Mikor a lélek mozdul, mikor a lélek mozdít

Az Apostolok cselekedeteiről írott könyvben követjük nyomon hétről hétre, hogyan bontakozott ki az első gyülekezet élete, hogyan küldte el Jézus a Szentlelket, hogyan indította el az első Jézus-követő közösséget a történelemben, milyen küzdelmekkel, harcokkal, örömökkel és sikerekkel ment előre kezdetekben az Evangélium ügye. Mindezt azért követjük így végig, mert maga Isten ugyanebbe hív ma bennünket is. Ugyanez a dogunk. Ugyanígy viszi Isten Lelke előre az Ő ügyét a világban ma is.  
A ma felolvasott ige azt a kérdést tárja elénk, minek az alapján értelmezzük az életünk eseményeit? Ezzel a fókuszponttal szembesít bennünket az első gyülekezet kibontakozó élete, missziója. De nem csak ez a mai szakasz, hanem valamennyi bibliai történet oda tárja elénk ugyanezt a kérdést. Hogyan olvassuk a bibliai történeteket évezredekkel később, egy egészen más korban, egészen más gazdasági, kulturális, politikai környezetben? Mit mond nekünk Isten Szentlelke a bibliai történeteken keresztül, és hogyan formál minket általuk?
Végignézve a mai történetet: három ember áll előttünk. Jakab, Jézus követője, akit semmi perc alatt kivégeznek; Péter, Jézus másik követője, aki csodával határos, álomszerű módon megmenekül és szabadítást nyer; és Heródes, aki a történet elején kivégzi Jakabot, a végén pedig maga is elpusztul.
Ahogyan az itt történteket értelmezzük, az tükröt tart arra, ahogyan a saját életünk eseményeit értelmezzük, amikor Jakab módjára valami szörnyűség, vagy amikor Péter módjára valami nagy csoda történik velünk. Életünk minden apró, hétköznapi eseményét és minden megrendítő, drámai nagy történését, jó és rossz dolgait, örömeit és tragédiáit valamiképpen értelmezzük, elhelyezzük magunkban. Mindannyiunkban van egy értelmezési keret, egy belső mérce, ami nem feltétlenül tudatos, de mégis, amihez képest a dolgokat jónak vagy rossznak minősítjük. Ez a bennünk lévő belső mérce, ez az értelmezési keret fogja megmondani, hogy valamit előremozdítónak, vagy inkább visszalépésnek tekintünk. Sőt nem csak az értelmezésünket határozza meg, hanem sokkal láthatatlanabb, kevésbé tetten érhető módon az érzéseinket, az érzékelésünket is. Ez a szívünk mélyén lévő belső értelmezési keret határozza meg, hogy örömöt vagy félelmet, dühöt vagy békességet, szégyent vagy büszkeséget élünk-e át; hogy egy adott esemény vagy annak az emléke haragot, gyűlöletet, vagy sokkal inkább szeretetet és lelkesedést vált ki bennünk.  
Ennek a fényében lássuk most a történetet, amelyben Jakab, Péter és Heródes előttünk áll,
Jakab. Kevéssel a ma felolvasott evangéliumi történet előtt, azokból a napokból, amikor Jézus még együtt volt a tanítványaival, elénk tár az Ige egy másik történetet Jakabról. Nem is annyira róla, hanem az édesanyjáról, aki ennél a végkifejletnél sokkal jobb sorsot szánt a fiainak, Jakabnak és Jánosnak. Azt olvassuk, hogy ez az édesanya egy alkalommal odament Jézushoz, és azt kérte tőle: „amikor eljön a te országod, a te uralmad – ami ennek az asszonynak és vele együtt az egész korabeli zsidóságnak a gondolatvilágában egy megfogható, konkrét fizikai valóságként élt - akkor add majd az én fiaimnak, hogy a jobb és bal oldaladon üljenek, azaz a fő helyen ebben az új világban.” Ismerjük ezt a helyzetet: az anyuka közbenjár a gyerekeiért, mint mi a matektanárnál a gyerek ötöséért. Jézus erre annyit mond: meg fogják kapni azt, amit én megkapok; részesei lesznek annak, aminek én részese leszek. Akkor még senki nem érti, hogy Jézus a haláláról beszél. Jakab életében ez a kijelentés valósul meg, ezzel szembesülünk. Ahelyett, hogy édesanyja vágya szerint fő helyre került volna egy megújított társadalmi rendszerben, egy kegyetlen, önmagát istenítő diktátor áldozatává lesz, a kibontakozó keresztény misszió elején.
Hogyan tekint a mai gondolkodásmód Jakab sorsára? E szerint a szemlélet szerint Jakab az a naiv ember, aki relatíve fiatalon feláldozta az életét valami nagy eszméért, hűséges volt - és mire ment vele? Derékba tört az élete, nem jutott sehova. Meghalt egy eszméért – amit a 19. vagy 20. században talán még hősiességként értékeltek volna, és talán ma is még az idősek, és néhány különc annak értékelne. De egyébként a 21. században már mindenki azt gondolja, hogy a nagy eszmék ideje leáldozott. A mi világunkban, a mi gondolkodásmódunk szerint meghalni egy hitért, egy eszméért, legyen az akár Jézus követése is – alapvetően bolondság. Hiszen mindegyik csak egy eszme, mindegyik csak valakinek az érdekét szolgálja. Bolond az az ember, aki odateszi az életét valamiért. Becsapott ember.  A kommunizmusért is meghaltak, odatették az életüket sokan, hithűen, áldozatosan. Ma már azt mondjuk: átlátunk ezeken a történeteken. Ebben ma már nem hiszünk. Jakab egy vesztes, egy becsapott jóhiszemű áldozat, kár érte, nem sok teteje volt az életének.
Péter. Péter a szerencsés ember, a mázlista ebből a nézőpontból, aki megmenekül, akinek tovább tart az élete. Heródes nyilván ugyanazt szándékozta tenni vele is, mint Jakabbal, de közbeszóltak a körülmények. Nem tudta azonnal kivégeztetni, bíróság elé vezetni, mert jött a páska ünnep, amikor jobb nem tenni ilyen véres dolgokat, még egy uralkodónak sem. Bölcsebb egy kicsit visszafogni magát, megvárni, amíg eltelik az ünnep, lecsengenek ezek a zavaró külső tényezők, és majd az ünnep után véghezvinni a kivégzést. De Péter megmenekül - és ez így a mai olvasatban egy jó történet. Kikerült a veszedelemből, a fenyegetettségből, időt nyert, lehetőséget kapott, tovább mehet, élhet. Ennek van értelme. Sőt: csak ennek van értelme! Amennyire kudarcos, hiábavaló, szerencsétlen Jakab, annyira szerencsés, mázlista Péter, aki a körülmények és véletlenek összjátékaképpen megmenekült. Akárhogyan is történt ez a menekülés: a mai ember gondolkodása szerint belefér az is akár, hogy angyalok hozták ki. Mások szerint pedig az „angyal” egy beépített őr lehetett (vannak ilyen biblia-magyarázatok is.) De alapvetően mindegy is, lényeg, hogy Péter jól jött ki a dologból, megmenekült, szerencsés ember, győztes.
Heródes. Ha Heródest a szegények, elnyomottak oldaláról nézzük, akkor az élete végére tekintve azt mondhatjuk: „mégis van igazság a világban.” Ez a magukat morálisnak nevező emberek olvasata. Ha sokkal inkább a mai kor szemléletével tekintünk rá, akkor pedig azt mondhatjuk: Heródes alapvetően „jól megcsinálta az életét”. Uralkodó lett; nagy hatalomra jutott; piszok jól élte az életét; minden alkalmat megragadott arra, hogy önmagát megvalósítsa; mindent megkapott, amit akart; mindent kiélt, amit szeretett volna; feljutott a csúcsra – tehát megérte! Valahogy meg csak meg kell halni a végén, hát őt is elpusztította valami furcsa betegség.
Ez a mai értelmezési keret, ami azt mondja, hogy mindennek a szívében az egyén önmegvalósítása, a személyes boldogulás áll. Én hogyan valósítom meg önmagam, én hogyan jutok többre, én hogyan élem át a dolgokat. Innen nézve Jakab élete kudarc, Péteré szerencsés továbblépés lehetősége, Heródesé egy jól megcsinált élet. És valljuk be: mindannyiunkban ott sugdos az a hang, hogy azért Péter sorsa mégiscsak jobb, mint Jakabé! Mindannyiunkban ott van valami mélyen gyökerező vágy a boldogulásra, a lehetőségeink maximális kihasználására, önmagunk érvényesítésére, kiteljesítésére, az élet minél teljesebb módon való megélésére. Mit mondjunk erről, ha most egy kicsit eltávolodunk ettől a szemlélettől, és a Biblia oldaláról tekintünk vissza rá?
A Biblia oldaláról tekintve azt kell mondanunk, hogy az egyén valóban nagyon-nagyon fontos. Van ebben a mai kultúrában valami, ami tényleg összevág a Bibliával: Istennek nagyon fontos az egyén. Lehet, hogy korábbi társadalmakban, kultúrákban, vagy akár ma is bizonyos kultúrákban az egyén nem fontos, elvész a tömegben, az egyén mindig föláldozza magát a tömegért. A nyugati kultúra egyik pozitívuma, hogy ehhez képest előtérbe állította az egyént. Az egyén fontos! A te életed fontos! Az, hogy te hova jutsz el, fontos! Hogy mi van veled, mi lesz veled, fontos! A bibliai gondolkodás ezt megerősíti (részben). A Biblia Istene egy olyan Isten, aki mindig a személyekkel lép kapcsolatba. Persze az egész történelmet ő irányítja, és van egy népe – mégis közben mindig az egyénnel van dolga. Megszólítja, elhívja Ábrahámot, és kiteljesíti az életét. Jézus egyenként megszólítja a tanítványokat, és olyan utakra viszi őket, amelyekről soha nem is álmodtak volna. Isten egészen személyesen szólít meg, törődik minden egyes emberrel. Isten olyan Iisten, aki igenis azt akarja, hogy az egyén élete kibontakozzon; amit Ő elrejtett abba, az megszülessen, áldás legyen! Ő adta a személyiséget, a lehetőségeket, a képességeket – és tényleg sokkal jobb, hogy egy olyan világban élhetünk ma, amikor nem kell minden energiánkat arra fordítani, hogy valahogy kapáljuk a földet, hogy legyen élelem, hanem gazdagság van körülöttünk, és ebben a bőségben minden korábbi történelmi korhoz képest sokkal inkább az ajándékaink, a lehetőségeink, a képzettségeink szerint élhetünk. Ez jó!
