítani; nincs kitéve azoknak. Hasonló jelentéssel bír a "józan" kifejezés, míg "tisztességes" az, aki visszafogott, rendezett értelemmel bír. Nyilván az önuralom, az önmagunk - érzelmeink, indulataink, szenvedélyünk - irányítása mindenki számára kulcsfontosságú, nem csak lelkipásztoroknak, és még nem is csak keresztényeknek. Nem kell sokat keresgélnünk, hogy lássuk, aki magát nem képes vezetni, az mennyi zűrzavart okoz nemcsak magának, hanem másoknak is. Mégis, az előző ponttal összefüggésben hadd térjek rá egy olyan területre, amely talán lelkészeknek még nagyobb kihívás. John Stott, az egykori anglikán lelkipásztor írja: " gyakran előfordul, hogy a vezetőket hosszú időn át senki sem számoltatja el, éppen ezért önmagukat kell felügyelniük" (A Timóteushoz írt első levél és a Tituszhoz írt levél, HARMAT, 2000. 105.) Az amerikai lelkipásztor, Tim Keller is ír a kényelemszerető és a munkamániás lelkipásztorról:
Meglátásom szerint individualista kultúránk kétféle szélsőségért tehető felelőssé: egyrészt a túlhajszolt munkatempóért, másrészt a tétlenségért. Míg a lelkészek korábbi generációi zokszó nélkül hoztak áldozatot hivatásukért – még ha igazságtalanul bántak is velük –, ma már sokan semmiféle önfeláldozásra nem hajlandók. …sok lelkész egyáltalán nem hatékony; a nagyobb gyülekezeteket leszámítva legtöbbüknek nincs felettese, aki ellenőrizné a munkáját, ezért nem csoda, ha kevésbé iparkodik, elkényelmesedik, és sok időt elfecsérel. … Az egyházon belül mindkét – egymástól homlokegyenest eltérő – típus megfér, s akár évekig is végezheti szolgálatát anélkül, hogy fény derülne munkamániájára, illetve haszontalanságára. ("Szolgálat és jellem", kézirat)
Legyen megfontolt, józan, tisztességes. Ezek, azaz igaz önuralom nélkül a lelkipásztorok egy része folyamatosan munkamániában él, hiszen mindig lehet többet végezni, több embert megkeresni, többet készülni… és különben is, Isten munkája mindenekelőtt van - mondja. Ha nem látjuk, hogy ez nem Isten, hanem a saját eredményességünk, értékességünk szolgálata, ha nem vagyunk megfontoltak és józanok azokra az erős indítékokra nézve, hogy a munkánk által igazoljuk a létünket, akkor a lelkipásztori szolgálat oltárán áldozzuk fel a családunkat. A másik oldalról ugyanakkor - részben azért, mert nincs olyan főnökünk, aki rálát a munkánkra - fenyeget a szétforgácsolódás, a semmittevés és a feleslegesség érzése. Ezzel szemben is döntő szerepe van a józanságnak, megfontoltságnak és tisztességnek.
Nem részeges, nem pénzsóvár
E kettőt együtt veszem, hiszen annyira egyszerű, nem? Ki látott már részeges és pénzsóvár lelkipásztort? Ki nem…? De komolyra fordítva a szót, hadd beszéljek ezek kifinomultabb formáiról, arról, milyen alattomosan csúszhatunk be az ördög csapdájába.
Sok lelkipásztor ismeri azt, amit magam csak úgy neveztem, hogy vasárnap délutáni/esti üresség vagy depresszió. Pál egyetlen képességet helyez Timóteus szívére a felsorolásban, ami nem a jellem kérdése: tanításra alkalmas. Azaz képes világosan, érthetően, szívet formálóan magyarázni a Szentírtást. (Lehet valaki nagyszerű, elkötelezett keresztény, de ettől még nem képes a tanításra.) Amikor a lelkipásztor beleáll annak a titkába, hogy Isten igéjét hirdeti, és azon keresztül Isten szólítja meg a gyülekezetet, amikor ezt hétről hétre imádságban készülésben hordozza (amivel őt Krisztus elsőrenden megbízta), akkor megismeri a vasárnap délutáni/esti kitettséget, sebezhetőséget, űrt. Ha, fogalmazzunk így, "jól ment", azért, ha "nem ment jól", azért. Ebben az állapotban számos kísértés törhet rá; ezek közül az egyik, hogy az ürességét alkohollal oldja. Miközben semmi rossz nincs az alkoholfogyasztásban önmagában, a vasárnap esti űr kiindulópontja lehet a lelkipásztor alkoholizmusának.
