Kicsoda Jézus? ki vagyok én?

Kicsoda Jézus? Ki vagyok én? Jézus János evangéliumában több alkalommal is ún. "én vagyok" mondásban jelenti ki magát. Egy-egy képet használ ilyenkor arra, hogy valamit elmondjon önmagáról. Miért jelentős a kép, a metafora? Azért, mert az igazságot megérthetjük és megjegyezzük, de amikor azt egy képpel ragadjuk meg, "az nem csak azt segíti elő, hogy az elvont igazság konkrétabb legyen számunkra, de azt is, hogy jobban megragadja a szívünket." (Tim Keller, Prayer, Study Group Guide, 56) A kép által az igazság leszáll a fejünkből a szívünkbe.
Jézus azt mondja: Én vagyok az élet kenyere. Hogyan jelenti ki ebben a képben nekünk magát? Mit mond el az emberről, és önmagáról? Hogyan mélyíti ez isten- és önismeretünket, azaz hogyan lobbantja lángra szívünkben Isten szeretetét, és lesz részese annak, ahogy a Szentlélek formálja életünket, személyiségünket? Először lássuk az embert, aki keresi önmagát (éhség), másodszor Jézust, aki kijelenti magát (kenyér); harmadszor a konfliktust, amit ez okoz (törés).
1. (ÉHSÉG) Az ember, aki keresi önmagát
Az ember éhes és keres. Folyamatosan éhes, és folyamatosan keres.
- Mester, mikor jöttél ide? - kérdezi a sokaság. Keresik Jézust, követik, mert éhesek. Még csak kis idő telt el azóta, hogy a Galileai tó keleti oldalán, a hegyen, Jézus megszaporította kenyeret és a halat, és a tömeg jóllakott. A korabeli emberek, Galileában, nem bőségben élnek. Nincs éhezés, de a többség folyamatosan a napi betevőért fáradozik. Persze, vannak, akik villákban laknak; vannak a jeruzsálemi vallásos hatalmasok; meg az utakon ott grasszálnak a megszálló római katonák. De a többség csak hajtja a napi betevőt… És amíg ezek uralkodnak, ez így is marad. Itt nem fog semmi változni. És Jézus, váratlanul, óriási bőséget teremtett. Ha ez így van, akkor szükségünk van rá. Ha jóllakatott, mennyei, csodálatos módon egyszer, meg tudja tenni még egyszer. Emlékeik is vannak: valamikor hasonlóan táplálta Mózes a mennyből való kenyérrel, a mannával, a pusztában vándorló őseiket. Ez itt lehet, hogy egy második Mózes? Tegyük királlyá, jön az ötlet. Készítsünk forradalmat, amely egyszer és mindenkorra felemel a napi betevőért való fáradságos hajszából. Mester, mikor jöttél ide? Mindenhol téged keresünk…
Az ember éhes és keres. Szeretetéhes… hataloméhes… kalandéhes… barátságra éhes… pénzéhes… "Olyan szüksége van rá, mint egy falat kenyérre… " - mondjuk.
Lehet ez az étel, a napi betevő falat iránti éhség. Ha pedig az megvan, akkor másra éhezünk. A biztonságra, a felhalmozásra, hogy ne csak ma legyen meg, hanem holnap és holnapután is. Ha alapszükségleteink rendben vannak, mást éhezünk. Vágyunk tovább a szeretetre, bensőséges kapcsolatra, elfogadásra. Éhezzük, hogy értékeljenek és elismerjenek. Csak egy jó szót! Legalább egy elismerő tekintetet! Ha mindez megadatott, vágyjuk, hogy egyre jobban kibontakozzon, kiteljesedjen az életünk. Elérjük, amit lehet, majd továbbadjuk az életet. De amíg élünk, éhezünk és keresünk - mi lehet ennél emberibb, ennél valóságosabb?
Valójában nem tehetjük, hogy ne legyünk éhesek, és ne keressünk. Ritkán reflektálunk erre, ritkán tudatosítjuk éhségünk - hiszen mi jóllakottan vagyunk éhesek. Eszünk, és eszünk, bőséggel, többet, mint szükséges, de meg nem elégedünk. Ez szimbolikus. Fogyasztunk és fogyasztunk, tudjuk, messze többet, mint szükséges, de vajon mikor lesz elég? Észre sem vesszük, hogyan vezet az éhségünk a legkülönbözőbb helyekre, a legkülönbözőbb emberekhez, a legkülönbözőbb helyzeteket, élményeket, lehetőségeket elénk tárva. Azt tudjuk, mit szeretnénk, azt gyakran kevésbé, miért. A célt tudjuk, de az éhséget ritkán ismerjük fel és nevezzük néven. Kenyeret akarok… sikert, eredményt akarok, rendkívüli élményt, kapcsolatot akarok, biztonságot akarok - de tudom-e, mi az éhség, amikor mindezeket meg akarom szerezni? Mert az éhség és az áhított tárgy, cél, amire nézek, nem mindig felelnek meg egymásnak. A fizikai éhségre a válasz a kenyér - ez egyértelmű. De amint ezen továbblépünk, sokkal összetettebb a helyzet. Vajon tudom-e, mire éhezem?
Az ember tehát éhes és keres. Azt akarjuk, hogy oldódjon meg a hiány, szűnjön meg az éhség. Csillapítani, kielégíteni az éhséget, betölteni a szükséget, pótolni a hiányt. Megtalálni, és magunkhoz venni a "kenyeret." Ezért hangzik a kérdés: Mester, mikor jöttél ide? Hol van, aki vagy ami megelégíthet? Éhség...
 2. (KENYÉR) Jézus kijelenti magát
Kenyér… Bizony bizony mondom nektek, nem azért kerestek, engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Ne a veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Isten. Ezzel a mondattal Jézus nem egyszerűsíti le a kérdést. Nem mondja, hogy nincs kenyér (azaz ő nem elégít meg, nem csillapítja az éhségünk), de azt sem mondja, hogy itt a kenyér (azaz bármikor bármilyen éhség-szükségünk azonnal megelégíti). Miért is lenne ilyen egyszerű?
Mit tesz Jézus? Megnyitja a kérdést, párbeszédet kezdeményez, hogy az éhség és kenyér napi gondja mélyebb dimenziókba jusson. Az a célja, hogy a jelenlévők mélyebbre ássanak mind éhségük, mind a velük szemben álló Jézus vonatkozásában. Önismeretben és istenismeretben. Ebben a beszélgetésben Jézus három dolgot tesz velünk; ezek az elfogadás, a kihívás, és a kijelentés.
Elfogadás. Jézus nem elmenekül a keresés elől, hanem - ezzel a párbeszéddel is - belép abba. Elfogadja, hogy az ember éhes és keres. Ő is tudja, mit jelent éhesnek lenni, és mit jelent jóllakni. Ő kezdeményezte a helyzetet is, hiszen ő szaporította meg a kenyeret és a halat. Bár kivonult, amikor királlyá akarták tenni (azaz nem vállalja, hogy ő az, aki "szállítja a kenyeret"), de most mégis jelen van, és velünk együtt belép a keresésbe. Mert nincs olyan éhségünk, nincs olyan keresésünk, amelyhez Jézus ne tudna, és ne akarna kapcsolódni. Amit ne fogadna el, ne értene meg. Igaz ez fizikai értelemben, hiszen ő maga is hús-vér ember. Igaz ez vallási-kulturális értelemben is. Amikor a sokaság Jézust Mózeshez hasonlítja, akkor saját vallási-kulturális hagyományaiból indul ki. Jézus pedig, természetesen, érti ezt, kapcsolódik hozzá, hiszen a sajátjának tartja.
