Nagyvárosi keresztények

Kedves Testvéreim!
A korinthusi gyülekezet helyzete jó ideje előttünk van, és úgy láthatjuk őket, mint egy úton lévő, fejlődő közösséget, ahol elég sok nehézség, hangsúlyeltolódás és rossz gyakorlat működött. Mielőtt a témára térünk, emlékezzünk rá, hogy a korinthusi levél 11. fejezetétől Pál a gyülekezeti élet közösségi vonatkozásaival, az istentiszteleti gyakorlatot érintő kérdésekkel foglalkozik. A mai felolvasott Ige, a mai téma is ezen belül hangzik el: milyen az Istennek kedves istentisztelet, milyen a jól működő istentisztelet, mire való egyáltalán az istentisztelet, mire használja azt Isten népe, a gyülekezet? Ez az alapkérdés, ez az a keret, amin belül Pál itt konkrét hiányosságokról, hangsúlyeltolódásokról beszél a kegyelmi ajándékok istentiszteleten való használata kérdésében.
De mik is ezek a kegyelmi ajándékok? Az Újszövetségben olvasunk több helyen arról, hogy Isten a gyülekezetben, a Krisztus testének építésére, a közösség javára ad embereknek különféle ajándékokat, amiket használhatnak. A kegyelmi ajándék, más néven karizma a görög/római kori katonáskodás világából eredő kifejezés. Alapvetően kétféle katona létezett az ókorban: a zsoldos, aki minden nap megkapta a zsoldját és annak dolgozott, azért harcolt, aki fizetett. Ha nem kapott fizetséget, elhagyta a csatateret, hiszen más miatt nem volt motivált a részvételben, mint a zsold. A másik típusú katona az, aki nem kapott zsoldot (mondhatni önkéntes volt, a hazájáért vagy nemes célért harcolt), de ha győzött a sereg, az elfoglalt területen földet kapott, életteret, letelepedhetett és veteránként élhette békében az életét. Ez az adomány, ez a győzelem utáni nagylelkű ajándék volt a „karizma” a görög/római világban. A kegyelmi ajándék tehát egy nagyvonalú ajándék a győztes részéről. A győztes Krisztus ajándéka, aminek az ember örül, amit használ, amivel él, de jól tudja, hogy az adományozó nagylelkűsége ennek a forrása és Ő adja kegyelemből- ezért az ember hálás lehet Neki. A korinthusi gyülekezetben a kegyelmi ajándékoknak örültek a gyülekezeti tagok, de sokszor inkább egymás ellen használták azokat, versengtek, hogy kinek van jobb, különlegesebb kegyelmi ajándéka. Pártok voltak a gyülekezetben és valószínűleg a „lelkiek” (pneumatikoi) büszkék voltak különleges kegyelmi ajándékaikra és emiatt jobbnak tartották magukat a többieknél. Erre reflektál Pál a 12. fejezettől, ezért írja a 13 fejezetet, hogy ha szeretet nincs bennem, semmit nem ér a kegyelmi ajándékom. És így reagál konkrétan a korinthusi istentiszteletre: hogyan is kellene jól használni jól a kegyelmi ajándékokat. Erről szól ez a fejezet. Nem akármelyik kegyelmi ajándékról van itt egyébként szó, hanem a nyelveken szólásról és a prófétálásról. Ezt a kettőt tárgyalja itt Pál az istentisztelet összefüggéseiben. Millió kérdést vet föl mindkettő, de főleg a nyelveken szólás. Nagy vitákat kavart, kölcsönös „kiátkozásokat” eredményezett már és bizonyára fog is az, hogy ki mit gondol általában a kegyelmi ajándékokról és a nyelveken szólásról. Az egyház történetében többször felbukkant, különösen a nyelveken szólás kapcsán, hogy ez az ajándék mintha más lenne, mint a többi. Ehhez nem lehet- vagy nagyon nehéz semlegesen viszonyulni. Nem nagyon hallottam nagy vitákat arról, hogy a bátorítás (gyámolítás) kegyelmi ajándéka létezik-e például ma vagy sem, de ma is élő kérdés sok keresztyén felekezet számára, hogy létezhet-e ma is nyelveken szólás vagy sem? Az egyháztörténet 2000 éves tapasztalata, hogy a szélsőséges mozgalmak, újítók, reformálók, gyakran kiszakadó kis irányzatok körében tűntek fel aktívan a kegyelmi ajándékok. Ez persze nem azt jelenti, hogy a kegyelmi ajándékok rosszak vagy épp zavarkeltők, csak ezek az irányzatok, mozgalmak általában instabilak, érzelmileg túlfűtöttek és nem feltétlen átgondoltak. Ugyanakkor mindig az egyház hiánytüneteire mutatnak rá. Nincs lehetőségünk most végig venni az egyháztörténet sok megújulási/reformmozgalmát, de nagy általánosságban elmondható, hogy a különböző megújulási mozgalmak, újítások formáiban hoztak új énekeket, megújított formákat, akár az igehirdetés tartalmi megújulását is, az emberek személyes életére gyakorolt hatás is sokszor látványos volt. Isten a népe nagy történetében sokszor hozott megújulást Isten ilyen újítások, megújulások révén. Ezzel együtt igaz, hogy sokszor nem jól és nem bölcsen használták- nem csak Korinthusban, hanem azóta is kegyelmi ajándékok kérdését az istentiszteleten. Érdekes példa a pünkösdi mozgalom 20. század eleji indulásán és aztán a század közepi robbanásszerű terjedése idején gyakran elhangzott, hogy csak az van megtérve igazán, aki nyelveken is imádkozik. Kétszintű a megtérés: mikor valaki elfogadja Jézust megváltójának és aztán be kell töltekezni Szentlélekkel, aminek jele a nyelveken szólás ajándéka. Ez az állítás teológiailag tarthatatlan- akárcsak az az ellenpont, miszerint a nyelveken szólás teljesen megszűnt, nincs ma már, Isten nem adja és aki ma nyelveken imádkozik, az nem Krisztus Lelkétől van. Ez az örökségünk a témában és ez vesz ma is körül minket. Mindazonáltal hihetjük, hogy Isten nem változik, munkálkodik a világban szabadon a Szentlélek által, jelen van és adhatja kegyelmi ajándékait ma is az Ő akarata szerint. Ezzel együtt ma nem egy teológiai előadást fogok tartani arról, hogy mi a nyelveken szólás itt és most és a prófétálás, miért és hogyan kell gyakorolni, stb. Szeretném, ha nem sodorna el minket a téma, hanem megmaradnánk az Igénél. Mert miközben a kegyelmi ajándékokról is szó van, a lényegi kérdés az istentisztelet.
I. ALAPTÉMÁK
ISTENTISZTELET. Talán emlékszünk, hogy az asszonyok feje befedésének témájánál volt fontos kérdés ez: mennyire jelenik meg az istentiszteleten Isten szentsége és a kontextualitás? Mennyire érthető kulturálisan az istentisztelet egy kívülálló számára és mennyire érthető, tapasztalható abból Isten jelenléte, valósága? Pál ehhez a kérdéshez missziói módon áll hozzá. Látása alapvetően az, hogy az istentiszteletnek a célja a nem hívők számára érthető módon megfogalmazott és megélt evangélium az üzenetben, a közösségben, a szeretetben. Ez szolgálja Isten dicsőségét. Minden, ami ezen felül vagy ezen kívül van, az önmagáért való vallásos teljesítmény, élmény és tapasztalat- de nem szolgálja Isten dicsőségét. Az egyik legfontosabb téma ez és az egész fejezet fejtegetéseit meghatározza ez: mire való az istentisztelet: tudjátok, értitek, korinthusiak? Tisztában vagytok azzal, mi is a legfontosabb, amit nem szabad szem elöl téveszteni…?
A NAGYOBB KÖZÖSSÉG. Ráadásul nem csak a helyi istentiszteleti gyakorlat a kérdés, hanem az, hogyan kapcsolódunk tágabb módon Krisztus testéhez. Ebben a szakaszban is feltűnik a többi keresztyén gyülekezettel való kapcsolat. Pál említi, hogy egy bizonyos rendelkezést a többi gyülekezetben is elrendelt. Mert a rend, a hagyomány összeköt, egybekapcsol a legfontosabb mentén: az üzenet ugyanaz, a misszió egy és közös. Nem csak az számít, nekünk helyi szinten mi hogy kényelmes, mit hogyan szeretnénk, hanem része vagyunk egy nagy közösségnek, összeköt minket a közös üzenet, közös formák is.
KISKORÚSÁG/FELNŐTTSÉG. Világos, hogy ebben a fejezetben is visszaköszön a korinthusi gyülekezetben lévő kiskorúság és az, ahogy ez ott és akkor meghatározta a gyülekezet életét és istentiszteletét is. A kiskorúság jellemzője, hogy az ember mindenképpen különbnek akarja érezni magát a másiknál és fontos, hogy legyőzze, felülkerekedjen felette. Ebből fakad a zűrzavar is, ami valószínűleg uralta a korinthusi istentiszteletet. A korábban említett pártoskodás megjelent az istentiszteleteken és valószínűleg akik nyelveken imádkoztak, azok magyarázat nélkül, hosszan tették ezt- feltehetően extatikus állapotban- és a prófétálásnak sem volt rendje, mértéke. Ezzel együtt többen beleszóltak az istentiszteletbe, kérdezősködtek, hogy mi is történik, mert nyilván nem volt érthető, ami zajlik (erre mondja Pál, hogy az asszonyok hallgassanak az istentiszteleten: ne kérdezgessenek bele, kérdezzék meg otthon a férjüket). Ilyen egy kiskorú közösség: kaotikus, versengő, egymást megbántó, egymáson felülkerekedni akaró, a saját kegyelmi ajándékát a másikénál különbnek tartó. Meg is kérdezi tőlük Pál: „Tőletek indult ki az Isten Igéje, vagy egyedül hozzátok jutott el?” – Nem gondolhatják, hogy ők a középpont és más igazán nem tudja ezt ilyen jól csinálni… A „mi vagyunk a középpont, tudjuk, mi az igazság, csak mi tudjuk…” hozzáállás a felsőbbrendűség, büszkeség valóságával a kiskorúság jele és az Isten ismeretének hiánya is. Nem menthető fel ez a kiskorúság azzal, hogy majd kinövik, majd kialakul… ebből meg kell térni, ebből meg kell változni, mert ha nem, ez teljesen eltávolít Istentől.
 II. NYELVEKEN SZÓLÁS ÉS PRÓFÉTÁLÁS
Miközben látjuk, mi a fejezet nagy kontextusa, látjuk a nagy témákat, értjük talán, mire lett volna szükségük a korinthusiaknak, nézzük meg, mit is tanít az apostol a nyelveken szólás és prófétálás korinthusi istentiszteleti gyakorlatáról.
Fontos, hogy az apostol számára mindkét kegyelmi ajándék legitim, de a megfelelő használata nagyon fontos, odafigyelést, bölcsességet, vezetettséget, józanságot igényel.
Nyelveken szólás. A nyelveken szólás egy olyan különleges beszéd, imádság, ének, ami nem a beszélő saját anyanyelve és nem egy általa ismert és tanult idegen nyelv. Beszéd, szavak, hangok, de nem érthető. Elég ijesztően hangozhat elsőre. Találkozunk vele az ApCsel-ben is (2, 1-4; 10, 44-48; 19, 1-6), valódi, létező dolog volt az első keresztyének korában is. Alapvetően ez az ajándék nem egy tudatos dolog, nem az ember értelmének munkája, hanem annál több, másabb (persze nem tudattalan extázis vagy őrjöngés). Az Ószövetségből ismerünk révületben lévő állapotokat (Baál papok: 1Kir 18, 19-40, Saul a próféták közt: 1Sám 10, 6) és a görög vallásban, a dionüszosz kultuszban is voltak hasonlónak tűnő gyakorlatok. Platón maga is ismeri ezt a kategóriát, az isteni őrület 4 fajtáját különbözteti meg: van: prófétai, költői, kultikus (azaz istentiszteleti) és erotikus. Ezek az állapotok és akkor ismert kategóriák azonban nem feltétlen hasonlóak a nyelveken szólás állapotához. Sokaknak mégis nehéz érzése van, amikor erről szó van, lehet, hogy a tudatosság elengedése ellenérzéseket szül és azt mondják sokan: ez a bajom a nyelveken szólással. Ha nem az értelem irányít, akkor ki vagy mi? Mi értelme egyébként ennek a kegyelmi ajándéknak? Miért adja Isten? Mire jó ez? Az apostol azt mondja, hogy aki nyelveken szól, a Lélek által szól titkokat, Istenhez szól. Magát építi. Nem tudjuk, miért adja Isten pont ezt a formát, de adta és adhatja azért, hogy építsen. Hiszen Isten túl van az emberi értelem, tudat és tudatosság, verbális képességek határain is. Pont ezért ijesztő és lehet vele rosszul is élni, mivel ebben az ajándékban nagyon nyilvánvaló módon mosódik el tudatosság és nem tudatosság határa, a kontroll elengedésének kérdése. És mindeközben mondjuk ki: a nyelveken szólás bibliai gyakorlata az Újszövetségben nem jelent teljes önkívületi állapotban való értelmetlen halandzsát vagy őrjöngést. Megfelelő módon az embert építi, így jó, Istentől való. Ha nem lenne jó, nem adná Isten! Pál is vitathatatlanul elismeri az inspiráció isteni voltát (Róm 8, 26). Korinthusban a kiskorúság általánosan jelen volt a gyülekezetben, így a nyelveken szóláshoz kötötten is megjelent. Pál pedig tanítja a gyülekezetet erről konkrét útmutatásokkal:
A nyelveken szólás egyféleképpen gazdagítja a gyülekezet istentiszteletét hangosan elhangozva: magyarázattal. Ha valaki nyelveken imádkozik és szeretné ezt az istentiszteleten, nyilvánosan gyakorolni, akkor imádkozzon magyarázatért is! Akár azért, hogy ő meg tudja magyarázni, akár más, aki azt az ajándékot kapta. Magyarázat nélkül: nincs értelme, nincs helye az istentiszteleten!
A mai Igében több illusztrációt is használ az apostol a nyelveken szólás helyes használatát illetően:
A nyelveken szólás jel a hitetleneknek, mégis, missziói szempontból nem elégséges a keresztyén üzenet továbbítására. Missziói szempontból a prófétálás értékesebb az istentiszteleten.
Prófétálás. A prófétálásnak komoly ószövetségi hagyományai vannak. A próféta Isten üzenetét továbbítja, közvetíti, átadja megalkuvás nélkül. A prófétai üzenet konfrontatív, tartalmazza az ítéletet és a kegyelmet is. Tükör és figyelmeztetés.
Az apostoli időkben is tudunk prófétálásról, Agabosz prófétál a jeruzsálemi éhínségről, majd Pálnak azt, hogy el fogják fogni mikor Jeruzsálembe megy. Az istentiszteleti gyakorlatban ugyanakkor a prófétálás valószínűleg inkább egy gyűjtőfogalomként értelmezendő. Aki prófétál: épít, bátorít, vigasztal. Közvetíti Isten üzenetét aktuális, konkrét és konkrét módon. Istentől jövő üzenetet fogalmaz meg, amit a kívülállók is megérthetnek. Isten akaratát, üdvakaratát hirdeti, az üzenetet megalkuvás nélkül átadja.
Pál erről is rendelkezik és azt mondja: az istentiszteleten ne legyen parttalan a prófétálás sem! Ketten-hárman prófétáljanak, aztán ítéljétek meg, hogy igaz-e, tényleg Istentől volt-e, helytálló-e, ami elhangzott. Aki pedig ott kap próféciát, az egyfajta „elsőbbséget élvez”. Érdekes páli értelmezésben, hogy „A prófétákban lévő lélek pedig alárendeli magát a prófétáknak.” – tehát a prófétálás jóval tudatosabb és egyben felelősségteljesebb dolog is volt.
Végső soron Pál úgy összegzi a két kegyelmi ajándék istentiszteleti használatát: „Ezért, testvéreim, törekedjetek a prófétálásra, de a nyelveken szólást se akadályozzátok!” Mindennek meg van a helye az istentiszteleten!
 III. MIRE VALÓ AZ ISTENTISZTELET?
Mindezek után, maradva az Ige által felvetett fő kérdésnél fogalmazzunk meg végül konkrétan az istentiszteletre alkalmazható igazságokat és kapcsolódjunk ilyen módon is ahhoz, amiről Pál tanította ott és akkor azt a gyülekezetet.
Korinthusban a gyülekezeten belüli rossz dinamikák, problémák egyértelműen láthatóvá válnak az istentiszteleten (pártok, kiskorúság…). Ebből mindenképpen következik, hogy minden olyan gyakorlat, ami rétegződést, szinteket hangsúlyozza és ez alapján egymás fölé és alá rendeli az embereket a gyülekezetben, káros. Természetesen a hitben is van egy fejlődési út, de ez nem lineáris sem hierarchikus, ennél sokkal komplexebb. A lényeg, hogy szeretetben szolgáljunk egymásnak. Van Istennek elhívása, lelki érés, kikristályosodott képességek, ajándékok megfelelő használattal és lehetnek visszacsúszások is!
Milyen ne legyen az istentisztelet? A korinthusi helyzetet-, a szélsőségeket és hangsúlyeltolódásokat látva kijelenthetjük, hogy az istentisztelet nem lehet egoista. Nem helyénvaló, ha kizárólag maga felé fordít és csak a saját egyéni igényeimet, kérdéseimet és legfőképp jól létemet tartom szem előtt (és persze nem lehet ennek teljes ellentéte sem). Az istentisztelet nem lehet önmagáért való. Nem lehet bezáródó, sajátosan csak önmagát fenntartó és reprodukáló rendszer, amiben nem jelenik meg a kontextualitás, a rugalmasság a változás az élő Isten dinamizmusa. Végül: az istentisztelet nem lehet érthetetlen. Értelmetlenné válik az istentisztelet, ha az alapvető emberi megértés feltételeinek nem felel meg.
Milyen legyen hát az ISTENTISZTELET? Az istentisztelet a Szentlélek uralma alatt kell, hogy álljon, Isten jelenlétében, valóságában kell, hogy történjen. Ebben valósulhat meg a missziói cél. Megjelenhet a Lélek valósága: erő, szeretet és józanság. ERŐ, azaz a szembesítés ereje. Az igazi keresztyén istentisztelet hatása, hogy: az embert szembesíti azzal: kicsoda ő (bűnös)? Az ember megérti az ítélet valóságát, komolyságát. Az ember szívének rejtett titkai napfényre kerülnek. Az ember megtanul térdre borulni Isten előtt. Ugyanakkor megjelenik az élet ereje is és a kegyelem is hatalmas erővel szólal meg! SZERETET, azaz Isten lényének valósága, a közösség megtartó ereje, a töredékesség és tökéletesség közötti feszültség, a megbocsátás és újrakezdés valósága. JÓZANSÁG, azaz az értelem használata, amire való (6.v.): kinyilatkoztatás (=apokalipszis), ismeret (=gnózis azaz hitismeret), prófétálás (Olyan igehirdetés, ami a gyülekezet Isten előtti helyzetét tárja fel…”), tanítás (=Írások, evangélium, etika), az éneklés, imádság is Lélektől ihletett de értelem által irányított is (tudatos). Emellett rend, arányok, óvakodjatok a túlzásoktól.
Ha úgy vagy most jelen az istentiszteleten és úgy hallod ezeket a szavakat, hogy nem vagy Krisztus tanítványa, remélem, hogy felmutatott valamit számodra abból, mi az evangélium? Remélem, sikerült arra mutatnunk itt az istentiszteleten, hogy Isten élő és valós, hogy Ő ma is cselekszik, és Neki fontos vagy te is, szeretne elérni és megszólítani téged is. Isten megajándékoz Krisztusban a legnagyobbal és a legfontosabbal: az üdvösséggel, örök élettel!
