Nagyvárosi keresztények

Pál apostol korintusi gyülekezethez írott első leveléről szólnak az igehirdetések hetek óta. Korintus a Római Birodalom egyik legnagyobb városa, ahol az apostol igehirdetése nyomán létrejött egy kis keresztény közösség. Mikor Pál másfél éves szolgálat után tovább utazik tőlük, híradások és levelezés útján tartja a kapcsolatot a gyülekezettel. Első leveléből sok fontos információt megtudunk róluk. Bevezetésként Pál elmondja, mennyire gazdagok ők Krisztusban: megszenteltek, Isten gyülekezete. A rendkívül pozitív felütés után azonban egészen mostanáig csak rosszat hallottunk róluk: viszálykodnak egymással; pártoskodnak a vezetők mentén; gyengék és erőtlenek arra, hogy a bűnöst megbüntessék, és rendet tartsanak a gyülekezetben. Olyan paráznaságot is megtűrnek a gyülekezet közösségén belül, amilyen még a pogányok között sincsen, közben pedig egymással vitáznak, és a vitáikat külső bíróság bevonásával próbálják megoldani.
A sok kemény bírálat után a ma felolvasott szakaszban más hangot üt meg az apostol. Eddig feddett és ítélt – a 7. fejezetben inkább mérlegel és kérdéseket tesz fel.
Mit gondol Pál apostol a családi állapotokról, a családi helyzetekről? És hogyan kapcsolódik ez ahhoz az Evangéliumhoz, amit a korintusiaknak is hirdetett a megfeszített Krisztusról, aki bolondság és erőtlenség a világnak, de nekünk, akik hiszünk benne, Isten bölcsessége és ereje? 
Ha meg akarjuk érteni a korintusi gyülekezetet (vagy bármely gyülekezetet), akkor tudnunk kell, hol, hogyan él ez a közösség. Milyen kultúra veszi őket körül? Milyen előzmény és háttér formálta azokat az embereket, akik az Evangélium hirdetése nyomán Jézus Krisztus követői lettek? Milyen értékek, irányok, bálványok határozzák meg az általános gondolkodást ott Korintusban, ahonnan ezek az emberek elindultak Jézus követésére?
Nos, ebben a sokszínű, multikulturális, kozmopolita kereskedővárosban, Korintusban magasodott mindenek fölé a görög Aphroditének, a szerelem és szépség istennőjének a temploma. Ezen a helyen ezer kultikus prostituált teljesített szolgálatot, akik esténként ellepték a város utcáit. A szerelem, a termékenység, és így az élet istennőjének az imádása egybeesett a templomi prostitúcióval. Aphrodité imádása, és ezzel a szexualitás és termékenység istenítése, dicsőítése egészen átjárta ezt a várost, a mindennapi életet. Ez a magyarázata annak, hogy Korintus az ókorban messze földön híres volt az erkölcstelenségről. Olyannyira, hogy volt is egy görög fogalom (a görögben egy szó, magyarul három): „korintusi módon élni” – ez azt jelentette: nagyon léha, feslett, felelőtlen életet élni. Ez a szex-központú, zsúfolt, örökké mozgó város az, ahol sokan Pál igehirdetése nyomán Jézus követőivé lettek. Ez két dolgot határoz meg. Egyrészt – hozzánk hasonlóan – ők sem lettek megtérésük pillanatában azonnal szabadok korábbi életük minden kísértésétől. Másrészt ez volt az az őket körülvevő megszokott valóság, ahol a mindennapjaikat a továbbiakban is élniük kellett. Mindezek látása talán segít nekünk abban, hogy megértsük, miért merülnek fel ilyen súllyal ezek a kérdések az apostol és a gyülekezet levélváltásaiban.
A szexualitás, a testiség kérdésben két véglet alakult ki a korintusi keresztények között: a szabadosság véglete, valamint a törvénykezés véglete. Ezek irányzatokká lettek a gyülekezetben, és egy-egy markáns jelszó köré csoportosítható mindaz, amit a két szélsőséges irányzat képviselt a testiség, szexualitás kérdésével kapcsolatban. A 6. fejezet második részében találkozunk a szabadosok jelszavával, akik azt mondták: „mindent szabad nekem”. Ők úgy vélték: mivel Jézus beköltözött az életünkbe, szabadságra hívott el minket és valóságosan istenéi lettünk - ezért teljesen mindegy már, mit teszünk a testünkkel. Az a feltételezés húzódik emögött a látás mögött, hogy az Istennel való kapcsolat lelki természetű, és a test dolgai nem befolyásolják azt. A 6. fejezetben Pál komolyan reagál erre a látásra, amikor azt írja nekik - hadd fogalmazzam ezt egy parafrázissal: „figyeljetek, az nem megy, hogy Krisztuséi lettetek, Jézus vérének, megtört testének az árán vétettetek meg, ti pedig visszajártok a prostituáltakhoz! Nem igaz, hogy a testnek mindent szabad! Nem igaz, hogy a testnek nincs köze ahhoz, mit jelent Istennel élni! Sőt! Dicsőítsétek Istent a testetekben! A testetekkel!”
A szabadosságra adott erős ellenreakcióként alakulhatott ki a gyülekezet bizonyos tagjaiban a törvénykezés. Ők ezt mondták: a szexualitás eredendően rossz, testi, mocskos, alantas, és a lelki életben való igazi előrehaladás azt jelenti, ha a testiséget, szexualitást egészében hátrahagyjuk és elutasítjuk. Ha Jézuséi vagyunk, akkor semmi közünk többé a testi dolgokhoz. Nekik is volt egy jelszavuk, utal is erre Pál a levelében. Az előző csapat „minden szabad nekem” szlogenével szemben az övék ez lett: „jó a férfinak asszonyt nem érinteni.” És ezért – tanácsolják - ha valaki hajadon vagy nőtlen, és igazán lelki ember akar maradni, akkor ne házasodjon meg! Aki pedig házasságban él, az is tartózkodjon a szexualitástól.
E kettő között kell Pál apostolnak konkrétan, gyakorlati módon bemutatni, hogy mi az Isten rendje, mi az Evangélium tanítása a szexualitás kérdésében.
Mai kultúránk sok tekintetben hasonló a korintusihoz. Alapvetően a mi világunkban is a szexualitás az egyik nagy bálvány. Általános vélekedés, hogy az igazi öröm, az igazi teljesség valamiképpen a szexualitáshoz kötött. Enélkül elképzelhetetlen az élet, elképzelhetetlen az igazi boldogság és az élet teljessége. A város, ahol élünk, Budapest pedig különösen is középpontja a pornóiparnak – élénken virágzik egy modern szexközpontúság, csakúgy, mint az Aphrodité-kultusz Korintusban. És éppúgy, mint ott, a szexualitás, mint bálvány nagyon erősen formálja a gondolkodást, a célokat, az értékeket – mindannyiunk életében, akik ebben a városban, ebben a kultúrában élünk. Másik oldalon pedig jelen van a törvénykezés véglete közöttünk is. Okkal, vagy ok nélkül, de az a kép alakult ki az egyházról, a kereszténységről, hogy közöttünk a szexualitás tabu-téma, ciki, kellemetlen, kínos, tisztátalan, nem helyén való, illetlen dolog beszélni róla. Könnyen el tudjuk tehát helyezni magunkat abban a kettősségben, amelyben Pál apostol az igei válaszokat hivatott megfogalmazni és közvetíteni. 
Egy kérdést kap a gyülekezettől, így veszi fel a fonalat: „amiről pedig írtatok, arra azt válaszolom: jó a férfinak asszonyt nem érinteni…” – és itt elkezd egy hosszabb szakaszt a különböző családi állapotok taglalásával. Megszólítja a házasokat; köztük külön azokat, akik úgy házasok, hogy a házastársuk pogány; megszólítja az özvegyeket, a hajadonokat és a nőtleneket; hiszen ezek a csoportok a maguk élethelyzetével és kérdéseivel jelen vannak nem csak a városban, hanem a gyülekezetben is.
Ez a fejezet műfaját tekintve eltér a korábbi részektől. Nem parancsokat, tiltásokat, rendeléseket tartalmaz („ne bíráskodjatok!”, „ne pereskedjetek a hívők ellen!”, „fejezzétek be a vitatkozást és a pártoskodást!”) Ez egészen más. Sokkal inkább együtt gondolkodás keretében, teológiai reflexióként, pásztori bölcsességgel fogalmazza meg, mit lát jónak a különböző helyzetekre nézve. Ezért mondja sokszor, hogy „ezt nem az Úr mondja” – azaz ez nem Jézusnak ránk maradt tanítása, hanem ezt én mondom, akinek van némi bölcsességem és tapasztalatom.
Az egyes élethelyzetek részleteit tekintve egész igehirdetés-sorozatot tarthatnánk ebben a témában. Ma azonban arra van lehetőségünk, hogy nagy vonalakban tekintsük át Pál tanítását. Lehet valaki házas vagy egyedülálló, lehet ebben elégedett vagy éppen nagyon is változásra vágyódó, lehet a vágyakozásban reménységgel teli vagy éppen már keserű és lezárt. Azt szeretném ma felvázolni a felolvasott ige alapján, hogyan láthatjuk, hogyan élhetjük meg aktuális családi helyzetünket az Evangélium oldaláról. Fontos ebben, hogy ne csak önmagunkra tekintsünk, hanem ezzel együtt próbáljuk megérteni azokat, akik más helyzetben vannak, mint mi magunk – nagyon fontos ez a gyülekezet közösségében! 
Négy dologról fogok beszélni ennek kapcsán (hosszú textus és hosszú bevezetés után egy még hosszabb igehirdetés következik):
1.Szabadság a házasságra, szabadság az egyedülálló életre
Amikor felolvastam a textust, és egy ponton felnevettünk, akkor azért tettük ezt, mert valamit megéreztünk a Pálra olyannyira jellemző, nekünk talán szokatlan, hihetetlen szabadságból. Pál apostol gyönyörűen megfogalmazza a házasság szépségét, és ugyanígy az egyedülállóság szépségét is. (Senki ne tiltakozzon ez ellen!) 
Nézzük először a házasság szépségét!
Hamar kiderül, hogy Pál, aki maga is egyedülálló, egyetért a mondással: „jó a férfinak asszonyt nem érinteni”. Mégsem ugyanúgy mondja ezt, ahogyan a korintusi törvényeskedő, legalista réteg gondolja. Az apostol két hangsúlyos gondolatban is nagyon pozitívan értékeli a házaséletet, ill. magát a házasságot.
Az első, hogy szemben a törvényeskedőkkel, Pál apostol elismeri mind a férfiban, mind a nőben a testi vágyat, és minden kritika, minden sorok közt megbúvó lenézés nélkül egyértelművé teszi, hogy ennek az Istentől való vágynak helye van a házasságban, mint férfi és nő szövetségében. Nyilván az említett helyi szélsőségekre reagál, amikor arra szólítja fel a gyülekezetben élő házaspárokat, hogy „a férj teljesítse kötelességét a felesége iránt, hasonlóan a feleség is a férje iránt! Mert a feleség nem ura a saját testének, hanem a férje, és a férfi sem ura a saját testének, hanem a felesége.” Hadd hangsúlyozzam, mennyire radikális az, amit Pál apostol ebben a rövid intésben megfogalmaz! A korabeli római kultúrában a házasság nem az a romantikus jellegű, szerelemből fakadó kapcsolat volt, mint ma. Társadalmilag teljes mértékben elfogadott volt, hogy a férfi mindennek az ura: a feleségnek, a családnak, az otthonnak, a saját testének is. Az asszonyra úgy tekintettek, mint aki azért van, hogy gyermekeket szüljön – és természetes volt, hogy a férfi a maga örömét máshol, házasságon kívül keresse és találja meg. Ebben a kontextusban a házasság hihetetlenül magas erkölcsiségű és radikálisan új értelmezése az, amit Pál megfogalmaz, amikor – a szexualitás terén is! – egyenrangú féllé teszi a férjet és a feleséget. Azt mondja: „a férfi nem ura a testének, hanem a felesége, és a feleség sem ura a maga testének, hanem a férje.” Ebből következik a folytatás is: „ne fosszátok meg magatokat egymástól! Legfeljebb egy kis időre, hogy imádkozzatok, nehogy megkísértsen a Sátán!” Gondoljunk egy pillanatra arra, amit Korintusról tudunk! Egy ilyen szex-központú városban kézenfekvő a kísértés. Több bibliamagyarázó szerint a levél 6. fejezetében feltárt élethelyzet, a jelenség, hogy a gyülekezet egyes tagjai prostituáltakhoz jártak, éppen azért következett be, mert a házastársak a szexualitás terén megfosztották magukat egymástól (vagy az egyik fél egyoldalúan tette ezt). Elsőként ezt szeretném tehát hangsúlyozni: Pál apostol egyáltalán nem a testi vágy valóságától elrugaszkodva vagy attól elhatárolódásra buzdítva; hanem reálisan, értően, emberi módon helyén kezeli ezt a kérdést, abszolút pozitívnak értékeli és Istentől valónak látja a szexualitást a házasságban.  
Meglepő, mennyire releváns ez a kérdés ma. Miközben egy szexualitással túlfűtött világban élünk, számos házasságban az történik, amitől az apostol óv: megfosztják a házastársak egymástól magukat. Nem közös megegyezéssel, egy időre, hanem különböző sértődések, bosszúállások, vagy hosszantartó elhidegülés és harag következtében. És ennek a nyomában jár a kiüresedő, kihűlő kapcsolat. És ennek a nyomában jár a kísértés a házasságtörésre, a tisztátalanságra. Beszéljetek erről, házastársak, ahol szükséges! Nem könnyű téma, de ez is a Bibliában van.
A házasság szépsége másodszor a házasság erejében rejlik. Abban a kijelentésben, amikor azt mondja Pál apostol, hogy a hívő házastárs megszenteli a nem hívő felet. Más helyen azt javasolja Pál, hogy aki elhívást kap Krisztus követésére, az ne kössön házasságot olyannal, aki pogány. De itt nem erről van szó. Nyilván számos olyan család volt a korintusi gyülekezetben, ahol mindkét fél a pogányságból jött, és már házastársak voltak, amikor az egyik fél Krisztus követőjévé lett, a másik azonban maradt a korábbi életvitelénél, a korábbi hiténél. Nekik mondja Pál, hogy ne keressenek elválást, hiszen a hitetlen férj meg van szentelve hívő felesége által, a hitetlen feleség pedig hívő férje által. Nem volt ez egy könnyű élethelyzet akkor sem! A házasság eggyé lételt, egy testté lételt jelent a Biblia szerint. De hogyan lehet a hívő fél egy testté a házasságban egy pogánnyal? Gondolj bele, mekkora változást jelent Krisztust megismerni, a pogány isteneket, bálványokat maguk mögött hagyni, a sötétségből a világosságra jönni - s közben megélni azt, hogy az életük össze van kötve valakivel, aki még a korábbi, általuk is ismert sötétségben, bálványimádásban él, az határozza meg a gondolkodásmódját, életgyakorlatát. Micsoda feszültségeket szülhetett ez! Amit Pál mond, az a házasság hatalmas erejéről és szépségéről beszél: meg van szentelve a pogány fél a hívő fél által. Melyik az erősebb?
Jézus korában a leprásakat mind vallási, kultikus értelemben, mind biológiai, fizikai, egészségügyi értelemben kizárták a közösségből. Nem lehetett őket megérinteni. Jézus azonban, a maga erejével, tisztaságával, szentségével megérinti a leprást. És nem a lepra árad át Jézusra, hanem Jézus tisztasága és szentsége árad át a leprásra, megtisztul, meggyógyul ebben az érintésben. Pál nem kevesebbet mond, mint hogy ugyanez a csoda történik meg a pogány és a hívő fél házasságában is. Micsoda szépsége, micsoda ereje ez a házasságnak, amit az apostol felmutat! Ne keressen ezért a keresztény fél elválást!
De megjelenik a következő mondatban az apostol szabadsága is: ha a hitetlen fél el akar válni, akkor a hívő fél elengedheti, nincs szolgaság alá vetve.
Beszéljünk másodszor arról, mi az egyedülállók életének a szépsége!
