Krisztus szeretetében meggyökerezve és megalapozva

Kedves Testvérek!
A Krisztusban való meggyökerezéssel, megerősödéssel foglalkozó igehirdetés sorozatunkban, ebben a szakaszban folyamatosan olyan élethelyzetek, kérdések kerülnek elő, amelyben a bennünk lévő vallásos gondolkodás és az evangéliumi hozzáállás ütközik. Ez különféle élethelyzetekben, konkrét kérdésekben ölt testet. A most előttünk lévő helyzet a kritika elfogadásának, a kritika kezelésének a kérdése. Kevés olyan alapvetően negatív töltés szó van, amitől összerezzenünk, és a testbeszédünkkel is zárunk, védekező pozíciót veszünk fel, talán még a pupilláink is kitágulnak. Azonnal eszedbe is juthat az életedben számtalan példa, amikor kritikát kaptál… és ezek legtöbbször nem kellemes élmények.
Erről a témáról lehet egyszerűen gyakorlati síkon beszélni, gondolkozni. A „hogyan” kérdés szintjén megmaradva jobbnál jobb tanácsokat tudnánk adni magunknak… És végül elhihetnénk, hogy meg lehet ezt egyszerűen tanulni jól csinálni. Aki elég okos és ügyes és jó szándékú, annak ez működhet. A világ, amiben élünk, erről akar csak beszélni: módszerek, instant megoldások.
A másik véglet viszont, hogy azt mondjuk: ez pusztán lelki, szellemi kérdés, és aki Krisztusban van és eléggé hisz, annak működni fog magától. Nem kellenek módszerek, sőt, tanulni sem kell, mert ezt Istentől indíttatva gyakorolni kell: adni és elfogadni. Mindegy, hogyan, mikor, nem számít, a másik mit él meg, viselje el. Majd Isten helyre rakja.
Sem pusztán gyakorlati, sem pusztán szellemi, lelki kérdést nem csinálhatunk a témából, hiszen a kérdés ma is az, hogy mi az a valóság, amit Isten számunkra feltár: mi van a szívünk mélyén? S végső soron kié a szívünk? A valósággal szembesülve ugyanis felismerhetjük saját elveszettségünket és megtaláltságunkat, és azt, mennyire rászorulunk Istenre, ő pedig milyen gazdagon meg tud minket áldani és szabadítani. Úgyhogy ez a téma egyszerre ijesztő, félelmetes és mégis örömteli.
1.  A KRITIKA SZÓ
A kritika szó jelentése: dönteni tudó, igei alakban pedig: szétválaszt (például jó és rossz dolog között különbséget tesz).
A szó alapértelmében önmagában benne van a választás, döntés helyzete. Felsejlik a kapcsolat a „krízis” szóval, folyamattal is, amelyet megint csak sajnos mindannyian ismerhetünk. S miközben a krízisben benne lenni sosem jó, a kimenete lehet pozitív, növekedést, életet hozó és természetesen negatív is. Ugyanígy a kritika lehet pozitív és negatív is.
2. A KRITIKA MŰKÖDÉS
Milyen jó is lenne, ha arról beszélhetnék most, hogy a kritika milyen fontos eszköz egymásnak a visszajelzésben, tükör tartásában, amely által fejlődhetünk. De sajnos, mivel ez emberi kapcsolatokban ragadható meg, számolhatunk a bűn mindent átjáró és mindenre kiterjedő hatásával. A kritika a bűnös ember kezében eszköz lesz, a hatalom gyakorlásában, a leuralásban, fájdalom okozásban, a szétdobálásban, a keserűségben. Az életet, növekedést szolgáló eszköz helyett ez lehet belőle. A fogadó oldalról pedig az elutasítással, visszatámadással, védekezéssel, büszkeséggel kell számolnunk, ami megint csak nem a kívánatos reakció.
Hadd használjak erre egy képet: olyan a kritika, mint a metszőolló. Hozzáértő kézben áldás a növény számára, amikor működésbe lép. Jó helyen, megfelelő időben, jó hatást, növekedést, termékenységet lehet elérni vele. De gondoljunk csak bele: mekkora kárt és pusztítást okozhat, ha nem megfelelő időben történik az a metszés és mondjuk fontos termő rügyeket, esetleg nagy mennyiségű ágat metsz le valaki.
Érted a példát, ha kritizáló, folyamatosan a hibát kereső, akár elnyomó, abúzív szüleid, lelkészeid, tanáraid voltak. És persze, jót akartak – mindenki jót akar, de lehet ideje lenne haragudni rájuk, hogy meg tudj tényleg bocsátani nekik. És kérni Istentől a gyógyulást, hogy Ő gyógyítsa a sebeidet az evangélium által.
3. MIÉRT VAN RÁ SZÜKSÉG A KRITIKÁRA EGYÁLTALÁN?
Ha ennyi bántást és fájdalmat eredményez, felmerül a kérdés, hogy miért van egyáltalán szükség erre? Vagy csak egy rossz következménye az ember bűnös természetének, amit el kell viselnünk? Isten Igéje, igazsága tanít minket, és bizony szükségünk van arra, hogy meghalljuk a kritikát, az intést, a figyelmeztetést is. Ilyen volt az ószövetségi prófétai szó, ami az életet jelenthette, a megtérést eredményezhette, a megmaradás záloga lehetett az Istentől eltávolodó népnek. És ilyen volt az újszövetségi apostoli szó, intés, tanítás, mely Krisztus útjára vezette az embereket. A kritikára, az Istentől ihletett figyelmeztetésre, ihletett szóra azért van szükségünk, mert ez jelenti valahol az objektivitáshoz való kapcsolódásunkat: a visszajelzés, helyreigazítás szükséges, hogy ne maradjunk bezárva, szubjektív világunkba. Az Istentől jövő szó, a helyes úton való megmaradás azt szolgálja, hogy megmaradjunk… az életet hozza el a számunkra.
Látnunk kell azt is, hogy nemcsak azért viseljük nehezen adott helyzetben a kritikát, mert az fáj, hanem mert mi magunk is elveszettek vagyunk. Az ember bűnös természetének sajátja a magáról alkotott illuzórikus énkép fenntartása. Azaz szeretjük magunkat illúzióinknak megfelelően, azt erősítendő ösztönösen jobbnak vagy épp rosszabbnak látni és láttatni. Mindkettő belső tudattalan igény és valamilyen állapot fenntartását, igazolását szolgálja. Isten Krisztusban ettől szabaddá tesz és megmutatva a bűneinket, rádöbbentve elveszett voltunk a megtérés, megbánás lehetőségét kínálja. Ezt elfogadva az Ő kegyelmében élhetünk, megélhetjük a Krisztusban nyert szabadság valóságát. A két kulcsmondat, amit megfogalmazunk, álljon most előttünk: a vallásos és az evangéliumi gondolkodás a kritikával kapcsolatban: Vallásosság: „Ha megkritizálnak, elkeseredem vagy dühös leszek, mert nagyon fontos számomra, hogy jó ember legyek. Ha valami fenyegeti ezt az énképet, bármi áron meg kell szüntetni.” Evangélium: „Nehéz elfogadnom a kritikát, de nem kell minden áron jó embernek látni magamat. Az, hogy ki vagyok, nem a teljesítményemtől függ, hanem azon alapul, hogy Isten szeret és Jézusért elfogad.”
4. EGY IJESZTŐ PÉLD: SAUL ÚTJA
Ami előttünk van, az egy nem túl örömteli része a Szentírásnak. Tulajdonképpen egy halálspirál. Az Istentől való elfordulás következménye és útja: nézzünk bele, akármilyen félelmetes is. A bezáródás, a valóságtól való elszakadás útja: az őrület. A realitástól való elszakadás… az irreális félelmekbe zuhanás. És mindez a kritikára való rendkívül érzékeny reakcióból alakul ki. Miközben a valódi okra is rávilágít: az Istentől való elszakadás fájdalmas és romboló állapotára.
4.1. A FOLYAMAT.
Saul király a története ezen pontján már elfordult Istentől, Isten pedig eltávozott tőle. A történetben a lefelé süllyedő király félelemben, rettegésben, paranoiában való elmélyülésének lehetünk tanúi. A folyamat a következő lépésekből áll:
- A táncoló asszonyok éneke (féltékenység, irigység elindulása, beleakad valamibe Saul, kritikának él meg valamit, amit nem feltétlen szántak annak)
- Rossz szemmel néz Dávidra: elkezdődik az ellenségesség elhatalmasodása („A végén még…” kezdetű mondattal fény derül arra, mennyire reális ez a fenyegetés, de mennyire félelem vezérelt ez a gondolkodás)
- A rossz szellem megszállása után, révület, pusztítás
- Dávid kitér a támadás elöl (Ott marad, kétszer is, érdekes, hogy miért nem ment el.)
- Saul elkezd igazán félni!
- Dávid a csatában találja magát (Saul oda küldi őt azzal a hátsó szándékkal, hogy ott hátha meghal – később Dávid sajnos maga is élt ezzel, Úriás, Betsabé férje így hal meg)
- Dávid sikereket ér el: visszafelé sül el a történet, Saul rettegni kezd
4.2.AMI ELŐTTÜNK VAN.
Ez a történet azért érdekes a számunkra, mert egy kritikából indul el. Ráadásul olyanból, amit nem feltétlen szántak annak. Saul a történetben válaszút elé került. Ez egy krízis. Ahol dönteni kell: vagy meghajlik Jahve akarata előtt és félreáll, vagy felveszi a harcot Dávid –voltaképpen Isten –ellen. Saul az utóbbit választja. Még a gyilkosságtól sem riad vissza. De a gyilkossági kísérlet következménye nem az, hogy Dávid ijed meg, hanem Saul. A gyökér ez: elfordult Istentől, eltávolodott, szembe fordult… és akkor jön minden csőstül. Átszakad egy gát, megszűnik a védettség. Aki elszakad Istentől, az elszakad a valóságtól. Ez egy óriási jelentőségű igazság, amit a szívünkbe kell vésnünk. A Krisztusban maradás, az Istenhez kapcsolódás mindenféle értelemben a túlélés záloga. A kritika pedig ebben a rendszerben a valósághoz való kapcsolódásunk, a józanságunk és megmaradásunk eszköze Istentől akár közvetlenül, akár mások által.
5. KAPCSOLÓDÁSOK
Lehet, hogy ezen a ponton megrettenünk, és őszintén Istenhez fordulunk: Uram, könyörülj rajtam, rajtunk! Mit tehetünk, hogyan menekülhetünk meg? Elgondolkozhatunk azon, hogy mennyire sodródhatunk el Istentől, ha Krisztusban vagyunk? A válasz természetesen a Krisztusban való meggyökerezés, ami egy lelki folyamat, megtérés. Mi az, ami ebből következik, milyen kérdésekkel lehet ebben tovább lépni…? DE HOL ÉRINT EZ MINKET?
5.1. Uralkodói helyzet
- Uralkodó pozícióinkban például, amiben megközelíthetetlenek vagyunk: családi felállásban, párkapcsolatban, munkahelyen, gyülekezetben, szolgálatban
5.2. Érzékeny pontok
Saul példája extrém, megrázó és talán biztonságban érezhetjük magunkat: ilyesmi minket nem érhet. A következőkön gondolkodjunk el:
6. MIRE HÍV MINDEZ?
6.1. A megoldás,
amit Isten kínál nekünk Krisztusban, lenyűgöző, ugyanakkor radikális is egyben. Látnunk kell, hogy az illúzióktól való megszabadulásunk révén újra és újra Krisztusra bízhatjuk magunkat, megerősíthetjük a Benne való hitünket és Ő megerősíthet minket a visszajelzések, kritikák elfogadására. Megerősíthet arra is, hogy el tudjuk hordozni az igazságtalan kritikát, hogy különbséget tudjunk tenni fontos és nem fontos között, és hogy magunk is tudjunk más felé visszajelezni. Az a Krisztus, akit egész földi munkája során kritikákkal illettek ellenségei, együtt tud érezni velünk.
A Benne való meggyökerezés formálhat minket azzá, akivé csakis általa válhatunk: igazán krisztusivá, keresztyénné, új teremtéssé.
6.2.  Bűnbánatra, önátadásra, megtérésre van szükségünk…
Az újjászületett, Krisztusban meggyökerező ember pedig a következőképpen változhat: ÖNKRITIKA: Krisztusban meggyökerezve annak a képessége, hogy Isten a lelkiismeretemet uralja, vezeti és képessé tesz arra, hogy felelősen felismerjem, mi a helyes, mi van tőle, mitől kell elfordulnom, miben kell engedelmeskednem neki? Kiteszem magam újra és újra Istennek és kérem, hogy a Lélek vezessen, tanítson, szóljon. MÁSOKTÓL: alázatossá, nyitottá tesz arra, hogy végig hallgassak másokat vagy adott esetben különbséget tudjak tenni aközött, mi van Istentől és mi az, ami rombol, amitől távol kell magamat tartanom (hogy egyik irányba se hajoljak el). MÁSOK FELÉ: tisztázza a motivációimat és tanít arra, mit jelent Istentől jövő módon gyakorolni, szeretetkapcsolatokat építeni, tanulni a helyes kifejezést.
7. Öt gyakorlati dolgot fogalmazzunk meg végül:
- Igazából mind a megfogalmazó, mind a fogadó oldalról alázat, nyitottság és őszinte befogadás szükséges. Mindenki maga tartozik felelősséggel Istennek azért, hogy megfogalmazza és el is fogadja a kritikát. A megvizsgálás és a meghallgatás alapvetően fontos.
- A kritika gyakorlásához érzelmi érettségre van szükség. Ezért nagy kihívás és ezért származik annyi sérülés mindebből. Általában érzelmileg nem semleges helyzetben történik, nem semleges a hatása sem. Ezt pedig tudni kell kezelni.
- A kritika elhangozhat akármilyen közegben, de leginkább akkor hasznos és építő, ha a testvéri kapcsolat bizalmi légkörében történik. Ennek építése és ápolása legalább annyira fontos, mint a kritika megfogalmazása.
- A kritikának helye kell, legyen egy keresztyén közösségben akkor, ha legalább akkora hangsúly van a megerősítésen, a bátorításon is. Ez is az egyensúlyról szól, ahogy az ítélet és kegyelem is egyensúlyban van az életünkben, egyik sem hiányozhat és nem is hiányzik Isten részéről.
- A kritika gyakorlásában veszély az istenkomplexus, amikor valaki isteni ihletésre hivatkozva oszt ki másokat, valójában nem Istentől, hanem saját igazságérzetétől, indulatai által vezérelve. Ez egy különösen eltorzult formája a kritikának, de elég gyakori a gyülekezetekben. Amikor valaki Isten nevében kritizál, azzal szemben nem lehet még reagálni sem, hiszen akkor Isten ellen lázadsz.
- A kritika gyakorlásában a megfogalmazónak nagyfokú önismerettel, érzelmi stabilitással kell rendelkeznie, hogy hiteles lehessen. Ez is mindannyiunk fejlődési útja.
Mit tehetünk mindezek fényében? A keresztyén ember Istenhez kiált és Őt hívja segítségül abban, hogy lehessen az, akivé Isten formálni akarja Őt. Ebben lehet eszköz a másik ember is, a testvér, a kritika is, amit kapunk és adunk is. Az ember arra is fel kell, készüljön, hogy kaphat nem jó szándékból, nem Istentől való kritikát mástól. Ezt is meg kell tanulni elhordozni, a támadásokban helyt kell állni és meg kell maradni abban, hogy kik vagyunk Krisztusban. Ő vezessen, erősítsen, építsen minket! Ámen!
(Thoma László)

A múlt vasárnap bevezetett igehirdetés-sorozatban a missziói egyházról beszélünk. Missziói egyház alatt azt a gyülekezetet értjük, amely úgy értelmezi önmagát, mint Isten eszközét mindarra nézve, amit Isten a teremtett világban végig akar vinni. Isten ugyanis azt a kinyilvánított szándékát, mely szerint helyre akarja állítani a népek között az Ő ismeretét, az Ő uralmát, egy közösség által akarja véghezvinni. Ez a közösség Isten népe. Hallottunk erről múlt héten: Isten azért hívja el Izraelt, azért nevezi őket saját népének, mert egy megbízatása van számukra: legyenek papok királysága, közvetítsenek Isten és a világ népei között. Az előttünk álló vasárnapokon gyülekezetünk öt pontját, öt alappillérét szeretnénk áttekinteni, melyeket még a múltban fogalmaztunk meg azzal kapcsolatban, milyen gyülekezet szeretnénk lenni, milyen módon szeretnénk a küldetést, hogy missziói gyülekezet legyünk, betölteni. Ez az öt alappillér: tanítványság, dicsőítés, közösség, szolgálat és misszió. Ezek közül ma a tanítványságról lesz szó. Így fogalmaztuk meg akkoriban, mit értünk ez alatt: a gyülekezetünk tagjai olyan újjászületett emberek legyenek, akik tudatosan követik Jézus Krisztust mindennapi életükben, és növekednek Benne. (Mt 28,19.)
Isten népe tanítványi közösség, mindenkor. Ugyanakkor úgy szeretnék beszélni erről az Ige alapján, hogy kifejezzem: ma, amikor járványveszélyben éljük a mindennapjainkat, különösen is erős üzenete, erős kihívása van annak, mit jelent tanítványi közösségnek lenni. Lehet egyetérteni vagy egyet nem érteni, de kimondom: a járványhelyzet komoly és súlyos, olyan időszakot élünk, ami az egész globális világot megmozdítja, megrendíti. Pontosan tudjuk, ha kicsit is követjük a híradásokat, hogy a járványnak az emberéleteken túl milyen gazdasági következményei vannak. A mi életünk sem múlik el úgy, hogy a járvány valamiképpen nyomot ne hagyna rajta, senki nem marad érintetlen. Törődnünk kell ezzel, és azt gondolom, pontosan a hitünk tesz bennünket szabaddá arra, hogy bátran és józanul rátekintsünk erre a témára.
Arról szeretnék beszélni, hogy mit jelent tanítványi közösségnek lenni kritikus időben.
Három pontban szeretném ezt végigtekinteni a textusunk alapján.