Krisztus követőjeként pedig ennek az Igének az alapján is felragyoghat számunkra az a csodálatos valóság: mennyire megajándékozottak, gazdagok lehetünk Krisztusban! A gyülekezetben, Isten népében mennyiféle ajándékot kaptunk és kaphatunk Istentől! A mennyei Atyánk megannyi módon megáld ma is: legyünk nyitottak az Ő ajándékaira! Kérhetjük Tőle, hogy ajándékozzon meg minket, legyünk szabadok az Ő cselekvésére! Vággyunk az Ő jelenlétére, valóságára itt köztünk is és hadd legyen ez a közösség is egymást építő, éljünk Krisztus testeként Isten dicsőségére! Hadd legyen bennünk az Ő valósága, szeretete és közöttünk az Őtőle való egység, a minden értelmet felülhaladó békesség.

A szeretet soha el nem múlik: az agapé, az önzetlen, a túláradó, ellenállhatatlan isteni szeretet, melyet sok víz sem olthat el és soha nem rendül meg. Mert erősebb ez a szeretet, mint a halál. A remény megtart, mert a reménység Istene a forrása: szerte nem foszlik, meg nem kopik soha. A hit meg nem rendül, mert megtart egy életen át. A győzelmes hit a Győztesben, aki legyőzte a legnagyobb ellenséget, a halált. E három. Mind a Lélek gyümölcse… S a legnagyobb a szeretet. Soha el nem múlik, megmarad ÖRÖKRE. NEM VÁLTOZIK, nem semmisül meg, nem évül el, nem veszti súlyát, nem törik össze.
Tökéletes kép, tökéletes hármasság: egyensúly és béke. S mindez a miénk lehet: gazdagok vagyunk hát! Örüljünk felette!
Milyen lenne minden, ha nem tökéletes?! Kincsünk van, kincsünk lehet… minden a miénk, s aki hisz, annak MINDEN-minden lehetséges! Úton vagyunk: a töredékesből a tökéletesbe. Úton volt a korinthusi nép is, s így tanítgatta őket az apostol: „Nézzétek, amin most versenyeztek, ajándékaitok, kiválóságaitok mind elmúlnak, megszűnnek, mert mindez töredékes. Ideig való: nem ez a fontos, hisz nem örökkévaló. Ideje felnőni s elhagyni a gyermeki dolgokat s járni, élni a kiváltképpen való utat! Hisz csak egy, csak egy marad meg!” Eljön a tökéletes, hisz efelé tartunk. Eljön egy nap, és minden más megszűnik fontosnak, súlyosnak, létezőnek lenni. Hisz a látásban, a tiszta, színről-színre látásban, a tökéletes megismerésben nem kell már hinni, remélni… Hisz ott lesz majd minden: kristály tisztán fogunk mindent-mindent látni. És megismerjük Istent. A világ erre halad, s ez a történet útja: visszatér majd Jézus és Isten teremt újra. Új ég és új föld jön, hol igazság lakik. Ott leszünk majd mi is a Krisztusért benne: mint országának örököse, fia, örökös vendége. Otthon leszünk majd, s úgy érezzük, mintha mindig is ott éltünk volna. Elhagyjuk a töredékest és visszatekintve tökéletes létezésünkből úgy látjuk majd földi pályánk, mint ahogy felnőtt tekint a gyermekkor gondjaira, gondolataira, ötleteire, szavaira: ez volt egykor, de most már minden, minden egészen más.
Fejlődünk, változunk, haladunk magunkban, magányban futva a földi pályát. Úton vagyunk együtt is, mint család, közösség, gyülekezet. Nap jön nap után és igen, egyszer majd eljön. Egy nap felkelünk ugyanúgy, mint máskor, és átgondoljuk dolgaink, felvesszük az aznapi keresztünk és elindulunk hordani s viselni… ama napon egyszerűen csak eljön. Eljön a tökéletes és eltöröltetik minden, mi töredékes. Új ég és új föld lesz. Efelé tartunk, ez az út. Örüljünk, higgyünk, reméljünk, szeressünk hát együtt, Krisztust, hű Megváltónkat követve. Most küzdelem, s akkor nagy öröm- s ha most öröm, akkor ott még nagyobb, teljesebb, túláradóbb... Most sírunk vagy gyászolunk s akkor majd letöröltetnek a könnyeink. Nem lesz több fájdalom s kiáltás… csak egy: Hallelujah!
(…)
Növekvő fényt és dicsőséges jövőt mosolygunk egymásnak s magunknak, de a szívünk nyugtalan, a lelkünk békétlen és olykor nehezünkre esnek a kedves szavak. Nehéz a „hallelujah”, messzi a fény s a dicsőség. Mert lesz majd egy „akkor”, lesz majd tökéletes, de most még a „MOST” van. A tökéletlen, töredékes most. S mi magunk itt ebben ragadtunk. Ha körülnézünk, s szemléljük létünket, mély levegőt veszünk létezésünk párájából: érezzük s látjuk a körforgást, a tökéletlenséget, a hiányt és értelmetlenséget. A tökéletlenség körforgását. Tökéleteset akar teremteni, mind jót akar az ember, egyre csak jobbat s többet szeretne. Nemzedék jön nemzedék után mind balgán reménykedve. Nézzünk LÉTÜNK TÜKRÉBE, ha elég bátrak vagyunk hozzá, hogy elhiggyük, amit látunk benne a világról s magunkról. Mi az élet valósága, ritmusa s szívdobbanása?
SZÜLETÜNK. Nő és férfi szövetségre lép, szeret és életet ad ősidők óta. Újszülöttet vár, aki erre a világra jön és mégis, mintha nem e világból érkezne, s tökéletes volna. Honnan is jő az élet, az új élet? Álma a szülőnek a tökéletes gyermek, aki majd más lesz, aki jobb lesz, akinek jobb lesz, aki nem fog annyit küzdeni, szenvedni. Reménység a könnyű terhesség s szülés, a bájos s tökéletes kisded… de töredékes egész létünk s már a kezdetnél is az lesz. A szülők és újszülöttek vágya…: talán meg sem születhet kit várnak, s ki saját születését várja. Még el sem kezdődött, de már véget is ér a történet…  Vagy nem úgy és nem akkor, mint ahogy mindenki várta – nem olyan állapotban, betegen vagy nyomorba érkezik az élet: Így van ez rendjén…? Mi értelme hát így ennek? Kell-e létezni egyáltalán…? A kétely soha el nem múlik…
DE SZÜLETÜNK s CSEPEREDÜNK. Mert tovább megy az élet s bár kételkedünk, de hátha, hátha felnő a gyermek. Ha csak egy kicsit, de néha láthatjuk majd benne a tökéleteset. Igazi gyermekkort szeretnénk adni, látni s láttatni, ami a miénk nem volt soha. Hisz a gyermekünk különleges, egyedi lesz. Gyors, ígéretes, szerethető, kiemelkedő, első és a legjobb. Igen, a mi gyermekünk majdnem tökéletes lesz, megmutatjuk mindenkinek, akár hatalmas áldozatok árán is, mert az lehetetlen, hogy nem az. Lehetetlen, ha átlagos, sőt átlag alatti, ha lassú és elkeserítő a gyermek, ha idegesítő, fárasztó is egyben. S aztán egy nap megérezzük, hogy nagyon nehéz láttatni: elhinni s elhitetni, hogy milyen kivételes, nagyszerű dolog szülőnek lenni: A csüggedés soha el nem múlik.
De tovább lépünk. SZÜLETÜNK, CSEPEREDÜNK s büszkék vagyunk büszkék leszünk felnövő IFJAINKRA. Mert felnőnek gyermekeink, felnőttünk mi is- ki tudja hogyan, milyen utakon, de ifjak lettünk, s ifjaink lettek. Ifjaink vannak: büszkeségeink! Akikre számíthatunk, akik önállóak, saját lábukra állnak és sosem okoznak csalódást anyának, apának... Megfogadják tanácsaink' és nem követik el újra a mi hibáinkat. Nem kell összeszednünk őket hajnalban az út szélén heverve, nem fojtják mámorba s kábulatba kilátástalan jövőjüktől való rettegésük’. Nem csinálnak butaságot s nem adják oda szerelmük, ártatlanságuk hazug csábítóknak. Büszkék vagyunk, büszkék lehetünk magunkra s ifjainkra…?! Ó, jaj! A szégyen soha el nem múlik.
Szégyen, mit túlél az ember s újra, újra reménykedik s hisz: VAN TÖKÉLETES: a MÁSIK SZEMÉLYÉBEN: a kiteljesedő és tökéletes igaz szerelemben. Abban, ami jön első látásra, s egy életen át tart. Ami vágyaink beteljesedése, amiben megleljük másik felünket s mindazt, mik legelemibb szükségeink. A tökéletes emberi lény a miénk lehet, s benne magunkhoz ölelhetjük a végtelent. Mindenki irigykedhet ránk, mert megtaláltuk a jót, sőt, a legjobbat! Kivételezettek vagyunk, a helyén van minden részlet. Értelmet nyer a létezés: s ez így marad. Örökre. Ígérem és fogadom. Egészségben-betegségben. Örömben és bánatban. Boldog s boldogtalan állapotában. Holtomig vagy holtáig. A gyanakvás soha el nem múlik.
Elkapjuk arcunkat e tükörtől és megrettenünk tőle: milyen tükörbe nézünk, mi ez a valóság s kit szemlélünk, kinek a létét látjuk tükröződve? Ez valaki más, ezek nem mi vagyunk, ez a tökéletlen lét: valaki, valahol máshol… velünk ez nem történik, nem történhet meg: tökéletes falainkon belül élünk mindentől megvédve… ez a gyülekezet, nem a világ: ez itt állandó és olykor tényleg, mintha tökéletes lenne: a gyülekezetben vagyunk, oltalom alatt, nem a világban: más ott kint és itt bent: és ez, a gyülekezet, a közösség megtart és soha el nem múlik mindez? Mi ez a tükör: milyen félelmetes varázslat? Milyen felháborító szavak? Jóra törekvő ember elérheti álmait, vagy nem? Lássuk hát, lássuk így s ne keserítsük el egymást véglegesen! Győzzük meg hát magunkat s egymást: nem, nem ennyire sötét a helyzet és nem, nem ez a valóság: hazug a tükör! Lehet már itt minden, amit akarsz: tökéletes, vagy majdnem az, csak erősen hinni s akarni kell!
De akár az egészet el is engedheted… lehet, hogy neked már tökéletesen mindegy és lebegsz, sodródsz hisz MINDEN, MINDEN HIÁBAVALÓSÁG…
Akárhogy is van, a legjobb, ha kezedbe veszed sorsod: élj, irányíts, dönts, ahogy te akarod! Akár sodródsz, akár küzdesz: karnyújtásnyira tőled a lehetőségek: tedd, amit megtehetsz: a munka, a TÖKÉLETES HIVATÁS a legjobb megoldás! A küzdelem árán megszerzett siker, a kiteljesedés, az álomfizetés, a gondtalan élet: ezért érdemes?! Vagy a legjobb munkatársak, összetartás, együttműködés és csapat, mellyel lehet, hogy megmenthetitek a földet! Felnőtt vagy, erős: alkoss és felejts el tükröt, valóságot, szenvedést: tedd a dolgod, keresd az álmod! A kihívás soha el nem múlik.
Igen, megadhatod magadnak s a tieidnek mindazt, amire csak szükség van. Így lehetsz talán TÖKÉLETES SZÜLŐ, aki nem követi el a hibákat, amit a szülei vele tettek. Te majd nem leszel indulatos, nagyon fogsz óvni s szeretni, sosem használsz ki, sosem hanyagolsz el és nem fogsz játszmázni, sem manipulálni. Nem kívánsz magadnak magányt és csendet: egy családi vasárnap után erdő-mélyi remetelétet… Megadhatod, megveheted mindazt, ami csak kell… De vajon elég lesz ez? S milyen áron…? A bűntudat soha nem múlik el.
Végül lehet, igen, lehet, hogy élvezheted a munkád gyümölcsét majd nem csak felnőtt, de öreg korodban. Átélheted azt is, hogy „...engem hordoznak, meghallgatnak, ellátnak mindazzal, amire csak szükségem van. Figyelnek rám, törődnek velem s nem vetnek el, nem tekintenek rám úgy, mint nem használható tárgyra. Mint feleslegessé vált testrészre, kicsorbult pohárra. Sosem fogom élni s érezni, mit jelent lemaradni, elerőtlenedeni, többé már nem fontosnak lenni. Nem fogok meg nem csörrenő telefonok és ki nem nyíló ajtók némaságában tengődni…” A magány soha el nem múlik.
Most már elég, elég e tükörből: mindegy is, hogyan, de a vége… ha semmi, de semmi nem úgy alakul: legalább a halál legyen kegyes, tökéletes, emberi, és méltóságteljes…! Elaludni, egy pillanat alatt kimúlni, egyszer csak utolsót lélegezni, csendben elmenni. Nem lassan és fájdalmak, kínok közt vagy tudatlan vegetálásban enyészni el. Ugye lesz majd, ki fogja a kezem, kivel megoszthatom utolsó pillantásom…? A végső félelem soha nem múlik el. Minden létező félelme: elmúlunk, s aztán, ha nem jól éltünk, az örök szenvedésbe jutunk. A szenvedés soha el nem múlik…?
Hogy lehet így élni? Hogy lehet így hinni? Remélni? Szeretni? És várni a tökéletesre? Legyen tökéletes most! Vagy ha nem, hát hallgasson el minden ígéret örökre…?! Ez hát a tükör, a valóság tükre.
Ezt látta Jób is, mikor elborzadt benne: ez hát a valóság: „az Úr adta s aztán elvette”?!
Ezt látta a bátor prédikátor és sóhajtotta: „Minden hiábavalóság…”
Ezt érezte Illés, mikor egyedül harcolt Istenéért, s egy bokor alá bújt el nem küzdve tovább a lehetetlennel: végleg elfáradva az életét elengedve. CSEND. ÜRES CSEND.
Aztán, egyszer csak, lassan, szelíden szelet érzett, halk és szelíd hangot szélvihartól és földindulástól rettenve. Levegőt, fuvallatot. A lágy szél megérinti Jób sebes pőre testét, a prédikátor kemény, merev arcát, körül lengi Illés kővé dermedt tagjait. Szél, amiről nem tudod, honnan jő s hová megy, de hoz józanságot, friss levegőt, kijózanító gondolatot, felismerés töredéket.
És felpattan a zár és belénk hasít a felismerés, hogy HOMÁLYOS A TÜKÖR! Nem látunk eleget, nem tudjuk érteni, akármennyit elemezzük, nem tudjuk érezni, akárhányszor is átéljük, és a fülünk sem hallhat tisztán…
Ködben vagyunk, árnyékokat, körvonalakat látunk. Csak zajt és morajlást hallunk tiszta csengő hangok és a szférák zenéje helyett. Összemosódnak a kontúrok, elrejtőznek a miértek s elbújnak a válaszok. A megismerésünk korlátolt, a szavaink alkalmatlanok. A megértés töredékes, a szálak összegubancolódnak és nem értjük, nem érthetjük mindazt, mi való… Mert töredékes. Töredékes az ismeretünk világról, egymásról, magunkról. Istenről is- de róla elégséges…
Annyit érthetünk, hogy van MOST és AKKOR.
Mert most tükör által látunk, homályosan, de AKKOR majd színről-színre: és úgy ismerünk és értünk mindent, ahogy minket megismert az Isten. Akkor eljön a tiszta látás… Most nem érthető, mert minden töredékes. Ha tökéletest bizonygat az ember s illúziót kerget: akkor is majd csak akkor, akkor jön el a tökéletes.
Összeomlanak tökéletesnek hitt dolgaink, s ha tökéleteset építünk itt a földön, lent, bálványoknak emelünk templomot.
TÖREDÉKES MINDEN: a kétely, a csüggedés, a szégyen, a gyanakvás, a kihívás, a bűntudat, a magány, a félelem is. Valójában mindegyik elmúlik s megszűnik majd, mint a bizonyosság, a reménység, a méltóság, a meggyőződések és felszabadultság, a közösség és bátorság is mind szertefoszlik.
De A SZERETET SOHA EL NEM MÚLIK, mert a szeretet: ISTEN LÉNYE. Ezért nem múlik el, mert Ő megmarad örökre! A SZERETET ISTEN LÉNYE, aki veled szenved, érted szenved és válik a tökéletesből töredékessé Krisztusban: leszáll a magas mennyekből és megszületik, él és járja az emberi lét útját hontalan. Átéli, mi a kétely, a csüggedés, látja mi a szégyen, a gyanakvás, mi a kihívás, s milyen, az embernek, amikor kínozza a bűntudat. Átéli maga is, mi a magány, a félelem, mikor a teljesen egyedül maradt értünk a kereszten. Megtörik testét: TIÉRETTETEK – kiontják a vérét: MIÉRETTÜNK…
Öleld magadhoz Őt, s magadhoz öleled töredékes léted, szenvedésed lényegét is egyben. Vele lesz vállalható, szerethető, elfogadható, élhető a töredék lét s benne a bizonyosság: a tökéletes örök boldogság. Az eljövendő valóság.
A gyülekezet pedig nem más e a történetben, mint a tökéletes lét reménysége, előíze egyben. A közöttünk munkálkodó soha el nem múló szeretet: a közösségben- Isten ajándékaiban, s a jelekben: a keresztségben, úrvacsorában… A hirdetett s látható  kegyelemben. A FELADATUNK nem: tökéletessé válni, hanem a mutatni a Tökéletesre!
Úton levő vándorként bíztassuk, bátorítsuk egymást: maradj meg a hitben, gyökerezz meg a reménységben, élj a Szentlélek jelenlétében a szeretetben. Öleld magadhoz Őt, s magadhoz öleled töredékes léted, szenvedésed egyben. Vele vállalható, szerethető, élhető a töredék lét s a bizonyosság: a tökéletes örök, eljövendő boldogság. Jézus, aki maga a szeretet, az egész életen átvezet. Ővele egykor majd „…egyetlen asztalt ülünk körül mindnyájan, és ő lesz majd minden mindenekben”. S mindnyájan egyek Benne, a SZERTETEBEN.

Nagyon furcsa lehet-olvasni ezeket az Igéket akkor is, ha a gyülekezet tagja vagy és akkor is, ha keresel, vagy vendég vagy itt. Önmagában ellenérzéseink lehet, mert úgy tűnik, Pál apostol szexista, azaz megkülönbözteti a két nemet és az egyiket a másik alá rendeli. Hátrányos megkülönböztetés éri az egyiket. Vállalhatatlan kategóriákat alkot itt az apostol és vállalhatatlan módon fogalmaz. Lehet, hogy ösztönösen elkezdenénk védeni a korinthusi asszonyokat és sajnáljuk is őket: milyen rossz lehetett nekik ott és akkor nőként létezni. Nőként nem kis harc vezetett odáig, hogy a mai európai országokban a női jogok kérdése rendezett legyen - miközben a társadalomban még mindig sokszor szenvednek hátratételt a nők. Ha meghalljuk a felolvasott Igét, lehet, hogy az iszlám nők viselete jön elénk: nekik is befátyolozva kell lenniük: az utcán is. Ehhez hasonló dolgot kér itt az apostol? Mennyire idegen lehet ez tőlünk. Az is elképzelhető, hogy nőként az életednek volt olyan időszaka, amikor megaláztak, megbántottak, kihasználtak férfiak és a felolvasott szakasz ezért nehéz neked: a férfiak vissza tudnak élni azzal, ha alárendeltjükké válik egy nő. Tudok olyan keresztyén felekezetről, ahol az asszonyok fejét ma is be kell fedni az istentiszteleten. Számukra egyszerű ez a szakasz: ez van megírva, ezt kell cselekedni. És ez teljességgel érthetetlen annak, akinek nincs gyülekezeti háttere. Hiszen ez az egész fejbefedés a mi kultúránkban annyira nem érthető, sőt teljességgel értelmetlen.