Pál maga is egyedül álló ember. Meglehetősen határozott látást képvisel ennek az életformának az értékével kapcsolatban. Ha summázni akarjuk Pál magánvéleményét, azt ebben a szabad, de kemény megfogalmazásban tehetjük: jó dolog házasságban élni, de még jobb dolog egyedül lenni. Így hangzik ez az ő levelében: „aki feleségül veszi jegyesét, jól teszi; de aki nem veszi feleségül, még jobban teszi.” Miért mondja ezt? Mit lát ennyire szépnek az apostol az egyedülállók életében? Itt is két dolgot említhetünk. 
Az első az Evangélium természetéből fakad. Aki egyedül él, az teljesen osztatlanul szolgálhatja Istent. Aki pedig házasságban él, annak az élete megosztott. Az nem tud olyan teljes odaadással, szabadsággal Istenért élni, mint aki egyedül van. Ezért mondja Pál: „aki nőtlen, az az Úr dolgaival törődik, hogyan legyen tetszésére az Úrnak. Aki viszont megházasodott, az a világi dolgokkal törődik, hogyan legyen tetszésére a feleségének.” Ezért az élete megosztott. Sejtem én, persze, hogy ha egyedül élsz és szenvedsz ettől, mert házasságra, családra vágysz, akkor kevésbé vagy lelkes, amikor ezt hallod. De kérlek, ezzel együtt próbáld Pál apostolt megérteni! Próbáld az üzenetét megérteni! Miért ennyire fontos neki, miért ilyen egyértelműen jó dolog az ő látása szerint, hogy aki társ nélkül él, az osztatlanul, teljes odaadással szolgálhatja Istent? Ennek a megértéséhez a keresztény élet kiindulópontját kell szem előtt tartanunk.
A keresztény élet kiindulópontja az, hogy a pogányságból, a reménytelenségből, a sötétségből Isten elhív minket Krisztusban egy egészen új valóságba. Ez az elhívás nem feladat, parancs vagy kötelesség, hanem egy meggazdagító ajándék, felszabadító valóság. Isten közelsége, szeretete, az új teremtés reménysége árad be az életünkbe. Amikor megértjük, hogy a Jézus Krisztusról, a megfeszített zsidó ácsról szóló üzenet, ami bolondság az emberek előtt, mégis mindennél nagyobb bölcsesség; amikor átjár annak a valósága, hogy a kereszten megmutatkozó gyengeség, amikor Isten Fiát kivégzik, mégis Isten ereje, győzelme és dicsősége – mikor ez átjárja a belsődet és világossá lesz, ez az egész életedet átformálja. Erre teszed fel, ezen az alapon épül meg az életed. Ezt jelenti kereszténynek lenni. Értitek? Ez a kiindulópont. Az Evangélium örömüzenetére egyetlen igaz és jó válasz létezik: azt mondani: Jézus, akkor én odaadom magamat teneked. Ez azt jelenti, hogy innentől Krisztus és az Evangélium az első. A kiindulópont. Nem lehet másként. Ő nem lehet ennél kevesebb.  Nem lehet azt mondani, hogy fontos ugyan, de csak másodrendűen az. Krisztussal lenni: ez vagy mindent jelent valakinek, vagy semmit. Ez persze igaz a házasokra és az egyedülállókra egyaránt. Nem arról van szó, hogy aki házas, az nem ugyanezzel az osztatlan szeretettel szereti Istent, vagy teszi őt az első helyre az életében. Dehogynem! Mégis, gyakorlati értelemben, a hétköznapok forgatagában a családos ember sokkal inkább megosztott, mert egy csomó más dologgal kell foglalkoznia, éppen azért, mert családban él. Aki pedig egyedül van, az osztatlan szívvel szolgálhatja Istent. Ezt mondja Pál apostol az egyedül álló lét nagy szépségének, lehetőségének, értékének, ajándékának. Odaadhatod magad úgy Istennek gyakorlati értelemben is, ahogyan nem tudod megtenni ezt, ha családod van.
A másik ajándéka az egyedül állóknak - és félek, hogy sokan ezzel sem fognak azonnal egyetérteni, de ebben a tekintetben is értsük meg, miért mondja Pál apostol, - hogy az életük sok fájdalomtól és gyötrelemtől megkímélt élet. Így ír erről az apostol, amikor azt taglalja, hogy mindenkinek szabadsága van ugyan megházasodni, ha akar, de „az ilyeneknek gyötrelmük lesz a testben, én pedig szeretnélek ettől megkímélni titeket.” Mire gondol? Egyes bibliamagyarázók szerint a korintusi levél születésének idején a Római Birodalomban éhínség volt, nem volt elég gabona. A nehéz, megpróbáltatásokkal teli időszakokban mindig sokszoros a kínja azoknak, akiknek a sajátjukon túl a szeretett házastárs vagy gyermek szenvedését, küzdelmét, fájdalmát is tehetetlenül kell szemlélniük. Tudjuk jól, hogy ennek a gyötrelme sokkal fájóbb, mint a saját szenvedésünk. Talán erre utal Pál. Vagy arra a szenvedésre, amit egy meglevő, de nem működő házasság jelent. Vagy arra, amikor egy családban súlyosan beteg, vagy fogyatékos gyermeket kell nevelni, és megélni naponta ennek a gyötrelmét. Mindezekre, és talán még sok egyéb szenvedésre utalhat Pál, amikor azt mondja: bizony az egyedülálló létnek másik nagy ajándéka, hogy nagyon sok fájdalomtól és gyötrelemtől meg van kímélve az ember. És ez igaz. Értsd meg, halld meg ezt! Merjed elismerni, hogy igaza van az apostolnak!
Még akkor is, ha - tudom, és megértem ezt - azonnal ott hangoskodik a szívedben az ellenérv: én sokkal inkább azt élem meg, hogy mindennél fájdalmasabb az egyedüllét, a magányosság gyötrelme. A hiány, hogy az életemet nem tudom a legmélyebben megosztani valakivel. Vagy esetleg az az egyre bizonyosabbá váló tudat, hogy sohasem lesz már részem az anyaság vagy az apaság ajándékában. Vagy sok-sok más dolog, amit nem tudok itt most kibontani. Tudom, hogy mindezek miatt nehéz lehet Pál apostollal együtt menni ebben a gondolkodásban.
De nézzétek meg, milyen furcsa helyzethez érünk el! Pál azt mondja, hihetetlen szabadsággal: ha valaki házas, ne keressen elválást; ha valaki egyedülálló, ne akarjon házasodni, persze, ha a nem hívő fél elhagyja, hadd menjen; persze, ha nem bír egyedül élni, házasodjon meg! Pál szabad ebben, teljesen, mindenre szabad! Mi pedig valahol annak vagyunk újra és újra a tanúi, mintha ez a szabadság hiányozna. Azt látom sokszor, hogy aki házas, az elválást keres, vagy legalábbis magában azt mondja: egyedül könnyebb lenne. A házasok gyakran úgy vágynak a szabadságra, hogy bárcsak ne kötné őket a családi állapot, ne tenné szolgává! De aki egyedül van, az meg nem találja meg a maga szabadságát az egyedüllétben, még ideiglenesen sem, hanem azon pörög és görcsöl, hogyan lehetne már, hogy társa legyen. Mintha mindenki szabadulni akarna a maga állapotából, és senki nem lenne szabad abban, amiben van!
Az a kép jön elém, amit még nagyon-nagyon régen, Jamaicában tapasztaltam. Ott tanultam, és egyik professzorom, egy fekete bőrű, afrikai gyökerű ember mesélte, mennyire fontos a bőrszín árnyalata a feketék között. Ha világosabb a bőr színe, inkább barna, mint fekete, az nagyobb értéket, nagyobb társadalmi rangot és megbecsülést kölcsönöz az embernek. A gyarmatosításnak egy rossz lenyomata ez, ami a mai napig bennük él. Éppen ezért mindenféle módszerekkel megpróbálják fehéríteni magukat. Pont ugyanúgy, ahogyan mi fehérek mindent megteszünk azért, hogy barnábbak legyünk, mert mi pedig azt tartjuk szépnek. – Ez a kép állt most elém a házassággal kapcsolatos vágyakozásainkat tekintve. Aki házas, az kifelé vágyakozik, mert a házassága nem olyan, amilyennek képzelte, hanem küzdelmet, gyötrelmet, szenvedést él meg benne. Aki nem él házasságban, az meg befelé vágyakozik. Ennek a fényében még inkább megragadó számomra az a végtelen szabadság, amivel Pál megszólal ebben a témában. Mert az Evangéliumból valóban ez a teljes szabadság fakad, mi pedig mintha valamiféle szolgaság alá lennénk rekesztve. Nem arról van szó, hogy nem rossz az egyedüllét vagy egy rosszul kialakított házasság. Nem kell letagadni a fájdalmakat. De ez a szabadság, amivel Pál beszél, ez jó és vágyott dolog, és az Evangélium ezt kínálja nekünk.
2. Mi ennek a szabadságnak a gyökere?
Pál nem abszolút házasság-párti, és nem abszolút egyedülálló-párti. Szabadságra hív, szabadságra mutat. Jó dolog a házasság, még jobb dolog nem házasodni, de ha nem megy, házasodj! Értitek? Hogy lehet valaki ennyire szabad ennyire fontos kérdésekkel kapcsolatban? Hogy-hogy nem azt mondja, hogy „mindenkinek meg kell házasodni, mert ez az Isten rendje!” Vagy mondhatná szélsőséges aszketikus szemlélettel, hogy „ha valaki igaz lelki ember akar lenni, az ne házasodjon, és az ne tegye magát tisztátalanná szexualitással!” Mi vezérli az apostolt abban, ahogyan utat mutat a sokféle hatás között könnyen eltévedő korintusiaknak? A válaszban először egy általános útmutatást, majd annak evangéliumi magyarázatát találjuk.
Mi az útmutatás? Pál azt mondja: „Egyébként mindenki éljen úgy, ahogyan az Úr adta neki, ahogyan az Isten elhívta…” Amilyen helyzetben voltál, amikor az Evangélium elért, maradj meg abban! Kiterjeszti ezt. Körülmetéletlenként, azaz nem zsidóként hívattál el, pogány háttérből? Ne metélkedj körül, nem kell zsidónak lenned ahhoz, hogy Krisztussal közösségben élj! Körülmetéltként, azaz zsidóként ért el téged a korintusi gyülekezeten keresztül Isten elhívása, az Evangélium? Ne akard eltüntetni! (Emögött a felszólítás mögött az állhat, hogy az ókorban akár a sportban, akár a fürdőkben meztelenül voltak jelen a férfiak. Hamar nyilvánvalóvá lett a zsidó férfiak származása a körülmetéltség révén. Pál azt mondja: Ne akard eltüntetni!) Rabszolgaként hívattál el? Ne törődj vele! Persze, ha szabad lehetsz, akkor élj vele! De nem ez a lényeg! Házasként hívattál el, egyedülállóként, hajadonként, nőtlenként, elváltként, özvegyként? Maradj úgy! Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet váltani. Hanem azt jelenti: ne gondold, hogy csak akkor lehetsz igazán Jézus követője, ha körülmetélt, vagy éppen ha körülmetéletlen vagy! Ne gondold, hogy rabszolgaként nem követheted Jézust, csak akkor, ha szabad leszel! Ne gondold, hogy akkor lenne teljesebb az életed Jézus követésében, ha nem lennél házas, mert a házastársad nyomorúságai, zsémbelései, meg a gyerekeid nem engedik, hogy kibontakozzon az evangélium az életedben! Mert beszorítanak téged, pedig olyan lánglelkűen mennél tovább Isten útján! És fordítva: egyedülállóként, házasságra vágyódva ne gondold, hogy a helyzeted így élhetetlen, tarthatatlan, és alkalmatlan arra, hogy abban szabadon kövesd és szolgáld Krisztust!
De miért? Mi ennek az útmutatásnak az evangéliumi magyarázata? Az, hogy a Krisztusban való hit tényleg ennyire mélyen átírja, mi az, ami igazán fontos, és mi nem az. Figyeljük meg az apostol gondolatmenetét! Először arról ír, hogy Jézus visszajövetele közel van. „A küszöbön álló megpróbáltatások”-ról beszél, valamint arról, hogy „a hátralévő idő rövidre szabott”, és „a világ látható alakja elmúlik”. Nem marad minden így, ahogy van. Jön az Isten országának, uralmának teljessége Jézus Krisztusban, és ez relativizál minden egyebet. Relativizálja a házasságot és az egyedülállóságot, a rabszolgaságot és a társadalmi szabadságot, a zsidó vagy nem zsidó származást. Nem azt mondja Pál, hogy ezek nem fontos kérdések, de azt mondja, hogy ezek ideiglenesek. Ezek jelentősége már nem sokáig tart. Mert van egy nagyobb perspektíva annak, aki Krisztus követője lett. És ezért minden egyéb kérdés nem közömbössé, de relatívvá lesz. És ami relatívvá lett, az nem tart az uralmában. Az szabadon enged. Számít, de nem bír végső jelentőséggel.
Ezért mondja Pál: „akiknek van feleségük, úgy éljenek, mintha nem volna! Akik sírnak, mintha nem sírnának. Akik örülnek, mintha nem örülnének. Akik vásárolnak valamit, mintha semmijük sem volna. Akik a világ javaival élnek, mintha nem élnének vele. Mert a világ látható alakja elmúlik.” Azaz, mivel Isten országa közel van, mivel Krisztus valósága itt van, mivel az idő rövid, ezért megjelenik a keresztény ember életében egy „mintha”. Igen, van feleséged, de élj úgy, mintha nem volna – azaz ne ő legyen a bálvány, ne ő legyen a végső cél és mindennek az értelme! Igen gyászolsz - és gyászolj, sírjál; de gyászolj és sírjál úgy, mint aki tudja, hogy nem fogsz mindig gyászolni és sírni! Igen, élj úgy, mint akinek bőséggel vannak javaid, élj hálaadással, vásárolj, – de tedd úgy, mint aki tudja, hogy ez sem a végső valóság. Igen: házasodunk, dolgozunk, sírunk, örülünk – de mindezt az eljövendő fényében tesszük, ami relativizálja ezeket. Fontosak, de immár nem abszolútak. Nem a házasság, a származás, a társadalmi rang, a tulajdon, a sírás vagy az öröm határozza meg végső soron, hogy ki vagy! Egyedül Krisztus mondja meg, ki vagy valójában. Ez a szabadság gyökere. Nem vagyok szolgája egyik helyzetnek és egyik állapotnak sem, mert Krisztusé vagyok.
3. Hogyan lehet belépni ebbe a szabadságba?
Hogyan lehetünk szabadok a társadalmi elvárásoktól, vagy éppen saját elvárásainktól, elképzeléseinktől?  Úgy, hogy az Evangélium mélyebben határoz meg, mélyebben definiálja, hogy kik vagyunk, mit érünk, hova tartunk, mint bármi más. Szeretném ezt egy nagyon egyszerű módon érzékeltetni.
Biztos vagyok benne, hogy sokaknak, akik itt vagytok, fontos Jézus Krisztus személye, értékesnek tartjátok a vele való kapcsolatot. Átéltétek már jelenlétét, sok örömötök, megtapasztalásotok volt benne, voltak imameghallgatásaitok, van élő közösségetek. Mégis a végső kérdés, ami a szabadságra visz, nem az, hogy valahol megjelenik-e, hanem hogy első helyen van-e az életetekben Jézus? S ha most nagyon gyorsan azt akarod válaszolni: persze, hogy ő az első, akkor kérlek, gondold végig más megfogalmazásban a kérdést! Lehet-e a fájdalmad, a hiányod, a küzdelmed (akár házasságban, akár egyedülállóként) - a második?  Krisztusban és Krisztuson keresztül látod és éled meg a helyzetedet, bármi legyen is az; vagy pedig a helyzeteden keresztül éled meg Krisztust, Istent, és próbálod értelmezni, milyen ő? Ez a kérdés. Ki vagy mi az első, és ki vagy mi a második? Ha ki tudod mondani az össze többi dologgal kapcsolatban, hogy az másodrenden, másodsorban fontos csak – akkor tényleg Jézus az első. Szabadság csak ott van, még ha az fájó, vagy nehéz szabadság is, ahol Krisztus az első. Csak akkor tudod Pállal mondani és megélni, hogy úgy hordozom a hiányom, mintha nem hordoznám. Úgy örülök annak, ami jó, mintha nem örülnék. Úgy vagyok házas, mintha nem lennék; vagy úgy vagyok egyedülálló, mintha nem lennék az – ha Krisztusban van az elsődleges identitásod. Ha Jézus által, benne meggyökerezve éled meg a helyzetedet, és nem a helyzet által akarod megélni, hogy kicsoda Jézus!