A pénz szeretetével kapcsolatban John Stott felhívja a figyelmet, hogy a történelem során számos gonosz ember próbált pénzt csinálni a szolgálatból. Ezzel együtt igaz, hogy mivel a legtöbb országban más hívatásokhoz képest inkább alacsony a fizetésük, feltehetőleg nem anyagi okok miatt lettek lelkipásztorok. (107-108) És bár ez nem jelent védelmet a pénz szeretetétől, valamint nem ismeretlenek előttünk a vagyonokat összeszedő TV-evangélisták, de talán a mi világunk egy-egy sikkasztási története sem, itt is hadd nevezzek néven egy látszólag ártalmatlan kísértést. Ez akkor jelenik meg, amikor a gyülekezet életére, szolgálatára vonatkozó döntéseinket nem Isten uralma és az evangélium szolgálata, hanem az anyagi források biztosítása irányítja. Amikor a gyülekezet azért kezd el valamit, mert arra van pályázati pénz (és nem azért, mert felismerte, mit bízott rájuk az egyház Ura); amikor a lelkipásztor és a gyülekezet azért szövetkezik bármely politikai hatalommal, mert onnan pénzt kap vagy remél; amikor elsőrenden azért veszünk át intézményt, mert annak működése anyagilag megmenti a kiüresedő gyülekezetet. Szeretném, ha átéreznénk, micsoda nehéz kérdések és döntések ezek; micsoda nyomás van a lelkipásztoron, hogy működőképes maradjon a gyülekezet, és hogy ebben a helyzetben hogyan jelenhet meg az anyagiak vonzása, hiszen az biztonságot és jövőt ígér a közösségnek. Észre sem vesszük, mely ponton lettünk hűtlenek Istenhez, akiben egyedül van biztonságunk és jövőnk.
2. Miért szükséges és hogyan lehetséges ez?
Csak néhányat említettünk a lelkipásztortól elvárt tulajdonságok közül, de mindannyian érezzük ezek súlyát. Úgy tűnik, az apostol azt várja a lelkipásztortól, hogy egészen magas erkölcsi mérce szerint éljen. Sokan vannak, nem keresztények, de keresztények is, akik csóváljátok a fejeteket mindezeket hallva: Hogyan lehetne ennek megfelelni? Milyen iszonyú veszélyei vannak, ha a lelkipásztor "feddhetetlen" akar lenni? Hány olyan történetet tudunk, hogy a lelkipásztor a gyülekezetnek való megfelelési kényszerében feláldozta a gyerekeit, a házastársát, mert olyan dolgokat tett nekik kötelezővé, amelyek ellenükre voltak? Más alkalommal pedig a gyülekezet kezdi számon kérni ezeket a lelkészen, akár értetlen és kegyetlen módon… Mennyi képmutatás, mennyi elnyomás, mennyi fájdalom születhet ebből! Továbbá, vajon milyen ember volt Pál, aki ezeket megírta? Vajon ő ilyen volt? És sok-sok kérdés születik a bennünk lévő ellenállások mentén. Szóval tegyük fel a kérdést: Miért szükséges ez? Majd: hogyan lehetséges ez?
Pál apostol nem erénycsősz. Amikor azt írja, hogy "szükséges, hogy a kívülállóknak is jó véleményük legyen róla, nehogy gyalázatba és az ördög csapdájába essék", nem képmutatásra, vagy rideg moralizálásra hív. Egészen máshonnan érkezik… Őt az "Isten háza" épsége, hitelessége foglalkoztatja. Ez pedig nem egy épület, hanem egy közösség. Ennek a közösségnek a hitelessége, az egészsége sokban függ vezetői jellemétől és hűségétől. De ennél is többről van szó, hiszen ez a közösség "Istené." Azé az Istené, akiről Pál azt mondta pár sorral feljebb: azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére. A tét tehát, hogy ennek a közösségnek, "Isten házának" az életmódján és szavain keresztül eljutnak-e mások Isten megismerésére. Vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy Isten igazsága, jósága, szelídsége, hűsége megjelenik-e ennek a közösségnek az élete által? Lesz-e emberek egy olyan csoportja, akiknek közös élete hitelesen bemutatja, hogy Isten olyan Isten, aki igaz, aki hűséges, aki elküldte az Ő Fiát, Jézust, hogy általa megszabadítsa a népeket az Isten nélküli életből? Ez a tét! És nyilván, miközben e közösség minden tagjától elvárt a feddhetetlenség, a vezetőknek mindig nagyobb felelőssége van. Akit Jézus Krisztus pásztornak hívott, annak élete Jézus a pásztor életét kell hogy tükrözze. Ellenkező esetben Istent fogják gyalázni.