1. Isten személyes kapcsolatra váltotta meg népét
A felolvasott textus azzal kezdődik, hogy azt kérdezi az ÚR: „Hol van anyátok válólevele, amellyel elküldtem őt? Van-e hitelezőm, akinek titeket eladtalak?” Ezt így nagyon nehéz egyből értelmezni, ezért szükséges néhány szót beszélnem a történeti háttérről.
A próféta ezen szavai mögött egy kérdés feszül, mégpedig  hogy miért van Izrael, Isten népe fogságban?
Izrael Isten szövetséges népe. Isten arra váltotta meg őket, azért szabadította ki őket évszázadokkal korábban Egyiptomból, arra kötött velük szövetséget, hogy ez a nép, mint az Ő tulajdon népe „papok királysága” (Ex.19.6.) legyen; bemutassa a többi népnek, mit jelent Istenhez tartozni. Ez a küldetése. Isten azt mondta Izraelnek: azért vagytok az enyémek, azért választottalak ki, azért hívtalak el, azért áldottalak meg, azért ajándékoztalak meg az én ismeretemmel és önmagammal, hogy amint együtt élünk a szövetségben, a ti életetek a többi nép között rólam beszéljen! A megváltó, a szabadító Istenről.
Isten szándéka ugyanis az, hogy az egész teremtett világra eljusson az Ő ismerete, és minden nép ismerje és imádja Őt, a világ Urát és teremtőjét. Ez meghiúsult akkor, amikor az ember fellázadt Isten ellen, de Isten nem mondott le a tervéről: formált magának egy népet, és arra hívta el őket, hogy amint Őt szolgálják és egész életükben az Ő rendelkezései szerint élnek, általuk a föld népei megismerhessék az Urat. Ez a nép Izrael, királyi papságra elhívva. Papságra, mert a pap az, aki közvetít. Ez az elhívásuk: közvetíteni Isten és a világ Istentől elszakadt népei között.
Látjuk később, hogy Izrael kudarcot vall ebben a küldetésben. Alapvetően azért vall benne kudarcot, mert végső értelemben nem hallgatja Istent, nem engedelmeskedik. Az Ószövetségben ez a két fogalom ugyanaz: hallgatni Istent és engedelmeskedni Neki, ugyanaz a szó, ugyanaz az ige. Izrael végső értelemben ezt nem teszi. Időnként a történelme során más isteneknek áldoz, más isteneket keres. Máskor ahelyett, hogy Istenben bízna, pogány népekkel köt szövetséget, így akarja megmenteni az életét. Megint máskor, amikor Isten azt mondja ennek a népnek: ne legyen köztetek szegény, a könyörületesség és az irgalmasság működjön, akkor ez a nép mégis ugyanúgy él, mint azóta is a népek mind: a gazdagok kifosztják a szegényeket, az özvegyeket és árvákat.
Sok száz év után azonban eljön az a pont, amikor Isten azt mondja: elég! Eljön az ítélet, ami nem más, mint a babiloni fogság. A Kr.e. 6. században a babiloni birodalom elpusztítja az országot, lerombolja a szent várost, Jeruzsálemet; lerombolja a templomot, Isten szent helyét; és a kor politikai logikája szerint a nép jelentős részét deportálja Babilonba, és ott letelepíti őket. A fogság nem azt jelenti tehát, hogy börtönben ülnek, hanem idegen földre letelepítve élni hagyják őket, elsődlegesen azzal a céllal, hogy asszimilálódjanak a babiloni hatalomba. Ez lényegében azt jelenti egy nép életében, hogy a történelmüknek vége van.
Isten azonban korábban megmondta, hogy nem lesz végük, hetven évig fog tartani a babiloni fogság. Most, hetven év után ígérete szerint megjelenik a próféta, és arról beszél ezekben a fejezetekben, hogy Isten újat kezd. Ki fogja szabadítani Izraelt, vissza fogja vinni a földjükre, visszatelepedhetnek az országba, mert Isten a szövetségét nem tagadja meg. Ez a történeti háttere ennek az igének.
Izrael hetven éve Babilonba deportálva él, és ott feszül bennük a kérdés: miért vagyunk fogságban? Izrael úgy gondolkodott Isten és a nép kapcsolatáról, mint hitves és hitvestárs kapcsolatáról. Most rátekintenek Istenre, és szemrehányóan azt mondják neki: „azért vagyunk fogságban, mert elváltál tőlünk!” A válólevél egy ószövetségi törvényre való utalás: ha egy férfi elküldte a feleségét, a mózesi törvények értelmében válólevelet kellett adnia, hogy vége van a kapcsolatnak. (Deut.24.1kk) Izrael így értelmezi a történteket: azért vagyunk fogságban, mert Isten, mint férj megunt bennünket, elvált tőlünk, magunkra hagyott minket! Ebben a szituációban hangzik feléjük Isten kérdése: „Hol van anyátok válólevele, amellyel elküldtem őt? Van-e hitelezőm, akinek titeket eladtalak?” Isten kérdezi őket: tényleg ezért vagytok fogságban? Hol a bizonyíték, hol van anyátok válólevele, az előző generációké, amely bizonyítaná, hogy én váltam volna el tőletek? A másik kérdés ugyanilyen: „van-e hitelezőm, akinek titeket eladtalak?” Tényleg azt gondolja a nép, hogy Isten eladta az ő hitvesét, feleségét, Izraelt, hogy törlessze a hitelt? (Mert van, aki ma is eladja a feleségét.) Isten szembesíti őket szívük vádjaival: tényleg azért vagytok a fogságban, mert én, Isten eladtalak titeket? Kiadtam az utatokat? Nem! Isten így folytatja: „csak a bűneitek miatt adtalak el, vétkeitek miatt küldtem el az anyátokat.” Azaz egyetlen oka van a fogságnak, amiért Isten mégis „eladta” Izraelt, amiért mégis elbocsátotta hitvesét: mindez Izrael bűnei, hűtlensége miatt történt. Nem Isten hűtlensége, nem Isten hibája a fogság!
És ha azt kérdezitek, folytatja az Úr, hogy mi volt ez a bűn, miben állt Izrael hűtlensége, akkor figyeljetek, mert ez a tanítványság szíve: „Miért nem volt ott senki, amikor hozzátok mentem? Miért nem válaszolt senki, amikor szólítottalak?”  Ezt mondja nekik Isten: Én népem! Szövetségben vagyunk! Megesküdtünk egymásnak! Elköteleztük egymásnak magunkat! Ti azt ígértétek, hogy hallgattok rám és engedelmeskedtek nekem. Én azt ígértem, hogy veletek leszek, és megáldottalak titeket. És aztán amikor jöttem, nem nyitott ajtót senki! Ott sem voltatok! Amikor szóltam hozzátok, nem válaszolt senki! - Isten népe nem hallgat, nem figyel. Pedig Isten személyes kapcsolatot akar a népével. Ez a tanítványság szíve: hallgatni, engedelmeskedni, követni Őt; azt tenni, amit Ő mond; abban élni, amit Ő akar.
Isten látja, mit gondol róla a fogságban élő nép. Azt gondolják: Isten olyanná lett, mint egy elgyengült öregember. Ezért így folytatja a szembesítést: „Olyan rövid már a kezem, hogy nem tud megváltani? Nincs már annyi erőm, hogy megmentselek?” Azt gondoljátok rólam, hogy egy öreg, reszkető kezű vénember vagyok, aki nem képes semmire? Íme – folytatja – „dorgáló szavammal kiszárítom a tengert. Pusztává teszem a folyókat, bűzlenek a halak, mert nem lesz víz, elpusztulnak a szomjúságtól. Feketébe öltöztetem az eget, és zsákruhát adok rá.” Nem tudok semmit tenni? Dehogynem! Értitek? Én vagyok Isten! Én vagyok Isten!
Személyes kapcsolat, tanítványság, hallgatás, engedelmesség, követés – ez az, amire Isten elhívott bennünket. A tanítványi közösség olykor válságos időkbe jut. Isten kegyelmes, mindig újat kezd, de előtte tisztázni kell: mi a válság oka. Miért van a fogság? Hogy kerültünk ide? Isten népének mindig fel kell tennie a kérdést: miért vannak csapások, miért történik minden? Amikor itt van előttünk a járvány okozta komoly és súlyos helyzet, amire utaltam, és amit a legtöbben érzékelünk, fel kell tennünk ezeket a kérdéseket. Mit kezdünk a világban körülöttünk zajló eseményekkel? A vélemények és reakciók nagyon polarizáltak. Tíz napja, amikor még a mostaninál messze kisebb volt a riadalom országszerte, felhívott valaki a gyülekezetből, és elmondta, hogy retteg. Nem bír megbirkózni a gondolattal, hogy elveszítheti a gyermekét. Mi lesz, ha baja esik? Nekünk pedig, ha egy közösségbe tartozunk, ha gyülekezet vagyunk, észre kell vennünk ezeket a jelzéseket, tisztelettel és figyelemmel lenni egymás iránt. Még ha magad szempontjából csak legyintesz is: ó, ez csak egy influenza, vedd észre: ez a mély félelem valóságos tapasztalata sokaknak. Sok kereszténynek megrendül a hite: hol van Isten? Ennyire gyenge? Kiadott minket? Mi történik a világunkkal?
Mi keresztények azt valljuk, hogy Jézus Krisztus nem csak a szívünknek az Ura, nemcsak személyes belső megoldás személyes belső problémáinkra, hanem hisszük és valljuk, hogy Jézus Krisztus a történelemnek, az egész teremtett világnak az Ura, a mindenséget Ő uralja. S amikor rátekintünk a világban zajló eseményekre, talán most itt a pillanat, hogy észrevegyük, mi Isten vágya velünk, az Ő elhívott tanítványi népével kapcsolatban, hogyan keresi a személyes kapcsolatot. Mert lehet, hogy tőlünk kérdezi most: „miért nem volt ott senki, amikor hozzátok mentem? Miért nem hallottátok, hogy miről beszélek veletek? Az elmúlt hetekben, hónapokban, években miért nem válaszolt senki, amikor szólítottalak?” Arra hív bennünket, hogy megvizsgáljuk magunkat! A nem keresztényektől nem várhatjuk el, hogy ilyen kérdéseket tegyenek fel. Nem is akarunk kioktatni senkit ebben a kérdésben, mert a kérdés nekünk magunknak szól. Hogyan tekintünk a járványra a bibliai világnézet felől? Nem a véletlennel, nem csak a biológiával, az egészségüggyel, a járványüggyel van dolgunk, hanem mi tudjuk, hogy végső értelemben nekünk és a világnak Istennel van dolgunk. Ez a tanítványok közösségének, Isten papi népének a küldetése: hallgatni Istent, és Tőle kérni el, hogyan lépjünk tovább.
2. A tanítványi közösség feladata: hallgatni Istenre
A tanítványi közösségnek az a hivatása, hogy hallgassa az Urat. De ez nem magától értetődő, nem mindenki hallgat. A babiloni fogság idején is nagyon megosztott és nagyon bizonytalan volt Isten népe. Egy része már asszimilálódott Babilonba, egyre jobban megtalálta a számításait; másik része pedig inkább keserűségben meg reménytelenségben volt a jövőre nézve. És akkor a fejezet 4. versétől kezdve egyszer csak arról olvasunk, hogy megjelenik egy ember, egy igazi tanítvány, az Úr szolgája, és azt mondja: „Az én uram, az Úr, megtanított engem, mint tanítványát beszélni, hogy tudjam szólni Igéjét az elfáradtaknak. Minden reggel felébreszt engem, hogy hallgassam tanítványként. Az én uram, az Úr, megnyitotta a fülemet, én pedig nem voltam engedetlen és nem hátráltam meg.” Előáll valaki, aki újra és újra bizonyságát adja Istennel való mély személyes kapcsolatának. Négyszer mondja a felolvasott szakaszban: „az én Uram, az Úr”. Az Úr, Jahve, Isten neve. Mikor azt mondja: „az én Uram, Jahve”, abban érezhetően ott van a személyesség. „Az én Uram, az Úr felébreszt engem minden reggel.” „Az én Uram, az Úr megtanít engem beszélni.” Aztán később kétszer: „az én Uram, az Úr megsegít engem.” Ez a mindenen átragyogó, tapasztalható mély személyesség, bizonyosság, biztonság Isten és az őt hallgató személy vagy közösség kapcsolatában: ez a tanítványság!
A szolga azt teszi, amire Isten az egész népét hívta. „Minden reggel felébreszt, minden reggel hallgatom, megtanít, mint tanítványát beszélni, hogy legyen mit továbbadnom a népeknek, a megfáradtaknak.” Közvetít, betölti papi hivatását. Ha azt kérdezitek, ki ez a szolga, azt kell mondanom, pontosan nem tudom. Ézsaiás könyvében négy alkalommal is hosszabb szakaszokban megjelenik „az Úr szolgája”, de hogy pontosan ki ő, arról nincs teljes bizonyosság a bibliamagyarázók között. Talán a próféta maga, aki hirdeti az örömhírt? Vagy egy másik tanítvány, aki megjelenik és hallgatja az Urat? Vagy esetleg egy tanítványi közösség, akik keresik az Urat, szólják az Ő szavát a babiloni fogságban részben elcsüggedt, elfáradt, részben asszimilálódott zsidó közösségnek? Pontosan nem tudjuk, de az egyértelmű, és most nekünk ennyi elég, hogy Isten bennünket is ugyanerre hív: hallgatni Őt. És ezen a ponton szeretném feltenni a kérdést: vajon mire hív Isten bennünket, az Ő tanítványi közösségét most, egy kritikus időben? Hogyan hallgatjuk Őt?
Jézus beszél az idők jeleiről. Ki az, aki hallgatja Őt? Ki az, aki értelmezi? Ki az, aki bízik az Úrban közben? Hogyan hallgatjuk Istent? Ezek a jelek a közelünkbe érkeznek, vajon halljuk, mit mond Isten? Hogyan ismerjük fel közösen az Ő szavát? Hogyan keres Isten népe eligazodást? Hogyan lesz jellé, áldássá a gyülekezetünk a népünknek? Ez mindig a közösségek feladata: együtt hallgatni, együtt keresni Istent.
Szeretnék elétek tárni négy vagy öt dolgot, amit én hallottam Istentől ebben a kérdésben. Nem valami különleges extatikus élményen keresztül, hanem ahogy élem a mindennapjaimat, ahogy imádkozom. A múlt héten összeírtam fontos dolgokat, amelyeket megértettem imádságban azzal kapcsolatban, mit jelent most keresztény embernek lenni, Krisztust követni. Összehívtam a családomat, és nekik is elmondtam mindezt. Titeket is erre bátorítalak: családjaitokban, baráti közösségeitekben, a házicsoportokban érezzétek fontosnak és legyen bátorságotok beszélni erről! Amit elétek tárok, azt lehet továbbgondolni, közösségileg megmérni, kiigazítani, hozzátenni – de én a következőket hallottam, és fontosnak érzem továbbadni nektek:
I. Az első, hogy mondjuk ki (újra), hogy mindenestül Jézus Krisztus tulajdona vagyunk. Megváltott emberek. És ezért erősítsük meg magunkat abban, hogy nem félünk. Még ha néha aggódunk, meg néha-néha félünk is, persze, de újra és újra abba kapaszkodunk, az az alapja az életünknek, hogy Jézus krisztus tulajdona vagyunk, és az üdvösségünket semmisem veheti el. Ebben megerősítjük magunkat, családunkat, testvéreinket, és ezzel bátorítjuk egymást.Másrészt a gyülekezet életében, és mindannyiunk személyes életében is a válsághelyzet mindig lehetőséget ad arra, hogy Isten mélyebben megvizsgálhasson, mi is az életünk középpontja. Mert amikor úgy vagyunk, vagy úgy gondoljuk, hogy lettünk Krisztus követői, olyan időszakban találkoztunk Istennel és csatlakoztunk a gyülekezethez, amikor teljes nyugalom, béke és bőség vesz körül bennünket, nincs semmi fenyegetettség, akkor sokkal nehezebb felismerni, hogy a szívünk középpontjában voltaképpen mi született meg. Milyen mélyen ragadott meg, mennyire járt át bennünket az örömhír, igaz-e, hogy Krisztus evangéliuma a halálon is átvivő erővel és biztonsággal uralja a szívünket – ez csak kritikus időkben tud valóságosan megmérettetni és felszínre kerülni.
Utaltam nektek valakire a gyülekezetből, minden kritika és ítélkezés nélkül, aki felhívott és elém tárta a rettegését a gyermekével kapcsolatban. Mi történik ebben az emberben? Eljött egy olyan pont az életében, amikor megvizsgáltatik, hogy mi az ő végső bizalma, végső reménysége, valójában mennyit ér a hit. Eszembe jut (elmondhatom, mert már tizenöt éve elhunyt) a gyülekezetnek egy nagyon régi, kezdetektől jelen lévő tagja. Mindig itt volt, mindig úrvacsorázott. Eljött az idő, amikor készült elmenni az életből 85 évesen. Ott voltam a betegágyánál, meglátogattam, és mondtam neki: „Lajos bácsi, úrvacsorázott egész életében, minden alkalommal megvallotta, hogy hiszi a test feltámadását. Most tehát, amikor el kell menni, hisszük Krisztusban az örök életet.” De Lajos bácsi azt mondta: „senki nem jött még onnan vissza” Egész életében úgymond hitt. De amikor ott volt azon a ponton, hogy átmenjen az életből a halálba, akkor úgy tűnt, hogy nem tudja megtartani ez a hit.