Bárhol éled meg az éhséget és a keresést, Jézus kapcsolódik hozzá. Lehet, hogy nem tudod, hogyan; lehet, hogy sohasem merült fel benned; lehet, hogy hihetetlen. Mégis, elfogad, mert ismeri, megérti az éhséget. Isten Fia valóságos emberré lett - nincs olyan élethelyzet, amelyhez ne tudna kapcsolódni. Nem tartja magát távol, nem vet meg, mondván, hogyan lehetnek ilyen kereséseid, ilyen vágyaid. Miért olyan fontos ezt tudni? Azért, mert ha Jézus elfogad, ha tud hozzád kapcsolódni, ha belép az éhségedbe, a keresésedbe, akkor te is lehetsz őszinte előtte és önmagad előtt. Nem kell semmit elnyomni, vagy tagadni, valamiféle rosszul értelmezett szentség és megfelelni akarás miatt. A Jézus követésében való változás nem abban születik, hogy letagadjuk, ami valóságosan velünk van, bennünk van, hogy ezáltal megfeleljünk neki. A változás (az igazi szentség) csak belülről, a szívünk átformálódásával kezdődhet és valósul meg. És ezért fontos az örömhír: Jézus elfogad, belép éhségünkbe és keresésünkbe.
Kihívás. Van egy mondás: Isten úgy szeret és fogad el bennünket, ahogyan vagyunk - de jobban szeret bennünket annál, hogy úgy hagyjon bennünket, ahogyan vagyunk. Amikor Jézus felnyitja az éhség-megelégedés téma mélyebb dimenziót, nemcsak elfogad, hanem kihívást is intéz: Bizony bizony mondom nektek, nem azért kerestek, engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Ne a veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Isten. Titeket a keresésben most az izgat, hogy újra jóllakjatok - és ezért nem látjátok, hogy a kenyér és hal szaporítása, a jóllakatásatok nem végcél, hanem jel. Jel, ami rámutat az "örök életre megmaradó eledelre."
Ez a kihívás nem más, mint az éhség egymásra húzódó rétegeinek a feltárása. A fizikai éhség, majd az érzelmi-lélektani éhség (szeretet, biztonság, értékesség, stb.) mögött lapul egy végső nagy éhség, egy végső nagy űr, amely mindent "benyel." És amely mindeközben elbújik az összes többi éhség és vágy mögé, sőt, élteti azokat. Gondold végig, mi az egyik nagy, egyetemes emberi tapasztalat. Éhezel valamire, keresel valamit, eléred, megnyered, magadhoz öleled, örülsz - és hamarosan újra éhes vagy, ugyanúgy keresel tovább. Ezért ad Jézus kihívást: "ne a veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért." Ez a kihívás egyrészt azoknak szól, akik még nem ismerik Jézust. Feltárja, hogy minden éhségünk és keresésünk a veszendőre, az elmúlóra irányul, és ezzel mintegy odafordít ahhoz, amely mindezen túl van, ami János evangéliumában "mennyei", "felülről való", "örökkévaló." Valami egészen más, mint minden, ami eddig elért. Itt érinti a bennünk mélyen eltemetett, vagy éppen nyiladozó vágyat az örökkévaló után. Ugyanakkor kihívás mindenkinek, akik Jézus követőinek valljuk magunkat. Mert ráébreszt, hogy milyen gyakran mi is csak az aktuális hiány összefüggésében keressük Jézust, vagy éppen vitázunk vele, küszködünk vele. De Jézus többre mutat, mélyebbre visz.
Ha szeretnénk gyakorlatiasak lenni, és elég bátrak vagyunk hozzá, tegyük fel a kérdést (akár egy otthoni csendes elvonulás alkalmával is) magunknak Jézus jelenlétében: Mire vagyok igazán éhes? Azaz, milyen vágyaim vannak? Próbáljunk ezzel Jézus jelenlétébe és saját szívünk jelenlétébe jönni (a csendben sok minden megszólal, amit máskor a gondolatainkkal elnyomunk). Nos, ha őszinténk vagyunk, ez nagyon nehéz kérdés. Lehetnek mély vágyaink, amelyeket szégyellünk, vagy amelyeket elnyomunk, szembe sem merünk velük nézni. Tudod, hogy van valami olyan elementáris vágy a szívedben, ami esetleg torz, tisztátalan. (FIGYELJ! Egyáltalán nem minden mély vágyunk torz és tisztátalan, számos Istenből fakad és róla beszél. De itt és most én a rendezetlen vágyakról beszélek…) Miért fontos tehát ennek az éhségnek (micsoda kép! - "Falni akarsz…") a mélyére nézni? Mit láthatsz meg, ha engeded, hogy Jézus veled együtt mélyebbre tekintsen? Azt, hogy a torz vágyaink, istenellenes ragaszkodásaink, sebzett fantáziáink mögött Istentől való vágyak húzódnak meg. Az önismeretünk egy mélyebb szintje, amikor megértjük, hogy az, amit rossznak, szégyellnivalónak tartunk, valójában milyen Istentől való, igaz és normális vágyunk torzult formája. És akkor láthatjuk meg, ismerhetjük meg Jézust is, hiszen ennek a fényében lesz értelmezhető, hogy mit jelent az örök életre megmaradó eledel.
David Benner „Az önismeret ajándéka” c. könyvének egy részlete segítsen nekünk annak megértésében, hogy az éhségünk mögött még mélyebb éhségünk búvik meg. (Az alábbi leírás nem az "éhség" kifejezést használja, de hallgasd azzal a figyelemmel, hogy milyen "éhségek" nyilvánulnak meg a történet emberének életében.)
"Stuart, a lelkész szexuális függősége miatt jelentkezett nálam pszichoterápiára. Szörnyű bűntudat gyötörte hosszú ideje tartó pornográfiafüggősége miatt. Úgy érezte, képtelen változtatni a szokásain. Sok-sok év telt el úgy, hogy újra meg újra megvallotta bűnét, segítségért imádkozott, majd újra visszaesett, ezért most úgy döntött, otthagyja a szolgálatot. A püspök tanácsolta, hogy keressen fel engem, mielőtt végleges döntést hoz. A változásban nem igazán reménykedve, elkeseredésében megfogadta a tanácsot.
A közös munka során Stuart elindult önmaga megértésének sötét és rögös útján. Szexuális függősége mögött nem felgyülemlett bűnös vágyakat, hanem intimitás utáni sóvárgást találtunk. A házasságában ugyan volt része annyi őszinte intimitásban, amennyit még éppen tolerált, ő mégis olyan bensőségességről fantáziált, amelyhez nem társul valóságos kapcsolat és azzal járó kötelezettségek. Ám még ennél is fontosabb, amire ezek után bukkantunk: Stuart tele volt nehezteléssel, és azzal az érzéssel, hogy bizonyos dolgok járnak neki. Kissé mélyebbre ásva tudatossá vált benne, hogy úgy érzi, jobbat érdemel. Ez a felfedezés vezetett el a rá jellemző alapbűnhöz, a büszkeséghez.
Stuart lelke mélyén keserűséget érzett, amiért senki sem ismeri fel, milyen különleges személy ő. Némi kutakodást követően a gyermekkorára vezette vissza ezt az érzést. A nagycsaládban hatan voltak testvérek, és Stuart úgy érezte, őt észre sem veszik. Nagy felelősség hárult rá, sokat segített a kisebbek körül, de mintha nem értékelték volna. Noha ő volt mindnyájuk közül a legsikeresebb, mintha ez is elkerülte volna családja figyelmét. Stuart megtanulta, hogyan rejtse a hamis alázat álarca mögé haragját, ám a lelke mélyén izzott a keserűség. A büszkeség elhitette vele, hogy különleges bánásmódot érdemel, ám amikor ezt nem kapta meg, sértődötten és dühösen húzódott vissza. Ennek következtében úgy érezte, elszigetelődött, és nincs része meghitt, bensőséges kapcsolatban. Ez húzódott meg a pornográfia iránti vonzódása mögött. …
Stuarttal kapcsolatban az volt az első számú feladatom, hogy segítsek legyőzni az elutasítástól való félelmét annak érdekében, hogy őszintén szembe tudjon nézni önmagával. Ezt érezte akkor is, amikor megértette, hogy a pornófüggése mögött nem szexuális okok húzódnak meg. Ebből a megközelítésből képes volt optimistán tekinteni a problémára, hiszen ami eddig megoldhatatlannak látszott, most egészen új színben tűnt fel. Akadtak azonban olyan felfedezések is, amelyek teljességgel letaglózták, szégyennel és reménytelenséggel töltötték el: például az, hogy ráébredt saját büszkeségére, s hogy bizonyos dolgokra feljogosítva érzi magát. Tehetetlennek érezte magát ezekkel a lénye legmélyére befészkelődött tulajdonságokkal szemben.
