Járjatok világosságban!

János apostol fő célja, hogy úgy állítsa a hallgatók elé Jézust, hogy aki csak hallja, olvassa az Evangéliumot,az végül higgyen Benne. A 20. fejezet utolsó versében ez az összefoglalás szerepel: „mindezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az Ő nevében!”
A hit nagyon szimplának és ismertnek tűnik ma. Ugyanakkor, ha csak a textusban felolvasott beszélgetésre tekintünk, ami olyan, mint egy modernkori vita hívők és nem hívők között, láthatjuk, hogy a hit nagyon is összetett dolog. Mégis mindannyiunkat érint a túlzott leegyszerűsítés veszélye. Aki hisz, annak az a kísértése, hogy azt mondja: én hiszek, ez nekem megvan, egyszerűen velem van. Esetleg megerősíti magát abban, hogy hisz. Ebből gyors út vezet egyfajta vallásos önigazoláshoz: hiszek, és ezáltal rendben vagyok. A következő lépés pedig már gyakran az, hogy közömbössé, akár lenézővé válunk afelé, aki nem hisz, mert ő meg nincs rendben. Ugyanakkor egyáltalán nem életszerű dolog azt feltételezni, hogy a hit ilyen statikus, egyszer megszerzett és utána konzekvensen meglévő valóság lenne, mert az élet sem statikus és egyszerű, hanem hullámzik, a fent és a lent állapota folyamatosan váltja egymást.  Sokszor éppen a keresztény vallásosság ilyen leegyszerűsítése miatt a másik oldalon a nem hívők pedig egyszerűen annyit mondanak: én meg nem hiszek! Ők is annyira egyszerűnek, világosnak, természetesnek, statikusnak, átláthatónak tartják a hitet; azt gondolják, pontosan tudják, mi az; amit különösebb gondolkodás nélkül utasítanak el. Mert engem nem így neveltek, nem ebben nőttem fel.  
A felolvasott igeszakaszban Jézus újra csodát tesz, amit János apostol jelnek nevez. A jel mindig valami önmagán túl levőre mutat, hitre hív. A jel maga a kenyérszaporítás, a sokaság megvendégelése, de – mint ahogyan az János evangéliumában egy visszatérő szerkesztési elv - a történet, a jel után egy hosszas tanítás, diszkusszió, vita következik. A vita során kiderül, hogy a hit közel nem olyan egyszerű és magától értetődő, mint ahogyan azt akár a magukat hívőknek vallók, akár a magukat nem hívőknek vallók gondolják. Sokkal összetettebb, bonyolultabb, sőt drámaibb ez a kérdés!
A történet elején ez emberek lelkesednek Jézusért, keresik Őt, sokakban megjelenik egyfajta hit, legalábbis vonzódás Jézus felé. Amikor azonban Jézus elkezdi önmagát kijelenteni, az ellenkezést, sőt haragot szül. Halad előre a beszélgetés; minél több a harag, a zúgolódás, annál többet mond el Jézus magáról; és minél többet jelent ki Jézus magáról, annál nagyobb az ellenkezés. Végül a történet oda torkollik, hogy elválnak az utak, és a jelenlévők egy jelentős része azt mondja: ez túl sok, túl kemény, és otthagyják Jézust. Egy kisebb rész pedig, a tanítványok igaz hitvallást tesznek Péteren keresztül.
Ezt az ívet szeretném ma bejárni, hogy közel engedjük magunkhoz a hitnek ezt a sokkal valósabb, sokkal összetettebb voltát.  Három pontban szeretnék arról beszélni, mit jelent hinni Jézusban:
1. A hit félreértése
A tömeg keresi Jézust. Ennek motivációjáról olvasunk a 15. versben. Miután megtörténik a kenyérszaporítás jele, a tömeg el akarja őt ragadni, hogy királlyá tegyék, hiszen a sokaság egyszer s mindenkorra meg akarja oldani a kenyér-kérdést. De ahogyan Jézus a megkeresésükre reagál, abból az derül ki: Ő nem azért jött, hogy állandóan kenyérrel táplálja a népet, hanem ez az esemény egy jel, ami sokkal többre mutat; arra, hogy Ő az örök táplálékot, az örök élet forrását hozza az emberek közé. A beszélgetésük a továbbiakban egy félreértett párhuzamban zajlik. Jézus beszél egy bizonyos szinten, a jelenlevők hallgatják, értik, válaszolnak egy másik szinten, és teljesen elmegy egymás mellett a kettő.
Nézzük egy kicsit közelebbről! A háttérben megjelenik Izrael története, a pusztai vándorlás, ahol Isten gondoskodott az Ő népéről, és mannával, azaz égi, felülről való kenyérrel táplálta őket. Jézus korában az emberek nem olyan biztonságos, kiszámítható bőségben éltek, amelyben mi élünk. Nekik a kenyér valóban kérdés volt. Számukra a kenyér-kérdésnek, az élelem gondjának a megoldása azt jelentené, hogy a létezésük, az egzisztenciájuk egyik legfeszítőbb kérdése nyerne megoldást egyszer és mindenkorra. Ez egy nagyon valós emberi szükség. Másrészt pontosan az ószövetségi párhuzam miatt fontos volna látniuk, hogy aki kenyeret ad fentről, az olyan, mint Mózes, az ősatya. Ha rátekintenének saját népük történetére, akkor fel kellene ismerniük, hogy itt nem csak a test jóllakásáról van szó, hanem arról, hogy Isten valamit mond, Isten valamit cselekszik, Isten valamit kijelent, Isten valamit adni akar. Fel kellene merüljön bennük, hogy ha itt ez az ember, Jézus csodát tett és megszaporította a kenyeret, ahogyan Isten csodát tett az őseik idejében, akkor talán ő az, akiben Isten eljön, és meglátogatja az Ő népét?
A beszélgetés menetéből azonban úgy tűnik, ez nem merül fel bennük. Mennek utána mindenhonnan, keresik őt, nem értik, hogy jutott át a túlpartra, és amikor megtalálják, megkérdezik: „hogy kerültél ide?” Figyeljetek Jézus válaszára! „Bizony, bizony, mondom nektek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok.” A válasz teljesen elmegy a feltett kérdés mellett, és beáll a törés a beszélgetésben. Jézus nem megy az általuk elképzelt úton. Hogyan fogunk belőled királyt tenni? Hogyan fogjuk biztosítani, hogy te mindig gondoskodj rólunk evvel a kenyérrel? Pedig mondhatnánk, hogy ezek az emberek bizonyos értelemben hittek benne, keresték, várták őt, vágyta újra találkozni vele, de Jézus szembe megy a vágyaikkal, elképzeléseikkel. Olyan ez, mintha Jézus azt mondaná: igen, vannak szükségeitek, és nekem azok fontosak! Én azokról gondoskodom. De észre kell vennetek, hogy valami sokkal többről van szó. „Nem azért kerestek, mert jeleket láttatok” – mondja nekik. Azaz nem ismertétek fel, hogy az, ahogyan a szükségeitekről gondoskodom, az csak egy jel, ami többre mutat. Ti csak annyit láttatok, hogy jóllaktatok, és újra jól akartok lakni. A szükségetek valóságos, de itt sokkal többről van szó. Feszültség keletkezik a kettő között.
