Bölcsesség (példabeszédek)

Az elmúlt félévben a Példabeszédek könyve alapján a bibliai értelemben vett bölcsességről beszéltünk. Volt pár hetünk, amíg „ülepedhetett” a téma bennünk. Eltelt egy nyár, és ma újra elővesszük a bölcsességirodalom e könyvét. A lustaság és szorgalom témáihoz kapcsolódó bölcsmondások a munkához való viszonyunkat faggatják. A rest bolond, a bölcs szorgalmas, summázhatnánk a mondanivalót. De a szerző célja nem ennek megállapítása, hanem mindannyiunk buzdítása az Istennek kedves munkára. Lássuk hát, 1. Hogyan mutatja be a restet és a szorgalmast; 2. Hogyan motivál az evangélium a szorgalmas munkára; 3. Mi következik ebből a munkára és a családra nézve?
I. A rest és a szorgalmas bemutatása
A bölcsmondások szerzői, összegyűjtői és továbbadói nem kevés humorral és iróniával írják körül a restet. A humoros, néhol kicsit gúnyos jellemzés egyrészt nagyon jó emberismeretről tesz bizonyságot, másrészt alkalmas pedagógiai eszköz azon ifjak részére, akiknek a bölcsességgyűjtemény elsősorban íródott. Melyik fiatal fiú szeretne azzá lenni, akin (és itt nem konkrét személyről van szó) együtt nevetnek? Lássuk, hogyan írja le a restet, ezt a valójában tragikomikus figurát a Biblia.
A rest mindvégig halogatja, hogy valamibe belekezdjen. „Meddig fekszel, te rest, mikor hagyod abba az alvást? Még egy kis alvás, egy kis szunnyadás, összetett kézzel fekvés…” Mindig csak egy kicsi… csak egy kicsit még… csak most… majd holnap nekiállok. Egyáltalán nem mondja, hogy ő valamit nem fog elvégezni, és nem is gondolja, hogy nem fogja megtenni. Csak egy kicsit később…
A rest örökké csak álmodozik: „A restet megöli vágyakozása, mert nem akar dolgozni kezével; egész nap csak vágyakozik…” Álmodozik, és beszél a terveiről, a céljairól, az álmairól… Mindig van terve és ötlete, mindig éppen készül valamire és ezekben az álmokban él. De ez az álomvilág a valóságos munkavégzés, erőfeszítés pótléka. Megöli a vágyakozása, mondja a bölcs, mert semmit sem tesz érte. Soha nem teljesedik be a vágya. Az illúzióknak azonban van egy másik oldala is: „Ezt mondja a rest: Oroszlánkölyök van az úton, oroszlán van a tereken!” – Hogyan indulhatna dolgozni? Hogyan is kezdhetne bele abba, ami ilyen veszélyes? Hogyan is kockáztathatná épségét, mint a bolondok és felelőtlenek? Ő nem utálja a munkát, csak reálisan méri fel a veszélyeket. Persze az, ami ilyen logikus érvnek tűnik a számára, mosolyt csal ismerősei arcára. Mert mindenki tudja – csak ő nem – hogy az összes érv csak kifogás, az értelme csak szíve lustaságát, tehetetlenségét igazolja.
A rest nem egyenes úton jár: „A lusta útja olyan, mint a tövises sövény, a becsületesek ösvénye pedig egyenes.” Ebben a mondásban a lusta a becsületessel áll szemben (és nem a szorgalmassal). A lustára/restre vonatkozó egyik héber kifejezés elsődleges jelentése hamis, becstelen. Útja, mint a tövises sövény: el akarja kerülni a munkát, az erőfeszítést, ami a tisztességtelenség felé tereli, a látszólag könnyű út felé, de nehéz és fájdalmas lesz.
A lustát idővel teljesen elborítja és hatalmába keríti lustasága: „Belenyújtja a rest a kezét a tálba, de arra is lusta, hogy a szájához vigye.” … Képzeld el a jelenetet… Képzeld a srácokat, akik együtt tanulmányozzák a bölcsmondásokat… Annál szomorúbb a másik megjegyzés: „A restség mély álomba merít, és a lusta ember éhezik.” Mély álom száll a restre, és ez itt olyan erőre vonatkozik, ami „kiüti” az embert. Egyre jobban elhatalmasodik felette a tehetetlensége, az enerváltsága, és a végén már semmi sem marad…
… kivéve egyet, az okoskodást: „Bölcsebbnek tartja magát a rest hét olyannál, aki értelmesen felel.” Hiszen ő nem lusta, magát kényeztető, csak „reggelenként úgysem tudja a legjobbat kihozni magából:” „forog az ajtó a sarkán, a rest meg az ágyán.” Ő nem tehetetlen, csak nem szereti, ha sürgetik: „Belenyújtja a rest a kezét a tálba, de arra is lusta, hogy a szájához vigye.” És ő nem bolond, csak olyan valaki, aki következetesen kitart az elvei mellett: „Bölcsebbnek tartja magát a rest hét olyannál, aki értelmesen felel.” Ez a tragédiája. Illetve az, hogy nem tudja: „Még egy kis alvás, egy kis szunnyadás, összetett kézzel fekvés: így tör rád a szegénység, mint útonálló, és a szűkölködés, mint egy fegyveres ember.” Látszólag kicsi halogatás – végül óriási pusztulás.
„Eredj a hangyához, te rest, figyeld, hogy mit tesz, és okulj! Bár nincs vezére, elöljárója vagy uralkodója, mégis biztosítja a kenyerét nyáron, begyűjti eledelét aratáskor.” El tudod képzelni, hogy aki a kint lévő oroszlánról, valamint megelégíthetetlen vágyairól álmodik, egyszer csak elmegy az állatok legkisebbjéhez, hogy tanuljon tőle? Aki bölcsebbnek tartja magát hét értelmesnél, az majd négykézlábra ereszkedik, hogy megértse, miért dolgozik a hangya nyáron, amikor bőven van ennivaló? Van út a szorgalmas felé?
Mi jellemzi a szorgalmast? Tényleg olyan, mint a hangya: „Aki lustán dolgozik, elszegényedik, de a szorgalmas munka meggazdagít. Aki nyáron gyűjt, az eszes fiú, de aki aratáskor alszik, az szégyellni való.” A szorgalmas tudja, minek van az ideje, és előrelátóan tervez. Nyáron nincs rászorulva az aratásra, hiszen van élelem, de előrelátó és gyűjt. A szorgalmas az, aki stratégikusan, okosan osztja be idejét és erejét. A lusta éppen erre nem képes. A szorgalmas azt is tudja, hogy a folyamatos kitartó, nem túl látványos munka („gyűjt”) hosszabb távon eredményre vezet. Ahogy a lusta folyamatos halogatása szegénységbe vezet - és ezt mi nem csak anyagi, hanem szellemi-intellektuális, vagy lelki-spirituális értelemben is érthetjük – úgy a szorgalmast folyamatos építkezése meggazdagítja. Annyira, hogy megelégedik, sőt, bővölködik, és adakozik mások részére (a Példabeszédek könyve nem azt tanítja, hogy a szegénység mögött minden esetben lustaság van!). És miközben a lusta szégyent hoz szűkebb és tágabb közösségére, sőt „testvére annak, aki tönkretesz,” a szorgalmas munkájával meggazdagítja a közösséget/társadalmat.
II. Miért és hogyan lehetek szorgalmas?
Hogyan kezdhetjük az eddig hallottakat magunkra vetíteni a 21. század nagyvárosi világában? Számos kérdés nem ilyen egyszerű és átlátható, ahogy mi is sokkal összetettebben, bonyolultabban (nem biztos, hogy bölcsebben) látjuk a világot. Először a restről, majd a munkáról gondolkozzunk kicsit.
Ismerjük azt, akit lefestett a bölcs, talán magunkban is, talán másban… A tehetetlent, az erőtlent, az álmodozót, a soha semmit el nem kezdőt, az önmagát igazolót, az okoskodót… De nem tudunk nem gondolni bizonyos lélektani összefüggésekre, amikor találkozunk vele. Miért tehetetlen és erőtlen? Miért él illúziókban? Miért fél a „kint tomboló oroszlántól”, ha nincs kint oroszlán? Miért halogat? Miért védekezik?
Alapvetően két ok állhat a háttérben (és azok mögött még számos egyéb). Az egyik, hogy nem látja értelmét annak, amit mások tesznek, ahogy mások dolgoznak. Nem lát olyan célt, amelyért érdemes lenne belevágni a dolgokba. Nem érdekli az egész. És ha őszinték vagyunk, megértjük. Nem éppen ez a világ, a mi világunk szüli ezt? Mennyivel jobb az, aki embertelenül és másokat letaposva hajt? Mennyivel jobb, ahol egymást nyírják a magasabb pozíció vagy a több pénz érdekében? Amennyiben a „szorgalom” hajtóereje az egyén hatalma, dicsősége, pénze – akkor milyen szorgalom az? Bár, amint látni fogjuk, nem ez a munka szíve és értelme a Bibliában, és nem erről beszél a „szorgalmas” alatt a bölcs. De ha nincs cél, nincs ami ösztönözze az akaratot. Továbbá a célt az érzékenyebbek, a gyengébbek, vagy a ma fontosnak ítélt területeken kevésbé jók előtt éppen az erősek, a sikeresek, a társadalom durvasága töri össze.
A másik ok, amikor nem is annyira a cél, mint az akaraterő hiányzik. Amikor valaki szeretné, de erőtlen. Önbizalomhiány, önmaga megvetése, amit akár a gyermekkorából hoz. Vagy a csalódás, hogy hihetetlen sok erőfeszítés után is kudarcot vallottál, vagy becsaptak, megaláztak. Vagy a teljes kimerülés és összetörés, ami megtörte az akaratod, és nincs energiád újra kezdeni. Vagy a generációkon át tartó munkanélküliség, ami Magyarországon különösen a cigány lakosság egy részét érinti. Folytathatnánk a sort… De látjuk, hogy a restség mögött számos egyéni-lélektani, családi, társadalmi tényező állhat. És mivel ezt tudjuk, a Példabeszédek tanítását a restről és a szorgalmasról könnyen relativizáljuk, vagy mellőzzük. Mert mi összetettebben látjuk a kérdést, hiszen a korunk is sokkal bonyolultabb… Ezért inkább lélektani, vagy társadalmi válaszokat, magyarázatokat adunk, testesítünk meg – és elmegyünk a kérdés bibliai megvilágítása mellett.
Hogyan közelíthetünk a restség és szorgalom témájához ezek után bibliai alapon úgy, hogy ne essünk az olcsó moralizálás csapdájába, ti. hogy aki szegény, az lusta, aki lusta, az maga tehet róla, hogy nem akar változni, aki szorgalmas, az meg magának köszönheti, hogy gazdag? Úgy, hogy a munkával való viszonyunkra nézve is beállunk, részesévé leszünk annak, amit Isten tesz, Isten történetének. Mit jelent ez?