Egyedül így lehetsz szabad a kultúra elvárásaitól. Lehet, hogy olyan háttérből jössz, ahol nagyon erős az elvárás: házasodj! 25 éves lettél, felköltöztél Budapestre, tanultál – eszed ágában nincs még megházasodni, de otthon állandóan a várakozó tekintetekkel szembesülsz: „nos, mozdult-e már valami házasság terén?” Pedig teljesen jól vagy úgy, ahogy vagy, de ezt nem értik. Vagy éppen fordítva: erős a vágyad, hogy szeretnél megházasodni, de az összes barátod bolondságnak tartja ezt? Azt mondják, ennél kudarcra ítéltebb vállalkozás kevés van a mai világban?  Az a kérdés feszül benned, kinek felelj meg? Krisztusnak! Krisztus kihoz ebből a dilemmából. Mert szabadságot ad arra, hogy Őbenne légy az, aki vagy. Jézussal beléphetsz abba a szabadságba, ami Pál apostolt is vezérli. Abba a szabadságba, amelyben a szex nem alantas, megvetendő dolog, amely körül csak tiltásoknak van helye; de ahol a szex nem is csupán annak az eszköze, hogy pillanatnyilag jól érezzük magunkat valakivel, aki azután másokhoz hasonlóan kisétál az életünkből, hogy megint másnak adja át a helyét. Ezt a szabadságot csak Krisztusban kapod meg, de Krisztusban valóságosan megkapod.
4. Befejezésül: a gyülekezetre nézve mit jelent mindez?
Az Evangélium minden igazsága egy közösségben ölt testet. A bálványimádás, a korintusi utcákon éjszakánként megélt tömeges prostitúció is közösséget teremt: bevonja az embereket egy cselekedetbe, életmódba, értékrendbe. Ugyanígy az apostol által meghirdetett szabadságot is a közösség, a gyülekezet életében munkálhatjuk ki.  Hiszen az Evangélium nem pusztán szó, üzenet, gondolat, hanem közösséget, gyülekezetet, sőt társadalmat formáló, a közösség életében testet öltő valóság. Befejezésül ennek a közösségi megjelenésnek néhány aspektusáról szeretnék szólni.
Először: korrekcióra hív. Meglepő ugyanis, hogy Pál apostol mennyire teljes értékűnek látja és mutatja be az egyedülállók életét. Keresztény közösségeinkben akarva – akaratlan szembe megyünk ezzel. Részben Isten teremtési rendjéből kiindulva, részben a hagyományok miatt, a valamikori keresztény Európa értékrendjén állva normális és érvényes életnek a házasságot tartjuk. Hajlamosak vagyunk rá, hogy emiatt úgy tekintsük az egyedülállókat, mint akik még úton vannak, de révbe érni, teljes életre jutni akkor fognak, ha majd megházasodnak. És ezért mi, akik házasságban élünk, előttük járunk, teljesebbek vagyunk. A kulturális – társadalmi változások azonban egyre inkább azt vetítik előre, hogy sokkal többen élnek ma egyedül a nagyvárosokban, mint a múltban. Házasság előtt, elválás után vagy özvegyen, vagy úgy, mint akik soha nem tudnak megházasodni. Pál szavai segítenek a velük kapcsolatos szemellenzőt, és gyakran bántó vakságot levetni. Az egyedülálló ember ugyanolyan érvényes, teljes jogú tagja a gyülekezetnek, a társadalomnak, mint a házas, a családos. Egészen mélyen kell, hogy ez formáljon bennünket, gyülekezetet. Meg kell tanulnunk hangsúlyozni, értékelni, támogatni az egyedülállók lehetőségeit, támogatni őket abban, hogy teljesen és osztatlanul az Úrnak szenteljék magukat, és hivatásukban vagy akár a gyülekezeti szolgálatban betöltsék Istentől rendelt küldetésüket.  
Másodszor arra hív ez bennünket, hogy házasok, családosak és egyedülállók, egymást sokkal tudatosabban egyre jobban megismerjük. Hogy egyre inkább megértsük egymás lehetőségeit és küzdelmeit is. Legyünk tudatosak abban, ahogy megnyílunk egymás életkérdéseinek megismerése és hordozása felé, mint akik egyenlőek Krisztusban. Van legitimitása annak, hogy egy-egy házicsoportban házasok és nem házasok együtt legyenek. Mennyire építő lenne, ha a saját csoportjában senki sem érezné azt, hogy ő nem passzol az övétől eltérő családi állapotú társai közé. Kényelmes, de nagyon önző dolog arra törekedni, hogy a magunkéhoz hasonló élethelyzetben levőkkel legyünk együtt, mert velük könnyebben megértjük egymást. Jó ezt tudatosan látni, mennyire szükségünk van egymásra. 
Harmadszor: egymás támogatására és hordozására hív. Óriási segítséget tudunk adni egymásnak családosok és egyedülállók. Más lehetőségekkel, más időbeosztással, máshogy élve és látva a mindennapokat nagyban tudjuk egymást gazdagítani. Gazdagabban feltárulhat előttünk Isten szeretete. Éljünk vele! Mert Krisztus szabadságra hívott el bennünket ebben is, és ezért dicsérjük és magasztaljuk ő

Minden a tiétek! - hirdeti Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek. "Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön" - hirdeti a feltámadt Jézus a kételkedő tanítványoknak. Ha Krisztusé minden hatalom mennyen és földön, ha minden a lábai alá vettetett, hogyan lehet az ő mindene a mi mindenünk. Rendben, hogy minden az övé - de mit jelent ma reggel nekünk, amit az apostol rólunk mond: Minden a tiétek? Három kérdés köré csoportosítva próbáljuk magunkhoz venni a húsvéti örömhírt: 1. Kié lehet minden? 2. Mi az a "minden"? 3. Hogyan lehet a miénk?
1. Kié minden?
"Senki ne csalja meg önmagát" - kezdi az apostol levele jelen részletét. Ne csapjátok be magatokat, ne vezessétek félre magatokat - mert ebben nagyszerű szövetséges az emberi büszkeség. "Ha valaki bölcsnek gondolja magát közöttetek ebben a világban, legyen bolonddá, hogy bölccsé lehessen."  Kié lesz a "minden tiétek" nagy felismerése? Ki fog végére jutni a nagy kérdéseknek? Ki az, aki eljut Isten titkaiig, a megfeszített és feltámadt Krisztusig? Az apostol visszatér a korábban is említett nagy paradoxonhoz: aki bölcs akar lenni, annak bolonddá kell lenni. Aki nem lesz bolonddá, azt a saját bölcsessége csapja be. Próbáljuk ezt az alapvető igazságot a feltámadás evangéliumára alkalmazni!
Hogyan juthatunk el arra a hitre, arra a bizonyosságra, hogy Jézus Krisztus valóban feltámadt a halálból, és övé minden hatalom? Hogyan nyerünk bizonyosságot arról, hogy a halál, a mi ellenségünk, aki kaján vigyorral vár ránk az út végén, legyőzött ellenség? Ne csaljuk meg magunkat, mondja Pál, azaz ne gondoljuk, hogy bármilyen e világi bölcsesség, tanulás, ismeret eljuttat ide bennünket. Sőt, ez annyira így van, hogy tulajdonképpen az az igazság, minél bölcsebbek, tanultabbak, értelmesebbek vagyunk, minél inkább így keressük az evangélium titkát, annál nehezebb helyzetbe kerülünk. Amikor az ember Istenről, az ő uralmáról, az ő munkálkodásáról minden emberi értelmet kielégítő választ keres, éppen azt veszíti el, amit a legjobban szeretne. Minél jobban bízik az értelemben, annál kevesebb az esélye, hogy megragadja az evangélium titkát, a feltámadás valóságát. Minél jobban meg akarjuk érteni, hogyan lehetett Isten emberré, hogyan juthatott az emberré lett Isten a lázadók és rabszolgák számára fenntartott gyalázatos halálra, és azután hogyan támadhatott fel, hogy újra éljen, és milyen új, dicsőséges testben jelent meg a tanítványoknak - annál jobban elveszünk. Mégpedig azért, mert ezen az úton, e világ bölcsességének útján a kiindulópont mi magunk vagyunk, a saját értelmünk és keresésünk. Amikor "az értelem válik az istenismeret mértékévé és szűrőjévé, akkor válik számára Isten érthetetlenné és bolondsággá, ahogyan cselekszik." (Cserháti Sándor, Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt első levele, Luther Kiadó 2008. 183)
A napokban került elém egy beszélgetés egy szerzetes és egy fiatalember között, aki négy társával egyetemben nem keresztényként vállalkozott arra, hogy egy kolostorban töltenek negyven napot a szerzetes közösséggel élve. Ez a fiatalember igazi mai kereső, aki sok mindent tanult, sokfelé keresett, buddhista kolostort is megjárt, és a felvétel idején éppen PhD tanulmányokat végzett. A beszélgetésnek egy rövid eleme a következő volt. Szerzetes: És te gondolsz Istenről? - Fiatalember: ha azt mondod, hogy te hiszel-e Istenben … az a kérdésem, hogy mit értesz az alatt, hogy "te", hogy "Isten", és hogy "hinni?" - Valóban, mit jelentenek e szavak, fogalmak? Hogyan definiálható a "te", az individuum? Mit takarhat, hordozhat a szó "isten"?  És mit jelenthet, hogy "hinni"? Ha valaki bölcs, ebből az egyszerű kérdésből, ebből a három szócskából (te hiszel Istenben?) véget nem érő eszmefuttatásba, keresésbe, tanulmányba foghat. Vég nélkül lehet beszélni arról, melyik korban, kultúrában ki és mit értett ezek alatt, és vajon mindebből mi következhet a mai keresőnek. Szóval: Szerzetes: És te gondolsz Istenről? - Fiatalember: ha azt mondod, hogy te hiszel-e Istenben … az a kérdésem, hogy mit értesz az alatt, hogy "te", hogy "Isten", és hogy "hinni?" - A szerzetes egyszerű választ adott: Igen ez jó kifogás… (https://www.youtube.com/watch?v=ch0SY2pHkDg&t=1965s 38:03-tól) Mert Isten "a saját ravaszságukkal fogja meg a bölcseket"; valamint "tudja, hogy a bölcsek gondolatai hiábavalók." 
Ezért ha valaki bölcs akar lenni Isten szerint, annak bolonddá kell lennie e világ szerint. Ami itt és most jelentse nekünk a következőt: ha tényleg meg akarjuk ragadni Jézus Krisztus feltámadását, annak titkát, hogy minden hatalom neki adatott mennyen és földön, valamint hogy ezzel együtt "minden a tiétek", akkor máshonnan kell indulnunk, mint amit józan észnek, kifinomult intellektusnak ismerünk. Legyünk annyira bolondok, hogy azt mondjuk: a kiindulópont nem én vagyok, hanem Isten. Nem az, amit én érthetőnek, hihetőnek tartok - hanem amit Isten kijelent, amit Isten mond. Ez nem azt jelenti, hogy lemondok az értelemről, hogy eldobom az értelmet, és magamat - mintegy Istenért - az értelmetlenségnek, a gondolkodás nélküliségnek vetem oda. Hanem azt, hogy az értelmet, a józan észt Isten után helyezem. A kiindulópont az ő szava, az ő engem elérő kijelentése, az ő igéje, és ehhez igazítom az értelmem. Megmarad hát a józan ész, a gondolkodás, a keresés, de már úgy, mint ami alárendelt. Alárendelt a megfeszített és feltámadt Krisztusnak, a róla szóló bizonyságtételnek. Így leszek Isten szerint bölcs - ez a megismerés nagy paradoxona.
2. Mi az a "minden"?
"Minden a tietek…" - Mi minden? Hogyan jut Pál ehhez a kijelentéshez, és hogyan értsük ezt? Az alaphelyzet a levélben továbbra is az, hogy a korinthusi gyülekezet megoszlott különféle tanítók mentén. Egyesek Pált tartják a legnagyobbnak, mások Apollós tanítása mellett érvelnek, megint mások szerint Kéfás, azaz Péter az igazi. Pártok alakultak tehát, amelyek irigykednek és versengenek, viszálykodnak és büszkélkednek. Nyilván mindez nem a tanítókból fakadt, hiszen Pál szavaiból kiderül, hogy közöttük nincs ellentét. De az ember ember - és ez abban mutatkozik meg, hogy kiválasztanak egy vezetőt, és azt mondják, mi hozzá tartozunk, mi az övéi vagyunk, mi őt képviseljük, és ő az igazi. Mi Páléi vagyunk, mi Apollóséi, mi Kéfáséi, és így tovább. És akkor Pál itt is megfordítja a normális, bejáratott rendet: nem ti vagytok az övéik, hanem ők a tiéitek. Nem ti tartoztok Pálhoz, hanem Pál hozzátok; nem ti tartoztok Apollóshoz, hanem Apollós tartozik hozzátok. "Senki ne dicsekedjék emberekkel, mert minden a tietek; akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás…" Igen, Isten uralma feje tetejére állította a dolgokat. A vezetők tartoznak a korinthusiakhoz, és nem a korinthusiak a vezetőkhöz. A vezetők tartoznak a gyülekezethez, a Krisztus testéhez, és nem a gyülekezet a vezetőkhöz. A Krisztus teste, a gyülekezet birtokolja a vezetőket, és nem a vezetők birtokolják a gyülekezetet. Szóval miért mondjátok, hogy ti Páléi vagytok, vagy Apollóséi, vagy Kéfáséi? Ők a tiéitek, hiszen tiétek minden.
Minden a tietek - de mintha ezen a ponton kissé elvetné a sulykot az apostol. "Minden a tietek; akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendők: minden a tietek." Mert rendben, hogy a tanítók az övéik, de a világ, a kozmosz, az élet, a halál, a jelen, a jövő - minden az övék?! Vannak nagyon gazdag emberek. Olyan milliárdosok, akik több vagyon felett rendelkeznek, mint pl. Magyarország költségvetése. Mondhatjuk, minden az övék, mert amit szeretnének, az megszerezhetik, megvásárolhatják. De a kozmoszt? Azt azért még ők sem. Élet? Halál? Ez mégsem az ő kezükben van. A jelen és az eljövendő (Isten által újjáteremtett) világ? Ez mindenkin túlmutat. Miért mondja Pál, hogy mindezek a tiétek? Szimbolikus? Képletes? Lelki? - Azaz nem valódi, amit mond? Valami keresztény kegyes beszéd, amivel vigasztal minket, akik pontosan tudjuk, hogy közel sem minden a miénk? Közel sem tudjuk mindazt a birtokunkban, amit kevés nagyon gazdag ember tulajdonol.
És akkor halljuk újra, amit a feltámadott Jézus hirdet: "Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön." Nekem adatott minden. Az egész világ feletti uralom az enyém, aki halott voltam, de élek; aki mindent elvesztettem, de az Atyától mindent megnyertem. Pál és Apollós és Kéfás - az enyém. A kozmosz - az enyém. Az élet és halál - nézzetek rám, az enyém. Ez a világ, minden nyomorúságával, szenvedéssel, bűnnel együtt - az enyém. Az eljövendő - amikor nem lesz halál és gyász és fájdalom és betegség - az enyém. Ha Krisztus feltámadt a halálból - övé minden. Mert vagy a halálé minden - hiszen mindent elnyel; vagy az életé, az élet Istenéé, hiszen Krisztus feltámadt a halálból, és akkor mindenen Úr. "Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön."