És mégis: már itt hadd vetítsem előre a kérdést: de ki tudjuk-e zárni az életünkből a jakabi történeteket? Ki tudjuk-e zárni az életünkből a tragédiát, a veszteséget? Ki tudjuk-e zárni a szeretteink életéből a veszteséget? Mit kezdünk a szenvedéssel? Biztos, hogy ennyire egyszerű ez, hogy Jakabot tegyük félre, naiv ember volt, odaadta magát valaminek, nyomorúság, baj lett belőle, amit ki akarunk zárni, és csak a Péter története lehet a miénk? Érezzük, hogy nem így van. Persze, a nyomorúság elől menekülni kell, a bajokat túl kell élni, ez igaz – de hiányos. Mert ez az értelmezési keret, mely szerint csak az egyén boldogulása számít, ez oda vezet ma, hogy mikor bejönnek a jakabi történetek, akkor nincs megmaradás. Születik egy beteg gyermek egy családban – és a férfi, az apa kilép a családból. Mert egy beteg gyerek terhét hordozva én nem fogom úgy megvalósítani magam, mint nélküle. Ugyanez a gondolkodás visz oda, hogy ha egy párkapcsolatom megromlik, nehézzé és fájdalmassá válik, akkor nem fogok ebben benne maradni és küszködni a hátralévő néhány évtizedben hűségesen, hanem kilépek, hogy boldog legyek, hogy megvalósítsam magamat. A modern értelmezési keret nem elégséges az élet tapasztalati valóságának az elhordozásához.
2. A bibliai történet értelmezési kerete
Hogyan éli meg a korai gyülekezet ezt az eseményt? Hogyan élhetjük meg mi magunk, ha nem az egyén önmegvalósítása felől nézzük, hanem más oldalról közelítjük?
Jakab. Ki Jakab a bibliai történet, a bibliai értelmezés szerint? Mártír. Vértanú. Olyan ember, aki Istennel, Istenért, itt konkrétan Krisztussal és Krisztusért szenved. Pontosan az történik vele, amit Jézus előre megmondott: az Ő sorsában részesül. A korai gyülekezet, amikor átéli, hogy Heródes Jakabot karddal kivégezteti, nyilván gyászol. Nincs arról szó, hogy nem számít az ember élete, nem fáj a veszteség. De vegyük észre: nem törnek össze egy értelmetlen halál súlya alatt. Az ő értelmezésük szerint nem hogy nem értelmetlen, ami Jakabbal történik, hanem sokkal inkább az életének a beteljesedése. Ez egy teljesen más gondolkodás, teljesen más értelmezési keret. Ami Jakabbal történik, a mártíromság, a vértanúság az a Krisztussal való legmélyebb azonosulás, legmélyebb közösség. Hasonlóan vall erről Pál apostol is, amikor a halál közelségéből, a filippibeli börtönből írja: „nekem az élet Krisztus és a meghalás nyereség. Szorongat ez a kettő, vágyom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél – mikor mond ilyet bárki a mai kultúrában? – De miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak.” És életben is marad.  
Péter. Miért menekül meg?  A bibliai értelmezés szerint egyetlenegy oka van: mert Istennek vele más terve van. Egy nap majd ő is mártírhalált fog halni, ahogy Jézus előre meg is mondja neki (a lekcióban olvastuk János evangéliuma végén). Megmondja neki: követni fogsz engem, és ez a halált fogja jelenteni. De most még nem ennek van az ideje. Most Isten kihozza őt a börtönből, mert még használni akarja. Ahogy Pál mondja: jobb lenne Krisztussal lenni, azaz: jobb lenne a Jakab sorsára jutni, de még itt kell maradnom. Péter itt marad, kiszabadul, küldetése van, az evangéliumnak terjednie kell. Péter nem a saját egyéni boldogulására szabadul ki e szerint az értelmezési keret szerint, hanem Isten szolgálatára. Mint ahogy Jakab élete sem a saját boldogulása szempontjából lett kudarc, mert nem lett kudarc, hanem az Isten szempontjából lett beteljesedés és megérkezés. A mai értelmezés szerint Péter lehetőséget kap, hogy észhez térjen, és mentse magát – de Péter nem tér észhez. Mert a szerencsés megmenekedés után nem azt fogja tenni, hogy felhagy a Krisztus-követéssel és az evangélium-hirdetéssel, örülvén annak, hogy „megúszta” - hanem ebben fog élni tovább. És el fog jönni a nap, amikor ugyanúgy,, mint Jakab, mártírhalált hal Krisztusért. Ez az ő története. Teljesen más gondolkodásmód. Amennyire magától értetődő nekünk, ma élő nyugati embereknek, hogy az életet az egyén önmegvalósítása és boldogulása mozgatja, ugyanilyen magától értetődő volt a tanítványoknak ez a bibliai olvasat.
Heródes. Heródes történetében Isten megmutatja, merre halad a világ, merre halad a történelem. Mert nem véletlenül emészti el a betegség Heródest egy nagyon jó élet után, hanem Isten avatkozik közbe, Ő hirdet ítéletet, mert nem tűri el, hogy ez az uralkodó önmagát istenítse. Ez persze nem jelenti azt, hogy Isten ott és akkor az összes diktátort egyszer s mindenkorra lerendezte volna, hiszen a történelemből pontosan tudjuk, hogy nem. De a bibliai gondolkodás szerint ez az isteni ítélet jele annak, hogy eljön a nap, amikor Isten újjáteremt mindent, amikor igazság és békesség tölti be a földet. Amikor mindenki, akit elnyomtak, kifosztottak, megraboltak, azok igazságot kapnak Istentől. Ez Heródes történetének, halálának a bibliai olvasata.  
Ennek a teljesen másik értelmezésnek a középpontjában Jézus, az Ő szenvedése, halála és feltámadása áll. Ez az értelmezés azt mondja, hogy Jakab nem egy naiv vesztes, hanem egy beteljesedett ember; Péter nem egy mázlista, hanem valaki, aki Isten tervében részt vesz; és Heródes nem egy ember, aki megcsinálta magát, aztán a végén valahogy meghalt, hanem egy magát Isten ellen emelő uralkodó. Ennek a szívében, hogy ezt így lássuk, az az esemény van, hogy Isten Jézusban eljött ebbe a világba, meghalt a kereszten, feltámadt, legyőzte a bűnt, a gonoszságot, a halált, és örökké él.
 3. Miért és hogyan kapcsolódhatunk be a bibliai értelmezési keretbe?
Érdemes feltenni a kérdést nekünk, akár keresztényként, hívőként élünk, akár csak keresünk, latolgatunk még: melyik értelmezési keret a helyes. Melyik az igaz? Hadd mutassak rá, hogy ez végső értelemben hitkérdés. Ez annak a kérdése, hogy szerinted mi az élet jelentése, értelme, végső célja: az egyén evilági kiteljesedése és egyéni boldogulása, vagy a világot teremtő, megváltó, igazságban és szeretetben újjá teremtő Istennel való kapcsolat? Szeretném hangsúlyozni, hogy mindkettő, az első, amit a mai kultúra plántál belénk, és a második, amire a Biblia tanít, mindkettő egy végleges, és nem tudományosan megalapozott elkötelezettségre, egy hitbeli elkötelezettségre épül. Mit hiszel a világ, az élet, az ember természetéről? Mi ad mindennek jelentést számodra? Mi tartja egyben a folyamatokat, a történéseket? Az én kiteljesedése, vagy Isten Krisztusban végzett munkája?
De nem csak az a kérdés, hogy melyik igaz a számodra - sokaknak ez nem is annyira fontos – hanem az is, hogy melyik működik. Melyik működik? Ha az életed eseményeit nézed, három kérdést érdemes feltenned. Ezek segíthetnek elrendezni, melyiknek érdemes odaadd az életed:
Két szimbólummal szeretnélek abban segíteni titeket, hogy tovább menjetek, gondolkodjatok ezen, és nézzetek szembe ennek a két értelmezési keretnek a valóságával. Nézzünk majd rá ezekre a szimbólumokra ugyanezekkel a kérdéssekkel: melyiknek higgyek, melyik szerint éljek? A világi értelmezési keret szimbóluma egy egészséges, szép testű, örökké fiatal férfi vagy nő. Ezt a szimbólumot ismeritek a reklámokból, a plakátokról. A másik értelmezési keret szimbóluma egy üres kereszt, egy kivégzőeszköz, amelyen ott volt elcsúfítva egy fiatal és egészséges férfi, aki Isten Fia. Aki feltámadt.
-        Az első, a tökéletes testű, örökké fiatal férfi vagy nő sok energiát adhat: mozdulj, sportolj, étkezz egészségesen, tartsad magad - és ez jó. Egészséges dolog. Mégis, miközben sok energiát adhat, végső, abszolút értelemben elérhetetlen. Mert nem maradsz egészséges, szép testű, gyönyörű, örökké fiatal férfi vagy nő – annyira nem, hogy mindannyian elpusztulunk és meghalunk. A másik viszont mindenkinek elérhető, mert az élet minden eseményével tudunk kapcsolódni valakihez, aki megtört a gyengeségben és a szenvedésben.
-        Az első kizárja a gyengeséget, a nyomorúságot:  az nem lehet. És ha van, akkor valami baj van veled. A másik szabadon meghív rá: nézd Krisztust, aki szenvedett, vele együtt élheted át a szenvedést.
-        Az első hazudik, mert nem vagy örök, és nem leszel örök, nem leszel örökké egészséges. A másik a lehetetlent ígéri, mert ha együtt szenvedsz Krisztussal, együtt támadsz fel vele az örök életre.
Melyik koherens azzal, amit átélsz minden nap? Melyik segít megbirkózni a szenvedéssel a mindennapokban? És melyik tesz jobb emberré, együtt érzővé mások iránt? Melyik a te hited? Mi a te végső elkötelezettséged?