Először, hogy elfogadjuk a munkához való viszonyunk örök kettőségét: egyszerre szükség és áldás az életünkben, valamint fáradtság és átok hordozója. A munka a bibliai teremtéstörténet szerint eredendően jó. A mi Istenünk maga is dolgozott, mint a mesterember, így alkotja a világot. A munka annyira részünk, hogy nélküle embervoltunk egyik alapvető dimenziójától lennénk megfosztva. Nem azért dolgozunk, hogy az isteneknek rabszolgaként szolgáljunk, hanem azért, mert ez is istenképűségünk része – a Biblia szerint. De a történet folytatódott: az ember fellázadt Isten ellen, elszakadt tőle, és ezért Isten megátkozta a földet: „legyen a föld átkozott miattad, fáradtsággal élj belőle egész életedben! Tövist és bogáncsot hajt neked…” (1Móz. 3.17-18). Ez a munka hiábavalósága, fájdalma, átka… Ez a kettősség átjárja a világot, átjár bennünket. Ezért van, amikor hihetetlen élvezet a munka, otthon vagy benne, érzed a hasznát, felemel, hiszen a legjobb értelemben átéled azt, amire teremtettél. És van, amikor csak robot és fáradtság, hiábavalóság az egész… És van, amikor a munka válik bálvánnyá, és felemészti a családot, az egyént… és van, amikor az egyén más miatt törik össze, és képtelen lesz betölteni, amire Isten teremtette, képtelen lesz kibontani mindazt az ajándékot, amit Isten elhelyezett benne. És van, amikor egy társadalom, vagy annak egy része elősegíti, hogy az ember kiteljesedjen a munkában, és van, amikor lehetetlenné teszi – és az ember megtört és tehetetlen lesz (pl. hosszan tartó munkanélküliség). Munka és társadalom és család és egyén. Sok-sok történet, ami az első két történetet tükrözi: az áldást és az átkot, a megelégedettséget és a hiábavalóságot, azt, aki szorgalmasan gyűjt Istennel, és azt, aki lustán tékozol.
De azután jön még egy nagy történet, átok és áldás története, amelynek fényében a munkát bálványozó ugyanúgy helyére kerül, mint a munkától (bármilyen okból is) irtózó. Ez pedig Jézus Krisztus története. Élete, amelyben ő maga, saját kezével dolgozott. Halála, amelyben – egy ember által ácsolt kereszten – átokhalált halt. Hordozta Isten büntetésének átkát, amit a történet elején mondott ki ránk, lázadó emberekre. Majd feltámadása, amely tanúsította, megerősítette: ő azért hordozta az átkot, hogy mi magunkhoz öleljük az áldást. Mi ez az áldás? Az, hogy az ő szemében értékes vagy – akár dolgozol, akár nem. Értékes vagy, akkor is, ha nincs célod; ha tehetetlen és megtört vagy. Értékes vagy, mert alkotása vagy, és ajándékaid vannak, amelyeket benned rejtett el, és ő szeretne kibontakoztatni, hiszen neki van célja, van terve veled. Ha nincs célod, ha minden értelmetlen, Krisztust magadhoz ölelve, elfogadását egyre mélyebben megélve kiformálódik benned: Uram, te valamire teremtettél engem. Uram, te valamire megváltottál engem. Elkezd derengeni a cél…
Ha pedig nincs erőd, ha az akaratod gyenge, az, aki szelíden magához hív, elkezd újra felépíteni. Magára vette az összetörtséged, az erőtlenséged, a kudarcaid. Ő megbocsátja az mulasztásokat, a halogatott, eltékozolt időket. Ő leoldja azt a bénító érzést, hogy ha már ennyire nem haladtam, már nem is érdemes belevágni… Bíztat, hogy tedd meg vele, kezdjed el vele, mert ő megteszi veled. Érted, látod, érzed? Aki meghalt és feltámadt érted, az akar célt, erőt és értelmet adni neked. Megszenteli a munkád. Értelmessé teszi a különben értelmetlent.
Ugyanakkor ez akkor is megtérésre (hozzá fordulásra hív), ha számodra a munka csak magadért, családodért van. Ha a munka bálvány. Önigazolás, identitás, hatalomvágy, gazdagság forrása… (Mi lennél, ki lennél a munkád nélkül?) Te magad, a munkád ennél sokkal több kell hogy legyen. Ha Krisztusban megváltott emberként élsz, megszentelte számodra munkát. Beemelte az ő történetébe. Akkor a munkád Isten szolgálata és a közösség, a társadalom szolgálata. Az igazi szorgalom motivációja, hogy Isten dicsőségére, Istenért is végzem a munkámat. Hiszen a munkámra nézve is áll a példázat kérdése: mit tettem a nekem adott talentumokkal, azaz képességekkel, lehetőségekkel? Hogyan kamatoztattam mindezeket Isten ügyében?
III. Gyakorlati megfontolások…
Számos gyakorlati következménye van annak, amiről hallottunk. Az egyik terület, amit éppen csak jelezni tudok ma, hogy szülőként hogyan viszonyulunk gyermekeinkhez a lustaság – szorgalom kérdéskörben. Két kérdés, amit elvihetsz magaddal: Nem várok-e túl sokat a gyermekemtől, nem nyomon-e agyon elvárásaimmal, saját céljaimmal, nem töröm-e össze akaratát? Valamint: Nem vagyok-e túl engedékeny, nem teszek-e meg mindent helyette, nem mulasztom-e el őt buzdítani, inteni, nevelni a szorgalom érdekében? Óriási bölcsességre van szükségünk ezen a területen!
A másik terület az a munka, amellyel életed jelentős részét töltöd. Reflektáljunk erre egészen konkrétan. Alapvetően három kategóriában tekinthetünk erre.
Az első – és ez azért viszonylag ritka - amikor valaki olyan munkában áll, amelynek célja, kimenetele egyértelműen gonosz. Pl. informatikai szakember pornográfiát szolgáltató cégnél, vagy könyvelő egy olyan vállalkozásban, amely tisztán mások becsapására jött létre. Egy ilyen vállalkozásnak nem lehet részese a keresztény ember azzal, hogy de valamiből meg kell élni, vagy hogy ebből a pénzből még jótékonykodom is. A szűk értelemben vett feladatunkat, valamint a megélhetés szükségességét nem választhatjuk el attól, hogy az egész projekt, aminek részesei vagyunk, ártalmas és romboló az emberi közösségre nézve, és nyilvánvalóan szembe megy Isten törvényével.
A második kategória, amikor nem gonosz, romboló az, amiben dolgozol, de nehéz látnod, hogy milyen valóságos haszna van a profitszerzésen, valamint a te megélhetésed biztosításán túl. Pl. egy újabb mobil alkalmazás fejlesztése, ami előre viszi a piacot, profitot termel a tulajdonosnak, kenyeret ad embereknek, de alapvetően azt gondolod, hogy nélküle is teljesen jól meglenne a világ. Sőt, azt érzed, hogy ilyen munkába teszed be időd, energiád, képességeid, ami valahol értelmetlennek tűnik neked, miközben sokkal hatalmasabb kérdések, hiányok feszítenek, ahogy körülnézel a világban. Sokkal szívesebben tennél valami egészen mást, aminek értelmét, hasznát, célját látod. Természetesen nem tudsz kilépni a megélhetési kényszer miatt, ezért ezzel az elégedetlenséggel végzed a munkád. Hogyan lehetne ez így Isten dicsőségére? Mit tehetsz?
Az első, hogy ismerd el, jó, hogy feszít a kérdés. Ez a küszködés annak a jele, hogy Isten felé tartasz, Istennel vagy, az egész életed szeretnéd hozzá fordítani. A másik, hogy tudatosítod magadban: sóhajtozásod, küszködésed nem más, mint együtt-sóhajtozás, együtt-küszködés egy hiábavalóság alá vetett világgal. Ez az egész világ megoldatlansága, ezért várjuk a megváltás teljességét, ez zajlik benned. Ha engeded, és így éled meg, amint sóhajtozol, imádkozol, keresel, idővel letisztulnak benned a kérdések. Kész vagy-e esetleg váltani – és kevesebb pénzért dolgozni? Készít-e Isten valami újat az életedben, lehetséges-e, hogy valami teljesen más kapu nyílik meg előtted, ha elég bátor vagy, és belevágsz? (teológiai képzésbe nyugaton egyre több ember jelentkezik úgy, hogy előtte 10-20 évet más hivatásban töltöttek…) Talán nincs lehetőséged váltani, de kialakul olyan elhívás, amit akkor töltesz be, ha gyerekek felnőttek, és nincs rajtad a nagyobb család anyagi terhe…
A harmadik kategória, amikor valaki világosan látja, hogy munkája hogyan szolgál a társadalomnak, és hogyan dicsőíti meg Istent. Ettől még nem könnyű, nem fájdalommentes – de mégis hálás lehetsz érte, és elkötelezheted ma magadat arra, hogy szorgalmasan, minőségi módon, önmagad beleadva Isten dicsőségére végzed azt- ÁMEN!
(Lovas András)

A 119. zsoltár nem csak a leghosszabb zsoltár, hanem egyben a Biblia leghosszabb fejezete is. Nem olvastam fel végig, nehéz lett volna a gyülekezetnek egy ültőhelyében végighallgatni figyelemmel, befogadni az egész zsoltárt. De nem csak a hosszúsága miatt okozott volna nehézséget, hanem azért is, mert a szöveg hamar azt az érzést keltené bennünk, hogy a dolgok ismétlődnek, újra és újra ugyanazokkal a képekkel, ugyanazokkal a fordulatokkal találkozunk. Kis módosítások vannak, de alapvetően egy idő után már nem hoz semmi újat a szöveg. Minden, ami előjön, szerepelt már korábban is, már mindent tudunk, mindent hallottunk, minden megfogalmazott gondolatával és érzésével ismerősek vagyunk. Bizonytalanság születik az emberben, mikor ezt tapasztalja: miért beszél ilyen furcsa körökben a zsoltáros?  
A feszültség abból adódik, és a megoldás is abban van, hogy fontos, miért és hogyan olvasunk egy szöveget. Ez pedig abból fakad, hogyan élünk, hogyan működünk, hogyan gondolkodunk. A mai ember információért olvas. Ha megkaptuk és megértettük a kívánt információt, az a mienk, akkor készen vagyunk. A zsoltáros azonban nem azért ismétli magát a 119. zsoltárban nagyon-nagyon hosszan, mert nem tudja, hogy mindezt már elmondta, hanem azért, mert valami egészen mást tesz, mint pusztán információt közöl. Nem is az a cél, hogy ezt a zsoltárt a belőle nyerhető információkért olvassuk.  A zsoltáros elmélyül egy témában. Azt célozza, hogy ha valaki végigolvassa ezt a zsoltárt, akkor ugyanazokban a gondolatokban egy idő után egyre mélyebbre jusson. Elmélkedjen, meditáljon, kóstolgassa az igazságot, és amit ebből ért, az így kezdjen egyre inkább részévé lenni az életének.
Máshogy kell tehát olvasni. Ebben az igehirdetésben erről a másként olvasásról, a bibliai értelemben vett meditációról, elmélkedésről szólok, mint ami a bölcsesség gyakorlásához tartozik.