A válság tehát nagy lehetőség, hogy Isten megvizsgáljon bennünket. Bele tudunk-e kapaszkodni a nagy vigasztalásba, amit reformátusok lévén mind megtanultunk a konfirmációra, amire a Heidelbergi Káté első kérdése rákérdez: „Micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod?” Ez a kérdés most relevánssá válhat sokunknak. A válasz: „az, hogy testestől, lelkestől, akár élek, akár halok, nem az önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.” Vizsgáljátok ezt meg a szívetekben! Isten kegyelme, hogy mélyebbre vihet, megvizsgálhat, hogy valójában mi az, amiben reménykedem. Lehet, hogy felismerem, hogy azt hittem, Jézusban reménykedem, de úgy tűnik, hogy mégsem.  Akkor azonban ez a megvizsgálás meghívássá lesz, hogy még mélyebben tárjam oda, engedjem oda az életemet Jézus Krisztusnak, a Megváltónak a kezébe, aki „az Ő drága vérével minden bűnömért maradéktalanul megfizetett, az ördög hatalmából megszabadított, és úgy megőriz, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem hullhat le a fejemről, sőt mindennek üdvösségemre kell szolgálnia.  Ezért Szentlelkével bizonyosságot ad örök életemről, és szív szerint késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy ezentúl csak neki éljek.”
II. A második dolog, amit hallottam, a tanítványságról szól. Az első is a tanítványságról szól, emlékeztek, mit mondtunk, mit értünk tanítványság alatt a gyülekezetünkben? Hogy a gyülekezet tagjai olyan újjászületett emberek legyenek, akik tudatosan követik Jézus Krisztust mindennapi életükben, és növekednek Benne. Ez az újjászületés, hogy tudom, hogy új életem van Krisztusban, és ezt a halál sem veszi el. Ha ez nincs, akkor nincs tanítványság. Lehet gyülekezeti tagság, csak tanítványság nincs. Mit jelent tudatosan követni Krisztust egy kritikus időben? Nagy alázattal mondom, mert nem tudom, mit tudunk ebből megélni, ha eljön, de most azt értettem meg, ennek akarok engedni, ezt vallom: akármilyen helyzet van, Isten országát helyezzük az első helyre, Krisztust mutatjuk be, és Őt magasztaljuk fel. Irgalmasságot, emberséget, testvérszeretetet gyakorlunk, és szolgálni fogjuk Istent és az embereket, odaadjuk magunkat másokért. Ha megbolondulnak mások körülöttünk, ha önzés és gonoszság jön, mi Krisztus szolgái akarunk maradni, akik nem sodródunk az áradattal, hanem éppen azért, mert van egy első pontunk: Jézus Krisztus megváltottja és tulajdona vagyok, ezért a második pont működhet: az Isten országát és uralmát keressük minden helyzetben, amibe csak kerülünk.
III. A tanítványi közösségnek, mint Isten papi népének klasszikus feladata a közbenjáró imádság.Legalább két dologra hív ez most bennünket.Az imádság egyik iránya, és én azt fogadtam a böjti időszakra, hogy hűséges és kitartó leszek ebben: bűnbánatért és megtérésért, lelki megújulásért való könyörgés a népünknek, a nemzeteknek, a közösségeinknek. Amikor az emberek életét megrázzák a mostani történések, amikor megrendül az, ami eddig stabilan tartotta őket, akkor vajon ebből ki tudja-e munkálni Isten, hogy elkezdjék Őt keresni?  Én imádkozni akarok, és Isten népének imádkozni kell ezért, hogy az emberek jelentős része jusson bűnbánatra, forduljon Istenhez, ismerje fel Isten szeretetét és hatalmát.
Másrészt az a dolgunk, hogy imádkozzunk azért, hogy Isten szabjon határt a járványnak! Az Ószövetségben olyan erősen benne van ez a kép! Van, amikor igenis Isten ítélete Izraelen a járvány, és van egy pont, amikor Isten ítélete, a pusztító angyal megáll, mert Isten határt szab. Nekünk, mint Isten papi népének, akik tudjuk, hogy van miért ítéletet kapni ebben a világban, az a dolgunk, hogy ott álljunk és könyörögjünk, hogy „szabj határt, Uram! Kímélj meg bennünket, az egész népet, az egész világot, minél többeket!”
Ezzel együtt szabad lelkiismerettel imádkozzunk az egészségügyben dolgozókért, a politikai döntéshozókért, és a kutatókért, akik azon dolgoznak, hogy megfelelő ellenszert találjanak. Nem az a feladatunk, hogy bíráljuk és kritizáljuk ezeket az embereket, hanem hogy Isten papi népeként közbenjárjunk értük, kitartóan, hűségesen kérve Istent, hogy áldja meg az erőfeszítéseiket, ruházza fel őket erővel és bölcsességgel!
IV. Családjainkban bölcs előrelátással és józansággal hozzuk meg a szükséges döntéseket, amelyek mindannyiunkra nézve kötelezőek. Ha bekövetkezik, hogy el kell zárkózni egy időre, akkor megpróbálunk fegyelmezetten, bölcsen élni az elzártságban. Mivel már formálisan is bejelentették, hogy bölcs dolog tartalékolni; ezért nem pánikszerűen, nem telhetetlenül, de be kell vásárolni dolgokat. Nem fanatikusak vagyunk. Krisztust magasztaljuk fel, de bölcs előrelátással meghozzuk azokat a döntéseket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy kellő módon felkészüljünk az előttünk álló időszakra.
Szóval ezeket hallottam én. Gondolkozzatok! Imádkozzatok! Mit mond Isten? Hogyan formál minket, hogy Isten tanítványi népe legyünk, hogy hallgassuk Őt, hogy figyeljünk Rá?
3. A tanítványság ára
A szolga hűséges, engedelmes, hallgatja az Urat, de ez nem visz békességes és nyugodt életre. Azt mondja: „az én Uram, az Úr megnyitotta a fülemet, én pedig nem voltam engedetlen, nem hátráltam meg, hagytam, hogy verjék a hátamat és tépjék a szakállamat. Arcomat nem takartam el a gyalázkodás és a köpködés elől. De az én uram, az Úr megsegít engem, ezért nem maradok gyalázatban. Olyanná tettem az arcomat, mint a kovakő, mert tudom, hogy nem vallok szégyent.”
Ez a szolga valóban szolga. Kész megfizetni az engedelmesség és a tanítványság árát. Mert mindig van a tanítványságnak ára. A babiloni fogságban ez nagyon könnyen megragadható: a zsidóság egy része letelepült, asszimilálódott, kialakította az életformáját a fogságban. Amikor a próféta, Isten szolgája arról beszél nekik, hogy Isten újat kezd és kihívja őket Babilonból, akkor először is ezt bolondságnak tartják. Isten? Elfelejtett minket! Eladott minket! Kiadta az utunkat! Elvált tőlünk! Hetven éve hozzánk se szólt - hol van az Isten? Amikor egy ilyen közvéleménnyel szembehelyezkedve valaki azt mondja: „de az Isten jó, szeret minket, újat kezd!” - Mit kap az ilyen? Bolond vagy! Ráadásul, amikor érdekeket sért, amit mond, akkor ellene fordulnak. Szembe megy az üzenete sokak érdekével, a birodalmi politikával, és világos, hogy ebből ellenségesség és üldözés lesz, gyalázat és gyalázkodás. Isten tanítványi népének erre is fel kell készülnie.
Ha az Isten tanítványi, papi népeként elkezdjük megélni a kapcsolatainkban azt, amiről beszéltem; ha elkezdünk a válság kapcsán arról beszélni, hogy a krízis megméri, mibe vetjük igazán a reménységünket, valószínűleg lehurrognak. Ha elkezdesz arról beszélni, hogy te tudod, hogy az életed Isten kezében van, akkor lehet, hogy nagyon furcsán fognak rád nézni. És ez még a kisebbik dolog. Ha bárhol azt mondod egy klasszikusan szekuláris vagy ateista közegben, hogy mi, mint Isten népe azért imádkozunk, hogy Isten szabjon határt az ítéletének, akkor neked fognak támadni. Mert ez egy elviselhetetlen ideológia nekik. Azt fogják mondani, hogy vallásos szédelgők vagyunk, sőt tudatlan és ártalmas emberek. Mert az ilyen emberek sokszor azt gondolják, hogy ha ilyeneket mondasz, akkor te vallásos fanatikus vagy, nem hiszel a tudományban, nem érted, hogy hogy működik a vírus, stb. De mégis, ez egy nagy lehetőség a bizonyságtételre. Azt mondja Péter apostol, hogy mindig készek legyetek számot adni a bennetek lévő reménységről! Készek vagyunk-e beállni ebbe a helyzetbe, mint tanítványok, akik hallgatják Istent, még akkor is, hogyha nem mindenki fog tapsolni? Készek vagyunk-e megfizetni a tanítványság árát? Most ennek súlya van. Mert mások pedig reménységet fognak találni a bizonyságtételünkön keresztül.
Istent hallgatni, és az Ő szavát szólni veszélyes. Isten népe Krisztus bolondja, minden körülmények között. A szolga gúnyt, kárhoztatást, ítéletet kap, de van mivel erősítenie magát. Azt mondja: „Az én Uram, az Úr megsegít engem, ezért nem maradok gyalázatban. Közel van, aki igazságot szolgáltat. Ki mer perbe szállni velem? Álljon elő! Kik az én vádlóim? Kik gúnyolnak? Lépjen ide! Íme, az én uram, az Úr megsegít engem.” Ha gyalázzák is, ő biztosan áll. Ha vádolják, biztosan áll. Ha bolondnak tartják, mert Isten népéhez tartozik, és megvallja Istent ebben a helyzetben is, ő biztosan áll! És közben ez a szolga nem védi meg magát, mert tudja, hogy az Úr védi meg őt. Hagyja, hogy verjék a hátát. Hagyja, hogy tépjék a szakállát. Az arcát nem rejti el a köpködés és a gyalázkodás elől. És nem omlik össze.
A keresztény egyház, és Isten népe ma is és kétezer éve mindig ebben a szolgában Jézust látták, Jézust látjuk, aki nem mentette meg magát, aki hagyta, hogy a szakállát tépjék, a hátát üssék. Aki nem rejtette el az arcát a gyalázkodás elől. Aki végigélte a gyalázatot és a kínokat a halálában a kereszten. Az a Jézus, aki mint szolga, letette az életét, aki mindig az Atyát hallgatta, mindig az Atyának engedelmeskedett, ezért volt ott a kereszten. Aki nem mondott ellen a vádlóinak, aki nem mondott ellen a kárhoztatóinak, hanem hagyta, hogy mindez zúduljon rá; és az Atya nem volt hűtlen az ígéretéhez. Jézus, a szolga nem vallott szégyent végül, mert a harmadik napon feltámadt a halálból. Felkelt, a vádlói és az ellenségei legnagyobb meglepetésére, és legnagyobb bánatára. Győzelmet vett a sötétség erői fölött. Győzelmet vett a halál erői fölött. És mi azt mondjuk, hogy Ő a mi Istenünk.
Isten népe, mint Jézus tanítványi közössége a válság idején: imádjátok ezt a Krisztust! Boruljatok le Előtte! Újítsátok meg Vele a szövetségeteket! Ha bizonytalanok vagytok, hogy az Övéi vagytok-e, mondjátok ki ezt és tegyétek a kezébe az életeteket! Ha a félelem szorítja össze a szíveteket, hívjátok oda be Krisztust! Ha azt mondod, hogy ez az egész felhajtás felesleges, és nincs itt semmiféle veszély ás válság, tedd fel magadnak a kérdést: nem azért mondod-e, mert annyira félsz, hogy szembe sem mersz nézni a valósággal? Ha azt mondod, hogy téged ez nem érdekel, mert fiatal vagy, akkor nézz szembe vele: miért ilyen kemény a szíved és miért nem érdekel az a sok százezer nagyon idős ember, aki itt él ebben az országban és most bajba kerülhet? Olyan sok ponton érint ez minket, olyan sok ponton imádhatjuk Krisztust, kérhetjük, hogy jöjjön az életünkbe, erősítsen meg és készítsen fel. Kérjük Őt, hallgassuk és kövessük Őt, áldjuk s magasztaljuk Őt! Ámen!

Istentiszteleteinken egy olyan igehirdetés-sorozatban vagyunk együtt hétről hétre, amelyben újra és újra azt a kérdést tesszük fel: hogyan változtatja meg a keresztény örömhír, az Evangélium azt, ahogy Isten népe egy-egy dologhoz, pl. családhoz, énképhez, szexualitáshoz, humorhoz viszonyul. A mai téma: hogyan alakítja át az Evangélium üzenete azt, ahogy mi, mint Isten népe a társadalmi különbségekhez viszonyulunk. A tőlünk különbözőhöz, a szegényhez, az idegenhez, azokhoz, akik nagyon mások, mint mi.
Van most ebben személyes érintettségem is. Az elmúlt héten minden nap kolozsvári hatodéves teológus gyakornokoknak tartottam órákat a nagyvárosi misszió témájában. Sok budapesti helyszínt meg is látogattunk. Voltunk a Te+Én cigány-magyar közösségben, abban a józsefvárosi református gyülekezetplántálásban, ahol azon dolgoznak, hogyan tudnak az Evangélium köré összegyűlni cigányok és magyarok együtt. Voltunk a Golgota Gyülekezetnek a hajléktalan ellátójában, ahol túl azon, amit a városi nappali melegedők is nyújtanak, azzal szolgálnak, hogy krisztusi szeretettel és az Evangéliummal vannak jelen. Volt közöttünk egy előadó a Névtelen Utak Alapítványtól, aki arról tett bizonyságot, hogyan hívta őt Isten arra, hogy prostituáltakat keressenek meg az utcán, és hogyan nőtt ki ebből egy program, amely az emberkereskedelembe került prostituáltak gyógyulásával, rehabilitációjával, a társadalomba való integrációjával foglalkozik. Hallottunk más valakitől arról, mi történik Budapesten a muszlimok között; milyen népek, nemzetek élnek itt; milyen lehetősége van a gyülekezeteknek arra, hogy olyan népeket érjenek el az Evangéliummal itt Budapesten, akiket a saját országukban lehetetlen lenne elérni, mert keresztények be sem léphetnek oda.
Miközben ezeket együtt megéltük, beszélgettünk, reflektáltunk, tanultunk, megfogalmazódott bennem: a nagyváros az a hely, ahol különösen is kritikus, hogy az Isten népe az irgalmasság közössége lesz-e.  Ebben hív bennünket Isten a maga színe elé ezzel a példázattal.
Három pontban szeretném ezt a kérdést áttekinteni.
1. Mi a gazdagság problémája, veszélye?
Szeretném, hogy lássuk, hol mondja el Jézus ezt a példázatot! Az, hogy egy történetet hol mond el Jézus, kiknek és miért, meghatározza, hogy mi Jézus szándéka ott és akkor az adott szituációban; és azt is, mit akar ma elvégezni ezzel a történettel közöttünk.
Lukács evangéliuma 15-16. fejezetének az összefüggése az, hogy a kivetettek, a lenézettek, a semmik mennek Jézushoz, aki az Isten országának a jó hírét hirdeti. Jézus azt mondja: Isten uralma Benne jelen van, elérhető; mindazok, akik bűnbánattal fordulnak Istenhez, elfogadhatják a bűnbocsánatot, Isten kegyelmét; átélhetik azt, hogy ők Isten szeretett gyermekei, Isten népének tagjai. Ez az üzenet, a kegyelemnek ez a meghirdetése elsősorban a kicsiket, a semmiket érinti meg: a paráznákat, a bűnösöket, a vámszedőket (akik nem a szegénység, hanem a rómaiakkal való kollaboráció miatt kerültek a társadalom kivetettjei közé). A társadalom alja megy Jézushoz. Velük szemben pedig ott állnak a vallási vezetők, a farizeusok, a megbecsültek; akik pedig növekvő ellenállással vannak Jézus felé. Teljesen érthető az ellenállásuk. A fő kérdés vitathatatlanul az: hogyan valósul meg Isten uralma? Hogyan uralkodik Isten itt és most rajtunk, és hogyan fog majd ez az uralom egy napon az egész teremtett világra kiteljesedni? A farizeusok azt mondták: ennek az útja az, hogy Isten rendjét, Isten törvényét annak minden magyarázatával nagyon pontosan, minden részletre kínosan ügyelve meg kell tartani. Egész életükben valóban komoly erőfeszítésekkel törekedtek arra, hogy életük minden részlete megfeleljen annak, amit Isten a törvényben követel, és ahogy azt vallási vezetők magyarázták. Azt mondták, ha majd minden ember pontosan megtartja Isten törvényét, akkor végre rend lesz a világban, eljön Isten országa, itt lesz Isten köztünk, megváltozik a társadalom, nem lesz már sem szegény, sem bűn. Akkor végre minden rendben lesz. Akik ezt vallják, azoknak felfoghatatlan, amit Jézus hirdet. Ott vannak ezek az ő oldalukról nézve legtávolabb álló emberek, a bűnösök, jönnek Jézushoz, és csak egy bűnbánat, csak egy bűnbocsánat, csak kegyelem – és Jézus azt mondja: benne vagytok Isten országában! Miért törekedtünk egész életünkben a törvény megtartására, ha ilyen olcsón adatik a kegyelem?! A két csoport között szakadék van; a jómódúak, a vallásosan tanultak, igazak és tiszták – a szegények, a vallásilag tisztátalanok, a megvetettek.
A 16. fejezetben a pénz, ill. a pénzzel való élés kerül a középpontba. Amint olvastuk is, Jézus ennek a fényében tesz egy kijelentést, amikor azt mondja: „nem szolgálhattok egyszerre két úrnak!” Nem lehet két végső erő, valóság, ami a szíveteket irányítja; Isten is, meg a Mammon is, ami a pénz hatalma. Ezzel a kijelentésével szembe megy azzal a korabeli felfogással, mely szerint annak van sok, az a gazdag, akit Isten megáld. A társadalomnak nagyon szűk része gazdag: pontosan ezek a vallási vezetők, a Heródes körüli politika vezetők, esetleg egy-két kereskedő. Ők azt mondják: alapvetően a gazdagság Isten áldása. Jézus azt mondja: nem így van! Nem szolgálhattok egyszerre két úrnak. A 14. vers szerint a farizeusok erre kigúnyolják Jézust, azt mondják a szemébe: bolondságokat beszélsz! Jézus azt mondja, nem az a baj, ha valaki relatíve gazdag; az a baj, ha pénzsóvár. Ez a kettő gyakran (nem feltétlenül) együtt jár, és ez a gazdagság veszélye.