Ezen a ponton nem csak a nem hívőknek van lehetősége megtérni és Krisztushoz jönni, hanem egy mélyebb értelemben a keresztényeknek is. Ez nekünk, keresztényeknek is releváns kérdés, mert gyakran úgy van, hogy miközben a másodikat, a bibliait valljuk, közben az első, a világ által diktált keret szerint élünk. Ha őszinték vagyunk, lelepleződünk ebben: Krisztust valljuk – de ahogy az életünk eseményeit értelmezzük, ahogyan a dolgokat átéljük, az arról beszél, hogy a világ milyen erősen fogva tartja a szívünket.
Ezért, ha bekapcsolódsz, Krisztusnak adod önmagad, elfogadod Őt, ezen az úton döntő jelentőségű az imádság. Meglepő ebben a történetben a gyülekezet imádsága, figyeljünk erre nagyon! Jakab meghal, kivégzik, Isten nem menti meg. A gyülekezet mégis buzgón imádkozik Istenhez, hogy Pétert megmentse! Csakis az imádságban tudod megharcolni keresztény emberként, hogy az életed eseményeit újra és újra visszavidd a bibliai értelmezési keretbe. Ha nem imádkozol, ha nem nézel rá tudatosan a dolgaidra, ha nem nézel rá tudatosan arra, hogy most miért van benned rettegés, gyűlölet, panasz; és nem viszed oda Isten elé, hogy Vele együtt átgondold, akkor a hamis értelmezési keret fog működni benned. Az imádság az, ahol összeütközünk a szekuláris értelmezési kerettel. Az imádság az, ahol Isten jelenlétében átgondoljuk, átértelmezzük, átírjuk, megharcoljuk, hogy a saját életünk eseményeit milyen értelmezési keretbe helyezzük.
4. Hogyan alakítja ez az életünket és a gyülekezetünket?
Most már inkább a keresztényekhez szólva: hogyan látjuk életünk eseményeit? Jakab és Péter története arról is beszél nekünk, milyen a mi Isten-képünk. Inkább a jakabi történet képe él bennünk: Isten az, aki nem segít, hagy szenvedni – vagy inkább a péteri történet: Isten az, aki mindig megszabadít, akármiből is megmenekít?
Nem régen nagyon keményen szembesülnöm kellett azzal, hogyan torzul az én Isten-képem. Egy olyan csoportos alkalmon voltam, ahol egy történetre kellett ránéznünk. A történet három részre volt felosztva, mi pedig három kisebb csoportban foglalkoztunk vele. Az első csoport, ebben voltam én, a történetnek csak az első részét kapta meg, és arra kellett reflektálni. A második csoport olvasta a történet első és második részét, és a második részről kellett beszélnie. A harmadik csoport pedig az egész történetet látta, a végét is. Tehát, akivel az eleje volt, nem tudta, hogy mi lesz a történet vége. A történet arról szólt, hogy egy házaspárnak három kamasz gyermeke van. És a férfinél kiderül egy olyan szívprobléma, ami egy orvosi beavatkozással megoldható, de ez az orvosi beavatkozás el fogja venni a nemzőképességét. A házaspár sokat gondolkodik, imádkozik, mit tegyen. Végül úgy döntenek, hogy azért, hogy több ideig, mint apa jelen lehessen a gyermekei életében, aláveti magát a műtétnek. Megtörténik a műtét, és amikor túl vannak rajta, hihetetlen erővel feltör bennük a vágy, mindkettejükben, hogy gyermeket szeretnének. De már nem lehet. Imádkoznak, három gyermeküket is bevonják az imádságba. S miközben ezt a kérdést imádságban hordozzák, egy tévéműsorban az örökbefogadás jön eléjük. Ezt Isten vezetésének veszik. Úgy látják: Isten erre hív bennünket. De azért, hogy bizonyosak lehessenek benne, hogy valóban Isten hívása ez, azt kérik Tőle: történjen meg az örökbefogadás három hónapon belül, és a gyerek legyen két hétnél fiatalabb. – Eddig tartott az első rész, amit én is olvashattam. S az volt bennem: hát ez nem! Nyilvánvaló: ez nem az Isten története, nem az ő vezetése. A házaspár elvesztett valamit, most kompenzál, de ez így nem történik meg. Én nem hiszek a Péter-történetekben, hogy ilyen gyönyörűen megoldódik valami… Mert én Jakabot tapasztaltam meg az életemben. Azt tapasztaltam, hogy Isten kemény, nem mindig szól közbe, nem teszi meg a csodát, nem mindig szabadít meg. Nagyon erősen hittem abban, hogy jól értelmezem a helyzetet és helyesen látom előre, mi lesz a történet vége. Rá fognak jönni, hogy a történetük mozgatórugója nem Isten, hanem az ő sebzett, veszteséget hordozó lelkük. – Tudjátok, mi volt a történet vége? Isten pontosan a kért módon adott nekik gyermeket. A végén megnéztünk egy videót, ami alatt gondolkodhattam magamon, ami arról beszélt, hogy ez az örökbefogadott gyerek tizenöt évesen valami hihetetlen zseniális zenei tehetség. Ez Isten története.
Rá kellett jöjjek, hogy keresztényként gyakran ez történik velünk. Ha én Isten keménységével találkoztam, nehezeket tapasztaltam, azt éltem meg, hogy mint Jakabnál, nálam sem jött segítségül – akkor olyan könnyen nem hiszek többé a Péter-történetekben! Ilyen az Isten-képem. De ez visszafele is igaz. Mert ha valaki meg a Péter-történetet élte meg, azt akarja abszolutizálni, és valaki másnak az életében pedig nem történik csoda és szabadulás, akkor lenézi; azt mondja: nem vagy jó hívő, te nem hiszel eléggé, ezért nem történik csoda.
János evangéliumában van egy történet, amikor még együtt van Jézussal Péter, és a testvérpár is: Jakab és János. Jézus azt mondja ott Péternek: kövess engem, és ha követsz engem, az avval fog járni, hogy mártírhalált halsz. Péter kiszól, Jánosra mutatva, hogy jó-jó, de mi lesz vele? S azt mondja Jézus: „Mi közöd hozzá? Te kövess engem!” Értitek? Ugyanerről van szó. Ne azt nézzük, hogy mi lesz a másikkal, hanem azt higgyük, hogy Isten szuverén úr. Dönthet felőlünk jakabi vagy péteri módon, de ha az eseményeket Krisztus halála és feltámadása oldaláról éljük meg, akkor tudjuk, hogy a bibliai értelmezési keretben mindkét út benne van, és mindkettőben Isten cselekszik, és Ő velünk van. Ne azt keressük, hogy az egyik miért gyógyul meg, és a másik miért nem? Az egyikkel miért történik csoda, és a másikkal miért nem? Nincs közünk hozzá.
Egyetlen egy módon van közünk hozzá, és ezzel fejezem be: a gyülekezet együtt imádkozik. És a gyülekezetben vannak Jakab-történetek és Péter-történetek egyszerre. Az egyik oldalon megtapasztaljuk a csodát, a szabadítást, a kiteljesedő életet; a másik oldalon átéljük a megtörtséget, a fájdalmat, a küzdelmet. De a gyülekezet együtt imádkozik. És a gyülekezetet nem akadályozza meg az, hogy Jakab meghalt, abban, hogy Péterért imádkozzanak! Az elmúlt hetekben több házicsoportban több dolog történt. Vannak házicsoportok, akik együtt imádkoztak, hordozták a betegséget, a nehézséget, a gyászt; valaki elment közülünk. És van házicsoport, ahol együtt ünnepelték Istennek a szabadító, gyógyító, helyreállító munkáját. Ez Isten népe. Együtt hordozza, együtt siratja a jakabi történeteket, de Krisztusban való reménységgel; és együtt ünnepli, együtt magasztalja Istent a péteri történetekért, amikor Isten szabadulást készít. Így: áldást és nehézséget együtt hordozva vagyunk Isten népe. És ahogy ezt együtt tesszük, együtt imádkozunk, együtt éljük meg, azzal kihívást adunk annak a hazug értelmezési keretnek, ami a világban van. Annak a bálványnak, annak a csaló, hazug, ördögi gondolatnak, hogy az egész életed lényege önmagad vagy, és semmi más. Mert az egész életünk lényege Isten Krisztusban, és semmi más. Ámen!

Ezekben a hetekben az Apostolok cselekedeteiről írott könyv alapján az ősgyülekezet életét követjük nyomon. A Szentlélek munkáját az első Jézus-követők életében: hogyan születik meg az első keresztény közösség, és aztán a Szentlélek hogyan vezeti őket. Mindezt pedig azért tesszük, mert ugyanez a Szentlélek munkálkodik és cselekszik ma is. Azt keressük, hogyan vezet és formál bennünket, gazdagréti gyülekezetet Isten Szentlelke ezeken a bibliai szakaszokon keresztül.
Jelenleg a világon a kereszténység a legüldözöttebb vallás. Egy tanulmány szerint 2016-ban 90.000 keresztény halt vértanúhalált. Ez azt jelenti, hogy hat percenként egy Jézus-követő testvérünk az életével fizet a hitéért - akár törzsi háborúk, villongások miatt Afrikában; vagy módszeres és szisztematikus keresztényüldözés, népirtás keretében a Közel-Keleten. Amíg felolvastam a mai hosszú textust (hat perc biztosan volt), egy keresztény testvérünk vértanúhalált halt valahol a világban. Ez az a valóság, amiben élünk.
Istvánnak, az első keresztény mártírnak a most felolvasott története számunkra, akik egyrészt úgy nőttünk fel, hogy a keresztényüldözés távol volt tőlünk; másrészt pedig sok-sok egyéb bibliai történet között ezt is számtalanszor hallottuk gyermekkorunktól fogva – ez egy szép történet a hősiességről. Abban a pillanatban azonban, ha közel engedjük magunkhoz ennek a történetnek a képeit és a teljes valóságát, meg kell látnunk, hogy ez egyáltalán nem egy szép történet! (Márpedig miért ne engednénk közel magunkhoz a keresztényüldözés képeit, amikor az valóságosan is egyre közelebb jön hozzánk? A menekültek között ott vannak az otthonaikból elüldözött keresztények is.) István vértanúságának a története nem egy szép történet. Mert amely történetnek az a vége, hogy valakit kiráncigálnak a városból; és fülüket bedugva, hogy semmit ne halljanak; szemüket eltakarva, hogy semmit ne lássanak; hihetetlen erőszak, düh és agresszió által vezérelve köveket ragadnak, és képesek azokat a köveket odaverni annak az embernek a testéhez és fejéhez, úgy, hogy az az ember emiatt vérben fekve elpusztul  - erre senki nem mondhatja azt, hogy ez egy szép, ideális, kedves bibliai történet! Ráadásul ennek a történetnek a nyomán indul el egy átfogó üldözés az első keresztény gyülekezet ellen, melynek során férfiakat és nőket hurcolnak meg, ítélnek vagyonvesztésre, börtönöznek be.