Sokat beszéltünk a Példabeszédek könyve alapján a bölcsességről, és egyszer az elején beszéltem a meditálásról. Arról, hogy ha nincs meg az ember életében ennek a helye, ennek a tere, ennek a bibliai értelemben vett meditálásnak, elmélkedésnek a gyakorlata, akkor elég nehezen fogunk előre jutni azon az úton, amit a Biblia az élet bölcsességének nevez. A 119. zsoltár ugyanúgy bölcsesség-irodalom, mint a Példabeszédek könyve, de mégis más. Mert a példabeszédek könyvében bölcs mondásokat hallottunk, amelyek megfontolásra, átgondolásra, egymással való összevetésre, tanulásra valók. A zsoltár azonban imádság. Nagyon személyes nyelvezetet használ. Istent szólítja meg, Istennel beszél. Mert az egész bölcsesség-kérdés személyes kérdés.
Három dologról szeretnék beszélni azzal kapcsolatban, mit tanulhatunk a 119. zsoltárból a biblikus meditálásról.  
1. Miért fontos a bibliai értelemben vett meditálás, elmélkedés?
Azért, mert Isten élete csak a meditáláson, az elmélkedésen keresztül jelenik meg bennünk és érkezik el belénk.
Az első részben a zsoltáros a boldogságról, az áldott, irigylésre méltó életről beszél. Azt mondja: „Boldogok, akik az Úr törvénye szerint élnek.” Nem csak általánosságban mondja ezt, hanem nagyon személyes hangon:  „Te megparancsoltad, hogy utasításaidat pontosan megtartsák.” A boldogság, az áldott, irigylésre méltó élet, az Istennel való élet kulcsának ezt tartja: az Ő rendelkezései, az Ő törvénye szerint élni. Sok szinonimát használ erre: törvény, parancsolat, rendelkezés, intelem, utasítás, döntés, a Te Igéd, a Te beszéded – mind ugyanarról szól.
Mikor azt mondja a zsoltáros, hogy az igazi boldogság az az Úr törvénye szerint élni – akkor nem egy etikai kódexre gondol, amit pontról pontra meg kell tartani, mert Isten azt úgy követeli meg. Sokkal inkább úgy beszél a törvényről, mint Tóráról, azaz útmutatásról, ahogy Isten vezetni akarja az ember életét. Ebben az van benne, hogy Isten kijelentette önmagát, megmutatta, hogy ki Ő és útmutatást adott az élethez. Aki boldogan, harmóniában szeretne élni - mondja a zsoltáros – az odaszabhatja az életét Isten útmutatásához, törvényéhez, az Ő rendjéhez, intelmeihez, döntéseihez, beszédéhez.
Az egyik oldalon tehát egy objektív kijelentés áll: „Boldog, aki Isten törvénye szerint él.” S lehet, hogy meglepő a másik oldal, amit magáról vall a zsoltáros: „bárcsak állhatatosan járnék utadon, megtartván rendelkezéseidet! Akkor nem vallanék szégyent.” Érzékeljük ezt? Miután megvallotta, hogy „boldog az az ember, aki így él”, nem azzal folytatja, hogy „és én pedig így élek és boldog vagyok” - hanem egy nagyon mély vágyat fogalmaz meg: „bárcsak!” Bárcsak tudnék a te utadon járni! Bárcsak tudnék a rendelkezéseid szerint élni! Azt mondja: „tiszta szívből hálát adok Neked tanulva igazságos döntéseidet.” Tanulnom kell ezen az úton járni.
Van tehát Istennek egy rendje, egy kijelentése, de az eszerint való élet nem magától értetődő. Van egy nagy lehetőség és a zsoltárosban ott ég a vágy élni ezzel a lehetőséggel, de ez mégsem olyan egyszerű. Bárcsak tudnék járni az úton! S ezen a ponton léphetünk most be mindannyian ebbe a zsoltárba, ennek a sodrásába. Ezen a ponton fogjuk majd megérteni, hogy miért fontos az elmélkedés, a meditálás.
Ha Jézus követői, keresztények vagyunk, akkor ismerjük azt, amit a zsoltáros megfogalmaz. Nem kérdés számunkra, hogy a boldog élet az az Isten útmutatása és törvénye szerint való élet. De azt is tudjuk, hogy ez nagyon gyakran nem megy. Hányszor megszületik a sóhaj a mi szívünkben is: Ó bárcsak tudnék az Ő útjain járni, sokkal inkább, sokkal többet! De nagyon sokszor nem sikerül. Szégyent vallunk.
Annak pedig, aki még nem lépett be a Jézussal való közösségbe, a keresztény életbe, de szimpatizál, keres, gondolkodik - ugyanolyan fontos ez a „bárcsak”. Mert benne az a kérdés munkál: „hogyan működik a keresztény élet? Mi lesz, ha én belépek ebbe a világba, ha odaadom magamat Jézusnak? Mi óv meg attól, hogy képmutató legyek?” Vagy éppen: „mi segít, hogy ne valljak kudarcot? Hogyan változhat meg ilyen mértékben az életem?” Mert sok emberben az van, hogy „mennék én, csak hát annyira nem érzem magam késznek, képesnek arra, hogy majd úgy fogok élni, ahogy gondolom, hogy élni kell, vagy élnek azok, akik már követői Jézusnak.”
Akármelyik igaz is ránk, bátorítson most bennünket az, hogy a zsoltáros, Isten embere is ezt mondja: „bárcsak tudnék ezen az úton járni!” Ebben lehet növekedni, ez biztathat, bátoríthat: „menj csak tovább előre az úton!”
Van tehát az objektív kijelentés: „Boldog az az ember, aki az Úr törvénye szerint él.” Mellette ott van a szubjektív vágyakozás: „Bárcsak úgy tudnék élni!” A kettő között van a meditálás, az elmélkedés. Mert az Istennek engedelmes élet kulcsa a szív - és a szív az nem változik meg csak azért, mert valamit már értesz. A szív nem változik meg csak azért, mert egy törvény valamit mond. A zsoltáros azt mondja, hogy „hogyan tartja tisztán életútját az ifjú?” Hogyan változik meg? Hogyan lesz az életem olyan, ami tényleg Istennek kedves? A válasz így hangzik a zsoltárban: „úgy, hogy megtartja az igédet.” A második egységben végig erről beszél a zsoltáros, hogy ez mit jelent. Nem tesz semmi mást, mint végig elmélkedik, végiggondolkodja, imádkozza, begyakorolja az Isten igazságát.
Miért fontos tehát a meditálás? Tudod jól: boldog az az ember, aki Isten szerint él.  Ott van a szívedben a vágy: bárcsak ilyen lennék! De tudod, hogy nagyon sokszor nem megy és nem sikerül. Ha komolyan mondod, hogy ott van a szívedben ez a vágy, akkor a kettő között van az, hogy megtanulunk egyre mélyebben, egyre valóságosabban elcsendesedni, elmélyedni Isten törvényében, rendelkezéseiben, döntéseiben, beszédében, igazságában – azaz elmélkedni. Mert evvel gyakorlod be magadba az Isten igazságát. Enélkül nem megy.
2. Mi a meditálás?
A zsoltár második nyolc verséből néhány képet szeretnék kiemelni, ami leírja ezt. .
„Szívembe zártam beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened.” – mondja a zsoltáros. Hogy fogok tudni úgy élni, hogy ne vétkezzem ellened? Azaz a Te törvényed szerint? Úgy, hogy a szívembe zárom a beszédedet. Nyilván nem kell magyarázni, hogy egészen más a szívünkbe zárni Isten beszédét, mint meghallani és értelemmel felfogni azt. Legtöbbünk életében nem azon múlik az Isten törvényeinek megtartása, hogy még újat kellene hallanunk arról. Nem kell újat hallanunk, mindent tudunk. Majdnem. Az hiányzik, hogy begyakoroljuk, szívünkbe zárjuk, megéljük.  
„Szívembe zártam beszédedet” – a kifejezés, ami itt szerepel, azt jelenti: valamit el kell rejteni annak az érdekében, hogy azt megőrizzük és megvédjük. Amikor az egyiptomi fáraó kiadta a parancsot, hogy Egyiptomban minden héber fiúgyermeket meg kell ölni, akkor Mózes édesanyjáról azt olvassuk, hogy gyermekét három hónapig rejtegette. Ugyanez a kifejezés szerepel ott: elrejtette, hogy megóvja, megvédje a pusztulástól. (Ex.2.2.) Aztán számos másik helyen olvasunk arról, hogy Isten elrejti a Benne bízót a veszedelem idején. (Zsolt.27.5.)
De nem csak elrejtésre utal a kifejezés, hanem gyűjtésre, felhalmozásra is. Tudod úgy látni magadat egy pillanatig, mint olyan embert, aki gyűjti, bezárja, elrejti a szívében Isten igazságait, igéjét, akaratát? Aki annyira azonosul Isten beszédével, hogy azt lénye mélyébe zárva meg akarja őrizni? Mert erről beszél a zsoltáros, ezt jelenti Istennel járni, elmélkedni. Bezárni, megóvni, elrejteni, felhalmozni a kincset.
A második kép, ahogyan a zsoltáros a meditálásról fogalmaz: „ajkam felsorolja szád minden döntését”. Ez a kifejezés elsősorban egy általános matematikai tevékenységre utal: valamit számba veszünk, végigszámolunk, újra és újra megszámoljuk, hogy megvan-e? Van valamid, tudod, hogy az mennyi, odamész, újra és újra felsorolod, így mondták a régiek: megolvasod, megszámolod, végignézed: mindegyik megvan. Vannak emberek, akik rendszeresen írják a havi kiadásaikat, a hónap végén végignézik, megszámolják, összeadják: megvan – erről van szó. Mások, akik gyűjtenek valamit, bármit: bélyeget, különleges borokat – mindenről katalógust vezetnek. Melyik évjárat, mikor adták ki, hogyan született, mit kell tudni róla. Ez is ugyanaz a kép. A zsoltáros ezt a képet használja:  tudatosan újra és újra végigveszi, számba veszi Isten cselekedeteit, ígéreteit, útmutatásait.  Semmi nem maradhat ki! Ezáltal tartja azokat élőn és frissen a maga számára. Hány és hány olyan üzenete, szívünket elérő, akár megrendítő igéje, cselekedete volt Istennek az életünkben, amelyekről megfeledkeztünk? Nem zártuk a szívünkbe, nem soroltuk fel. Kikopott, feledésbe veszett. Maradt a szív egy megindulása, de nem teremte meg az áldott élet gyümölcsét. El tudod magadat képzelni, amint leírod Istennek nagy tetteit, szabadításait, igazán meghatározó igéit, döntéseit (akár egy imanaplóban), és azokat újra és újra előveszed?
Ezt lehet, hogy nehezebb megragadni, mint a havi költségeket, vagy egy gyűjtemény darabjait, vagy bármit, ami konkrétan és objektívan számolható. Isten ígéreteit, beszédét hogy lehet pontosan végigszámolni, felsorolni? De mégis azt mondom, hogy igenis, ha te komolyan akarod venni az Istennel járást, az elmélkedést, akkor az életedben vannak olyan helyzetek, Istennek a szabadításai vagy éppen intései, üzenetek, bibliai igék, amiket tudnod kell! Rögzítened kell, és ezekhez tudnod kell visszatérni. Tudnod kell végignézni: mit mondott nekem Isten.