Ez az a helyzet, amikor Jézus elmondja a gazdag és Lázár történetét. Képzeljétek el ezt a helyzetet! Jézus elkezd mondani ezeknek a gazdag embereknek egy ismert népmesét a gazdagról, aki mesés keleti kényelemben él, patyolatban és bíborban, és észre sem veszi Lázárt, a koldust, aki már annak is örülne, ha az asztaláról lehulló morzsákból jóllakhatna, s akinek a fekélyeit kutyák nyaldossák, gyötrődik a gazdag ember házának a küszöbén. Aztán meghal mind a kettő, ahogy a mese történni szokott, és a helyzet pontosan az ellenkezőjére fordul. A gazdag erre egyáltalán nem számított. Teljes döbbenet! Megfordul a lent és a fent.  Annyira képletes, ahogy a történet elénk adja: Lázárt felvitték az angyalok a mennybe, a gazdagot pedig eltemették. Lent és fent. A gazdag felnéz Ábrahámra, és a kebelén lévő Lázárra. Itt már észreveszi Lázárt, a saját szolgálatába állítaná, de szembesülnie kell vele, hogy ez nem megy. A történetben megjelenik egy tükörpont, ahonnan minden az ellenkezőjére fordul: a fent és a lent, a gazdag és a szegény, a jutalom és a szenvedés. Azt mondja Ábrahám a gazdagnak: neked megvolt a jutalmad a földön, most megkapod a rosszat; Lázárnak megvolt a rossz a földön, most megkapja a jót. Teljes a szimmetria, minden a másik oldalra kerül. Miről szól ez? Miről szól az ilyen történet? Egyetlenegy dologról: kiegyenlítődésről, más szóval: igazságosságról.
NT Wright szerint egy jól ismert népmese van ennek a történetnek a hátterében. Mi is jól ismerjük ezt a motívumot, mely számos kultúrában, vallásban jelen van. Az összes ilyen mese egy mélyen bennünk élő, morális igazság utáni vágyat fogalmaz meg: valahol lennie kell egy végső igazságosságnak. Valahol lennie kell egyenlőségnek. A történet nem új, nem ismeretlen tehát! Állj meg most egy pillanatra, ahogy hallod ezt a történetet, figyelj befelé! Milyen húrokat pendít ez meg benned? Valamiféle félelem, kínlódás, lelkiismeret-furdalás, hárítás születik? Azt kívánod: hagyjanak már engem ezzel! Vagy esetleg harag, düh, megvetés: igen, ilyenek a gazdagok! Hiszem, hogy mindannyiunkat érint ez a történet valamelyik oldalon. Egy pillanatra azonosítsd magadban: téged először hol érint?  Inkább a gazdagságodban, vagy inkább a szegénységedben? Mit hoz ki belőled?
Jézus a történet végén elhelyez egy csavart. NT Wright szerint ezekben a történetekben a szegény rendszerint visszamegy és figyelmezteti a gazdagokat. De a történet, ahogy Jézus mondja el, odaérkezik, hogy Ábrahám (ezáltal Jézus) azt mondja: nem mehet vissza Lázár, nincs visszaút, nagy a szakadék, a közbevettetés. Ezt olvassuk: „ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül!”
Miért így fejezi be Jézus a történetet? Mi az üzenete ezzel a példázattal? Nos, azért így fejezi be, mert Ő az, akiben Isten uralma, Isten országa, az isteni igazságosság, amire a példázat mutat, jelen van. Őbenne jelen van az a végső igazságosság, ami oly mélyen be van írva az ember szívébe, benne van minden vallásban és kultúrában: hogy egy nap lesz egyenlőség. Ez az egyetemesen ismert, vágyott isteni igazságosság Jézusban jelenik meg, Jézusban jön el. Oly mértékben jelen van ez az Ő személyében, hogy ennek a valósága ott jelent meg a szemeik előtt! Amikor Isten uralmába fogadja a kivetetteket, a szegényeket, a megvetetteket, a névteleneket, a semmiket. Ott történik a farizeusok, a vallási vezetők szeme előtt! Itt és most jelen van! Jézus nem azt mondja ezzel a példázattal, hogy majd lesz egy ilyen történet, a végén vigyázzatok, hogy viselkedtek! Nem, Ő azt mondja: már most jelen van Isten igazságossága bennem! Ez a hihetetlen kegyelem! Ezzel azt mondja Jézus: nem más történik itt és most, mint amiről az egész Szentírás, Mózes és a próféták, az Ószövetség beszél. Benne, Jézusban jelenik meg mindaz az irgalmasság, amit Isten az Ő népétől megkíván! Minden farizeus, minden bibliaolvasó ember a korban tudta, hogy Isten az Ő népétől irgalmasságot kér a szegények felé - és Jézus egyszer csak azt mondja: itt van, itt történik a szemeitek előtt! A Te+Énben, a Névtelen utakban.
Azt is mondja Jézus: ha bennem nem ismerik fel a vallásos vezetők, akik éppen gúnyolódnak rajtam, ezt az isteni igazságosságot, akkor semmi sem segíthet rajtuk. Semmi! Van ebben egy félelmetes figyelmeztetés: akkor nekik (nekünk?) hasonlóan szembe kell találni magukat (magunkat?) kemény és irgalmatlan szívükkel, (szívünkkel), és az ebből fakadó cselekedetek és mulasztások örök következményeivel. Ami ennek a gazdag embernek a története a mesében, az a farizeusokat fenyegető valóság. Ők a legkevésbé gondolják, hogy amikor Isten színe elé állnak, ítéletet kaphatnak.  Mint ahogyan a gazdag megdöbben a történetben: hogyan fordulhat meg a világ? Hogyan találhatom magam a gyötrelemben, az ítéletben, amikor annyira vallásos voltam egész életemben?! Értitek, hogy mi a gazdagság veszélye? Amennyiben ők, ott és akkor, vagy mi, itt és most, nem nyílunk meg együttérzéssel, irgalmassággal a rászorulók iránt, az nem valami morális gyengeség, hanem arról beszél, hogy Isten Igéje nem érte el a szívünket; hogy Isten, aki irgalmas, nem lakik a szívünkben, mert ha ott lakna és uralkodna, akkor irgalmasak lennénk! Nem a cselekedeteinkkel van baj, a hitünkkel, az Isten-kapcsolattal van baj. Pontosan tudják a farizeusok a törvényt, pontosan tudják, amit az az irgalmasságról mond, csak éppen a szívük nem lett irgalmas. Az a hitetlenség, az a keménység, ami a mesében, a példázatban a gazdagot a kárhozatba viszi, és ami a farizeusokat távol tartja a Jézus által befogadott semmiktől és az Isten országától, az téged is fenyeget! Ez az egész gyülekezetünket fenyegeti. Mert gazdag gyülekezet vagyunk.
2. Miért legyünk irgalmasak?
Miért legyünk irgalmasak a mában, és milyen összefüggések közepette kell evvel a kérdéssel megbirkóznunk?
A bibliai meggyőződés, a keresztény világkép azt mondja: van igazság, a történelmen túl. Isten egy napon igazságot fog tenni, és ez a végső igazságosság a világ történelmén túl van. De ez irgalmasságra hív bennünket itt a jelenben! Ez válasz arra az idealizmusra, ami azt gondolja, hogy a történelmen innen létre lehet hozni egy világot, amiben teljes igazságosság van. Minden olyan ember, mozgalom, irányzat, aki egyébként jótékony cselekedeteket végezve azt hiszi, hogy el lehet érni a teljes igazságosságot, és ezért forradalmat kiált, vagy megváltoztatja a nyelvet, át akarja írni a társadalmi rendszereke – idealizmus! A Biblia azt mondja: nem fogjuk elérni a végső igazságot soha ebben a világban, az a történelmen túl van! A Mindenható Isten kezében van. De a másik oldalról ez válasz a közömbösségre, közönyre és önelégültségre is. Az egyház nem mondhatja azt az irgalmatlan és igazságtalan világra, hogy „ilyen, amilyen, de lesz majd jobb!” Nem lehet az eljövendő isteni igazságosság nevében konzerválni a status quo-t. Isten népének az irgalmasságot itt kell megélni maximális mértékben. Az igazságosság mindenen túl – ezt a modern világ letörölte, mert ő már nem hisz a „mindenen túl”-ban.  Az irgalmasság itt az Isten népének a dolga, épp azért, mert hisz abban, hogy Isten igazságos Isten.
Amikor rátekintünk a társadalmi különbözőségekre, a szegényekre, hajléktalanokra, cigányokra, prostituáltakra, idegenekre, menekültekre, mindenféle más névtelen emberekre, és a példázat irgalmasságra hív bennünket, akkor számos gondolat, érzés születik bennünk.
     „Nem az én dolgom!”
A gazdag ember ránéz Lázárra, miközben hallja ezt az igehirdetést, (össze bírjátok rakni, remélem), és azt mondja: nekem nem kell irgalmasságot gyakorolnom, mert vannak szervezetek, akiknek ez a feladatuk, ráadásul az én adómból tartják fenn őket. Különben is, mit tudok én tenni? Nem tudom megoldani az összes koldus baját, nem tudom ezeket a borzalmas élethelyzeteket elrendezni. És mivel nem tudom megoldani, természetes, hogy távol tartom magamtól az összes ilyen helyzetet, és inkább észre sem veszem ezeket a csoportokat, névtelen tömegeket. - Nem vesszük észre, hogy amikor így gondolkodunk, akkor ezek a mondataink a példázatbeli gazdag szerepébe fagyasztanak bele bennünket! Lehet, hogy ő is így gondolkodott. Nem olvasunk arról, hogy neki milyen érvei voltak, miért nem vette észre a háza küszöbén gyötrődő Lázárt, de hidd el: voltak érvei!
     „Maga tehet róla”
Álljunk meg egy szóra, András, mondod most: „ezek az emberek maguk választották a maguk baját.” Lehet tanulni, lehet dolgozni; én is onnan jöttem, onnan álltam fel, így értem el, amit elértem. De ő elissza, megeszi, szétszórja! Igaz? Részben igaz. De amikor ezeket mondod, akkor nem részben adsz ezeknek a mondatoknak igazságot, hanem teljesen el akarod távolítani magadtól az ilyen embereket. Nem veszed észre, hogy a példázatbeli gazdag is mondhatta ugyanezt. Talán mondta is. Talán ez jut eszébe, amikor arra kéri Ábrahámot, küldje el Lázárt a családtagjaihoz, akik valószínűleg ugyanezt mondják. Ott az örök gyötrelemben, amikor kiáltozik Ábrahámhoz, hogy „küldd már el, mert nem bírom tovább!” (még itt is használni szeretné Lázárt) – ekkor érti csak meg, hogy a keményszívűség, a közömbösség, az elemi irgalmasság hiánya tényleg brutális örökkévaló következményekkel jár.
     „Én irgalmas vagyok…”
Egy másik csoport azt bizonygatja: én irgalmas vagyok! Vagy ha nem, mostantól az leszek, mert rám ijesztett a történet. Felejtsd el! Mi ennek az ún. „irgalmasságnak” a mozgatórugója? Félelem, vagy büszkeség. Játsszunk el gondolatban a történettel! A gazdag családjához visszamegy Lázár, és a gazdag öt testvérének életszerűen ecseteli, milyen gyötrődéseket él át a testvérük a kínok kínjai között. Azok megrettennek, és azt mondják: ezt jó lenne elkerülni, és ezért elkezdik etetni a többi koldust a házuk előtt. Közben pedig folyamatosan rettegnek, hogy vajon eleget adtak-e? Vajon elég irgalmasak-e? Vajon elég lesz-e ez ahhoz, hogy ne kerüljenek a gyötrődés helyére? - Irgalmasság ez? Nem! Szeretet? Nem! Ez csak annyi, hogy használják a koldust reménybeli jövőjük érdekében, mert megijedtek. Ne legyetek félelemből, rossz lelkiismeretből irgalmasok, mert az nem irgalmasság, nem szeretet, csak a másik ember használata! Ha ez motivál, akkor csak használod azt, akivel irgalmas vagy, azért, hogy te jobb ember légy, és elszámolj Istennel. A nem vallásos emberekben ugyanígy működik lélektanilag: hogy jobb embernek tarthasd, kihúzhasd magad, büszke lehess. Nézzünk rá így a példázatra! Visszamegy Lázár, elmondja a történetét, a gazdag testvére ad az ő koldusának, és közben büszkén néz végig a többi gazdagon: „figyelitek, azért én csinálom! Azért csak irgalmasabb vagyok, mint a többi! Ezzel csak megszerzem az örökkévaló jutalmam!” Vagy a nem vallásos változatban: „csak jobb ember vagyok másoknál, csak megszerzek valami jutalmat! Legalább azt a jutalmat, hogy úgy tekinthetek magamra, mint erkölcsös, jóravaló emberre.” Ebben az esetben sem szereted azt, aki felé odafordulsz, csak használod, hogy jobban érezd magad. Ezért nem érdemes irgalmasnak lenni!
     „A politikai csapda”
Mindig el kell magunkat helyezni abban a társadalomban, ahol éppen élünk. Ezért végül szólnom kell arról, hogy az irgalmasság és igazságosság kérdése ma kiélezetten megjelenik a politikai közéletben, a nyilvános beszédben. S lehet, hogy azt mondjátok, hogy egy kicsit leegyszerűsítem, de alapvetően két irány létezik. Az egyik inkább hangsúlyozza az egyéni felelősséget abban, hogy valaki elesett helyzetben van. Ebben, amint szó is volt már róla, tényleg van igazság, sokszor a bolond döntéseink miatt leszünk nyomorultak. A másik irány inkább hangsúlyozza a társadalmi rendszerek igazságtalanságát, és azt, hogy vannak, akik generációkon keresztül szegénységben és bűnözésben élnek, és rájuk tekintve nem olyan egyszerű azt mondani, hogy ez az életmód az ő egyéni választásuk, mert soha nem volt választásuk. Ebben is nagyon sok igazság van. Mind a kettőben. A Biblia tud az egyéni bűnről, és tud a társadalmi rendszerben meglévő bűnről is.
Ez a két megközelítés egyre jobban kiéleződött az elmúlt időszakban, egészen kritikusan pedig az utóbbi hetekben, napokban, és politikai formákat vett fel. Leegyszerűsítve: a társadalmi rendszerek bűnös voltát hangsúlyozókat nevezzük most egyszerűen csak jogvédőknek, míg a másik oldalon ma a kormányt és az üzeneteit látjuk. Ez a két politikai és ideológiai oldal csap össze az igazság kérdésében pl. a fogvatartottak kártérítése ügyében. „Nehogy már egy bűnöző akarjon jól járni! Maga választotta, amiben van!” Igazság van ebben? Igen, igazság van benne. „Nem kapta meg azt, amit a törvények garantálnak, ezért kártérítés illeti.” Van ebben igazság? Van! Börtön-biznisz vagy igazságtalanság? Másik nagy téma a gyöngyöspatai szegregált oktatásban részt vett romák kártalanításának az ügye. Két politika és ideológia csap össze az igazságosság kérdésében. Benne élünk ezekben a vitákban, narratívákban, mert olvassuk, látjuk, beszélgetünk róla.
Ezért szeretném, ha két dolgot látna a keresztény gyülekezet, amelyik irgalmasságot akar élni.
Az egyik: az igazságosság kérdése mindig összetettebb, mint hogy társadalmi rendszernek vagy egyéni felelősségnek lássuk. Másrészt pedig, ami még fontosabb: kérlek benneteket, egyik oldalnak se legyetek végső elkötelezettjei! Legyen véleményetek! Kell, hogy a keresztény ember véleményt formáljon az aktuális kérdésekben. De ne legyen ez a végső harcod! Ne állj be egyik oldalra, egyik ideológiába se, és ne tüzeld a másik oldalon lévőket; mert az igazság az, hogy egy ponton túl már mindkét oldal csak hatalmi harcot játszik az igazságosság árán. Megvan ennek a politikai logikája, és én nem is kritizálom ezt. De ti, mint Isten népe testesítsétek meg a szavaitokkal, az életetekkel, a gondolataitokkal Krisztus Evangéliumát ebben a szétfeszített helyzetben! Ez a küldetésünk, a missziónk, hogy az irgalmasság népe legyünk!
3. Hogyan gyakorolhatjuk az irgalmasságot?
A példázat szakadékról szól. Át nem hatolt szakadékról a gazdag és Lázár között itt, valamint áthatolhatatlan szakadékról Lázár és a gazdag között ott. Amit a gazdag nem tett meg itt, bár megtehetett volna, az már visszafordíthatatlanná lett ott. Hogyan gyakoroljuk az irgalmasságot? Ha csak ennyit megjegyzel ma, elég: menj át a szakadék másik oldalára!
Menj át a szakadék másik oldalára! Mit jelent? Hogyan viszonyulunk más társadalmi osztályokhoz? Kik mellett megyünk el nap mint nap úgy, hogy nem vesszük emberszámba? A portás, aki mellett naponta elmész. A takarító, aki senki ott, ahol dolgozol. A balhés tinédzser, aki ott ül mindig a padon, amikor arra jársz. A szegény, a koldus, a migráns, folytathatjuk. Van ebben a példázatban valami hihetetlen, különös dolog. Nem tudom, észrevettétek-e. Kinek van neve? A gazdagnak nincs. A koldusnak van: Lázár. A főnökeidnek tudod a nevét, a takarítónak meg a portásnak nem. A szakadékon átmenni, lehet, hogy csak annyit jelent, hogy akit eddig semmibe vettél, annak most megkérdezed a nevét – és átmentél a szakadékon, irgalmas vagy. Nem kell megmentened Budapest hajléktalanjait, de ha naponta elmész egy mellett, lehet, hogy megkérdezheted a nevét. Van neve! És ha naponta ott kell elmenned, akkor lehet, hogy elkezdhetsz egy idő után imádkozni érte. Ki tudja, mi lesz! Nem kell hősnek lenned, csak légy emberséges, irgalmas! Ha direkt más úton mész haza, hogy kikerüld – mostantól menjél arra, ahol ott van! Menj át a szakadékon! Emberséget és irgalmat élhetünk meg ott, ahol naponta járunk, és ez nem más, mint szándékos és tudatos átlépése azoknak a szakadékoknak, amelyek annyira természetes módon vannak jelen.