Ez a feszültség ugyanígy megjelenik a mai ember életében is, amikor a hit kérdésével találkozik. Ma is a legtöbben valamilyen szükségből kiindulva indulnak Jézus felé, először vagy újra, akik már keresztények vagyunk. Nyilván ebben a bőségben, amiben mi élünk, ez a szükség nem a kenyérhez kapcsolódik, hanem az élet valamely területéhez, ahol nem úgy működnek a dolgok, ahogyan szerintünk működniük kellene - és ilyen terület mindannyiunk életében van! Ez nagyon sok minden lehet. Ez lehet valakinek a magány. Magamra maradtam, hogyan tudok végre benne lenni egy közösségben, ki segítene döntéseket hozni? De a „nem működik az élet” lehet másnak a számára a család is, annak egyben tartása, amikor szét akar feszülni, vagy akár szét is esett már. Lehet valami egyéb személyes nehézség, amiben segítséget vagy változást keresünk. Lehet egy krónikus betegség, akár fiatalon is, ami olyan szinten foszt meg valakit attól az élettől, amit a kortársai élnek, hogy ez elindítja őt Isten felé, egy mélyebb keresés felé. Lehet, hogy valakinek működik az élet különben, csak valahogy az nem működik, hogy ennek az egésznek mi az értelme, mi a célja? Működik, megy, tanulok, dolgozom - csak van valami mély hiány, üresség, értelmetlenség ebben. Mindez azért van így, mert egy megtört világban élünk, és ebben a töredezett világban természetes, hogy az élet bizonyos területeken nem működik. Van hiány! Nem a kenyérben van hiány a legtöbbünknek, de mindannyian hiányt szenvedünk valamibe.
Minden hiány valahol összefügg a teremtettségünkkel,. Azzal, amilyennek Isten megalkotott minket. Jézus nem lép el a valós szükségek mellől. Ott van azon a napon a tömeg, nincs mit enni, és Jézus nem mondja nekik azt, hogy „nem számít, hogy éhesek vagytok, foglalkozunk majd valami lelki, mennyei dologgal”, hanem megeteti őket, csodát, jelet tesz. De – és ez az a töréspont! - az a személyes szükség, ami elindít Jézus felé, nem maradhat meg a keresés végpontjának! Jézus túlhív ezen, akármilyen valós hiány és szükség van az életünkben! Mélyebbre akar vinni, az élet sokkal elemibb, lényegesebb kérdéseivel akar szembesíteni.
Figyeljük meg a beszélgetést Jézus és az emberek között! Jézus azt mondja: „ne a veszendő eledelért fáradozzatok! Ne ez érdekeljen csak! Hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek.” A tömeg kapcsol: ja, örök élet? Akkor ez más terület, ez Istenről szól. Van nekik kérdésük erről is. 28. vers: „Megkérdezték tőle, mit tegyünk, hogy az Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk?” Ma is ezt kérdezzük. Ja, örök élet, mit kell tennem? Hogyan kell jónak lennem? Jézus visszahozza őket (és minket is) a valóságba: „az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek! Higgyetek abban, akit ő küldött!” A hit az Istennek tetsző dolog. Nem az, hogy mit tegyél, nem: higgyél abban! De ők nem értik, megint ott vannak az ötezernél, a kenyérnél, a csodánál, a jelnél. Megkérdezik Jézustól: „Milyen jelet mutatsz nekünk, hogy miután láttuk, higgyünk neked?” Pedig éppen most tette a jelet! Előző napon tett közöttük csodát! Ez vonzza őket, ezért keresik! Mégis azt mondják: milyen jelt mutatsz nekünk? Azaz: ismételd már meg, légy szíves, még egyszer, hogy mi higgyünk benned! Mert mi úgy akarunk hinni benned, hogy te folyamatosan megadod azt, ahol nekünk hiányunk van, ahol nem működik az élet. Az atyáink a mannát ették a pusztában, mennyei kenyeret adott nekik Isten, hát te mit teszel, Jézus? Erre azt válaszolja Jézus: „bizony, bizony, mondom nektek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret, mert az igazi kenyér a mennyből száll le, és életet ad a világnak.” Ez egy más sík, Jézus valami mélyebbről beszél. A válasz: „Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” Akkor jöhet! Ha te így megoldod ezt, akkor jöhet!
A hit félreértése ez, és oly sok más kereszténnyel együtt talán te magad is ugyanebben a félreértésben élsz, akár évek, vagy évtizedek óta! Jézus folyamatosan túl akar hívni a személyes szükségeiden, de te megragadtál abban, hogy itt nem működik az élet, meg ott nem működik az élet! Ez valós, reális, Isten számon tartja ezt és gondoskodik rólad! De te állandóan csak ezen a szinten maradsz, és amikor ő túlhív a sokkal mélyebb kérdések felé, az lepattan, mert nem működik, mert nem működik, mert nincs meg az, amit akarsz! Évtizedekig ott lehet ülni ebben a kettősségben, hogy Jézus egészen másról akar beszélni veled, mint amiről te hallani akarod Őt. Ez csapda, ez a hitnek a félreértése! Az igazi kérdések sokkal mélyebbre, sokkal messzebbre vezetnek.
2. Jézus önkijelentése, a hit valós természete
Lépjünk vissza a beszélgetésbe! Zseniális, ahogyan ezt János leírja! Eljutunk erre a pontra: „Uram, add nekünk azt a kenyeret mindig!” Mit mond erre Jézus? „Én vagyok az élet kenyere. És aki énhozzám jön, nem éhezik meg. És aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.” Jézus kijelenti magát, és ez nagyon problematikus lesz a hallgatóknak. Érthető, hogy problematikus: ott áll előttük egy hús-vér ember, Jézus, és azt mondja: ez, amiről itt szó van, én vagyok! Én vagyok az élet kenyere, a hit, az élet, az örök élet, az örök valóság, az el nem múló valóság az nem más, mint részesedni bennem!
Három pontot szeretnék hangsúlyozni ezzel kapcsolatban.
1. „Az élet kenyere; a mennyei kenyér; a kenyér, ami a mennyből száll alá.” Azt mondja Jézus: amint Izrael pusztai vándorlásának idején a mennyből hullott le a manna, amivel Isten táplálta őket, most ugyanúgy én vagyok az élet kenyere, én vagyok a mennyből leszállt kenyér. Ez nagyon fontos! Nem Jézus által, hanem Őbenne kapjuk az élet kenyerét! Ennek a nyelvtanilag pici különbségnek óriási jelentősége van! Nem Ő adja nekünk a mennyei kenyeret valamilyen módon, hanem Ő maga az! Nem arról van szó, hogy itt van Jézus, és én várom azt: mit ad nekem, hogyan tölti be a szükségleteimet? Hanem arról van szó, hogy itt van Jézus, és Ő maga az, amire, akire nekem egyedül szükségem van! És ez az a pont, ahol nagyon-nagyon hűtlenek tudunk lenni. Nekünk az kell, amit Ő ad. De Ő önmagát adja – és ez nekünk felfoghatatlan!
2. Lépjünk vissza ismét Izrael történetéhez! Ott megszólal Isten, és azt mondja: „nem csak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal, ami az Úr szájából származik.”(V. Mózes 8.3.)” Azaz nem csak a fizikai kenyér éltet, hanem Isten szava, igéje, valósága, önközlése az, amely az életet táplálja. Amikor Jézus azt mondja: „én vagyok a mennyei kenyér, ami alászállt”, akkor ugyanerről beszél. „Én tartom fenn az életet!” - mondja magáról Jézus.