Akár attól függetlenül is, amit éppen olvastunk és értjük vagy sem; egyetértünk vele vagy sem, el tudjuk-e fogadni, fel tudjuk-e tételezni, hogy ez Isten szava? A mindenható, teremtő, élő Isten szava, aki azért adta az Írást, hogy megmutassa, hogy kicsoda ő, hogy kicsoda az ember és hogyan lehet örök életre, üdvösségre jutni? Akkor is Isten szava, ha nem értjük azonnal vagy egyáltalán. Akkor is az, ha nem érzem, hogy engem ez most felemel vagy megérint. Akkor is Isten szava, ha úgy érzékelem, a Szentlélek most nem szólít meg és árad ki, miközben foglalkozom vele. Akkor is Isten szava, ha kulturálisan óriási távolság van a leírt szöveg kora és kultúrája és a miénk között.
A Korinthusi levél sorozatában új egységhez érkeztünk: a 11-14. fejezet a levélben kicsit befelé fókuszál és a korinthusiak istentiszteleti életére reflektál. Azzal foglalkozik leginkább, hogy a gyülekezet hogyan viselkedik az istentiszteleten. Három témát jár körül: nemi különbségtétel, úrvacsora, lelki ajándékok.
Van egy kulcsszó (kifejezés) és egy alapvető attitűd, amit érteni kell ahhoz, hogy megértsük ezeket a fejezeteket. A kulcsszó: a hagyomány, a rend! „Amit átadtam nektek!” – mondja az apostol. A korinthusi gyülekezet ugyanis nem egy individuum volt, hanem része a keresztyén gyülekezetek közösségének, a nagy családnak, ami a Krisztus teste volt ott és akkor a világon. Az alapvető dolog, ami összekötötte ezeket a gyülekezeteket az az evangélium valósága volt- külsőségekben pedig az istentiszteletben lévő hasonlóság és a belső rend. Ezek nagyon fontos viszonyítási pontok voltak egy alapvetően kaotikus világban és társadalomban. Nem értelmetlen hagyományok és érthetetlen szokások, hanem szükséges és konszenzus alapján fennálló rend volt ez, aminek fenntartásáért részben az apostolok voltak a felelősek. Az attitűd, amit értenünk kell, az Pál missziói látásmódja a gyülekezetre nézve: többször előkerül az a momentum, hogy azt vizsgálja az apostol, milyen a gyülekezet működése; hogyan érezhetik magukat azok, akik belépnek a gyülekezetbe? Mennyire segíti mindaz, ami a gyülekezetben történik a betérőket Krisztushoz- vagy mennyire lesznek külső dolgok, rendezetlenségek, hangsúlyeltolódások akadályai az evangélium átadásának?
I. Ott és akkor Korinthusban. Ahogy olvassuk a Korinthusi levelet, sokszor érezhetjük, hogy Pál szavai mögött konkrét helyzetek, megtörtént események voltak, amikre reflektál az apostol. A korábbi egységekben említett „szabadság párt” Korinthusban erőteljes volt a gyülekezetben. Legfőbb motivációik egyéni szabadságuk megélése volt, aminek kapcsán nem igazán voltak tekintettel másra. A Krisztusban nyert szabadságot is félreértelmezték- túlértékelték az egyén szabadságának lehetőségeit. Ebben a pártban valószínűleg voltak nők is, akik szintén szabadságot szerettek volna: ennek egyik megnyilvánulási formája lehetett a fedetlen fő.
1. Kulturális meghatározottság
1.1. A méltóság-szégyen dinamika. Ahhoz hogy igazán érthessük ezt a szakaszt, meg kell értenünk azt az alapvető kulturális narratívát, ami meghatározta azt a kultúrát, amiben ez íródott. Miközben a miénkhez hasonló globalizált és individualizált kultúra volt, volt két olyan fogalom, egy ellentétpár, ami ott volt minden korabeli ember fejében: a MÉLTÓSÁG ÉS A SZÉGYEN. Ennek a dinamikája határozott meg mondhatni mindent. Mindenkinek célja volt, hogy emberi méltóságát megélhesse és megtartsa, és nehogy szégyent hozzon magára, szeretteire, a hozzá kapcsolódókra. Sokkal inkább hajtotta az embereket, hogy mások előtt is méltóságukat megőrizzék, és nehogy szégyenbe kerüljenek. Kicsit hasonlít ez a mai Távol-Keleti kultúrákra. Ez megjelenik a szakasz szóhasználatában is! Van olyan kutató, aki egyenesen azt állítja, hogy ókori görög társadalom méltóság/megbecsültség és szégyen társadalom volt. Át- és átjárta ez a megközelítés az emberek gondolkozását. Innen nézve érthetjük, hogy mit jelent: az asszony a férje dicsősége=méltósága. Erre kellett a legjobban vigyázni!
1.2. Férfi és nő egyébként az ókorban korántsem volt egyenrangú, másrészt valahogy szorosabban összetartozóak, ahogy ez a szakasz is bemutatta ezt a kapcsolatot. A görög társadalomban minél magasabb társadalmi osztályba tartozott valaki, nőként talán annál több lehetősége és szabadsága volt- persze korántsem annyi, mint egy férfinak. Érdemes ugyanakkor a megértéshez nem csak a görög hátteret ismernünk. Pál apostol maga is ószövetségi talajon áll és az alapján tanít, így a zsidó gondolkodási hátteret sem szabad figyelmen kívül hagynunk: ott bizony a nő messzemenően alá volt utalva a férfinak. A férfi oldalbordájából teremtetett annak segítőtársaként (1Móz2). Egy rabbinikus kommentár így ír erről a teremtettségi állapotról: „Isten nem Ádám fejéből alkotta az asszonyt, hogy nehogy öntelt legyen; nem a szeméből, nehogy kéjsóvár legyen; nem a füléből, nehogy kíváncsi legyen; nem a szájából, nehogy féltékeny legyen; nem a kezéből, nehogy kapzsi legyen; nem a lábából, nehogy tekergő legyen; hanem a bordájából: egy olyan testrészből, amely mindig be van fedve. Ily módon az asszonynak mindig szerénynek kell maradnia.” A zsinagógai istentiszteleten egyébként az asszonyok nem vehettek részt, hanem a karzaton, elválasztva, vagy az épület más részén meghúzódva kellett részt venniük. A korabeli zsidó jogszemléletben elképzelhetetlen volt az asszonyoknak a férfiakkal megegyező jog.
1.3. A kulturális meghatározottsághoz tartozik a ruházat jelentősége, amit értenünk kell. Az ókori kultúrákban a ruházkodás jelentősége és üzenete más volt, mint ma. Ma is van üzenete annak, ki hogyan öltözködik, de a bizonyos rendek és szokások komolyan vétele sokkal egyértelműbb, magától értetődőbb volt. A fátyol maga, akárcsak a mai Közel-Keleten a női viselet része volt. A hétköznapi viseleté is. A nő elfátyolozza magát, így mutatkozott közösségben, férfiak előtt. Ez a fátyol betakarja a fej nagy részét és az arcot (vagy annak egy részét) hagyja csak szabadon. Fátyollal a fején a nő mindenhol biztonságban van és tiszteletnek örvend. A fátyol az asszony méltóságának és tisztaságának is a jele. És miközben a magas rangú, gazdag és befolyásos asszonyok nem feltétlenül viseltek mindig fátylat mindennapi életük során, a római és görög vallás szertartások alkalmával mindig! Áldozat közben még a papok is elfedték az arcukat, hiszen ami ott történik, az valamiként szent, más, mint a köznapi lét. Érdekes lehet a ruházat jelentőségének szempontjából egy másik bibliai utalás is, amikor az evangéliumokban találkozunk azzal a furcsa jelenettel, mikor a királyi menyegző történetében a már bent lévő vendégek közül valakinek nincs menyegzői ruhája. „Nincs menyegzői ruhád…?”-kérdezik tőle. Az nem felel semmit, mire kivetik a külső sötétségre (Mt 22, 12). Ez a szintén nem könnyen érthető szakasz is erre példa: a korabeli hallgatók nem részvéttel tekintettek a más ruhában lévőre, hanem azt gondolták: megveti a házigazdát! Lehetetlen menyegzőre így menni, akár kérni vagy bármilyen módon gondoskodni a megfelelő ruházatról.
1.4. A ruházatnak ugyanis komoly üzenete volt: ki vagy, kihez tartozol, mik az alapvető szándékaid. A kultuszi paráznaság kapcsán pontosan lehetett tudni ruházat és hajviselet alapján, ki a kultuszi parázna, aki bármire kapható. Többek között a nők részéről a fedetlen fő volt ez a jel; illetve akár a leborotvált haj: férfi paráznáknál pedig a hosszú haj vagy akár a nőkéhez egyébként hasonló fátyol viselése.
1.5. Bizony a hajviselet is komoly üzenettel bírt. Minden ókori kultúrában a nőnek hosszú haja volt. Alapvetően ez volt az általános, megszokott. A rövid haj a szomorúság, gyász és szégyen jelképe volt. Gondoljunk csak az irodalomból Electra példája: apja halála után levágta haját: évekig így maradt, amíg fivére meg nem bosszulta apja gyilkosait! Böjthöz, fogadalmakhoz kapcsolódó hajvágás is ismert volt a görög kultúrában! Emellett a zsidó, görög és római kultúrában egyaránt a házasságtörők megalázó büntetése volt a nő hajának megnyírása. Pál szóhasználatában a fedetlen fő az asszonynak akkora szégyen, mintha levágták vagy leborotválták volna a haját. Ezért fedje be tehát a fejét: ha nem teszi, az szégyen. Kapcsolódik ehhez egyfajta „természeti rend” itt az általános „társadalmi” rendet is jelentette! Ezzel érvel az apostol: ez az elfogadott, ehhez kell alkalmazkodni!
2. Istentisztelet.
Pál az egész világot úgy szemléli, mint amiben van rend, ami a teremtőtől származik. Vannak dolgok, amik formái az ember létének, a kapcsolatainak. A teremtő Isten rendjében pedig van rendje az istentiszteletnek is. Az istentisztelet nem egy olyan hely, ami minden teljesen spontán és lazán úgy történik, ahogy a Lélek éppen indít (mert ez az igazi szabadság). Sokkal inkább van rendje, ritmusa, amiben megmutatkozik a már korábban említett missziós cél is. Az istentisztelet egyrészt kapcsolódik a kultúrához, másrészt felmutatja Isten szentségét, kegyelmét is. Ezért foglalkozik Pál azzal, hogy mit érzékel egy kívülálló az istentiszteleten, ha betér (és persze azzal is, mennyire biblikus, Isten szerinti, ami ott történik). Három fontos megállapítás kapcsolódik ehhez:
3. FÉRFI ÉS NŐ helye a teremtettségi rendben.
Nézzünk meg végül egy nagyon fontos területet, üzenetet az eredeti összefüggések ismeretében, amire az apostol ráirányítja figyelmünket. Mi a férfi és nő helye a teremtettségi rendben? Mi köze ennek a gyülekezethez?
3.1. Isten terve a teremtés, a teremtettség. Isten nem uniszex lényeket és nem uniszex spiritualitást teremtett. A nemek összemosása, egyetemes emberi lélek ideája neoplatonista, gnosztikus hatás. A teremtettségi rendnek mond ellent! Miközben a lélek minőségében nincs különbség férfi és női lélek (mint „anyag”) között, mégis a nő és a férfi teremtettségéből fakadóan más. A nő nőies: Isten tervezte így! A férfi pedig férfias. Nem mai trendek szerint és miatt, hanem teremtettségüknél fogva oly módon nőies a nő és férfias a férfi, hogy eltérőek, különbözőek. A szexuális differenciáltság és a más-más teremtettség tehát nem a bűneset következménye: az a kölcsönös függés és az uralkodás, kizsákmányolás.
3.2. Vannak „rendek” és „mandátumok”. Az egész teremtett világban van hierarchia, ahol mindenkinek meg van a helye alapvetően. Miért ne lenne ez így az ember esetében is férfi és nő tekintetében? Ráadásul ez sokszor egészen sokszínűen jelenik meg.
Pál milyen nő-férfi kapcsán használja ezt a típusú hierarchiát férjre (Ef 5, 22-33), apára (Ef 6, 1-3), gyülekezet vezetőre (1Tim 2,9-3,7) vonatkoztatva egyaránt. Ebben az értelemben az asszony férjtől való függésének jele: teremtettségi rend (akár a férfi függése is Krisztustól).
3.3. Isten képmása, Isten dicsősége!
Egyértelmű a szakaszból, ha a hierarchia nem csak az asszonyra vonatkozik, hanem a férfira is. „Krisztus Isten tükörképe, a férfi Krisztus „doxája”, azaz visszfénye; az asszony a férfi doxája, aki hatalmi jelet visel a fején a fátyolban. A férfi Isten dicsőségét hordozza, Isten képmása: a nő nem ennek a másolata, nem másodrendű, hanem más a teremtettségi célja.
3.4. A lényeg a kölcsönös egymásra utaltság: a kapcsolat, közösség
A szakaszban valójában a két nem egyenértékűségét hangsúlyozza az apostol (11-12.v.). Férfi és nő nem élhetnek egymás nélkül. A teremtési rendet el kell fogadni és abban mindkét félnek felelősségteljesen kell működni. Krisztus a fej (a legkiválóbb kiválóság, autoritás, forrás): hozzá tartozik a férfi és hozzá a nő. Nincs igazi függetlenség: mindenki kapcsolódik valakihez! Oly módon is, hogy az asszony a férfiból van (a teremtés történet kapcsán és az emberi szaporodás okán is: azaz apától van) de a férfi is az asszony által van (hiszen minden férfi egy asszonytól születik). Ezek fényében érthető az is, hogy ha a korinthusiak megengedik az asszonyok fedetlen főjét, az szembe megy mindazzal, amit Pál és munkatársai az összes gyülekezetben rendeltek el és tartottak helyesnek. És amit az Írásokból, az evangéliumból megértettek. Ez a többi gyülekezethez tartozást, az együvé tartozást is relativizálná… - EZÉRT NINCS VITA ebben a kérdésben.
II. Üzenetek ma.
Hogyan tudunk mindehhez kapcsolódni? Nagyon is sok ponton lehetséges! El kell fogadnunk, hogy más a kultúra, de a teremtési rend, Isten terve alapvetően nem változott. Mi az az út, mi az a kérdés, ami alapján meg tudjuk fogalmazni ennek a szakasznak a mai üzenetét? A kulcskérdés az, amire a korinthusi levél 10. fejezetében utalt már az apostol: MIT JELENT ISTEN DICSŐSÉGÉRE ÉLNI? Mit jelent ma nekem, nekünk az a kérdés egy önmaga dicsőségéért élő, önimádó (totálisan individuális) kultúrában? Ott és akkor Korinthusban Pál azt szerette volna, ha a korinthusiak kiábrázolják Isten dicsőségét, rendjét az istentiszteleten, ha megvalósul közöttük az, hogy mindenben Isten dicsőségére élnek. Miben szólíthat ez most meg minket?
1. Kulturális meghatározottság.
1.1. Tegyük fel magunknak a kérdést: hogyan tekint általában a kultúránk a testre? És hogyan hat mindez rám/ránk? Mit tehetek meg a testemmel? Kinek mi köze ahhoz, hogy hogy nézek ki, milyen a hajam, mibe öltözködöm? És valójában milyen hatások eredményeként öltözködöm úgy, ahogy és tekintek a testemre úgy, ahogy? Isten dicsőségét szolgálja, ha ugyanúgy használom, kihasználom, elhasználom a testemet, mint sokan mások? Isten dicsőségét szolgálja, ha le- vagy épp irreálisan felértékelem magam aszerint, hogy megfelelek-e adott aktuális trendeknek és ideáloknak? Ez az Isten akarata, ezzel szolgálom Isten dicsőségét? Mennyire határozza meg egész identitásomat az, hogy hogyan nézek ki, hogy mennyire vagyok fiatal- hogy mennyinek látszom…?
1.2. Hogyan tekintek a lélekre, az ember lelki benső valóságára? A teremtettségem egyik fontos részére: van lelkem, amivel ugyanúgy törődni kell. Mit tehetek meg a lelkemmel? Az értelem, érzelem, akarat: kinek az irányítása, befolyása alatt áll? Ki vagy mi hagyom, hogy hasson a véleményemre, világlátásomra? Ébresztő, emberek, ezért mi magunk vagyunk felelősek és tehetünk érte/ellene!
1.3. Mennyire hat rám az önmegvalósítás és az egyediség bálványozása? Meg kell vizsgálni magunkat Isten előtt: mennyire mozgat ez a tetteimnél, döntéseimnél, terveimnél? Mennyire akadályoz ez meg abban, hogy tényleg Isten dicsőségére éljek? Az életem végső értelmét és a boldogságom végső forrását abban látom-e, hogy az legyek, azzá váljak, akivé mindig is szerettem volna- vagy számít, igazán számít, hogy mit tervez velem Isten? Mi az Ő akarata? Ezt a kérdés az tudja feltenni, aki elfogadja és saját magára érvényesnek tartja az Isten-i rendet és tervet, ami a legjobb az életére nézve!
2. Istentisztelet
2.1. Mennyire fontos az istentiszteletünkön a missziói jelenlét, missziói attitűd? Leginkább most abból a szempontból, hogy érthető lehessen mindenki számára, ami itt történik. Hogy lehessen kapcsolódni hozzá. Ha egy kívülálló bejön közénk és minden asszony feje be lenne fátyolozva/kendőzve, az egyértelműen akadálya lenne a missziói célunknak. Ma miért nem kell befedni a nőknek a fejét? Azért mert ez kulturálisan egész mást jelent: ez megalázó. Ha valaki bejön a gyülekezetbe, aki Istent keresi, még nem keresztyén, ezen megütközhet. Ugyanúgy, ahogy az 1Kor 14,23-ban figyelmeztet erre Pál: ne imádkozzatok hangosan nyelveken a gyülekezetben magyarázat nélkül: azt gondolhatják rólatok, hogy megőrültetek…
2.2. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy ami köztünk történik, az kapcsolatban van a mennyei istentisztelettel. Ez igaz itt és most ránk is. Isten szentsége jelen van köztünk és komolyan vehetjük, hogy láthatatlan módon angyalok velünk együtt dicsőítik Istent.
2.3. Testvéreim, vajon miben tudjuk mi, mint gyülekezet felmutatni: mit jelent az evangélium átformáló ereje: akár a férfi-női témában is? Miben lehet ma szava és üzenete a keresztyén gyülekezetnek abban a témában, hogy mi teszi az Isten szerinti nőt és férfit? Hogyan gyógyulhat a férfi-nő viszonylatban szerzett sok-sok seb közöttünk? És itt tegyük fel magunknak a kérdést: mit tehetünk azért, hogy ez a gyülekezeti érintkezéseink során- vagy az istentiszteleten való megjelenésünkben nyilvánvalóvá legyen? Asszonyok, nők: hogyan hathat ez az öltözetetekre, a viselkedésetekre? Férfiak, hadd kérdezzem meg: kire hogyan néztek, mennyire tisztelitek a másik nemet?                                        
Mindannyiunknak arra van szükségünk, hogy Isten dicsőségére élhessünk! Meghallva Isten hívását, akinek terve van a világgal és benne velünk; megértve, hogy ez egészen személyesen ránk vonatkozik, a mi életünkről és sorsunkról. Együtt válaszolhatunk hát erre: Uram, könyörülj rajtam, hadd éljek a Te dicsőségedre férfiként, nőként: megértve, mi a te terved és akaratod velem! Lássuk ma Krisztust úgy, mint akitől mindannyian függünk és aki mindannyiunkat annyira szeretett, hogy Önmagát adta értünk. Megváltott, hogy megtaláljuk a legfontosabbat: az örök életet. Ennek a megértésére és befogadására vezet a Szentírás, ami itt és most a legvalóságosabb valóság lehet a számunkra, ha elfogadjuk. Mert ez az Isten akarata és üzenete számunkra egy olyan igeszakaszból is, ami látszólag elfogadhatatlan, nehéz és egyáltalán nem releváns. Ez a gyógyító valóság: az evangélium.
Ámen!                                                                                                                                                                               
(Thoma László)

A korinthusi levélről szóló sorozatban vagyunk, ahol azt keressük: mit jelent nagyvárosi gyülekezetként élni abban a kultúrában, abban a közegben, ahová Isten helyezett minket? Mit jelent Istent követni egy alapvetően bálványokkal teli, Istentől elidegenedett kultúrában, közegben? Milyen kihívásokkal nézhetnek szembe a gyülekezeten belül a nagyvárosban élők?