De, ha nem szép történet is, mégis benne van a Bibliában – közel kell tehát engednünk magunkhoz. Már csak azért is, mert nem tudjuk, mi vár ránk – miért ne néznénk szembe a rosszal? Miért ne engednénk, hogy a lehetséges rosszon keresztül Isten beszéljen velünk? Nem bölcs dolog úgy viselkedni, mint amikor egy családban felüti a fejét valami súlyos betegség, de a családtagok nem beszélnek róla, megpróbálják kizárni, kirekeszteni a beszélgetéseikből és a tudatukból is a rosszat, amivel nem jó szembenézni. Megtehetnénk, hogy hasonló módon elkerüljük, távol tartjuk magunktól a keresztényüldözés kérdését, és valami más, kellemesebb üzenetet keresünk ebben a történetben. De mire vezetne ez? Miért lenne jó kívül tartani a rosszat? Inkább tekintsünk bele – mert olyan ez a történet, mint egy tükör, amibe ha belenézünk, jobban meglátjuk Istent, és jobban meglátjuk magunkat.
Három pont alapján szeretnék beszélni erről:
1. A kiindulópont: az üldözés elkerülhetetlen
A most felolvasott igeszakaszt megelőző versekben arról olvasunk, hogy az első zsidó-keresztény gyülekezet életében egy nagyon súlyos, etnikai jellegű belső konfliktus kezdett kibontakozni.  Voltak ugyanis közöttük helyi, palesztinai zsidók, és voltak a diaszpórából, szétszórtságból, Kis-Ázsiából vagy Észak-Afrikából érkező hellenista zsidók. Ez utóbbiak is a zsinagógához tartozó hithű emberek voltak, de más kultúrában éltek, idegen környezetben nevelkedtek akár generációk óta – nekik már az volt az otthonuk. Nem is tudtak arámi nyelven. Mindkét csoportban voltak azonban olyanok, akik Jézus követőivé lettek – és ezen két etnikai csoport között bontakozott ki feszültség a gyülekezetben. A hellenista zsidó özvegyek ugyanis arról panaszkodtak, hogy a közösség nem törődik velük, nem gondoskodik róluk ugyanúgy, mint a helybeli, palesztinai származású özvegyekről. Ezt a korán kibontakozó megosztottságot az apostolok nagyon bölcs döntéssel megoldották: diakónusokat választottak (köztük Istvánt, akiről itt olvasunk), akik figyeltek a különbségtétel nélküli szolgálatra, törődtek velük. A megosztottságot tehát legyőzték, az nem tudta megakadályozni az Evangélium terjedését. Sőt, egy konszolidált, nagyon-nagyon áldásos helyzet állt elő. Azt olvassuk: „Isten Igéje terjedt, nagyon megnövekedett a tanítványok száma Jeruzsálemben, igen sok pap is engedelmeskedett a hitnek” (A papok nem nagyon szoktak hinni.) „István pedig kegyelemmel és erővel telve nagy csodákat és jeleket tett a nép között.” Jó látni ennek a történetnek az ívét: jön egy nagy támadás, egy belső megosztás a közösség életében – visszaverik a támadást egy nagyon jó megoldással – és áldás árad újra az életükre. Növekszik a gyülekezet, István által csodák történnek, kegyelemmel, erővel, Szentlélekkel teljes.
Miért nem maradhat ez így? Miért van az, hogy a következő képben megint azzal találkozunk, hogy megjelenik a másik ellenség - illetve ugyanaz az Ellenség másik módon, kívülről? Most a Jézusban nem hívő szórvány / diaszpóra zsidók személyében támad, akik elkezdenek vitatkozni Istvánnal (aki egyébként szintén a diaszpórából jön.) A vita teológiai jellegű: Jézus a Messiás vagy nem Jézus a Messiás? Feltámadt valóban, vagy nem támadt fel? A vitában alulmaradnak, mert nem tudnak ellenállni István érveinek, a bölcsességnek, amit kapott. Ezért bevádolják, hamis tanúkat hoznak ellene, rárontanak, odaráncigálják a Nagytanács, azaz a bíróság elé.
Miért? Olyan jól mehetnének tovább a dolgok az Isten népe életében! Miért indul el az üldözés?
Miért van üldözés itt konkrétan? Azért, mert a teológiai vita, amiben a mai nyugati világ nagyvonalúan tolerálja a véleménykülönbségeket („mi így gondoljuk, ti úgy gondoljátok, mindegy, lényeg, hogy mi tiszteljük a ti hiteteket, ti is tisztelitek, hogy mi meg nem hisszük ugyanazt”) – az az ő számukra messze több volt, mint tolerálható teológiai véleménykülönbség. A zsidóságon belül létrejött egy az Evangélium által formált, Jézust Úrnak, Messiásnak, Isten küldöttének, Felkentjének valló új közösség – ami már a puszta létével is kihívást jelentett a korabeli vallásosságnak. Nem lehetett megkerülni őket. Egyrészt azért nem, mert egyre többen voltak, terjedt, erősödött, hatást gyakorolt a közösség, csodák történtek - ez a vallásos zsidók és vezetőik hatalmát, befolyását, mindennapjait is igen keményen érintette. Másrészt azért is elkerülhetetlen volt az összeütközés, mert mindkét félnek nem lehetett igaza! Mert vagy nincs igazuk Jézus követőinek – vagy valóban Jézus a Messiás, Isten küldötte, akit vártak, és akkor minden zsidónak meg kell hódolnia előtte. Ha pedig a vallásos zsidóság nem akar meghódolni, nem akar változni – akkor nem nagyon van más, mint hogy el kell taposni a benne hívőket ahhoz, hogy ők megmaradhassanak abban, amiben vannak.
Miért van üldözés úgy általában? Jézus azt mondja a tanítványainak: „emlékezzetek arra az igére, amit én mondtam nektek! Nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak.” (Jn.15.20.) Ha engem nem fogad be ez a világ, titeket sem fog befogadni – Jézus egyértelműen beszél erről. Az Evangélium, a Jézus Krisztusról szóló örömhír természete, hogy idegen ebben a világban. Nem az tehát a kérdés, hogy egy keresztény közösség életében miért van üldözés? Nem az a kérdés, hogy ha Jézust követő, Jézusnak elkötelezett emberek megélik egyénileg és közösségileg, a mindennapjaikban a hitüket, miért van feszültség, miért van konfliktus? Hanem az a kérdés, hogy miért nincs? Mit gondoljunk magunkról akkor, ha nincs összeütközés, feszültség, konfliktus?
Lehet-e olyan módon Jézusnak a közösségévé lenni; a közösségeként élni; egészen mélyen az Ő valóságát megélni egy olyan világban, amelyben ez a Jézus idegen – úgy, hogy az semmiféle kihívást ne jelentsen az embereknek, közösségeknek, intézményeknek, akik között élünk? Nyilván nem lehet! Érezzük is, tapasztaljuk ezt, akik Jézus követői vagyunk. Pontosan fel tudjuk térképezni, hol keletkeznek a törésvonalak, konfliktusok a barátainkkal, a családunkban akár, a munkahelyen, az iskolában – mindenhol, ahol Jézus valósága idegen. De nagyon fontos szembesülnünk azzal, hogy amikor megjelennek ezek a törésvonalak, előállnak a konfliktusok; akkor mi mindig két irány között választhatunk. Vagy visszalépünk, amikor feszültség keletkezik, és akkor a konfliktus ereje csökken, béke lesz, élhetőbb helyzetbe kerülünk - vagy pedig ott maradunk, kitartunk, és a konfliktus mélyül.
Lássuk, mi történik Istvánnal! Melyik irányt választja a kibontakozó feszültségben?
2. A kibontakozás: hűség a fenyegetettségben
Odaráncigálják a Nagytanács elé – ő pedig egy hosszú beszédet mond. Annyira hosszú ez a beszéd, hogy talán bele is fáradunk; de ami még valószínűbb: ahogyan hallgatjuk a végigsorolt képeket Izrael történetéről, egy idő után megfeledkezünk arról, hogy alapvetően ez egy védőbeszéd, egy nagyon éles helyzetben, halálos fenyegetettség közepette. Ott áll István egyedül a bírái előtt, koholt vádakkal megbélyegezve, Jézusba vetett hitéért számon kérve – az előtt a Nagytanács előtt, aki rövid idővel ezelőtt ezt a Jézust halálra ítélte, a követőit pedig üldözi.
István beszéde igehirdetés – annak is nem valami gyenge változata, hanem egy nagy erejű, nagy hatású igehirdetés, hiszen ez az igehirdetés vezet a végkifejlethez: a vértanúsághoz és az üldözés elmélyüléséhez. Ha ezt a beszédet István nem mondja el, akkor lehet, hogy másként alakul minden.
István az igehirdetésében áttekinti Izrael történetét. Ez az áttekintés nekünk talán távoli, kicsit érdektelen is – de ott, az akkori hallgatóságnak messze nem volt érdektelen! Őket nem untatta, hanem sodorta, magával ragadta ez a beszéd. Mert ez a saját történelmük, saját múltjuk, saját hitük, saját vallásuk. Ez róluk szól, ebben nőttek gyerekkoruktól fogva. Hallják, hogy „Ábrahám”, meg „Jákob”, meg „felmentek Egyiptomba” – ezek a képek, szavak hordozzák az ő identitásukat, a lényüket, ezek ők maguk! Ugyanakkor mégis kicsit más ez, mint amit megszoktak: mert István árnyaltan, szelektíven idézi az eseményeket. Elmondja, hogyan cselekedet Isten az ősatyákkal, hogyan volt Isten mindig hűséges a néppel szemben, milyen hatalmas dolgokat tett Isten az ő népének az életében – a hallgatók ezzel az üzenettel teljes mértékben azonosultak. De István újra és újra kiemeli, Isten hűségére hogyan válaszolt Izrael népe újra és újra hűtlenséggel, hitehagyással, keményszívűséggel. – Ez az a szelektív látásmód, amivel István kezdetektől abba az irányba terelgeti a figyelmet, ami ennek az igehirdetésnek a csúcspontja lesz.