Micsoda ajándék, hogy ezt felismerte! Hiszen ez tette lehetővé, hogy ott találkozzon Istennel, ahol Isten régóta várt rá: megtört lénye, bűne legmélyén." (72-75)
Bűn a bűnök mögött, éhség az éhség mögött. És amikor eljutunk az éhségeink mélyén megbúvó éhségig; a hiányaink mélyén rejlő hiányig; akkor Jézus kijelenti magát: Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha. Ő az, aki megelégít; és gyakran azért nem elégít meg aktuális hiányainkban, hogy egyre mélyebben felismerjük: valójában kire éhezünk és valójában kicsoda Jézus. Ő az élet kenyere!
3. (TÖRÉS) A konfliktus
Amikor mindez megtörténik, és Jézus kijelenti magát, mint a végső választ a végső éhségre, megtörik a sokaság egysége. Van, aki - fogalmazzunk így - eszik a kenyérből, azaz hisz; és van, aki nem eszik, azaz nem hisz (a 6. fejezet további részeiben ezt a törést látjuk egyre jobban elmélyülni.) Lesznek, akik elfogadják, hogy Jézus nem enyhíti a hiányt, miközben mégis, egészen mélyen, csillapítja az éhséget, és lesznek, akik felháborodnak ezen, mint bolond, értelmetlen beszéden. Lesz, aki mint Stuart, ott áll Jézus előtt megtörten, és lesznek, akik mint Jézus hallgatói, egyre dühösebbek és ellenségesebbek, mert nem azt kapják, amit vártak, és mert a jézusi kihívást elutasítják. Aki elutasítja a kihívást, az nem tudja elfogadni a jézusi önkijelentést sem. Jézus, az élet kenyere, törést okoz.
Hogyan hihetünk benne, azaz hogyan ehetünk belőle? Figyelj, ez nem csak szójáték, hiszen a hit nem pusztán ismeret, hanem mély bizalom, tapasztalat is. Ez utóbbihoz pedig sokkal közelebb áll a kóstol, magához vesz, részesedik szó, mint a hisz, vagy tud. Hogyan részesedhetem az élet kenyerében? Hogyan vehetem magamhoz egészen személyesen Jézust?
Ahhoz, hogy egy kenyérből ehessünk, a kenyeret meg kell törni. A kenyér ép, egész, szép - de ameddig így marad, csak nézhetjük, de nem kóstolhatjuk. Igen, a kenyérnek meg kell töretnie: "Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem."  (Jn. 6.51) A kenyérnek meg kell törnie, hogy ehessék; Jézus testének meg kell törnie, hogy életet adjon és tápláljon. A konfliktus, a törés, így is megjelenik. Azok fogják Jézust megtörni, keresztre juttatva összetörni, akik nem fogadják el, hogy ő az élet kenyere. És azokért fog Jézus a kereszten megtöretni, és azoknak fog szétosztatni, akik nem fogadták őt el. Azaz mindannyiunkért, akik éhezünk és keresünk. Akik haragszunk, hogy nem elégítette meg felszínes éhségünket - mert többet akar adni. Akik tudjuk, megtörten, hogy milyen mélyen gyökeredzik éhségünk. Akiknek fogalmunk sincs arról, hogy miért akarunk mindig újabb és újabb dolgokat, szinte kontrollálatlanul. Akik harsányan hirdetjük, hogy mi jóllaktunk, de közben üvölt rólunk, hogy éhezünk… Igen, mi vagyunk mindezek. Jézus teste mindannyiunkért megtöretett, hogy mindannyiunkat magához hívjon: "én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha". Ámen.

„Kicsoda Jézus? Ki vagyok én?” címmel sorozatot kezdtünk az önismeretről és istenismeretről. Mondhatjuk, hogy önismereti sorozatot, hiszen ez ma a húzótéma, de azonnal hozzá is tettük, önismeret nem létezik istenismeret nélkül. Ugyanakkor, ha valaki azzal érkezne, hogy nekem istenismeretre van szükségem, de magammal teljesen rendben vagyok, ugyanúgy találkoznia kell a valóság másik oldalával: Istent nem ismerheted meg úgy, hogy nem szembesülnél egyre mélyebben önmagad valóságával.
A világ, amelyben élünk, telis-tele az önismeret témájával. Könyvek, kurzusok, tréningek, csoportok, módszerek ajánlják az önismeret kincseit. Egy részük szekuláris, más részük spirituális, bár nem keresztény értelemben. Mintha egyre jobban megérezné az ember, hogy önmagát meghaladó, azaz transzcendens valóság nélkül nehéz magát megértenie, megismernie, elhelyeznie a világban. Itt az ideje tehát, hogy lássuk, milyen gazdagság van előttünk Isten igéjében és a keresztény lelkiség gazdag történetében önismeretünkre nézve.
A célunk nem önismeret és – ha már máshogy nem megy – istenismeret szerzése. Hiszen mire lenne az az önismeret? Mit szeretnél vele kezdeni? Rendben, kell hozzá istenismeret is, de te mégiscsak az önismerettel szeretnél valamit kezdeni, nem? Látod, már elcsúsztál… Tényleg, minek neked az önismeret? Vagy minek nekünk az istenismeret? Azzal mit szeretnénk kezdeni? A probléma ugyanaz: mi akarunk valamit kézbe venni, valamit uralni, valamit használni. De itt egészen másról van szó, hiszen a mély isten- és önismeret személyes ismeret. A személyes ismeret pedig nem valami, amit használunk, hanem szeretet, amiben benne élünk, és amely formál, változtat. A célunk tehát, hogy változzunk, bibliai szóval növekedjünk, érettebbé, egészebbé legyünk, mint Isten alkotásai.
Keresztelő János és Jézus egymás iránti viszonyulása alapján ma az isten- és önismeretben való elmélyülés, a növekedés hogyanjáról esik szó. Múlt héten azt láttuk, hogyan határozza meg Keresztelő János önmagát, szolgálatának csúcsán, ma pedig az áll előttünk, hogyan változik, hogyan növekedik az ember. Keresztelő János szolgálata még tart, Jézusé pedig már elkezdődött. Ezen a ponton mindketten hirdetik Isten igéjét, mindkettőjüket követik tanítványok, és mindketten keresztelnek (ill. Jézusnak csak a tanítványai, amint a Jn. 4.2 pontosítja a 3.22-ben írtakat). Mindeközben János szolgálata leszállóban van, Jézusé pedig kibontakozóban. Amint az egyik János tanítvány nem kis keserűséggel meg is jegyzi: „Mester, aki veled volt a Jordánon túl, akiről te bizonyságot tettél, íme, az keresztel, és mindenki őhozzá megy.” Ez az a helyzet, amelyben elhangzik majd János nagy vallomása Jézusra és önmagára nézve: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” Évszázadok óta ez a keresztény lelkiség egyik meghatározó gondolata. Mit jelent növekedni az isten- és önismeretben? Hogyan változunk, hogyan formálódunk? Jézusnak növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem. A válasz egy nagy paradoxont állít elénk: a növekedés útja a kisebbé létel, az alászállás útja.
Lássuk hát, hogy 1. Miért idegen ez az út? 2. Miért szükséges ez az út? 3. Mi vár ránk az alászállás útján?
I. Miért idegen ez az út?
Képzelj magad elé egy gyönyörű, gótikus katedrálist. Próbáld felidézni, milyen érzés egy ilyen hatalmas katedrálisba belépni, lassan előbbre menni, a közepénél megállni, és felnézni az oszlopokra, a csúcsívekre. Lenyűgöző. Az ember elveszett egy ilyen gyönyörű és fenséges épületben – és ez fontos volt a katedrális megálmodóinak. Pontosan kijelölte az ember helyét Isten világában. Isten hatalmas, mindent betölt, mindent körülvesz, és ehhez képest az ember egy kicsiny pont, aki átél valamit Isten szentségéből és dicsőségéből, amikor egy ilyen templomban imádkozik. A katedrális és az ember képe visszatükrözte azt, ahogyan a középkorban elképzelték az egész teremtett világot, az angyalokkal, mennyei lényekkel telített kozmoszt. Így találta meg a helyét, önmagát az ember Isten világában. Egy önmagánál sokkal hatalmasabb valóságban ismerte fel rendeltetését, fedezte fel önmagát.