A korinthusi gyülekezet a város különleges adottságaiból mindezt nagyon is átélte és nekünk, ma élő keresztyéneknek is bőséges példával és tanítással szolgál a legkülönbözőbb élethelyzetekre: mit gondol erről Isten Igéje? Számomra nagyon magával ragadó, hogy Istennek van válasza, üzenete mondanivalója minden kulturális szituációban élő ember számára!
Az elmúlt vasárnapokon a bálványáldozati hús kérdése és a keresztyén szabadság témája volt előttünk többféle megvilágításban. A korinthusi gyülekezet tagjai közt gondot okozott, hogy megegyék-e pogány isteneknek szánt áldozatok során feldolgozott húst? Ennek (az egyébként ma nem annyira relevánsnak tűnő) a kérdésnek a kapcsán kaphatunk tanítást a szabadságról, lelkiismeretről, határokról és a legalapvetőbb hozzáállásról, amire Isten hív minket.
Mennyire furcsa lehet ma valakinek hallani azt, hogy a szabadságról ennyit agyalunk és problémázunk, hiszen ma az az alap, hogy mindenki szabadnak születik (mármint a mi kultúránkban). Mindenkire nagy lehetőségek várnak az életben (már ha társadalmi szempontból jó helyre született: sem nem túl alacsony vagy túl magas osztályba). Mindenkinek lelkiismereti szabadsága van (már ha nem kerül észrevétlenül is mások befolyása alá). Szóval a szabadság adott, történelemből is megtanuljuk, hogy ez az érzés, az ezutáni vágy, ez az eszme segítette a feudális láncok lerázását, a nemzetállamok kialakulását és aztán végül a mai nagyon fejlett, demokratikus országok és szövetségek létrejöttét. Szabadság. Olyan egyszerű és adott- de valójában ki mit is ért alatta…?
I. Minden szabad, de…
Pál a korinthusi gyülekezetet tanítja a szabadságról. Használja azt a fogalomkészletet, amiben ők vannak, használja az értelmezési keretet, amiben ők élnek és meg akarják élni a szabadságukat. Teszi ezt egy olyan világban, ahol milliók élnek rabszolgaságban és ennek az egész kérdésnek van egy nagy társadalmi vetülete is: a demokráciáról híres korabeli görög társadalomban az elnyomás és igazságtalanság valós és jelenvaló. Mi hát a szabadság a korinthusiaknak és miért volt ez kérdés nekik?
- A korinthusi gyülekezetben a szabadságot sokan félreértelmezték illetve a Krisztusban nyert megváltás és szabadság tényét nem- vagy nem megfelelően interprtetálták a mindennapjaikra. Már a levél korábbi részeiben is találkozhattunk ezzel: a korinthusi szabadság párt jelszava volt, a 6, 12-ben olvashattuk: minden szabad nekem. Nagyon érdekes, ahogy Pál apostol most visszahozza ezt a kérdést. Még érdekesebb, ahogy ez a szóhasználatában is megjelenik!
- Pál a leveleiben kétféle kifejezést használ a szabadságra.
Pál a korinthusi levélben az előbbi szót (exúszia) használja. A használat jellemző volt a korinthusiak körében és leginkább ezt jelentette: nekem minden lehetséges, mert mindenre jogom van. Ezért tanít erről Pál. Egy kicsit elméleti, lelki alapon is. Nem csak a konkrét helyzetekben: nem jó ez a szóhasználat! Azért, mert nem minden használ és nem minden épít. Megint pár gondolat a szavakról:
II. Belső szabadság:
Mi segít vajon abban, hogy képes legyek mérlegelni, jól dönteni és nem elszállni, nem félreérteni a szabadásgot, amit Krisztusban nyertem?
A legegyszerűbb teológiai válaszunk erre az lehet, hogy a szabadságunk forrása, az élő Isten Lelke, a Szentlélek, ami maga a megtestesült szabadság! Azért mert Isten lényének része, akiből táplálkozik a szabadságunk valósága. Hisz „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság!” Így hát: „Teljesedjetek be Szentlélekkel!”- mondhatnám egyszerűen, ahogy máshol mondja is az apostol.
Itt a korinthusi levélben azonban másra irányítja a figyelmet a szabadságot illetően, ami nem relativizálja az előbb említett nagy általános igazságot. Valójában abban, hogy képes legyek mérlegelni, jól dönteni és nem elszállni, nem félreérteni a szabadásgot, amit Krisztusban nyertem nem más segít, mint a valódi belső szabadság. Pál erről beszél a további versekben különböző gyakorlati példákkal illusztrálva, mit jelent a lelkiismeretnek megfelelően élni és dönteni. Miért fontos a másik lelkiismerete és hogyan viszonyul ez a sajátunkéhoz?
1. Szeretnék először egy kicsit foglalkozni azzal, mi is a lelkiismeret az emberben, hogyan is működik általában (azért hogy talán jobban értsük itt ezt a tanítást, Pál gondolatmenetét).
Háromféle lelkiismeretet különböztethetünk meg egymástól: heteronóm, autonóm, teonóm lelkiismeretet.
Heteronóm: egy külső törvény biztosít afelől, hogy a cselekedetem jó vagy rossz. Gyakran előfordult, hogy nagy háborúk, népirtások után a számonkérés idején az elkövetők katonai parancsokra hivatkoztak. A feljebbvalóknak engedelmeskedni kell. A heteronóm lelkiismeret másik fajtája a közfelfogás: „más is teszi” – hallhatjuk sokszor hétköznapi tettek esetén, ha valaki áthág egy-egy „kisebb” szabályt. Ide tartozik végül az a hozzáállás is, hogy akkor vagyok bűnös, ha a bíróság elítél. Ha felment, akkor nem, mentes vagyok minden következménytől is (miközben egy bírói ítélet bizonyos tények ismeretében születik meg, korántsem lehet teljesen objektív).
Autonómia: benső törvény alapján cselekszem. Minden tettemet az határoz meg, hogy a bensőmben milyen értékrend, milyen törvény a meghatározó: eszerint élem a mindennapjaimat attól függetlenül, ki mit gondol róla. Ez a fajta önazonosság jól hangzik, de szélsőséges esetben veszélyes is lehet, hiszen ha nincs külső viszonyítási pontom, visszajelzés a benső törvényemre, akkor honnan tudom, hogy még helyesen működik? Az embert megcsalhatja saját meggyőződése, még legnemesebb szándékai is fakadhatnak önzésből, így pedig végső soron nem lesznek abszolút értelemben helyesek.
Teonóm: a lelkiismeret szabadsága tulajdonképpen a teljes kötöttséget jelenti paradox módon: az Ige kontrollálja a lelkiismeretet. Ez nem azt jelenti, hogy ez a megközelítés lebecsüli a lelkiismeretet. A bibliai értelemben olyan a lelkiismeret mint egy jó jelzőműszer: Kálvin ezért nevezi azt belső törvénynek.
A reformátorok egyébként a lelkiismeret Istentől adott hasznát próbálták keresni. Nagyon helyesen a belső megvilágosodást az Ige külső szavának rendelték alá. A hívő ember nem jobbik énje titokzatos belső hangjára hallgat, hanem Isten Igéjére ad választ tetteiben. Az igazi szabadság tehát az, hogy nem kell mindent megtennem, amire lehetőségem van.
A belső törvény arra jó, hogy segítsen megtartani azt, amit kívülről hallunk és fontosnak érzünk. Az évek során fokozatosan alakul ki bennünk a lelkiismeret. Az egészséges lelkiismeret jelez, de célja nem csak az, hogy megakadályozzon egy tettet, vagy annak megismétlődését, hanem hogy a mélyebb okokra, hiányosságokra, bűnökre is rávilágítson. És bármennyire is fájdalmas, de erre szükségünk van. Az igazság ugyanis szabaddá tesz…
Az egészségesen működő lelkiismeret nem kínozza folyamatosan az embert. És mint személyiségünk bármelyik része, a lelkiismeret is megbetegedhet. Ilyen esetben gyógyulásra van szükség, hiszen a beteg lelkiismeret nagyon megkeserítheti az ember életét.
2. A fentiekből világos, hogy teonóm lelkiismeretre van szükségünk azaz arra, hogy Isten Igéje és Lelke uralja a belső jelzőrendszerünket a lelkiismeretet. Pál illusztrálja is három képpel, milyen ez a lelkiismeret:
3. És Pál konkrétan tanít tovább: megütközésre ne adjatok okot! Ez ilyen egyszerű. Még akkor is ha ez a gyakorlatban olyan nehéz! Jézus is mondta, hogy jaj annak, aki megbotránkozik és annak is, aki megbotránkoztat. Mire hív itt az apostol?
III. Mindent Isten dicsőségére tegyetek!
Végül pedig Pál arra hívja a gyülekezetet: akár esztek, akár isztok… mindent Isten dicsőségére tegyetek! Mit jelent ez? Valamilyen nagy összefoglaló, kicsit elnagyolt frázis, amiben minden benne van, amivel mindent le lehet „önteni”? Mindent Isten dicsőségére- köszönöm, de az mit jelent?
1. Isten dicsőségében élni
Aki Isten dicsőségére akar élni, annak Isten dicsőségében kell élnie. Ez azt jelenti, hogy a közegem Isten, Benne élek és mozgok, az életem Benne létezik, hozzá tartozom! Az Ő jelenlétét keresem, Őt dicsőítem az énekeimmel, a munkámmal, a döntéseimmel. Ez az életformám. Ez elég kemény dolog- de annak, aki ezt még nem ismeri, őszintén mondhatom: nagyon izgalmas és csodálatos életforma! Aki valóban Isten dicsőségében, jelenlétében él, az tud Isten dicsőségére élni (nem erőből kell tehát megfelelni Isten elvárásainak).
2. Nem a saját dicsőségünkre élni
A legnehezebb talán ez: el kell engednünk dolgokat. Nem az én dicsőségem, tökéletességem, jogom, szabadságom számít. Ez nem csak ma számít forradalmi gondolatnak, hanem Pál korában is az volt. Miért tenné ezt az ember, ha nem azért, mert rádöbbent: van fontosabb és értékesebb dolog, mint a saját dicsősége, tökéletessége és jogai…
3. Átgondoltan élni
Aki Isten dicsőségére él, az nem elszállt, nem olyan, mint aki állandóan „be van lőve”, hanem józanul él. A Szentlélek az erő, a szeretet és a józanság Lelke. Isten dicsőségére élni átgondoltságot, belátást és hálából fakadó életet jelent. Ezt jelenti Krisztust követni! Krisztust, aki nem kereste maga dicsőségét, hanem szolgai formát vett fel, hogy Istent szolgálja, hogy megváltson minket.
Pál elől jár Krisztus követésében, ezért arra hívja a gyülekezetet: kövessetek engem! Én Krisztust követem! És bár furcsának tűnhet, de ez minden keresztyén ember elhivatása is. Krisztust követve élni- és lehet, hogy mások „követni fognak” minket a Krisztus keresésének, követésének útján. Ne maradjunk hát le a Mestertől és ne tévesszük szem elől, mire hívott minket és mit jelent valójában szabadságban élni!
Ámen
(Thoma László)

Folytatjuk a korinthusi levélről szóló sorozatot. Vasárnapról-vasárnapra bontakozik ki előttünk, hogy a korinthusi gyülekezetben mekkora problémák voltak, milyen nehézségek vannak, mi mindennel küzdöttek. Ahogy körvonalazódik az, ami ott zajlott lehet, hogy az az érzésünk támad, hogy nem szívesen jártunk volna abba a gyülekezetbe. Mennyi furcsaság, ellenségesség és elfogadhatatlan dolog. Sokszor van romantikus, ideális képünk arról, milyenek is lehettek az őskeresztyének? Mennyire kegyesek és szentek voltak, szenvedtek az evangéliumért, üldözték őket ők pedig éjt nappallá téve imádkoztak és minden olyan ideális és szép volt… Aki ezt gondolja, annak különösen ajánlom figyelmébe a korinthusi levelet tanulmányozásra! Íme egy igazán nem romantikus, idealizálható és elit gyülekezeti helyzet az „aranykorból”! Az apostol leírása valós és itt is azt látjuk, a valóságról beszél. Valós problémákról, valós rossz viszonyulásokról. Valós elmérgesedett helyzetről, valós megbénult és nem idejében cselekvő hozzáállásról. Valós önellentmondásról. A korinthusiak büszkék voltak, pártoskodtak, jónak tartották magukat, felfuvalkodtak, gőgösek is voltak (ahogy a levél 4. fejezetében is olvashattuk), versenyeztek egymással- mindeközben ugyanakkor eltűrtek szó nélkül olyan dolgokat, amit még a nem keresztyének sem tűrtek el szó nélkül. Kezdünk közeledni magához a témához, ami „18-as”, ami igazán izgalmasnak tűnik. „Huh, de izgi: meséld el, hogy volt!” Ez az érzés jelenhet meg abban, aki ezt hallja. Végre valamilyen pletyka: van egy igazi „ügy” Korinthusban. Erre az ember feléled, kíváncsivá válik és részleteket akar megtudni és csámcsogni akar és szörnyülködni és persze ítéletet alkotni és elhatárolódni… és addig is NEM ÖNMAGÁVAL FOGLALKOZNI. És miközben ez most kicsit viccesnek hat és ismerős lehet a mindennapi életből ez a működés, aközben nagyon komolyan szeretném hangsúlyozni, hogy…
- …ne gondoljuk, hogy azért van ez itt leírva a Szentírásban, hogy lássunk egy kis ókori bulvárt! Nem azért, hogy mi is elkezdjük igazolni magunkat, hogy „Tessék, ilyenek a keresztyének! Ezt mondom…!”. Sem azért, hogy kihúzzuk magunkat: „Na, azért ennyire nem vagyunk feslettek- jó emberek vagyunk mi, kérem!”
- …azt is fontosnak tartom kimondani, hogy egy tipikus keresztyén túlzás vagy hangsúlyeltolódás, hogy A BŰN az a paráznaság. Ez a legsúlyosabb, az elképzelhető legdurvább és valamiért ezt sokkal-sokkal komolyabbnak tartjuk, mint bármi mást. Következményeire nézve bizonyára súlyos dolog ez, de erkölcsileg nem rosszabb, mint a hazugság, az irigység, az álnokság, képmutatás, a lopás vagy a másik érzelmi manipulálása.
Nem az önigazolás tehát az utunk ma, sem a szörnyülködés és ítélkezés- vagy épp a helyzetben érintettek felmentése. Amiért ez a történet itt áll, az Isten üzenete és maga az evangélium valósága és kihívása: Isten népe életének valósága és kihívása. Az, ami a MI üdvösségünkre és javunkra van megírva. Így tekintsünk most erre a nem könnyű szakaszra!
I. „RÉGES-RÉG EGY MESSZI-MESSZI VÁROSBAN…”Fontos, hogy értsük és amennyire lehet tisztán lássuk, mi történt ott és akkor, mi az a helyzet, amire Pál reflektál, mit tesz és mit gondolhatunk mi erről? Mi az a helyzet, ami Korinthusban volt?
1. Az ÁLLAPOTOK. A levélben egy nagyon elmérgesedett helyzetben találjuk magunkat. Nem egy tegnap történt esetről van szó! Pál már az előző levelében is írt erről a gyülekezetnek. Az „az a hír járja rólatok” sem azt jelenti, hogy tegnap történt és ma már tud róla a fél világ… Akkor a hírek eleve lassabban terjedtek. Ez a helyzet lehet, hogy évek óta így van, de az biztos, hogy hosszú ideig, huzamosabb ideig fennáll az, hogy valaki a mostoha anyjával él és eközben a gyülekezet tagja. Ez az akkori felfogás szerint is rossz, a római törvények szerint és a zsidó törvények szerint is (ld. 3Móz 18, 8). Nyilvánvaló a bűn és mégsem történik semmi. Egy megtűrt, elfogadott dologgá válik ez, ami talán tabu is volt a gyülekezetben, vagy letagadták, magyarázták, elnézték… mindenfélét lehet ezzel csinálni ahelyett, hogy úgy rendeznék, ahogy erre Isten hív. Megtéréssel, bűnbánattal, a bűntől való elfordulással.
2. AZ EXKOMMUNIKÁCIÓ, azaz a kiközösítés ezért ilyen sürgős és súlyos. Az ilyen megtűrt és nem rendezett dolog csendesen, lassan de biztosan rombolja a közösséget és utal arra is, hogy valami nagyon nincs rendben a gyülekezet belső működésével, „immunrendszerével”. A téma ugyanis nem ez az „eset”, nem az az ember maga, hanem mindennek a gyülekezetre gyakorolt hatása. A konkrét helyzetben az apostol azt mondja: „ki kell közösíteni”. És erre felszisszenhetünk és megakadhatunk ebben és valami belső ellenkezést érezhetünk. Talán mi magunk is átéltük, hogy valamikor valahonnan akár igaztalanul közösítettek ki, zártak ki minket. Talán láttuk, hogy tehetetlen vezetők ezzel éltek hatalmuk fitoktatásaként vagy fenyegetésként: kizárlak, kizárunk és akkor jól megnézheted magadat! De eszünkbe juthat nem csak saját történetünk vagy viszonyulásunk, de az egyháztörténet sok ilyen „csiki-csuki” játéka: egymás kölcsönös kizárása, kiátkozása… nem szép fejezetei az egyháztörténetnek… Itt a konkrét helyzetben az „üszkösödött végtag” eltávolításához tudnám a helyzetet hasonlítani. A célja az, hogy egyrészt a gyülekezetben ne okozzon nagyobb bajt, másrészt az illető „a lelke üdvözüljön…”- így olvastuk.
3. A TANÍTÁS. Az apostol tanítja a korinthusiakat mindeközben. A korinthusiak gőgösek (1Kor4 is: gőgösség…) – dicsekednek… És az apostol ebben a helyzetben tanítani akarja őket: ne tegyétek. Ne legyetek gőgösek. Inkább meg kellene szomorodnotok. Szégyenkezni kellene emiatt- mármint amiatt, hogy idáig fajulhatott ez az egész. Meg kellene a döntést hozni- de persze ahhoz erő kellene. Valójában gyengék vagytok. Valójában labilisak vagytok. Ezért ez a sok szélsőség, ezért ez a sok rivalizálás, ezért ez a nagy gőg és kifelé élés, ezért a felfuvalkodottság. Mégis, nem azért tanítja Pál a korinthusiakat, hogy leleplezze őket, hanem hogy elérje, hogy felnőjenek végre, meggyökerezzenek Krisztusban, megértsék és éljék az evangéliumot és növekedjenek is benne. Pál ráadásul nem most kezdte a tanítást, ahogy már említettem, korábbi levelében is megtette: „Levelemben már megírtam nektek: ne tartsatok kapcsolatot paráznákkal…”. Vegyük észre ebben a türelmesen, újra és újra bátorító módon, ha kell keményen és határozottan tanító apostolt, aki szereti a gyülekezetet. Akinek fontosak, aki harcol értük és nem hagyja szó nélkül azt, ami köztük van.
4. AZ ÍTÉLET HOZATAL, AZAZ DÖNTÉS.
5. A KÉP, AMIT HASZNÁL:
II. GYÜLEKEZETI ALKALMAZÁS. Itt is 5 rövid pontot szeretnék megfogalmazni, ami megszólíthat bennünket, mint közösséget:
- A legegyszerűbb bűnbakokat találni! Vigyázzunk, magunk között ne keressük, kutassuk és lessük: ki a bűnös? Ne azzal foglalkozzunk, hogy mást hibáztatunk egy probléma, nehézség miatt. Akár egy házicsoporton vagy szolgálaton belül. Sokszor ez persze szimpátia és antipátia révén történhet és sok-sok emberi sérelem mentén történhet…
- Sokkal inkább fogadjuk el, hogy felelősségünk van egymás felé. Mit jelent ennek a valósága? Tegyük fel magunknak a kérdést: mit jelent ez a felelősség? Hogyan kell hordoznom a másikat? Mit jelent imádkozni érte, harcolni érte? Mit jelent meginteni, ha kell, szembesíteni? Mit jelent mindezt bölcsen és szeretettel tenni…?