De, másodszor, lehetséges-e ez? Miután ilyen magasra tette a lécet, miután azt is látjuk, hogy a lelkipásztor jelleme akár gyalázatot, szégyent is hozhat annak az Istennek a nevére, miért mondja Pál: Igaz beszéd ez: ha valaki püspökségre törekszik, szép feladatra vágyik. Jó, szép és nemes a feladat; jó erre vágyni. Máshol azért azt mondja az ige: Testvéreim, ne legyetek sokan tanítók, hiszen tudjátok, hogy súlyosabb ítéletben lesz részünk. (Jak 3,1) Szépség és felelősség felügyelőnek lenni Isten egyházában. Jó, ha mindkettőt mindannyian, lelkipásztorok és gyülekezeti tagok, egyaránt szívünkbe zárjuk. Jó erre vágyni, de a vágy ne legyen könnyelmű.
Hogyan leszünk feddhetetlenek? Egyetlen módon: ha ama egyetlen, valóban minden kritikán felüli a maga feddhetetlenséggel befedezi a mi vétkeinket. Mert a keresztény "feddhetetlenség" sohasem erkölcsi tökéletesség; és sohasem saját erőfeszítés gyümölcse. A lelkipásztor feddhetetlensége (hűsége, tisztasága, önuralma, szelídsége, alázata) mindig származtatott: Krisztusból származik ránk. Folyamatosan történik: Krisztussal őrizzük szívünk gondolatait, Krisztussal nézünk rá naponta, hogy hűséges, tiszta volt-e az életünk szexuálisan, hogy mi a szerepe az életünkben a pénz erejének, hogy mikor válaszoltam erőszakosan szelídség helyett, hogy mikor kezdtem el elhanyagolni a családom mert bálványt csináltam a munkámból… A "feddhetetlenség" nem más, mint folyamatosan az egyetlen feddhetetlennel, Krisztussal járás, aki előtt újra és újra elismerem azokat a bűnöket is, amelyeket senki sem lát. Annak megélése, hogy naponta öltöztet fel az ő igazságába, hogy naponta fordul hozzám az ő szelídségével, hogy naponta élhetem meg az ő hűségét. Lehetséges-e ez? Nem, és Krisztusban mégis igen.
3. Mi a gyülekezet felelőssége?
Hát akkor mit kezdjünk mindezzel? Hogyan engedelmeskedhetünk annak, amit a Szentlélek ezzel az igével el akar végezni bennünk?
Először is mindez csak akkor kerül a helyére, ha felismerjük: mindannyian egy küldetésben vagyunk. Csak akkor tudunk jól állni a kérdéshez, ha mindannyiunknak szívügye Isten egyháza, de nem önmagunkért, hanem Isten a népeket üdvözítő munkája miatt. Számos elképzelés lehet, hogy miért fontos (vagy nem fontos) nekünk a gyülekezet. De a lelkipásztor és a vezetők szolgálatát akkor fogjuk jól látni, ha ugyanazért, Isten a népeket elérő munkájáért dobban a szívünk.
Másodszor, a gyülekezet és a lelkipásztor (presbiterek) kapcsolata csak Jézus Krisztuson keresztül ragadható meg. A gyülekezet csak "Krisztusban" várhatja, hogy lelkipásztora feddhetetlen legyen két oldalról is. Akármit is sugalljon a világ, amiben élünk, a gyülekezet nem adhatja fel azt, amit Krisztus sem ad fel. Nem mondhatjuk, hogy megértjük, hogy részeges, hűtlen és veszekedő - hiszen ki nem az? A gyülekezet Krisztusban helyesen várja, hogy vezetője feddhetetlen legyen. Ugyanakkor az evangélium megértést is munkál. Amikor a gyülekezet "feddhetetlenséget" vár, pontosan tudja, hogy ezt egy bűnös, de megváltott embertől várja, és ez realistává teszi. Kész irgalmat gyakorolni a pásztora felé, kész megbocsátani, amikor az vétkezett és bocsánatot kér. Testvéri közösségben élnek.