Mikor azon gondolkodom, azt keresem, hogyan vezet Isten, akkor van, hogy beugrik, hogy igen, ez az ige, ami most megszólított, két-három-négy éve már ott volt egyszer az életemben. Tudom, hogy szólt. Megnézem az imanaplómban. A fontos dolgok benne vannak. Megnézem, elolvasom, hogy akkor mit imádkoztam, mit írtam erről. Mert Istennek van egy története velünk. Ő valamit munkál az életünkben. Csak a mi emlékezetünk sokszor kihagy, és fogalmunk sincs, hogy mit mondott, és hogyan vezetne tovább. 
Van, akinek ez könnyen megy, mert amúgy is így működik az agya, és mindent megszámol, van, akinek meg nehezebb, mert soha életében nem csinál ilyeneket. Mindegy. A meditáláshoz hozzátartozik, hogy számba veszed, felsorolod, elmondod magadnak, hogy mit tett Isten veled, mit mondott Isten neked. Nem megy nélküle.
Harmadik kép, és ebben jelenik meg az „elmélkedés” kifejezés konkrétan is: „utasításaidon elmélkedem.” A szó jelentéséhez tartozik, hogy valamit ismétel, újra végiggondol. Ez gyakran belül történik: Isten jelenlétében csendesen reflektálunk Isten munkájára és a velünk történt eseményekre.
Ez lehet kétségekkel és kérdésekkel teli. A 77. zsoltárban ezt olvassuk: „Eszembe jutnak énekeim éjjelente. Szívemben elmélkedem, és ezt kutatja lelkem: vajon végleg eltaszít az Úr és nem tart tovább jóakarata?” Felébred éjjel valamilyen nyomorúságos, szorongattatott helyzetben, s azt mondja: emlékszem énekeimre, amikor dicsértelek Téged. Ezen elmélkedem, ezen gondolkodom most, hogy végleg eltaszítottál, Uram? Aztán ahogy tovább olvassuk a zsoltárt, ezt találjuk: „végiggondolom minden tettedet, elmélkedem dolgaidon: van-e olyan nagy Isten, mint a mi Istenünk?” (Zsolt. 77.7-8, 13.14.)Egy folyamat zajlik le abban, aki elmélkedik. Rá mer nézni a nyomorúságára, Isten előtt gondolkodik rajta, forgatja, vissza mer nézni arra, amikor minden más volt - és utána ebből az elmélkedésből fakadóan meg tudja fogalmazni, ki bírja mondani az imádságot, hogy „hatalmas Isten vagy! Nem hagysz el.” Aki ezt nem ismeri, azzal mi történik? Felébred éjszaka, elborítja a szívét a jeges rémület. Nem gyakorolta be magát abba, hogy ezeket a helyzeteket Isten jelenlétében, Istennel együtt magában megbeszélve, átgondolva tudja hordozni – és ezért Isten kiszakad abból a belső monológból, ami ilyenkor zajlik a szívében. El tudod képzelni, hogy szorult helyzetben úgy elmélkedsz, úgy „beszélgetsz magaddal” , hogy az Isten jelenlétében, Isten igazságai, útmutatásai alapján történik? Így születik az Úr törvénye szerint élő ember.
Végül egy utolsó kép: „gyönyörködöm rendelkezéseidben.” Szívembe zárom, felsorolom, elmélkedem, megforgatom, átgondolom, gyönyörködöm. Gyönyörködöm! Aki végigmegy ezeken, az, nyilvánvaló, hogy gyönyörködni fog. Egyre világosabb, hogy amikor azt mondja a zsoltáros, hogy a boldog élet az Úr törvényei szerinti élet, az nem valamiféle kíméletlen, kegyetlen, megnyomorító, félelemből fakadó megfelelni vágyásról szól, hanem a szívnek, a bensőnknek odaadásából, megváltozásából, megújulásából fakad, gyönyörködtet. Aki gyönyörködik valamiben, az foglyul ejtett ember. Amiikor az Isten rendelkezéseiben, törvényében, beszédében gyönyörködsz, Istennek foglyul ejtett embere vagy. És ha az vagy, akkor a helyeden vagy. Erre születtünk. Erre teremtettünk, hogy Őbenne gyönyörködjünk, Őt dicsőítsük, az Ő dicsőségére éljünk.
A zsoltáros, aki szívébe zárta isten útmutatásait, aki számon tartja és felsorolja azokat, aki elmélkedéseiben továbbgondolja és elmélyíti isten igéjét, végül gyönyörködik abban. Minél mélyebbre ment, annál elégedettebbé lett. Olyan szép ez a történet! Miért olyan nehéz ez nekünk? Miért olyan ritka ez az életünkben? Miért nem megy ez? Mert legyünk őszinték: néha kicsit megy, aztán sokat meg nem megy.
Az első oka ennek az, hogy városban élünk. Ahhoz, hogy a meditálás működjön, csend kell, és belső világ, belső tér, belső szabadság – ami a többségnek a városban nem adatik meg. Valamikor a mindennapi élet és munka megadta ezt. Aki a természetben dolgozott, egyedül, kemény fizikai munkát végzett, az közben akarva, akaratlanul csendben volt, meditált, imádkozott. Hosszú gyalogos utakon vagy lovas kocsin ment, ment az ember, és közben mindez zajlott a lekében. De próbáljon meg valaki meditálni a tömött 139-es buszon, negyven fokban, amikor tapossák a lábát! Vagy a számítógép mögött, amikor percenként jönnek az e-mailek, a képek, üzenetek… Nem megy! Sokkal nehezebb ebben a világban egy belső teret kialakítani. Részben azért is, mert folyamatosan ezernyi információ zúdul ránk, és ebben az áradatban az új mindig kiüti a régit. Nagyon nehéz egy valamiben ott maradni. Másrészt egy hatékonysági és mennyiségi szemléletben vagyunk. Ha olvasunk, információért olvasunk, hogy újat halljunk, hogy többet tudjunk. Egy valamiben ottmaradni, csendben gondolkodni és elmélyülni, ez alapvetően nem fakad ebből az életritmusból, amit a városban élünk. Ezért ez nehéz. Csak akkor fog működni az elmélkedés, a meditálás, ha sokkal keményebbek, sokkal tudatosabbak vagyunk. Ha tudjuk, hogy belehalunk, ha nem tesszük.
Van egy másik oldala is ennek, ami még mélyebb és ijesztőbb. Ez pedig az, amiről úgy beszél egy számomra nagyon sokat jelentő lelkipásztor, Eugene Peterson, mint a képzeletünk elsivárosodása. Peterson elmondja, hogy egyszer a templomba bevitte a négyéves gyerekeket, és a közeledő tavaszról beszélgetett velük. Bevitt egy madárfészket, és ezzel kapcsolatban kezdett mesélni a gyerekeknek arról, mi minden fog történni tavasszal. Ahogy kezében a fészekkel beszélt, a gyerekeknek, azok látták lelki szemeik előtt az érkező költöző madarakat, hallották ezeknek a madaraknak az énekét. Látták a hamarosan kivirágzó bokrokat és fákat. Érezték ott együtt mindezeknek az illatát. Beláttak a föld alá, ahol mindenféle férgek kezdenek a tavasz közeledtével életre kelni. Ott a templom falai között mindezt átélték - ahogy beszélt, a négyéves gyerekek el voltak varázsolva. És akkor, ebben a szent és csodálatos áhitatban egyszer csak az egyik gyerek megszólalt, és azt kérdezte: „neked miért nincsen haj a fejeden?” Peterson megdöbbent és azon gondolkodott, hogy ez a gyerek miért nem látja, miért nem érzi és hallja, amit a többi gyerek lát, hall és érez? Ez a gyermek miért nem látja a láthatatlant? Hogy lehet, hogy kívül maradt? Hogy lehet, hogy ennyire megnyomorodott a képzelete már négy évesen? Majd azt írja: „a képzelet az a képességünk, ami által kapcsolatot teremtünk a látható és a láthatatlan, a menny és a föld, a jelen és a múlt, a jelen és a jövő között. A keresztények, akik a láthatatlanba fektették be a legtöbbet, számukra a képzelet elengedhetetlenül szükséges. Hiszen csak a képzeletünk által láthatjuk a valóságot a maga teljességében. A képzelet az emberiség legdicsőségesebb képességei közé tartozik. Amikor egészséges és élettel teli, imádásba és csodálatba sürget. Isten titkaiba. Amikor beteg és tunya, emberek millióit teszi élősködővé, mások puszta utánzóivá, tévé-függővé.” /Subversive Spirituality, 132-133.)
Amiről beszélünk, az elmélkedés, a meditálás, az a képzeletünk munkája. Az az a képesség, hogy az Isten igéjét, a valóságos helyzetedet Isten jelenlétében, a Szentlélek által megújított, felfrissített, életre keltett képzeletben kötöd össze. Azáltal álmodod meg a jövőt, hogy hova hív Isten. Azáltal látod máshogy azt, amit látsz abban a pillanatban. Azáltal lesz az élet sokkal több, és sokkal gazdagabb, mint hogy felülünk a buszra, bemegyünk a munkahelyre, bevásárló listát készítünk, elvégezzük, és éljük a mindennapi dolgokat, amiket élni kell. Szükséges ez a belső világ.
A keresztény meditáció az abban nagyon más, mint minden távol-keleti elmélkedés, hogy ez az Isten jelenlétéből, szavából, igéjéből táplálkozik. Nem kiüresítjük magunkat, hogy magunkban találjunk valamit, hanem lecsendesedünk, hogy az Isten gazdagságában gazdagodjunk meg.  Isten törvényén, útmutatásán, életén, igazságain elmélkedünk.
Abban is más, miután a biblikus meditációból alapvető erkölcsi átformálódás fakad. Ez nem egy spirituális utazás, hanem megváltozott, Istennek kedves élet. „Hogyan tartja tisztán életútját az ifjú?  Úgy, hogy megtartja igédet...” Hogyan változik az életünk? Úgy, hogy begyakoroljuk az életünkbe Isten igazságát, Isten igéjét.
3. Végül: mi a biblikus meditálás titka? Hogyan léphetünk be és maradhatunk meg ebben, mint keresztény gyülekezet?
Ahogy eddig beszéltem az elmélkedésről és a meditációról, a fő hangsúly azon volt, hogy mit tehetünk mi, mire kell nekünk nagyon figyelni. És ez fontos! Van felelősségünk. Isten kijelentette az akaratát, az útmutatását, az élet ösvényét, a tórát - nekünk magunkba kell azt fogadni, életünkbe begyakorolni.
De mégis: azt kell hallanunk végül, hogy mindez Jézus megváltó munkája által lesz lehetséges.
A meditálás nem valamiféle módszertan. Az elmélkedés nagyobb kontextusát kell látni, és ez nem más, mint Jézus. Azt olvastuk a lekcióban, hogy Jézus, amikor az utolsó éjszakán együtt van a tanítványaival, azt mondja: „én elmegyek, az Atyához megyek, hogy helyet készítsek nektek… majd eljövök és magamhoz veszlek titeket”. Azt mondja egy ponton: „én vagyok az út, az igazság és az élet.” Ő az út, mondja magáról, amelyen járva megismerjük az igazságot az élettel kapcsolatban.