- Térjünk meg a fölfuvalkodottságból! „Felfuvalkodtatok ahelyett, hogy megszomorodtatok volna és…”- írja az apostol. És ez nagyon komoly dolog. Az van bennem most, hogy ezt ki kell mondjam: bármilyen szinten is érint minket, hogy jobbnak, többnek, rendbenlévőbbnek, szellemileg magasabb rendűnek tartjuk magunkat másnál: meg kell térni a felfuvalkodottságból! Ez ugyanolyan horderejű bűn, mint a cégéres paráznaság! Keressük az alázat útját, a kegyelmet!
- Óvakodjunk az ítélkezéstől! Az ítélkező lelkülettől, a megbotránkozó és szörnyülködő törvénykezéstől, ami leginkább csak önigazolja az embert! Az ítélkezés egyébként bezár a kívülállók felé, démonizálja a világot és sterilizálja a belső környezetet. Az ítélkezés egy nagyon veszélyes illúzió.
- Értékrendünk legyen világos. Legyen ugyanakkor az értékrendünk világos és szilárd, képviseljük az Isten igazságát úgy, mint akik maguk is a kegyelemre szorulnak. Ne kenjük el azt, ami világos- az nem ítélkezés, ha világosan megfogalmazzuk, mit mond Isten Igéje egy-egy dologról. Ragaszkodjunk az igazsághoz!
III. SZEMÉLYES ALKALMAZÁS
A személyes vonatkozásoknál mindössze egy dolgot említek, azaz kettőt. Alapvető fontosságú, hogy a szakaszban lévő ún. „bűnkatalógusban” felismerjük saját magunkat. Ezeket látjuk itt: paráznák (azaz ösztön létben élők), nyerészkedők, rablók (az anyagi javak: materiális kötöttség), bálványimádók (Tévhitek, babonák, sötétség, megvezetettség, idegen istenek). Mindhárom az Isten rendjével szembe menő magatartás. A 10 parancsolatban Isten nyilvánvaló módon megtiltja ezeket, óv ezektől. Igazából az ezekben való élés, a tartós ellenszegülés az Isten rendjével való szembe helyezkedés és Isten rendjével való szembenállás. És tudjátok, ez egy tükör. Érintettek vagyunk. És ez valóságos. De tudjátok, legalább ennyire valóságos a kegyelem is. És ha valaki eljut odáig, hogy tényleg bánja és megutálja, amit tett, ami a szívében van; ha vágyik a megoldásra és felismerte, hogy magától nem megy és képtelen megváltozni, akkor teret nyerhet az életében a kegyelem. Hogy is működik a kegyelem? Mi is a kegyelem? Olyan nehéz ez: akkor most tartsam be a törvényt vagy ne? Ha van kegyelem, akkor minek kell betartani a törvényt? Milyen viszonyban van az Isten igazságossága (törvénye) és kegyelme? Ennek a megértésében segíthet az az idézet, amit egy ma élő teológustól (Szabados Ádámtól) hoztam nektek zárógondolatként: „Ha valaki régóta törvénytelenül próbált élni, és rádöbben ennek nyomorúságára, az sokszor úgy kezdi tisztelni a törvényt, hogy a kegyelemhez nem is jut el. Akit a törvény nyomorított meg, az pedig sokszor úgy oldja fel a belső feszültséget, hogy egyszer s mindenkorra leszámol a követelményekkel és a törvénytelenség szabadságában próbálja megélni a hitét. Aki így él, az sem a kegyelemmel találkozott, hanem szimplán csak kiiktatta a törvényt. Ez azért nagy baj, mert a kegyelem értelmezhetetlen a törvény nélkül. A kegyelem lelkisége sem nem törvény nélküli, sem nem törvényeskedő. A kegyelemnek nincs feltétele, de van következménye. Aki valóban Krisztussal találkozik, az átéli a feltétel nélküli elfogadást. Átéli, hogy Krisztus büdösen, koszosan, bűnösen, szennyesen magához öleli őt, és nem kérdezi, merre járt. De azt is átéli, hogy Krisztus leszedi róla a koszos ruhát, megfürdeti, új ruhát ad rá, és arra kéri, vigyázzon rá. Majd megtanítja – kegyelem által – az élet ösvényére, mely egyáltalán nem törvénytelen. Aki találkozott a kegyelmes Krisztussal, az tudja, hogy Krisztus nem vár tőle semmit, de azt is tudja, hogy Krisztus nagyon sokat vár tőle. Nem kell megfelelnie neki, de mellette kell maradnia. (…). A kegyelem nem támaszt feltételeket, de Krisztusban szeretet által betölti bennünk is a törvényt.”  Ámen
(Thoma László)

Isten választott, kedves népe Korinthusban, a nagyvárosban, a sokféle ember közt sokféle útról összegyűjtött drága nép! Különbözőek vagytok és mégis nagyon hasonlóak egy távol-keleti metropoliszban, akár Kairóban, a háborgó Közel-Keleten, New Yorkban, Buenos Airesben, Sydneyben, Londonban vagy épp Budapesten. Bárhol lehettek a kerek világon. Áldottak vagytok, megajándékozottak. Sokfélék, színesek vagytok; különbözőek és mégis egységesek. Egy kincs vagytok a környezetetekben akkor is, ha nem becsülnek sokra. Érték akkor is, ha értéktelennek tűntök; jelentősek akkor is, ha jelentéktelennek bélyegeznek, vagy épp üldöznek titeket.
Különlegesek vagytok, mert kiválasztott Titeket az Isten és elhívott Titeket az evangélium hirdetésére. Az örök Isten döntése és végzése szerint cselekedett így és úgy tetszett neki, hogy az igehirdetés bolondsága által hívőkké lettetek… vagy ha még nem, erre hív titeket. Erőtlenek és alkalmatlanok vagytok, gyengék és elesettek, nem a legkiválóbbak vagy a legkiemelkedőbbek, - de mit számít ez?! Ő hívott és választott!
Megismerhettétek Krisztust, Őt is úgy, mint megfeszítettet. Megismerhetitek Krisztust, hiszen lelki emberek vagytok, akik vágytok az igazságra. Nagyon vágytok rá, nagyon szeretnétek Őt ismerni, aki maga az igazság. Nincs hát szükségetek pártoskodni és különbséget tenni: ki kihez tartozik, ki kit szeret inkább- ki kit követ inkább a gyülekezetben. Nem számít az sem, ki által hallottad az evangéliumot- nem számít, hogy John vagy James, Pál vagy Apollós, bárki… nem mondhatod, ezé vagy azé vagyok, hiszen egyiké sem vagy, csak az egyetlenegyé: aki magáénak mondott még mielőtt megszülettél…
Mindannyian Krisztuséi vagytok, hozzá tartoztok mélyen, rá szorultok igazán.
Isten választott és kedves népe: a léted arról beszél a környezetednek is, hogy Istennek fontosak ők is, hogy nem mondott le róluk. Azért vagy, hogy hely legyél, ahol találkozni lehet Vele, aki a legfontosabb. Alapvetően fontos vagy. Annyira, mint a tiszta víz, a belélegezhető levegő, egy talpalatnyi zöld a nagyvárosban, az elegendő táplálék, az egészség, a békesség. A hit. A megtartó remény. A felfoghatatlan szeretet.
Alapvető dolgok, amiben még sincs mindenkinek része ezen a világon.
Isten választott és kedves népe, csak maradj meg abban, hogy meghallod, megérted és hittel elfogadod a legalapvetőbbeket. A lényeget, ami az élethez kell. Azt, mi léted igazsága, ami te vagy, ami az igazi valóság.
Halljad hát, hogy mit mond az Isten…! Azt mondja rólad: nézd: szántóföld vagy! Képes beszéd ez, de milyen szép az a kép: nem kietlen puszta vagy, sem sivatag vagy elhanyagolt parlag, sem köves pusztaság, hanem szántóföld. Élő föld, ígéret valósága. Vannak, akik művelnek, mert van gazdád! Vannak, akik odafigyelnek rád és törődnek veled, mert hívja és készteti, néha kényszeríti őket a jó Gazda: jöjjetek és műveljétek földemet! Szántóföld vagy, ahol élet van! Az élet lehetősége és ígérete. Hangzik az Ige, zajlik a vetés, van, aki plántál és van, aki öntöz. Van, aki gyomlál is bizonyára - mindegyik a dolgát teszi, az alapvető dolgát, de mégis nem ők adják neked az életet! A benned lévő élet a növekedést adó Istentől jön! Ő teremtett, Ő visel gondot rólad és adja meg neked a növekedést is- akárhol is vagy a világban! Ragaszkodj a plántálóhoz, ragaszkodj az öntözőhöz is, tűrd el a gyomlálót is, de sose gondold, hogy tőlük jön az élet! Hogy miattuk vagy az, aki! Sose gondold, hogy ők meg tudnak menteni. Ők sem gondolják ezt így, hiszen ez lehetetlen. Az életet csakis az Isten adja. A gazdád. Ő a forrásod és a reménységed: Ő az, aki megtart és felépít, fenntart nemzedékeken át. Ragaszkodj hát a legfontosabbhoz, a forráshoz és hódolj is előtte: az életadó Isten előtt, mert Ő méltó rá! Ő az Uraknak Ura! Akkor is dicsérd, ha aggódsz, elfáradtál vagy félsz, vagy nem látod az életet mindenütt magad körül. Az élet Ura kegyelmébe fogadott és szántóföldjeként törődik veled, kert leszel, gazdag oázis, menedék annak, aki belép! Élet a pusztában. Növekedő vetés a pusztuló, kiszáradó világban. Az élet helye egy távol-keleti metropoliszban, vagy akár Kairóban, New Yorkban, Sydneyben, Buenos Aires-ben, Londonban vagy épp Budapesten.
Isten választott és kedves népe, tudd meg azt is, hogy nem csak fontos és szeretett-, de szent is vagy! Szent hely vagy! Nem a templom, az épület az, ahol összegyülekezel, hanem te vagy az! Nem az egyes tagjaid, részeid, nem csak az emberek, az egyének, akikből állsz, hanem te, igen, te, a gyülekezet! A közösség, így együtt! Alap-vető dolog, hogy nem az épület a templom, hanem ti vagytok a templom!
Tudjátok, az Ószövetségben Isten jelenléte a templomban volt ott, a szent ládán jelent meg. Szent volt a hely, mert megszentelte jelenlétével az Isten. A megújított szövetség népeként magatok lettetek templommá, Isten jelenlétének valódi színhelyévé! Ti vagytok ez a templom! Egy gyönyörű és folyamatosan épülő templom ez, ami él és dinamikusan fejlődik, változik, mert ez a természete.
Emlékszel talán te is, hogyan tették le alapjaidat. Voltak bölcs építőmesterek, Isten kegyelmével felruházva, akik alapot vetettek. Beszéltek neked Krisztusról, az evangéliumról, arról, hogy milyen igaz és valóságos Ő! Hogy milyen igaz beszéd ez: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!” Az egyetlen, megingathatatlan alap ez, ami a te alapod is: Krisztus maga, az, amit Ő tett érted, a róla szóló evangélium, a belé vetett hit, a róla való tudás. Benne, Jézusban van a múlt bűneinek bocsánata, az erő a jelen megélésére és elhordozására és a reménység az eljövendőre nézve is. Ő az üdvösség útja. Ez a legalapvetőbb igazság, ami igaz rád is, ami identitásod és lényeged legmélye: erre épül minden, erre épülsz te magad, a templom. Ne feledd, és ne becsüld ezt le! Senki nem vethet más alapot, ami ennél biztosabb lenne! Mert nincs ennél igazabb igazság, mint Krisztus maga: út és igazság és élet!
Isten népe, a templom maga vagy hát, hadd épüljön ez a templom, hadd növekedjen mindazzal, ami értékes és jó! Értékes építőanyaggal és tűzben megmaradó kövekből, aranyból és ezüstből épülj fel és sose engedj fának, szénának és szalmának! Ne épülj múlandó emberi bölcsességek és vélemények szerint, hanem épülj alapjaidhoz méltóan! Ne épülj másokkal szemben, gőgből sem emberi megfelelésből. Épülj csak igaz hitből fakadóan, mert ez alapvető elhívásod; erősödj kegyelemből és ne feledd, hogy tűz próbálja meg majd mindazt, ami vagy. Végső soron, az utolsó napon az ítéletben méretik meg, mivé váltál. Minden szó, minden tett megméretik majd, ezt ne feledd! Minden szolgálat, minden tanítás, prédikáció, a szeretet minden cselekedete megméretik majd. Minden motiváció világossá válik és minden akár elfedett hozzáállás nyilvánvalóvá lesz. Ne feledd hát, hogy felelős vagy önmagadért, növekedésedért! Felnőtt vagy. Élj is úgy, mint egy felnőtt! Maradj a kegyelemben, gyakorold magadban is, magad közt is a kegyelmet! Hiszen ezek az alapjaid és ez a lényed lényege.
Isten választott és kedves népe, te vagy a templom. Ez a legalapvetőbb valóság, a legfontosabb igazság, amit meg kell értened. A Szentlélek jelenlétének helye vagy. Kiárad a Lélek és meglátogat téged és jelen van benned és munkálkodik közted. Hívd hát az életet adó Szentlelket és várd a meglátogatás idejét, ami újra meg újra eljön a számodra!
Ő az, aki megújít és megment Téged, megvéd, és nem tehet benned igazán kárt senki, mert el vagy rejtve Őbenne! Aki Téged bánt, az a mindenható Istennel találja magát szembe! Becses és értékes vagy az Ő számára! A kincse vagy! Számítasz neki! Ne bántsd, ne becsméreld hát magad, ne bántsd és becsméreld hát a testvéredet sem. Ne szennyezd be, ne ócsárold, mocskold, mert az Isten temploma szent. És ez a templom ti vagytok.
Istennek elhívott, megbecsült és megszentelt népe, virágvasárnapot ünneplő gyülekezet! Lásd, milyen becses vagy Uradnak és Istenednek: nézd, hogyan adja érted oda a legbecsesebbet, a szeretett Fiát! Áldozatul, hogy szent lehess és becses és elpecsételt az Ő számára: földre száll, ember lesz és odaadja magát.
Lásd ma a királyt, a nagyvárosba bevonulót, akiért rajong a tömeg, akit éljenez és hozsannáz mindenki, akit gyűlölnek és szeretnek is egyszerre! A királyt, aki szamárháton jön, békét hoz, de szikrázó szemekkel borítja fel a kufárok asztalait a szent helyen. Ostorral tesz rendet, hiszen a templom szent, az Atya háza imádság háza, de ők rablók barlangjává tették…
Lásd ma a királyt, aki megtisztítja a templomot: ott és akkor azt - itt és most meg téged: eljön közénk, itt van és megtisztít minket. A vérével tisztára mos, és Szent Lelkével betölt most minket.
Hódolj a királynak,
Borulj le Előtte!
Kiálts, hogy hozsánna!
Áldott, aki jön az Úrnak nevében!
Ámen
(Thoma László)

Tavasz eleje óta Pál apostolnak a Korintusi gyülekezethez írt első levelét olvassuk, s azt vizsgáljuk, milyen kérdésekkel és kihívásokkal szembesült ez a nagyvárosi gyülekezet, amelyet az apostol alapított missziói útja során. Ezeket a kérdéseket és kihívásokat a kor kultúrája határozza meg, ugyanúgy, ahogyan bennünket is formál és alakít a kor, a kultúra, amiben élünk. Sok kérdést vett már végig a levélben az apostol, míg a ma olvasott 15. fejezetben egy utolsó nagy témához érkezik el: a feltámadás kérdéséhez, úgy, ahogyan ez akkor és ott a korinthusi gyülekezetet érintette.  
Ezen a bibliai szakaszon gondolkodtam már egy ideje, amikor a gyülekezeti táborból hazafelé utazva, már közel a házunkhoz bekapcsoltam a rádiót, és ott felhangzott a dal:
Egy pillanatra megnyugodhatsz, zaklatott lelked megpihenhet ebben, aztán ki kell lépni belőle, merthogy különben ez csak egy álom, ez nincs.  
Pál evvel summázza: „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk." Ha nem hiszed a feltámadást (keresztényként!), akkor a következmény: minden embernél nyomorultabbak vagyunk! Mert a legnagyobb reménységről derül ki, hogy nem reménység.
Pál végigvezeti ezt a gondolatot, majd ezt mondja (és igazán ezt most kiabálnom kellene, mint ahogyan szerintem Pál is tette, legalábbis a leveléből így olvasom): „Ámde Krisztus feltámadt a halálból, mint az elhunytak első zsengéje." Itt már nem magyaráz, itt hirdet: Krisztus feltámadt a halálból, mint az elhunytak zsengéje! És mivel Krisztus feltámadt a halálból, minden mássálett! Lássuk, hogy mi következik ebből!
3. Mi következik abból, ha hisszük a feltámadást?
Először, egy megújult világ ígérete. Egy érv, egy kép, és egy kozmikus látomás az, amit Pál ezek után a korinthusiak elé ad. Mindezzel Jézus Krisztus feltámadásának teljességét, győzelmének minden következményét hozza közel szívünkhöz.
Egy érv: Ádám és Krisztus
„Mivel ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is. Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghaltak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre kelnek." Ebben a párhuzamban értjük meg, mi Krisztus feltámadásának igazi jelentősége. Isten jónak teremtette a világot, nem volt benne bűn és erőszak, gyűlölet és háború, igazságtalanság és elnyomás, fájdalom, házassági probléma, hűtlenség, válás, testvérgyűlölet, betegség és halál. De az első ember, Ádám, akinek Istent kellett volna képviselnie ebben az élettel, szépséggel teli világban, Isten ellen fordult. Elszakította magát tőle, az élet forrásától, és így nemcsak az ő életében, hanem az egész teremtett világban megjelent a bűn, a rombolás, a szenvedés és a halál. De azt mondja Pál: ahogyan egyetlen ember, Ádám által jött be a halál, nézzétek: szintén egyetlen emberben, Isten Fiában, aki emberré lett, Krisztusban, az ő feltámadásában Isten győzelmet szerzett a bűn és a halál felett. Ahogy mindannyian ott voltunk, titokzatos módon az elsőben, Ádámban, mint ősszülőben, úgy ott lehetünk mindannyian a másodikban, Krisztusban, és részesei lehetünk ennek az új életnek. Mindezt egy képpel hozza közel az apostol.
Egy kép: Krisztus a zsenge
„… első zsengeként támadt fel Krisztus…" Az első hajtást, Krisztust, a zsengét, Isten rendje szerint, követi majd a többi. Most Krisztus támadt fel, de ez nem állhat, nem létezhet magában. Nem lehet Krisztus feltámadását így önmegában nézni. Tekintsd végig a történetet: milyennek teremtette Isten a világot, hogyan romlott ez el Ádámban, hogyan kezdett Isten győzelmet Krisztusban, amikor feltámasztotta a halálból – de ez csak a zsenge, a történetnek egy pontja, a közepe, azért történt, hogy jöjjön a folytatás! Krisztus feltámadt, és Őt követik majd mindazok, akik Benne vannak, és akik Benne bíznak. Ami Ádámban megromlott, annak helyreállása Krisztusban elkezdődött. Ezért a győzelmi kiáltás: „Ámde Krisztus feltámadt a halálból, mint az elhunytak zsengéje.” A történet elkezdődött, de még nincs vége. A java hátra van! Mi az, aminek első zsengéje Krisztus feltámadása? Mi következik hát? Pál apostol szerint még annál is több, mint csak hogy mi magunk testben feltámadunk. Az apostol egy megújult világról beszél.
Egy látomás: a megújult világ
Isten rendje szerint bontakozik ki a történet, jelenik meg mindaz, ami Krisztus feltámadásában megszületett. Isten idővel Krisztus lába alá veti minden ellenségét, végezetül a halált, és beteljesíti Isten uralmát: „… hogy Isten legyen minden mindenekben." Ami nem azt jelenti, hogy megszűnik a világnak az anyagi valósága, hanem éppen azt, hogy újjáteremti Isten a világot és ebben a világban Isten uralma lesz teljessé. 