A bibliai gondolkodás szerint nem az a valóság, amit a nyugati kultúra gyakran elképzel, hogy Isten az Ő Igéjével létrehívta a világot, megformázta, aztán útjára engedte, és azóta az valahogy úgy magától működik. Nem! Hanem az a valóság, hogy Isten életet fakasztott az Ő szava, Igéje által , és Ő azóta is folyamatosan közli önmagát a világgal. Az, hogy működik a világ, feljön a Nap reggel és lemegy este, hogy működik a természet, ez a bibliai világkép szerint azért van, mert Isten az Ő szavával, az Ő éltető erejével folyamatosan fenntartja ezt. Jézus pedig beleáll ebbe, és azt mondja: nos, ez az életerő, ez az Ige, ez az isteni szó, ami folyamatosan fenntartja a világot meg az életet, no figyeljetek: ez én vagyok! Én vagyok a mennyei kenyér, én vagyok az életnek a kenyere!
Érezzük, mennyire megrendítő ez? Mennyivel többről szól, mint csak hogy bizonyos személyes pontokon milyen mértékben működik jól az életünk?  
3. Jézus ezt mondja még itt, háromszor egymás után: „aki az enyém, feltámasztom az utolsó napon!” Mert az a mi jól ismert realitásunk, hogy végül úgyis mindent, ami veszendő, elnyel a halál. De valahol itt az élet közepén az örök élet valósága, az isteni élet valósága jelenik meg Jézusban.
A nép pedig arra törekszik, hogy akkor most etessen meg minden héten kenyérrel! Mi is avval vagyunk elfoglalva, hogy hol működik, és hol nem működik az életünk!
A hit természetével, Jézus önkijelentésével kapcsolatban két súlyos kérdés áll előttünk.  
Az első: hogyan adhatná nekünk Jézus az Ő testét eledelül?
Elénk tárta az előző igékben, hogy Benne adatik az élet kenyere, az élet valósága. De hogyan részesedhetek én ebből? Hogyan lesz ez az enyém? A bibliai szó, amit Jézus válaszul használ erre, az a hit. „Aki hisz énbennem.” Később két-három alkalommal is azt a kifejezést mondja: „aki énhozzám jön.” Ezekben a szavakban benne van egy mozgás, személyesség. A hitben is, csak mi abba gyakran már nem halljuk, nem értjük ezt bele. Számunkra a hit dogmák elfogadását, igaznak tartását jelenti. De Jézus ezen messze túlvezet! Legsúlyosabb, legmegbotránkoztatóbb válasza ez: „aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne.” A hit nem más, azt mondja Jézus, mint enni az Ő testét és inni az Ő vérét. És most ne ugorj át gyorsan az úrvacsorára, ami jó keresztényként azonnal eléd jön ebben a képben! Inkább próbáld megérteni, hogyan hatottak ezek a szavak ott akkor a hallgatóságra! Mit jelent neked rátekinteni az előtted emberi testben jelen levő Jézusra, aki azt mondja: abban van a megtartatásod, ha eszed az én testemet és iszod az én véremet? Milyen drámai ez! Mennyire felfoghatatlan az igaz hit, amely egy ennyire valóságos közösséget feltételez!
Jézus azt mondja: ahogy az én eledelem az Atya akaratának a cselekvése, úgy semmi más nem lehet a ti eledeletek, mint hogy engem, a Krisztust fogadjátok be magatokba, és akkor élni fogtok! Enni és inni azt jelenti, hogy amint a fizikai kenyér, amit megeszünk, életté és energiává válik a testünkben; hasonló módon, azt mondja Krisztus, ebben a valóságos lelki közösségben, amelyet Ő kínál nekünk ebben a pillanatban is, Ő maga lesz életté bennünk. Egyedül az éltet minket valóságosan. Mi a félreértett, a mindig más síkon mozgó válasza a népnek erre? „Mi van? Hogyan mondhatja ő magáról, hogy a mennyből szállt le? Hát nem ő az, akinek ismerjük az apját, mega az anyját?” Felfoghatatlan, befogadhatatlan számukra, amit Jézus mond, nem érkeznek el arra a síkra, ahol Ő kijelenti magát.  
Ugyanígy van ma is. Amit eszel, amit szádba veszel, megrágsz, ízlelsz, lenyelsz, az energiává, életté lesz benned. Ha azt akarod, hogy bármilyen közöd legyen Krisztushoz, akkor olyan közösséged kell, legyen vele, amit csak az a kép ír le, hogy magadba veszed, ízleled, kóstolod, az egész valósága átjár téged. Akaratának alárendeled magad. Sőt azt mondod: az akaratod töltsön be engem! Itt már nem arról van szó, hogy mit ad neked Jézus, és te mit fogadsz el tőle, mit kértél, és abból mit kaptál, vagy mit nem kaptál meg. Felejtsd el! Arról van szó, hogy az egész életedet alárendeled az Ő akaratának, az Ő valóságának, és nap, mint nap csak ennyit kérsz: „legyen meg a te akaratod!” Ebben nyílik meg az élet számodra.  
Mit teszel ezen a ponton? Felállsz és elmész, mert ez már sok? Ott is sokan mondták ezt, sokan felálltak és elmentek. Jézus így kommentálja ezt: persze, akit az Atya nem vonz, az nem jön énhozzám!  Ez az igaz hit természete. Itt érkezünk el egy második súlyos kérdéshez. Hogyan lehetséges, hogy csak az hisz, akit az Atya vonz, az Atya választ? Jézus ezt mondja: „Akit nekem ad az Atya, az hozzám jön. Senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya. Senki nem jöhet énhozzám, ha nem adta meg ezt neki az Atya.” Ha azt mondod, hogy ez neked sok, akkor Jézus nem kezd el simogatni, nem ütemezi át, nem értelmezi számodra újra a kijelentést. Hanem azt mondja: ez neked sok? Ezt te nem akarod? Ezt te elutasítod? Hát persze. Akit nem adott az Atya nekem, akit nem vonz az Atya, az nem jön énhozzám! Ettől persze még dühösebb vagy. Tudod miért? Mert az egész életünk arra épül, az egész mai kultúra narratívája arról szól, hogy az életem az én döntéseim következménye. Én döntök, én választok. Ragaszkodok a szabadsághoz, hogy döntsek és válasszak, mert pontosan tudom, hogy nekem mi a jó, hogy milyen ember akarok lenni, és merre akarok menni. Ha létezik dogma, akkor ez kőkeményen az, még ha oly sokan el is utasítják ezt. Ez a mai világ dogmája. Dogma, hogy te döntesz mindenről.
Jézus pedig szembe megy ezzel, és azt mondja: nem te döntesz, hanem az Atya! Senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya. Pedig a mindennapi valóságod is ezernyi ponton szembesít ezzel a valósággal. Akár tetszik, akár nem, az az igazság, hogy a legalapvetőbb kérdésekben eddig sem te döntöttél! Nem te választottad az életedet. Még nem! Dolgozunk rajta, hogy ne így legyen, de még nem! Nem te választottad a kort, amelyben élsz, és születtél. Nem te választottad a génjeidet. Dolgozunk ezen is, de te még nem választhattad a tieidet. Nem te választottad a szüleidet. Lehet, hogy lassan nem lesznek szüleink, de neked még voltak, és nem te választottad őket. Nem te választottad a nemzetedet. Megváltoztathatod, elmehetsz, de akkor sem törölheted ki magadból. Nem te választottad az anyanyelvedet. Lecserélheted, de mégse cserélheted le. Nem tudod ezeket a dolgokat meg nem történtté tenni. Mert ez a valóság természete. Akkor miért bánt bennünket annyira, hogy Jézus az igaz hit természetéről ugyanezt mondja: nem a te döntésed, hanem az Atyáé?