Figyeljük meg például, hogyan beszél Mózesről – akivel kapcsolatban végig ott vannak az áthallások, finoman mindig érzékelteti, hogy Mózes pedig Jézusnak az előképe, előfutára. Annak a Jézusnak, aki az itt zajló, vérre menő vitának az alanya, tétje, István bevádolásának az oka.  Így beszél Mózesről: „ezt a Mózest, akit megtagadtak az atyáink, amikor azt mondták: ki tett téged fejedelemmé és bíróvá – őt küldte el az Isten elöljáróul és szabadítóul.” Akit az atyáink megtagadtak – Istennek jó volt! (Mint Jézus.) Majd azt mondja még Mózesről: ő az, „aki ott volt a gyülekezet előtt a pusztában, atyáink és az angyal (az Úr angyala) között, aki szólt hozzá a Sinai hegyen.  Mózes vette át az élő igéket, hogy átadja nekünk.” Tehát ő volt a közvetítő Isten és a nép között. Majd hangsúlyosan így folytatja: na „neki nem akartak engedelmeskedni az atyáink, hanem elutasították maguktól, és visszafordultak a szívükben Egyiptom felé.” Ott állt Mózes Isten és a nép között, és nem akartak engedelmeskedni az atyáink, hanem elutasították őt – ahogy ott állt Jézus Isten és köztetek, pár hete még itt járt a városban, és nem akartatok engedelmeskedni! Még nem mondja ki – de a sorok között már ott van a párhuzam, ott vannak az áthallások a mózesi kor és a jelen között.
Egy ponton azonban hirtelen megtörik ez a hosszan, szépen, logikusan felépített érvelés. Miután István finoman felépítette, előkészítette az igéből az üzenetet, hogy amint Isten népe a történelme során mindig megkeményítette a szívét Istene felé, úgy most is ez történik – a jól felépített beszéd egy pontján váratlan fordulattal kilép a történelmi visszaemlékezésből, kilép a bibliai történetekből, és egy hirtelen váltással teljes súllyal nekimegy a bíráinak, és erővel odavágja az arcukba:  „Ti, keménynyakú és körülmetéletlen szívű és fülű emberek, mindig ellene szegültök a Szentléleknek atyáitokhoz hasonlóan ti is! A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok? Meg is ölték azokat, akik megjövendölték az Igaznak eljövetelét – az igaz Jézus – Most pedig az ő árulóivá és gyilkosaivá lettetek!”
Gondold végig a helyzetet: ez egy védőbeszéd! Arról van szó, hogy egy megvádolt, megfenyegetett ember ebben a beszédben kap esélyt arra, hogy megvédje magát. Mi történik itt? Nyugodtan kimondhatjuk: aki egy védőbeszédben ilyet mond a bíráinak, az ezekkel a mondatokkal aláírta a halálos ítéletét.
Miért nem volt István egy kicsit finomabb? Ha ez egy igehirdetés, miért nem bánt bölcsebben a meggyőzés eszközeivel? Minden igehirdető tudja, hogy ha ilyen szinten konfrontálja a hallgatóságot, akkor az védekezni fog, sőt akár ellentámadásba megy át. Miért nem kérdezi – én ezt tettem volna, mikor már látom, hogy kezdik érteni a prédikáció célját, kezdik érteni, hogy róluk van szó: lehet, hogy ugyanabban a cipőben járunk, mint az atyáink – miért nem kérdezi ilyen finoman: „nem féltek különben, hogy ti ugyanígy utasítjátok el Jézust, mint az őseitek?” Vagy azt mondanám: „Álljatok meg Isten előtt a kérdéssel, vajon nem ugyanilyen hitetlenek, keményszívűek vagytok-e ti is Isten felé, mint az atyáitok, amiről olvasunk?” Nem lett volna sokkal inkább eredményre vezető egy ilyen finom megfogalmazás – mint nekimenni a bíróságnak?
Mi történt itt? István elvesztette a fejét? Azt olvastuk róla, hogy kegyelemmel és erővel teljes ember. Kegyelemmel teljes - azt jelenti, hogy ott van benne az Isten kedvessége, szívélyessége, jósága, kegyelme, bölcsessége, van benne erő és tartás! Persze, azért mégiscsak ember! Ő is egyensúlyt veszthet, kibillenhet a Lélek hatása, Isten vezetése alól. Ez történt? Mi alapján dönthetnénk el, hogy egyensúlyvesztésből, saját indulatból ment neki ilyen vadul a Nagytanácsnak, vagy pedig a Szentlélek hatása alatt, Istentől indítva beszélt ilyen hihetetlenül keményen?
Én azt gondolom, egyértelmű, hogy István mindvégig a Szentlélek vezetése alatt cselekedett. Mi alapján mondom ezt? A beszéd elején, amikor berángatják a Nagytanács elé, azt olvassuk: „mindenki rátekintett, és az arca olyan volt, mint egy angyalé.” Az arca ragyogott Isten dicsőségétől! Ezt Mózesről olvassuk korábban a Bibliában, amikor Isten jelenlétében van; és Jézusról, amikor az elváltozás hegyén Isten jelenléte ragyog az arcán. (Ex.34.29-30.; Mt.17.2.) István ott van a védőbeszéd elején és ragyog az arca, Isten dicsősége, Isten jelenléte egészen betölti őt. Így indul a beszéd. Ettől persze még elveszthetné a fonalat menet közben. De mit látunk a végén? Az utolsó kép Istvánról nagyon hasonló. Amikor rárontanak, és megkövezik, látomást lát, amelyben Isten dicsőségét látja. Azt mondja: „látom a megnyílt eget, az Atyát és mellette Jézust, az Emberfiát” Ami a prédikációban, védőbeszédben elhangzik, az tehát nem annak az embernek a zavartsága, vagy éppen dühe, aki magát az ellenfelei gyűlöletére hangolta. Végig Isten jelenlétében van. Akkor viszont hogy lehet ilyen kemény? Sőt, máshogy kell feltenni a kérdést. Ha a Szentlélek vezetése és ihletése alatt mondja ki ezeket a kőkemény szavakat, ami egyértelműen a halálához vezet – akkor igaz lehet, hogy a Szentlélek vezette Jézusnak ezt a hűséges követőjét a megkövezés általi halálba?
Valószínűleg azért vezeti így, azért kell ezt a kemény fordulatot megtennie és ezt a súlyos mondatot váratlanul odavágnia a bíróság arcába, mert a Szentlélek jól ismerte a hallgatók szívét. Tudta, hogy bennük már minden eldőlt; hogy akármi történik, megkeményítették magukat, és ellene fognak állni az Evangéliumnak. Ezért hatalmazta fel a Szentlélek Istvánt, és használta őt eszközül a kemény ítélet kimondására, a vallásos vezetők keményszívűségének és istentelenségének leleplezésére. Ugyanaz a Szentlélek hatalmazza fel Istvánt erre, aki Jézusban is ezt az indulatot munkálta, mikor ő ütközött össze a vallási vezetőkkel. István nyilvánvalóan érzékeli a szavai súlyát, tudja, hogy ez még jobban felkorbácsolja majd az ellene feszülő indulatokat. De a Szentlélek szorongatása alatt, Jézushoz hasonlóam, prófétai módon kimondja az igazságot.
Korábban azt mondtam, kétféle irányba léphetünk, amikor konfliktus adódik: visszaléphetünk és lecsendesedik az üldözés; vagy pedig ott maradhatunk és megelevenedik az üldözés. A Szentlélek nem húzódik vissza, nem lesz megértő kísérő akkor, amikor Jézust utasítják el azok, akik Isten ügyét kell, hogy képviseljék. És igen, a Léleknek ez a konfrontatív munkája azt is jelenti, hogy István nem menekül meg azáltal, hogy „bölcsebb stratégiát” választ. Ez vezet majd a végkifejlethez. Ezen a ponton meg kell állnunk, és kimondhatunk valamit. Miközben mi zsigerileg inkább kilépünk, kimenekülünk a feszültségekből, van, hogy Isten Lelke nem a konfliktus enyhülését, hanem annak elmélyülését munkálja. És van, hogy ez áldozattal, veszteséggel jár – de Isten Lelkének mégis ez az útja. Az őskeresztények történetében az üldözés azért bontakozik ki, mert István mindvégig hűséges a fenyegetettségben.
3. A végkifejletet: vértanúság, üldözés, és kegyelem
István hűsége vértanúsághoz, és az első, egész keresztény közösségre kiterjedő üldözéshez vezet. Istvánt megkövezik, és ez sokkal inkább lincselés, mint bármiféle bírói ítéletnek a végrehajtása. Ráadásul úgy tűnik, ez a lincselés, vérontás nem lesz elégtétellé az ellenség számára. Nem azt végzi, hogy akkor most legalább egy időre alábbhagyna az üldözés, hanem sokkal inkább – mint ez gyakran lenni szokott - olaj a tűzre, elindítja az egész közösség elleni erőszakos üldözést.
Ez a végkifejlet tükröt tart elénk. A mai ember olvasata ugyanis gyakran így hangzik: ha István hűséges volt Istenhez, egészen addig, hogy szembesítette vádlóit az istentelenségükkel – miért nem védte meg őt Isten? Istennek hatalmában állt volna megakadályozni a megkövezést, miért nem tette meg? Nem ez lett volna az elvárható - cserébe a hűségéért? Így gondolkodunk, mint Jézus követői, és így gondolkodik, teljesen normálisan az, aki csak keresi, tanulja, kóstolgatja az Evangéliumot. Mindkét oldalon ez egy nagy kérdés. Elvárható valakitől, hogy elkötelezze magát Isten követésére, aki lám, még a saját embereit sem védi meg? És akik már elköteleztük magunkat, légy őszinte, nem feszül ott a kérdés: ha én hűséges vagyok, akkor nem várhatom azt, hogy Ő is hűséges legyen hozzám? Ha én hűséges voltam abban, hogy… (gondold végig, mit helyettesíthetsz be ide!), nem azt érdemeltem volna Tőle cserébe, hogy… (megint csak kitöltheted) ahelyett, ami különben történt velem, meg amiben vagyok?