Mit jelent ez személyesen? Befejezésül két dolgot szeretnék említeni. Ez válasz a legmélyebb személyes és egzisztenciális kérdéseinkre.
* Először a vigasztalásban. Ha ez így van, akkor a bűn és halál hatalma az életünkben legyőzetett; minden megoldatlanságunk, megtörtségünk, a világ minden fájdalma, minden erőszaka, minden nyomorúsága – minden más perspektívába kerül. Az evangéliumi reménység ez: ezt a teljességet, megelégedést, gyógyulást, ezt az új valóságot senki és semmi el nem szakíthatja tőlünk. Ez nem egy álom, hanem valóság – ha Krisztus feltámadt a halálból. Mert ennek a valóságnak az első zsengéje Ő. Mindez Isten népének az öröksége. Azért mondom így, mert nagyon sokan azt mondjátok: hiszitek, hogy Krisztus feltámadt a halálból - akár azért, mert tényleg a Szentlélek által találkoztatok Vele. De nagy baj, ha nem tudjátok összekötni ezt az eljövendő világ valóságával, mert annyira egyénileg, csak személyesen élitek ezt meg. Azt akarom, hogy lássátok; ezt akarta Pál apostol is, hogy lássuk; hogy ha Krisztus feltámadt a halálból, az egy zsenge. Az a történetnek egy része, és ha az valóság, akkor nem lehet, hogy ne kövesse mindaz, ahogyan Isten Krisztusban újjá teremti a világot. Ha igaz, hogy Krisztus feltámadt a halálból, akkor igaz az is, hogy Benne Isten újjá teremti az egész világot, feltámadnak a halottak, meggyógyul és teljessé lesz az egész teremtettség. Ha az utóbbit nem hiszed, akkor igazán mélyen az elsőt sem hiszed. Vagy ha igen, ha hiszed Krisztus feltámadását, akkor azzal együtt jár mindez. Engedd, hogy a Szentlélek ma az úrvacsorában vigasztaljon ezen keresztül bármiben, ami az életedben van.
* Másodszor: nincs más olyan igazság, vagy olyan történet, amely lehetővé tesz ebben a világban egy egységes, koherens életet. A feltámadás és az újjáteremtett világ biztos reménységét olyan koherens módon kapjuk, amiben az emberben lévő mély vágyakozás egy hibátlan, tökéletes világ után nem kerül összeütközésbe azzal az élettel, amit most élünk.
A legtöbb vallás a vágyott tökéletes világot valamilyen idealizált formában kivetíti (visszatérés a nagy körforgásba, sok-sok egyéb elgondolás). Ez pedig együtt jár azzal, hogy a jelenvaló világ a maga testi-anyagi valóságával lenézendő, megvetendő, ha az újba, a lelkibe, az örökbe tartunk. A vallások, amik arról beszélnek, hogy így vagy úgy eljön majd valami végső jó, nem tudják ezt az előrevetítést egyben tartani azzal, hogy ez a mostani világunk jó, élvezhető és élhető világ, mert Isten teremtése. Nagyon sok ember azért utasítja el (tévesen) az örökkévalóságot, mert nagyon szereti az anyagi, testi lét örömeit és ajándékait: a természetbe kimenni, jókat enni, szeretni, ízlelni, ölelni. Lenézni, megvetni mindezt egy homályos sejtésért, hogy az öröklétben, az angyali karban majd valami lelki valóságban, testetlen, formátlan alakban énekeljünk?
Sok humanista, idealista világkép a másik oldalon azt mondja: ezt a földi életet tegyük jóvá, szervezzük meg, hozzuk el a földi paradicsomot! De ezzel meg az a baj, hogy hiába szervezzük már annyi ideje, csak nem tudjuk elérni ezt a földi boldogságot. És az is baj vele, hogy aki azt tűzi ki célul, azért küzd, abban hisz, hogy ezt a világot majd bármilyen ideológiával jóvá tesszük - az nem tud abban bízni, arra várni, hogy Isten fogja egy napon újjá, jóvá tenni az egészet.
A keresztény hitvallás és reménység azonban, mely szerint Krisztus testben támadt fel, és Isten uralma egy napon egy újjá tett, de anyagi, fizikai világban testet ölt és teljessé lesz - azt jelenti, hogy ebben a földi életben hálával és reménységgel élvezhetjük és munkálhatjuk mindazt, amit Isten adott, és közben radikális reménységgel hisszük, hogy egy napon újjá lesz minden. Nincs még egy olyan világkép, mint az Evangélium, ami egyben tartja számunkra a kettőt: az élet igenlését és az örökkévaló reménységét. Itt élvezhetjük testben mindazt, ami van, mert ez Isten teremtése – ami pedig nincs, ami elvész, ami miatt sírunk olykor, arra ott van a válasz, hogy Isten egy napon újjá teremt és teljessé tesz mindent.  
Hiszem a test feltámadását és az örök életet.
Ezért az úrvacsorában most, amikor Jézus Krisztus értünk megtört testének és vérének jegyeit vesszük magunkhoz, akkor nem csak emlékezünk, hanem hisszük, hogy a Szentlélek által jelen van és erősít, táplál. Továbbá azt is hisszük, amikor úrvacsorázunk, amikor magunkhoz vesszük a kenyeret és a bort, mint az úrvacsorának a jegyeit, hogy ez az eljövendő világ nagy ünnepének, Jézus teljes uralma hatalmas ünnepének, a Bárány mennyegzőjének az elővételezése. Előíze annak, amikor Isten újjá teremti a világot, és amikor Jézussal együtt esszük majd ezt a vacsorát. Ezért azt szeretném, arra hívlak most az úrvacsorában, hogy amikor kijössz ide a körbe, amikor megrágod, ízleled, és lenyeled a kenyeret, amikor ízleled és lenyeled a bort, amikor tehát a magad testi, fizikai valóságában kapod Isten ígéreteit, akkor legyen ez benned, jöjj így a jelenlétébe: egy napon a feltámadt, dicsőséges testben, egy feltámadt, újjáteremtett világban újra együtt esszük ezt a vacsorát Jézussal, és mindazokkal, akik benne hunytak el. És ez valóság. Ennek az új világnak és benne az új életnek a garanciája, a pecsétje Isten népében az úrvacsora. Mert Krisztus feltámadt, és mi is feltámadunk! ÁMEN!
(Lovas András)

A 12-14 nagyobb egységét így vezeti be az apostol: "A lelki ajándékokra nézve pedig…". Az apostol levelének ebben a részében a lelki ajándékoknak a gyülekezet közösségében való működését veszi szemügyre. Ez is az eddig már részben megismert korinthusi problémák fényében történik: a korinthusiak igen aktívak a lelki ajándékok gyakorlásában, azonban mindezt igen kiskorú és megosztó módon történik. Az apostol tanítását a 8.1 alapján foglalhatjuk össze: "… az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít." A 8-10 fejezetekben, a bálványáldozati hússal kapcsolatosan, azt láthattuk, hogyan tesz/tehet az ismeret (amit a korinthusiak nagyon fontos lelki, spirituális ajándéknak tartanak) büszkévé, gőgössé. A 12-14 fejezetekben azt adja elénk Pál, hogyan építi a szeretet a gyülekezet közösségét.
A 12-14 felépítése a következő: a 12 fejezetben az apostol a levél olvasói elé tárja, hogyan kellene működniük a lelki ajándékoknak egy érett, felnőtt közösségben, gyülekezetben. Ez az elmélet. A 13. fejezetben megmutatja, mi ennek az elméleti és ideális működésnek a szíve, mi teszi ezt lehetővé: a szeretet. Végül a 14. fejezetben mindezeket egészen konkrét és gyakorlati módon alkalmazza a korinthusi gyülekezet összejöveteleire, istentiszteletére. Most  ebből 2 nagy fejezet áll előttünk - és jó is ezt a kettőt együtt, egyszerre felolvasni, mert általában külön-külön foglalkozunk velük. A részletekbe éppen ezért nem tudunk belemenni, de szeretnénk az apostol fő gondolatmenetét megismerni: mire hív bennünket az evangélium és nagykorúság összefüggésében? Hogyan illeszkedik be az egyén a Krisztus testbe? Hogyan születik olyan gyülekezet, amely szeretetben épül fel? Ezekkel a kérdésekkel a korábban magunk előtt tartott „felnőtt gyülekezet” témája áll előttünk.
Hogyan lássuk a lelki ajándékok és a szeretet helyét a gyülekezetben?
1. A kiskorú/éretlen gyülekezet működése
A kifejezés "lelki ajándékok" a görögben valójában csak egy szó a szövegben: "a lelkiekre nézve…" (pneumatikos). Azért fontos ezt megjegyeznünk, mert az a kifejezés azonnal elvezet a korinthusiak egyik fő témájához: ők "lelkiek", ők az igazi "pneumatikosok". Bölcsesség, ismeret (gnózis), lelki (pneumatikos) - ezek a kulcsfogalmak, amelyek meghatározzák azt a korinthusi csoportot, akikre nézve Pál mindezeket írja. Ami számukra nagyon fontos: magukat gazdagnak, ismerettel bírónak tartják (1.5-7 - itt az apostol el is ismeri ezt a gazdagságot), de mindez a Lélektől való intenzív élet igen kiskorú, igen éretlen. Egyrészt, mert a a lelki megnyilvánulások alapján (is) széthúzás és viszálykodás van közöttük, egyértelműen lenézik azt, aki pl. nem szól nyelveken, akinek nincs "ismerete" (Istentől kijelentett különleges tudása egy-egy helyzetbe), stb. A lelki megnyilvánulások tehát nem annyira a gyülekezet egészéről szólnak, hanem egyénekről vagy csoportokról, státuszról és hatalomról. Másrészt, (és ez a 14. fej istentiszteleti útmutatásaiból kiderül), amikor összegyülekeznek, lényegében zűrzavar van körülöttük, mert minden rend és útmutatás nélkül követik egymást a pneumatikus megnyilvánulások: nyelveken szólnak, egymás után prófétálnak. Olyan az istentisztelet, mint egy versenypálya, ahol ki-ki megmutathatja, mit is tud, mennyire meggazdagodott, mennyire lelki. Ebben a helyzetben írja Pál: "A lelki ajándékokra nézve pedig nem szeretném, testvéreim, ha tudatlanok lennétek." - És talán azonnal érezzük, hogy ez az elevenükbe talál. Ők a lelki-spirituális élet csúcsán találják magukat, Pál meg annyit mond, szeretnélek kivezetni titeket a tudatlanságotokból…
"Tudjátok, hogy amikor pogányok voltatok, ellenállhatatlanul vonzott valami titeket a néma bálványokhoz." Ismeritek tehát, hogy van olyan spirituális tapasztalat, amely magával ragad, elsodor, egyfajta eksztatikus állapotot hív életre, de ez nem tesz kereszténnyé. Pogány korotokban volt ilyen, most, Jézus követőiként is valami hasonlót kerestek. Ez azonban kiskorú, önmagáért való lelki hozzáállás. Pál azt mondja, nem az a lényeg, hogy milyen spirituális tapasztalatotok van, nem az a lényeg, hogy elragadtatott állapotban szóltok (talán a nyelveken szólás van előtte), hanem az, hogy ebben az születik-e, hogy Jézust Úrnak valljátok. Jézus Úr, vallja veletek együtt mindenki, aki a gyülekezet tagja, és semmiféle lelki dolog, ami olyan fontos nektek, nem tesz különbbé a többieknél. Érdemes itt elgondolkodni NT Wright megjegyzésénél, aki felhívja a figyelmet arra, hogy aki valóban Úrnak mondta Jézust, egy olyan római városban, mint Korinthus, ezzel azt is mondta, hogy "a császár pedig nem Úr." "Amint az egyház a következő évszázadokban megtanulta, azok, akik tapasztalatok/élmények érdekében keresték spiritualitásuk, könnyen alakítottak ki egy olyan biztonságos világot, amelyben nagyszerű időtöltésük lehetett úgy, hogy nem kellett kapcsolatba lépniük a valóságos világgal. … De azok, akik Jézust Úrnak vallják, és ebben a Szentlélek ereje munkálkodik bennük, a társadalmi és politikai harcmezőkre kerülnek. A korinthusiakat az fenyegette, hogy a lelkiségre úgy tekintenek pusztán, mint ami személyes növekedésük és átéléseik színtere." (NT Wright, 1Corinthians/Paul for Everyone, 157)
Könnyű lenne ezt a szakaszt mások nyakába varrni…. De a kérdés ugyanez mindig, ma is: hogyan/milyen lelkülettel, szívvel vagyunk jelen Isten népében (egyetemes!), valamint gyülekezetünkben? Melyek azok a tapasztalatok, lelki átélések, ajándékok, felismerések, amelyek esetleg hasonlóan önmagukért valóvá lettek számunkra, és ezért másokat lenézünk, magunkat pedig többnek gondoljuk? A kérdést azért is kell feltennünk, mert ennek az állapotnak éppen az a veszélye, hogy a korinthusiakhoz hasonlóan semmit sem látunk belőle mi magunk. Nagyon óvatosan szeretnék két jelenségre rámutatni. Óvatosan, mert senkit nem kívánok bántani, valamint azt hangsúlyozva, hogy Korinthusban sem a lelki ajándékokkal volt a baj, nem azok léte, természetes okozott gondot, és ezért Pál nem is tiltja be azokat. A probléma azokkal volt, akik éretlenül éltek azzal, amit kaptak. Hasonlóan én sem embereket/irányzatokat kívánok kritizálni, de szeretném felhívni a figyelmünket, hogyan és miben érkezhet ma hozzánk ez a lelki elitizmus, ha nem vagyunk figyelemmel arra, ami a szívünkben zajlik. Két dologról szeretnék szólni, amelyek kihívást jelentenek református keresztények számára (és amelyekről nem kívülről szeretnék szólni).
Az első hasonlítható a korinthusi tapasztalathoz: a csodás, látványos lelki ajándékok kérdése, a Szentlélek ereje átéléséből fakadó nagy lelki élmény. Újra és újra megjelenik református körökben, hogy valaki olyan, számára új módon tapasztalja meg Isten Lelkét egy karizmatikus közösségben, konferencián, stb. hogy eme tapasztalat fényében a meglévő közösségét, Istennel való életét egészen réginek, az frissen kapott tűz fényében fáradtnak, száraznak értékeli. Ehhez kapcsolódhat (nem feltétlenül, de nem is ritkán) kiegyensúlyozatlan tanítás is, általában azzal a hangsúllyal, hogy ha valaki hisz, biztosan meggyógyul; ha elég erős hittel parancsolunk betegségnek, azok eltűnnek. A megvallott hitnek, a kimondott szó erejének ez a hangsúlyozása Jézus uralmát, hatalmát, a Szentlélek erejének azonnaliságát úgy emeli a középpontba, hogy könnyen megfeledkezik mindarról, amikor nem történik gyógyulás, amikor nem fordul jobbra egy helyzet, amikor Jézus a szenvedésen keresztül formál. Hadd hangsúlyozzam, hogy nem egyszer éltem át a Lélek munkájának ezt a tüzét, erejét. Nem kívülről beszélek, hogy kritizáljak. De azt is tudom, hogy valaki (vagy egy közösség) vagy állandóan csúcsra kell hogy járassa ezt a tapasztalatot, és egy idő után nem látja, hogy már nem az Isten Lelkének fuvallata, hanem az ember lelkének (psziché) erőlködése a lelkesedés, vagy elfogadja, hogy Jézus követése nemcsak győzelem, hanem szenvedés is; nemcsak lobogó tűz, hanem elkötelezett hűség is.
A másik terület az a jelenség, amelynek során protestáns közösségek katolikus (jobbára szemlélődő) spiritualitás felé fordulnak. Amint hiszem, hogy karizmatikus közösségben hiteles Lélektől való érintés születhet, amely után a tanításon és érettségen múlik, hogyan tudja azt valaki integrálni, hasonlóan hiszem, hogy van mit tanulnunk, kóstolnunk akár az ignáci, akár a szemlélődő hagyományból (és itt sem csak kívülről beszélek). Ugyanakkor a kérdés ugyanaz, mint az előző esetben: mély lelki tapasztalatot, újonnan forrásozó lelki életet nyerve hogyan leszünk jelen közösségünk, gyülekezetünk, társaink iránt? Különösen, ha a lelkiség/imádság szintjeiről hallunk, nyilván egy egészen más teológiai és lelkiségi hagyományban, hogyan helyezzük azt el saját teológiánkban, gyakorlatunkban és lelkiségünkben/kegyességünkben. Minél erőteljesebben fakad fel valami új, annál nagyobb kihívás, hogy ne legyünk éretlenek és kiskorúak, mint a korinthusiak. Az éretlenség egyik látható jele, ha a máshol megkapott ajándék következtében a saját közösségünkről, felekezetünkről egyre inkább csak kritikusan, keserűen, lenézően tudunk beszélni. Észre sem vesszük, hogy "az ismeret felfuvalkodottá tesz…", valamint ez nem szeretet, amely épít. Érdemes ilyenkor bele tekinteni a szívünkbe, nem lettünk-e büszkévé, és megvizsgálni, hogy amint szinte "rákattanunk" erre az újra, nem kizárólag önmagunk kedvéért keressük-e a spirituális növekedést, egyes szinteken való továbblépést.
Két jelenségre mutattam most rá, de bármi ugyanilyen csapdába vezethet minket. Új ismeret, új igehirdető felfedezése, egy új irányzat vagy éppen gyülekezetépítési módszer, bármi. A kérdés mindig az, hogy ez az ismeret, tapasztalat hogyan formál bennünket és a meglévő gyülekezetünkkel való viszonyunkat? Felfuvalkodottá tesz, ez a kiskorúság, vagy arra hív, hogy szeretetben építsünk vele?
2. A nagykorú/érett gyülekezet működése
Milyen választ ad Pál, hogyan szeretné eloszlatni a korinthusiak tudatlanságát a lelkiekre nézve? Mivel úgy tűnik, hogy a korinthusiak egyes lelki ajándékokat kiemeltek, mint például a nyelveken szólás és az ismeret és prófécia, valamint ezek fényében másokat, akik ezekkel nem éltek, lenéztek, Pál apostol két dolgot tesz. Egyrészt, rámutat arra, hogy egyes lelki ajándékok nem tesznek másnál különbbé. Másodszor egy metaforát használ, hogy bemutassa egymásra szorultságunkat.
Különbözőség és egység: a Szentháromság IstenAz 12.1-9-ben a különbözőség és egység dinamikájára mutat rá: "A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz. Különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz. És különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásaiban is, de Isten, aki mindezt véghezviszi mindenkiben, ugyanaz." Miért mondja el Pál háromszor ugyanazt, mindig kicsit másképpen? Azért, mert így mutat a Szentháromság Istenre. Nézzétek, egy a Lélek, és mennyiféle ajándékokat osztogat; egy az Úr, és mennyi féle szolgálatra hív el; és egy az Isten (az Atya), és mennyi különböző módon nyilvánul meg ereje rajtatok keresztül. Egy Isten, sokféle szolgálat; Isten egységében ott van a sokszínűség. Ti pedig ezt a három ajándékot, ezt a kétféle stílust, ezt az egyetlen felekezetet ki akarjátok sajátítani, hogy Isten már csak így, csak ezek által munkálkodik? Hát nem látjátok, milyen gazdag ő? Hát nem értitek, mennyiféle ajándékot oszt szét? Hát nem értitek, hogy ez nem a ti spirituális teljesítményetekről szól, hanem arról, amit ő akar elvégezni általatok: "A Lélek megnyilvánulása pedig mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele." Hogy használjon - és nem azért, hogy magát fényezze, vagy magának spirituális kalandokat keressen. Kinek ez adatik, kinek az adatik, ahogyan neki tetszik. De hogyan kapcsolódnak ezek egymáshoz?