Értitek? - Ha nem annyira, figyeljetek újra az apostolra: "Minden a tietek; akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendők: minden a tietek. Ti viszont Krisztuséi vagytok…" Ha minden Krisztusé, és ti Krisztuséi vagytok, akkor nem kell már a tanítók által pozíciót szerezni, másokat kiszorítani, birtokolni és viszálykodni… hiszen nincs miért. Miért erőlködtök, mintha nem lenne minden a tiétek? Miért tesztek úgy, hogy mintha tényleg azon múlna bármi is, hogy Pál beszél szebben, vagy Apollós, hogy Kéfás által jutottatok hitre, vagy Pál szavain keresztül szólított meg Isten? Miért akarnátok státuszt építeni a másik csapattal szemben - amikor nincs rá szükségetek, mert minden a tiétek? És ez, itt és most, az élet minden területén igaz ránk nézve. Miért aggódtok annyi minden miatt, miért aggódtok az egészségetek, a pénzetek, a biztonságotok, a taníttatásotok, a munkahelyeteket, a párotok, a gyermeketek miatt? Minden a tietek. Tietek az élet, tietek a jelen, tietek a jövő - mert Krisztus mindent megnyert!
NT Wright, anglikán teológus így foglalja ezt össze: "A korinthusiak olyanok, mint akik sáros pocsolyában pancsolnak, miközben ott van mellettük az óceán; mint akik mocskos vizet isznak egy szennyezett kútból, amikor a legjobb bor és hegyi forrásvíz rendelkezésükre áll. Személyek kultuszába merülnek bele élvezettel, mintha ők is csak civakodó bölcselkedők egy csoportja lennének, közben pedig az egész kozmosz és annak minden igazsága, misztériuma és bölcsessége az övék, hogy megismerhessék." (NT Wright, 1Corinthians/Paul for Everyone, 42)
Gazdagréti gyülekezet a feltámadás reggelén! Minden a tiétek, ti pedig Krisztuséi vagytok!
3. Hogyan lehet a miénk?
Ha valóban a Krisztuséi vagyunk. Minden a tiéd - ha Krisztusé vagy, hiszen benne lett minden a tiéd. Hogyan lehetsz ma a Krisztusé? Honnan tudhatod, hogy Krisztusé vagy-e?
Ha Krisztusé vagy, nem a magadé vagy. Minden a tiéd, minden - de csak akkor, ha te nem vagy önmagadé. A világ bölcsessége, a józan ész azt mondja, minél inkább kontrollálod magadat, minél inkább csak magadra hallgatsz, minél inkább a magadé vagy, annál többet nyersz meg ez életben, annál teljesebb, boldogabb vagy. Isten bölcsessége azt mondja, hogy akkor, és csak akkor lesz Krisztussal együtt minden a tiéd, ha nem a magadé vagy. 
De miért? Annyira idegen nekünk még a gondolat is, hogy nem magunkéi vagyunk. És ez még akkor is így van, ha sokan megtanultuk, hogy "mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem Jézus Krisztus tulajdona vagyok…" (Heidelbergi Káté). Más ezt felmondani, és más mélyen hinni, vele azonosulni, és megpróbálni napról napra megélni. De Krisztusra, akié minden hatalom mennyen és földön, csak úgy mondhatunk igent, ha önmagunk azon vágyára, hogy mi tartsuk kézben a magunk életét, nemet mondunk. Mert nem tartozhatunk egyszerre két úrhoz. És igen, a kettő közül az egyik az, amikor az van bennünk: végülis a magamé vagyok. A másik, a amikor azt mondjuk: igen, végülis Krisztusé vagyok, Krisztus által pedig Istené, az élet forrásáé, a teremtőé.
Időbe telik, amíg az ember megismeri Isten igazságát minderről, felismeri saját szívének ellenkezését, torz mentsvárait Isten elől. De ez az idő véges. Kétszeresen is véges; egyrészt, mert nem tudjuk, meddig van időnk Krisztushoz fordulni, másrészt, mert gyakran mondogatja az ember, hogy még időre van szüksége, de valójában már régen nem időre van szüksége. Bátorságra van szükséged és őszinteségre, hogy válaszolj az evangéliumra. Sokan halogatnak sok ideje. Sokan áltatják magukat, hogy majd később. Sokan megcsalják magukat, hogy még nem készek vagy érettek. Sokan, túl sokan…
De ma reggel a feltámadt Jézus a Szentlélek által téged szólít meg. Igen, téged. És azt mondja, hogy vége az önámításnak. Legyen vége önmagad becsapásának. Legyen vége a magyarázkodásnak. Legyen vége az emberi bölcsességre való hivatkozásnak. Legyen vége annak, hogy önmagad uraként elutasítod azt, aki szól. Legyen vége a sáros vízben pancsolásnak, a mocskos vízből merítésnek.  Legyen vége.
És kezdődjön valami új: itt van előtted Krisztusban minden. Tárd fel előtte a szíved, aki azt mondja most előtted: "Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön." Borulj le előtte, ismerd el életed Urának, hódolj előtte, és magasztaljad őt. ÁMEN!
Lovas András

"Szinte a világ söpredékévé lettünk, és mindenki szemétjévé…" - vallja az apostol. Söpredék és szemét… Ami felesleges, amit összesöpörnek, amit kidobnak. Meggyalázott testek a Koponya-helyen. Söpredék és szemét, három bűnöző három római kereszten.  Az egyiken korona, tövisből. Egyik sem ér semmit. A város falain kívül, a szeméttelep közelében. Világ látványossága ők, mert valami történik, valamit lehet bámulni,  valami szórakoztat, de azután kidobjuk, eldobjuk - ezt az élményt is. Jézus a kereszten - az apostol a levélben: világ söpredéke és mindenki szemetje. Az Úr és küldötte, a mester és a tanítványa.
Hogyan lehetünk Krisztus követői egy felfuvalkodott, magabiztos, semmit nem tisztelő kultúrában?
A korinthusiak "gazdagsága"
Az apostol válasza
Mire hív minket, mint gyülekezetet?
1. A korinthusiak "gazdagsága"
Elevenítsük fel, mi zajlik a levél ezen pontján az apostol és az általa plántált korinthusi gyülekezet között. Pál a korinthusi gyülekezetben a szakadások, a pártoskodás témáját címzi. A gyülekezet tagjai korábbi és jelen tanítóik mentén irigykednek és viszálykodnak, szétszakítva ezzel a Krisztus testét. Ezzel szembe állította az apostol az egy Krisztust, aki mindegyikükért megfeszíttetett, függetlenül attól, hogy Páltól, Apollóstól, vagy mástól hallották az evangéliumot. Majd ahogy olvassuk a levelet, Pál eljut a pártoskodástól a büszkeségig, a viszálykodástól a felfuvalkodottságig: "Senki se kérkedjék az egyik tanítóval, a másikat megvetve. Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?" Mert a pártosság, a szakadás mögött mindig büszkeség és felfuvalkodás áll: Ki a jobb? Ki a több? Ki kerekedik a másik felé?
Ennél azonban tovább megy az apostol és feltárja a korinthusiak lelkületét, azt a lelkületet, azt a lelkiséget, ami mindezeket a felszínre hozza. Ironikusan beszél: "Már jóllaktatok, már meggazdagodtatok, nélkülünk uralomra jutottatok…"  A korinthusiak úgy tekintettek magukra, mint akik megérkeztek, készen vannak. "Jóllaktatok" - azaz már nem éheztek és nem szomjaztok az igazságra, ahogy Jézus tanította. "Meggazdagodtatok" - azaz nincs hiányotok semmiben, nem szorultok Istenre… "Uralomra jutottatok" - azt gondoljátok, hogy már most az eljövendő világban uralkodtok. "Bárcsak valóban uralomra is jutottatok volna, hogy veletek együtt mi is uralkodhatnánk" - teszi hozzá kissé kesernyésen az apostol. Bárcsak már most ott lennénk abban az eljövendő uralomban, amikor Isten uralma teljessé lesz e világban… és bár ti azt hiszitek ott vagytok, ez még nem jött el. Ezt a lelkületet, amely egy téves teológiából fakad, nevezhetjük a hatalom vagy a dicsőség teológiájának. Krisztusban okosak vagyunk, Krisztusban erősek vagyunk, Krisztusban dicsőségesek vagyunk, Krisztusban uralkodunk - de a hangsúly már rég nem azon van, hogy Krisztusban, hanem azon, hogy mi vagyunk.  Vajon hogyan tekinthettek a jóllakott és gazdaggá lett keresztények a munkatársaikra, a szomszédaikra, a város vezetőire? Ha ők készen voltak, teljességre jutottak, mindenki mást csak lenézni tudtak.
Egészen más gyökérzetből egészen hasonló gyümölcsöt termő fa a mi világunk. Jóllaktatok, meggazdagodtatok, uralomra jutottatok… nem ezt hisszük? Vagy ha nem, nem erre törekszünk, nem ezt tartjuk az ideálisnak? Nem azt mondja a világ, amelyben formálódtunk, hogy akkor vannak a dolgok rendben, amikor nincs hiányunk semmiben, amikor a dolgok úgy vannak, ahogyan mi szeretnénk, amikor nem szorulunk senki másra - Istenre sem? Nem ebbe a vágyunkba lopódzik be minden hamis teológia, ami azt mondja, hogy minden úgy lehet, ahogy mi parancsoljuk - csak higgyünk erősebben, csak parancsoljunk hatalmasabban? Nem innen fakad, amikor azt mondja, hogy bizonyosan sikeres, eredményes leszel, mert veled nem történhet semmi rossz? Szívd fel magad, fújd fel magad, légy erős és hatalmas! - hirdeti a világ. Szívd fel magad, fújd fel magad, légy erős és hatalmas! - hirdetik a korinthusiak, hirdeti a hamis kereszténység. Vajon mi az apostol válasza a hatalom lelkületére, a hatalom és dicsőség teológiájára?
2. Az apostol válasza
Pál könnyedén beléphetne a versenybe a korinthusi erősekkel, okosakkal, hatalmasokkal; a hatalmi lelkületet keresztény mezbe bújtatókkal. Okosak vagytok? - lássuk, ki a tanultabb! Erősek, hatalmasok? - lássuk, ki tett közülünk csodákat, amelyeknek messze földön híre ment! Megbecsültek, dicsőségesek vagytok? - lássuk, hogy engem ki mindenki ismer és szeret, Antiókhiától egész Kis-Ázsián, Filippin, Athénon, Korinthuson át Jeruzsálemig! Hányan ismerték meg Jézust, hány gyülekezet született, mennyi csoda történt… sorolhatná az apostol, és megszégyeníthetné, leradírozhatná magukat felfújó ellenlábasait. Pál azonban egészen mást tesz, és egészen másról kezd beszélni. Nem feléjük helyezi magát, hanem - fogalmazzunk így - alájuk ereszkedik: "Mi bolondok vagyunk Krisztusért, ti pedig okosak Krisztusban, mi erőtlenek, ti pedig erősek, ti megbecsültek, mi pedig megvetettek."
Persze mondhatjuk, ez irónia. De nem csak irónia, hiszen Pál valóban bolond Krisztusért: "Mind ez ideig éhezünk és szomjazunk, ruhátlanok vagyunk, és bántalmakat szenvedünk, otthontalanul vándorlunk, és tulajdon kezünkkel dolgozva fáradozunk." Nem bolondság ez? Jézus Krisztusért, hitéért így élni? És Pál valóban gyenge Krisztusban: "Amikor gyaláznak, áldást mondunk, amikor üldöznek, tűrünk, amikor rágalmaznak, jó szóval válaszolunk…" Nem szégyenteli gyengeség, nevetséges erőtlenség ez? Nem tudja magát megvédeni, ő, a nagy apostol? És Pál valóban megvetett: "Mert úgy gondolom, hogy Isten minket, apostolokat utolsókul állított, mint akiket halára szántak, mert látványossággá lettünk a világnak…" Ezt a képet szükséges kibontanunk, hogy eljusson hozzánk az apostol gondolata. Két konkrét helyzethez is köthetőek szavai. Az egyik lehetőség szerint Pál a képet a korabeli amfiteátrumokban zajló gladiátor viadalokból veszi. A látványosság a "teátrum", azaz színház szóhoz kapcsolható az eredeti nyelvben. Pál tehát azt mondja magáról és általában az apostolokról, hogy olyanok ők, mint az életre-halára küzdő gladiátorok - a színházban. Jó szórakozás egyeseknek, de az életük egy fabatkát sem ér senkinek. A másik lehetőség, hogy az apostol szemei előtt a háborút követő győzelmi menet képe van. Amikor a sereg, élén a győztes hadvezérrel, felvonul a városban, ezzel is hírül adva a győzelem tényét. Ezekben a menetekben leghátul a foglyul ejtett katonák voltak, teljes megvetettségben, reménytelenségben, akiket vagy rabszolgának adnak el, vagy kivégeznek. "Isten minket, apostolokat utolsókul állított, mint akiket halára szántak, mert látványossággá lettünk a világnak…" 
Majd végül - szemben a jóllakott, meggazdagodott, magukat uralkodónak látó korinthusiakkal - Pál eljut egy még erősebb kijelentésig, még határozottabban és egyértelműbben a korinthusiak, sőt, az egész világ alá helyezi magát: "szinte a világ söpredékévé lettünk, és mindenki szemétjévé mind ez ideig." És akkor ez nekünk már sok. És legyen is sok; hogyan mondhatja magát ez az ember, Pál, söpredéknek, hulladéknak, szemétnek?! Mindeközben azonban Nagypéntek van, és pontosan ezt látjuk: az Isten küldötte (apostol egyenlő küldött), sőt, az Isten Fia hasonlóan először halálra szánt látványosság, majd söpredék, felesleg és szemét… A legutolsó lázadók rabszolgahalálát halja. Kényelmetlen a helyzet: zavar, amit Pál mond - de az apostol semmi olyat nem mond magáról, ami ne lenne igaz Urára, akit mi is Urunknak nevezünk.
Miért teszi ezt az apostol? Miért így lép fel a hatalmi lelkülettel, a dicsőség teológiájával szemben? Azért, mert minden hatalomra, uralomra történő lelkiség - legyen az szekuláris, vagy vallásos jellegű - végső kritikáját és ítéletét Isten szeretetének hatalma hordozza, mégpedig a római kereszten kivégzett Fiúban. Pál nem tesz mást ebben a konfliktusos helyzetben, mint Urához köti magát, mint minden egyéb helyzetben is. Ti erősek vagytok? Én Krisztusra nézek, a megfeszített Úrra, és szabad vagyok gyenge lenni. Ti okosak vagytok? Én Krisztusra nézek, és szabad vagyok bolond lenni. Ti hatalmasok, dicsőségesek vagytok? Én az Uramra nézek, és szabad vagyok utolsónak, megvetettnek lenni. Azért nem próbál feléjük kerekedni, mert Jézus sem próbál felénk kerekedni. Alászáll, alázatban szolgál, hogy alázatra hívjon. Az elszállt, gőgös korinthusiak nem fognak változni, ha Pál hatalmi harcba kezd velük. De így talán meghallják, és újra felismerik, ki az az Úr, aki megváltotta őket.
3. Mire hív ez bennünket?
Hogyan lehetünk Krisztus követői egy felfuvalkodott, magabiztos, semmit nem tisztelő kultúrában? - tettük fel a kérdést, és érkezünk el a válaszhoz. Az apostol úgy beszél magáról, mint aki Krisztus tükörképe ebben a világban. A megfeszített Krisztus tükörképének lenni - ebben írja le kapcsolatát a gyülekezettel. De ez nemcsak az apostol elhívása, hanem minden küldött, azaz Isten Krisztusban kiválasztott és e világba elküldött egész népének, a missziói egyháznak az elhívása. A mi elhívásunk. Látványosságnak, söpredéknek, szemétnek lenni. A látványossággá, söpredékké, szemétté lett Úr követségében. Mit jelent ez?