Harmadszor, a gyülekezet imádkozik a lelkipásztorért és presbiterekért, akiknek feladata, hogy imádkoznak a gyülekezetért és a tagok gondját viseljék. Ebben is a krisztusi kölcsönösség jelenik meg. A lelkipásztor feladata az ige hirdetése, de a gyülekezet felelőssége, hogy ezt buzgó imádságban elkérje az Úrtól. Isten házában az egyértelmű szerepek mellett a testvéri közösség és kölcsönösség is jelen van. Egy idősebb gyülekezeti tag például érettebb testvérként, atyaként bátoríthatja és segítheti a lelkipásztort. Krisztus népében nem egyirányú hierarchiák működnek.
Negyedszer, lehet közöttünk olyan - miért nem engednénk ezt meg a Szentléleknek? - akinek ma elsősorban ez szól: Igaz beszéd ez: ha valaki püspökségre törekszik, szép feladatra vágyik. Talán egy ideje foglalkozol a gondolattal, talán eddig meg sem fordult benned: de Isten arra hív, legyél felügyelő az ő házában. Ha a Lélek szól, ne mondj nemet, akármilyen őrültségnek is tűnik ez.
Ötödször, ha munkatársat, vezetőt keresel, bölcsen teszed, ha a jellemet a képesség elé helyezed. Jól gondold meg, mit jelenthet ez a jelen helyzetedben. A Szentlélek ebben is vezethet téged ma.
Dicsőítsük az egyetlen igaz és tökéletes püspököt, presbitert és pásztort, Jézus Krisztust, és kérjük, hogy adjon szíve szerint való pásztorokat a népébe! Ámen!
(Lovas András)
Ki részesedett az evangéliumban?
A keresztények azok, akik hitvallást tesznek ilyen formán: Hiszem, hogy "Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok." Ez Pál hitvallása, ami meggyőződése szerint egyetemes igazság: "Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó…", ugyanakkor személyesen megragadott tapasztalat: a bűnösök "közül az első én vagyok." Minden keresztény hitvallás e két pillérre épül; nem elég a csak egyetemes igazság felmondása - hiszen szép és nagy igazságokat mondhatunk, becsaphatjuk vele magunkat és másokat is; de attól az még nem a mi valóságunk. És nem elégséges valami személyes "vallásos tapasztalat" megfogalmazása ("a bűnösök közül az első én vagyok" mintájára valami neked nagyon személyes és fontos mondat; pl.: "erősen meg vagyok győződve, hogy megtaláltam a magam hitét", vagy: "önmagam kiteljesedésében fontos nekem Isten"; vagy: "olyan elfogadást tapasztaltam, amit sehol máshol…") - mert a személyes megélés fontos, de önmagában nem jelenti azt, hogy miénk a keresztény hitvallás.
Szóval Pál, mikor az keresztény örömhír lényegét fogalmazza meg (az efézusi gyülekezetben megjelent tévtanítókkal szemben), egyszerre mond egyetemes igazságot és személyes tapasztalatot. Ennek alapján pedig az a bibliai szakasz ezt kérdést intéz hozzánk: Honnan tudhatom, hogy részem van az evangéliumban? Ki részesedik a keresztény örömhírben? A válasz ma "3X2" lesz; onnan tudhatom, hogy részese vagyok az evangéliumnak, hogy 1. Az idő két részre oszlott; 2. Két alapvető és "szélsőséges" felismerés született bennem; 3. Két radikálisan új irányultság jelent meg a szívemben (Kétféle idő; Két szívbeli tapasztalat; Két új irány)
1. Az idő két részre oszlik
Az evangéliumról szóló hitvallás hátterében az élő Istennel való találkozás áll. Ez pedig annyira erős valóság, hogy az időt személyesen is két részre osztja. Ahogy a nyugati, egykor keresztény alapokon nyugvó kultúra az időszámítás origójának Jézus Krisztus születését tartja, hasonló módon két részre osztja a személyes élet idejét az evangéliumban való részesedés. Figyeljük meg, hogyan beszél az apostol: "Jóllehet előbb őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, mégis irgalmat nyertem, mert hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. De bőségesen kiáradt rám a mi Urunk kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel." Jóllehet előbb… mégis… Ez azonban nem pusztán felsorolás, hogy előbb ez történt, utána pedig az, hiszen minőségében változott meg minden.