Egymásra utaltság: Krisztus testeHogy ezt megerősítse és elmélyítse, egy a korabeli életben gyakran használt metaforát vesz elő Pál, a test és a tagok képét. A metafora magától értetődő: a testet a tagok alkotják, egyik tag sem a teljes test önmagában, és a teljes test egyetlen testrész jelenlétét és működését sem nélkülözheti. Amennyiben a gyülekezet Krisztus teste, akkor egy-egy lelki ajándék ill. az azzal élő személy egy-egy testrésznek felel meg. Nyilvánvaló, hogyan korrigálja a kép a korinthusi "lelkiek" elitista hozzáállását: hogyan gondolhatjátok, hogy nektek nincs szükségetek másra, illetve, hogy akik kevésbé látványos ajándékokat kaptak azok nem is fontosak, nem is számítanak a Krisztus testében? Ha így értjük ezt a szakaszt, akkor azt látjuk, ahogy egy korabeli, a politikai életben is jól ismert metaforát Pál a gyülekezetre alkalmaz.
Ezzel együtt feltehetjük a kérdést: miért olyan fontos ez? Miért fontos, hogy mindenkinek helye, szerepe van a Krisztus testben? Pusztán valamiféle demokratikus felfogás miatt? NT Wright hívja fel a figyelmet arra (NT Wright, 1Corinthians/Paul for Everyone, 159kk), hogy Pál nemcsak egy metaforát alkalmaz, amikor Krisztus testéről, sőt, magáról, Krisztusról beszél (v. 12: "úgy a Krisztus is." - Krisztus maga az egész test!). "Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok…" Pál tehát nemcsak egy véletlenszerű illusztrációt használ, hanem - zsidó gondolkodóként - sokkal mélyebbre tekint. Az Isten által teremtett ember/emberiség a kezdetekben Istentől elszakadt, megromlott (1Móz. 1.3). Isten Krisztusban pedig egy új embert/emberiséget teremt, egy igaz, helyreállított embert, és ez most az egyházban, Korinthus városában konkrétan a korinthusi gyülekezetben van jelen. Az tehát, ahogyan egymáshoz viszonyulnak, ahogy a Lélek ajándékaival élnek nem pusztán demokrácia vagy egyenlőség kérdés, hanem annak a kérdése, hogyan élik meg, hogyan fejezik ki azt, hogy ők a Messiás teste, ők a Messiás által egy új emberiség. A gyülekezet annak a helye, ahol ezt tanuljuk, ahol azt éljük meg, hogyan lehetünk olyan emberré, ahogyan Isten megálmodta az embert. A különböző lelki ajándékokkal való élés itt válik még fontosabbá: ebben a közösségben éppen azáltal van jelen Krisztus és gyógyító valósága, hogy a magát fontosabbnak tartó (aki saját sebzett és bűnös volta miatt hajtja ezt) felszabadul arra, hogy csak egy legyen a többiek között… El tudod képzelni, micsoda szabadság, micsoda megkönnyebbülés, hogy nem kell már különbnek, nagyobbnak, fontosabbnak lenned? A magát kicsinek tartó, a magát feleslegesnek érző meg úgy gyógyul, hogy Krisztus új valóságában, ebben az új emberiségben egyre inkább elhiszi és megérzi, valamint megéli, hogy ő számít. Ő is fontos, ő is értékes, ő is Krisztus része, a Messiás testének a része.
De hogyan lehetséges mindez? Pál elénk adja a kellőt, az ideálisat, de hogyan jelenhet ez meg konkrétan a korinthusi, gyülekezetben, a mi gyülekezetünkben? Ő így látja: "Ezen felül megmutatom nektek a legkiválóbb utat."
3.  A szeretet, mint mindennek a szíve
A szeretet himnusza… Hogyan tudnék egy igehirdetés harmadik pontjában arról bármit is mondani, ami minden szükségeset gyönyörű irodalmi szerkesztésben elmond? Aminél nincs több, ami kultúránk egyik gyöngyszeme, és ami - éppen ezért - talán sokaknak kissé el is koptatott már?  Lehet-e ezt magyarázni?
Az első, amit el kell mondani a szeretet himnuszáról, hogy a jelen ismertetett helyzetben hangzik el, és nem azért, hogy megható sorokat olvashassunk esküvőkön, hanem azért, hogy megmutassa, mi a keresztény gyülekezet együttélésének a szíve. Pál tovább vezeti eddigi gondolatait, aminek a lényege, hogy az igazi lelkiség szíve az önfeláldozó szeretet, és nem az ajándékok, ismeret, csodatévő erők. Akármilyen szép és megható is a szeretet himnusza, a korinthusi gyülekezet tagjainak a fülével halljuk: "A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal." Nos, ezek a szavak teljes erővel beletalálnak a korinthusiak szívébe, hiszen egész életük viszálykodás, irigység, felfuvalkodás és hasonlók rabságában telik. A szeretet "mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik."
Hol van ez a szeretet? Kiben látjuk? Biztos, hogy Pál - aki itt önmagát állítja a korinthusiak elé (vö. 9. fej. szerepe a 8-10-ben párhuzamos a 13. fej-tel a 12-14-ben; valamint ahogy áttér egyes szám első személyre) - leginkább Jézust látja, hallja, érzi és ismeri e sorok mögött (vö. 11.1). Hallgassuk meg még egyszer e részt Jézus Krisztusra gondolva: "A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik."
Hogyan lesz hát a szeretet a gyülekezet életének középpontja, hogyan jutunk a nagykorúságra, amikor szeretetben épülünk fel? Először is úgy, hogy meglátjuk, elismerjük: mi így soha nem tudtunk és nem is tudunk szeretni. Egyszer-egyszer egy pillanatig igen, de hogyan fedezzek el én bűnöket, hogyan reméljek, higgyek én másokra nézve, hogyan tűrjem el őket, amikor a saját bűneim, a saját reménytelenségem, a saját türelmetlenségem mindezek útjában áll? Ezek a sorok először annak a szeretetébe visznek engem, aki a maga áldozatos szeretetével, kereszten elszenvedett halálával felém gyakorolta és gyakorolja mindezt. Először én kell, hogy megéljem, ő értem nem kereste a maga hasznát, értem nem gerjedt haragra, értem, nekem nem rótta fel a rosszat. Ő az én bűneim fedezi el, mindet!; ő rám nézve hisz és rám nézve remél, látva, hogy mi mindent rejtett el számomra. Először tehát ezt kell megélnem, kóstolnom, magamhoz ölelnem. A titkot, hogy a Szentlélek ebbe a Jézus Krisztusba, az ő halálába és feltámadásába keresztelt bele, hogy egy legyek azzal, aki így szeretett (12.13a)
Másodszor pedig, ebből kell táplálkoznunk folyamatosan, ebből kell innunk újra és újra (12.13b). A szeretet himnuszát nem magyarázni kell, hanem magunkba szívni. Hallani, meditálni rajta, visszamondani, imádkozni - amint a verseket sem akkor élveztük és fogadtuk be, amikor elemeztük. NT Wright három lépést ajánl ezeknek a soroknak a magunkba imádkozásához. Lassan, soronként olvasva, gondold meg, hogyan volt ez igaz Jézus életében; majd meditálj azon, hogyan mutatkozik vagy nem mutatkozik a te életedben; végül milyen módon valósulna meg ez az igazság a mi életünkben mások iránt. Nem te teszed magad szeretővé, hanem Jézus Lelkének és Igéjének jelenlétébe helyezed magad, és kéred, engeded, hogy formáljon ((NT Wright, 1Corinthians/Paul for Everyone, 174).
Mi tehát a nagykorú gyülekezeti élet, és abban a nagykorú, érett keresztény élet titka? E kettő között feszül: "Ha szeretet nincs bennem … semmi vagyok" - "A szeretet soha el nem múlik."
Lovas András

A korinthusi levél alapján hetek óta azzal foglalkozunk, hogyan formálódik, hogyan él, és milyen kihívásokkal néz szembe egy nagyvárosi keresztény gyülekezet. Milyen kérdések vetődnek fel ott, ahol a Jézus Krisztusról szóló örömhír által formált közösség találkozik azzal a kultúrával, amelyben él. Pál nagyon konkrét, gyakorlati, pásztori ebben a levélben - és mi magunk ugyanezt várjuk abban, ahogy a Szentlélek ma is megszólal e régi szöveg által közöttünk.
A 9. fejezetben Pál leírja, hogy bár joga lett volna a korinthusiak pénzéből (adományaiból) élni, amikor közöttük és értük munkálkodott, ő maga erről a jogáról lemondott, azért, hogy még véletlenül se legyen ez akadálya annak, hogy a korinthusiak egyre jobban magukhoz öleljék Jézus Krisztust. ("Te csak azért mondod ezt, mert pénzt kapsz érte…" típusú vádaknak veszi elejét.) A jelen szakasz ugyanezt a gondolatot viszi tovább: Miért? Miért kész Pál lemondani arról, ami jár neki? Mit jelent neki az evangélium terjedése? Hogyan szoríthatja háttérbe anyagi érdekeit ezért? A választ ebben a mondatban találjuk meg: "Mindezt az evangéliumért teszem, hogy én is részestárs legyek abban." Részestárs. Kedves konfirmandusok: még nem késő elszaladni… hiszen amit fogadtok, hogy egész életetekben Jézus Krisztus követői lesztek, lényegében ugyanez. Részestárs lesztek az evangéliumban. Kedves gyülekezet! Aki Jézus követőjének vallja magát, az részestárs az evangéliumban. Ma arról beszéljünk, hogyan éljünk, hogy részesei legyünk az evangéliumnak!
1. Mit jelent, hogy az evangélium részestárssá tesz?
Egy dogmának, egy gondolatnak, egy elméletnek nem lehet részestársa lenni. A szó jelentése: részt venni valamiben másokkal. Valami, ami történik, ami megfogható, ami valóságos, és amiben nem egyedül vagyunk. Mit ért hát Pál azon, hogy részestárs az evangéliumban? Mi a történet és kik a társak?
Az evangélium nem eszme tehát, hanem Isten cselekedete a történelem folyamán. Egy nagy történet, amelynek egyik állomása Pünkösd. De nézzük az elejéről, és vázoljuk fel a történetet a Biblia alapján!
 Az első fejezetben a káosz, sötétség és formátlanság valóságában Isten szava és Lelke által rendet, formát, világosságot, színeket, életet hoz, mindezt betetézve az ember megalkotásával, aki valamilyen titokzatos módon hasonló hozzá, az életet adó teremtő képét hordozza. Egység, harmónia, szeretet, gazdagság - Isten látta, hogy minden nagyon jó, amit alkotott.
A második fejezetben ebbe a színes és harmonikus világba betör a sötétség, az élet helyébe lép a halál, az Istennel és a másik emberrel való bizalommal teljes szeretetkapcsolat helyére a félelem, gyanakvás és gyűlölet. Az ember fellázad Isten ellen, eszik a fa gyümölcséről, ami azt jelenti, hogy kilép az Istennek való szeretetteljes engedelmességből, és minden széthullik. Azt látjuk, hogy az ember egyre távolabb kerül Istentől, és egyre pusztítóbb erők jelennek meg az életében, a gonoszság elhatalmasodik a földön. Ennek a szakasznak a vége Bábel története: az emberiség meg akar szabadulni Istentől ("szerezzünk magunknak nevet"), és önmagában akar egységet, hatalmat nyerni. Ezt jelképezi a torony építése - de Isten nem engedi, ezért leszáll, és összekeveri az emberiség nyelvét, és szétszéleszti őket a földön. Nincs egység, nincs megértés, nincs közös életnek lehetősége Isten nélkül.
A harmadik fejezetben Isten elkezdi összegyűjtő, helyreállító, gyógyító és szabadító munkáját: elhív egy embert, Ábrahámot, hogy megáldja őt, a belőle származó népet. Kiválaszt, elhív egyet a magáénak (nem fejezi be történetét Bábellel és az ítélettel!), de mindezt azért teszi, hogy ezen a népen keresztül áldást juttasson a föld minden népeinek (1Móz. 12.1-3). Amint Isten ígéretei az évszázadok alatt formát öltenek, kialakul Isten népe, Izrael, akivel szövetséget köt (2Móz19-20), és arra hívja őket, hogy Istennek szentelt és Isten törvénye által vezetett életük által legyenek világosság a népeknek. Izrael csak részben képes betölteni ezt az elhívást, és a próféták elkezdenek egy napról és egy tökéletes uralkodóról beszélni, akinek uralma alatt helyreáll majd mindaz, ami kezdetben összetört.
A negyedik fejezetben eljön Jézus, aki hirdeti Isten uralmának érkezését, tanítja és cselekszi Isten országának dolgait. Tanítása, gyógyítása, szabadításai arról beszélnek, hogy benne jelen van mindaz, ami helyreállítja az Istentől elszakadt, bűn alá rekesztett világot. Létrehív egy közösséget, akiket arra készít, hogy tanítsák, amit ő tanít, és tegyék, amit ő tesz, legyenek Isten világossága a népek között. Tanítványai nem várják, bár őt tudja, hogy meg kell történjen: őt, a próféták által megígért uralkodót elfogják és keresztre feszítik. A harmadik napon feltámad, amivel az Atya igazolja, hogy Fia halála valóban nem véletlen és nem is kudarc, hanem az Isten országának a szíve. Jézus Krisztus halála váltság a világ bűneiért, hogy általa és benne megbékéljünk az Atyával, hogy benne és általa összegyűjtessenek a népek az ő népévé.
Az ötödik fejezet nyitánya Pünkösd története - amely Bábel történetének ellenpárja. Ott az ember akarta istenné tenni (az Úr nélkül) önmagát - itt Isten jön el, és helyezi Isteni valóját, Szentlelkét az övéibe. Ott az ember akart egységet Isten nélkül, és lett belőle káosz és szétszóratás, itt Isten Lelke teremt egységet és megértést a népek között és hoz létre egy új közösséget. Ott emberek mennek el reménytelenül - itt emberek érkeznek Isten országába új reménységgel. Igen, a Szentlélek ezen összegyűjtő és helyreállító munkája történik itt is, most is, közöttünk is! Ezt ünnepeljük ma! A történet itt zajlik közöttünk… a személyek itt vannak velünk, valamint szerte a világban.
A hatodik fejezet az lesz, amikor Jézus visszajön, lezárul az összegyűjtés, a misszió nagy korszaka. Visszajövetelével minden nép előtt nyilvánvaló lesz, hogy ő a király, akiben Isten újjáteremti az egész világot.
Mit jelent mindennek a fényében, hogy az evangélium részestárssá lesz? Először, hogy Jézus Krisztusban van egy történetünk, amelyben minden a helyére kerül. Részesei lettünk valaminek, amely messze túlmutat rajtunk, a lehetőségeinken, a reményeinken, a vágyainkon. Kinyílt az ég felettünk, megnyílt a történelem előttünk és utánunk, és mindez nem elnyom, nem megnyomorít, hanem felemel bennünket. Az evangélium azt jelenti, hogy Isten történetének a részesei lettünk. Másodszor, Jézus Krisztusban részesedtünk. Vele együtt meghaltunk; a kereszten ő értünk halt meg, elmosta szennyünk, elvette bűnünk. Vele együtt feltámadtunk, részesedünk az új életben, Isten új világában, járhatunk egy új valóságban. Erről beszél a keresztség, amit a konfirmációban megerősítünk. Harmadszor, ebben az Úrban nemcsak egy történetet, hanem egy családot is kaptunk: Isten népe közösségét. Minderről vallja az apostol egészen szenvedélyesen és személyesen: "Mindezt az evangéliumért teszem, hogy én is részestárs legyek abban."  Lássuk, mi jelent ez neki, hogyan alkalmazza a korinthusi helyzetre.
2. Milyen formát ölt az az életünkben?
Ha az evangélium a fenti nagy történetben részesít, akkor ez sokkal többet jelent, mint hogy én mit kaptam vagy kapok Istentől. Benne van Isten sok-sok ajándéka, de benne van az is, hogy tudatosan éljük Krisztusban ezt a nagy történetet. Mi ennek a célja? Hogyan tehetjük ezt? Erre a két kérdésre ad választ Pál apostol levelében.
„Mert bár én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mégis mindenkinek szolgájává tettem, hogy minél többeket megnyerjek." Hogyan lesz tehát Pál részese az evangéliumnak? Azáltal, hogy másokat is meg akar nyerni. Ebben a rövid szakaszban ötször használja ezt a kifejezést: megnyerni másokat. Végül így summáz: "mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket." Megnyerni, vagy megmenti másokat, ez az, ami az apostolt mindenek előtt mozgatja. Vajon miért? Miért akar másokat a maga hitére megnyerni, mit gondol, hogy neki másokat meg kellene menteni? - kérdezhetjük. Nem azt kellene-e inkább mondani, hogy rendben Pál, te ezt hiszed, te ezt a történetet és ezt az evangéliumot hiszed, de ezt a rámenős térítős beszédet jobb lenne mellőzni? Neked van egy hited, kedves Pál, de micsoda intolerancia, hogy azt gondolod, másoknak is erre van szüksége. Vagy azonnal gyanakszik a mai ember: megnyerni, megmenteni? Hogyan? Erőszakos térítés? Miféle intellektuális felsőbbrendűség ez Pál részéről, hogy másokat akar megnyerni? És igen, mindezzel együtt az evangéliumnak, Isten nagy helyreállító történetének, a történet Urának, Jézus Krisztusnak nem lehetünk úgy részestársai, hogy másokat nem akarnánk megnyerni. Hiszen ez a történet vagy igaz, és akkor mindenkit meg kell nyerni lehetőség szerint Jézusnak, vagy nem igaz, és akkor el kell felejteni. De semmiképpen sem tartható, hogy "valakinek igaz, másnak meg nem igaz." Mit kezdjünk a feszültséggel? Az ellenérzésekkel, a félelemmel, hogy minket itt meg akarnak téríteni? Illetve hogyan élhet bennünk a páli tűz, hogy másokat megnyerjünk, egy olyan világban, ahol ennek még a gondolatát is gyűlölik sokan?
A válasz abban van, amit az apostol Jézustól vesz. Szenvedélyesen meg akar nyerni másokat Krisztusnak - de nem felülről, erőből, hatalomból, hanem úgy, hogy "alájuk száll", szolgájuk lesz: "Mert bár én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mégis mindenkinek szolgájává tettem, hogy minél többeket megnyerjek." És ezt folytatja: zsidóknak olyanná lettem mint aki zsidó; törvény uralma alatt levőknek, mint aki maga is a törvény uralma alatt van; törvény nélkülieknek, mint aki törvény nélküli; erőtleneknek erőtlenné lettem… csakhogy megnyerjek némelyeket. Mit jelent ez? Pál szabad a zsidó kultikus törvényektől (étel, mosakodás, stb) Krisztusban szabad  - de ha kell, betartja ezeket, hogy szolgálhassa az evangéliummal a zsidókat. A törvény nélküliek a pogányok, akik nem kapták Isten törvényét, a tórát - nekik olyan lesz, mint aki maga is pogány, azaz nem különül el tőlük, mert valójában zsidó. Nyilvánvalóan ez nem etikai kérdésekre vonatkozik, de az apostol életstílusában, szokásaiban, étkezési kérdésekben mind-mind kész feladni jogaiból, szabadságából, akár személyes preferenciáiból azért, hogy közel legyen másokhoz, hogy úgymond szolgájukká legyen, és ezzel is hitelesen tárja eléjük az evangéliumot. Ezt munkálja a Szentlélek: pártusok pártusok nyelvén, médek a médek nyelvén hallják az evangéliumot. A Szentlélek minden nép, minden kultúra nyelvét ismeri, és az általa felhatalmazott követeket odavezeti. Gyönyörű út ez Isten népének, Jézus útja, az alászállás útja, mások szeretetének és szolgálatának az útja. Igen, Pál másokat megnyerni akar az evangéliumnak, nem tehet mást, szorongatja Isten szeretete, de ez nem agresszív térítés, hanem szolgálat és szeretet.