Először is, nem önutálatot, önmegvetést. Amikor Pál azt mondja, hogy szinte a világ söpredékévé és mindenki szemétjévé lettünk, és mindeközben Krisztusra néz, még véletlenül sem arról van szó, hogy súlyos személyiségproblémái lennének. Távol legyen! Kérem, el ne kezdjük ezt a kérdést az egészséges önértékelés szűrőjén közelíteni, még kevésbé olcsó, felületes és népszerű pszichológia rovatok fényében kihajítani. Nem arról van szó, hogy amikor valaki felnéz a megfeszített Krisztusra, magát egyre értéktelenebbnek, egyre feleslegesebbnek fogja látni. Mert igen, bizonyos dolgokat annak fogsz látni, bizonyos dolgokra ki kell mondani, hogy ez valóban kár és szemét az életemben, és hogy hiába fújtam magam, ha őszintén a tükörbe nézek, nem esek hanyatt önmagam dicsőséges voltától, sőt… Ugyanakkor szól-e bármi hatalmasabban és erősebben arról, hogy Isten szeretettje vagyunk, mint az értünk megfeszített Krisztus? Nézzünk a keresztre: miért lett Isten emberré, és hogyan lehetséges, hogy Jézusban a kereszten függ? A válasz, hogy szeret, hogy értékesek vagyunk neki, hogy meg akart menteni a pusztulásból, a kárhozatból. Semmi más nem hirdeti ezt hatalmasabban, mint Jézus halála. Semmi más nem emel úgy fel, mint az evangélium. Semmi más nem gyógyít annyira, mint Isten szeretete, amint a Szentlélek által megjelenik és jelen marad a szívünkben. Hogyne tudná ezt Pál apostol, aki oly gyakran vall Isten szeretetének hatalmáról! Nem, nincs neki semmi baja, amikor ezeket a sorokat írja. Tudja ő, hogy Isten drága gyermeke, amint a keresztény gyülekezetnek is mélyen meg kell gyökerezni abban, hogy ő Isten választott népe, drága véren szerzett tulajdona.
Akkor hát miért söpredék és szemét? Azért, mert így tekint rá a világ. És ezt a kettőt fontos világosan látni: egyszerre Isten drága megváltottja és szeretettje, ugyanakkor a világ megvetettje és lenézettje. Egyszerre drága kincs és félredobott söpredék. Istennek kedves, de a világ szemében megvetett. Itt oldódik a nagy kérdés, hogyan lehetünk olyanok, mint a megváltónk? Úgy, hogy miközben szívünk mélyén egészen bizonyos, hogy Isten szeretett gyermekei, az ő tulajdon népe vagyunk Krisztus által, mégsem várunk el semmit, ami jár nekünk, sőt, készek vagyunk Krisztusért elfogadni, hogy úgy bánjanak velünk, mint akik utolsók. Nem azért, mert utolsók vagyunk - Isten szeme fénye vagyunk. És ezt tudjuk, hiszen egészen mélyen táplálkozunk Isten értünk hozott áldozatából. De éppen ezért készek és képesek vagyunk őt visszatükrözni a világban. Hogyan?
Alázatra formálódunk, hiszen nem várunk semmit sem. Aki tudja, hogy Krisztussal együtt gyűlölet és megvetés vár rá, nem háborodik fel, mert nem fuvalkodott fel. Tudjuk, hol a helyünk, megértjük, ha Isten népeként elutasítanak. Megtanulunk elengedni. Megtanulunk kisebbé lenni. Tanuljuk eltűrni mindazt, ami büszkeségünket sértené. És közben tükröt tartunk. Krisztust tükrözzük a hatalom és dicsőség éhes világban.
Egyre inkább olyanok lehetünk, mint Jézus Krisztus. Hiszen Pál az Úr Jézus szavait visszhangozza: "Amikor gyaláznak, áldást mondunk, amikor üldöznek, tűrünk, amikor rágalmaznak, jó szóval válaszolunk…"  Bolondság, erőtlenség, dicstelenség - de nekünk mindez Krisztusban bölcsesség, erő és dicsőség. Mert nem a hatalomban talál gyönyörűséget lelkünk, hanem az értünk megfeszített Krisztus alázattal teljes, mégis győzelmes szeretetében. ÁMEN!

Az előző nagyobb szakaszban Pál arról beszélt, hogy az az üzenet, amelyet ő Korinthusban hirdetett, az örömhír, a zsidóknak megütközés, botrány, a görögöknek pedig bolondság, de a hívőknek Isten ereje és Isten bölcsessége. Hogy miért? Mert középpontja a megfeszített Krisztus. Szépen tárja elénk ezt NT Wright angol teológus: "A keresztény evangélium egy olyan Istenről szól, aki a Birodalom egy eldugott sarkában szeméthalmon végezte életét. Egy olyan Istenről, aki értelmetlen dolgokat hebeg egy filozófusokkal teli szobában. Arról az igaz Istenről, aki a pózolás, a hatalom és a presztízs világával összeütközik, és felborítja azt, hogy saját uralmát állítsa fel. Olyan királyságot, amelyben a gyenge és a bolond éppen olyan elfogadást talál, mint az erős és a bölcs - ha nem többet. Gondoljunk magára Jézusra, és azokra, akikkel barátkozott, és tegyük fel a kérdést: vajon Pál nem a végletetekig hűséges mesteréhez?" (NT Wright, Paul for Everyone - 1Corinthians. 13.)
De ha ez a keresztény üzenet szíve, ha valóban ennyire súlyos a helyzet, lesz-e olyan, aki ezt elfogadja? Hogyan lehet ezt befogadni, hogyan lehet ezt az Istent megismerni, hogyan lehet hinni? Lényegében ezekre a kérdésekre ad választ az apostol akkor, amikor - részben egészen személyesen - az igehirdetésről beszél. Így vall: "Úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről."  Ennek alapján a mai igehirdetés az igehirdetésről szól. Nem általában, hanem konkrétan, rólunk szól. Igehirdetőkről és igehallgatókról, de úgy, hogy közben egy gyülekezet vagyunk. Mert az igehirdetés a gyülekezet közös ügye, a közös ügyünk. A következő kérdések mentén gondolkozzunk együtt:
1. Mit várjunk és mit ne várjunk az igehirdetéstől?
Az apostol nagyon személyesen és igen képszerűen beszél erről: "nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét." Majd: "beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok…". De Pál még ennél is tovább megy, és nem pusztán igehirdetésének stílusára, retorikájára vonatkozóan szól, hanem saját benső világát is feltárja: "erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok." A kettőt érdemes együtt látni. Amikor Pál elmegy a korabeli világ egyik nagyvárosába, hogy ott az evangéliumot hirdesse, telve van szorongással - ki ne lenne? Számos ember, aki elindul, aki valami újba vág, amikor valamit elindít, belül szorong, bizonytalankodik: vajon sikerülni fog-e. De éppen ezt a fellépésével, a stílusával, az öltözékével, a magabiztosságával palástolja. Megpróbál jól beszélni, ügyesen, megejtően szólni, minden módon meggyőzni. Akár fölényes, magabiztos kívülről, hiszen így sokkal nagyobb esélye van annak, hogy eléri a célját. Pál azonban egészen más: kívül-belül gyenge és erőtlen. Nem szépen beszél, nem magabiztos, nem palástolja erőtlenségét, félelmét, és ezen kívül még az "áruja", az üzenete is erősen kérdéses a görög kultúrában. Mégis, neki ennyi elég:  "Úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről." 
Mit szeretne az igehirdető és mit szeretne az igehallgató? Az igehirdető hatást szeretne; hatással lenni a hallgatókra. A hallgató pedig kapni szeretne, meggazdagodni, legalábbis nem unatkozni és elaludni. Mi tehát mindkettőjük érdeke ennek alapján? Egy nagyszerű szónok, aki felemel és megvigasztal, vagy lesújt és könnyekre fakaszt, aki elvarázsol a tanultságával és a bölcsességével, aki rabul ejt szerelmetes szavakkal és érzelemre ható beszéddel. És ha ez összejön, akkor mindenki jól jár, akkor mindenki elégedett. Akkor volt értelme eljönni, akkor volt értelme a felkészülés munkájának, akkor közös győzelmet tartunk.
És mit mondana erre az apostol, mit mondana rólunk az apostol? Igen, ti jól éreztétek magatokat, igehirdető és igehallgatók, csak egy valami hiányzik, valami, amire ebben a közös munkában ti képtelenek vagytok: "hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék."  És azért Pál nem él az ékesszólás és bölcsesség eszközeivel, és a megejtő beszéd hatalmával. Nem azért, mert nem tudna! (Egy bibliamagyarázó megjegyzi az ezt megelőző szakaszra visszamutatva, hogy Pál milyen fantasztikus rétor még írásban is…).
A nagyvárosban a kihívás és a kísértés óriási az igehirdetésből élő gyülekezet életében. Itt nem kell messze menni, hogy fantasztikus retorikai és esztétikai élményünk legyen (pl. egy színházi előadásban), hogy a legkifinomultabb elmék bölcsességét hallgassuk, vagy a legnépszerűbb témákra figyeljünk, vagy akár a legszórakoztatóbb  stand-upra menjünk. A nagyvárosi gyülekezet tagjainak minderre lehetősége van, és sokan ezek közül élnek is. Értitek, milyen kihívás és kísértés ez az igehallgatónak és az igehirdetőnek is? Ha ezzel kell versenyezni, biztos a kudarc. És ez alatt nem azt értem, hogy nem fog működni az istentisztelet show - mert az működik. Hanem az lesz a kudarc, hogy szem elől tévesztjük a keresztény üzenet szívét, a botrányos és bolond tartalmat - az egyedül igaz Istent: a megfeszített Krisztust.
Mit vársz az igehirdetésben? Mit várunk, mint gyülekezet, az igehirdetőtől? Mit szeretne átadni az igehirdető? Legyünk egyek az egyetlen igaz válaszban: az igehirdetésben ne várjunk mást, az igehirdetésnek ne legyen más, fontosabb mércéje, hogy mint hogy a megfeszített Krisztust adja-e nekünk. Éppen azért, hogy a hitünk ne emberi bölcsességen, retorikai teljesítményen, kifinomult intellektuális eszmefuttatáson, hanem egyedül Isten erején nyugodjék.
2. Ki fogadhatja be és ki nem fogadhatja be az igehirdetést?
Az apostol Krisztust hirdeti, mint megfeszített Urat. Ez pedig "Isten titkos bölcsessége", "Isten elrejtett bölcsessége", amit a hatalmasok, a bölcsek, a kifinomultak, az örök naprakészek, a jól értesültek nem ismertek meg, mert nem ismerhették meg. Ez a bölcsesség nem e világ bölcsessége, hanem Isten bölcsessége, titkos, elrejtett. Mindez azt jelenti, hogy semmilyen emberi módon, semmilyen emberi szándékkal nem ismerhető meg.
A megismerés módja mindig fontos és meghatározó kérdés. Vannak idők, amikor a tudományos megismerés lesz minden megértés kritériuma: ami tudományos módon nem igazolható, azt nem tekintik valós és érvényes ismeretnek. Van, amikor az ember intuíciója, megérzései lesznek a megismerés hiteles forrásai. Amikor azt mondjuk, nem annyira érdekel a tudomány, sokkal fontosabb, amit én érzek, én gondolok, én átélek és tapasztalok. Ma egyre többen mozdulnak ebbe az irányba. Sokféle emberi megismerés létezik - de Pál egyetlen, egészen más megismerésről beszél. Hiszen az a bölcsesség, ami Istenben elrejtett - az semmi emberi, evilági forrásból nem elérhető. Mondjad azt a zsidónak, hogy ez a pogányok által megfeszített ember az Isten Messiása, az utolsó idők királya? Botrány! Mondjad azt a korabeli görög értelmiséginek, hogy a Római Birodalom egy lenézett, utolsó kis provinciájában egy megfeszített zsidóban érkezett el Isten ebbe a világba, hogy szabadulást hirdessen mindeneknek. Bolondság! Mondjad azt ma bárkinek, hogy a kétezer éve megfeszített Názáreti Jézus Isten ereje és bölcsessége a számodra… Hogyan lehetne? Filozofálj ezen, gondolkozz, kutass, járj utána - és nem fogod érteni. Nem, és nem, és nem: ezt az üzenetet nem lehet befogadni. Értjük, mit jelent ez nekünk, igehirdetésből élni szándékozó gyülekezetnek? Kudarcra vagyunk ítélve! Ezt nem lehet elfogadni, ezt nem lehet befogadni, ez mindennel szemben áll, ami érthető, ami normális, ami szép, ami kedves és kellemes. Kudarcra vagyunk ítélve mint igehallgatók és mint igehirdetők, ha a megfeszített Krisztust hirdetjük. Senki nem fogadhatja be az igehirdetést!
És akkor… "Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek." Amit semmi emberi képesség ki nem talált volna, azt Isten elkészítette. Ő készítette, őbenne volt elrejtve, az ő titka ez a bölcsesség. Van valami, az igehirdetésünk középpontja, ami ott volt Istennél, régen elkészítve. De nála van, ami azt jelenti, hogy nincs módunk kifürkészni, nincs lehetőségünk ellesni, nem áll módunkban kikémlelni. Sem Julian Assange, sem Edward Snowden nem fér hozzá a titokhoz, hogy megszerezze és megszellőztesse. De nem is kell, mert "nekünk pedig kinyilatkoztatta Isten a Lélek által."  Előttünk leleplezte. Nekünk odaadta, mondja Pál, előttünk nyilvánvaló tette Isten azt, amit mi semmiképpen nem ismerhettünk volna meg. Hogyan?
Az apostol gyönyörűen fejti ki, hogyan ölelhetjük magunkhoz azt, amit nem ölelhetünk magunkhoz; hogyan fogadhatjuk be mégis az igehirdetést, amire nézve alapvetően kudarcra vagyunk ítélve; hogyan lehet a miénk, ami ellen csak zsigerileg tiltakozni tudunk. A rövid válasz így hangzik: a Szentlélek ajándéka által az Istennel való szeretetkapcsolatban.
Hogyan kerül a napvilágra az, ami Istenben elrejtett? Ki ismerheti meg azt, amit Isten talált ki, készített el? Ki ismerheti meg Isten mélységeit - hiszen ha igaz, hogy azon a római kereszten a mindenható Isten függött a názáreti Jézusban, az Isten titkának legmélyebb mélységeit jelenti. Ki és hogyan juthat bizonyosságra arra nézve, hogy a keresztre feszített Jézus történetének mi az igazi olvasata, és mi lehet a valódi haszna? Pál azt mondja, saját tapasztalata alapján is, hogy egyedül a Szentlélek. Hiszen a Lélek az, aki mindet megvizsgál, aki mindent átjár - még az Isten mélységeit is. Hogy értsük, hoz egy párhuzamot: ki tudhatja, hogy mi van az emberben, mi van az emberi szív titkaiban, az ember benső világának mélységeiben? Egyedül az ember maga, az ember lelke. Hát így van ez Istennel is, egyedül az ő Lelke, aki vele van, aki vele, az Atyával és a Fiúval egy, egyedül ő ismeri az Isten mélységeit. Ki tudhatja, mi ment végbe az Isteni valóságban, amikor az Atya látta az elveszett világot, és megváltásán gondolkodott, és a Fiú elvállalta, hogy emberré lesz, hogy elérkezik, és hogy az életét adja váltságul? Ki tudja, ki látta, ki volt ott? A Lélek, mondja Pál, a Szentlélek, aki ismeri, hogy mi van Istenben, melyek az Isten mélységei.
És figyeljünk, mert még ennél is dicsőségesebb, amiről az apostol beszél. Mert itt nem csak azt mondja már, hogy Isten az ő bölcsességét, a megfeszített Krisztust kinyilatkoztatta nekünk a Lélek által, hanem azt mondja, hogy "mi pedig nem a világból való lelket kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk."  Ki fogadhatja be az igehirdetést? Az, akinek Isten adja az ő Szentlelkét, aki által velünk közli mindazt, ami az ő mélységeiben elrejtett volt. Mert hiába halljuk, mondjuk százszor, ezerszer, hogy Isten bölcsessége, ereje, szabadítása a megfeszített Jézus Krisztusban van, az csak akkor érkezik el hozzánk, amikor a Szentlélek kijelenti egészen személyesen, egészen konkrétan a szívünkbe.
Ezért nincs mást tennivalója a gyülekezetnek, igehallgatónak és igehirdetőnek, mint együtt kiáltani, könyörögni ezért a csodáért: jöjj, Szentlélek! Semmit sem tehetünk - de ezt tehetjük, és ha ezt tesszük, ő meghallgat és megajándékoz minket Lelkével. Ami a világ hatalmasainak lehetelten és értelmetlen, az Istent szeretőknek lehetséges.