Hol és hogyan lehet gyülekezetünk az irgalmasság megtestesítője? Gondold meg, hogyan kapcsolódhatsz azok szolgálatába az időddel, a képességeiddel, a pénzeddel, az imádságoddal, akik a legkisebbekhez fordulnak? Utaltam a Te+Én-re. Partneri kapcsolatban vagyunk velük, többen rendszeresen járnak a gyülekezetből hozzájuk és cigánygyerekekkel találkoznak hetente a tanoda programban.  Az ő életük tényleg más! A tavalyi nyári táborban erről volt szó. Aki tud angolul, lehet segíteni. Többen vannak a gyülekezetben, akik a Névtelen Utak Alapítvánnyal szolgálva a prostituáltak rehabilitációjában vesznek rést. És ennél sokkal több dolog történik, amiről nem is tudok. De a legtöbben mégsem vagyunk részese egyiknek sem! Büszke vagyok azokra, akik részesei, de a legtöbben nem vagyunk! Persze ehet, hogy egy beteget ápolsz otthon, vagy három-négy-öt kisgyerekre viselsz gondot, és esélyed sincs most bekapcsolódni – rendben! Ne legyen rossz lelkiismereted! De ha van időd, ha van szíved, ha van energiád, ha van lehetőséged, menj át a szakadék másik oldalára!
Tudod, miért? Mert Jézus átjött értünk a szakadék másik oldalára! Más okból nem indulnék el.
Jézus átlépte a szakadékot. A példázatban azt mondja Ábrahám Lázárnak, a koldusnak a mennyben: „hatalmas közbevettetés van közted és közte, aki a pokolban van, és senki nem jár ezen az úton se fel, se le!” Ez a mondat Jézus szájából megrázó, hiszen Ő egyedül megjárta az utat. Olyan Megváltónk, olyan Istenünk van, Jézus, az egyszülött Fiú, aki ott volt az Atya kebelén bíborban és patyolatban, keleti kényelemben (dogmatikusok értsék jól!) Ott volt, ahol Lázár, Ő maga volt Lázár, és lement a mennyből a pokolba. Amikor Jézus meghalt a kereszten, magára véve minden keményszívűségünk, minden irgalmatlanságunk, minden társadalmi bűn, minden személyes bűn minden büntetését és terhét, Isten ítélete alatt, akkor Jézus megkóstolta értünk és helyettünk azt, ahol a gazdag van a mesében: a poklot, a kárhozatot. Tette ezt azért, hogy ha Őbenne vagyunk, akkor életünk legyen. Ha képesek vagyunk a gondolatainkat ehhez a Jézushoz kötni, Róla elmélkedni, Vele kapcsolatban lenni imádságban, abban gyönyörködni, hogy Ő a legnagyobb gazdagságból bement a legnagyobb kínba, szenvedésbe, pusztulásba, kárhozatba; ha ez valóban megragadja a szívemet (ez a kereszténység!), akkor ebből fakadóan elkezd az irgalmasság növekedni bennünk. Akkor elkezdjük Őt kérni, hogy formálja irgalmassá a szívünket. Akkor elkezdjük keresni magunk körül azokat, akiknek adhatunk irgalmasságból akár csak egy keveset is. Ha velem ilyen irgalmas, ha engem ennyire szeretett Isten, akkor azt a pici morzsát, hogy átmegyek a szakadék másik oldalára, miért ne adnám oda, Vele és Érte hálából? Ámen!

Arról szeretnék beszélni, hogyan lesznek áldássá a senkik a valakiknek. Úgy is feltehetjük a kérdést: miért van szükségük a valakiknek a senkikre.
Három pontban szeretnék beszélni erről.
Ha esetleg most még nem tudod elhelyezni magadat ebben a történetben: te inkább valaki vagy inkább senki vagy, figyelj! Menet közben bizonyosan fel fogod ismerni.
1. A valakik problémája: „ki a nagyobb?”
„Abban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: ki a nagyobb a mennyek országában?”
Jézus követői tudják már, hogy Isten országának eljövetele a küszöbön áll. Nem tudják, milyen módon fog eljönni, de azt tudják, hogy Jézus az Isten országát, Isten uralmát hirdeti. A zsidó gondolkodás, várakozás szerint ez az uralom egy teljesen megfogható földi valóság, ahol majd Isten uralkodik, és uralkodásába választott népét is bevonja. Ebben a helyzetben, a közelgő uralkodásra tekintve a tanítványok látni szeretnének egy pontos hierarchiát, hogy el tudják helyezni magukat a rangsorban. Ők valakik, vagy legalábbis valakik szeretnének lenni az Isten országában. Dolgoznak tehát az ügyön: ki a nagyobb; hol vagyok én; ki leszek én?
Amikor ezt olvassuk, könnyen levetjük magunkról: mi utoljára az óvodában vitatkoztunk ilyen stílusban arról, hogy ki a nagyobb, kinek erősebb az apukája. A mi szofisztikált köreinkben nem szokás odaállni a főnökünk elé ezzel a kérdéssel, hogy ki a nagyobb; azaz ki a jobb, az értékesebb munkaerő számodra, vagy ki a hűségesebb beosztott, a Józsi vagy én? Nem szoktunk odaállni egy nő elé, hogy ki a nagyobb, azaz ki a menőbb, ki az, aki jobban bejön, ki a dögösebb, a Feri vagy én? A barátnők sem állnak oda a férfiak elé, hogy ki a nagyobb, azaz ki a szexibb, a vonzóbb, a kedvesebb. - Vagy lehet, hogy mégis? Pontosan tudjuk, hogy ez a meccs nem zárult le, sőt soha nem is fog lezárulni, amíg világ a világ. Mert egy bírósági jelenet zajlik bennünk, amelyben folyamatosan megméretünk magunk és mások által. Epekedve várjuk azt a végső szót, a végső ítéletet, amikor valaki végül kimondja: „rendben vagy, győztél, nagyobb vagy; te vagy az, amire annyira szomjazom!” Csak az a nagy nehézség, hogy soha nem tudjuk, kinek kellene ezt a végső szót kimondania. Lehet, hogy a főnöködtől várod. Lehet, hogy meg is történt: kimondta, szárnyakat kaptál – de eltelt néhány nap, néhány hét, és ez a fantasztikus jó érzés elpárolgott. Lehet, hogy kimondta az a férfi, az a nő, az a barát, vagy az a fontos ember, akinek a szavára annyira vágyakozol; egy pillanatra megvolt, valakinek érezted magad, helyedre kerültél; de eztán a magabiztosságnak, az önbecsülésnek ez a csodálatos érzése oly gyorsan elkopott!
Ezeken az utakon hamar eljutunk oda, hogy nem vágyjuk már többé a főnök, a férfi, a nő, a barát szavát; nem akarjuk már másoktól kérdezgetni, ki a nagyobb. Áthelyezzük az egész kérdést egy sokkal biztonságosabbnak gondolt irányba: majd megmondom én magam, hogy ki vagyok. Belülről, a saját mércém alapján jön majd a felmentő ítélet ebben a nagy kérdésben, hogy vagyok-e valaki, ki vagyok, és hol állok a hierarchiában. Nem számít mostantól, más mit gondol! A magam ura vagyok, és csak magamnak akarok megfelelni.
Aki az előző küzdelemben töltötte élete nagy részét és mindig másoktól várta a felmentő végső szót, elérkezve erre a pontra, először fellélegzik, felszabadul egy nyomás alól. „Annyira jó, hogy végre nem függök senkitől, magam értékelem és magam mondom ki a dolgokat!” De telnek a napok, hetek, hónapok, és az egész újra nagyon kényelmetlenné válik. Mert az rendben, hogy nem más határozza meg, ki vagy és mennyit érsz; de vajon működik-e, hogy te magad mondod ezt meg magadnak? Vajon létezik-e egy megbízható, a külvilágtól független, fix belső mérce, amihez viszonyítva meg tudnánk fogalmazni, hogy amit elértünk, akik vagyunk, az rendben van-e? Hiszen végső soron a minket körbevevő világ, a minket érő hatások fényében fogjuk megfogalmazni, kivé kell lennünk ahhoz, hogy soha többé ne nyomasszon a kérdés: ki a nagyobb? Rá kell jönnünk, hogy nincsen fix, soha sem változó, csak belülről fakadó mérce. Akkor viszont a saját felmentő ítéletünk sem lehet a végső.  Nem tudjuk megtalálni magunkban a végső pontot. Ez egy nagyon fájdalmas és kimerítő utat sejtet, amelyen újra és újra meg kell találni, minek az alapján vagyok valaki, ki a nagyobb, azaz ki is vagyok valójában.
Azt hiszem, ha őszinték vagyunk, ezeket a dilemmákat egyikünk sem tagadhatja le. Teljesen mindegy, hogy valaki nagyon régóta kereszténynek mondja magát, vagy kereső, még csak gondolkodik; az emberi létünkhöz tartozik, hogy ez a harc ott zajlik bennünk. Valakinek meg kell már mondania, hogy ki a nagyobb a mennyek országában. Valakinek meg kell már mondania, hogyan leszek valaki. És nincs könnyű dolgunk. A nagyszüleink életében ezt a kérdést lerendezte az, hogy ha valaki családanya, családapa lett; tisztességes munkája volt, amiből eltartotta a családját, akkor legalább nagyjából el tudta helyezni magát a társadalomban, az értékrendben. Ma ez sokkal bonyolultabb. Ma ki kell találni magadat, meg kell valósítani az álmaidat; el kell érni azt, ami csak benned van, és akkor leszel valaki.  És miközben üdvözölhetünk egy olyan világot, ahol sokkal nagyobb lehetősége van az egyénnek, mint ötszáz éve, vagy a még régebbi társadalmakban, ahol az egyén semmit sem számított; és ebben sok jó és sok szép van; ugyanakkor ez óriási terhet is jelent a mai embereknek. Mert hogyan találjam ki, hogy hogyan találjam ki magam? Hogyan találjam ki, hogy hogyan találjam ki, hogy hogyan találjam ki magam? Ez egy feneketlen kút. Valakinek lennem kell, aki több, aki egyedibb, aki megismételhetetlen, de hogyan érem ezt el? Ki fogja kimondani a felszabadító szót, hogy vagyok valaki?
Ezért megy a fejünkben folyamatosan ez a lemez, néha ennyire egyszerűen: „ki a nagyobb?”
A dilemmát úgy is megfogalmazhatjuk: kire nézünk? Amíg a kérdés, hogy ki a nagyobb, bármilyen formában is, ott rág belül; nem tudom biztosan, ki vagyok, milyen vagyok; addig a másikra nézek, majd magamra, majd megint a másikra, és megint magamra. Egyetlen végső vágy mozgat: valakinek lenni kell, valaki meg kell mondja, hogy ki vagyok!
Jézus radikális gyógyírt ír elő a tanítványainak: ha valakik akartok lenni, akkor nézzetek a senkikre!
2. A senkik áldása a valakiknek
„Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és azt mondta: bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába!” Nem lesztek benne az Isten uralmában. Nem vagytok ott az Isten akaratában. „Aki tehát megalázza magát, és olyan lesz, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában.”
Ez egy nagyon-nagyon kemény lecke! Ők azon gondolkodnak, ki a nagyobb Isten országában, az Isten uralmában, Jézus pedig odahív egy gyermeket, és rá mutatva még azt is kérdésessé teszi, hogy egyáltalán bejutnak-e az Isten országába. Ez egy dupla pofon. Azt mondja Jézus: nem az a kérdés, hogy melyikőtök a nagyobb, hanem hogy egyáltalán részetek van-e az Isten uralmában. Miközben ti a nagyobbat keresitek, a kisebbre kellene figyelnetek! Alapjaiban fordítja meg a tanítványok gondolkodását. Frontális támadás ez a tanítványok gondolkodásmódja ellen, mert azt mondja a valakiknek (talán megtaláltad már, hogy hol vagy a történetben): ha meg nem tértek, ha meg nem fordultok, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, akkor nincs részetek Isten uralmában!
Hogyan segít a megfordulásban a kicsinyekhez való odafordulás?
Kik a kicsinyek?
Ebben a szakaszban először egy gyermekről olvasunk, akit Jézus odaállít; utána általánosítva azt mondja: olyanokká kell lennetek, mint a kisgyerekek; majd nagyon hamar már kicsinyekről beszél. Miért? Mi történik, amikor odaállítja Jézus ezt a kisgyermeket a tanítványok elé? Ebben a helyzetben a gyermeknek a társadalmi státusza a fókusz. Az a kultúra nem imádta úgy körbe a gyerekeket, mint mi. (Közben persze lehet, hogy mégis sokkal jobban gondoskodott róluk). A gyermek nem fontos a fontosoknak. A gyermek nem fontos azoknak, akik olyan fontos kérdésekről beszélgetnek, hogy ki lesz a nagyobb az Isten országában. Az ilyen komoly felnőtt körökben, a valakiknek a köreiben a kisgyermek senki, semmi. Nyilván ez a gyermek egyfajta megszeppentséggel áll ott a felnőttek világában, ami csak illusztrálja a társadalmi szerepét. Ne teológiai, vagy romantikus értelmet; lélektani, érzelmi kategóriákat (nyíltságot, ártatlanságot) keressünk tehát a gyermek képében; hanem azt lássuk, hogy társadalmi értelemben ő senki.
Miután odaállítja Jézus a gyermeket, és azt mondja: ha nem lesztek ilyenné, nem mentek be az Isten országába; átvált a kicsinyekre, majd az elveszettekre. A 10. versben ezt olvassuk: „vigyázzatok, nehogy egyet is megvessetek e kicsinyek közül, mert mondom nektek, hogy az ő angyalaik a mennyekben mindenkor látják az én mennyei Atyám arcát!” Ezután Jézus elmond egy példázatot egy emberről, akinek száz juha van. Bibliaolvasó keresztények általában külön szoktunk kezelni ezt a két történetet, de ezek összetartoznak! Jézus elmondja, hogy amikor egy juh eltéved, akkor a pásztor otthagyja a kilencvenkilencet, megkeresi az eltévedtet, és utána így foglalja össze a példázatot: „ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül.” Itt már nem a kisgyerekekről van szó, hiszen a példázat arra mutat, hogy Jézus azért jött, hogy megmentse azt, aki elveszett. Pontosan tudjuk az Evangéliumból, hogy ezek az elveszettek nem mások, mint a társadalom megvetettjei, akiket a vallásos többség bűnösnek lát, és bűnösök is. A társadalomnak az a rétege, akiket klasszikusan ott találunk Jézus körül: a vámszedők, prostituáltak, akiket különben senki nem tart fontosnak, értékesnek, méltónak; akik a valakik szemében senkik. A „gyermek”, a „kicsiny”, akiről Jézus beszél; aki erőtlen, kiszolgáltatott; akin átnéznek, aki a fontosaknak nem fontos, az egy idő után nem csak a gyermekről szól, hanem tágabb értelemben a bűnösről, a szánalmasról, a mindenét elvesztőről, a kivetettről, az elhagyottról, a csúfos kudarcot vallottról, az idősről, a magányosról, a menekültről – mindenkiről, aki társadalmi értelemben semmi és senki a valakiknek. Ők a kicsinyek.
Miért fontos feléjük fordulni?
Nagyon egyszerű ennek a szakasznak az üzenete: azért mert akik nekünk, valakiknek senkik, azok Istennek valakik.
Ebben a szakaszban Jézus kétszer utal a mennyei Atyára, s mindkét helyen arra mutat, hogy Istennek fontosak a senkik.
Az első a száz juh példázata, amelynek a végén azt olvassuk: a pásztor jobban örül a megtalált egynek, mint a meglévő kilencvenkilencnek. Az Atya jobban örül egy megtalált eltévedtnek, egy senkinek, egy megmentett elveszettnek, mint kilencvenkilenc meglévőnek. Mert az az egy, az a kicsiny, az az elveszett, a fontosak által lenézett, az Neki fontos. Nézzünk szembe vele: egy csomó ember van, aki nekünk nem fontos! De aki nekünk nem fontos, az az Atyának fontos. Ezért ha feléjük fordulunk, oda fordulunk, ahova az Atya fordul.
A másik nagyon érdekes mondat még korábban hangzik el: „vigyázzatok, nehogy megvessetek egyet is e kicsinyek közül” vagy „nehogy megbotránkoztassatok egyet is e kicsinyek közül, mert mondom nektek, hogy az ő angyalaik a mennyekben mindenkor látják az én mennyei Atyám arcát!” A kicsinyek, a senkik angyalai a mennyekben látják a mennyei Atyám arcát. Aki ismeri a héber Szentírást, a zsidó gondolkodást, az pontosan tudja, hogy a mennyben az Isten trónusánál, amikor pl. egy látomásban belát oda Ézsaiás próféta, Isten jelenlétében még a szeráfok is szárnyaikkal takarják el az arcukat Isten előtt! Mert Isten dicsősége és szentsége olyan hatalmas, hogy még az angyaloknak is el kell rejteniük az orcájukat Isten előtt. Megdöbbentő a zsidó gondolkodás számára, amit Jézus mond: ezek a kicsinyek annyira fontosak Istennek, hogy az ő angyalaik mindenkor látják a mennyei Atya arcát. (Ószövetséges teológusok kedvéért: mondja ezt NT. Wright.)
Mindebből világos, miért mondja Jézus, hogy „ha nem tértek meg, ha nem fordultok meg, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.” Akkor tértek az Atyához, akkor fordultok Isten felé, amikor képesek lesztek a semmiket, a senkiket fontosnak látni, ahogy a mennyei Atyátok is teszi. Képszerűen: ameddig azzal vagyunk elfoglalva, hogy felfele nézünk, ki a nagyobb; meg egymással méricskéljük össze magunkat és hol egymásra, hol önmagunkra tekintünk; addig biztos, hogy nem nézünk lefelé ezekre a senkikre. Legfeljebb addig, hogy azt mondjuk: na jó, azért olyan mégsem vagyok. Jézus azt mondja: ha radikálisan nem fordultok meg és nem kezdetek lefelé nézni kitartóan, akkor semmi közötök az Isten uralmához. Azért ez kemény!