Menjünk mélyebbre ebben! Hogy van ez a gondolkodásmód? Az alapja az, hogy ha mi hűségesek vagyunk Istenhez, akkor Ő tartozik nekünk azzal, hogy Ő is hűséges legyen hozzánk. Mi tettünk valamit Őérte, ezzel fölénybe kerültünk, egyfajta erkölcsi tőkét halmoztunk fel, amely alapján elvárhatjuk, hogy Ő valamilyen módon visszaadja azt nekünk, amit mi beletettünk a vele való kapcsolatba. Ha nem így történik, akkor haragszunk. Nem szoktuk így kimondani, de valójában így működik a szívünk. Keserű vagy Isten felé? Haragszol Istenre valamiért? Csalódtál Istenben? – Ez a gondolkodás van mögötte. Ráadásul azt is mi akarjuk meghatározni, milyen módon legyen Isten hűséges hozzánk – milyen kategóriában gyakorolja a nekünk kijáró hűséget. Istvánnak például az életét kellett volna megvédeni – ez a feltételünk arra nézve, hogy hűségesnek tartsuk Istent a történetben.
De lássuk meg, hogyan mutatkozik meg valójában Isten hűsége!
Ha megnézzük a történetet mélyebben: Isten soha nem volt olyan közel az ő szeretett gyermekéhez, Istvánhoz, mint abban a pillanatban, amikor kivégezték őt. Abban a pillanatban, amiről mi azt mondjuk: Isten nem volt sehol, elfelejtette, hűtlen volt. A vértanúság pillanatában István, aki Jézussal jár, minden eddiginél mélyebben eggyé lesz Jézussal. Ezt három mozzanatban adja elénk a szentíró.
Először: István beteljesedik Szentlélekkel. Azt olvassuk: megnyílt előtte a Menny, látta az Atyát és látta a megdicsőült Jézust. Látta. Nyilván ez nem fizikai látás; ha valaki mellette volt és felnézett az égre, az nem látta ugyanazt. Ez látomás volt. Gyönyörű látomás. Isten Szentlelke leszállt rá, megnyílt a szeme, látta az Atyát, látta Jézust, az egész Szentháromság jelenlétébe került, mennyei dicsőségben volt. Olyan módon élhette meg Isten jelenlétét ebben a valóságban, ahogy soha korábban. - Hűséges volt-e hozzá Isten?
A második és a harmadik mozzanat az, ahogy István imádkozik, miközben halálra kövezik. Két imádsága van. Az egyik: „Uram, Jézus, vedd magadhoz a lelkemet!” Leteszi az életét Jézus kezébe. Aztán a másik: „Uram, ne ródd fel nékik ezt a bűnt!”  Aki olvasta Jézus kivégzésének a történetét, pontosan tudja, hogy Jézus ugyanezekkel a szavakkal imádkozik a kereszten a halála órájában. Imádkozik azokért, akik kivégzik, ugyanúgy, mint István: „ne ródd fel nekik ezt a bűnt, mert nem tudják, mit tesznek!” – és az utolsó szava: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet.” Senki ne gondolja, hogy István azért imádkozott így, mert ezt előre elhatározta, vagy mert megtanulta egyfajta őskeresztény katekizmusból, hogy vértanúság esetén ezt így kell csinálni. Nyilván nem! Hanem azért, mert annyira megélte Jézus jelenlétét, annyira egy volt az Ő valóságával, annyira átformálta az - hogy ez fakadt fel a szívéből. Jézus imádkozott, a Szentlélek imádkozott benne. Azon a ponton, amiről mi azt tartanánk, hogy Isten nem volt hozzá hűséges, elhagyta őt – ott István annyira mélyen megélhette az Istennel való egységet, hogy ebben a mélységben találkozni Istennel gyönyörűbb volt, mint bármikor korábban az életében.
Üldözés? Igen! Isten nem akadályozta meg. Vértanúság? Igen! Isten nem mentette meg. Kegyelem és hűség? Igen, Isten messze felülmúlja azt, amit mi számon kérünk: miért nem védte meg Istvánt, és miért nem állította meg a halála nyomán kibontakozó keresztényüldözést.
A kérdés így hangzik: mi a feltétele annak, hogy valaki kitartson Isten mellett, Jézus szeretete és szolgálata mellett? Mi kell ahhoz, hogy te és én hűségesek legyünk Krisztus követésében? Hol van a küszöb? Hol jön el az a pont, amire azt mondod: eddig hűséges vagyok, de ha itt cserébe nem lesz hozzám hűséges Isten, ha itt nem adja meg nekem, amit én gondolok, akkor már nem leszek hűséges? Mi a feltételem? Ha megsegít a vizsgán? Ha lesz munkám, párom, gyerekem? Ha elkerül a súlyos betegség? Ha békén hagynak, elfogadnak mások? Ha nem veszítem el a lakóhelyem, a vagyonom? István, akit a Lélek nem megment, hanem a kitartó tanúság által üldözésbe és vértanúságba vezet: tükör. Mi a feltétele annak, hogy szeressem és szolgáljam az Urat?
A kérdés végső formájában úgy jelenik meg: mennyire ragadott meg és milyen mélységben formált át az, ahogyan az Úr szeretett és szolgált engem? Ez az igehirdetés ugyanis nem arról szól, hogy legyél te is olyan hűséges, mint István! Mert úgyse leszel, te se meg én se. Nem arról szól, hogy kilépve ma a templomból, fogadjuk meg, hogy akármi történik is, mi biztosan nem fogjuk megtagadni az Urat. Mert ki mondhatja ezt magáról? A mai ige arról szól, hogyan hív Jézus közel magához. István titka nem az, hogy ő egy nagy hős volt, hanem az, hogy Jézus valamit olyan mélységben végzett el az életében, olyan mélységben ragadta meg, olyan mélységben volt István számára a jézussal való közösség minden küszöbnél több, fontosabb, értékesebb, gyönyörűbb, valóságosabb és megragadóbb, hogy ezért mindvégig hű tudott maradni.
István halála kapcsán nézzünk rá végül Jézus halálára! Hiszen Jézus halála, annak a szemlélése, a vele való találkozás tehet bennünket egyedül hűségessé. Mi az értéke számomra, hogy Jézus önmagát adta értem - amire válaszul én is odaadtam, vagy odaadhatom magamat Neki?
István látszólag ugyanúgy szenved, mint Jézus. Ugyanúgy kivégzik, mint Jézust. Ugyanúgy imádkozik a kivégzőiért, mint Jézus. De van egy nagyon nagy különbség. Mert míg István, az első keresztény vértanú egy különleges látomásban részesül, amelyben az Urát, Jézust látja, Aki hamarosan fogadja őt – az a Jézus, aki értünk szenvedett a kereszten, amikor felnéz az égre, nem látja az Atyát, nem lát semmit. Miközben Istvánnak, az első keresztény vértanúnak, és minden üldözött kereszténynek egy ponton megnyílik az ég és a menny dicsősége, amikor hűséges – Jézus számára elhomályosul és elsötétedik az ég, és bezárul az Atyával való kapcsolat. Miközben István azt kapja, hogy ott áll Jézus, Aki várja őt, és teljesen átéli a Szentlélek erejében az Atya, a Fiú, a Szentlélek jelenlétét és a megnyílt mennyet – Jézus azt éli meg, hogy az Atya rácsapta az ajtót, és nem beszél vele. Jézus ezt mondja a halála óráján egy másik imádságban: „én Istenem, én istenem, miért hagytál el engem?”
Ha válaszolni akarsz arra a kérdésre, miért van az, hogy István a legnagyobb isteni hűséget és jelenlétet tapasztalja meg ugyanott, ahol Jézus az Istentől való legmélyebb elutasítást kapja– akkor egyetlenegy választ adhatsz: azért hagyta el az Atya Jézust abban a pillanatban, hogy téged és engem soha, semmilyen pillanatban, semmilyen körülmények között ne hagyjon el. Jézus, Aki nem érdemelte, hogy Őt az Atya elhagyja, mert tökéletes volt és igaz, belépett az én helyemre, aki azt érdemelném újra és újra az életem legsötétebb helyzeteiben, hogy elhagyjon engem Isten. De éppen mivel Jézus belépett oda, és őt az Atya elhagyta, ezért én tudhatom, hogy akármi van, akárhol van a küszöb, akármi vétetik el, engem soha nem fog elhagyni. Ez az örömhír! Ez az Evangélium! És ha valami megolvaszthatja a szívedet ma este, ha valami megváltoztathat, ha valami új emberré tehet, ha valami megformálhat egy gyülekezetet, ha valami hűségessé tehet bennünket egy ilyen korban, ha valami miatt méltónak mondathatunk arra, hogy az üldözött keresztények testvérei legyünk, az csak azért lehet, mert azt mondjuk, hogy „köszönöm Jézus, hogy akármi van, Te nem hagysz el engem!” Nincs ennél jobb hír. Nincs ennél szebb üzenet. Nincs ennél több.

A mai szakasz a legtöbbünket elsőre megrendíti és/vagy felháborítja: "Hogyan halhat meg Isten ítélete nyomán két ember?” És most, a gyász napjaiban, különösen is érzékenyek vagyunk erre: „csak nem azt akarod mondani, hogy Isten ilyen, és a baleset áldozatait is Isten ítéletén keresztül kellene értelmezni…?" – Nem! - Továbbá: Miért ilyen fontos kérdés a pénz? (Ráadásul ma az adakozás vasárnapja van…) Milyen életszerűtlen (vagy milyen kényelmetlen/fenyegető), hogy Jézus első követőinek "mindenük közös volt." Végül pedig az a legszörnyűbb, ha a kettőt így kötjük össze: mivel ezek ketten nem adakoztak az egyháznak, Isten halálra sújtotta őket. Azonnal ott a kérdés: ezt a történetet vajon ki találta ki? Kinek az érdekeit szolgálja? Tudom, hogy mindkét mozzanat érthetetlen és felháborító sokaknak. Felháborító azért, mert az a tapasztalatunk, hogy akik Istenben egy olyan Istent látnak, aki elítéli a bűnöst, maguk is hajlamosak ezt a - gyakran kegyetlen - ítéletet képviselni mások felé. Felháborító azért is, mert az egyházban a pénzzel való visszaélés egyáltalán nem ismeretlen.