Hogyan lesz Jézus úttá nekünk? Hogyan járhatunk az úton, amit Ő készített? Emlékezzünk, mivel kezdődött a zsoltár! „Boldogok, akiknek útja tökéletes, és az Úr törvénye szerint élnek. Boldogok, akik megfogadják intelmeit, teljes szívvel keresik Őt. Nem követnek el álnokságot.” S mit mond a zsoltáros? „Ó, bárcsak így menne! Bárcsak! Bárcsak!” El tudod képzelni, hogy volt valaki, aki ugyanezt elmondja: „Boldogok, akiknek az útja tökéletes.”
El tudod képzelni, hogy van valaki, aki ugyanezt vallja: boldogok, akik teljes szívvel követik Istent, és nem követnek el álnokságot. És el tudod képzelni, hogy van valaki, aki nem a zsoltárossal és velünk együtt sóhajtja: bárcsak tudnék így élni? El tudod képzelni, hogy van valaki, akinek az útja tökéletes, aki mindenben Isten törvénye szerint élt, akiben nem volt semmi álnokság, semmi tisztátalanság. Aki teljesen tökéletesen betöltötte az Úr útmutatását, Tóráját, rendelkezéseit és parancsolatait? El tusos képzelni, hogy volt valaki, akinek a szíve csak arra vágyott, mindig, minden pillanatban, soha semmi másra, csak arra, hogy az Atya akaratát keresse? És minden szava és tette megfelelt ennek az életében. Ez Jézus. El tudod képzelni, hogy volt valaki, aki úgy magába zárta Isten beszédeit, aki úgy felsorolta újra és újra az Ő döntéseit, aki úgy elmélkedett akár a sötétség idején az Ő utasításain, aki úgy gyönyörködött az Ő rendelkezéseiben, hogy közben teljes volt, tökéletes volt? Ez Jézus! S amikor a tanítványainak arról beszél ez a Jézus, hogy elmegy, és azért megy el, hogy út legyen nekünk  az Atyához, akkor tudjuk jól, hogy a haláláról beszél. Mert hogy megy el Jézus? Keresztre feszítették. Elmenetele az út - de elmenetele a kivégzés valósága. Meghalt és feltámadott.
Amikor elmélkedésről és meditálásról van szó, akkor erről a Jézusról van szó. Ő az út. Amikor elmélkedésre, meditációra hív, az Ő személyes jelenlétébe hív. Ő jött közel. Ő tett eleget minden bűnünkért. Őáltala van lehetőségünk újra és újra belépni ebbe a csodába. Mert ő Isten minden törvényének, minden rendelkezésének, minden útmutatásának teljes és tökéletes megtestesülése. Ő hív a Vele való közösségbe. Minden alkalommal, amikor azon gondolkodsz, hogyan alakíts ki egy rendszerességet, hogy meditálj, akkor azt lásd, hogy Jézus az, aki abban vár, Jézus az, aki abban hív. Aki szeret.
Ha az a kérdésed, hogy hogyan tudod ezt elkezdeni: nagyon egyszerű. Kezd a 119. zsoltárral. Olvasd el versszakonként! 22 versszak. 22 nap. 22 hét. Remélhetőleg nem 22 hónap vagy 22 év, mire a végére jutsz. De ha akarod tenni, nagyon egyszerű! Csak olvasod és gondolkozol rajta. Annyira egyszerű, és annyira messze visz!
Isten áldjon meg bennünket ebben!

Az elmúlt alkalommal úgy vezettük be a Példabeszédek könyvének ezeket a mondásait, hogy üzenetük lényege, hogy ha valaki bölcs szeretne lenni, értenie kell, hogyan működik az emberi szív. Ezek a mondások az ember bensőjének, belső irányító központjának a működésével kapcsolatos megfigyelések summái. A „szív” a bensőnk, a lényünk középpontja, ami irányít, ami meghatároz, amibe beletartoznak vágyaink, érzelmeink, attitűdünk, akaratunk, értelmünk. A szív ismerete szükséges és elengedhetetlen egyrészt önmagunk ismerete szempontjából: önismeret nélkül nem beszélhetünk bölcsességről. Másrészt, ez az alapja annak, hogyan viszonyulhatunk jól másokhoz. A szív megértése gondolat körében ma arról beszélünk, hogy mit tanítanak az olvasott bölcsmondások a másik emberrel, a sebzett szívű emberrel való kapcsolatunkról, mások segítéséről. Hogyan legyünk és hogyan ne legyünk mellettük? (legyen az barát, kolléga, házastárs, szülő, gyermek… - válassz most magadban egy olyan kapcsolatot, amelyben szeretnéd megérteni, mit tanít a Példabeszédek könyve…) Először lássuk, hogy 1. Mit tanítanak a bölcs mondások a korlátainkról?, majd 2. Mit mondanak a lehetőségeinkről?
I. A korlátainkról
Ha valaki segíteni szeretne másoknak, az első kérdés, amellyel szembetalálja magát, hogy ismeri-e a saját szíve működését, tisztában van-e a maga motivációival, korlátaival, erősségeivel és gyengeségeivel. Ennek hiányában akár jószándékkal, jó szívvel, lelkesen, de mégis bolond módon fogunk a másik emberhez viszonyulni. Három dologról beszélnek az igék: nem vagyunk mindenhatóak, sohasem ismerjük teljesen a másik szívét, valamint legyünk tudatában a kivetítés jelenségének.
„Az örvendező szív megszépíti az arcot, a bánatos szív pedig összetöri a lelket.” Olvastunk még egy mondást a jókedv-rosszkedv témájában: „A csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe.” Az első egy pszichoszomatikus jellegű megfigyelés az örömről és az arc ragyogásáról, ill. a szomorúságról és annak hatásáról. A második rámutat, hogy az alap hangulatunk, hozzáállásunk meghatározza azt, ahogyan az élet mindennapjait, minden eseményét megéljük, örömmel, alapvetően pozitívan, vagy mindig rosszkedvűen, mindent negatív szűrőn keresztül látva. Ez a két mondás arra figyelmeztet, hogy mindenki felelős azért, hogy minek ad teret a szívében, mit választ – jegyzik meg bibliamagyarázók. Ez pedig a következőt jelenti annak, aki segíteni akar másnak: te soha nem tudod megtenni a másik emberrel azt, amit ő nem akar, amiért ő nem vállal felelősséget. Hadd fogalmazzam így: te nem lehetsz az ő szíve sebzettségének végső gyógyítója, te soha sem lehetsz a másik ember megváltója. Ez az első, és legfontosabb korlát, aminek tényét mélyen be kell vésned a szívedbe, ha segítetni szeretnél egy másik embernek. Végső értelemben tehetetlen vagy, nem áll hatalmadban a másik ember szívének gyógyítása, életének megoldása.
Ezt pedig gyakran nagyon nehéz elfogadni, és még ha értjük is, még nehezebb megélni. Mert annyira szeretnénk megmentők lenni. Mert látjuk, hogy az, akit szeretünk, bajban van. Természetesen van lehetőségünk és felelősségünk abban, hogyan viszonyulunk a sebzett szívű másikhoz - erről fogunk ma beszélni - de nincsen végleges hatalmunk felette. Ha helyette akarod meggyógyítani: Istent játszol! Ha elfogadod, hogy ő úgy tekintsen rád, mint aki majd meggyógyítod (és neki nem kell felelősséget vállalni ezért): Istent játszol. El kell ismernünk, akármilyen nehéz és fájdalmas is, hogy van egy fajta tehetetlenség, korlát abban, ahogy más embert segíthetünk, és ezzel, ha bölcsek akarunk lenni, meg kell tanulnunk együtt élni. Egy szülő sem válthatja meg a gyermekét - vagy gyermek a szülőjét, egy férfi sem mentheti meg a feleségét - vagy feleség a férjét. Akármennyire szeretné, akkor sem. Egy barát sem gyógyítja meg a barátját… Egy lelkész sem váltja meg a gyülekezet tagját… Egy lelkigondozó vagy terapeuta sem váltja meg a kliensét, és teheti meg helyette azt, amire csak ő képes. Nem vagy mindenható, és ne is próbálj az lenni!
A másik korlát, amelyről tudnunk kell, hogy sohasem fogjuk pontosan ismerni, mi zajlik a másik ember szívében: „a szív ismeri a maga keserűségét, és örömébe sem avatkozhat idegen.” Senki sem tudja igazán, mit érez a másik ember, és senki sem tudja igazán kommunikálni a maga érzéseit. A szív mélye titok marad, amit csak az ember saját lelke ismerhet meg, és ezért az ember szíve legmélyén elszigetelt. Éppen ezért azt is megfogalmazza a bölcs, hogy „nevetés közben is fájhat a szív, és az öröm vége is lehet bánat.” Mit jelent mindez a másik emberrel való kapcsolatra nézve? Azt, hogy újra és újra tudatosítjuk magunkban – mert újra és újra ezzel ellentétesen viselkedünk – hogy a másik ember szíve, élete sokkal összetettebb, mint ahogy gondoljuk. Olyan hamar készek vagyunk a diagnózissal – ó, persze, értem, hogy mi van veled, és már adjuk is a tanácsokat - miközben fogalmunk sincs a valóságról. Olyan hamar ítélünk a felszín alapján, és közben nem figyelünk, hogy megsejtsük, megérezzük, mi van a mélyben. A korlát tehát, amit szintén mélyen be kell hogy véss az értelmedbe és a szívedbe, és át kell, hogy menjen a gyakorlatba, hogy közel sem ismered és érted úgy a másik ember helyzetét, örömét vagy éppen bánatát, mint amint azt gondolod.
Harmadszor, nemcsak azért nem értjük, mert a másik szívének mélyét csak Isten tudja olvasni, mi nem, hanem azért sem, mert mi nem vagyunk képesek az objektív ismeretre: „Ahogyan a víz tükrözi az arcot, úgy tükröződik a szívben az ember.” Ezt így magyarázza az egyik kommentátor: „Amint valaki a vízbe néz, és saját arca tükörképét látja, hasonlóan, amikor valaki egy másik ember szívébe néz – megpróbálja kideríteni, hogy az mit érez – saját szíve tükörképét látja. Szeretetet lát, ha szeretet van benne, gyűlöletet, ha gyűlölet. Más szavakkal saját érzéseinket vetítjük ki másokra.” (Michael Fox, Proverbs 10-31, 812) A kivetítés, különösen, ha nem vagyunk tudatában, súlyos korlátja annak, hogy megértsük, megismerjük a másik ember motivációit, érzelmeit, helyzetét. És ez mind negatív, mind pozitív értelemben torzíthatja a megismerésünket. Negatívan, ha saját rendezetlenségünket, rosszkedvünket, haragunkat, gyűlöletünket, stb. vetítjük ki a másik emberre (a „mindenki magából indul ki” mondás jut itt eszünkbe). De pozitív értelemben is torzít: naiv az az ember, aki éppen saját rendezettsége, békessége, „ártatlansága” miatt nem is feltételez a másikról rosszat, és esetleg meg is fizeti ennek az árát.
Ha tehát bölcsen akarsz viszonyulni a másik emberhez, ha jól akarsz segíteni annak, akinek szíve sebzett, először ismerned kell korlátaid: nem lehetsz megváltója – övé a végső felelősség; ne légy elhamarkodott abban, hogy tudod, mivel is állsz szemben; és ne légy vak saját kivetítéseiddel kapcsolatosan. Mindez azonban semmiképpen nem vezethet oda, hogy ne is akarj a másik ember mellé állni, és segítségére lenni. Sőt, ennek belátása után tehetjük fel a kérdést: mit tanít a Példabeszédek könyve arról, hogyan támogathatunk bölcsen másokat?