3. Mi a válaszunk ma? Megbotránkozás, vagy hiszünk a megbotránkoztatóban?
Sokan közületek, ha azt hallják: „ez nem rajtad múlik”, megütköznek és megbotránkoznak. Sokan azt mondják: akkor ez nekem inkább nem kell. A keresztények trükkösebbek. Azt mondják: azért ezt nem kell ennyire komolyan venni! Egyszerűen átsiklunk az olyan kijelentések felett, amelyek nem illenek bele abba, ahogyan mi a világról meg önmagunkról gondolkodunk. Vagy elütjük egy poénnal.
De ez a belső tiltakozás, bármelyik módon gyakorlod is, pontosan arról szól, hogy kihívás érte azt a világképet, amelyben élsz. Amikor felháborodsz azon, hogy Jézus azt meri mondani: „senki sem jöhet énhozzám, hacsak az Atya nem vonzza őt”, akkor nem más történik, mint hogy összeütközik a két világ; Isten világa, ami szeretet, kegyelem, szuverenitás, hatalom; és az ember világa, ami autonómia, függetlenség és az „én döntök” dogmája. Amikor Jézus, az élet kenyere elérkezik hozzád, az nem hagy változás nélkül, nem kerülhető el a két világ ütközése. De ezen a ponton, ha az igaz hit válaszát akarod adni, akkor nem tehetsz mást, mint hogy azt mondod: „elfogadom!” Nem leszek büszke arra, hogy milyen szofisztikált gondolatmeneteim, milyen intellektuális képességeim vannak, hogy milyen felvilágosult és jól képzett vagyok, mennyiféle módon alá tudom támasztani, hogyan kell magamat felépíteni – mindezek helyett megalázom magam, mert az Ige leleplezett. Mert nincsen más.
János evangéliumában egy kozmikus drámában találjuk magunkat. Azon a ponton, ahol a lényegi dolgok eldőlnek, tényleg: itt és most. Ezért befejésül nincs mit mondani, nincs mit magyarázni, csak a történet álljon itt előttünk még egyszer! „Én vagyok az élő kenyér – mondja Jézus – amely a mennyből szállt le. Ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké. Mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem” Gondolj magad elé egy cipót, egy veknit! Mi kell ahhoz, hogy enni tudjál abból, vagy enni tudjunk belőle mindannyian? Meg kell törnöd. Ha mást nem, bele kell harapnod, máshogy nem tudod a magadévá tenni. Másként nem lesz belőle életerő és energia. Erről beszél Jézus. Ő az élet forrása, a mennyei kenyér, egyetlen módon lehet és lesz életté, örök életté, életerővé az egész világnak: ha megtörik a teste a kereszten. Senkit nem érdekel, hogy neked milyen filozófiáid vannak arról, hogy ki választ. Egyetlenegy dolog számít: hogy Krisztus teste a kereszten megtört az egész világ életéért. Jézus odaáldozta magát a kereszten, meghalt, összetört, szétszedték, azért, hogy evvel az egész teremtett világot táplálja. Hogy minden embert tápláljon. Hogy ezzel legyőzze a bűnt, a halált, és majd feltámadásával elkezdje azt az új életet, amelynek nyomán egy nap Isten majd újjáteremti ezt a világot.
A kérdés csak annyi, hogy azt mondod-e ma: „kemény beszéd ez, ki hallgathatja őt?” – vagy amikor Ő megkérdez, hogy „vajon ti is el akartok menni?”, esetleg azt tudod mondani: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad.” Az örök élet beszéde, Jézus szava, ami lélek és élet, ami valóban kemény beszéd – ez hozza el a Krisztusban való életet. Ő kijelentette magát. És te kimondhatod az elfogadó szót, ha az Atya kimunkálta a szívedben.
Ámen
Imádkozzunk!
Urunk, többen vannak közöttünk, akiket egyértelműen arra hívsz, hogy fogadják be az életnek a kenyerét az életükbe. Mondjanak igent a Te akaratodra, ami éltet és táplál, és ami összeütközik az énnel, a mi függetlenséget akaró, vallásosan vagy vallástalan módon Isten-ellenes akaratunkkal. De a te tested megtört, hogy evvel a hihetetlen szelídséggel, szeretettel és irgalommal kínáld fel az életet a világnak, és kínáld fel az életet most azoknak az embereknek, akik itt vannak. És miközben senki sem mondhat helyettük igent arra, amit te akarsz, mindannyian imádkozhatunk értük, hogy mondják ki azt az egyszer s mindenkori beleegyező nagy igent az életre, az igazi életre, a Veled való életre.
Köszönjük, hogy túlhívsz magunkon, és megmutatod, hogy az Evangélium az egész világ megújításáról szól. Tölts hát be és erősíts meg minket, hogy ahogyan Te adtad magad, Úr Jézus Krisztus az egész világért, mi a Te néped hadd adjuk magunkat a körülöttünk lévő emberekért! Hadd lássuk őket úgy, ahogy Te látod őket! Hadd érezzük a szívünkben, amit Te érzel irántuk! Hadd szóljunk, beszéljünk velük úgy, ahogy Te beszélnél velük! És hadd tegyük velük, nekik, értük azt, amit Te teszel általunk velük és bennük!
Mint gyülekezet, újra odaadjuk magunkat annak, hogy a Te mély munkádnak vagyunk a részesei, hogy a mindennapjainkban, a családunkban, a hivatásunk gyakorlásával, az összes köztes idővel áldássá legyünk másoknak. Kenyérré, amely táplál; kenyérré, amely Rád mutat; jellé, amely Rólad beszél. Készíts fel bennünket erre, küldj ki bennünket így, hogy amikor jövő vasárnap találkozunk, mély hála legyen bennünk látván, hogy Te nem hagytad el ezt a világot, hanem önmagadat folyamatosan adod ennek az egész teremtett világnak.
Adj hát ebben nekünk hűséget és kitartást, reménységet és bátorságot!
Az Úr Jézus Krisztus nevében

Úrvacsorás istentiszteleten vagyunk együtt. Az úrvacsora központi eseménye a keresztény hitnek, kifejezi annak szívét, lényegét. A teológián úgy tanultuk: az igehirdetés lehet emberi, erőtlen, céltévesztett, de az úrvacsora mindig az Evangélium szívéről fog beszélni. Nekem pedig az a vágyam, hogy adja meg Isten, hogy az úrvacsorában meglássuk azt a Jézust, aki a felolvasott igeszakaszban előttünk áll. Lássuk Őt különlegesnek, hatalmasnek, gyönyörűségesnek, szépségesnek. Így szeretném Őt bemutatni nektek. János evangélista is ezt teszi itt: egyszerűen csak bemutatja az olvasóinak: kicsoda Ő.  