Ma a katedrálisok jobbára üresek… Múzeummá, koncertteremmé lettek sok helyütt. Ezzel együtt megváltozott az isten- és emberkép. Eltűnt a katedrális, és helyébe lépett az „én.” Ma az a feladat, hogy létrehozzuk önmagunkat. A ma emberének meg kell teremtenie önmagát, ki kell találni magát. Amint egy amerikai pszichoterapeuta fogalmaz: „Saját magamé vagyok, tehát megtervezhetem és megalkothatom önmagam.” (Virginia Satir, http://www.wellnesscafe.hu/dieta/2012-01/Talald-ki-uj-onmagad/) Nem katedrálist építünk Isten dicsőségére, hanem az ént a magunkéra. A modern ember nem felismeri és magához öleli énjét, mintegy ajándékként, hanem létrehozza, kicsinosítja, és naggyá teszi. Írja, és újraírja, és újraírja identitását. Egy ideig benne él, majd úgy érzi, cserére szorul, és igazít rajta, vagy cseréli. Gondold meg, mennyire tükörképe ennek az, ahogyan gyakran újraalkotjuk magunkat külső értelemben… A végeredmény, hogy észre sem vesszük, mennyire erős a nyomás, hogy önmagunkat hozzuk létre, önmagunkat találjuk ki újra és újra. Nem ezt keresik sokan az önismeretben? Nem arról szól az önismeret, hogy eszközt kapjak önmagam létrehozására? Nem azért olyan jól eladható, kurrens cikk ma az önismeret, mert úgy érezzük, hogy ebből tudjuk felépíteni magunkat? Azért kell ez nekünk, hogy végre legyünk valakik.
Ennek a hitnek – hiszen ez egy hit! – két alapvető megnyilvánulása lehetséges. Az egyik a tudatos azonosulás, azaz vannak „sikeresek”, akiknek bejön, hogy kitalálják és megteremtik magukat. Valamint vannak azok, akik aggódnak (gyakran nem tudatos ez), hogy ők nem találják magukat, nem tudnak előállni egy jó „design-nal”. Aggódsz, hogy lemaradsz a nagy én-építészeti versenyben. Ha ezt éled meg, ugyanazt hiszed, mint azok, akiket esetleg irigyelsz, vagy éppen megvetsz, mert sikeresek ebben. Nem az a problémád, hogy nem tudod megteremteni magadat, hanem az, hogy elhitted, neked kell létrehozni azt, amit valaki már régen megszerzett neked ajándékba… Mire gondolok?
Fontos, hogy önmagunkká legyünk, ez nem kérdés. Az, hogy minden ember egyedi, megismételhetetlen, értékes, éppen a keresztény hitből fakad. Hiszen Isten az ő képére alkotta az embert, és ez adja az ember legmélyebben rejlő értékességét, egyediségét és különlegességét. Egy személyes Isten személyesen formált meg – éppen ezt hisszük. Hogy ne fakadna ebből az, hogy igenis önmagunkká kell lennünk? De vajon kitalálhatod-e magadat úgy, hogy teljesen egyedi légy? Miközben arra vagy ítélve, hogy abból építkezz, amiből mindenki más építkezik. A válasz: te magadat különösnek felépítheted ebben a világban, de az sohasem lesz igazi, egyedi valód. Csak a nagy, valóságosan transzcendens beáradása "talál ki minket", "hoz létre minket", valóságosan teremtő módon, összehasonlíthatatlanul kreatívabban, mint amit a mai „kreativitást/egyénieskedést” bálványozó extrém-individualista kultúra hoz létre. (Amikor már mindenki egyedi és extrém, akkor már senki sem az…) Mert az önismeret útja, önmagunk felismerésének és magunkhoz ölelésének az útja, éppen ellenkezője annak, amit gondolunk. Magunk kitalálása helyett önmagunk elengedése, önmagunk létrehozása helyett annak elfogadása, aki létrehoz bennünket. Az én légvára helyett a katedrális valóságos volta. Mert az én csak felülről születik meg. Mert az életet soha nem mi adjuk először, azt mindig ajándékba kapjuk és elfogadjuk. Csak az hoz létre, aki túl van rajtunk; csak az „talál ki” minket, aki alkotott bennünket. Ha valaki kreatív, teremtő, egyedül ő az; ne téveszd össze az élő Isten leheletét a kézműves termékekkel és egyedi cuccokkal. Ezért olvassuk hát: „Aki felülről jön, az felette van mindenkinek. Aki a földről való, földi az, és földiekről szól.” (v.31).
II. Miért szükséges az alászállás útja?
Az alászállás útja idegen a mai kultúrában, de szükséges. Próbáljuk meg feltárni, hogy miért szükséges formáltatásunkban, és hogyan kapcsolódik ahhoz, ahogy önismeretünkben és istenismeretünkben előrehaladva növekedünk.
Keresztelő János azzal találja magát szembe, hogy befolyása csökken, tanítványainak egy része – éppen az ő tanúságtétele alapján – Jézus követőjévé lesz. Ő azonban ebben a helyzetben azt vallja meg, hogy Jézusnak növekednie kell, neki pedig kisebbé lennie. Mi teszi képessé ennek megfogalmazására?
Amikor tanítványai panaszkodnak, hogy „mindenki őhozzá megy” (Jézushoz), Keresztelő János így felel: „Semmit sem szerezhet az ember, ha nem a mennyből adatott meg neki.” Ez János másik kulcsfontosságú vallomása. Benne van a bibliai hit az egész Szentíráson végigvonuló nagy meggyőződése: Isten szuverén Úr. Ő az, aki ad, és ő az aki elvesz. Hiába akarjuk, ha ő nem adja; és amit ő megad, azt kegyelméből adja. Nem a bibliai tan a nagy kérdés, hanem az, hogy mit jelent az itt és most nekem. És Keresztelő János ezt tudja, az istenismeret és önismeret szépen egybeölelkezik nála. A teológia élővé lesz; az élő, valóságos helyzetet a teológia interpretálja: „Semmit sem szerezhet az ember, ha nem a mennyből adatott meg neki.” Azaz: miért panaszkodtok, mit versengtek és irigykedtek? – mondja az övéinek. Nem látjátok, hogy azért mennek Jézushoz a tömegek, mert Isten ezt így rendezte? Nem értitek, hogy azért száll alá az én szolgálatom, mert a mennyből ez adatott? Nem értitek – és ez minden isten- és önismeret kulcsa – hogy az életünk valaki sokkal nagyobb kezében és hatalmában van, és nem a miénkben? János nem akar Isten lenni… Nem akar más lenni, több lenni; elégedett azzal, amit Isten rendelt neki. És ez most a kisebbé létel ideje. Ez adatott a mennyből.
Az isten- és önismeretben való növekedés, a mély változás és formáltatás hosszas folyamat életünkben. Hasonlíthatjuk egy gyümölcsfa növekedéséhez, amelynek időre van szüksége ahhoz, hogy termőre forduljon és gyümölcsöt hozzon. De az időn túl megfelelő környezet is szükséges: jó föld, víz, napsütés. Hasonlóan, ahhoz, hogy az önismeret felülről való ajándéka megérjen bennünk, a növekedés feltétele, környezete az a nagy lelki igazság, amelyről János vall. Ha ez az igazság a miénk, ha meghatároz bennünket, napról napra, hétről hétre, évről évre, akkor adott a környezet az alászállásban való növekedés magunkhoz öleléséhez.