II. A lehetőségeinkről
Az első, ami a fentekből fakad, hogy tanuljunk meg hallgatni, ráadásul a szívünkkel hallgatni. Ne feledd, „nevetés közben is fájhat a szív, és az öröm vége is lehet bánat.” Azaz sokkal több van a másik ember szívében, mint amit elsőre hallasz, vagy amit – még veszélyesebb – először megfogalmazol magadban, mint megértést, diagnózist. Tudatosítsd magadban, hogy annak, amiről beszél, valószínűleg sokkal mélyebb rétegei is vannak, mint ami először felbukkan, és ezért ahelyett, hogy gyors választ adnál, engedd, hogy kibomoljon előtted a másik ember története. Ennek az az alapvető feltétele, hogy tiszteletben tartod őt. Szereted, kész vagy együttérzést gyakorolni. Várj, amikor már mondanád. Imádkozz, hogy mélyebben megértsd. Ennek a készségnek a hiánya szembetűnő. Gyakori helyzet házaspárok életében, hogy a feleség szeretne valamit elmondani, megosztani, de nem sokra jut, mert a férj már a harmadik mondat után pontosan tudja, mi a válasz, mi a megoldás. És mondja… A felesége pedig elnémul. Nemrégiben azt mondta nekem egy asszony, hogy már nem is mer férjének beszélni arról, ami valójában zajlik benne – a nehézségeiről, a bizonytalanságairól – mert tudja, hogy kioktatás a válasz. És még lehet, hogy jól is látod a helyzetet, mint férj – csak azt nem látod, hogy a gyors ítéletalkotás és tanács által nem hallgattad meg a feleséged „szívét”, nem engedted, hogy megossza veled, ami benne történik, és nem álltál mellé, hogy vele hordozzad azt. Természetesen ez a dinamika számos más kapcsolatban is hasonlóan működik. Az első, és legfontosabb lehetőséged tehát, hogy meghallgasd a másik embert, együttérzően, figyelemmel, gyors ítéletalkotás nélkül. Ez pedig, valljuk be, sokkal nehezebb, mint jó tanácsot adni – és ezáltal megvédeni magunkat attól, hogy beengedjük, magunkhoz közel engedjük és hordozzuk a másik nehézségét, fájdalmát.
A második lehetőségünk, amivel élnünk kell, a jó szó: „Aki aggódik szívében, az levertté lesz, a jó szó viszont felvidítja.” Valamint: „A szelíd nyelv életnek a fája, a romlott pedig összetöri a lelket.” A figyelmes hallgatás nem azt jelenti, hogy némává kell lennünk. A „jó szó”, a „szelíd nyelv” a gyógyító szavakra, gyógyító, erőt és bátorságot sugárzó beszédre vonatkozik. A Példabeszédek bölcse óriási jelentőséget tulajdonít a beszédnek, ami lehet életté („életnek fája”), vagy pusztulássá („összetöri a lelket”) a másik ember számára. Legtöbbször ezek nem kiselőadások formájában jelentkeznek, hanem valóban „egy szó”, egy helyén mondott mondat által. Nem sokra van szükség, hanem arra a szóra, amivel vigasztaljuk, bíztatjuk, megerősítjük, dicsérjük a másikat. Melyek azok a vigasztaló, vagy bátorító, dicsérő szavak, amelyekkel újra és újra megajándékozhatnád azt, aki melletted van? Hogyan tudnád őt megerősíteni a képességeiben, a reménységeire nézve, Isten szeretetére és elfogadására vonatkozóan? Az a benyomásom, hogy nagyon szegények vagyunk a jó szavakban. Nekem biztosan sokkal bőkezűbbnek kellene lennem velük… Vajon miért vagyunk olyan szűkmarkúak a jó szóval, és mi kellene ahhoz, hogy ez változzon? A kultúránk nem támogat bennünket ebben, a kritika, a gúny, a beszólás sokkal elfogadottabb, mint a dicséret és elismerés. Mégis tudnunk kell, hogy a mellettünk élő sebzett szívű ember számára beszédünk „életnek fája” lehet.
A harmadik, amit értenünk kell a másik ember szívével kapcsolatosan, a megpróbáltatás szerepe, és az ebben való kísérés módja. Azt olvastuk: „Az ezüsthöz tégely kell, az aranyhoz olvasztókemence, de a szívek vizsgálója az ÚR.” Ebben az igében nemcsak arról van szó, hogy Isten megvizsgálja a gondolatainkat, a bensőnket (a szívünket), hanem az is, hogy megpróbál. Amint az ezüstöt és aranyat felizzítják, és ezáltal megtisztítják a salaktól, hasonlóan az Úr „megvizsgálása” olyan megpróbáltatás, nehézség, szenvedés az életünkben, amely egyrészt felszínre hozza, hogy milyen érték van valójában a szívünkben, valamint hogy milyen hiábavalóság lakik ott, és ezáltal tisztulást munkál. Ha bölcsen akarunk viszonyulni más emberekhez, akik éppen nagy nehézségeken mennek keresztül, ismernünk és értenünk kell Istennek ezt a munkáját – a saját szívünkben is. Természetesen ez hitbeli-teológiai szempont, amelyben a Példabeszédek bölcsessége túlmutat minden mai pszichológián. Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy az Úrtól való intés vagy dorgálás mind a Példabeszédek könyvében, mind az egész Biblián végigvonuló gondolat. Mit jelent ez a gyakorlatban?
Két kísértés fenyeget bennünket, amikor a másik ember nehézségeivel, küszködésével, esetleg szenvedésével találjuk magunkat szemben. Az egyik az, hogy megpróbáljuk a szenvedést megmagyarázni. Akár úgy, hogy okot találunk (legveszélyesebb módja, ha minden áron valami bűnt szeretnénk találni – amint Jób szenvedését próbálják magyarázni barátai), akár úgy, hogy csak a célra koncentrálunk: leereszkedően és érzéketlenül mondjuk a teológiai igazságot, hogy Isten biztosan valami jót hoz ki ebből. A másik kísértésünk, hogy valamilyen módon megpróbáljuk a helyzetet megoldani, a szenvedést eltüntetni, megszüntetni – amire persze nem vagyunk képesek. Ha pedig nem megy, akkor könnyen a visszavonulást választjuk: nincs magyarázat (vagy a másik nem fogadja el), nem jutottunk rajta gyorsan túl, és ezért tehetetlenségünkben inkább kivonulunk a kapcsolatból. A szenvedő pedig magára maradt. Azonban ha ismered és érted az Úr munkáját a szenvedésen keresztül, akkor tudod, hogy a megpróbáltatásban kincs van elrejtve, és azon munkálkodsz, hogy a másik ember ezt a kincset magához tudja ölelni. Ha keresztény vagy, tudod, hogy nem véletlen, esetleges, és „Isten háta mögötti” az a nyomorúság, amelyet a másik átél, hanem Istennek olyan munkája, ami végül megtisztít, megerősít, nemesít - amint az olvasztótégelyben is ez történik az érccel. Ezért kíséred őt a szenvedésben, megértéssel, együttérzéssel, jó szóval, imádsággal, bátorítással… mert tudod, hogy Isten munkája bontakozik majd ki. Nagyon nehéz ez, amikor a házastársadról, gyermekedről, szüleidről, jó barátodról van szó, mégis ez a bölcsesség útja…
Van azonban egy ennél is mélyebb helyzet, amiről így ír a bölcs: „Az ember lelke elviseli a szenvedést, de ha a lélek összetörik, azt el lehet-e hordozni?” Az ember lelke, bensője a támasz, hogy hordozza a nehézséget, a szenvedést, de mi van akkor, amikor ez a benső támasz, erő, életkedv törik össze? Ha a lélek összetörik, ki hordozza el? Nincs másik lélek helyette, ha az ember bensője, életereje, hajtómotorja leállt, ha kifogyott minden energia és reménység, akkor azt a lelket ki vagy mi hordozza? Ki vagy mi viszi tovább? Gondolhatunk itt például súlyos depresszióra, teljes életfeladásra. Mit tehetünk ilyenkor? Hogyan viszonyuljunk ehhez a helyzethez? Itt szeretnék visszatérni a lekcióban olvasott történetre: négy ember viszi béna barátját Jézus elé. Nem ők lesznek a gyógyítók, a szabadítók, a megváltók, de nekik van hitük (!) arra, hogy Jézus valamit tud tenni. Ez megvilágítja nekem azt, amikor súlyosan depressziós (keresztény) ember mellett állunk, aki úgy érzi, nem tud hinni, nem tud dönteni, nem tud gondolkodni, nem tud remélni, nem képes előretekinteni. Ha a lélek összetörik, ki hordozza el? Amit tenni tudsz, tudunk, hogy hiszünk helyette, remélünk helyette, előretekintünk helyette. Az ilyen összetört léleknek nem azt kell mondani, hogy szedd össze magad, és gyakorold hited – éppen erre nem képes. Hanem biztosítani kell arról, hogy ő így is az Úr gyermeke, és nem kell tudnia hinni – mert mi hiszünk helyette. Nem kell tudnia remélni – mi remélünk helyette. Mindezt azért, mert ezzel hozzuk őt és tartjuk őt Jézus jelenlétében – és nem úgy, hogy mi lennénk az ő megváltója. Szép, ha ilyenkor a gyülekezetben a testvérek körbeveszik az összetört lelkű embert, ott vannak vele, látogatják folyamatosan, bátorítják, imádkoznak vele és imádkoznak érte.
Végezetül egy utolsó, de nagyon fontos szempont: „Ki mondhatja: tisztán tartottam szívemet, tiszta vagyok, nincs vétkem?” A szív bajához, sebzettségéhez tartozik a bűn is, amelyet néven kell tudni nevezni, segítőként nem lehet eltussolni. Hadd hangsúlyozzam újra, hogy csak az tudja ezt jól tenni, aki ismeri saját szíve elveszettségét, valamint Isten Jézus Krisztusban adott kegyelmét. Ha mindkettőt ismered, átélted – elveszettséged keserűségét és a felfoghatatlan kegyelem édességét - akkor kész vagy arra, hogy bölcsen rámutass a bűnre, amely a szív sebzettségével kapcsolatos. A bölcsesség éppen abban rejlik, hogy tudod, Istentől elkéred, mikor és milyen módon tedd ezt meg úgy, hogy ne légy se ítélkező, se olyan, aki szemet huny a bűn felett.
Nézzünk ebben is Jézusra. Amikor odaviszik hozzá a bénát, ezt mondja: „Fiam, megbocsátattak a bűneid.” Látszólag teljesen irreleváns mondat. Miért a bűnbocsánatról beszél, amikor ennek az embernek az a baja, hogy béna? Valamint milyen vétket követhet el az az ember, aki ki tudja mióta mozdulni sem tud? Választ nem kapunk, de azt látjuk, hogy Jézus ismeri, ami a szívben lakik, és bölcsen, isteni felhatalmazással viszonyul hozzá. A történet végén a béna testestül-lelkestül gyógyul meg, megbocsátást nyert és gyógyult emberként, az Urat dicsőítve tért haza.