Mégis ez a szakasz van előttünk, és Isten Lelke valamit ezzel a bibliai szakasszal el akar ma is végezni Isten népében. Nyilván nem azt akarja, hogy ítélkező, kegyetlen emberekké legyünk - mindig másra hív… éppen az ellenkezőjére. Nyilván nem azt akarja, hogy rossz lelkiismerettel küszködjünk azzal, hogy adunk-e pénzünkből, hogyan és mennyit. De vajon akkor mire hív? Mit akar a Szentlélek ezzel a bibliai szakasszal ma?
Hadd éljek egy képpel, amely segít megválaszolnunk a kérdést. Ha félhomályban benézünk egy félig rendben lévő szobába, úgy látjuk, minden rendben. De amikor vakítóan besüt a nap, feltárul, hogy mennyi pókháló, por, mocsok van a látszólagos rend és tisztaság mögött. Valahogy így szeretne a Szentlélek világossága beragyogni ezen a bibliai részen keresztül Isten népe életébe újra és újra. Ha magunkra nézünk, lehet, hogy nagyjából rendben találjuk magunkat. Úgy gondoljuk, olyanok vagyunk, amilyennek egy gyülekezetnek lennie kell. Itt-ott persze változhatnánk, növekedhetnénk, de úgy látjuk magunkat, hogy nagyjából minden rendben. Meggyőződésem, hogy a Szentlélek ma ezzel az igével szembesíteni szeretne bennünket: milyennek lát ő, és milyen az a gyülekezet, amely - bár nem tökéletes - de közelebb áll hozzá. És nem azért teszi ezt, hogy elítéljen, hanem sokkal inkább azért, hogy magához hívjon. Lássuk hát, hogyan világosít meg bennünket ez a szakasz három tekintetben: 1. A gyülekezet, mint közösség; 2. A bűn valósága; 3. Isten jelenléte közöttünk. Mindhárom téma fontos nekünk Gazdagréten… de talán mindháromban nagyobb világosságra, mélyebb megértésre és megélésre hívattunk… valamint még egy fontos megjegyzés: ez a három dimenzió egy valósághoz tartozik. Nem létezik egyik a másik nélkül. És bár egymás után beszélek róluk - mégis látnunk kell, hogy egy dologról esik szó (lelki ébredés).
1. A gyülekezet, mint közösség
"A hívők egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt." Ezek az egyszerű, egyeseknek talán kicsit túl romantikusnak tűnő szavak egy különleges tapasztalatról, különleges megélésről adnak hírt. Olyan sok szó esik egységről, közösségről - közöttünk is - hogy elvész ennek a kijelentésnek a súlya. Azért, mert ez a fajta szívbeli, lélekbeli egység egyrészt nem magától értetődő, másrészt nem emberi erőlködés eredménye. Sokkal inkább ajándék; olyan ajándék, amely felülről, Istentől száll alá. Ezt hangsúlyozni kell, mert ha nem értjük, ha sohasem éltük meg, milyen az Isten által kimunkált mély egység, akkor egy idő után elegünk lesz mindabból, amit "közösségként" élünk meg, vagy amire a "közösség" alatt gondolunk.
Tegyünk két elhatárolást:
Nem a hasonlókkal való egy húron pendülés - esetleg egy kis lelki/vallásos inspirációval feldobva. Vajon miben különbözik a korai gyülekezetben megtapasztalt egység a jó kis csapat egységtől, amit akár egy csapatépítő tréning során átélünk, amelyben motivációt nyerünk egy feladat közös elvégzésére - azon túl, hogy keresztény ideák, gondolatok, célok vannak ebben? Mit jelenthet, hogy egy csapat "szívében és lelkében egy"? Az a benyomásom, hogy keresztény közösségen gyakran ezt értjük: jó emberek, jó csapat, jó inspiráció… De Jeruzsálemben nem ezt látjuk.
Máskor közösségen, egységen azt értjük, hogy sok különböző embert, elképzelést, irányt valahogy sikerül egybeterelni, egyben tartani. Érezzük, látjuk, hogy akár a családban, akár a barátaink között, akár a munkahelyen vagy iskolában/egyetemen minden szerteszét húz, és képtelenség az embereket egy asztalhoz ültetni (mind fizikai, mind lelki értelemben), és amikor valamilyen módon, sok-sok erőfeszítés árán sikerül egy egyensúlyi helyzetet teremteni, vagy akár egy részleges egyirányultságot megformálni, az a közösségnek, az egységnek egy örömteli példája. Nagyszerű vezetői tett, és nagyszerű eredmény egy széthúzásokkal teljes világban/társadalomban… De a jeruzsálemi gyülekezetben nem erről van szó.
Miben több, amit látunk? Miben más, amivel Isten Szentlelke meg akarja világítani a mi szívünket és a mi lelkünket - amely létrehozza a mi közösségünket?
A kulcs, amint én látom, az erő. A közösség ereje, az itt megvalósuló egység ereje, amely sokkal több, mint az egyének erejének, lehetőségeinek az összessége. Ez az erő pedig két irányban nyilvánul meg: befelé és kifelé. Befelé, egymás felé: "Senki sem mondott vagyonából semmit a magáénak, hanem mindenük közös volt." Bibliamagyarázók hangsúlyozzák, amint később Péter szavaiból is egyértelmű, hogy ez nem kötelező beszolgáltatást jelentett, valamint nem is egyfajta magántulajdon nélküli őskommunizmust. Sokkal inkább arról van szó, hogy e szívbeli, lélekbeli egység olyan valóságos, hogy szinte magától teljesedik be az, amit az Ószövetségben így mond Isten törvénye: "Ne legyen köztetek szegény, hiszen gazdagon megáld téged az ÚR azon a földön, amelyet az ÚR, a te Istened örökségül ad neked, hogy birtokba vedd. …   Ha valaki elszegényedik testvéreid közül valamelyik lakóhelyeden, abban az országban, amelyet Istened, az ÚR ad neked, ne légy kemény szívű és szűkmarkú szegény testvéreddel szemben, hanem légy hozzá bőkezű, és adj neki szívesen kölcsönt, amennyire szüksége van, amiben szükséget szenved." (5Móz. 15.4, 7-8) Amikor Isten elhívta, megváltotta népét, ez volt a terve, az álma: legyen egy nép, ahol nincs szegénység… Ez mutat rá arra, hogy kicsoda Isten, és milyen beteljesedés felé vezeti a világot: ahogyan nem volt szükség, szegénység a teremtésben, úgy nem lesz majd a megváltás teljességében sem. És addig legyen ennek jele, előíze az ő népe: ne legyen közötted szegény.
Amit azonban a törvény nem tud megadni, mert az önzésünket nincs hatalma - se a törvénynek, se magunknak - legyőzni, megtörténik itt: önként, szabadon, a saját vagyonukból gondoskodnak Jézus követői testvéreikről. Ez a közösség ereje befelé. Ettől nem függetlenül ennek az egységnek kifelé is hatalmas ereje van: "Az apostolok nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindnyájukon." Az egység, a rendkívüli helyzet, amelyben nem volt szűkölködő, ahogy ez a gyülekezet egy volt, és - igen! - ahogy megosztották anyagi javaikat, az erőt jelentett abban is, ahogy az apostolok Jézus feltámadását hirdették kifelé. A közösség megélése, a gyülekezet élete hitelesítette az igehirdetést. Bárki mondhatja, hogy Jézus feltámadt, amire bárki mondhatja, hogy bolond vagy - de ha emögött egy korábban nem ismert egység, szeretet, mindenkit megindító áldozatos adakozás és a szegényekről való gondoskodás van, akkor már nem olyan magától értetődő, hogy ez bolondság… Meggyőző ereje van ennek a közösségnek.
2. A bűn valósága
Az első gyülekezet élete erőteljes fénynyalábot irányított ránk: közösségünk és adakozásunk területén hívott Isten világosságába. Másodszor, lássuk a bűn kérdését. A probléma tehát az, hogy miért kellene két embernek meghalnia azért, mert nem adták oda mindenüket az egyháznak? A bűn (ha egyáltalán használhatunk egy ilyen szót) és a büntetés nem arányosak. Az pedig, hogy mindez Istennek tulajdoníttatik, kifejezetten taszító.
Hadd kezdjem egy történettel. Pár hónapja menet közben beleakadtam egy rádiós beszélgetésbe, amelyben egy drogos karriert befutott fiatalembert faggatott a riporter. Ahogy beszélgettek, végig nagyon erősen azt éreztem, hogy ez a srác még nem kész felelősséget vállalni önmagáért. Klasszikus drogos karrier, bűnözés stb., és mintha mindvégig tolná el magától a felelősséget. Majd ahogy az élete eseményeit mesélte, elhangzott egy ilyen mondat (sajnos nem emlékszem szó szerint, de lényegileg igen): "És akkor nem kaptam kézhez az érettségimet, mert elcsúsztam töriből…" Ez a mondat tette fel az "i-re" a pontot: minden csak úgy történt valahogy, de nem az én felelősségem miatt. Nem azt mondta, hogy soha nem érettségiztem le, mert megbuktam történelemből, hanem nem kaptam kézhez az érettségi bizonyítványom. Azaz megvan, csak nem adták oda… Értjük. Mert elcsúsztam, megcsúsztam… Nos, nem azért hozom ezt a példát, hogy bárkit - különösen egy fiatal srácot, aki harcol a drogból való szabadulással - kicikizzek. Sokkal inkább azért, mert ez a pár perces beszélgetés számomra annak illusztrációjává vált, ahogy a mai kultúrában a kudarchoz, a rosszhoz, a bűnhöz viszonyulunk. Megbotlottam, megcsúsztam, nem jött össze - amint talán a mi olvasatunkban Anániás és Szafira esetében is ez történt. És miközben nagyon erősen hiszek abban, hogy megértéssel, kegyelemmel és bátorítással kell lennünk mindenki iránt, aki elbukik, mégis azt is számba kell venni, hogy a bűn valóságával szembesülni igen nehéz a mai világban.