Aki megalázza magát, és olyan lesz, mint a kisgyermek, az a nagyobb.
Hogyan fordulhatunk feléjük? Hogyan fordulhatnak a valakik a senkikhez?
Jézus pontosan tudja, hogy ez nagyon-nagyon nehéz, lehetetlen szinte. Mert mi a fontosságunk és nagyságunk keresése közben a kicsinyeket megvetjük, eltakarjuk az arcunkat előlük, rájuk se tekintünk. Jézus azt mondja, amikor ezt tesszük, ezzel megbotránkoztatjátok őket! A megbotránkoztatás azt jelenti, hogy amikor így viselkedünk, feléjük sem fordulunk, lenézzük és megvetjük őket; ami egyáltalán nem példa nélküli - ezzel megfosztjátok őket a hitüktől, vagy a hitük lehetőségétől. Mert ha mi vagyunk a fontosak, a valakik, Isten emberei, tanítványok; és ők hozzánk kötik, rajtunk mérik le, hogy milyen Isten; mi pedig lenézzük a gyengét, az utolsót, a senkit, a sebezhetőt, a kudarcot vallottat; akkor ezek a „kicsinyek” meg fognak erősödni abban, hogy ők Isten szemében is senkik. Mert lám Isten népe, Isten követői, Isten képviselői is minket senkinek tartanak. A „senkik” alapvetően azt gondolják, hogy ők senkik. A „senkik” alapvetően azt gondolják, hogy nekik nincs sok közük az Isten országához. Ezért Jézus nagyon keményen figyelmeztet: ha megbotránkoztatjátok a kicsinyeket, mert el vagytok azzal foglalva, hogy ki a nagyobb, és ha a ti nagyság-keresésetek miatt, jó keresztények, a kicsik, a semmik, a kigúnyoltak, a megvetettek, a menekültek, a mindenféle „futottak még kategóriások” abban erősödik meg, hogy nekik semmi közük nem lehet Istenhez – akkor jobban járnátok a nyakatokba kötött malomkővel és tengerbe vetéssel. Azt mondja Jézus: nem lehet megóvni a világot a megbotránkozásoktól, de jaj annak, aki megbotránkoztat!
Jézus pontosan tudja, hogy az a szívbeli változás, amit Ő magunk megalázásának és a kicsinyek befogadásának nevez, amelyben figyelemmel, szeretettel fordulunk a kicsinyekhez, számunkra egyáltalán nem automatikus és nem könnyű. Mivel pontosan tudja, hogy mi zsigerileg, a fontosságunk tudatában inkább elmegyünk a kicsinyek mellett, ezért drasztikus képet használ. „Ha a kezed vagy lábad botránkoztat meg, vágd le! Ha a szemed botránkoztat meg, vájd ki! Mert jobb lábak nélkül bemenni az Isten országába, vagy kéz nélkül, vagy szem nélkül, mint elveszni a gyehenna tüzében.” NT Wright szerint az öncsonkítás képeiben Jézus irodalmi eszközzel él. Ez azonban semmit nem von le szavainak a komolyságából! Mindenki tudja, aki valamilyen mélyen berögzött rossz beidegződésből akar változni, hogy az nem egyszerű. Olyan küzdelem ez sokszor, mint levágni a kezünket, vagy levágni a lábunkat, vagy kivájni a szemünket. Ezek a mély beidegződések, a „ki vagyok én? Hogyan leszek valaki? Ki a nagyobb?” üvöltő kérdései a szívben, amelyek miatt nem tudunk odafordulni a kicsinyekhez, egyáltalán nem könnyen változnak. Jézus azt mondja: inkább vágd le a kezedet, mert nem ad! Vágd le a lábadat, mert nem megy oda ezekhez! Vájd ki a szemedet, mert nem nézel rájuk! Képszerűen fogalmazza meg, milyen hihetetlenül nehéz, amit a tanítványok elé állít: Térjetek meg, mert ha nem változtok, nem mentek be a mennyek országába. Hihetetlenül nehéz!
A kérdés még mélyebbre visz. Hogyan tudnám Krisztust kereszthalálában szemlélni, ha nem bírok odafordulni a gyenge, a sebezhető, a kudarcot vallott, az elcsúfított felé, ha ezek elől elrejtem az arcom? Merthogy Jézus a legnagyobb Senki. A mi Istenünk, Jézus a legnagyobb Senki, aki átokká lett a kereszten, ahogy Pál mondja. Aki utolsó, aki senki. Hogyan tudna Isten népe ma ebben a Jézusban hinni, Őt követni, ha nem ismerjük Őt? De hogyan ismerhetjük meg Őt, miközben a legfőbb kérdésünk, hogy kik vagyunk, és hogyan lehetnénk nagyobbak? Mert ez biztosan nem fog odavinni a kereszten, Krisztus halálán való elmélkedéshez, gondolkodáshoz, meditáláshoz. Hogyan tudok én keresztényként ebben a Krisztusban növekedni, vagy nem keresztényként hogyan tudok közel kerülni egy ilyen Istenhez, aki utolsó és senki, ha ilyen erővel van velem az előző kérdés megoldatlanul?
Krisztus (először vagy egyre mélyebben történő) megismerésének, a názáreti Jézus halálán és feltámadásán való meditációnak két összetartozó oldala van.
Az egyik a tartalmi. Meg kell gondolnom újra és újra, hogy miért lett Ő egy a kicsinyek közül. És tudom, hogy tudjátok a választ, de felejtsétek el, amit rutinból tudtok, és tegyétek fel újra a kérdést! Uram, miért lettél Te egy a kicsinyek közül ott, és mit jelent ez most nekem? Ha száz éve tudod a választ, bármikor elmondod a négypontos evangéliumot, ha profi vagy benne, akkor is újra és újra tekints rá úgy erre a történetre, mintha először tennéd! Mi történt Jézussal? Hogyan kapcsolódik ez ahhoz, hogy Ő elmegy a századik, az elveszett, az eltévedt bárányért? Meg kell gondolni százszor és ezerszer: hogy lehet, hogy Ő azért lett elveszett, hogy engem megmentsen, és a világot megmentse? Hogy is van ez, hogy a halálában azért azonosul a megvetettekkel és a senkikkel, Ő maga azért lesz megvetett és senki, hogy én végre egyszer lehessek úgy igazán, de egészen máshogy: valaki? Ne hidd azt, hogy neked nincs szükséged erre a meditációra, mert te tudod az Evangélium történetét! Ne hidd azt, mert az Evangélium soha nem meríthető ki.
A meditációnak van egy másik, így mondom: esztétikai oldala. Szemléled Jézust a kereszten: kellemetlen, taszító, nem szeretem, nem akarom! És mégis! Hogyan tudnám szemlélni Jézust a kereszten, ha nem bírok odafordulni a kicsinyekhez – vagy másik oldalról: hogyan tudok odafordulni a kicsinyekhez, ha nem időzöm ennek a megfeszített Krisztusnak a jelenlétében? Ha nem fordulok oda a kicsinyekhez, elmegyek mellettük az aluljáróban, rájuk sem nézek, ez a lelkület abból fakad, hogy nagyon kevés időt töltök Jézussal, aki kicsiny, senki és megvetett. A szívbeli változás csak akkor fog megszületni, ha a szívünk a megfeszített Krisztus jelenlétében időzik.
Ha pedig a másik oldalról jössz, és azt mondod: te nem tudsz mit kezdeni Krisztussal, mert nem vagy hívő, nem találkoztál vele, vagy már olyan sokszor próbáltad megtalálni Őt, de nem ment - mi lenne, ha azt a gyakorlatot beépítenéd az életedbe, hogy elkezded figyelni körülötted a kicsinyeket, a senkiket, a megvetetteket, a lenézetteket? Kezdd el őket nézni! Kezdj el ne a nálad nagyobbra, meg magadra tekinteni, kezdd el azokat nézni, ahogy jössz-mész a városban, akik senkik és semmik! Nézd őket! És kérdezd: hol vagy te ezekben, Jézus? Milyen vagy Te, Jézus, ha ezekre nézek? Hogyan visz ez engem oda Hozzád, Jézus? Isten legyen irgalmas, hogy ne csak hallgassuk, hanem megtegyük mindezt!
3. Ahogyan a valakik igazi valakivé válnak
Hogyan szabadulunk meg a dilemmától? Azt már látjuk, hogyan lesznek a kicsinyek áldássá. Odavisznek Jézushoz. Jézus odavisz hozzájuk, mert Jézus maga is kicsiny és senki. De ez még nem ütötte ki a szívemből a dilemmát, hogy ki vagyok. Ki mondja ki a végső szót? Hogyan szűnik meg ez a hajsza a lelkemben, a szívemben, hogy valakinek lennem kell? Hogyan rendeződik le? Lerendeződhet-e egyáltalán?
Pál apostol igen releváns vallomást tesz a korinthusi gyülekezethez írt levélben, amit olvastunk a lekcióban, amikor azt mondja: „én magam a legkevésbé sem törődöm azzal, hogy ti hogyan ítélkeztek fölöttem, vagy más emberek hogyan ítélkeznek egy napon, sőt én magam sem ítélkezem önmagam felett.” (1.Kor.4.3) Ez szabadság! Nem azt jelenti, hogy nem tud kritikát meghallgatni. De nem az fogja megmondani, hogy ki vagyok, hogy ti mit mondtok rólam! Másodszor: nem azt jelenti, hogy nem tud önmagára reflektálni, nem tud önvizsgálatot, bűnbánatot tartani, de azt mondja: nem ítélkezem önmagam felett, nem én mondom ki magamról a végső szót. Szabad vagyok.
Hova tűnt a belső kérdés, hogy ki a nagyobb? Hova tűnt Pálból, ami ott van mindannyiunkban? Hogyan tűnhet el valami, ami ilyen szinten része az életünknek? Nem lehet, hogy csak úgy eltűnt! Valahonnan meg kellett kapnia a felmentő ítéletet. Meg kellett kapnia a helyes választ. Így folytatja: „mert semmi vádat nem tudok önmagamra mondani, de nem ez tesz igazzá, mert az Úr az, aki felettem ítélkezik.” Az Úr az! Egyetlenegy módon szabadulsz meg. Nem a másik ember mondja meg, nem te mondod meg magadnak, hanem Isten az, aki kimondhatja azt a szót, hogy vagyok valaki. Hogyan? Az apostol Isten előtt áll, aki kimondja a végső szót. Pál életében sok minden történt, amíg eddig eljutott. Pál a „ki a nagyobb” történetben a legnagyobbak közé tartozott, mint tanult zsidó ember, a farizeusok pártjának a tagja. Azt mondja: ha más valaki bizakodhat abban, ami neki van, én még inkább. Elmondja, hogy ő miért nagyobb: „Nyolcadik napon metéltek körül. Izrael népéből, Benjámin törzséből származom. Héber a héberek közül. Törvény szempontjából farizeus, buzgóság szempontjából az egyház üldözője, a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam.” Ez az ember saját elmondása szerint is a legnagyobbak közül való! De valami történt, mert utána így folytatja: „Ellenben azt, ami nekem nyereség volt – ami engem valakivé tett – kárnak és szemétnek ítéltem a Krisztusért. És most is kárnak és szemétnek ítélek mindent Krisztus Jézusnak, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért.” Mert a valaki, mindazzal, ami neki volt, Krisztussal találkozott. És ebben a találkozásban, amikor látta a Senkit, aki érte lett senkivé, fogta a csomagot, ami arról beszélt, hogy ő valaki, ezt az egészet letette és azt mondta rá: ez szemét. Szemét az, hogy mit gondolnak rólad mások! Szemét az, hogy abból akarsz élni, hogy ki mit mond rólad. Szemét az, mondja Pál, hogy abból akarsz létezni, hogy te majd megmondod, hogy kinek értékeled magad! Mindez szemét! Sehova nem visz! Nem hoz ki soha ebből a dilemmából, nem tesz soha valakivé! Hanem amikor ott vagy Krisztusnál az Ő keresztjénél, rájössz, hogy mindezt elengedheted. Miért? Mert ott Krisztusban, amikor mindezt elengeded, senkivé leszel, meghallod Jézus Krisztustól: „te vagy az én szeretett gyermekem. Te vagy az én teremtményem! Te vagy az igazán valaki az én kezemben! Te vagy a megismételhetetlen, egyetlen, akit az én Atyám teremtett, és akit én megváltottam. Te vagy valaki énbennem. Szabad vagy az összes többitől!”
Így lesz a valaki Krisztus előtt senkivé, hogy aztán a senki legyen Krisztus által egy egészen más valakivé.
Előttetek lehetnek emberek, akiknek a szavára vágytok. Kié az a szó, amire a szíved vágyik? Amitől, ha elhangozna, akkor úgy éreznéd, hogy valaki vagy? Lásd meg, hogy ezen a ponton egy bálványtól, egy nem Istentől várod, hogy megmondja, ki vagy. Ez lehet a felséged, a férjed, a barátod, az anyád, a gyereked. Kinek a szaváról hiszed ebben a pillanatban, hogy definiál téged, és megmondja, hogy ki vagy? Kinek a szavára vágysz mélyen? Tagadd meg azt, hogy ő határoz meg, ő mondja meg, hogy ki vagy! Szabadulj fel! Jöjj Krisztushoz! Mondd ki, hogy ez bűn! Mondd ki, hogy nem az ő szava az, hanem egyedül csak az Atya szava Krisztusban az, ami valóban megmondja, hogy ki vagy! Térj meg! Tarts bűnbánatot! Ha előtted van a saját gazdagságod, el tudod mondani, mi mindened van: a családod, a vallásod, a hited, a vagyonod, a munkád, a szép gyermekeid, ha ezek miatt vagy valaki; fogjad ezt a csomagot, ami gyönyörű, szép, ragaszkodsz hozzá; fogjad és tedd fel a keresztre! Hagyd elveszni, kárnak és szemétnek ítélni. Nem abban az értelemben, hogy mindez nem fontos, vagy rossz volna! Pál használta az ő zsidó tudását, és a csomagjából sok egyebet is később. De abban az értelemben kár és szemét, hogy nem ez mondja meg, ki vagy. De amíg te ebbe kapaszkodsz, addig te Krisztusba nem kapaszkodsz.
Csak akkor gyere ki ma úrvacsorázni, ha azt tudod mondani: Uram, tehetetlen vagyok. Semmi vagyok. Nem tudok magammal mit kezdeni. De mindent odaadok Neked, és nyitott vagyok arra, hogy Te betöltsél, hogy Te valakivé tegyél, hogy Te tápláljál, hogy Te életet adjál! Hogy történjen velem, ami egyedül Általad történhet velem. Ámen!

Isten sokkal jobb - mint gondolod; a te szíved pedig sokkal rosszabb, mint képzeled. Nos, tudom, hogy ez nem egy túl népszerű nyitás. Az, hogy Isten sokkal jobb, az lehet az igehirdető gondolata (ezért fizetik, nem?). Azt meghallgatom, és eldöntöm, igaza van-e. Nem fáj. De az, hogy alig érkeztem meg, és valaki a képembe löki, hogy sokkal gonoszabb vagyok, mint gondolom (kicsit sem gondolom különben), az legalábbis felháborító. - Igen, tudom, sikerült minden ellenszenvet megnyernem.
Miért kezdem mégis így? Ha ez nem kommunikációs siker recept; ha nem okoz mindennél nagyobb megelégedést nekem, hogy másokat nyilvánosan sértegetek (mert nem), akkor miért mondom ezt? Azért, mert így van. Azért, mert Jézus példázata ezt állítja elénk.
Nem ismerjük sem Isten gazdag, dicsőséges, nagylelkű jóságát - és nem ismerjük a magunk szívében lakó szűkkeblűséget, irigységet, elvetemültséget sem. Ezt mutatja meg Jézusnak ez az egyszerű története, aminek a kifutása közmondásszerű: "Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók. "
Isten sokkal jobb, mint gondoljuk
A példázat olyan sztori, ami egyetlen üzenetet szándékozik eljuttatni a hallgatókhoz. Gyakran él a képtelenség, és/vagy a humor eszközével. Így kell hallgatnunk Jézus történetét a "mennyek országáról", azaz Isten országáról, Isten jelenvaló uralmáról. Milyen Isten uralma? Mi az, ami megjelenik Jézusban? Milyen az Isten szerint való erőtér, a Szentlélek erőtere? Hogyan vannak a dolgok ezen isteni törvényszerűségek szerint? A válasz, amit a Mt. 19-20 fejezeteiben (a nagyobb kontextus) találunk: ez egy feje tetejére állított világ. Olyan világ, ahol az elsők utolsók, és az utolsók elsők lesznek. Olyan világ, ahol aki naggyá akar lenni, az legyen szolga; aki elsővé lett, szolgálja a többit ezzel a hatlommal. Olyan valóság, amelyben Isten teljesen más, mint a legtöbben - keresztények és nem keresztények - gondolják, és amely szerint az ember is teljesen más, mint ahogy azt mi szeretjük látni.
A sztori egyszerű, a pont annál erősebb. Olyan az Isten országa, mint a szőlősgazda, aki reggel 6-kor megállapodik a piacon néhány napszámossal, akik a szőlőjében dolgoznak egész nap. Majd 9 órakor is gyűjt még munkásokat, 12-kor is, 3-kor is, de még 5-kor is, miközben a munkaidő este 6-kor lejár. Ez nem túl életszerű döntés, de a példázat műfaja éppen attól óv bennünket, hogy életszerűséget keressünk minden ponton. Különben is azt mondtuk, hogy egy feje tetejére állított világban vagyunk, a történet Isten uralmáról szól, és nem a leghatékonyabb munkaerő hasznosításról.