Ha bölcs akarsz lenni, ismered a korlátaidat, és élsz a lehetőségeiddel. Családban, barátok között, munkahelyen, bárhol, ahová Isten helyez. Ismerni kell a szívedet – és ismerni kell a másik ember szívét. Mindehhez pedig ismerni Istent, aki Jézusban jött el hozzánk. Hol tudom megszerezni ezt az ismeretet? Hol tudom gyarapítani ezt a bölcsességet? Tedd fel magadnak a kérdést most másképpen: hol tudok most belépni a béna, a barátok, és a Jézus történetébe? Sőt, hogyan hív meg engem Jézus ma ebben a történetben?
Lehet, hogy ma a bénával azonosulsz. Tehetetlenség, fájdalom, elveszettség. De azért vagy itt, a házban, Jézus előtt, hogy ő kimondja számodra a gyógyító szót. Lehet, hogy összetört vagy. De azért vagyunk itt, veled, a gyülekezet, hogy együtt imádkozzunk érted és emeljünk téged (vagy leengedjünk téged) Jézus elé. Lehet, hogy valakit különösen is szívedre helyezett ma Isten, és ezért most a barátokkal azonosulsz. Erőt kérsz és kapsz ahhoz, hogy bénádat hordozd, és Jézus elé vidd. A Szentlélek az, aki kijelenti most neked, hol és hogyan akar veled és benned cselekedni. És neked nincs más dolgod, mint hogy azt mondd: Igen, Uram, legyen meg bennem a te akaratod!
ÁMEN!

Három fogalom köré épül a mai igehirdetés: bölcsesség, alkohol és Szentlélek. A Példabeszédek könyve alapján a bibliai értelemben vett bölcsességet tanulmányozzuk hosszabb ideje. A ma olvasott szakasz értelmezése nem kíván különösebb előtanulmányokat senkitől. Egy nagyobb egység részeként, amely érinti az evés és a más asszonya témákat, a mértéktartást helyezi elénk, és felmutatja az alkohollal való visszaélés bolondságát. Jó pár száz évvel később Pál apostol az efézusi levélben (nem függetlenül textusunktól) szintén összeköti a bölcsesség és a részegség témáját, azonban első látásra különös módon teszi ezt: „Jól vigyázzatok, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen… Ne részegeskedjetek, hanem teljetek meg Lélekkel.” Itt van tehát mindhárom, mégpedig egy fontos és különleges összefüggésben: bölcsesség, szesz és Szentlélek. Alkoholizmus, evangélium, és Istennek élt élet…
Szembesültem azzal, hogy milyen nehéz itt, a gyülekezetben igehirdetésben az alkoholizmusról beszélni. Óriási csapdák vannak nemcsak az igehirdető, de az igehallgató és bibliaolvasó keresztény, de még a magát Krisztus követőjének nem valló ember előtt is. Az egyik a moralizálás – olyan egyszerű elítélni az alkoholizmust, mint ami öl, butít és nyomorba dönt… A másik a szakmai megközelítés kísértése (aminek megvan a helye és szerepe a szakmában, de ami nem lehet elsődleges most a számunkra). Mit értek ez alatt? Felölthetjük a szociológus szerepét, aki az alkoholizmus társadalmi összefüggéseiről beszél. Magunkénak tarthatjuk az addiktológus vagy a pszichológus megközelítését, és elemezhetjük innen nézve az egyéni élettörténeteket, a családi összefüggéseket, a függőség kialakulásának okait, testi és lelki következményeit, a terápia útjait. De ez, mint elsődleges megértés, számunkra tévút. Végül csapda az elkenés is: nem nevezzük néven az alkoholizmus iszonyatos szörnyét, amely valamilyen módon jelen van az életünkben. Beszélhetnénk tágabb értelemben, az önuralom, a mértékletesség kérdésiről… Miért nem beszélünk más függőségekről is, pl. drog, munka, internet, stb.? – kérdezheti valaki. Lehetnénk kiegyensúlyozottabbak, tapintatosabbak… De nem leszünk. Ma szembenézünk az alkohol pusztító hatásával az életünkben, mert Isten erre hív…
 
I. Az alkohol bolondsága
A szöveg a másnapos embert idézi fel, kiáltásait visszhangozza: jaj! fáj! De kinek, jaj és kinek fáj? Kit vertek véresre ok nélkül? Ki veszekszik értelmetlenül? Kinek van minden baja? Kinek véres a szeme? Ki ez az ember? – És mindannyian érezzük, tudjuk, ki ez az ember. Ismeretlenül is ismerős, ismerősen pedig ijesztő. A valósághű és elrettentő leírás folytatódik: „Azoknak, akik bor mellett mulatnak, és a fűszeres bort kóstolgatni járnak.” A kép előttünk a késő éjszakába nyúló iddogálás, aminek egy pontján emberünk nem annyira kóstolgatja a bort, mint inkább vizsgálja, kutatja.
Képzeld magad elé az embert, aki üveges, vizslató tekintettel mered a pohárra. Iróniától sem mentes kép ez… Majd megfogalmazza szerzőnk azt is, hogy mennyire vonzó a bor: „Ne nézd a bort, hogyan vöröslik, hogyan gyöngyözik a pohárban…” Egy angol bibliafordítás az ún. kulturált borfogyasztókat szem előtt tartva így fogalmaz e helyütt:
„Ne a címkéje alapján, sem a bukéja, vagy testessége alapján ítéld meg. Sokkal inkább a másnaposságot vedd számításba, amit okoz…” (The Message) „Végül megcsíp, mint a kígyó, megmar, mint a vipera.” És hogy ez mit jelent? „Szemed zavaros dolgokat lát, te magad meg össze-vissza beszélsz. És olyan leszel, mint aki a tenger közepén fekszik…” A delirium tremens leírása. Egykor és most. Végül felkerül a nyomorúságos és dicstelen korona emberünkre, és visszatérünk oda, ahonnan kiindultunk: „Ütöttek engem, de nem fájt, vertek, de nem tudtam róla! Amint fölébredek, folytatom, ugyanezt keresem.” Összetörtem, és fogalmam sincs hogyan, de ami történt éjjel, azt folytatom már reggel…
Lehet ezeket a sorokat úgy olvasni, úgy hallani, mint amelyek kifigurázzák a részeg embert. A szerző elrettenteni akar, és ennek lehet eszköze a gúny. Mégis, talán igaz, hogy legtöbben nem így halljuk ezt. Nem annyira mosolyra húzódik az ajkunk, mint amennyire összeszorul a szívünk. Magyarországon 800.000 ember alkoholista, másfél millió nagyivó. Az alkoholizmus a szakemberek szerint népbetegség. Érintettek vagyunk… Közvetett módon mindannyian, de a legtöbben közvetlenül is. Pedig jó lenne, sokkal jobb lenne csak távolról nézve nevetni. Vajon kimondhatjuk ma a titkokat? Kimondhatóak a fájdalmak, néven nevezhető a megkötözöttség? Hányan és hányan vannak, akik gyerekkorának rémképe ez az ember… egy apa, egy anya, egy rokon… Egy férj, egy feleség, egy testvér… Vagy akár a gyereked. Mennyi erőszak, fájdalom és nyomorúság kötődik az alkoholhoz az életünkben… Szegénység, veszekedések, verések. Szégyen és titkolódzás, hogy csak meg ne tudják. Állások elvesztése, válások, családok széthullása. Kreativitás és fizikai erő, szellemi és lelki egészség szétszórása, elpazarlása. Az alkohol áldozatai és az alkoholista áldozatai.
Beszélhetünk erről? Beszélgethet velünk Isten erről? Beszélhet velünk egy szerettünk erről? Beszélhetünk mi egy szerettünkkel, egy barátunkkal, egy kollégánkkal erről?
Van ehhez köze az evangéliumnak?
És hogy mikor téma ez a téma? Mikor kellene róla beszélni? Zacher Gábor toxikológus ezt a választ adja a kérdésre, hogy mikortól tekinthető valaki alkoholistának:
„Amikor már az életébe annyira beletartozik a pia, hogy befolyásolja azt. Erről beszélhetünk már akkor is, ha valaki csak naponta két sört iszik meg. Egész nap egy kortyot sem iszik, de tudja, hogy ha hazaér, már nem kell vezetnie, és ott van a söröcske, amit kiszisszenthet, aztán a másodikat is, utána már alhat. Nem veri meg az asszonyt, nem üvölt a gyerekkel, csak egyszerűen a részévé válik a napjainak az alkohol. A probléma ebben az, hogy az ember értékrend-változáson megy keresztül - a fontossági sorrendben előre kerül az alkohol -, de ő maga nem is érzi. Hiába mondja az asszony (vagy a férj, hiszen az alkoholisták 40 százaléka nő), hogy legalább ma ne igyál. A "mit szólsz te ebbe bele?", "ezt csak megengedhetem magamnak" és az "éppen te mondod?" mondatok klasszikusak egy alkoholista szájából.”
http://www.origo.hu/tafelspicc/kozelet/20121218-alkoholizmus-alkoholfug….
A bölcsesség könyve, ha közel engedjük magunkhoz, felkavar. Bölcsesség és alkohol. De hogyan engedhetnénk közel? Honnan adathat bátorság ehhez? Honnan jöhet reménység? Bölcsesség, szesz – és Szentlélek, mondtuk. Pál apostol tovább megy. Tud egy olyan erőről, olyan hatalomról, akinek jelenlétében minden mássá lehet.
Az alkohol áldozata is, az alkoholista áldozata is. Ez az evangélium, ez a jó hír. És most halljuk a jó hírt először egy olyan személytől, aki megtapasztalta Jézus Krisztus szabadítását…(Itt egy szabadult alkoholista bizonyságtétele hangzik el).
 
II. A Szentlélek bölcsessége
Van tehát szabadító, az élő Isten, aki mindenre képes! Lássuk először, hogy mit mond Pál apostol bölcsesség, alkohol és Szentlélek összefüggésében!
A szakasz központi felszólítása: „teljetek meg Lélekkel…” A Szentlélek az, aki az Atya Krisztusban elérkezett erejét és jelenlétét közli velünk. A Szentlélek az, aki által valósággá lehet, amire az apostol hív: „Jól vigyázzatok, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak…”
Hogyan ismerjük fel a lehetőségeket? Hogyan hozunk jó döntéseket? Hogyan értjük meg, mi Isten akarata? Ezekre a kérdésekre a válasz: úgy, hogy beteljesedünk Szentlélekkel. Mi köze ennek ahhoz, hogy „ne részegeskedjetek, mert a borral léhaság (kontrollálatlanság, hiábavalóság) jár együtt”? Kettős a kapcsolat, amit látnunk kell.
Az egyik, hogy az alkohol bolonddá tesz, képtelenné a bölcsességre, alkalmatlanná az idők kihasználására, hiszen felemészti az erőnk, a világosságunk, az érzékenységünk, a kreativitásunk. Maga alá gyűr, és nem kiteljesít, hanem kifoszt. A Szentlélek jelenléte viszont éppen az ellenkezőjét teszi velünk. Mint Isten Lelke, lehelete bennünk, ő az, aki harmóniába hoz a teremtett valósággal, ő az, aki Krisztus bölcsességét és akaratát közli velünk. Ezen a ponton tehát ellentét van a megrészegedés és a Szentlélekkel való beteljesedés között, az egyik bolondság és pusztulás, a másik bölcsességre és életre vezet.