3. Milyen volt és milyen lehet az igehirdetést befogadó közösség?
Mit tesz az keresztről szóló igehirdetés befogadása? Nem feledhetjük, hogy az apostol nem "légüres térben" írja mindezeket Isten bölcsességéről és az általa hirdetett üzenetről a korinthusi gyülekezetnek. Ott indult, ahova a harmadik fejezet elején vissza is tér, tudniillik, hogy a gyülekezetben  pártoskodás, rivalizálás van - ráadásul éppen az igehirdetőkhöz, a tanítókhoz való kapcsolódás mentén. Az egyik Pálhoz kötődik, a mások Apollóshoz, a harmadik Kéfáshoz, és így tovább. Ebben a helyzetben állítja az apostol eléjük - újra - a megfeszített Krisztust. Miért? Miért így próbálja egységre vezetni őket?
Azért, mert a pártoskodás, irigység és versengés semmi más, mint e világ bölcsessége. Éretlenség, kiskorúság a hitben. Akik lelkiek, azaz a Szentlélek által uraltak, tudják, hogy nem az emberi tényező a legfontosabb, hanem Isten ereje, amelyen hitük nyugszik. Amikor a korinthusiak vitatkoznak, széthúznak, akkor - az apostol szavaival - még kiskorúak, testiek, éretlenek. Lehet nagyon emberi módon viselkedni - és lehet érett, krisztusi, lelki módon. Lehet abszolút emberi módon viszonyulni az igehirdetéshez, az igehirdető személyéhez - és lehet érett, felnőtt, krisztusi módon. Az apostol nem rejti véka alá azt, ahogyan a korinthusiakat látja: "nem szólhattam úgy hozzátok, mint lelki emberekhez, hanem csak úgy, mint testiekhez, mint Krisztusban kiskorúakhoz." Ez a mondat, ha a gazdagréti igehallgató gyülekezetre tekintek, bátorít engem. Hiszem, hogy szólhatok úgy hozzátok, beszélhetünk úgy erről együtt, mint akik nem kiskorúak, hanem lelkiek, felnőtt, érett gyülekezet vagyunk. Nem mindig, nem minden pillanatunkban… de nincsenek közöttünk pártok, viszálykodások, különböző vezetők mentén egymásnak feszülések. És ne is legyen!
Gyülekezetünk élete átmenetben, változásban van. Ráadásul ennek a változásnak egyik meghatározó része éppen a tanítók, az igehirdetők személyében történik. Ezért annyira fontos, hogy mint gyülekezet, igehirdetők és igehallgatók teljes alázattal és Isten iránti hódolattal öleljük magunkhoz a mai ige üzenetét. Krisztust várjuk, a megfeszítettet az igehirdetésben, nem személyeket, stílust, megszokott, bejáratott dolgokat. Lássuk meg, mennyire tehetetlenek vagyunk mindnyájan abban, hogy az Isten elrejtett bölcsessége megjelenjen közöttünk - igehirdetők és igehallgatók. Könyörögjünk a Lélekért, hogy tegyen bennünket lelkivé, olyan emberekké, akik Isten Lelke által vezetettek, olyan közösséggé, amelynek hite és egysége nem emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugszik. ÁMEN!

Az elmúlt héten elkezdtük a Pál apostol a korinthusi gyülekezethez írt első levelének magyarázatát. A gyülekezettel kapcsolatban három meghatározó igazságot állított elénk a szakasz: Istené vagyunk, nem a magunkéi; szentek vagyunk, de nem bűntelek; gazdagok vagyunk, de nem teljesek. A korinthusi gyülekezet születésének a hátterét adja elénk az antiókhiai gyülekezet születésének és növekedésnek, illetve Pál kiküldésének a története. Ha ezt látjuk, sokkal jobban értjük, hogy miért hangsúlyozza Pál az 1Kor 1.2-ben, hogy Isten "ekkléziája" mindazok, akik - nemcsak Korinthusban, hanem bárhol - segítségül hívják az ő nevét. Ha látjuk, hogyan előzte meg oly sok minden azt, hogy Pál megjelent Korinthusban és hirdette a Krisztust, akkor az egész korinthusi levelezés egy nagyobb, mélyebb kontextusba kerül.
De nem csak ezért választottam a mai textusunknak ezt a szakaszt. Nyilván, mindenkit foglalkoztat az, hogy mit fogunk ma bejelenteni a gyülekezetnek. Néhány hete, amikor már ezen a vasárnapon gondolkodtam, két gyülekezeti vezetőnk, egymástól függetlenül, erre a szakaszra mutattak rá. (Fekete Imre gondnok, Bobby Booze) Ráadásul korábban (2009) beszéltem erről a bibliai szakaszról, és érdekes ennek a fényében újra rátekintenünk a gyülekezetünkre. Akkor az alkalmazás kicsit más volt, mint ma lesz, de alapjaiban mégis ugyanaz hangzik.
Az antiókhiai gyülekezet születését és életét mutatja be a ma olvasott szakasz. Az alaptételünk a következő: az antiókhiai gyülekezet missziói gyülekezet – és mint ilyen, mércéje (de nem mintája) minden mai gyülekezetnek. Missziói gyülekezet az a gyülekezet, amely (Isten igéjével összhangban) létét, életét abból eredezteti és abból az identitásból él, hogy ő Isten elküldött közössége ebben a világban. Ahogyan az Atya elküldte a Fiút, úgy küldi el a Fiú - a Lélek által felhatalmazva - a benne hívők közösségét (vö. Jn. 20.21-22). Az egyház tehát nem önmagáért, nem a tagjaiért van csupán, hanem azért, hogy egész életével Jézus Krisztusról tegyen bizonyságot a világban. Így beszélünk missziói gyülekezetről; az egyház/gyülekezet nem a programjaiban, hanem már a létében is missziói, küldött.
A missziói gyülekezet életének négy mozzanatára figyelünk a mai igehirdetésben.
I. A missziói gyülekezet születése: evangélizáció
Az antiókhiai gyülekezet születése mögött nem álltak gyülekezetplántálási stratégia, szociológiai felmérés, felekezeti döntés, egyházi hivatalosok és pontosan megszabott költségvetés. Nincsenek nevek, akiket később úgy tisztelhettek volna, mint gyülekezetalapító atyák. Ehelyett azok vannak, akik „az István miatt támadt üldözés következtében szétszóródtak…”. A gyülekezet alapítói névtelen menekültek. Jeruzsálemből menekülnek számosan, mert István megkövezése után beindult a Jézus-követők meghurcolása, bebörtönzése, hitük megtagadására kényszerítése. Ezek az emberek nyomorúságban vannak. Bizonytalan az otthonuk, a megélhetésük, a családjuk sorsa. Könnyen lehet, hogy szétszakadtak családok, hogy egyesek már börtönbe kerültek. Nem tudunk semmit a személyes drámákról, de nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy belássuk, számos ilyen történet húzódik meg a háttérben. Az első tanítványok tehát szétszóródtak, és ezzel akár hatalmas és végzetes csapás érhette volna a kibontakozó jézus-mozgalmat, de nem ez történt. Amint a gomba szétszórja a spóráit, egy növény a magjait, úgy szaporodott meg a tanítványok száma, úgy terjedt az Ige. Azért, mert ezek a menekültek „hirdették az igét”, „hirdették az Úr Jézust” először csak zsidóknak, de egyesek görögöknek, azaz pogányoknak is. „És az Úr keze velük volt, úgyhogy sokan hittek, és tértek meg az Úrhoz.” Azaz az Úr hitelesítette Jézusról szóló bizonyságtételüket jelekkel és csodákkal, a Szentlélek erejének kiárasztásával (vö. 4.30). Az ő Uruknak, Jézusnak kedves volt, hogy azok, akik neve miatt kerültek nyomorúságba, nem elerőtlenedtek, nem estek kétségbe, nem fordultak el csalódottan ettől az Istentől, aki hagyja őket üldözést szenvedni. Amerre mentek, ahova eljutottak, hirdették Jézust. A teher, ami rájuk nehezedett, a nyomás, hogy menekültté lettek, nem vette el szívük örömét, a megtalált Jézus jelenlétének valóságát, a hitnek azt a bizonyosságát, hogy nincs más név és nincs más út, nincs más valóság, csak Jézus. Ezért még a válságban is Jézusról tesznek bizonyságot. Nem azért, mert parancsot kaptak az evangélizációra, nem azért, mert elvárták ezt tőlük, hanem azért, mert Jézus csordult túl szívükben. Vajon mi ennek, és ezen keresztül az antiókhiai missziói gyülekezetnek a titka?
II. A missziói gyülekezet épülése: tanítás 
Antiókhiában sokan megtértek az Úrhoz, megszületett a hívők közössége, de szükség volt a gyülekezet megalapozására, megerősödésére. Amikor megtudták Jeruzsálemben, hogy milyen nagyszámban megtértek pogányok Antiókhiában, elküldték Barnabást. Barnabásnál alkalmasabb embert nem könnyen találtak volna Jeruzsálemben erre a feladatra. Maga is pogány vidéken nőtt fel (ciprusi diaszpóra zsidóként), és így jól ismerhette a nem zsidók életét, szokásait. Ezen felül bőkezű adakozással tett Jeruzsálemben bizonyságot arról, hogy szíve-lelke egy az Úrral és az első gyülekezettel (4.36-37), ami nyilvánvalóan azt jelentette, hogy az apostolok bíztak benne. De talán ennél is fontosabb személyisége, hiszen nem véletlenül kapta a Barnabás, azaz a „Vigasztalás fia” elnevezést. Bátorító, másokat erősítő, felkaroló, nagylelkű személyisége és szolgálata meghatározó volt a misszióban.
Barnabás, amikor szembe találja magát az antiókhiai hívekkel, „látta az Isten kegyelmét, megörült, és bátorította mindnyájukat, hogy szívük szándéka szerint maradjanak meg az Úrban.” Felismeri és elismeri Isten munkáját valami egészen újban és különlegesben. Nem kezd el okoskodni, hogy ezeknek a pogányoknak be kell tartani a zsidó szokásokat ahhoz, hogy az Úr népéhez tartozzanak (ez ekkor még nagy kérdés, vö. Apcsel 15.), hanem örvendezik az Úr kegyelmében, és bátorítja őket.
Tudja azonban azt is, hogy a tanítványokat tanítani kell, fel kell építeni őket a hitben, és látta, hogy önmagában kevés ennek a nagy sokaságnak a tanításához. Ezért elment Tarzuszba, megkereste Sault (Pált), és magával vitte Antiókhiába. „Egy teljes esztendeig dolgoztak együtt a gyülekezetben, és igen nagy sokaságot tanítottak.”  Vajon mit tanítottak egy éven át? Hogyan formálódik a tanítvány, mire van szüksége a nemrégiben megtért embernek? Jézus tanítását, sőt, magát Jézus Krisztus személyét tanították. Nem pusztán erkölcsi vagy bibliai (ószövetség) igazságokat, hanem azt, hogy mit jelent, hogy Krisztussal együtt meghaltak, és Krisztussal együtt feltámadtak egy új életre. A tanítás úgy formálta a tanítványok életét, hogy levetkőzzék a régi, bűnös természetet, az óembert, és felöltözzék, magukra öltsék Jézus Krisztust. Ez a krisztusi tanítás, tanítványság szíve: Az életem Krisztusé, vele együtt meghaltam és feltámadtam, és ezért átformálódom Krisztus képére. A missziói gyülekezet olyan tanítványok közössége, akik értik és élik, hogy Krisztusban új emberré lettek.
III. A missziói gyülekezet együttérzése és áldozata a testvérek iránt: diakónia
Amikor jeruzsálemi próféták vendégeskedtek az antiókhiai testvéreknél, és egyikük megjövendölte, hogy az egész birodalomra kiterjedő, nagy éhínség várható, az antiókhiai gyülekezet nem maradt tétlen. „A tanítványok pedig valamennyien elhatározták, hogy aszerint, amint kinek-kinek módjában áll, valami segítséget küldenek a Júdeában lakó testvéreknek.” Az éhínség keményen sújtotta Júdeát; amint a Josephus Flavius megírta, halálos áldozatokat is szedett (vö. Stott, Acts, 205). Az összegyűjtött ajándékot Barnabás és Saul vitte el a jeruzsálemi gyülekezet elöljáróihoz. 
A missziói gyülekezet nem önmagáért létezik. Isten családja részének tekinti magát, és nem pusztán saját érdekei, saját szükségei irányítják döntéseit. Arra gondolni, hogy antiókhiai pogányok a sajátjukból adnak és gyűjtenek júdeai zsidó emberek megsegítésére, nonszensz. Az Isten népében ugyanakkor ez a lépés természetes kell, hogy legyen. Képesség, lehetőség volt az egyik oldalon, és szükség, rászorultság a másikon. Ezzel azt is kifejezték az antiókhiai tanítványok és a gyülekezet, hogy a zsidó Jézus-követőket testvérnek tartják, egy nép, egy test velük. A missziói gyülekezet nem csak saját növekedésével, életével, egészségével van elfoglalva, hiszen Isten Országát látja a szemei előtt, amely sokkal nagyobb, mint egyetlen közösség vagy akár felekezet élete. 
IV. A missziói gyülekezet együttérzése és áldozata a távollévők iránt: misszió
Amikor a gyülekezet vezetői, próféták és tanítók a legkülönfélébb etnikai háttérből, egy alkalommal imádkoztak és böjtöltek, ezt mondta a Szentlélek: „Válasszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket.” Feltűnő a leírás tömör volta: „Akkor böjtölés, imádkozás és kézrátétel után elbocsátották őket.” Ezzel indul Pál apostol és Barnabás első missziói útja, amely során gyülekezetek születnek a népek között, és amely után Antiókhiába térnek vissza beszámolni mindarról, amit az Úr tett velük és általuk. 
Vajon mennyire hiányzott az antiókhiai gyülekezetnek két kedves tanítójuk, Barnabás és Saul? Vajon mióta érlelődött már a döntés kiküldésükről, hiszen itt már csak azt olvassuk, hogy a Szentlélek arra a munkára kéri az elkülönítésüket, amelyre már elhívta őket? Vajon voltak-e olyanok, akik azt mondták, még nem jött el az ideje annak, hogy a pogányok közé menjenek, még nem jött el az ideje annak, hogy mások átvegyék a vezető helyüket, mindez a gyülekezet leépüléséhez fog vezetni? Még az is lehet, hogy voltak ilyen hangok (amelyeket kétségkívül ismerünk az egyház történetéből), de a nagy többség, akik imádkoztak, akik a Lélek szerint jártak, egy volt abban, ahogy Barnabást és Pált böjttel, imádsággal, kézrátétellel kibocsátották. Igen, biztos hiányoztak a gyülekezetből, biztosan megváltoztak dolgok, de tudták: nem csak önmagukért, hanem azokért a népekért is felelősek, akik még nem hallottak Jézusról. Mert az antiókhiai gyülekezet missziói gyülekezet volt – nem a nevében, hanem a gondolkodásában, életvitelében, imádságában, Jézus követésében. Készek voltak áldozatot hozni a még nem hívőkért, és ezért engedelmeskedtek a Léleknek, és kiküldték két legjobb emberüket a pogányok közé. Áldozatuk, lemondásuk gazdagodást hozott Isten Országának, mert terjedt az Ige, és végül meggazdagította őket is, amikor meghallották, milyen hatalmas dolgokat tett az Úr az ő Barnabásuk és Sauluk által (14.27).
Mi jellemezte tehát az antiókhiai, ezt a nagyvárosi missziói gyülekezetet? Mi az, amilyen gyülekezetté mi is mindig szerettünk volna formálódni Isten kegyelméből? Születése a Szentlélek munkája olyan Jézus-követők által, akik a nyomorúságban is készek és képesek voltak Jézust hirdetni. Krisztusi elkötelezettség mindenek felett. Mi a titkuk? Egy olyan vezető érkezik a formálódó közösségbe, aki nyitott az újra, sőt, képes egy másik vezetőt is maga mellé venni a gyülekezet életébe. Mi Barnabás döntéseinek a titka? A pogánygyülekezet tagjai közösséget vállalnak a zsidó származású testvérekkel, és adományaikkal segítik őket, ami abban a világban elképzelhetetlen volt. Mi ennek a titka? Végül készek elbocsátani, kiküldeni két legjobb emberüket a népek közé, imával, áldással, miközben ez által ők nem keveset veszítenek. Mi a titka? Az, amiről Lukács így ír: „A tanítványokat pedig Antiókhiában nevezték először keresztyéneknek.” Valószínű, gúnynévként ragadt rájuk, hogy keresztyének, krisztianoi, azaz krisztusiak. Mert állandóan erről a Krisztusról beszéltek, ehhez mérték magukat, ennek szolgálatába álltak. Rájuk ragadt hát Krisztus neve. A keresztyének, a krisztusosok rajongtak Jézusért, róla beszéltek, belőle éltek, amikor furcsa viselkedésük miatt kérdezték őket, Krisztusról szóltak. A missziói gyülekezet titka, hogy krisztusi emberekből felépülve krisztusi gyülekezet. A krisztusi gyülekezet ugyanakkor missziói gyülekezet. Amelyik gyülekezet pedig nem missziói, nem is krisztusi. Az antiókhiai gyülekezet, a missziói gyülekezet titka, hogy Krisztus élete testesül meg általa, Krisztust öltözte magára. Vajon megadatik-e ez a kegyelem nekünk is, a gazdagréti gyülekezetnek?