Mi történt hát Anániással és Szafirával? Egyértelmű az eddig elhangzottakból, de mondjuk ki újra: nem az a bűnük, hogy nem adták oda mindenüket a gyülekezetnek, hiszen ez nem volt kötelező. Péter ezt mondja: "Anániás, miért szállta meg a Sátán a szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek, és félretegyél magadnak a föld árából? Vajon nem a tiéd volt-e, amíg el nem adtad, és miután eladtad, nem te rendelkeztél-e az árával? Mi indította szívedet ilyen cselekedetre? Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek." Nem azt csináltál-e a vagyonoddal, amit akartál? Akkor miért csaltál és miért hazudtál? Vajon miért döntött úgy ez a házaspár, hogy látszólag azt teszik, mint sokan mások - de valójában mégis valami egészen mást? Miért volt szükségük arra, hogy úgy tűnjenek, mint akik szívükben és lelkükben egyek mindenkivel, mint akik az egységnek ugyanabban a különleges csodájában sodortatnak, miközben ennek valósága nem volt ott a szívükben? Miért kellett hazudniuk, miért kellett csalniuk? Mi akartak megszerezni ezzel, mi volt az a nagyobb jó számukra, mint az, hogy nem állnak be azok közé, akik adnak, vagy pedig ők is odaadják az eladott birtok teljes árát? Pontosan nem tudjuk. De az nyilvánvaló, hogy a szívük mélyén fontosabb volt valami annál, mint hogy tiszta és önzetlen szívvel tartozzanak a gyülekezethez. Úgy akartak látszani - de nem voltak készek úgy cselekedni. És ez az indulat, - nem a hazugság önmagában! - hanem ez a kétszínű indulat tökéletes eszköze lehetett volna a Sátánnak arra, hogy azt a nagy erőt, azt a nagy közösségi csodát, amit látunk, kikezdje, és szép lassan elkezdje felőrölni.
Milyen törékeny a hívők egysége! Itt ketten ugyanúgy tesznek, mint bárki más. Ugyanúgy örvendeznek - látszólag! - mint bárki más. De mindeközben a szívüket eluralja a méreg, amely elkezd kiömleni onnan. Pontosan tudjuk, hogy így hullik szét az egység az emberek között. Pontosan tudjuk, milyen romboló mindez.
De még mindig mondhatod, hogy rendben, értem, ezzel együtt aránytalan, hogy meg kell halniuk, illetve elfogadhatatlan, hogy Isten ítélete éri el őket. És ezért látnunk kell még valamit, amire Péter így utal: "Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek. " Azt is mondja, hogy a Szentléleknek hazudtak, illetve: "Miért egyeztetek meg abban, hogy próbára teszitek az Úr Lelkét?" Nos, ezeknek a szavaknak a súlyát, valamint az ítéletnek a súlyát csak akkor érthetjük meg, ha meggondoljuk, hogy milyen körülmények között hazudott a házaspár Istennek. Ha meg akarjuk ragadni, valójában mi történt ezen a tragikus napon, valamint meg akarjuk ragadni, hogy hogyan világít ránk a Szentlélek ezen keresztül, tovább kell lépnünk a harmadik témára: Isten jelenléte.
3. Isten jelenléte közöttünk
Azt mondtuk, hogy az a három téma, szempont, amire rávilágít a Szentlélek az Ige alapján a mi életünkben, összetartoznak. Valójában ez a harmadik dimenzió, Isten jelenléte az, ami magyarázatot ad mind a rendkívüli egységre, mind a súlyos ítéletre. Hogyan van jelen Isten a gyülekezetben?
Többször beszéltem már arról, hogy Isten Szentlelke Isten népe történetének során időszakosan intenzívebben, erősebben árad ki, mint máskor. Ezeket az időszakokat nevezik lelki ébredésnek. Egy ilyen lelki ébredés, lelki megújulás kiterjedhet egész népekre, kontinensekre, de van, amikor csak egy közösséget, egy települést érint. A lelki ébredés mindig Isten népén belül kezdődik, de sohasem áll meg annak határainál. Jellemzője, hogy Isten jelenléte sokkal intenzívebben adatik, mint ahogy korábban ismerték. Ezzel az intenzitással együtt jár a meglátogatott közösség bűnbánata: mély szomorúság, gyakran fájdalom közepette szembesülnek tagjai istentelenségükkel, hűtlenségükkel, és azzal, hogy teljesen elveszettek Isten kegyelme nélkül. Ugyanakkor, amint ebben a mély elveszettségben, bűnismeretben vannak, egyre ragyogóbb és dicsőségesebb módon jelenik meg Isten felfoghatatlan kegyelme és szeretete abban, hogy Jézus Krisztus halála és feltámadása által Isten megkegyelmezett nekik. Felfokozódik mindaz, amit eddig is tudtak: Isten nélkül elveszettek vagyunk bűneinkben, de Jézus Krisztusban Isten gyermekei lettünk. Mélyebb, sokkal mélyebb a fájdalom, sőt, néha a félelem az elveszettség miatt; és hatalmasabb, áradóbb, dicsőségesebb az öröm, amely átjárja a közösséget, amikor rájuk ragyog Isten szeretete Krisztusban. Azt tapasztalják, hogy a Szentlélek hatalmas erővel van jelen, Isten szinte megfoghatóvá válik, és gyakran megjelennek csodái, szabadítása az életükben. Erő árad, de ez a hatalmas erő nem áll meg a gyülekezet küszöbénél, hanem kiárad a társadalomra. Nem lehet nem tudomást venni arról, hogy Isten itt van és cselekszik. Megjelenik az egység, a szeretet soha nem ismert módon, a felelősség azok iránt, akik nem ismerik Istent. De, hadd hangsúlyozzam, mindez nem emberi buzgólkodás folytán, hanem a szuverén Isten különleges látogatása következtében.
Ilyen időszakban vagyunk Anániás és Szafira szomorú történetének idején. Az Úr megfoghatóan, érzékelhetően van jelen. A feltámadott Jézus a Szentlélek által nyilvánvalóan munkálkodik. A hívők szíve túlcsordul a hálától, az örömtől, Isten kegyelmének áradásától. Emberek gyógyulnak meg, jelek és csodák történnek. Az Úr "ott sétál az utcán", letagadhatatlanul jelen van. Mindenki erről beszél, mindenki tudja, mindenki érzi - akár megnyílik Isten előtt, akár üldözi ezt az új mozgalmat. Ennek összefüggésében kell látnunk Anániást és Szafirát: ebben a helyzetben, amikor oly nyilvánvaló Isten szent jelenléte, amikor a hívők imádkoznak és megrendül a hely, ők hazudnak a Szentléleknek. Kicsit megcsúsztak? Megbotlottak? Nem. Valami hihetetlen métely kötözte meg a szívüket, ha ilyen nyíltan szembe tudtak fordulni Istennel. Ha valaki hazudik egyet az egyháznak - hát hazudott… De ha valakik Isten jelenlétének ilyen intenzív áradása közepette hazudnak Istennek, megvetik őt, nem állhatnak meg…
És ezért végül Isten jelenlétével kapcsolatban egy kérdés marad velünk: vágyjuk-e, kérjük-e, akarjuk-e a Szent Isten jelenlétét magunk között? Mert ez a jelenlét egyrészt hihetetlen áldásokat hordoz, másrészt hihetetlen veszélyeket hordoz. Sokat emlegetjük Isten jelenlétét… talán túl sokat is. Várjuk, hogy gyógyulást munkáljon közöttünk - és jól tesszük. Várjuk, hogy megújítson a vele való kapcsolatban - és jól tesszük. Várjuk, hogy kiáradjon közöttünk, tovább terjedjen általunk - jól tesszük. De Istennek ez a jelenléte, ez a látogatása sokkal több, mint amire jó vágyaink irányulnak. Istennek ez a jelenléte megolvasztja a szívünk - és önzetlenné tesz az anyagiakkal. Várjuk-e ezt is? Istennek szent jelenléte nemcsak gyógyulást hoz - hanem el is veszíti a kétszínűeket, azokat, akik csak látszólag haladnak vele, de a szívükben mást helyeznek előtérbe. Akarom-e én ezt? Isten jelenléte félelmet ébreszt - vajon én nemcsak lubickolni akarok egy kicsit "jelenlétében"? Isten jelenléte olyan szinten változtatja meg a közösséget, hogy az ellenállást vált ki, üldözést fog elszenvedni. Kész vagyok-e erre Jézusért?
Gyakran tesszük fel a kérdést: milyen gyülekezet szeretnénk lenni? A közösségünk mélységére, a bűn valóságának elismerésére, Isten jelenlétének megnyilvánulására nézve. És valószínű, hogy szépen el tudjuk mondani, hogy mi lenne nekünk jó. Egy kis közösség, amely megtart és inspirál; egy kis bűnismeret, hogy változzak úgy, hogy attól rendben legyek magammal; egy "jó kis jelenlét", amely vigasztal, feldob, erősít… De most egy másik kérdést tegyünk fel annak világosságában, ahogy Isten megjelent az első gyülekezet életében: milyen gyülekezetnek szeretne ő minket látni? Milyen gyülekezetté szeretne bennünket Jézus formálni? Milyen lehet az a gyülekezet, amelyért Jézus, az Isten Fia meghalt a kereszten? Milyen emberek, milyen közösség volt előtte, amikor kitartott a kereszten?
Igen, ő egy olyan közösséget, olyan gyülekezetek millióit látta maga előtt, amelyek beteljesednek az Úr jelenlétével. Ahol megosztják életüket egymással, ahol hűségesen és őszintén fordulnak hozzá, és ahol jelenléte egyszerre hordoz áldást és tölt el tiszteletteljes félelemmel. Ahol egyszerre fakad fel kegyelme és szeretete feletti öröm, és szentsége iránt való tisztelet és magasztalás. Erre vágyott a kereszten, ezt munkálja most Szentlelke által, miközben az Atya jobbján ül. Ránk bocsátja világosságát, megvizsgál, arra hív, hogy mi is vágyjuk, amit ő vágyott. Kérjük jelenlétét, kérjük Szentlelkét, nem azért, mert az olyan könnyű, hanem azért, mert így őt magát kapjuk. ÁMEN!
(Lovas András)