Mert kisebbé létel, alászállás volt, van, és lesz mindannyiunk életében. Amikor valaki melléd áll és mondja – vagy akár te magad suttogod magadnak - nem látod, hogy nem előre haladsz, hanem visszafelé? Alászállsz, kisebbé leszel, korlátoztatsz, bezárulsz. Növekedni szeretnél, kiteljesedni, de e helyett összeszoríttatsz. Elvétetik az egészséged, elvétetik az üzleted, elvétetik egy kapcsolatod, elvétetik valami, amihez ragaszkodunk. Másnak meg adatik, más meg szárnyal és növekszik. Mi történik ilyenkor, az összeszorítottság, a bezártság korlátai között? A lehetőségünk János bölcsessége: Uram, értem, hogy semmit sem szerezhetek vagy tarthatok meg, ha nem felülről adatott meg nekem. Ez fájdalmas. Fájdalmas, de gyümölcsöző. Mert itt születik az isten- és önismeret. Itt tanulunk meg Istenhez kiáltani – és itt ismerjük el emberi, teremtmény voltunk korlátait. Itt szembesülünk büszkeségünkkel és szeretetlenségünkkel, és itt ragyog fel Isten mindezek ellenére bennünket körülvevő türelme és kegyelme. Itt ismerjük meg őt, mint szuverén Urat, és itt öleljük magunkhoz igaz valónkat, mint törékeny cserépedényt. És mindez növekedés. Ha harcolok ellene és lázadok, mert nem lehetek kisebbé!, egyre kisebbé, egyre üresebbé leszek; ha megtörök, és végül Isten kezébe engedem magam, egyre magasabbra emelkedem. Tehát önismeret és istenismeret, valamint mély személyiségváltozás akkor születik a kisebbé létel idején, ha tudom, semmit sem szerezhet az ember, ha a mennyből nem adatott meg neki.
Az alászállásnak még két vonatkozására kívánok rámutatni. Az egyik, hogy a fenti „kényszerű alászállás” mellett helye van az „önkéntes alászállásnak” is. Amikor magadat fordítod a kisebbé létel irányába. Amikor magad adsz fel élvezetből, bőséges életből, hatalomból, népszerűségből, azért, hogy a magad által létrehívott korlátok között találkozz Istennel és önmagaddal. Mi történik, ha ezt elengedem? Ha nem így élek tovább? Ha erről lemondok? Bár megtehetném, hogy a több, nagyobb felé haladjak, hogy nagyobbá legyek, de azért, hogy közelebb kerüljek Istenhez és jobban megismerjem magamat, lemondok erről. Beérem a kevesebbel, a kisebbel, a jelentéktelenebbel.
Az alászállásnak egy másik, lelki-spirituális vonatkozása, amikor nem a külső körülményeinkben, hanem benső valóságunkban szállunk alá, amikor önmagunk előtt leszünk kisebbek, sőt, nyomorultak. Benner írja: „Ahhoz, hogy az önismeretnek valóságos átformáló ereje legyen számunkra, az énünk korábban elutasított részeit is fel kell fedeznünk és el kell fogadnunk.” (Az önismeret ajándéka, 58). Hadd idézzem újra, milyen illusztrációját hozza annak, amikor tagadjuk énünk negatív oldalait, azaz nem állunk készen alászállni igazi valónkba, kisebbé lenni – a magunk szemében. „Ha például kizárólag az erős, kompetens énemet ismerem el, a gyenge, bizonytalan énemet pedig nem vagyok képes elfogadni, akkor tulajdonképpen arra kényszerítem magam, hogy hazugságban éljek. Kénytelen vagyok erősnek és kompetensnek tettetni magam… Hasonlóképpen, ha nem vállalom a szembenézést énem hazugságra hajlamos részével, hamis illúziókat táplálok a becsületességemet illetően. Ha a büszke énemet nem vagyok hajlandó figyelembe venni, szerénységgel áltatom magam.” (58-59) Természetesen ezek felismeréséhez is idő kell. De boldog az az ember, akit Isten szeretete egyre jobban felszabadít arra, hogy ne hárítsa a maga negatív oldalát! Kisebbé lehetsz így is, hiszen Isten szeretete az a hatalmas kontextus, amelyben ott van a múltunk, jelenünk és jövőnk, amelyben ott van a napos és árnyékos, a dicsőséges és a szégyenteli.
III. Mi vár ránk az alászállás útján?
Hova vezet az alászállás, a kisebbé létel útja? Rendben, önismerethez és istenismerethez, mondod, de nem túl nagy-e az ár? Megfordulhat bennünk, hogy ez a reményvesztés útja. Aki úgy beszél, mint Keresztelő János (neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem), az valójában a csendes közönybe, a reménytelen megadásba, a kilátástalan ürességbe zuhan… Ezt a feltételezést összezúzza az, ahogyan Keresztelő János egy gyönyörű képben beszél arról az örömről, amit ezen az úton talált.
„Akié a menyasszony, az a vőlegény, a vőlegény barátja pedig, aki ott áll, és hallja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának: ez az örömöm lett teljessé. Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” Ujjongó öröm, ami teljessé lett. Ennek összefüggésében hangzik el János vallomása arról, hogy Krisztusnak növekednie kell, neki pedig alászállnia. Lehet, hogy nem ezt várod; lehet, hogy kételkedsz, de bizonyos, hogy ez János bizonyságtétele. Amikor pedig örömről van szó, nem az értelmünk beszél. Amikor János a vőlegény és a menyasszony egybekelésének örömét találja alkalmasnak arra, hogy a maga öröméről beszéljen, akkor a szíve, a lénye legmélye nyilvánul meg.
Mi a vőlegény barátjának öröme? A vőlegény barátjának örömét a korabeli zsidó szokások fényében így foglalja össze egy bibliamagyarázó: „A nászszoba közelében tartózkodva ’hallotta a vőlegény hangját,’ amikor az hírül adta, hogy a menyasszonyt érintetlen szűznek találta.” (Farkasfalvy Dénes, Testté vált szó I., 119.) A szokás furcsa a mai korban, de ne vessük meg, sokkal inkább próbáljuk megragadni az örömöt, amiről János beszél. Úgy látja magát, mint akinek öröme beteljesedett, hiszen azért jött, hogy Jézusra mutasson, az ő útját készítse. „A Keresztelő örömét a Jézushoz tóduló hívek hite okozza: ez a hit teszi őket romlatlan szűzhöz hasonlóvá.” – írja Farkasfalvy (119). Öröm mások örömében, öröm Isten munkájában, öröm abban, ahogyan Isten küldötte, a Fiú, és Isten népe egymásra találnak. Ebben az örömben, ebben a beteljesedettségben találja magát az, aki kisebbé lesz. Mert az igazi öröm az, amely engedi, hogy kisebbé legyünk.
A kép azonban bennünket továbbvezet, túl János örömén. Hiszen ami Jánosnak közvetett öröm, a vőlegény és menyasszony eggyélételének öröme, az nekünk közvetlen öröm. Mert ő a vőlegény barátja… de mi, Isten népe a vőlegény menyasszonya vagyunk. Ő annak örül, hogy a vőlegény és a menyasszony eggyé lett, valaki más öröme az övé, mi pedig abban örvendezhetünk, hogy itt van a vőlegény. És hogy mi köze ennek az alászálláshoz? Hallgassuk meg újra, hogyan jött el Isten, a vőlegény, népéhez, a menyasszonyhoz akkor, amikor az a mélységben volt:
Nem hallgathatok Sion miatt, nem nyughatom Jeruzsálem miatt, míg nem ragyog igazsága, mint a hajnalfény, és szabadulása, mint az égő fáklya. Látni fogják igazságodat a népek, dicsőségedet az összes királyok. Új nevet adnak neked, melyet az ÚR maga határoz meg. Ékes korona leszel az ÚR kezében, királyi fejdísz Istened tenyerén. Nem mondanak többé elhagyottnak, országodat sem mondják pusztaságnak, hanem úgy hívnak, hogy gyönyörűségem, országodat pedig úgy, hogy férjnél van. Mert gyönyörködik majd benned az ÚR, és országodnak ő lesz a férje. Mert ahogy az ifjú elveszi a hajadont, úgy vesz el téged, aki felépít; ahogy a vőlegény örül menyasszonyának, úgy örül majd neked Istened. (Ézs. 62.1-5)
Nos, Izrael mindig a nyomorúságban ismerte fel, hogy mennyire szüksége van az Úrra. Az Úr pedig mindig kész volt eljönni, hogy magához ölelje népét. Amikor alászállsz, tudatosan engedve, vagy a körülmények által kényszerítve, vagy éppen csak bűnös oldalad nem tagadva - akkor ebben a beszorítottságban, ebben a sötét helyzetben a vőlegénnyel találkozol. Felismered, hogy ott van a bezártságban, a sötétségben, a fájdalomban, hogy amikor megérkezel, már várjon. Hiszen előre ment értünk a keresztre. Ő lett kisebbé, ő lett megvetetté, ő lett világ szemetjévé, ő lett bűnné értünk és helyettünk, hogy mindig ott várjon bennünket az önismeret pokolraszállásának mélységeiben. Hogy amikor megérkezünk, ne elvesszünk, hanem a vőlegénnyel találkozzunk. Aki értünk jön, aki magához ölel, aki felépít, aki gyönyörűvé tesz és gyönyörködik bennünk. Így dicsőítsük ma őt! ÁMEN!