Ez pedig nagyon is gyakorlati kihívás nekünk, Isten népének. A városban nagyon sokféle szubkultúra létezik. Hogyan nyerhetjük meg őket Krisztusnak? Kik a hozzánk közel lévő, de tőlünk különböző emberek? Hogyan tudnánk belépni a helyzetükbe - mit kellene feladnunk és mit kellene felvennünk ehhez? Hogyan lehetnénk tudatosabbak abban, hogy mindenkinek mindenné legyünk? Mi lenne ennek a mi részünkről az ára? Miért szükséges ez az azonosulás ahhoz, hogy megnyerjünk némelyeket? Mindez Jézus útja, ahogy a Szentlélek elindít minket újra és újra mások felé. Ha részesek akarunk lenni, egyre mélyebben, egyre tudatosabban Isten nagy történetének, Jézus Krisztusnak, ezen kérdések mentén nézzünk rá környezetünkre és magunkra. Isten nagy története - és a mi kicsiny kényelmünk feladása… Jézus Krisztus hatalmas váltsága - és az, korinthusiak, hogy inkább nem esztek bálványáldozati húst… Részesülés az evangéliumban - és az, hogy lenézem, kritizálom azt, aki más, vagy szeretettel túllépek azon, hogy mennyire más, és megpróbálom megismerni az embert… Hogyan lehetek a szolgája? Hogyan lehetek olyan, mint ő, azért, hogy hitelesen mutathassam be neki Jézust? Amint figyelünk erre, úgy fog a Szentlélek egyre nagyobb ajtókat nyitni nekünk.
3. Mi szükséges ennek megéléséhez nap mint nap?
Részestárnak lenni az evangéliumban - olyan ez, mint egy futóverseny, mondja az apostol. Aki győzni akar, annak edzeni kell, annak önmagát keményen meg kell fegyelmeznie, mert ha nem edz, ha ezzel nem terheli a testét, ha nem mond le bizonyos ételekről, programokról, kedvtelésekről emiatt, soha nem lesz övé a babérkoszorú. Ezért Pál egyértelmű: ő úgy fut, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, vagy - egy másik, a bokszoló képét használva - úgy öklöz, mint aki nem a levegőt kaszálja. Célra tart, megsanyargatja magát, hogy övé legyen a jutalom. 
Kedves konfirmandusok! Ennél találóbb képpel nem szólhatna ma a Szentlélek hozzátok. Nemsokára felálltok, készülve a fogadalomtételre, ez a startvonal. Igen, a célegyenes is, hiszen beértetek, Isten népének, az evangélium történetének részesei lettetek Jézus Krisztus által. De ez a startvonal is, hiszen Isten nagy története megy tovább, veletek és általatok is. Ez a cél, hiszen tele a szívetek hálával és örömmel Krisztus megtapasztalt kegyelme felett. De a startvonal is, hiszen hálából arra adjátok magatokat oda, hogy másokat is megnyerjetek Jézus Krisztusnak. Osztálytársakat és családtagokat, munkatársakat és barátokat. Mindannyian tanúi vagyunk ma ennek, mind, akik veletek együtt az evangélium részesei vagyunk, és veletek együtt futjuk a pályát.
Mire van hát szükségetek, mire van mindannyiunknak szüksége? Edzéstervre, hogy alkalmatlanná ne legyünk, azaz imádságra, közösségre, szolgálatra. Minderről sokat tanultunk együtt, nem fejtem itt ki, csak emlékeztetlek titeket rá. A Szentlélek pedig segítségül lesz. Leszáll, hogy megerősítsen, felhatalmazzon, részesítsen újra és újra Jézus Krisztusban, ajándékaiban és küldetésében. Így készüljünk most a hitvallásra, fogadalomtételre, majd az úrvacsorai közösségre. Ámen!
(Lovas András)

A mai szakasz azzal a kérdéssel szembesít bennünket, hogyan viszonyuljunk a városhoz, a városban elérhető lehetőségekhez, életmódokhoz, ahhoz a kultúrához, amelyben élünk. Hogyan van jelen Isten gyülekezete abban a közösségben, amelyben, és amelyből Isten az evangélium által elhívta, kihívta őket, hogy saját népe legyenek? Alapvetően két szélsőség között kell az apostollal együtt keresnünk az evangélium útját: az egyik a kultúra teljes démonizálása, "minden bűnös, szennyes, veszélyes, ami az ún. világban van"; a másik pedig a kultúra iránti teljes elfogultság, ti. amikor valaki kritikátlanul alkalmazkodik.
Egy nagyvárosban minden megtalálható. Ha egy faluban él egy különc ember, valószínű, egyedül marad különcségével, elszigetelődik. A városban lesz még 100 másik, hasonlóan különc, és ezért közösen létrehoznak valamit, különcségük megjelenik, közösséget formál, kultúrát teremt. Direkt a "különc" szót használom, mert ez a kifejezés etikai értelemben semleges. Lehet a falusi különc egy olyan ember, akit a világűr titkai érdekelnek, és ezért éjszakánként az eget kémleli, vagy valaki, aki soha nem látott vad színekkel kezd el festeni. Az otthonukban nem értik meg őket, de a városban elismert emberek lesznek, és másokkal együtt izgalmas és új dolgokat hoznak létre. Lehet, hogy a faluban maradva egy homoszexuális orientációjú ember egyszerűen csak egyedül él, és talán senki nem tudja, miért nem házasodik. A városban viszont meleg bárok és egyéb közösségi lehetőségek adottak számára. Egy nagyvárosban minden megtalálható, és ez mindig azzal a kérdéssel szembesíti a keresztény gyülekezetet, hogyan viszonyuljon mindahhoz, ami a városban történik, miközben ők is ebben a városban élnek. A következő pontok mentén gondoljuk ezt végig:
1. A korinthusi helyzet
A probléma, amit az apostol címez, a bálványáldozati hús kérdése. A korabeli világban a piacokon legnagyobb részt olyan húst lehetett vásárolni, amelyek előzőleg bálványoknak feláldozott állatokból származtak. Hogyan viszonyuljanak ennek a húsnak a fogyasztásához azok, akik most már nem a bálványokat, hanem Jézus Krisztust vallják Istennek? De a kérdés ennél még bonyolultabb volt. A városban számos oltár és templom volt, a helyi istenek és istennők tiszteletére, ahová a családok együtt mentek el, bemutatták az áldozatot, majd annak egy részét más jelenvalókkal együtt közösen fogyasztották el a templomokban (ezek maradéka került a piacokra). Ezekhez a közös nagy ünneplésekhez, bálványimádáshoz gyakran szélsőséges orgia kapcsolódott, ivászattal és szexuális kicsapongással. Ugyanakkor ezek az ünnepségek a mindennapi élet részét alkották, összefüggésben voltak a társadalmi kapcsolatok ápolásával. Bizonyos ünnepségeken részt venni önmagában is privilégiumnak számított.
A kérdés a korinthusi gyülekezetben, hogy Jézus követői hogyan viszonyuljanak a város életének ezen részéhez? Amint mi is kérdeztük, hogyan viszonyuljunk a kultúrához? A korabeli zsidóság távol tartotta magát a bálványáldozati hústól. Ha nem volt megfelelő zsidó mészáros, akkor inkább vegetáriánus módon éltek. Amint tudjuk, a korinthusi gyülekezetben voltak olyanok, akik zsidóként lettek Jézus követői, és ők nyilván folytatták ezt a gyakorlatot. A gyülekezet többsége azonban pogány háttérből tért meg. Mi legyen velük? Hagyják el a húst, ha a piacokon bálványáldozati húst lehet csak kapni? Hogyan viszonyuljanak a korábban megélt bálványáldozati ünnepségekhez, orgiákhoz? A kérdések egészen húsbavágók, hiszen az életmódjukról, a napi szokásaikról, a kapcsolataikról van szó. Az evangélium, amikor elérkezik emberek életébe, mindig ilyen kérdésekkel szembesít. Hogyan viszonyuljunk ahhoz, ahogy korábban éltünk? Mi az, ami helyénvaló, és mi az, amiben változásra hív? Mi az, ami ártalmatlan, és mi az, ami befolyásolja az Istennel újonnan létrejött kapcsolatot? Ezek a kérdések, az evangélium és kultúra kérdései, mindig, minden korban, minden földrajzi helyen, újra és újra felvetődnek. Lássuk, milyen választ ad Pál a kihívásra.
2. A keresztény szabadság
"Ami tehát a bálványáldozati hús evését illeti, tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy Isten sincs más, csak egy" - írja az apostol. Pál itt egyértelműen a korinthusiak kérdésére utal; talán egy levélre, amely tőlük érkezett. Bibliamagyarázók egybehangzó véleménye, hogy a "nincs bálvány a világon, és Isten sincs más, csak egy" egy - a már korábban olvasottakhoz hasonló - korinthusi szlogen volt, amellyel egyes tanítók foglalták össze az álláspontjukat. A korinthusiak ismerete (ezzel a kifejezéssel még foglalkozunk), tudása tehát az, hogy a bálványok semmik, nem léteznek, csak az egyetlen élő Isten az igaz, a valóságos, az egyedül létező. Ezt az apostol is megerősíti, amikor így vall: "nekünk egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, és mi is őáltala." Mi következik ebből? Mi következik abból, hogy Istentől van a teremtett világ, és Jézus által létezik minden, ami létrejött, valamint mi is Jézus által vagyunk? Az, hogy nem kell félni attól, hogy megeszed a húst, amit bálványoknak áldoztak fel. Azt, hogy szabad vagy, és bátran ehetsz abból a húsból (vö. 10.25-27). És ez az apostol egyik üzenete mind a korinthusiaknak, mind a római gyülekezetnek (Róm. 14 - a korabeli kereszténység egyik nagy kérdése volt ezt).
Keresztény szabadság - mert Istené a világ és annak teljessége. A teremtett világ ura Isten, és ezért azzal a szabadsággal tekinthetünk a kultúrára, minden kultúrára, hogy abban sok minden a teremtő Isten ajándéka. A Teremtő és a Megváltó Isten valóságából, hatalmából nagyfokú szabadság fakad Isten gyermekeinek arra nézve, ahogy élnek a világ lehetőségeivel, ahogyan részt vesznek abban, ami a városukban van. Ezen a ponton a keresztény egyház egy részének megújulásra, szabadságának újra felismerésre van szüksége. Fel nem tudom említeni, hogy mennyi olyan vitával találkozhatunk csak az elmúlt évtizedekben, amelyek ennek a szabadságnak a teljes hiányáról szólnak, és amelyek mögött rettegő, a világ minden sarkában sötétséget és ördögöt sejtő emberek vannak. Egyesek a keresztény pop- vagy rockzenét látják tisztátalannak, mások a szórakozás bizonyos formáitól óvnának (pl. tánc…), megint mások bizonyos gyógymódokban vélnek démoni befolyást (homeopátia -és most nem a hagyományos orvoslás oldaláról érkező kritikáról beszélek, hanem arról, hogyan árthat a homeopátia spirituálisan…). Hamarosan rátérek arra, ahol a korinthusiak súlyosan hibáztak, de egyelőre maradjunk meg ennél a pontnál: a Teremtő és Megváltó Isten hatalmának és szeretetének ismerete, és a vele való közösség nem munkálja azt, hogy a kultúra iránt alapvető gyűlölettel, félelemmel, elutasítással éljünk. Istennek sok ajándéka van a városban! És ezt akkor is hangsúlyozni kell, ha vannak olyan jelenségek, amelyekről nem könnyű kimondani, hogy hova tartoznak.
3. Visszaélés a keresztény szabadsággal
Hol van akkor a határ - kérdezhetjük? És a kérdés jogos, nehéz, hiszen a keresztény szabadság könnyen torzul szabadosságba, amint Korinthusban is. Tudniillik egy dolog szabad lelkiismerettel enni a húsból, amit bálványoknak áldoztak, és egy más dolog keresztényként továbbra is részt venni magán a bálványáldozati ünnepen. És ez az a pont, ahol Pál szembesíti a korinthusiakat. Lássuk ezt e helyzetet és az apostol gondolatmenetét részletesebben.
A korinthusiak jelmondata ebben a kérdésben tehát az, hogy "nincs bálvány a világon, és Isten sincs más, csak egy", azaz a bálványok emberek által kitalált semmik, hiszen csak egy valós Isten van. Éppen ezért, gondolják, nincs semmi probléma azzal, hogy továbbra is részt vegyenek a bálványáldozati vacsorákon, akár csak a társadalmi státuszuk megőrzése miatt. Pál azonban ezen a ponton rámutat, hogy míg a bálványok valóban semmik, a bálványok mögött démoni valóság áll, és "nem ihattok az Úr poharából is, meg az ördögök poharából is, nem lehettek részesei az Úr asztalának is, meg az ördögök asztalának is." (10.21, vö. 8.10) Azzal, hogy részt vesznek az áldozati ünnepen, démonokkal kerülnek közösségbe.
A korinthusiak azonban, feltételezés szerint, úgy gondolják, hogy ettől mentesek. Erre is volt egy szlogen: "mindnyájunkak van ismerete…" . Azaz nagyon fontos számukra az ismeret, a tudás, hogy a bálvány semmi, az Úr az egyetlen, és ezen ismeret, ezen tudás mutatkozik meg szerintük abban, hogy ők igenis részt vesznek a bálványáldozati ünnepen. Lehet, hogy úgy gondolták, hogy mivel Isten egy, ezért valójában minden helyi isten és istennő ugyanannak az Úrnak a kifejezése, mindegyik mögött valójában ő áll - ez az ismeret, tudás ma is különösen népszerű. Mindegy, minek nevezed Istent, a lényeg ugyanaz, mondják sokan.
Ugyanakkor ennél még több kirajzolódik erről a csoportól, ami tovább mélyíti a gondolkodásunkat a gyülekezet és kultúra viszonyáról. A korinthusiak számára az ismeret és a bölcsesség különösen fontos volt. Egyrészt az apostol is elismeri, hogy Isten megajándékozta őket az ismeret ajándékával (1.5), másrészt úgy tűnik, hogy itt már ez az ismeret elszabadult, és nem szolgálta Isten ügyét: "az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít." Miről van szó? A görög kultúrában az ismeret, a bölcsesség volt az egyik legtöbbre értékelt tulajdonság, erény. Ebben tetszelegnek a korinthusiak, csak ezt egyfajta keresztény ismeretben való tetszelgésbe, büszkeségbe váltották át. Aminek a lényege, hogy egyeseknek megvan ez a különleges ismerete, ők a többiek felett állnak, és ez az ismeretük éppen abban mutatkozik meg, hogy részt vesznek a bálványáldozatban. Ők tehát esznek, és ez jelzi, hogy magasabb rendű, érettebb keresztények, mint akik nem esznek, hiszen ők szabadok arra, amire a kevésbé haladók nem szabadok. És akkor egyszer csak Pál azt mondja ezeknek a szuper lelki keresztényeknek, akik az ismeret ajándéka által önmaguk erejében és szabadságában fürdőznek, hogy "az ismeret felfuvalkodottá tesz." A ti nagy lelki érettségetek, ismeretetek nem más, mint egy felfújt lufi. Hogyan gondolhatjátok, hogy ezzel közelebb vagytok Istenhez? Nem látjátok, hogy démonokkal kerültök közösségbe? Ez a keresztény szabadság paródiája, hiszen felfuvalkodottságotokban nem veszitek észre, hogy amit tesztek nem szabadság, hanem kőkemény büszkeség és tévelygés? Nem Istent imádjátok, hanem mindazt, amit ismeret és szabadság alatt értetek.
És mindjárt itt van a másik oldal. Nem pusztán maguk tévelyedtek el, mert az ismeret lett a bálványuk, hanem mindezzel együtt súlyosan megrontják azokat a testvéreiket, akikért Jézus meghalt, de ők lenézik őket. Miért? Azért, mert akik a pogányság sötétségéből szabadultak ki, azok egy részének ijesztő még csak gondolni is arra, hogy újra részt vegyenek a pogány ünnepben, de akár csak a bálványok számára feláldozott hús fogyasztásában. Ezek az emberek évekig benne éltek az orgiákban, amikor ették a húst, itták a bort, és közben ott sétáltak körülöttük fiúk és lányok, akik az istenségnek szánt extra pénzért bármire képesek voltak. Az egészet átjárta a félelemnek, a titokzatosságnak, a sötétségnek az érzése. Valójában azt élték meg, hogy az istenekkel vannak közösségben. Vajon mi mindent jelentett ezeknek az embereknek már akár csak érezni a hús illatát, vagy visszamenni arra a helyre, ahol ezt évekig gyakorolták? Mi minden indult be az emlékeikben, a fantáziájukban, akaratuk ellenére? A korinthusi erősek a maguk nagy szabadságával ezeket botránkoztatják meg, sodorják bele abba, amit azok nem szeretnének tenni. Ezzel pedig vesztüket okozzák, lelkiismeretüket megsértik, és így - szabadságukra hivatkozva - vétkeznek testvéreik és így Jézus ellen: "Így amikor a testvérek ellen vétkeztek, és erőtlen lelkiismeretüket megsértitek, Krisztus ellen vétkeztek."
Ha ilyen könnyen torzul a keresztény ismeret és szabadság, mi vezéreljen minket? Ha ilyen könnyen elsodródhatunk az igaz istenismerettől, vagy megbotránkoztathatjuk, romlására lehetünk testvérünknek, akiért Jézus meghalt, mi segíthet bennünket? Mire hív ma Jézus bennünket, mint gyülekezetet?
4. A végső mérce
Pál két gondolatban ad választ a kérdésre. Az első: "Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít. … Ha valaki szereti az Istent, azt már ismeri az Isten."  Azaz az Istennel való kapcsolatban az első nem az ismeret, hanem a szeretet. Nem az a kérdés, mennyi ismereted van, hanem az, hogy szereted(-e) az Urat. Nem az a kérdés, hogy milyen tudásod van, hanem az, hogy amint szeretetben odaadod magad neki, ő hogyan ismer téged. Szeretet, nem ismeret a mércéje egy keresztény gyülekezet érettségének. A második: "Ezért tehát, ha az étel megbotránkoztatja testvéremet, inkább nem eszem húst soha, hogy őt meg ne botránkoztassam." Szeretet.
A korinthusiak így gondolkodtak: az ismeret hatalom, és a hatalom szabadságot és jogokat ad. Ezzel élünk. Pál azt mondja: a szeretet épít, alkalmat és szabadságot ad arra, hogy másoknak szolgáljunk. Ez tehát a következőre hív bennünket: minden ismeretünk, tudásunk, lelki ajándékunk, lelki látásunk, karizmánk, vezetési vagy pszichológiai ismeretünk, teológiai vagy bibliai tudásunk legyen a második. Minden ismeretünket, amellyel magunkat felemeljük, másokat pedig lenézünk, akár igaz és helyes ismeretet is haladjon meg a szeretet. Mert ha csak ismerünk, büszkék, gőgösek vagyunk. Ha Istent szeretjük, akkor pedig tudjuk, hogy ő ismer minket… Haladja meg a szeretet az ismeretet! Továbbá, lássuk meg, hogy nagyobb szabadság lemondani a szabadságomról, mint élni vele - ha ezt követeli a testvéreim iránti szeretet. Nagyobb érettség nem élni azzal, amivel élhetnék, mint ragaszkodni a szabadságomhoz. Ez a szeretet.
Hogyan születik és növekszik bennünk és közöttünk ez a szeretet? A názáreti Jézus Krisztus értünk való halálának befogadása által. Hiszen a korinthusiak bálványának, az ismeret és bölcsesség, az okosság és kifinomult műveltség bálványának ő a kihívás. Az ismeretből sohasem lesz szeretet. Szeretet bennünk Isten iránt hálából születik. Aki az ismeret útján közelíti Istent, egy ponton fel kell hogy adja ezt, mert Isten ismerete, Isten bölcsessége a legnagyobb bolondságban adatik. Istent, az egyedül igaz és élő Istent nem az ismeret és bölcsesség útján ismered meg, hanem a kereszten függő Isten Fiával való szembesülés által. Amikor minden emberi ismeret és bölcsesség semmissé lesz, mert felragyog Isten szeretete és hatalma abban, hogy Jézus Krisztus a keresztre adta. És akkor felragyog a szívben a hála és szeretet. ÁMEN!
(Lovas András)