János evangéliuma ugyanazzal a szóval kezdődik, mint a teremtéstörténet. Ahogy a Biblia első szava az, hogy „kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”; úgy János evangélista, amikor elkezdi elmondani Jézus történetét, ugyanezzel a szóval indít: „kezdetben volt az Ige”. Ez a párhuzam azt fejezi ki: „amiről én most szólni fogok nektek, az ugyanolyan jelentőségű, mint a teremtés!”  Jézusban Istennek egy új teremtése  érkezik el. Benne a világosság érkezik el abba a világba, amelyben a halál és a sötétség általános tapasztalata mindenkinek. Amikor János evangélista azt mondja: „kezdetben volt az Ige (görögül: Logosz)” – az a korbeli görög olvasók számára teljesen világos fogalom volt. A Logosz az a kozmikus erő, bölcsesség, világosság, ami valamilyen módon egyben tartja az életet. A Logosz az élet rendező elve. János azt mondja tehát: „kezdetben volt a Logosz, az Ige, és a Logosz Istennél volt, és Isten volt a Logosz.” Ezt mindenki elismerte, és valamilyen értelemben a többség elismeri ma is: egyfajta öröktől való kozmikus bölcsesség, az élet rendező elve, egy Logosz, mint egy megfoghatatlan, minden emberi tapasztaláson túli spirituális valóság ott kellett legyen a létezés indulásakor. János azonban ezen a ponton vesz egy nagy levegőt, és éles fordulattal bejelenti: „és a Logosz, az Ige, az élet rendező elve, a világosság testté lett, emberré lett!” Rámutat valakire, aki ott a kétezer évvel ezelőtti Palesztinában élő hús-vér valóság, és azt mondja: ez az ember, a Názáreti Jézus nem más, mint  az öröktől való isteni, kozmikus bölcsesség; Ő maga az élet, a világosság, a teremtés kezdete. Egy új teremtés, akiben Isten mindazt, ahogyan a halál és a sötétség eluralta és tönkretette ezt a világot, a visszájára fordítja! 
Mndannyian érezzük, milyen éles, erős kifejezés ez! Megdöbbentő, megbotránkoztató! János pontosan tudja ezt, ezért azt is elmondja itt az Evangélium nyitányában, hogy Jézust, aki a testté lett Ige, aki ott volt a világ teremtésekor, aki eljött ebbe a világba, az övéihez – ezt a Jézust a világ nem fogadta be, hanem elutasította. Vannak azonban egyesek, mondja, akik pedig befogadták Őt, és azok Isten gyermekeinek mondatnak. János megfogalmazza ezt a hatalmas drámát, hogy egyesek beleütköznek a kijelentésbe, mely szerint az örök Isten a Názáreti Jézusban jelenik meg, mások befogadják, és evvel megrajzolja azt, amiről az egész Evangélium szólni fog, hogy ki ez a Jézus, hogyan jelenik meg, mit végez, mit tanít, és ez hogyan fog oda vezetni, hogy ezért keresztre feszítik és meghal, de a harmadik napon feltámad, és újra az lesz a kérdés, mint a legelején: ki az, aki hisz, és ki az, aki nem hisz.
Így szeretnék ma beszélni Jézus személyéről. A drámai nyitány után János elmondja, mik azok az első események, ahogyan az örök Ige, a testté lett Ige, akinél ott van az élet és a világosság, egyszer csak megjelenik a világunkban, a történelmünkben, a mindennapi hús-vér emberi valóságunkban. Két történet volt előttünk ebben a fejezetben, és ez a két történet Jézus szolgálatának az elején sokat elmond arról, kicsoda Ő valójában. János azt mondja az első történet kapcsán, amikor a kánai menyegzőn Jézus borrá változtatja a vizet: „ezt tette első jelként, így jelentette ki dicsőségét.” Ebben mutatta meg, hogy kicsoda Ő. A következő történet, amikor Jézus a jeruzsálemi templomot megtisztítja, szintén azt tárja elénk: miért jött Jézus, ki ez a Jézus, akiről János azt mondta, hogy Ő az örök Ige, aki emberré lett?
Az a kérdés áll tehát ma este előttünk: kicsoda Jézus, mit jelent Benne hinni? Ez a legalapvetőbb kérdés, amely egyaránt releváns azok számára is, akik sok-sok éve kereszténynek vallják magukat, és azok számára is, akik még csak gondolkoznak, tapogatóznak.
Három pontban szeretném ezt összefoglalni.
1. Milyen személy Jézus?
Nézzük először a két történet körülményeit! 
Az első Galileában zajlik, abban az északi tartományban, amelynek Názáret nevű nagyobb városában Jézus felnövekedett. Most a tartományhoz tartozó kis faluban, Kánában találjuk őt egy menyegzőn, egy privát ünnepen, amely a családnak fontos ugyan, de annál szélesebb keretekben semmilyen jelentőséggel nem bír. Kána, sőt egész Galilea, ha Jeruzsálemből, a központból tekintünk rá, nem fontos, teljesen jelentéktelen, elmaradott hely. Olyan – bocsánat ezért a budapesti sovinizmusért – ahogyan sokszor innen a fővárosból mondjuk Borsodnak észak-keleti csücskére tekintünk: távoli, ismeretlen, számunkra jelentőség nélküli. 
A második történetben viszont Jézus Jeruzsálemben van, ami a vallási és politikai élet középpontja, ráadásul húsvétkor, Izrael legnagyobb vallási és nemzeti ünnepén, amikor erős politikai fennhangokkal arra emlékeznek, hogyan szabadította ki Isten az őseiket Egyiptomból, hogyan lettek ők egy néppé Isten által, hogyan adott Isten életet és azabadítást. 
Milyennek látjuk Jézust ebben a két történetben?
A menyegzőn elfogyott a bor. Gondolj bele, micsoda élethelyzet ez! Ott van a vőlegény és a menyasszony, életüknek ezen a legszebb napján, ami az örömről, a háláról, a beteljesedésről szól, és ennek része a közös ünneplés, a bor, abban a kultúrában ugyanúgy, mint a miénkben. Nincs leírva a szövegben, de magam elé tudom képzelni, hogy a násznagy, aki az egész alkalmat koordinálja, egyszer csak odamegy a vőlegényhez, és a fülébe súgja: elfogyott a bor! Micsoda kínt élhetett át az a vőlegény! Itt vagyunk az ünnep közepén, de szégyenteli véget ér az esküvő! Ki kell állni a vendégek elé, vállalni a szégyent, és mindenki el fog menni, vége a bulinak! Ebben a helyzetben jelenik meg Jézus, aki a vizet borrá változtatja, és megmenti az ünnepet. És emlékezzetek, ez az első jel János szerint, amit Jézus tesz. Milyennek látjuk Őt ebben? Mondhatjuk azt: egy melegszívű, szeretetteljes, megértő ember, akinek fontos ezeknek a kisembereknek az öröme, fontos neki, hogy az esküvő jól sikerüljön. A fiatalabbak azt mondhatják: mennyire vagány már ez a Jézus, hogy a vizet borrá változtatja, mekkora bulit csap! Azt is mondhatja valaki: igen, Jézus az, aki odaáll a bajba jutott ember mellé, nem engedi megszégyenülni. Vagy Jézus az az ember, akinek öröme van mások örömében; aki azt akarja, hogy legyen élet, öröm, pezsdülés! Ezen a ponton, ha visszapillantunk az Evangélium nyitányában megfogalmazott teológiai magasságokra, mely szerint kezdetben, a teremtéskor Őbenne, az örök Igében, a Logoszban volt jelen az élet és a világosság – akkor azt mondhatjuk: most, amikor emberré, testté lett, és elkezdi az új teremtés munkáját, akkor megerősíti azt, ami ebben az életben jó. Megerősíti azt, amit Isten a teremtésben adott, amiért hálásak vagyunk, aminek az ember örül: férfi és nő kapcsolatát, a házasság örömét, az életnek ezt az ünneplését. Amikor egészen közel jön hozzánk, akkor megerősíti mindazt, ami az életünkhöz hozzá tartozik, ami jó, ami szép, ami fontos, ami emberi, ami értékes. Nem ember-ellenes, hanem az emberért való. Ez az első Jézus-kép. Kóstolgasd ezt: hogyan mozdul a te szíved egy ilyen Jézusra?