Az apostol életében ezt nem nehéz nyomon követni. Az Apostolok Cselekedeteiről írt könyv háromszor is elénk adja a történetét, ami világossá teszi, hogy Pál újra és újra elmondta, hogy mi volt előbb, mi történt vele, és mi lett ennek a következménye. Mint hithű farizeus zsidó teljes erejével és teljes meggyőződéssel üldözte Krisztus követőit, majd Krisztus váratlanul megjelent neki, erejétől és ragyogásától a földre esett, három napig vak volt, majd Jézus elküldte hozzá egy tanítványát, aki így szólt: "Atyáink Istene választott ki téged, hogy megismerd az ő akaratát, meglásd az Igazat, és hangot hallj az ő ajkáról. Mert az ő tanúja leszel minden ember előtt arról, amiket láttál és hallottál. Most tehát miért késlekedsz? Kelj fel, keresztelkedj meg, mosd le bűneidet, segítségül híva az Úr nevét."
El tudod képzelni, hogy mit élhetett át ez az ember, aki itt röviden csak annyit mond, "előbb" és utóbb? Minden újjá lett, minden új fénybe került, mindent másképpen látott, amikor a keresztségben Isten elpecsételte, hogy megbocsátotta bűneit és új életet kapott. Így és ezért lett Jézus Krisztus tanúja, Jézus Krisztus szolgája.
Nos, akinek része van az evangéliumban, azt tudja, hogy valami történt vele. Azt tudja, hogy találkozott Istennel, a hatalmas Úrral, aki megragadta, és onnan minden más lett. Nem azt mondom, hogy leesett ő is a lóról - ettől még nem vagy részese az evangéliumnak; azt sem mondom, hogy egy ideig nem láttál - ettől sem vagy részes; azt sem, hogy egy tanítvány rád tette a kezét, és meggyógyultál - ettől sem. Értjük, hogy nem az a kérdés, hogy olyan látványos, drámai dolgok történtek-e velünk, mint az apostollal, nem. De egy kérdés marad: történt-e veled valami?
Sokan osztjuk kétfelé az időt: apám halála előtt és után; a balesetem előtt és után; a házasságkötésem előtt és után; a gyermekeim születése előtt és után; a szakításom vagy válásom előtt és után; a lottó ötösöm előtt és után; a költözésünk előtt és után; a koronavírus előtt vagy után… A meghatározó események viszonyítási ponttá lesznek. De lehet-e úgy részem az evangéliumban, Jézus Krisztusban, hogy nem az lesz az egyetlen és legfőbb viszonyítási pont? Lehetséges-e, hogy valaki részes az evangéliumban, és nem születik benne "előtte" és "utána"? A válasz egyértelmű nem!
Nem időpontról, nem dátumról, még csak nem is egyetlen eseményről vagy élményről beszélek. Nem; de ha nem tudod felidézni, hogy volt idő, amikor nem voltál részes, azaz amikor a gondolataid, az érzéseid, a motivációid Istentől lényegében függetlenek voltak (és lehet, hogy akkor is vallásos, normális életet éltél, hiszen gyerekkorodtól ezt tanultad - de az is lehet, hogy teljesen istentelen életed volt), és nem tudod, hogy lett egy másik idő, amikor Krisztus bocsánata valóság lett, és ott belül minden újjá lett: nos, akkor nincs részed az evangéliumban.
Tudom, hogy ez igen barátságtalannak, sőt, felháborítónak tűnik a mai világban ("ki ez az ember, hogy mások hitét megítéli?"), de két dolgot hadd tegyek ehhez hozzá. Az első, hogy jobban szeret, aki az igazsággal szembesít, mint aki mindent rád hagy. Jobban szeret, aki "megsért", mint aki hamis elfogadást nyújt A másik, hogy a fentiek igazságát vizsgáld meg magad Isten története, a Biblia alapján. Vizsgáld meg mind az Ószövetségben mind az Újszövetségben azok életeseményeit, szavait, akik találkoztak Istennel. Mondhatod, hogy Pál egy speciális példa. De akkor nézd meg a többieket: Péter apostolt, Jánost, Jakabot… Timóteust… Ábrahámot, aki otthagyja a régi életet. Jákóbot, aki küzd Istennel és új nevet kap. Mózest, a prófétákat, akik semmit sem akartak Istentől, de Isten elhívta őket. Valami történt velük. Mindegyikkel az, amit Pál itt így fogalmaz meg: Hálát adok Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, aki megerősített engem, mert megbízhatónak tartott, amikor szolgálatra rendelt. Megerősített, megbízhatónak tartott szolgálatra rendelt. Találkozott velem az ÚR!