Persze mindenki azt teszi a pénzével, amit akar, mondhatjuk, de a történet ennél jobban belénk vág. Furfangos a gazda (ill, Jézus pontosan tudja, mivel akarja szembesíteni a hallgatóit, és ezért alakítja így a sztorit), ezért a nap végén nem az elsőket fizetteti ki először, hanem az utolsókat. Azokat a munkaerőket, akiket senki nem bérelt fel a piacon, nyilván okkal. És amikor látják az elsők, hogy milyen jó fej a gazda, mert egynapi bért fizet e léhűtőknek (nem hiszem, hogy ennél jobb véleménnyel lettek volna irántuk), már dörzsölik a tenyerüket. Ha ez ennyire bőkezű ezekkel az utolsókkal, akkor ők, az elsők, ezen a napon biztosan megfogták az Isten lábát, és messze több pénz áll a házhoz, mint egy átlagos napi munkadíj. Ha azok az 5 órások a teljes napidíjat kapják, akkor nekik - egy kis matekkal - legalább tízszer annyi jár. De nem így történt, és ezen fel is húzzák - akarom mondani fel is húzzuk magunkat. Mert nem igazságos!
Ne feledjük, Jézus Isten országáról mond egy történetet, amelyben a szőlő nem más, mint Isten népe, Izrael, a gazda pedig Isten maga. Milyen ez az Isten? Nos, egészen más, mint a munkásai. Hiszen a munkásai a több munka több jutalom logikája szerint élnek. Ez az Isten pedig a "semmire kellőnek, az utolsónak is ugyanazt adom, mint az elsőnek" módban cselekszik. A munkásait nem zavarja, hogy az utolsók teljes bért kapnak - ha ők hasonlóan többet kapnak. Ezt az Istent nem zavarja, hogy azt amit az elsőknek ígért az egész napos munkáért teljes szabadsággal odaadja az utolsóknak.
Isten egészen más, mint te meg én. Ezért van, hogy a történetet hallva az első munkásokkal együtt mi is "zúgolódunk." Kényelmetlen, érthetetlen ez nekünk is. Piszkálja a történet az igazságérzetünket. De nem a történet piszkál minket, hanem ez az Isten piszkál minket. Mit gondol ez, miért melóztam, szolgáltam, hűségeskedtem, engedelmeskedtem, imádkoztam, adakoztam, jótékonykodtam hosszú éveken át? Mit gondol az Isten?
Vagy inkább: mit is gondolok róla? Igen, azt gondoljuk róla, hogy pont olyan, mint a főnököd (tanárod, …stb), aki megjutalmaz, ha jól teljesítesz, és elmarasztal, ha kevésbé. Vagy aki tartozik neked egy kis prémiummal, ha jól dolgoztál, és meg ne merje jutalmazni azt, aki most lépett be a cégbe. Patika mérlegen számolod ki nap-mint-nap, hogy kinek mi jár, pontosan beárazod magad a munkaerő piacon, a suliban, a társadalmi osztályok között, a kütyüid, ruháid, pihenési szokásaid alapján…És ezért így kell működnie Istennek is. Így látod Istent. Logikus, igazságos, jutalmazza a jót, az érdemest, megbünteti a semmirekellőt. Csak ez az Isten fittyet hány a matematikádra.
Mert ő jó. Mert ő gazdag, nagylelkű, kegyelmes. Annyit ad az utolsónak, mint az elsőnek. Igen, annak, akit "leárazol", ugyanannyit juttat, mint teneked. Mert neki így tetszik. Mert ő egy másik világból jött. Mert ő az Úr, az alkotó, a teremtő, akinek minden munkás fontos és értékes; és akinek ugyanolyan fontos és értékes az utolsó, mint az első.
És tudod, hogy ez mit jelent? Atz, hogy a zúgolódásunk pontosan leleplezi, hogy mennyire nem ismerjük ezt az Istent. Mennyire nem ismerjük a nagylelkűségét, a gazdagságát, a kegyelmét, az irgalmát… Mennyire nem ismerjük, hogy ugyanezzel van felénk is. Mi szorongunk, hogy elfogad-e, meg gyűjtjük a jó pontokat, ő pedig csak néz: hát nem érted, hogy mennyire szerető, nagylelkű, kegyelmes Isten vagyok? Nem érted, nem érzékeled, hogy én jó vagyok; tényleg jó…
Isten sokkal, sokkal, sokkal jobb, mint bármikor is elképzelted. Nem is tudod talán, de te másképpen gondolkodsz róla. Azt gondolod, hogy nem jó - és ezért meg kell szolgálnod a jóságát. Ez nevezük vallásosságnak. Vagy azt gondolod, hogy nem elég mindaz, ami nála van, amit ő ad. És ezért tőle elfordulva máshol keresed az örömöt, a beteljesülést, az életet. Ezt nevezzük szabadosságnak. Az egyik úgy nem hiszi Isten jóságát, hogy nagyon vallásos. A másik úgy nem hiszi Isten jóságát, hogy nyíltan ellenszegül. De Isten, Isten…. Ő messze, messze jobb, mint bármikor gondoltad volna.
Mi sokkal rosszabbak vagyunk, mint gondoljuk
Ahogy másokhoz viszonyulunk
Szóval a reggel 6 órás munkások zúgolódni kezdtek a gazda ellen: "Ezek az utolsók egyetlen órát dolgoztak, és egyenlővé tetted őket velünk, akik az egész nap terhét hordoztuk, és szenvedtünk a hőségtől." És mit válaszol a gazda: "Barátom, nem bánok veled igazságtalanul. Vajon nem egy dénárban egyeztél meg velem? Vedd, ami a tied, és menj! Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Hát nem tehetek azt a javaimmal, amit akarok? Vagy azért vagy irigy, mert én jó vagyok hozzájuk?" Vagy "azért gonosz a szemed", mert én jó vagyok? Nos, Isten jósága leleplezi a szívünket. Sokkal gonoszabb, mint gondolnánk. Hiszen amikor maximális igazunkat érezzük, amint ebben a történetben azonosulunk a kora reggel munkások méltatlankodásával, vagy amikor azt gondoljuk, hogy ez szükséges is, hogy így legyen, mert különben mindenféle léhűtők lesznek - akkor Isten az mondja: gonosz a szemed, elvetemült, irigy a szíved. -- Különben te kitől kaptál munkát? Neked miért van több vagy jobb lehetőséged? Miért gondolod, hogy az neked jár - de nekik nem jár….? Vajon milyen a szívünk?
Tim Keller írja Victor Frankl és Langdon Gilkey a második világháborús koncentrációs táborokat leíró műveire utalva:
Mindkét szerző fogolytársai mindaddig erkölcsös, „jó” tagjai voltak a társadalomnak, amíg ez kifizetődő, biztonságos és becsülendő volt. Ám olyan körülmények között, ahol az önzetlenségért komoly árat kellett fizetni, vagy akár halálos kimenetelű is lehetett, legtöbbjük önzővé, sőt egyenesen gonosszá vált, s saját túlélése érdekében minden erkölcsi szabályt megszegett. Frankl három embertípust figyelt meg a táborban: azokat, akik velejükig önzővé és kegyetlenné váltak; azokat, akik magukba fordultak, s összekuporodva várták a halált; és azon keveseket, akik megmaradtak önzetlennek, mindvégig törődve embertársaikkal. A felismerés mindkét szerzőt megrázta, hiszen liberálisabb felfogásukkal összhangban korábban azt vallották, hogy az ember természeténél fogva jó. A tábori körülmények között azonban sok – sőt a legtöbb – fogoly készségesen megfeledkezett mindenfajta erkölcsi érzékről. (Keller, Közerkölcs kontra igazi erény, kézirat)
A szívünk sokkal rosszabb, mint gondoljuk. Szeretünk magunkra úgy tekinteni, mint nagylelkű, önzetlen emberekre. De mi van akkor, amikor ez már nem éri meg? Amikor nem éri meg önzetlennek, nyitottnak, hűségesnek lenni… Amikor - talán éppen vélt nagylelkűségünk miatt - azt gondoljuk, nekünk több jár? Azt hiszem, a reggel 6 órás munkások megértően és jószándékúan bólogattak volna, amint a gazda kiosztja az este 5 órásoknak a teljes napi bért - ha előtte maguk megkapták volna annak tízszeresét. Telve lettek volna nagylelkűséggel az utolsók iránt. De az, hogy "egyenlővé tetted őket velünk", na ez felháborító! -- Ha annyira bizonyos vagy abban, hogy te igazából nagyon is rendes ember vagy, képzelj el bármilyen éles helyzetet; bármilyen veszélyt; megaláztatást, hátratételt; jogos jusstól való megfosztást…
Ahogy Istenhez viszonyulunk
A munkások azonban a gazda ellen zúgolódnak. A "zúgolódás" kifejezés, amit Jézus a példázatban használ, minden hallgatóját emlékeztette Izrael szomorú örökségére: zúgolódás a pusztában. Tudniillik miután Isten Mózes által szabadulást készített Izraelnek Egyiptomból, a rabszolgaságból, a biztos halálból (minden előszülött fiúgyermeket meg kell ölni), majd miután kivonultak Egyiptomból és a fáraó és csapatai utánuk szegődtek, Isten szabadulást készített a Vörös-tengeren át, Izrael ott találta magát a sivatagban. Sem föld, sem otthon, sem semmi biztos megélhetés… csak az ÚR, aki megszabadította őket. És ezen a ponton beindul az, amivel újra és újra ingerelték Istenüket (aki gondoskodott róluk): "Hát azért hoztál ki bennünket Egyiptomból, hogy szomjan pusztíts minket gyermekeinkkel és jószágainkkal együtt?"  Ezt Mózesnek mondják, de az Urat kísértik; Istent teszik próbára, újra és újra. Tudjátok miért? Mert nem hiszik, hogy Isten jó és jót tervez. Miért nem? Miért nem?
Nos, mert rosszabb a szívünk, mint gondolnánk, mit szeretnénk. Mert elsötétült a szívünk. Isten jóságát nem látjuk - de saját szívünk nyomorult és kicsiny volta miatt nem. Sötét szűrő van ott, és akárhogyan is okoskodunk, végül minden világosságra jön. És ennél még rosszabb a helyzet. Hiszen - a példázatnál maradva - nem arról van szó, hogy Istent másnak látjuk, mint amilyen ő, hanem nem is akarjuk, hogy más legyen, nem is tudjuk elviselni, hogy teljesen és igazán jó, nagylelkű és kegyelmes legyen. Jobban szeretnénk azt az Istent, akit kézben tarthatunk az érdemeinkkel. Aki tartozik nekünk, mert mi az ő szőlőjében "az egész nap terhét hordoztuk, és szenvedtünk a hőségtől." Mennyi szolgálat, mennyi engedelmesség. Mennyi adakozás, mennyi imádság, mennyi… és soroljuk. Soroljuk, mert ezzel kézben tartjuk Istent. Engedelmeskedünk, mert akkor ő majd megadja nekünk, ami jár. De ő nem…. Ő nem ilyen, láttuk. Ő egyszerűen csak jó. És ezt nem bírjuk. Fellázadunk, zúgolódunk, csapkolódunk, fenyegetődzünk. Igen, a szív lázad Isten ellen. Rosszabb, mint gondoltuk. Elveszett, menthetetlen, és ki az, aki meg tudja változtatni? Betegség ez a gonoszság; olyan kór, amit nem tudunk meggyógyítani.
Luther Márton így foglalja össze:
"Világosan látjuk tehát, ha a szívükbe tekintünk, hogy az utolsók nem számíthattak érdemeikre, egyedül a gazda jóságát élvezték, Az elsők azonban nem mérték fel a gazda jóságát, hanem saját érdemeikre néztek, és azt gondolták hogy jogaik vannak, ezért zúgolódtak." <http://www.lectionarycentral.com/septuag/Luthergospel.html>
Tényleg így van-e?
Tudom, hogy felháborítók, élesek ezek a kijelentések. Hogy annyi minden nehézzé teszi elfogadásukat, annyi minden küzd bennünk. A számos közül egyet néven kell neveznem. Sokakban ott van a kérdés, hogy ha valaki az emberi természet megromlott voltát hangsúlyozza, nem tesz-e vele lélektani értelemben rosszat. Nem bátorítani, kibontani kell a személyiséget?  Mi lesz abból, aki ilyen rossz hírt hall; aki ezen keresztül kezdi el mérni magát? Annyi ember van, akinek rossz az önértékelése; akit nem szerettek és értékeltek és nem képes szeretni és értékelni magát, hát azoknak mindenre van szüksége, csak erre nem…
Szeretném megválaszolni ezt a kérdést, amely azért sem meglepő, mert mindvégig hangsúlyoztam, hogy Isten országa egy feje tetejére állított világ.
És ezért először a következő kérdést tegyük fel: tényleg úgy van-e Isten és az ember, ahogy Jézus ebben a példázatban elénk adja? És ha igen, honnan tudhatjuk? Sztorikat bárki mondhat.
Nos, Máté evangélista evangéliumot ír. Jézus születésének, életének, szolgálatának, halálának és feltámadásának a történetét. Ebben a műben a 19-20 fejezet újra és újra arról szól, hogy az elsőkből utolsó lesz, és az utolsókból első. A tanítványok pedig azon szorgoskodnak, hogyan lesz majd jutalmuk Jézus országában, hogyan lesznek elsők, miközben Jézus arról beszél, hogyan lesz ő az első, a rabbi, a mester, a Messiás az utolsó… Az utolsó, mert keresztre fogják feszíteni.
Mindannyian érezzük, hogy egészen más annak a tanítása, aki az első pozícióját tartva figyelmeztet, tanuld meg az elsők és utolsók leckéjét, mint azé, aki úgy mondja ezt, hogy magától oda lép az utolsó helyére. Jézus az elsőből utolsó lett: azért fizet meg, amit nem követett el. Jézus halála a Biblia egészének fényében a megváltás ára; ő fizet a bűnért, amely a mi gonosz szívünkből nő ki… Miközben mi érdemeinket soroljuk, ő a mi bűnadósságunkért tesz eleget; maga fizeti azt ki. Ez Isten jósága. Mérhetetlen jósága irántad és irántam. Ezért nem a hibáinkat, a bűneinket, a sötét szívünket nézi. Tudja, ismeri mindazt, de Krisztusára, felkentjére helyezte, hogy rólad levegye. És ezért teljes jóságával fordul feléd.
Majd Jézus az utolsóból első lett: mert nem maradt a halálban, hanem Isten feltámasztotta a harmadik napon. Győzelme annak bizonyítéka, hogy halála valóban bűnért való áldozat volt, amit az Atya elfogadott. Ez Isten szeretetének jósága.
Nos, ha Isten így szeret - miközben a szívünk ennyire rossz, akkor ez nem tönkretesz, hanem helyretesz. Helyretesz: egyrészt józanná tesz, a szívünk annyira rossz, hogy nincs olcsóbb, egyszerűbb megoldás, mint Jézus Krisztus halála. Másrészt felemel, és azt mondja, hogy annyira szeretett és értékes vagy, hogy Isten nem hagyott elveszni, hanem a saját Fiát adta érted.  Minél mélyebben elismered szíved gonoszságát és Isten irántad való jóságát, annál hálásabb, örömtelibb, szabadabb ember leszel. Aki nem kínból, hanem örömmel munkálkodik az Úr szőlőjében… És aki tudja, hogy amikor ugyanez a jóság árad a hozzá képest utolsóra, ugyanaz az erő munkál, mint amely őt is meggyógyította. És ezért nem irigy már, nem gonosz szívű, hanem örvendező: milyen gyönyörű, hogy az Uram irgalmat gyakorol másokkal is!
Mi következik ebből?
Ha utolsó vagy: örülj! Fogadd magadba Isten jóságát! Öleld magadhoz a kegyelmet, öleld magadhoz Krisztust. Magasztald őt! Ha első vagy, ha régóta tanítvány vagy: tarts bűnbánatot a zúgolódás miatt. Légy olyan újra, mint amikor először ölelted magadhoz Krisztust. Ha nem megy, mert vastag kéreg borítja már szíved, kezdj el könyörögni. Uram, megváltóm, olvaszd meg szereteteddel, jóságoddal kemény szívemet…
Ha gyülekezeti vezető vagy (házicsoport vezető, szolgálati csoport vezető, presbiter, lelkész…) gondold végig, hogyan jelenik meg a vallásosság dinamikája (engedelmeskedem/szolgálok, hogy Isten elfogadjon) és az evangélium dinamikája (Isten jó, mindannyiunkat elfogadott a Krisztusban, ezért hálával szolgálom) abban a csoportban, amelyben Isten felelőssé tett. Hogy vannak ott "régiek" és "újak"; reggel 6 órások és este 5 órások, valamint mindenki a kettő között? Épül-e valamiféle hierarchia, valami "vallásos, hívő bennfentesség", ami arról beszél, hogy a szívünkben elhomályosult Isten abszolút jóságának érzete, a kegyelem mindenek előtti volta?
He nem vagy Krisztus követője, akár vallásosan nem, akár nyíltan elutasítva Istent, gondold meg, hol van az igazi, abszolút jóság? Gondolkozz sokat arról az Istenről, aki olyan, mint ez a gazda. Hátha egy napon megejti szíved jóságával… és nem leszel többet hitetlen, hanem leszel hívő. "Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók. "  ÁMEN!