Néhány nappal később ez a megnyerő Jézus olyan helyzetben áll előttünk, amivel sokaknak jóval nehezebb találkozni. Hiszen a templomtisztítás történetében egy meglehetősen agresszív, legalábbis az ott gyakorolt vallásossággal szemben igencsak intoleráns embert látunk. Ha individualista szemlélettel tekintünk rá, azt mondhatjuk: nem különösebben tiszteli saját hittestvéreinek a vallását, elég bátran belegyalogol a templomba. Milyen agresszív cselekedeteket tesz! Kötélből korbácsot készít, ehhez azért idő is kell! Aztán elkezdi kiűzni az árusokat és az állatokat: marhákról, juhokról olvasunk. Képzeljétek el, amikor sok ilyen nagy testű állat elkezd menekülni a körbekerített templomudvarból! Jézus felborogatja az asztalokat, szétszórja a pénzváltók pénzét. Pedig mindezek jogosan, törvényesen voltak ott. Az állatokat oda kellett vinni, mert az áldozatbmutatáshoz szükség volt rájuk. A pénzváltóknak is ott kellett lenni, hogy a zarándokok átválthassák a pénzüket helyi devizára és befizethessék a templomadót. Jézus mégis ráripakodik az árusokra: vigyétek ezeket innen, és ne csináljatok piacteret az én Atyám házából! Jézus ebben a képben egy erőteljes, indulatos ember! Mi erre a mai ember reakciója? Van, akinek tetszik ez: végre, itt az igazi egyházkritika gyökere! Másokat megijeszt. 
Ki ez a Jézus? Milyen Ő valójában? Jézus, akinek fontos, hogy egy falusi lagziban ne álljon meg az ünneplés és az öröm, aki tehát ilyen „világi” dolgokkal foglalkozik, az most éppen szembe megy a vallás centrumával. Különös, hogy az új teremtés, a Jézusban testet öltő Logosz pont fordítva cselekszik, mint ahogyan azt akár keresztények, akár nem keresztények feltételeznék. Mert szerintünk logikus az volna, ha a földi, világi dolgokat nem; az egyháziakat, vallásiakat meg nagyon fontosnak tartaná. Jézus azonban megerősíti, megmenti a kis falusi ünnepet; ugyanakkor agresszíven megítéli a kultuszt, kötélből font ostorral szétveri, szétzilálja az istentiszteletet, ahogyan ott Izrael Istent magasztalja.
Mit gondolsz te róla? Ha keresztény ember vagy, melyik az a Jézus-kép, amelyik közelebb áll hozzád? Az, amelyik az életet ünnepli, hálás, örömteli; vagy az, amelyik szembe megy a bűnös, Isten-ellenes valósággal, legyen az vallásos jellegű, mint itt, vagy nem vallásos jellegű, mint a világban különben annyiszor? Ha kiválasztottad, akkor most azt mondom neked: nézz rá a másikra! Arra, amelyik bosszant, ijeszt, zavarba ejt, ellenállást kelt benned! Szeretném, ha most nem ugranál át gyorsan a neked kedves képre, ahol otthon érzed magad, ahol jobban szeretsz Jézussal lenni, hanem azt mondanád: igen, Uram, jöjj, adj nekem kihívást, formáld a gondolkodásomat, formáld a szívem világát, az egész lényemet azon a ponton, ahol én valamiért távol tartanálak Téged magamtól! Lehet, hogy a kánaáni menyegzőn csodát tevő Jézusra te azt mondod: az életet nem lehet így ünnepelni; vagy a bűnös valósággal szembe menő Jézussal nem tudsz mit kezdeni, mert azt mondod: nem lehet ilyen haragvó és ítéletes a bűnnel szemben. Pedig lehet! Ez mindkettő Ő! Jézus nem hasadt!
Ha pedig nem vagy hívő, csak gondolkozol rajta, keresed, ki ez a Jézus, akkor ebben a két történetben két nagyon kemény sztereotípia rendül meg.
Az első, sokak gondolatában meglévő sztereotípia, hogy aki Jézust követi, az nem élvezheti az életet. Sok Jézust kereső, a kereszténységhez közeledő ember azon a ponton akad el még az út elején, vagy ennek a megküzdése igazán nehéz számára, hogy ha átadom neki az életemet, ha ő valóban úr lesz az életem felett, ha engedelmességet fogadok neki, akkor nem az lesz-e, hogy nem élvezhetem többé az életet? Erre megjelenik Jézus, aki a menyegzőn azt mondja: folyjon a bor, legyen élet, öröm, ünneplés – és széttiporja a róla alkotott hamis sztereotípiát. 
A második sztereotípia az, hogy aki Jézust követi, az kegyetlen, üres és értelmetlen vallásosságot gyakorol; belecsúszik a csapdába, ami az egyházak biznisze, akik anyagilag és lelkileg csúnyán lehúzzák majd. Valóban újra és újra megtörtént ez a történelem folyamán, nem akarom tisztára mosni a keresztény egyház bűneit. De kicsoda Jézus? Ő az, aki a leghatáropzottabban szembe megy azzal az üres, kegyetlen vallásossággal, ami miatt te azt mondod, hogy neked a kereszténység bolondság! Jézus széttiporja a róla alkotott második sztereotípiát is.
Nagyon fontos, hogy megküzdj ezekkel a kérdésekkel, ha ellenállás van a szívedben, nem akarsz az Övé lenni, nem akarod a kereszténységet, nem akarsz belépni a vele való kapcsolatba! Lehet, hogy ezek a sztereotípiák tartanak távol, de látnod kell, hogy a két történetben Jézus porrá zúzza azokat.
2. Jézus küldetése
Miközben a két történet látszólag ellentétesen mutatja be Jézust, mindkét történet szívében Jézus igazi valósága bújik meg. Létezik egy felszínes olvasat, és létezik egy mélyebb értelmezés, amelyet nem mindenki lát. János evangéliumában végigvonul ez a kettősség. Sok szituációban megjelenik egy felszínes és egy mélyebb értelem, és a szereplők elbeszélnek egymás mellett ezen a két szinten., de a mélyebb szint az, ahol kiderül, hogy valójában kicsoda Jézus.
Az első történetben ez a következőképpen jelenik meg: amikor a násznagy a történet vége felé merít a borból, ami a vízből lett, megkóstolja, csodálkozik. Normálisan a jó bort isszák meg először, aztán amikor már megrészegedtek, és már úgyis mindegy, akkor jön a silányabb. Meghökken, meg is kérdezi: hogy-hogy a végére tartogattad a jót? De a meghökkenésen kívül semmi nem történik vele! Semmit nem lát, nem ért, nem is tudja, honnan lett az a bor. A csodából, amit János jelnek hív, nem vesz észre semmit. Nem is sejti, hogy a történet, aminek részese, valami sokkal nagyobbra és mélyebbre mutat. Észre sem veszi talán Jézust a vendégek között, aki most először kijelentette dicsőségét, isteni hatalmát. Ezt csak a tanítványok látják.