Képzeld el, hogy amint bejössz a templomba, jobb és bal oldalon két teles-teli rakott asztal fogad. Gyönyörűen terített asztalok, rogyásig megpakolva. Az egyiken ott van minden, ami istenismeret, a másikon pedig minden, ami önismeret. Vajon melyikhez mennél, melyiknél kezdenél el kóstolgatni, falatozni – vagy éppen melyikhez rohannál, hogy csillapíthatatlan éhségedet enyhítsd…?
Akármelyikhez is mennél, biztosan éhen maradnál. Akármelyiknél is állnál meg, soha meg nem elégednél. Mert ez a kép csapda. Nem létezik két asztal, nem válogathatunk. Egy asztal van. Amint sok keresztény teológus megfogalmazta, Kálvin János is ezzel kezdi a keresztény hit kifejtésére írott nagy munkáját: „Bölcsességünk, és csak az, amit valóban bölcsességnek kell tartani, lényegében két részből áll, ezek pedig: Istennek és önmagunknak megismerése.”
Istenismeret és önismeret, önismeret és istenismeret. Ahogy egy kortárs keresztény szerző megfogalmazza: „Igazi énünket nem akkor találjuk meg, amikor keresni kezdjük, hanem akkor, amikor Istent keressük. … Istent megtalálva lelhetünk rá legigazabb és legmélyebb önmagunkra is. Az antropológiai kérdés (Ki vagyok én?), és a teológiai kérdés (Kicsoda Isten?) lényegében szétválaszthatatlan.” (Benner, Az önismeret ajándéka, Harmat Kiadó. 102) Valamint: „Nem ismerhetjük Istent mélyen anélkül, hogy magunkat is mélyen megismernénk, de mély önismeret sem létezhet mély istenismeret nélkül.” (22)
A mai nappal egy sorozatot kezdünk, amelynek címe: Kicsoda Jézus? Ki vagyok én? Jobbára János evangéliumából Jézus ún. „én vagyok” mondásai alapján fogunk haladni. Azzal a reménységgel tesszük, hogy Isten ajándékaképpen folyamatosan tápláltatunk az egy gazdagon rakott asztalról, ahol nincsenek külön istenismeret és önismeret fogások. Együtt vesszük magunkhoz a kettőt, sőt, együtt részesülünk a kettő ajándékában. Szeretnénk elmélyíteni azt a folyamatot, amelyről Benner így ír: „A keresztény lelkiség szerves része a személyiségváltozás, amely csak akkor jöhet létre, ha az ember Istent és önmagát egyaránt mélységeiben megismeri.” (22) Ez a növekedés útja, a személyiségünk, a közösségünk, a gyülekezetünk Istenben való növekedésének az útja.
Ma az isten- és önismeret kérdését Keresztelő János Jézusról szóló tanúbizonysága alapján kezdjük körüljárni. Három dolgot gondolunk végig: 1. Az elhatárolódás szabadsága (ki nem vagyok?); 2. Az Istenben való önismeret ereje (ki vagyok?); 3. Az ön- és istenismeret hogyanja (hogyan születik mindez?)
I. Az elhatárolódás szabadsága
János evangélista azzal vezeti be a szakaszt, hogy „ez János bizonyságtétele.” Korábban már utalt Keresztelő Jánosra, aki azért jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról (v. 7). Hogyan tesz Keresztelő János bizonyságot a világosságról, aki eljött a világba, Jézusról, a testté lett Igéről? Ennek története áll előttünk.
Az evangélista nem részletezi, hogy Keresztelő János egy kibontakozó és nagyhatású mozgalom élén áll. Ez a magyarázata annak, hogy Jeruzsálemből vizsgálóbizottság érkezik hozzá, akik arról faggatják, hogy kicsoda ő. Mert egyszer csak megjelent egy ember, elkezdte hirdetni az Istenhez térést, a bűnbánatot és a bűnök bocsánatát, amelynek elpecsételéséül keresztelt is (bemerített a Jordánba, ami a régi/bűnös élet halálát, és egy új, Istennek kedves élet születését jelképezte). Szóval itt van ez a próféta külsejű és prófétai jellegű üzenetet hirdető ember, számos követővel, és senki nem tudja, honnan jött, kinek tartja magát. Nem a jeruzsálemi vallási központból küldték, nincs diplomája, és nem vették lajstromba - ki hát ez az ember? Megérkezik a vizsgálóbizottság, és nekiszegezik a kérdést: „Ki vagy te?” Nos, Keresztelő János nem volt modern ember, akinek a feje tele lett volna olyan fogalmakkal, minthogy énkép, hamis én, hiteles én, önazonosság – identitás; nem különösen foglalkozott ezzel a korabeli ember. Valamint János evangélista sem azért írja le mindezeket, hogy ezekről beszéljen. Ezzel együtt valami egyértelműen kiviláglik Keresztelő János bizonyságtételében, és ezt neveztem úgy, hogy az elhatárolódás szabadsága. Keresztelő János nagyon jól tudja, és bátran megfogalmazza, hogy ő ki nem – mögötte a növekvő számú követővel, maga előtt a nem éppen barátságos küldöttséggel.
Három olyan címmel szembesítik, amelyek a zsidóságban mind-mind mélyen gyökereznek és Istennek az utolsó időkben végzendő munkájához kapcsolódnak. Politikai és vallási tartalmakat hordoznak. Mindegyik elégséges ahhoz, hadd fogalmazzak így, hogy általuk Keresztelő János ott és akkor szupersztár legyen. A Krisztus vagy? – Nem vagyok. Illés vagy? – Nem vagyok. Akkor a próféta vagy? (nem egy próféta, hanem a Mózes által megígért messiási figura) – Nem vagyok. Nos, halljuk ezt egy pillanatra: nem vagyok, nem vagyok, nem vagyok. Annyira hangsúlyos ez, hogy János evangélista így fogalmaz: „Akkor vallott, és nem tagadott.” Azaz hitvallást tett, hogy nem ő a Krisztus; nem tagadta le, hogy nem a Krisztus. Teljesen világosan, egyértelműen és szabadon beszél. Itt jelenik meg az elhatárolódás súlya és szabadsága.
Mindez azonban nem magától értetődő. Háta mögött követői, előtte vizsgálóbírái. Micsoda lehetőség a követők előtt, hogy most előbbre lépjen. Mozdulni, még többet elérni, meglovagolni a hullámot, nagy célokat megragadni – ráadásul Istenért. Érzed ennek a súlyát? Milyen könnyű lenne neki elhinni, elhitetni magával, hogy igen, én vagyok ez. De Keresztelő János csak ismétli: nem vagyok, nem vagyok, nem vagyok. Micsoda szabadság!
Azt hiszem, mindnyájan érezzük, tudjuk, hogy ez nem könnyű. Hány és hány ember száll el az önismeret hiánya, az elhatárolódás képességének hiánya miatt. Amikor a hatalomhoz, a dicsőséghez, a befolyáshoz, a népszerűséghez közel, vagy annak a kapujában, ambíciók és vágyálmok által hajtva, egyszer csak nincs megállás. Ha azt tudta volna mondani, hogy én nem vagyok¸ megmentette volna életét, nem szállt volna el, és nem roppant volna össze a végén. De valami ezt nem engedi, valami hajt belülről, adja a képeket, a képzeteket, hogy ki vagy. Kinek kellene lenned, kivel, mivel azonosítod magad, hogyan szeretnéd látni magad, ill. mit szeretnél, kinek és hogyan lássanak téged. Észrevétlen ural el. Mert a lelkünk, a bensőnk így működik. Létrehoz, megteremt egy „hamis ént”. Amikor elhiszed, hogy több vagy, más vagy, mint ami valójában vagy. Amikor – észre sem veszed – egyre inkább egy kivetített kép vagy. Elhiszed te, esetleg – egy ideig – elhiszik mások, még asszisztálnak is hozzá. Egyre inkább azzá leszel, ami valójában nem vagy, csak ami lenni szeretnél. A kivetített kép azonban álom, illúzió. Egészen olyan, mintha valóság lenne, de nem az. Az illúziók tulajdonsága pedig az, hogy amennyire robosztus valóságnak tűnnek egy ideig, ugyanolyan kegyetlenül pukkadnak ki és foszlanak semmivé egy napon.