(Lovas András)

Ebben a sorozatban arról beszélünk, mit jelent mélyen meggyökerezni Krisztusban. Mégpedig azért, mert a gyökérből fakad az élet; a termés. A kérdés a lelkipásztorok beszélgetéseiben, gondolkodásában a következőképpen vetődött fel: ha látunk a közösségünkben rossz gyümölcsöt, olyan gyümölcsöt, ami a mi kultúránkban teljesen elfogadott, de Isten népében bűn és nyomorúság, ez mire hív bennünket? Amennyiben azt tapasztaljuk, hogy a keresztény házasságból az egyik fél kilép, és ami a kultúrában teljesen elfogadott, az egyre jobban elterjed Isten népében is, miközben Isten előtt a szövetség szent, akkor mire hív ez bennünket? Ha a mai kultúra aláássa a hűség, kitartás, a nehézségek elszenvedése (állhatatosság), a küzdelmek közepette is megmaradó remény erényeit, és ezért mi is egyre több rossz gyümölcsöt termünk, akkor a válasz nem az, hogy "de legyünk jók", "legyünk különbek"; a motiváció nem lehet a félelem ("nem félsz, hogy mit gondol Isten? Nem fész, mit gondolnak mások?"), és nem lehet a büszkeségre való hivatkozás sem: "nem szégyelled magad, hogy ugyanolyan vagy, mint mások?", vagy: "Figyelj, tarts ki, és utána elmondhatod, hogy jobb vagy mint  a többi…" Mindezeket a megközelítéseket nevezzük vallásosságnak, ami a hitetlenség egy formája. A legtöbbször azt gondoljuk, hogy hitetlen, aki nem hisz Istenben, aki úgy él, ahogy neki tetszik, aki teljesen nyíltan elutasítja a kereszténységet. És ez nyilván valóban hitetlenség. De a vallásosság ennél sokkal alattomosabb, mert a hit álcájában jelentkezik. De ez álca, mert nem a gyökérben (a szívben) munkál igazi, evangélium, Krisztusi változást (ez az igazi hit), hanem csak kívül akar változást, miközben a szívben a félelem, a büszkeség, az önigazság, a mások lenézése… és mindezek ezerarcú undorító valósága uralkodik. Ma tehát azt fogjuk megvizsgálni Pál szavai alapján, hogyan történik az igazi, szívbeli változás, hogyan érkezünk el a gyökérig, hogy így jó gyümölcsöt teremhessünk. Ez keresztényeknek azért fontos, mert újra és újra a vallásosság erői kerekednek felül a szívünkben, ha tudatosan fordulunk újra és újra az igazi hit, az evangélium felé. Nem keresztényeknek meg azért lehet fontos, mert amit ők kereszténységnek gondolnak, az sokszor éppen ez a vallásosság.
Mielőtt erre rátérnék, még a bevezetés részeként, szeretnék még egy kérdést felvetni. Mégpedig azt, hogy miért legyünk mások/ vagy miért teremjünk gyümölcsöt? És erre a választ Jézus foglalja össze abban a részben, amit a lekcióban olvastunk:
Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. 1ámpást sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. (Mt. 5.14-15)
Tehát ha az emberek látják a jó cselekedeteiteket (jó gyümölcsöt), dicsérik a ti mennyei atyátokat. Az az Isten népe küldetése hogy fény és világosság legyen, nem önmagáért, hanem azért, hogy az emberek megismerjék Istent, dicsőítsék és magasztalják őt, mert ez Isten terve/erre alkotta az embert, és ez a legjobb az embernek. A Biblia egészében Isten népének erről a küldetéséről gyakran olvasunk úgy mint egy hegyen épült városról, amely világít. Az Ószövetségben Jeruzsálem hegyen épült város, ahol ott lakozik Isten, és ahova majd egy nap eljönnek a népek és magasztalják őt. Az Újszövetségben Jézus felveszi ezt a képet, de a hegyen épült város már nem egy nép, Izrael, nem egy nemzet, nem egy hely, Jeruzsálem, hanem Istennek a népek között élő népe. És azért nagyon fontos, hogy ezt lássuk, mert amint a médiában mindannyian olvashattuk, bő egy héttel ezelőtt a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének kongresszusán Magyarország miniszterelnöke - a magyar kormány politikájára utalva - a következőt mondta:
„Ne féljünk kimondani, hiszen már mindenki látja: Magyarország a hegyen épült város, és köztudott, hogy azt nem lehet elrejteni. Nőjünk fel ehhez a küldetéshez, teremtsük meg magunknak és mutassuk meg a világnak, milyen is az igazi, mély és magasabb rendű élet, amelyet a keresztény szabadság eszményére építettünk”
https://demokrata.hu/magyarorszag/magyarorszag-a-hegyen-epult-varos-160…
Lehetséges, hogy egy állam az államok között valamit felismer és olyan következetességgel véghezvisz, hogy abból valóban utat mutat a többieknek, és így szimbolikusan talán használható rá a bibliai kép, hogy hegyen épült város. A demokráciában ki-ki eldöntheti, ill. a közösség meg kell hogy vitassa, hogyan értékeli egy kormányzat teljesítményét. Ehhez nem kell itt hozzászólnom. Azonban amikor egy politikus a Bibliára hivatkozó kijelentéseket tesz, amellyel gyülekezetünk tagjai is találkoznak, fontos arra rátekinteni, igen, itt, a szószéken is. Nekünk, Isten népének pontosan tudnunk kell, hogy egyetlenegy állam, egyetlen egy nemzet sem lesz soha azonos azzal, amiről az idézett sorokban Jézus beszél. Minden keresztény embernek fontos látni, hogy mi az, ami a bibliai valóság igazsága, és mi az, ami egy bibliai kép, szimbólum, amit egy politikus használ. És ezért hadd mondjam ki újra, és tegyük helyére a dolgokat: Soha egyetlen egy nemzet sem lesz, lehet hegyen épült város bibliai, jézusi értelemben, mert ez a kép egyedül Isten népére vonatkozik. És éppen ezért akkora felelősség rajtunk, hogy a mai Magyarországon hogyan leszünk mi Isten népe, ill. közelebbről Budapesten, mi a Gazdagréti gyülekezet olyan közösséggé, amely világít, vagy amely - a már használt képpel élve - jó gyümölcsöt terem. Hogyan éri el az evangélium ereje a gyökeret, a szívünket? Hogyan változunk az evangélium által?
1. Ahogy Isten szeretete Krisztusban egyre jobban átjár
2. Ahogy szabadon szembe merünk nézni életünk sötét oldalával
3. Ahogy egymásért is felelősséget vállalunk a változás útján
 
Amikor az apostol ezt írja: "legyetek tehát Isten követői mint szeretett gyermekei, és éljetek szeretetben, ahogyan Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk áldozati ajándékul, Istennek kedves illatként" - akkor két kulcsfontosságú dologra mutat rá. Az egyik, hogy minden szívbeli (azaz belülről kifelé mutató) változás mögött szeretet áll; a másik, hogy a mi szeretetünk forrása Krisztus szeretete irántunk.
Az elsőben a gyermek és a szerető apa képével találkozunk. "legyetek követői", szó szerint: utánzói. Persze az utánzás, imitálás lehet negatív előjelű is: gúnyból utánzom; vagy megpróbálom utánozni, de ez megint csak valami külső dolog lenne (vallásosság). És ezért fontos a szeretet: a szeretett (az apa szeretetét megélő) gyermek követi/utánozza az apját. Mielőtt még azt gondolnánk, hogy ez biztosan valami a feudális korból itt maradt hierarchikus gondolkodás, hadd mutassak valamire, ami azt hiszem mindannyiunk tapasztalata. Gondolj arra, amikor láttad, hogy egy apának a jó lelkülete (szelídség, meleg szívűség) átplántálódott a gyermekébe. Nem is annyira tudatos utánzás ez, mint amennyire a benne élés egy erőtérben, egy lelkületben, ami megformál. (És persze hasonlóan megformálja a gyermek lényét, lelkületét a félelem, az erőszak, a bizonytalanság is…). Az evangéliumi, szívbeli változás, amiről az apostol beszél, abban születik, hogy az apa szeretete átárad a fiúra, Isten atyai szeretete úgy tesz követővé, utánzóvá, imitátorrá, hogy a maga szeretetében tart minket. És ez úgyis jó hír, hogy amennyiben mi apáinktól mást örököltünk és másnak lettünk imitálói, ez az isteni szeretet újra programoz, újra formál bennünket. Az ő szeretetében elkezdődhet kitágulni a tér, az élet, és beléphetünk egyre inkább abba a szerető, irgalmas, nagylelkű valóságba, ami a mi mennyei atyánké… Ez növekedés, ez változás.
Az apostol azonban egyből e mellé helyez egy másik képet is: és éljetek szeretetben, ahogyan Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk áldozati ajándékul, Istennek kedves illatként.  Nem tud tehát úgy Isten szeretetéről beszélni, hogy ne jelenne meg mellette azonnal Krisztus, ahogy ő szeretett minket. És figyeljük meg, hogy itt is a hangsúly azon van, hogy bennünket szeretett Krisztus. Azaz minden változás válasz arra, hogy szeretettek vagyunk, és ezt átéljük.
Továbbá van ennek a szeretetnek valami drámai, sőt, durva oldala is, amit nem szabad elutasítanunk, nem szabad elhomályosítanunk, ami elől akármennyire is szeretnénk, nem menekülhetünk el. Mert ez a szeretet valami nagyon más, mint amit az ember ma elképzel. Krisztus  "önmagát adta értünk áldozati ajándékul, Istennek kedves illatként." Áldozati ajándék - kedves illat. Mindezek az ószövetségi áldozatok világába visznek bennünket vissza, ahol Isten rendelése szerint Izrael népében a pap feladata a bűnért való áldozat bemutatása. Ez véres, a mi számunkra durva esemény volt. Ki nézne ma végig egy ilyen áldozatot? Az állat, az ellenkezés, a leölés a vér, az áldozat elégetése (égőáldozat); a szagok, a hangok… ez volt a "kedves illat." Újra és újra olvassuk a Tórában: kedves illat az Úrnak. Miért kedves illat? Miért volt kedves az Úrnak az áldozat? Nyilván nem a szagáért, nem is magáért az állatért; hanem azért (és csak akkor!), amikor Izrael népe (ill. képviseletében a papság) ezt úgy és azért tette, ahogy és amiért Isten elrendelte: bűnért való áldozat. Amikor Isten népe igaz bűnbánattal odaállt az szent Isten elé, és "rátette a vétkeit" az áldozati állatra, amit feláldoztak az Úrnak, akkor két dolog is történt. Egyrészt mélyen beléjük ivódott, hogy nem állhatnak meg a szent Isten előtt "csak úgy", automatikusan, azaz nem bírhatják az ő elfogadását és szeretetét magától értetődően, mert ott van bennünk, közöttük mindaz, ami Isten rendje, élete ellen való. És Istennek kedves, amikor ezt az ember elismeri. Hiszen tudja, hiszen szeret. A  másik dolog, hogy az is mélyen velük való lett, hogy Isten szabadulást, megváltást készít; hogy valaki más bűnhődik helyettük; hogy valakinek el kell vinni a bűn terhét… És ebben azt ismerték fel, hogy Isten elkészíti a szabadulás, a megváltás útját. Gondoskodik népéről, közöttük lakik, amíg a népe engedelmes, és ameddig kész bűnbánatot gyakorolni, ha letért Isten útjáról.
Jézus Krisztus, az igazi és tökéletes áldozat, az utolsó és egyetlen, a megöletett bárány… Önmagát adta érettünk áldozati ajándékul, Istennek kedves illatként. Ez Isten szeretete, az Krisztus szeretete. Ebben a pillanatban ott van a lázadás talán a szívedben; ott van benned, hogy ezerszer hallottad ezt - és mi ez, ha nem éppen a lázadásod jele?! - és közben áll az áldozat, kedves az illat Istennek, és a részedről csak annak elismerése, hogy rászolgáltál az ítéletre, a rászorulsz a bocsánatra, ráteszed bűneid a keresztre, és engeded, hogy Isten kegyelme, szeretete átjárjon… Nem érdemled, és mégis a tiéd. Nem vagyunk jók, és mégis szeret; sőt, éppen itt szeret. És megtanulsz itt időzni, újra és újra a szívedben, az elmédben, a képzeletedben ide térni… és közben átalakulsz. Szeretett gyermekként iszod magadba a kegyelem szavait, a kegyelem valóságát: az egész univerzum végső valósága Isten Krisztusban testté lett szeretete, az ő kereszthalálában és feltámadásában!
 
Hogyan változunk az evangélium által? Lássuk, hogyan folytatja az apostol levelét:
"Ellenben paráznaság, bármiféle tisztátalanság vagy nyerészkedés még szóba se kerüljön közöttetek, ahogyan ez szentekhez méltó, se szemérmetlenség, se ostoba beszéd vagy kétértelműség, mert ez nem illik, hanem inkább a hálaadás. Hiszen jól tudjátok, hogy egyetlen paráznának, tisztátalannak vagy nyerészkedőnek, azaz bálványimádónak sincs öröksége Krisztus és Isten országában."
Amennyiben Isten szeretete él a szívünkben, és amennyiben szeretetben járunk, akkor az elkezdi kiűzni a szívünkből mindazt, ami Isten nélkül fogva tart. A klasszikus szex, pénz, hatalom - erők, amelyek megülik az ember szívét, ha egy nagyobb erő, Krisztus szeretete nem ragadja magával azt - közül Pál itt a szex témáját hozza fel. A paráznaság, görögül porneia minden olyan szexuális cselekedetre vonatkozik, amely kevesebb mint a férfi és nő szexuális közössége a házasság szövetségében. A "nyerészkedés" kívánságra vonatkozik; John Stott szerint itt a "ne kívánd a másik feleségét, férjét" értelmében. Hasonlóan, az ostoba vagy kétértelmű beszéd is a szexualitáshoz kapcsolódik, amit jól ismerünk a mocskos gondolatok, szexista utalgatások, flörtölgető beszólások, durva viccek formájában. Mivel Efézusban Artemisz istennő kultuszához hozzátartozott a kultikus prostitúció; valamint ilyen módon a szexualitás mint termékenység imádása, két dolog is világos. Az egyik, hogy miért ezt a témát emeli ki az apostol - azért, mert az isteni rendtől való elhajlás ezen a területen járta át a társadalmat. Azt is mondhatjuk, hogy Efézus nem pénzügyi központ, ahol az elsődleges bálvány a pénz; hanem a szex élvezetének és bálványozásának a központja. A másik dolog, hogy miért nevezi mindezt Pál bálványimádásnak. Nem a szex-szel van baj önmagában, hanem azzal, ahogy az mindent meghatározóvá válik egy város, egy közösség vagy egy egyén életében, azaz elfoglalja a szívet; és így irányítása alá veti az embert. A bálvány nem más, mint Istennek valami jó ajándéka, ami Istentől elszakadva istenné lesz bennünk és felettünk.
Mit mond mindez a szívbeli változásról? Azt, hogy - amint Pál a korábbi életformából és bálványimádásból Jézushoz tért efézusiakat is emlékezteti - újra és újra szabadon és őszintén vizsgáljuk meg magunkat Isten jelenlétében. Amennyiben az ő szeretete éltet; amennyiben Krisztus kegyelméből élünk nap mint nap, bátorságunk és szabadságunk van, hogy mindazt, amiben a régi valóság még (vagy újra) foglyul ejti a szívünk, a képzeletünk, a szavaink, vagy akár a tetteink, azt elismerjük és bűnnek nevezzük. Emlékeztetjük magunkat arra, hogy "ez nem méltó" illetve "nem illik", azaz nem passzol hozzánk, mert Isten uralmának vagyunk az örökösei, annak az országnak, amelynek erői, valósága itt vannak köztünk. Nem azért nem akarunk megmaradni a régiben, vagy visszatérni ahhoz, mert mégis csak az az igazi, jó konzervatív érték, és büszkék vagyunk erre, hanem azért, mert egy olyan új valóság _ Isten országa - ragadott meg bennünket Krisztusban és lett a miénk,  amit lényünk teljes valójával meg akarunk élni. Például nem azért nem akarunk paráznák lenni, mert ragaszkodunk a kereszténység régi értékeihez egy szabadosnak nevezett kultúrában, hanem azért, mert milyen gyönyörű küldetés, hogy hálából élhetünk egy olyan életet a mai világban, ami teljesen alternatív; ami felmutatja Isten szándékát az emberi szexualitással, ami bennünket mint közösséget egyre inkább megerősít abban, hogy hegyen épített város vagyunk. És miközben ezért sokan megvethetnek, vagy lenéznek, sokan mások meg fogják ismerni a mi mennyei atyánkat, és dicsőíteni fogják őt. Ezért nézhetünk szembe újra és újra a bűneinkkel, és gyakorolhatjuk újra és újra  a bűnbánatot és Istenhez fordulást.
 
Hogyan változunk az evangélium által? Az apostol a sötétség világosság képére vált:
Mert egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség. Ítéljétek meg tehát, mi az, ami kedves az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket.
A változás Isten népe, és azon belül egy konkrét helyi gyülekezet, közösség felelőssége is. Nemrégiben egy ismerősömnek egy beszélgetés során feltettem a kérdést, hogy szerinte miért nem születik igazi önismeret egy keresztény gyülekezetben élve - miért szükséges külön, a gyülekezeten kívül álló, önismereti tréning. Azt válaszolta, hogy szerinte azért, mert nem vagyunk őszinték egymáshoz. Ha például, folytatta, egy gyülekezeti házicsoportban elhangzik valami nagy baromság, a testvérek csendben bólogatnak, majd összesúgnak az illető háta mögött, de nem fogják szeretettel kiigazítani.
Az apostol a gyülekezet közösségét szólítja meg: Ítéljétek meg tehát, mi az, ami kedves az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket.
Mit jelent leleplezni a sötétség haszontalan cselekedeteit? Röviden: ítélkezés vagy kibeszélés helyett szeretettel teli figyelmeztetése egymásnak. Hangsúlyozom, egymásnak, azaz nekem ugyanúgy szükségem van arra, hogy a testvéreim rámutassanak, ha valami nem Isten szerint valót látnak az életemben, mint ahogy a felelősségem, hogy más életében rámutassak erre. Ez teljes mértékben ellenkulturális működés: az ilyen típusú felelősségvállalásnak  nincs helye a világban. "Mindenki úgy teszi tönkre az életét, ahogy akarja…" - mondjuk néha. Nos igen, de nem az Isten népében, ahol Krisztus egymás testvérévé tett bennünket a megváltás által. Ha nem tart tükröt a testvérem, nem fogok változni…. Ha nem tartok neki tükröt, szeretettel és alázattal, nem fog változni. Ha a gyülekezetünk nem világít, nem hegyen épült város, nem tölti be a küldetését. Nem dicsőítjük az Urat úgy, ahogy egyedül ő érdemli; nem ismerik meg az emberek, és nem borulnak le előtte. És ez nekem fáj… és ezért az a vágyam, hogy meggyökerezzünk Krisztusban, hogy mélyen, belülről változzunk, és formálódjunk, mint Isten népe.
Ezért az apostollal együtt mondom:
„Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.”
ÁMEN!
(Lovas András)