Hasonlóan van ez a második történetben is, amikor Jézus kikergeti az árusokat éspénzváltókat a templomból. A zsidó vallásos vezetők nekiszegezik a kérdést: „milyen jelet mutatsz, hogy ezt teszed?” Prófétaként lépsz fel, megtisztítod a templomot – rendben! De akkor igazold egy isteni jellel, vagy csodával, hogy neked erre van felhatalmazásod! Mit válaszol Jézus? „Romboljátok le a templomot, és három nap alatt felépítem azt.” A zsidók szörnyülködnek: „Micsoda? Negyvenhat évig épült ez a templom Heródes idejében. Mi az, hogy te három nap alatt felépíted?” Értelmezhetetlen a felszínen. De van egy mélyebb, valóságosabb jelentés, amelyet nem látnak, sőt amit a tanítványai is csak később, feltámadása után értenek meg. Visszaemlékezve ezekre a mondatokra akkor értik csak meg azok tartalmát: Jézus nem a kőből épült templomról, hanem saját testének templomáról beszélt, és már nem a jeruzsálemi templomban, hanem Jézus személyében lakozik közöttünk Isten dicsősége!
Mindkét történet szívében van tehát valami, ami Jézus igazi mivoltával kapcsolódik össze, amikor kijelenti dicsőségét, felragyog isteni mivoltának a titka. Rátekinthetünk persze felszínesen, mit tesz emberként egy-egy helyzetben, ennek is van üzenete, de mindig van egy mélyebb olvasat. Miért teszi ezeket? Mit jelent, hogy az első csoda, az első jel a menyegzőhöz és a borhoz kötött? Miért áll rögtön utána a templomtisztítás története? Ha Jézus személyét, viselkedését nem felszínesen, hanem a Biblia nagy történetének az összefüggésében vizsgáljuk, lényegi dolgokat érthetünk meg Jézus valódi küldetésével kapcsolatban. 
Jézusban valami radikálisan új érkezik mindenki számára, aki találkozik vele.
Miért a menyegző? A korabeli zsidó ember számára egészen természetes volt, hogy a menyegző nem csak férfi és nő egybekeléséről szól, hanem a menyegző Isten és az Ő népe közti kapcsolatnak a képe. Ézsaiás könyvének 62. fejezetében azt mondja Isten az Ő népének: „Nem mondanak többé elhagyottnak, országodat sem mondják pusztaságnak, hanem úgy hívnak, hogy gyönyörűségem, országodat pedig úgy, hogy férjnél van. Mert gyönyörködik majd benned az Úr, és országodnak Ő lesz a férje. Mert ahogyan az ifjú elveszi a hajadont, úgy vesz el téged, aki felépít. Ahogy a vőlegény örül menyasszonyának, úgy örül majd neked Istened.” Az egész Ószövetséget átjárja ez a gondolat, hogy Isten a mi férjünk, a hitvesünk, Őhozzá tartozunk, és el fog jönni egy nap, amikor majd teljessé lesz ez a szövetség, amikor majd beteljesül ez a házasság. Az Újszövetség azt az ígéretetet teszi hozzá: akkor majd Isten új eget és új földet teremt. Benne élet van és világosság! A mi tapasztalatunkban sokszor sötétség van, halál, és fájdalom. De eljön az a nap, várja Izrael, amikor Isten és az Ő népe egy megújult világban, mint egy menyegzőben végre teljesen egymásé lesz. Ott nem lesz halál, és nem lesz sötétség, csak élet és világosság. Erről a képről gyakran, Álmos próféta könyvében is úgy beszél az Ószövetség, mint ahol „bőven fog folyni a must és a bor!” Egy nagy ünnep, nagy lakoma, nagy menyegző képe ez! És akkor talán kezdjük már érteni, miért van az, hogy amikor Jézus kijelenti először, hogy kicsoda Ő, akkor miért éppen egy menyegzőre megy? Mert ez fejezi ki legvalóságosabban azt, mi Isten vágya az Ő népével és az egész teremtett világgal: hogy ami megromlott, ami összetört a bűnesetkor, azt helyreállítsa, megváltsa! Jézus azt mondja: bennem, velem, általam történik majd ez az új teremtés!
A második történet ugyanerről a radikálisan újról beszél. Azzal, hogy Jézus ítéletet mond cselekedetével a templom fölött; afölött, ahogy akkor Istent imádta Izrael, azzal Jézus meghirdeti az újat: mostantól nem a jeruzsálemi templom az a hely, ahol Isten jelenléte egyedül elérhető. Mostantól ez az ember, a testté lett Ige, a Názáreti Jézus az, akiben Isten dicsősége, élete, világossága elérhető mindenkinek.
Radikálisan új van jelen Jézusban! De ennek a radikálisan újnak a szívében egy drámai fájdalmas valóság áll: a kereszthalál. Merthogy az élet és a világosság, az új teremtés valósága, Jézus először elnyeletik a halál, a sötétség, a régi világ valósága által, csak így fog megszületni az új.
Térjünk vissza ennek a fényében mindkét történethez! Van egy nagyon nehéz kérdés a kánai menyegző jelenetben. Amikor Jézus anyja érzékeli, hogy baj van, odamegy Jézushoz, és azt mondja neki: „elfogyott a bor!” Jézus valahogy így válaszol: asszony, most nekünk ezzel nincs dolgunk. Nem jött el még az én órám. Aztán eltelik egy kis idő, talán öt perc, félóra, egy óra, s akkor úgy tűnik, mintha mégis eljött volna az ő órája, mert cselekvésbe lendül. Mi történik?
Az a kifejezés János evangéliumában, hogy „az én órám”, minden esetben Jézus halálának az óráját jelenti. Jézus ott ül a menyegzőn, látja a vőlegényt és a menyasszonyt, észleli az eseményeket: elfogy a bor, szól hozzá az anyja – s miközben Jézus részese ennek, közben az eljövendő nagy menyegző zajlik a gondolataiban, a szívében. Ő pontosan tudja: ahhoz, hogy majd az idők végén Isten és az Ő népe teljesen eggyé legyen, ahhoz neki meg kell halnia. El kell jönnie az ő órájának, mert Ő lesz az, akinek a halála által ez a nagy menyegző be fog teljesedni egy napon. Ezért hívja az Újszövetség ezt a nagy menyegzőt a Bárány menyegzőjének, ahol Jézus, aki meghalt, mintha áldozati állat lenne, és feltámadt, jelen van, amikor Isten és az Ő népe találkoznak.
A történet, hogy hogyan lesz az a bor, erről beszél! Azt olvassuk, hogy ott volt hat óriási kővödör a zsidók tisztálkodási rendje szerint. Miről szól a víz a tisztálkodásban? Folyamatosan arra emlékezteti Izraelt, hogy meg kell mosatni, ha Isten szent jelenlétébe akar jönni, merthogy tisztátalan. Abból a vízből, ami folyamatosan szolgáltatja ezt a megmosatást – abból lesz a bor, ami a nagy menyegző összefüggésében nem más, mint Jézus vérének a jelképe. Jézus vére az, amely egyszer s mindenkorra megmos, megtisztít, átjár, hogy szabadon menjünk az Isten jelenlétébe. Jézus tehát, amikor ott ül a menyegzőn, ahol a vőlegény és a menyasszony az életük egyik legszebb óráját ülik, még evvel a kínnal is - a saját menyegzőjéről, a saját órájáról elmélkedik. Gondolataiban előrtetekint küldetésének legnehezebb órájára.