Még két megjegyzés a hamis énhez. Az első, hogy megjelenik keresztény köntösbe, keresztény nyelvezetbe öltözve is. A spirituális értelemben vett hős, megváltó, ugyanúgy lehet a hamis én megjelenése, mint világi párja. Hiszen spirituális-lelki céljainkat ugyanúgy vezérelheti a hatalom, az ambíció, a népszerűség, a szeretet- és tiszteletvágy, a kontroll, mint a világinak mondottakat. Hány és hány nagy befolyású, híres keresztény vezető hamis énje pukkadt ki, amikor a csúcson összeomlott az élete (hatalommal való visszaélés, szexuális bűnbeesés, anyagiakkal való hűtlen sáfárkodás). Azért, mert valamit Krisztus nevében álmodunk, még nem vagyunk biztonságban; a régi, hamis énünk jelentkezhet kaméleonként álruhában.
A másik megjegyzés a negatív hamis énnel kapcsolatos. Ha Keresztelő János azért mondaná, hogy nem vagyok, mert félszeg és erőtlen, az a negatív hamis én megnyilvánulása lenne. Gondoljunk most az alázatoskodó nemekre, az önmegvetéssel teli tehetetlenségekre, az „én-soha-nem-leszek-semmire-sem-alkalmas” típusú belső hangokra, képekre. Most ebbe nem megyünk bele részletesen, de tudnod kell, hogy a hamis én nemcsak pozitív, hanem negatív formában is megnyilvánul, és ebben a formájában sem jobb. A szabadság elhatárolódni a negatív hamis éntől ugyanolyan értékes, mint a szabadság, amellyel a pozitív, ambiciózus hamis éntől határolódunk el.
Hogyan kezdjük felismerni a hamis ént? Mi az, amire esetleg azt kell mondanom, hogy nem vagyok? Hogyan választhatom el az alázatoskodó hamis ént az egészséges alázattól és önismerettől, valamint a törekvő hamis ént az egészséges ambíciótól, elhívástól? Tedd fel magadnak a kérdést: van-e valami, aminek fenntartása egyre több energiát emészt? Meg akarok-e felelni egy olyan önmagamról való képnek, amely egyre jobban kimerít? Vajon eluralkodik-e rajtam az aggodalom, vagy éppen a düh, amikor úgy tűnik, nem tudom ezt a bennem való, vagy mások elé vetített képet megélni? Vagy egy másik típusú kérdés is segíthet: van-e valami, amit nagyon nehezen tudok, vagy nem tudok, Isten jelenlétébe hozni, vele összeegyeztetni? Hiszen - és ez nagyon fontos - csak a hiteles, valódi én erejével, valóságával tudunk szembeszállni a hamis énnel. Keresztelő János nemcsak azt tudja, hogy ő ki nem, hanem azt is, hogy ki igen. És éppen ez utóbbi jelenléte miatt szabad arra, hogy kimondja: nem vagyok.
II. Az Istenben való önismeret ereje
Lássuk hát, honnan Keresztelő Jánosnak az az önismerete, amely alapján szabad elhatárolódni mindattól, amit kívülről ráaggatnának, vagy amit belülről maga elé vetítene. „Ki vagy? – hogy választ adhassunk megbízóinknak: mit mondasz magadról?” – hangzik el végül a kérdés. A válasz: „Én kiáltó hang vagyok a pusztában: készítsetek egyenes utat az Úrnak, ahogyan Ézsaiás próféta megmondta.” Ez Keresztelő János önvallomása. Ennek alapján képes ellenállni minden hamis opciónak, legyenek azok bármilyen csábítóak is. Ha valaki egészen biztos abban, hogy ő kicsoda, akkor azt is el tudja mondani, hogy ki nem.
Keresztelő János Ézsaiás próféta üzenetében fedezte fel, amit itt magáról állít. A próféta több száz évvel korábban szólaltatta meg Isten üzenetét. A hang, talán ő maga, készíti Isten népét arra, hogy mivel Isten az ő dicsőségében elérkezik a fogságban lévő néphez, hogy szabadulást munkáljon, készüljenek fel erre. Egyenesítsék ki az utakat, készítsenek utat, mert Isten érkezik. Sok száz évvel később ez lesz Keresztelő János identitása is: azért jöttem, hogy utat készítsek Isten dicsőségének. Az Úr érkezik! Mit látunk itt János önismeretéről?
János az Istenhez való viszonyulásban, az Úr ismeretében ismerte fel, és ölelte magához valódi önmagát, azt, aki ő valójában. Ennek módja számára, hogy eggyé lett Isten igéjével, Isten szavával. Amikor azt mondja, hogy „kiáltó hang vagyok a pusztában”, idézve Ézsaiást, akkor nem a foglalkozásáról beszél. Nem a feladatát mondja el, mondván, János vagyok, és most azzal foglalkozom, hogy megtérésre hívom Isten népét itt, a pusztában. Különleges, titokzatos módon Isten korábbi szava, az Írott ige, egy ponton Istennek olyan élő szavává lett számára, amelyben felismerte nemcsak az Urat, hanem önmagát is. Nem tudjuk, nincs róla szó, hogy ez hogyan történt. Nyilván egy hosszabb kikristályosodási folyamat része volt. De az eredmény egyértelmű: Istenre nézve, Istenben, Isten szavával azonosulva vallja meg, hogy kicsoda ő. Eggyé lett Istennel és önmagával az isteni szóban. Ez ad neki bátorságot, helyes magabiztosságot, felhatalmazást is. Amikor megkérdezik tőle faggatói, hogy ha ezek közül egyik sem vagy, miért keresztelsz (amiben nyilvánvalóan rosszallás van), ő határozottan Jézusról kezd beszélni, akiben az Isten dicsősége érkezik. Isten- és önismerete belső erővel, tartással ruházza fel.
A valódi, igazi én az Istennel való kapcsolatban születik. Igaz istenismeret az önismeretben, igaz önismeret az istenismeretben. Hiszen az istenismeret önismeret nélkül nem személyes, élő, szeretetkapcsolat, hanem információ, betű Istenről. Hiányzik belőle önmagunk valósága. Az önismeret istenismeret nélkül pedig egy olyan kúthoz hasonlítható, amelybe minél mélyebben belenézünk, annál tovább húz, és minél mélyebbre húz, annál elveszettebbek vagyunk. Az önismeret nélküli istenismeret külsődleges máz, az Isten nélküli önismeret pedig önmegváltási kísérlet, amely kudarcra ítéltetett.          Hadd idézzem újra Bennert, aki ezt a summás megállapítást teszi: „Azok, akik nem ismerik mélyen és személyesen Istent, önmagukat is csupán korlátozott mértékben ismerhetik. Ha nem ismerik Istent, önmagukat sem tudják megismerni, mivel Isten az egyetlen kontextus, amelyben létük értelmet nyer.” (29) Isten az egyetlen kontextus, amelyben létünk értelmet nyer. Ez egy bátor, beható kijelentés, amelyet könnyebb felületesen elfogadni, vagy gyorsan elutasítani, mint igaz mélységében megragadni. A keresztény ember talán mélyebb átgondolás nélkül egyetért ezzel. A nem keresztény ember pedig csípőből elutasítja, hiszen, lássuk be, kizárólagos és radikális ez az állítás. Isten az egyetlen kontextus, amelyben létünk értelmet nyer? De gondold végig, hogy milyen alternatív lehetőségek vannak. Ha nem Istenben nyer értelmet, jelentést létünk, akkor miben? A társadalom, a kultúra, a körülöttünk való világ ad értelmet? De mindez változik, és mindez bizonytalan. Persze, a ma leggyakoribb válasz, hogy önmagamban találom ezt meg, önmagam alakítom ki. De vajon lehet-e önmagunk önmagunk ismeretének végső kontextusa? Valószínűtlenül hangzik…
Mi a keresztény választ lényege? Az, hogy a keresztény meggyőződés szerint Isten formált, ő alkotott, ő tervezett meg, ő rendelt el felőlünk mindeneket, de még azt a környezete is ő hozta létre, amelyben életünket éljük. Ezért benne ismerjük meg valóságosan önmagunkat, hiszen ő a valóság, amely körbevesz. Szerető szavai körbeölelnek, hogy az Atya rétegről rétegre levetkőztesse rólunk a hamis ént, és egyre jobban felragyogjon az az igazi valós én, amelyet ő tervezett el létünk hajnalán. Hogyan zajlik-e folyamat? Hol és hogyan ismerjük meg az „egyetlen kontextust”? János bizonyságtétele erre mutat rá.