V. Gyülekezetünk, mint missziói gyülekezet - a következő lépés
Végezetül reflektálnunk kell együtt gyülekezetünk jelen helyzetére, és arra, hogy vajon mire hív bennünket a Szentlélek a mai igéből szólva. Mindezt pedig nem általánosságban kell megtennünk, hanem abban a konkrét helyzetben, amelyben vagyunk- mindig, minden igehirdetésben ennek kell történnie. Ez a mai napon azonban a megszokottól eltérő lesz, mert az alkalmazást személyesen, magamon kezdem.
Talán így tudom a lényeget a legtömörebben megfogalmazni: Isten elhívása alapján a gyülekezet lelkipásztori vezetését a következő hónapokban leteszem, átadom - és szolgálatom a gyülekezet lelkipásztoraként kifelé, a misszióra fog irányulni. A gyülekezetből nem megyek el - ahogyan Pál és Barnabás sem hagyták el az antiókhiai gyülekezet, hiszen onnan indultak, és oda tértek vissza, az volt az otthonuk.
Miért?
Három évvel ezelőtt Isten szembesített azzal, hogy vajon kész vagyok-e a biztonságosat, a megszokottat, a nagyra értékeltet magam mögött hagyni, és továbblépni az ő követésében. Már azelőtt is régen foglalkoztatott, hogy az evangéliummal elérjük az Istentől távol élő embereket, és hogy ehhez új gyülekezeteket kellene indítani Budapesten. Azt is láttam, hogy ennek egyik emberi feltétele egy olyan lelkipásztor, aki ezt a munkát végzi; el is mondtam ezt másoknak. De amikor visszakaptam, hogy miért ne lehetnék én ez az ember, eszem ágába sem jutott, hogy elhagyjam gyülekezetünk lelkipásztori szolgálatát. Mert - és ezt őszintén mondom - emberileg szólva nincs számomra jobb hely, mint a gazdagréti gyülekezet. Isten munkálkodik közöttünk, otthon vagyok, nagyon sok szeretetet és megbecsülést kapok. Itt születtek és növekedtek fel a gyermekeim, ide tartozik a családunk. Mint gyülekezet, felépültünk, áldásokat nyertünk, gazdaggá lettünk. Miért hagynám ezt el? De három éve Isten megszólított, és elém tette a kérdést: kész vagy-e elindulni, van-e hited arra, hogy én áldássá akarlak tenni azok között, akik nem ismernek engem? Kész vagy-e kockáztatni, ajándékaidat, képességeidet megforgatni, befektetni Isten Országáért, bőséges gyümölcstermésért? És azt mondtam, hogy igen.
Mit?
Mit fogok tehát tenni? Három év alatt hordoztam, forgattam a szívemben, milyen formát ölt az elhívás. Olvastam, imádkoztam és terveztem, beszélgettem közeli barátokkal, egyeztettem az egyházkerületünk püspökével, Szabó Istvánnal, hiszen a gyülekezeten kívüli szolgálat csak egyházi felhatalmazással végezhető. Az ő kérésének megfelelően három terület lesz előttem: Az első, az egyházkerületünkben az elmúlt években indított új gyülekezetek lelkipásztorainak támogatása. A második, Budapest és az agglomeráció missziójának elősegítése (amelyben alapvetően új gyülekezetek indítása is szerepelne, a lelkipásztorok képzésével, kísérésével). Végezetül pedig - és ebben Isten ajándékát, és Püspök Úr bölcsességét is látom - azt a kérést kaptam az utóbbitól, hogy ezt a szolgálatot a gyülekezetben maradva végezzem, a gyülekezet hátterével, és minimális gyülekezeti szolgálatot is végezve (havi egy igehirdetés, ill. egy csoport). Isten előtt könnyek között megharcoltam, hogy elengedem a gyülekezet, és elmegyek; ajándékba kaptam, hogy ennek még sem kell így lennie. Ezen a ponton köszönöm meg a presbitérium bizalmát és támogatását, hiszen az ő kezükbe is letettem, hogy fontolják meg, és döntsenek arról, hogy mint a gyülekezet vezetősége támogatják-e ezt a missziói munkát, illetve azt, hogy ebben a formában a gyülekezet lelkipásztora maradjak.
Mi várható a gyülekezetben?
Fontos kérdés, és hadd hangsúlyozzam, nekem is fontos kérdés, hogy mi várható a gyülekezetben. Egyrészt, változás lesz az életünkben, másrészt senkinek sem kell attól tartani, hogy földindulásszerű változások lesznek. A gyülekezet lelkipásztori  vezetését másnak kell átvenni. A presbitérium egybehangzóan támogatja, hogy Thoma László legyen a gyülekezet új vezető lelkésze, és ez az én szívem vágya is. Laciban elhívott, megajándékozott, felkészült lelkészi vezetője lehet a gyülekezetnek. Én őt mindenben támogatni fogom.
(Jogi értelemben a következő történik: a presbitérium létrehoz egy másik lelkészi állást - nem beosztott lelkészit, hanem önálló lelkészit - amelyre az egyházi törvények alapján lelkipásztort jelöl. Amennyiben a jelölt választható - ezt az egyházmegye vizsgálja - akkor kiírják a választás időpontját. A megnevezett vasárnapon (valamikor májusban, legkésőbb júniusban) a gyülekezet választó tagjai szavaznak a jelöltről. Amennyiben a jelölt a szavazatok többségét megkapja, megválasztottnak tekintendő, amely után az esperes által kiadott engedély alapján foglalja el a lelkészi állást.
Egyrészt tehát, nem lesz változás, hiszen a gyülekezet élete, szolgálatai a megszokott rendben és ütemben fognak tovább haladni. Másrészt pedig idővel lesz változás, hiszen egy új vezető más lelki ajándékokkal, más erősségekkel bír, mást hangsúlyoz.
Miért lehet jó a változás nekünk?
Először mondjuk ki, hogy a legtöbben nem szeretjük a változást. Félünk, frusztrálódunk, bizonytalanságot rejt magában. Ez legtöbbünk első reakciója, és ez így normális. Ha szavaznánk most, talán többen a változás ellen foglalnánk állást. De ne felejtsük, hisszük, hogy Isten indított bennünket egy útra. Három dolgot szeretnék hangsúlyozni. Az első, hogy gyülekezetünk életében mindig volt változás. Ez a legjobb hagyományunk, hadd mondjam így, hiszen ahol Isten Lelke él és cselekszik, ott a dolgok mozgásban vannak. Ezeket a változásokat mindig az evangélium terjedése fényében tekintettük, vagy éppen munkáltuk együtt.
Másodszor, az hogy a gyülekezetnek új lelkészi vezetője lesz, frissülést is hoz. Nagyon erősen hiszem, hogy a gazdagréti gyülekezet nem "belőlem van." A felnőtt gyülekezet, amelyről egy éve sokat beszéltünk, nem függ egyetlen személyen. Érett és felnőtt. És hadd mondjam azt is, talán megértitek, hogy nekem is el kell engednem a gyülekezetet, ahogy egy szülőnek el kell engednie a gyermekét. Nekem is szükségem van arra a változásra, hogy még véletlenül sem gondolom, hogy a gyülekezet a személyemen áll vagy bukik. Ehhez kapcsolódik, hogy egy gyülekezet életében is vannak időszakok, fázisok. Elérkeztünk egy olyan időszakba, amikor talán más típusú vezetőre van szükség.
Harmadszor, ezzel a lépéssel annak az Istennek engedelmeskedünk, aki gyümölcstermésre hívott bennünket. Az, hogy a gazdagréti gyülekezet áldássá legyen más gyülekezeteknek, régen velünk van, régen szívünkre helyezte Isten. Eddig is adtunk abból, amit kaptunk: Alpha, házicsoportok, dicsőítés, Házas Kurzus, Gyógyító jelenlét hétvége. Ezt tesszük továbbra is azzal, ha a gyülekezet felszabadít engem a szolgálatra, és közben mögöttem áll, imádságban, hitben. Hiszem, hogy a Biblia igazsága itt is megáll: áldozatot hozunk, és áldást nyerünk.
Mire hív ez bennünket?
Először is, mindazzal, amit most gondolsz és érzel - nézz Jézus Krisztusra. Ahogy az igében láttuk, ő a missziói gyülekezet, a missziói élet titka. Benne, általa olyan dolgok történnek, amelyek messze meghaladják a mindennapit, az emberileg elvárhatót. Válaszd őt - és ne engedj teret nem Isten szerint való indulatnak. Igen, a változás nehéz - de kérlek, ne a változásra nézz, és ne magadra nézz, hogy neked mi lenne a jobb (a magad elgondolása szerint). Nézz, nézzünk az Úr Jézus Krisztusra!
Másodszor, válaszd azt, hogy inkább adsz, mint kapsz. Inkább adunk, áldást mondunk, elengedünk, mint ragaszkodunk, megtartunk, bebiztosítunk. Ha mint gyülekezet együtt lépünk be ebbe, sokszoros áldást nyerünk vissza. Légy tudatosan része missziójának!
Harmadszor, imádkozz a folyamatért. Igen, azért, hogy ne tudja a gonosz elültetni a szívünkben a viszály, versengés, pletykálkodás, irigység, keserűség magjait. Légy bölcs, ha ilyet hallasz véletlenül; csendesítsd le, és ne szítsd tovább. Imádkozzunk a presbitériumért, valamint a Thoma családért az átmenet időszakában.
„A tanítványokat pedig Antiókhiában nevezték először keresztyéneknek.” – Az a vágyam, az az imádságom, hogy mindabban, ami előttünk van, Jézus Krisztus legyen látható. Hirdesse Jézus Krisztust az, ahogy a változás folyamatában hittel, reménységgel, egymást bátorítva járunk. Növekedjen ezáltal Jézus Krisztus – ne csak bennünk és közöttünk, hanem általunk Budapesten, és az egész országban. Missziói gyülekezet vagyunk – kövessük Jézust egy szívvel, együtt, közös életünk következő lépésében. ÁMEN!

A következő hetekben az első korinthusi levelet fogjuk tanulmányozni istentiszteleteinken hétről hétre (kivéve jövő hét). Miért? – kérdezhetitek. Mitől függ, hogy éppen melyik bibliai könyvet próbáljuk mélyebben megragadni gyülekezetünk életének egy-egy időszakában? Pál apostol a korinthusi gyülekezethez írott levele azért foglalkoztat, mert egy tipikus nagyvárosi gyülekezetnek írja az apostol buzdításait, tanításait és intelmeit. A gyülekezet élete ezer szállal kötődik a város életéhez, a város meghatározza a gyülekezet tagjait, miközben a gyülekezetnek a városban kell betöltenie Istentől kapott küldetését. Korinthus a Római birodalom egy jelentős nagyvárosa volt az apostol idejében. Körülbelül negyedmillió lakosa lehetett, akik mindenféle népekből valók, mindenféle vallásokat követők. A levél kibontása során részletesebben is bemutatjuk a várost, ahol Jézus követői elhívást kaptak és megélték hitüket, most csak Korinthus messze földön híres erkölcsi szabadosságát szeretném hangsúlyozni. A korabeli görög nyelvben a "korinthusi módon élni" kifejezés az erkölcstelen élet szinonimája volt. Ebből tértek meg tehát azok, akik hittek az apostol által hirdetett Jézus Krisztusnak.
Pál Korinthusba (vö. Apcsel. 18.1-18) erőtlenség, félelem és rettegés között érkezett (1Kor. 2.3). E mögött ott állnak a nagyváros hírhedt erkölcstelensége, Pál athéni tapasztalatai, valamint az ezen a missziói útján korábban elszenvedett üldözések az evangélium hirdetése miatt (ApCsel 16-17). Amint az Apcsel 18.9-10 leírja, Isten nagyon személyesen állt az apostol mellé, vigasztalva őt és ígérettel megajándékozva gyermekét. Az apostol másfél évet töltött Korinthusban (a második leghosszabb idő, amit egy gyülekezettel tölt), majd miután tovább állt, intenzív levelezést folytatott velük. Több levél is született (előttünk az 1Kor és a 2Kor van, de ezek is tartalmazhatnak több levelet), amelyek között megtaláljuk az apostol legszenvedélyesebb, legszemélyesebb levelét (2Kor, különösen a 9-13 fejezetek). Mindez világosan mutatja milyen mély szeretet fűzte Pált a gyülekezethez, amely súlyos nyomorúságokkal néz szembe, mind tanbelileg, mind erkölcsileg.
A levél számos olyan gyakorlati, etikai kérdést vet fel a gyülekezet életének összefüggésében, amelyek hátterében a korabeli, kulturálisan sokszínű nagyváros áll. Ezeket a kérdéseket az apostol pásztori szempontból tárgyalja.  Igen releváns ma, hiszen a kérdései a mi kérdéseink is egy nem keresztény (pogány) városi kultúrában. Hogyan viszonyulunk a kultúra bálványimádó aspektusaihoz; mit kezdjünk a gyülekezeti szakadásokkal; hogyan éljünk az úrvacsorával és hogyan éljünk a lelki ajándékokkal; milyen legyen a keresztény gyülekezet hozzáállása olyan kérdésekhez, mint szex, házasság, cölibátus, erények, stb. Ezért esett a választásom az első korinthusi levélre.
A mai szakasz a levél bevezető része. Aki ismeri Pál leveleit, nem lepődik meg különösebben: köszöntés, hálaadás a gyülekezetért, klasszikus levélformulák. Amennyiben azonban valaki ismeri a levél egészét, kényelmetlenség érzése lehet.  Az apostol hálát ad a gyülekezetért Istennek, és számos kifejezéssel írja le a korinthusiakat (megszenteltek, elhívott szentek, mint akik meggazdagodtak mindenben, akikben megerősödött a Krisztusról szóló bizonyságtétel, akiknek nincs hiányuk semmiféle kegyelmi ajándékban). Az "Isten gyülekezetének" nevezi őket, teljes egyértelműséggel (v.2). Ehhez képest már a következő versek viszályokról és széthúzásról beszélnek, majd pereskedés, paráznaság, felfuvalkodottság, istentiszteleti rendetlenség, az úrvacsorával való helytelen élés, a feltámadásra nézve téves tanítás lesznek napirenden. Hogyan lehetséges ez? Vajon miért ezzel kezdi Pál a levelét? Talán retorikai oka van, azaz ha először valami pozitívet mond, utána elfogadják tőle a nehezebb szavakat? Egy levél kezdő sorainak meghatározó jelentősége van, hiszen "amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten." Mégis, Pál nemcsak a felszínen fecseg, hogy megnyerje a hallgatóságát, hanem igazságot mond a korinthusi gyülekezetről. Teológiai és pásztori szempontok vezérlik elsősorban. Tudja, hogy csak az evangélium igazsága lehet az alapja annak, hogy a gyülekezet a helyére találjon, kikerüljön a nyomorúságaiból és Istennek kedves életet éljen. Sőt, ennél tovább is mehetünk: a korinthusiaknak tudniuk kell, hogy valójában kik ők, mint Isten népe. És nekünk, gazdagréti gyülekezetnek is tudnunk kell, hallanunk kell újra és újra, hogy kik vagyunk. Ez minden további kérdés alapja. Három pontban foglalom össze, hogy mit mond ez a szakasz a gyülekezetről.