És akkor már értjük a másik történetet is: mi áll a templomtisztításnak a szívében? A tanítványok meg is jegyzik egy helyen a zsoltárt idézve, ahogy látják Jézust: „az Úrházáért való féltő szeretet emészt engem!” Az Isten szeretetéért, dicsőségéért Jézusban égő tűz, ami oda viszi, hogy szembe menjen a hazug, üres vallásossággal, az fel fogja emészteni őt! El fogja pusztítani. Ezért mondja: „romboljátok le a templomot!, és én három nap alatt felépítem azt” Itt még senki nem érti, miről beszél, egyedül Ő tudja, hogy ez a szerepe, küldetése. Keresztre fogják feszíteni, de a harmadik napon feltámad, mert Isten győzelme vitathatatlan. Ez lesz annak a módja, hogy Isten szeretetét, kegyelmét, irgalmát kiárassza a világra.
3. Milyen válaszok születnek?
Mit jelent hát hinni? Mit jelent ezt a drámát, ezt a valóságot élni? Igaz ez a történet, vagy pusztán csak álom? Ez a világ valóságos története, vagy ez csupán valamiféle vallásos képzelgés, aminek nincs helye a mai világban? A válasz hit kérdése. De nem csak a hívőnek, hanem a nem hívőnek is. A nem hívőnek azt mondani, hogy a világot nem Isten szeretete hozta létre; hogy férfi és nő szeretetkapcsolata semmi módon nem beszél arról, hogy Isten hogyan szeret és milyen személyes valóság; a nem hívőnek azt mondani, hogy a világ nem tart oda, hogy egy nap újra egyesüljön minden isten szeretetében a nagy menyegzőben – nem tudományosabb, nem megalapozottabb, nem intelligensebb, és főleg nem bátrabb, mint elfogadni Isten kijelentését.
Egy pillanatra gondold végig magadban a házassággal kapcsolatban: honnan van a férfi és női valóság ebben a világban? Honnan, miért van ez? Most ne arról a személyes szintről közelítsünk erre, hogy milyen nehézségeink, vágyaink, hiányaink vannak ezzel kapcsolatban! Hanem onnan, hogy miért van a világban az, hogy az élet a nő és a férfi szeretetkapcsolatából, a menyegzőben való beteljesülésből születik? Pusztán egy evolúciós véletlen volna, ami így alakult ki az évmilliók alatt, valamilyen módon ilyenné lett, és talán még valameddig ilyen lesz? Vagy pedig Isten így teremtette a mindenséget, hogy férfi és nő kapcsolatában az ember folyamatosan emlékeztetve legyen arra, hogy egyedül kevés, szeretetkapcsolatra van szüksége, hogy betöltse a küldetését a világban? Pusztán kulturálisan és társadalmilag meghatározott dolog, ami lassan úgyis elmúlik a nyugati civilizációban, vagy pedig mély rend, amely Isten lényéből fakad, és férfi és nő kizárólagos kapcsolata valamit visszatükröz Isten szeretetéről még akkor is, ha nem csak élet és világosság, hanem halál és sötétség kapcsolódik a házasság történetéhez?
Tudom, akármilyen szép, megejtő is lehet ez a kép valakinek, mégis ott van a kétely és a kérdés: „de igaz lehet-e ez?”  Ezért két olgot szeretnék még végül elmondani.
Az egyik: a hit végső értelemben ajándék. A násznagy és a násznép nem ragad meg semmit a titokból, ami közöttük zajlik. A tanítványok viszont látnak és hisznek. A Jézusba vetett hit nem másról szól, mint arról, hogy mi az élet forrása, végső célja, ki tartja fenn az életet. A létező legmélyebb kérdések ezek, egyikünk sem tudja a saját agyával elővezetni ezekre a választ. Ezt a választ, a hitet csak Isten lelke tudja életre hívni bennünk. Ezért a hit a legmélyebb értelemben ajándék. Mint ahogy Kánában a többség nem vette észre Jézus kinyilvánított isteni dicsőségét, de néhányan látták, ugyanígy Jézus a Szentlélek által ebben a pillanatban is kinyilvánítja az ő dicsőségét és isteni mivoltát neked, a szívedben. Talán azt mondod, nem vagy még hívő, de valahol mélyen a szívedben bizonytalanul érzed, hogy valami mozdul, kinyílik, mintha valamilyen ablak nyílna meg, mintha valamilyen reménység születne, mintha egy pillanatra magad sem hiszed, hogy hogyan, de mégis elhinnéd, hogy lehet, hogy mindez mégis igaz - akkor tudd meg, hogy ez a pici rezdülés a lelkedben Isten munkája. Így születik a hit ajándéka, amikor kezded megsejteni, hogy amiről soha nem gondoltad, hogy igaz, az mégis igaz lehet. Lehet, hogy élet van abban a Krisztusban, aki eddig annyira távoli volt tőled? HA felsejlik ez a kérdés benned, egyetlen helyes válaszod lehet: „jöjj, Uram Jézus, mutasd meg, erősítsd ezt meg!” Úrvacsorában akár, ha kijössz és áldást kérsz, ez legyen a szívedben: „Uram, győzz meg arról, ha ez igaz! Munkáld ezt a hitet a szívemben!” Kijelenti egyeseknek az ő dicsőségét most is. Mert Ő ilyen. 
Második, befejező gondolat: figyelmeztetés hívőknek. Észrevettétek ezt a mondatot a történet legvégén, a templomtisztítás után? „Sokan hittek az Ő nevében, mert látták a jeleket, amelyeket tett. Jézus azonban nem bízta magát rájuk, mert ismerte mindnyájukat, és tudta, hogy mi lakik az emberben.” Tudjátok, ez mit jelent? Azt, hogy nincs rendben ez a hit. Megjelent Jézus, bement a templomba, megítélte az üres vallásosságot, és sokan, akik maguk is kritizálták már ugyanezt a vallásosságot, mert kiszorultak belőle, azt mondták: halleluja, itt van a mi emberünk! Lelkesedtek: „ó, hiszünk benned, Jézus, végre megtetted, amit mi is akartrunk, csak nem voltunk elég bátrak hozzá.” De Jézus azt mondja erre a hitre: ez kb. olyan, mint amikor egy gyufát meggyújtasz, nagy lángja lobban, de meddig tart? Ez nem az a hit, ami megtartana. Ha tehát most ilyet érzel, hogy „gyerünk, végre, de jó!” - ezt a lelkesedést felejtsd el! Az a másik, az a mélyen érintő, ijesztő, ami szorongatja a lelked, ami oda visz, hogy lehet, hogy a kijelentés valóság, és radikálisan újnak kell történnie az életemben – az az igaz hit.
Imádkozzunk!
Szentlélek Isten, arra kérünk Téged, hogy ahogy továbblépünk az úrvacsorai közösségbe, gerjeszd a szívünkben az igaz hitet! Szentlélek Isten, add meg, hogy a szívünkkel lássuk  Jézust úgy, ahogy Ő valójában van, a maga dicsőségében, együttérzésében, örömében, ítéletében, bűn ellen való haragjában, könyörületességében és szeretetében; hogy lássuk Őt, hogy imádjuk Őt, hogy leboruljunk Előtte, hogy megújuljunk Benne! Add, hogy először odaadjuk magunkat Őneki teljesen! Kérünk, Lélek, végezd bennünk a Te munkádat!