2. Két alapvető és "szélsőséges" felismerés
Az idő persze nem "egymagában" oszlik két részre, mert a két részt két alapvető és - hadd mondjam így - "extrém" vagy "szélsőséges" felismerés meggyőződés és tapasztalat jellemzi. Ezt így foglalhatjuk össze: megrendítő bűnismeret és felemelő Isten ismeret.
Az apostol így vall: "jóllehet előbb őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, mégis irgalmat nyertem…" Jóllehet előbb… te hogyan folytatnád? Mit ismersz most, utóbb, visszatekintve úgy, ahogy azt Pál teszi? Figyeljünk a szavaira: őt káromló, az övéit üldöző, erőszakos ember. Tudna-e ennél súlyosabb ítéletet mondani magára? Istent gyalázó ember voltam. Ő, az apostol, aki hosszú évek óta Krisztust hirdeti és Krisztusért számos megpróbáltatáson megy át. De kristálytisztán ott van a lelkében: őt káromló, gyalázó ember voltam. Sőt, az övéit üldöztem. Nos, ez konkrét cselekedeteket jelent. Embereket juttatott a börtönbe, családokat szakított szét, megszámlálhatatlan mennyiségű fájdalmat és szenvedést okozott azoknak, akik Krisztust követték. És végül elmondja, mi lakott belül: erőszak. És ha valakinek ez nem lenne elég, azt is írja kicsit később, hogy a bűnösök "közül az első én vagyok." Jelen idő! Azt hiszem, sokan küldenék őt pszichológushoz, hogy jó lenne dolgozni az önértékelésén, meg jó lenne, ha elfogadná már magát, és különben is, ilyen szöveggel hogyan akar állást találni, hogy a párkeresésről már ne is beszéljünk... De az evangéliumban részesedni azt jelenti, hogy - a mai kor mércéjével - szélsőségesen beszélünk magunkról. Sőt, azon se lepődnék még, ha egyesek ezt szélsőséges önutálatnak neveznék. Mi pedig csak annyit mondunk: ez a realitás, ez a bűnismeret.
És hogy miért nem önutálat? Mi a különbség a reális bűnismeret és az önmegvetés között? A folytatás: "mégis irgalmat nyertem… " Majd: De bőségesen kiáradt rám a mi Urunk kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel." Nos, ebből világos, hogy ez nem egy szorongó, hanem egy szabad, egy boldog ember hitvallása. De amint elkezdenék emellett érvelni, már megint jön, hogy ez szélsőséges, túlzás. Miért? Képzeljük el, hogy van egy ember, aki egy elnyomó, diktatórikus kormányzat nevében más embereket nemcsak diszkriminál, hanem elintéz, félretesz, börtönbe juttat. Mindezt számos jogvédő tiltakozása ellenére teszi. És egy nap előáll, és azt mondja, gonoszságot tettem vakságomban, erőszakos indulatomban, de találkoztam azzal a Krisztussal, aki az elnyomottak reménysége, és "bőségesen kiáradt rám a kegyelme…" A feloldozás és szeretet úgy áradt rám, mint a medréből kilépő folyó, ami elborítja a földeket. Egyszerűen átcsordult rajtam az szeretet. Mi lenne a válasz? - Na, azért ne vigyük ezt túlzásba. Ne gondold, Pál vagy Pál akármelyik mai, hasonszőrű barátja, hogy egyik nap erőszakkal teljes gyilkos indulattal zaklatja a krisztus-követő kisebbséget, majd a másik nap meg előáll azzal, hogy túlcsordult a szívében a Krisztusban való hit és a követői iránti szeretet, ő pedig irgalmat nyert korábbi jogsértései miatt. Nem, mert ez nem igazságos, nem életszerű… ez… szélsőséges!