1. Istenéi vagyunk - és nem a magunkéi
Pál levelét "az Isten gyülekezetének" címzi, "amely Korinthusban van."  Ezzel együtt hangsúlyozza, hogy ők elhívottak (v. 2, v. 9), amely szintén Isten elsődlegességét emeli ki a gyülekezet születésében, létében. Tehát azáltal - és egyedül azáltal! - jön létre a gyülekezet, hogy Isten elhívott egyeseket Jézus Krisztusban. Emberi közösséget lehet emberi meggondolásból alakítani (és ez rendben is van), de gyülekezetet nem. Ezért a korinthusi gyülekezet nem a korinthusiaké, hiszen nem ők hívták el magukat, hanem Isten gyülekezete, amely Korinthusban van.
Ezen a ponton emlékezzünk arra, hogy nem szisztematikus teológiai előadást olvasunk arról, hogy mi a gyülekezet, illetve az egyház, hanem egy levelet olvasunk. A levél mindig egy konkrét helyzetben születik, konkrét kérdésekre reagál. Pál sem véletlenül hangsúlyozza, hogy ők Istenéi. Tudniillik, úgy tűnik a levél olvasása során, mintha a korinthusiak túl nagy jelentőséget tulajdonítanának maguknak. El vannak telve a saját lelki élményeikkel, mindennél többre tartják azt, amit ők élnek át, és azt, amit ők tesznek. Pál újra és újra önelégültségükkel, büszkeségükkel és felfuvalkodottságukkal szembesíti őket (4.18-18, 5.2, 8.1 stb.) Ezek tényleg azt hiszik, hogy a gyülekezet az övék?  Lelkészek szokták mondani, mindig megüti a fülem, "az én gyülekezetem….". Ehelyett én azt mondom sokszor, a "mi gyülekezetünk." De ezt sem helyesebb, hiszen nem a miénk. Nem mi hívtuk életre, nem mi tartjuk életben, nem a mi aktivitásunk élteti. Pedig milyen könnyű elhinnünk, hogy "mi csináljuk", hogy a miénk. Pál meg szembesít: nem az enyém, nem a tiéd, nem a miénk.  Istené, aki elhívott bennünket a magáénak. De van még legalább két dolog, amely miatt Pál hangsúlyozza, hogy a gyülekezet Istené.
Az első, hogy egyesek ki akarják maguknak sajátítani. És mi történik akkor, amikor az egyik azt mondja, ez az enyém, és a másik is azt mondja, ez hozzám tartozik? Vita, viszály, versengés és szakadás. Hamarosan hallani fogunk erről a levélben; a korinthusiak frakciókat működtetnek a Krisztus testében.  Erről később beszélünk majd. A másik fontos dolog, hogy az Isten gyülekezete (ekklészia - ekklézsia, egyház), amely Korinthusban van, nem Isten teljes népe. Pál írja: "Az Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van … mindazokkal együtt, akik a mi Urunk Jézus nevét … bárhol segítségül hívják."  Akik azt hiszik, hogy "ők csinálják" a gyülekezetet, magától értetődően csak önmagukat látják. Ha a gyülekezet az ő emberi projektjük, akkor annyira nem izgalmas, hogy mi van máshol. De amennyiben a gyülekezet Korinthusban Istené, és Istennek számos más városban van még gyülekezete, sőt, mindez nem több, hanem egy egyház, akkor a korinthusiaknak észre kell venniük azokat, akiket Isten Krisztusban hasonlóan elhívott. Akkor számít, hogy mi van Korinthuson túl, vagy Gazdagréten túl, vagy Budapesten túl… Mert az Isten gyülekezete mindig helyhez kötődik. Korinthusban, Budapesten… Nem is lehet csak úgy, a semmiben. Valahol élünk, valahol összegyűlünk, valahol dolgozunk vagy tanulunk. Ez mind-mind valóságos, konkrét, fizikai értelemben meghatározott hely. De nem csak mi vagyunk, és nem csak az általunk ismert város, munkahely, társadalmi közeg van. És nem lehetünk vakok és érzéketlenek mindazok iránt, akik velünk együtt hívják segítségül az Úr Jézus nevét.
Mindez nem új a gazdagréti gyülekezetnek. Régóta velünk van, hogy Isten más gyülekezetek felé is indít bennünket; illetve más gyülekezeteket hoz hozzánk. Mint ahogy mi is más gyülekezetek, és közöttünk már nem élők szolgálata nyomán születtünk, nyertünk életet mint közösség. Az egész egyház szolgálata van mögöttünk, és az egész egyházhoz való tartozás kell legyen előttünk. Sokat kaptunk, de arra hívattunk, hogy a sokból adjunk. Lássunk túl magunkon, Isten gyülekezete, Gazdagréten, Budapesten!
2. Szentek vagyunk - de nem bűntelenek
Amint korábban utaltam rá, meglepő, hogy az apostol "Krisztus Jézusban megszentelteknek, elhívott szenteknek" nevezi a korinthusi gyülekezetet, miközben, mai kifejezéssel élve, nem voltak éppen szentek. Paráznaság, viszálykodás és pártoskodás, a szegényebbek diszkriminációja a gazdagok által, pereskedés világi bíróság előtt, lelki gőg, ellenségesség Krisztusban atyjuk az apostollal szemben - ez minden, csak nem szentség. Pál mégis ragaszkodik ahhoz, hogy ők megszenteltek, elhívott szentek. Miért? Miért nem az ellenkezőjét mondja? - Talán furcsa, amit mondok, de azért, mert Pál az igazsághoz köti azt, ahogy a gyülekezethez viszonyul, valamint azt is, ahogy szeretné, hogy a gyülekezet lássa önmagát. Az igazság pedig az, hogy ők Jézus Krisztusban megszenteltek, Isten által elhívott szentek - függetlenül attól, hogy milyen problémák vannak az életükben. Mert megszenteltnek lenni nem a gyülekezet erkölcsi teljesítménye, hanem Isten saját akaratából elvégzett munkája. Korinthus város lakói - kikötőemberek és kereskedők, kézművesek és rabszolgák - közül Isten egyeseket, az apostol igehirdetése által, elhívott és a magáénak elválasztott. Azt, amit Krisztusban elvégzett, a megváltás nagy munkáját érvényre jutatta ezeknek az embereknek a szívében, az életében. Szentlelke által elhozta hozzájuk, valósággá tette nekik, hitet gyújtott bennünk. És ezzel elválasztotta, a magáénak szentelte őket (ezt jelenti a "szent" kifejezés). Ezért ezek az emberek, minden még meglévő éretlenségükkel, bűnökkel együtt, Isten választottai, Isten szentjei - ez az igazság. Nem vélemény, nem vágyálom, hanem megdönthetetlen teológiai, evangéliumi igazság. Ne magadra nézz, ne magunkra nézzünk, hanem Isten kijelentett igazságára: akik Jézus Krisztusban hisznek, azok Isten szentjei.
Akkor mi köze a szentségnek a bűnhöz, kérdezheti valaki? Innentől nagyon olcsó a dolog: mivel az igazság, hogy szent vagyok - nyilvánvaló erkölcstelenségben élhetek? Úgyis szent vagyok; ez nem a lehető legrosszabbra vezet? Nem ezért kapják a keresztények elsődleges vádként azt, hogy képmutatók? És nem annak az igazolása ez, hogy úgysem lehet úgy élni, ahogy Isten törvénye előírja? Nem úgy van, hogy ezért "könnyítünk" az elvárásokon, és újramagyarázzuk a szentség fogalmát, hogy azt hozzáigazítsuk az amúgy egyáltalán nem megszentelt élethez? - Mindezek az ellenvetések megállnak - egészen addig, amíg nem ragyog fel előttünk az Istennel való élet legmélyebb titka, a kegyelem. Hogy nem a bármilyen teljesítményünkért nevez bennünket Isten a magáénak és szentnek, hanem egyedül azért, hogy a Jézus Krisztus elhívása nyomán az övéi lettünk. És ha egyedül Jézus Krisztus elhívása és váltsága alapján vagyunk Istenéi, a részére elválasztottak, akkor nem az határozza meg ennek valóságos voltát, hogy mi mit látunk magunkon vagy egymáson. Igen, ez botrányos, de Pál nem kerüli el ezt a botrányt: a "Krisztus Jézusban megszentelteknek, elhívott szenteknek" címzi a levelét.
Ezzel együtt… Ezzel együtt, és éppen ezért fogja Pál inteni és szembesíteni a gyülekezet, hogy éljenek Istennek kedves életet. Mert igaz, hogy szentek vagyunk, és ez nem azt jelenti, hogy bűntelenek, de az is igaz, hogy Isten a neki kedves életet munkálja ki népében. Ehhez azonban fontos megragadni az igazságot.  Ha csak arra nézünk, amit látunk magunkban, magunk körül, és nem hisszük, amit Isten mond rólunk, nem is fogjuk várni a növekedést az érettségre, a megszentelt, megtisztított életre. Milyen könnyen ki lehet ábrándulni (és ki is ábrándulnak többen) a gyülekezetből, mert nem olyan érett, bűntelen, mint várnák. Milyen sokan próbálnak emberi aktivizmussal elérni valami magasabb szintű kereszténységet - mert mélyen hajtja őket, hogy nem elég jók. Azután feladják, amikor kimerülnek, és rájönnek, nem haladtak eleget előre. Éppen ezért olyan fontos, hogy megragadjuk az igazságot az értelmünkkel és a szívünkkel: Krisztus Jézusban megszenteltek, elhívott szentek vagyunk - és éppen ezért engedhetjük, hogy formáljon, tisztítson, szabadítson Jézus - ugyanakkor mégsem esünk kétségbe, ha valamiben nem úgy haladunk, ahogyan szeretnénk, és mégsem botránkozunk meg, ha valamely testvérünk elbukik egy-egy területen.
3. Gazdagok vagyunk - de nem teljesek
A harmadik nagy igazság, amit Pál a korinthusi gyülekezettel kapcsolatban hálával említ fel, hogy Krisztus Jézusban "meggazdagodtatok mindenben: minden beszédben és minden ismeretben."  Majd megerősíti újra, hogy "nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban."  Gazdag gyülekezeti életük van, sok-sok lelki ajándékot, vagy kegyelmi ajándékot, karizmát kaptak. Ezekről is bőven lesz szó később, a levél folyamán, amikor Pál a karizmák gyakorlásának túlhajtásait próbálja nyesegetni. Tudniillik a beszédhez és ismerethez kapcsolódó lelki ajándékok, amelyekre itt Pál utal, a Szentlélek erőteljes megnyilvánulásai a gyülekezetben. A prófécia, az ismeret beszéde (amikor valamit úgy tudunk, hogy természetes módon nem tudjuk, de Isten kijelenti), a bölcsesség beszéde (amikor különös világosság adatik a Lélek által), a lelkek megkülönböztetése (amikor valaki felismeri egy lelkületről, tanításról, megnyilvánulásról, hogy Jézus Szentlelkétől, vagy hamis lélektől fakad-e), de még a nyelveken szólás ajándéka is mind-mind annak megnyilvánulása, hogy Isten közöttük van, hogy gazdagon megáldotta őket. És akármilyen káosz is alakult a gyülekezetben az ajándékokkal való nem helyes élés nyomán, valamint akármennyire is felfuvalkodottak a korinthusiak e gazdagság nyomában, Pál hálát ad a gazdagságért. 
Ugyanakkor két dolgot mond erről a gazdagságról, és ezeket most már magunkra alkalmazva szeretném elétek tárni. Az első, hogy mindez a nagy lelki gazdagság a Krisztusról szóló igehirdetés gyümölcse: "mert ő benne meggazdagodtatok mindenben … amint a Krisztusról szóló bizonyságtétel megerősödött bennetek."  Pál nagyon egyértelműen rámutat a lelki gazdagság eredőjére: ez a Krisztusról szóló bizonyságtétel, az apostoli igehirdetés. Nem a sokféle ajándék erősítette meg őket a hitben, hanem azáltal kapták az ajándékokat, hogy a Krisztusi evangélium gyökeret vert bennük.
Kedves gazdagréti gyülekezet! Nemcsak a nevünkben vagyunk gazdagok, hanem Isten számos ajándékaiban is. Lelkiekben és anyagiakban egyaránt. Szépen felépült templomunkban gazdag gyülekezeti élet zajlik. Programok és lehetőségek, növekedés és gyógyulás. Gyermekek és idősek. Imádság és dicsőítés, tanítás és közösség. Az egymás iránti szeretet és áldozatvállalás számos szép példája. Gazdagok vagyunk - de kérlek, sohase felejtsétek el, minden, ami van, minden, ami látható egyedül a Krisztusról szóló bizonyságtétel, egyedül az evangélium hittel való elfogadásának a gyümölcse. Ne hidd, hogy mert okosak vagy ügyesek vagyunk, vagy mert sokat dolgoztunk, vagy mert jó vezetőink voltak/vannak, vagy mert jókor voltunk jó helyen, vagy bármi más. Ne hidd, hogy mert egyik ember ilyen vagy olyan, azért gazdagodtunk meg. Szeretném itt hirdetni, szeretnék itt bizonyságot tenni róla, és szeretném itt és most Istent dicsőíteni: minden gazdagságunk és áldásunk egyedül Krisztusból fakad, az evangélium hirdetéséből, hallásából, és alázatos befogadásából. Jó gyümölcsöt egyedül az evangélium terem.
A korinthusi gyülekezet elszállt a gazdagságában, elbizakodott, és úgy gondolta, megérkezett. Nemcsak gazdag, gazdagon megajándékozott, hanem teljességre jutott. És ez a nagy gazdagság elhomályosíthatta előttük azt, hogy még közel sem érkeztek meg. Ezért köti ide Pál, hogy bár nincs hiányotok semmiben, "a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok".  Igen, gazdagok vagyunk, de a legnagyobb gazdagság még előttünk van: az Úr Jézus Krisztus visszajövetele, az a nap, amikor ő mindeneket újjá teremt. És ahhoz képest minden gazdagságunk szegénység, minden megérkezettségünk (szolgálatok, közösség, templom, harang…) még csak épp kezdete az útnak, az igazi útnak. Igen, véssük a szívünkbe: gazdagok vagyunk, de nem vagyunk készen. Várjuk Jézus Krisztust az égből.
Mindezeket a témákat meg fogjuk találni a levélben, amint Pál egyre jobban kibontja előttünk ennek a nagyvárosi gyülekezetnek a küzdelmeit. Egyre jobban kibomlik előttünk, kik vagyunk mi, Isten gyülekezete Budapesten, és hogyan formálódhatunk akarata szerint. Mielőtt azonban befejeznénk, szeretnék azokhoz fordulni, akik ezt a gyülekezetnek címzett levelet, a gyülekezet identitásáról szóló igehirdetést úgy hallgatták, mint akik nem érzik még magukat e közösség részének. Szeretnék átadni egy meghívást attól, aki egykor ezzel a korinthusi gyülekezettel járt az úton.
Annak meggondolására hív, hogy részese lehetsz egy olyan közösségnek, Isten népének, ami nem önmagáé. Beléphetsz egy olyan valóságos hús-vér emberekből álló közösségbe, amelynek tagjai mélyen hiszik, hogy nem önmagukat találták ki, hogy nem az az elsődleges, hogy önmagukat hogyan menedzselik, és nem az ő önkifejezésük áll mindenek felett, hanem az, aki a magáénak mondja őket. És talán felsejlik előtted egy nagy titok: az, ami először bolondság, hogy ne tartsak mindent a magam kezében, és ne a magam ura legyek, végül is a legnagyobb szabadság. Azé lehetsz, aki a magáénak alkotott téged. Másodszor, meghívás ez Jézustól arra, hogy lehetsz (újra) tiszta és szent. Beléphetsz Krisztusban a nagy csodába: megszentelt az életed. És ez a hatható elhívás idővel mély változást munkál benned, a közösséggel együtt.  Végül, Krisztusban gazdagságot, igaz, valódi és tartós gazdagságot ölelsz magadhoz. Olyan gazdagságot, amit a gyülekezet közösségében élsz, kapsz, adsz tovább. És mindeközben van egy nagy, végső reménységed: mindez csak a kezdet, mindez csak az előíze annak, ami jönni fog még azon a napon, amikor Jézus Krisztus visszajön. ÁMEN!