III. Az önismeret és istenismeret hogyanja (születése)
„Másnap János látta Jézust, amint jön felé, és így szólt: Íme az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét.” Majd így folytatja az útkészítő a tanúságot arról, aki elérkezett: „Láttam, ahogy a Lélek leszállt az égből, mint egy galamb, és megnyugodott rajta.” Az ön- és istenismeretben való növekedés egész életünkben zajlik. Folyamat, jó esetben elmélyülő folyamat, amelyben minél mélyebben megkóstoljuk Isten valóságát, annál mélyebben találkozunk igaz valónkkal; és minél mélyebben feltárul előttünk igazi énünk, annál mélyebben ismerjük és szeretjük Istent. E folyamat megragadásához – ami Isten ajándéka számunkra – két kép áll előttünk. Jézus, a Bárány, valamint a galamb, akinek a képében a Szentlélek leszáll Jézusra. Hogyan érkezik el ebben a Jézusban Isten dicsősége? Mit látott, értett meg szíve szemeivel Keresztelő János? Miben lett neki valósággá az az ismeret, amelyet az ézsaiási igében magához ölelt, amit Istentől kapott?
Amikor azt mondja Jézusról, hogy íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét, nem magától értetődőt állít. Bibliamagyarázók keresik, honnan is vehette János ezt a meglátást, de azt gondolom, hogy a titok nem más, mint hogy Isten, akitől meghallotta, hogy ő a hang, kijelentette neki ezt a titkot. (Vö. v. 33 – „én nem ismertem őt, de aki elküldött engem, hogy vízzel kereszteljek, ő mondta nekem…”) Ezzel együtt az áldozati bárány, amelyet elhordozza a bűnt, a zsidó vallási élet része volt. A bűnért való rendszeres áldozat, valamint az évenkénti nagy engesztelő áldozat a bűnökért, mindennek Istennel megszabott keretei és liturgiája központi helyet fogalt el Izrael életében, Istennel való kapcsolatában és képzeletében. A lényeg: a zsidók tudták, hogy van bűn, és bűnbocsánatra szorulnak – valamint azt is tudták, hogy létezik bűnbocsánat, amelyet Isten készített el. Ezt hordozta az áldozati kultusz egész életük középpontjában. Ez egy szilárd, biztos struktúra és intézmény volt, amely sokkal inkább felszabadított, mint elnyomott. Miért? Mert a mai ember, aki elsőre semmi mást nem lát ebben, mint bűntudat-gerjesztést, valamint primitív mészárlást, nem tudja, hogy van bűn, ill. mi a bűn – és nem is ismeri a megbocsátást. Ott egy objektív rendszer emlékeztetett, és újra és újra rámutatott Isten bocsánatára, ami szabadságot jelentett. Itt nincs objektivitás, csak saját lelkünk szubjektív ítéletei, érzései. nincs bűn és nincs bocsánat, de van helyette bűntudat és szégyen, bizonytalanság és önigazolás, önvád vagy mások vádolása – azaz lélektani és érzelmi zűrzavar. Mert amit a fejünkkel tagadunk, az még a szívünkben működik…
János rámutat Jézusra, és egyetemesen kiterjeszti minden korra, minden kultúrára, minden meggyőződésre (!) azt, ami ott volt Izrael életében: „Íme az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét.” És talán mi azt mondjuk elsőre, hogy rendben, értem, de hogyan tudnék én kapcsolódni a bűn és bárányáldozat képéhez? Ha ez az isten- (jézus-) ismeret, akkor hogyan lehet ez személyes, hogyan kapcsolódik ez önismerethez, valóságomhoz? Hiszen a mi kultúránkban nincsen állatáldozat. A válasz, hogy könnyebben, mint először gondolnánk. Elég elmennünk a magyar nyelvben a bárány fogalmától a bakig: bűnbakképzés. Figyeljünk arra a jelenségre (szívünk jól ismert működésére), amelyet bűnbakképzésnek nevezünk. Mit teszünk? Hárítunk, másra toljuk a felelősséget, magyarázkodunk, elítélünk és felmentünk. Gyártjuk a „bakokat”, az áldozatokat, amelyek fejére helyezzük a felelősséget, hogy azután azok elvigyék, eltűntessék, elhordozzák azt, ami a miénk. Ki nem ismeri ezt a szívében?
A jó hír az, hogy kiléphetsz a bűnbakképzésből. Hárítsd Jézusra. Ő a Bárány. Vedd le másokról, öleld magadhoz a felelősséged, majd utána add át neki. Gyere a Bárány jelenlétébe, nézz Jézusra, és hárítsad rá. Nem kell másra, ő azért jött, mondja János, hogy hordozza a világ bűnét. És mi erre mit mondunk? Na, azt már nem! Ő? – Nem! A szívünk tiltakozik, ugye? Nehogy már ő vigye el helyettem. De akkor miért van, hogy az anyámra, apámra, házastársamra, gyerekemre, főnökömre, barátomra, kedvesemre, a rendszerre, a politikára, a BKV-ra háríthatom, de Jézusra nem? Mit mond ez el rólunk? Mindenki elviheti – de Jézus, na, ő nem. Miért? Azt hiszem, azért, mert valahol érezzük, ő tényleg elviszi. Valamint ehhez nekünk először tényleg magunkhoz kell ölelni a felelősségünket, a bűnünket, a hamis énünket, az ebből fakadó torz és nyomorúságos viselkedésünket… De nekünk sokkal jobban esik folyamatosan bűnbakot képezni.
Pedig a csoda, az önismeret és istenismeret ajándéka akkor adatik, akkor kezd felfakadni bennünk, amikor a Bárány jelenlétébe jövünk, és őt szemléljük. Miért? Amikor Jézus azonosul a feláldozásra váró Báránnyal, a keresztségben, amely halálát vetíti elő, akkor leszáll rá a Szentlélek, és az Atya megerősíti őt. Ez számunkra az önismeret és az istenismeret ajándékának kezdete, legmélyebb forrása. Mert amikor elengedjük a hárításainkat, és Jézusra, a Bárányra helyezzük őszinte szívvel, akkor jön a galamb – azaz leszáll ránk a Szentlélek, ahogy leszállt Jézusra is. Amikor pedig Isten Lelke, az életadó megjelenik, és itt időzik szívünk felett, sőt, betölti szívünket, akkor megerősít abban, akik valójában vagyunk: te vagy az én gyermekem, mondja. És itt kezd megszületni, kiformálódni igazi önmagunk. Mert akkor már nem a hárításaink leszünk, nem azok formálnak. Nem a kudarcaink, nem a bűnbakképzéseink formálnak, nem a hamis énünk cselekszik. Ezeket a Szentlélek szépen leleplezi és lehántja rólunk, hogy elkezdje kibontani bennünk az igazi ént. Azt, aki Isten ajándéka, azt, aki legigazibb magunk, azt, akiben leginkább otthon vagyunk. Elindul az élet, elindul a növekedés.
Istenismeret és önismeret. Nincs két asztal, egy asztal van. Gazdagon megrakva Isten ajándékával. Kenyér és bor. Bárány és galamb. Jöjj hát ő hozzá, szemléljed a Bárányt, helyezd rá a hamisat, hiábavalót, és a Szentlélek betölti a szíved. Ismersz és szeretsz. ÁMEN!
Lovas András