Pedig erről szól Isten szélsőséges és extrém üzenete, az örömhír, és ez a tapasztalat mindazé, aki részesült benne. Ő ismeri egyszerre a két nagy igazságot: őt káromló, az övéit üldöző, erősazkos ember - akire kiáradt bőségesen a kegyelem a Jézus Krisztusban való hittel és szeretettel. Boldog az az ember, akinek az evangéliumban része van… El tudod képzelni, milyen lehetett, amikor abban az időt kettéosztó döntő találkozásban Pál felismerte a vakságát, a bolondságát, az összes súlyos hibát és bűnt, majd három napig a sötétségben botorkál? És hogy milyen lehetett, amikor az ebben a pillanatban felismert ítéletre szorultság rettegése helyén megjelenik a kegyelem? Amikor szívébe a hitetlenség helyébe beáradt a hit; a Krisztus és a követői iránti gyűlölet és erőszak keménységét megolvasztotta a rááradó szeretet? Amikor Isten nem elpusztítja őt, hanem küldetést ad neki? Nem csoda, hogy ezt mondja: "Hálát adok Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, aki megerősített engem, mert megbízhatónak tartott, amikor szolgálatra rendelt." Nem a múltjára, hanem a jövőjére tekintve!
3. Két új irányultság a szívben
Egyre jobban látjuk, hogy az evangéliumban való részesedés összeütközés a mai világ csomó dogmájával. AZ egyik ilyen "dogma", hogy a legfontosabb amire figyelned kell, ami minden mást felülír önmagad. Önmagad vagy az origó, akár meggyőződésekről, életstílusról, bármilyen preferenciáról van szó; akár arról, hogy ki vagy, milyennek képzeled el, találod ki és építed fel önmagad. És amekkora szabadságot ígér ez elsőre, akkora teherré lesz egy idő után. Az evangélium, a jó hír ez: elfordulhatsz (végre) attól, hogy mindig önmagad felé kell fordulnod.
Aki az evangéliumban részesedik, felszabadul arra, hogy elforduljon önmagától - hiszen már nem az én, hanem Jézus Krisztus a középpont. Aki az időt ketté osztotta, aki adta a bűn felismerését és a kegyelem mindent elsöprő áradását, mindezek által kifelé és felefelé fordít bennünket. Bizonyos értelemben ez egy irány: végre nem önmaguk. Hallgassuk az apostolt: De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus elsősorban énrajtam mutassa meg végtelen türelmét példaként azoknak, akik majd hisznek benne, és így az örök életre jutnak. Az örökkévalóság királyának pedig, a halhatatlan, láthatatlan, egyetlen Istennek tisztelet és dicsőség örökkön-örökké. Ámen.
Az evangélium története, amint részesei leszünk, nem áll meg magunknál. Pál azt mondja, az a felfoghatatlan kegyelem, amiben ő részesült, még csak nem is kizárólag őérte van, hanem azokért, akik majd hinni fognak. Ez így hangzik bennünk: Uram, ha te engem magadhoz tudtál szólítani, aki ilyen erőszakos, irigy, féltékeny, gyűlölködő, alattomos, tisztátalan, stb… voltam; ha engem be tudtál tölteni végtelen szeretettel és hittel, amint az Úr Jézus haláláért megbocsátottál, akkor mással is meg tudod s meg fogod tenni. Szorongat a szereteted, szorongat, hogy a jó, amiben érdemtelenül részes lettem, eljusson másokhoz. Az evangélium bevon Jézus küldetésébe, Jézus ügyébe, kifelé fordít. Te már el vagy rendezve, vegyél egy nagy levegőt, és nézz kifelé! Nézd, lásd azokat, akik nem még nem részesei az evangéliumnak. Pál képzeletében százak, ezrek, tízezrek vannak, akik majd hinni fognak Krisztusban; az ő példája miatt is, akik örök életre jutnak. Micsoda perspektíva, micsoda vágy - Pál szíve együtt dobban Jézuséval, aki nemcsak érte, hanem minden bűnösért jött a világba. Bárcsak szorongatna ez ma bennünket, Isten népét!
És ezzel együtt nemcsak kifelé, hanem felfelé is irányulunk, boldog magasztalással: "Az örökkévalóság királyának pedig, a halhatatlan, láthatatlan, egyetlen Istennek tisztelet és dicsőség örökkön-örökké. Ámen." Ha az egyetemes igazság, hogy Jézus azért jött, hogy üdvözítse a bűnösöket; ha a személyes valóság, hogy ebben engem, a legnagyobb ellenséget, a legérdemtelenebb alakot mégis részesített, akkor nem marad más, mint hogy leboruljunk előtte, és imádjuk őt: Az örökkévalóság királyának pedig, a halhatatlan, láthatatlan, egyetlen Istennek tisztelet és dicsőség örökkön-örökké. Ámen!
(Lovas András)