Van azonban párhuzam is. Ahogy az alkohol átjár, és kontrollálja az érzelmeinket, a gondolatainkat, úgy az Isten Lelke is. Látszólagos párhuzam, hogy amint az alkohol könnyebbé tesz, feldob (egy időre), úgy a Szentlélek is örömöt hoz a szívbe, sőt, meg is mámorosít Isten jelenlétével, ami nem bolondság, nem értelem nélküli extázis, hanem mély megelégedés, túlcsorduló hála, szeretet és öröm. De annyira valóságos ez az öröm, ez a hála, ez a ragyogás, hogy azok, akik soha nem találkoztak még vele, akár az alkohol kezdeti, feldobottságot hozó hatásával is összekeverik.
Miért mertem feltenni a kérdést, hogy beszélhetünk-e a fájdalmakról, titkokról, nyomorúságokról, megkötözöttségekről? Azért, hogy kívánjad ma a Szentlélekkel való beteljesedést, sőt, ne csak kívánjad, hanem szélesre is tárd magadat a szabadító és gyógyító Krisztus előtt. Kinek és miért van szüksége ma a Szentlélekkel való beteljesedésre?
Nemrégiben azt mondta nekem valaki, hogy mostanában nagyon sok feszültség van a munkahelyén. Három lehetősége van, vagy templomba megy, vagy minden este iszik egy keveset, vagy megveri az asszonyt – mondta viccesen... Egyelőre iszik egy kicsit esténként. Van az életünkben feszültség, és jól esik azt valahogyan oldani. Lehet olyan konfliktusunk, aminek terhét egy kis alkohollal könnyíthetjük. Van, aki csak egyfajta depresszív hangulatot vagy ürességet kíván semlegesíteni. És akkor is így van, így lehet, ha keresztények vagyunk. Pedig ismered a Szentlélek örömét… Tudod, milyen, amikor betölt. Tudod, mennyire más az Ő jelenlétének felüdítő frissessége, mint az alkohol tompító hatása. Keresd és kérd a Szentlélekkel való beteljesedést… és ne pazarold el az életed!
Az előbbi ma még szinte ártatlan sodródásnál sokkal keményebb azok helyzete, akik súlyos fájdalmakkal, szégyennel élnek a múltban átélt borzalmak miatt. Bárcsak megismernéd Isten Lelkét, mint a tökéletes vigasztalót. Amikor a Lélek Krisztus jelenlétébe vezet, a legmélyebb vigasztalást és gyógyulást éled át, ami ebben a világban adatik. Amikor a Lélek kijelenti a szívedbe, hogy Isten gyermeke vagy, amikor kiárasztja szívedbe Isten atyai szeretetét, gyógyulsz. Gyógyulsz a szégyenből, gyógyulsz az elhagyottság, az elutasítottság érzéséből. Hogyne tudna és akarna az, aki alkotott, aki a legteljesebb értelemben kezdeted, gyógyítani egy alkoholista apa által elkövetett bűnök következményeiből? Mennyi hiábavaló és felesleges gondolat, bennünk dúló harc, ítélet és felmentés emészti életünk, mert a múltunk láncai által megkötözve élünk! Amikor a Lélek betölt, Krisztus megváltásának mindent újjátevő valósága kezd el munkálni életedben. Ahhoz is Isten Lelkének erejére és gyógyító munkájára van szükség, hogy valaki ki tudjon lépni egy olyan kapcsolatból, amelyben egy alkoholfüggő családtag erőszakának van kitéve…
Ha te magad vagy az alkohol (vagy valami más függőség) rabja, egyetlen út van előre: egy nagyobb erő, egy nagyobb hatalom érintése, sőt, uralma feletted, mint amely most ural. Teljesedj be Szentlélekkel – hiszen amikor Ő vesz uralmat tested, lelked, értelmed felett, akkor a szeretet és szabadság rabjává, Krisztus szolgájává leszel. Isten Lelkének van hatalma szabadítani – elismerheted nyomorúságod, és kérj segítséget!
Azoknak, akik maguk körül látják az alkohol pusztító hatalmát, és már régen feladták, hogy szerettük, ismerősük, barátjuk életében lehetséges változás és szabadulás: tudod, mire van szükséged? Teljesedj be Szentlélekkel! Mert akit a Szentlélek betölt, annak megújul, megelevenedik a hite, és az (újra) az imádság embere lesz. Ahol emberileg nincs reménység, ott egyedül a Szentlélek az, aki reményt önt szívedbe, aki által hiszed a hihetetlent. Ő tesz bátorrá, hogy beszélj a szabadítóról, és bölccsé, hogy felismerd, mikor és hogyan beszélj róla. Ő tesz kreatívvá és kitartóvá, hogy ne mondj le arról, akiről mindenki lemondott.
Mindannyian érintve vagyunk – így vagy úgy. Mindannyiunknak arra van szükségünk, hogy beteljesedjünk Szentlélekkel. Hogyan? Kinek adatik a Lélek?
A Szentlélek Krisztus Lelke. A Szentlélek annak Lelke, aki teljes volt vele, minden mértéken felül. A Szentlélek az, aki által Jézus elvégezte szabadításunk és megváltásunk munkáját a kereszten. Amikor szenvedett, nem fogadta el a bort… Nem akarta csökkenteni a fájdalmat… Nem akarta tompítani magát… Miért? Hogy teljesen és tökéletesen kiigya értünk az Atya haragjának poharát. Hogy teljesen és tökéletesen, szabad döntéséből, feláldozza magát értünk. Hogy teljes és tökéletes bocsánatot szerezzen nekünk minden bűnünkre – arra is, amit az alkohol hatása alatt követtünk el… Hogy teljes és tökéletes gyógyulást és szabadulást szerezzen összetört életünkre.
Be szeretnél töltekezni Szentlélekkel? Itt van a feltámadt Jézus Krisztus. Tárd ki előtte a szíved. Ha szükséges, tarts bűnbánatot. Hozd elé összetörtséged, hozd elé megkötözöttséged. És kérjed: tölts be, Uram, önmagaddal teljesen, és én átadom magam teneked, teljesen. ÁMEN!

Minél többet hallunk a bölcsességről, annál jobban fenyeget az a veszély, hogy úgy érezzük, menthetetlenek vagyunk. Újabb és újabb igék, témák, szempontok, megközelítések – és még mindig arról beszélünk, hogy mit jelent a bibliai értelemben vett bölcsesség (gyakorlati életbölcsesség), és hogyan lehet ez egyre inkább a miénk. De amint szaporodik az „anyag”, úgy növekedhet bennünk a frusztráció, hogy még a múlt hetit sem emésztettem meg, és megint valami új jön... De hadd hangsúlyozzam azt, amivel kezdtük a sorozatot: a bölcsességet keresnünk, kutatnunk kell – és mégis Isten adja nekünk ajándékul. Ha úgy érzed, lemaradsz, légy szabad, hogy Isten végzi a maga munkáját bennünk. Ő, aki így bátorít: „Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja.” (Jk. 1.5)
Az elmúlt alkalmakon a bölcsességet akadályozó ill. elősegítő jellemvonásokról esett szó, és ezt folytatjuk ma is. Beszéltünk a büszkeségről és alázatról, az irigységről és megelégedettségről, ma pedig a haragról és önuralomról olvastunk bölcsmondásokat. Lássuk, hogy 1. Mit tanít a Példabeszédek könyve a haragról?, 2. Mit mond annak ellenszeréről, az önuralomról?, 3. Hogyan növekedhetünk az önuralomban?
I. A harag
A harag az élet természetes velejárója, és még csak nem is biztos, hogy mindig rossz. Gondolj magad elé egy embert, aki soha nem haragszik (ne azt, aki méltatlankodva vág vissza, hogy de hát ő soha nem haragszik, hanem próbálj elképzelni olyat, aki tényleg nem haragszik)! Mit érzünk? Azt, hogy valami hiányzik. És nemcsak azért, mert tudjuk, hogy mindannyian szoktunk haragudni, nagyon dühösek lenni, hanem azért, mert ez a képzeletbeli ember szíve mélyén gonosz. Mert ha nem haragszik, amikor valami súlyos igazságtalanságról, bántalmazásról hall, akkor gonosz. A harag a gonoszra, rosszra, pusztítóra adott egészséges érzelmi válaszunk, aminek hiánya arról beszél, hogy nekünk már semmi sem igaz, semmi sem érték, minket már semmi nem indít meg. A harag a gonoszsággal szemben erény. Aki szeret, az haragszik – aki soha nem haragszik, az nem szerethet.
Persze ez nem azt jelenti, hogy minden haragunkat igazoltuk volna, vagy hogy innentől elkönyvelhetjük, hogy amikor haragszunk, igazunk van. Sőt, tudjuk, hogy haragudni rossz – még akkor is, amikor meg vagyunk győződve az igazunkról. Rossz, mert olyan indulat, ami gyakran árt másoknak, valamint árt nekünk is, amitől sokszor szabadulnánk, mert mérgez, és mégsem tudunk. Akadályoztatunk valamiben, valaki vagy valami az utunkba kerül – és felgyűlik bennünk a harag. Valami fenyeget bennünket, kényelmünket, terveinket, céljainkat – és máris ott van a düh. Valaki elejt egy ártatlan megjegyzést, vagy belekerülünk egy mások számára szinte semleges helyzetbe – és magunk sem tudjuk miért, de a plafonon vagyunk, majd szétrobbanunk. Valami van a mélyben… Mindez az ezerarcú harag néhány arca. Lássuk, hogyan mutatják be a haragot (a nem igaz és jogos haragot) a bölcsek!
Bár a Biblia tud az igaz és helyes haragról, sőt, Isten is úgy jelenti ki magát, mint akinek van jogos haragja a gonoszság ellen, a bölcs realista, ezért a harag romboló hatásáról beszél. Először, a harag tönkreteszi a józanságot, bolonddá tesz. A következő két mondás fejezi ezt ki: „A hirtelen haragú bolondságot követ el, és az alattomos embert gyűlölik.” Valamint: ”A türelmes ember nagyon értelmes, a türelmetlen pedig nagy bolondságot követ el.” Hányszor éltük azt át, hogy teret engedtünk az indulatainknak, és utána azt kellett mondanunk magunkban, hogy de nagy bolond voltam, milyen bolondul viselkedtem, most aztán igazán bolonddá tettem magam. Igen, az indulat elveszi a józan észt, a forrófejű ritkán tudja világosan felmérni és átlátni a helyzetet. Utána meg késő, nem tudjuk jóvátenni. De a türelmes ember nagyon értelmes…
Másodszor, a harag kontrollálhatatlan erővé növekedhet bennünk. Ennek két oldalára is felhívja a figyelmet a Példabeszédek könyve. Egyrészt, kontrolálhatatlan az, amit elindít a kitörésünk: „A viszály kezdete olyan, mint amikor megindul az árvíz, azért tartsd távol magad a perpatvartól, mielőtt kitör.” Itt a gátszakadás képe van előttünk: csak egy kis résen kezd el engedni a gát, de hamarosan az egész ledől, és megindul a pusztító ár. Sajnos, ez a kép nagyon valóságos nekem. Tudom, milyen, amikor csak egy kicsi, jelentéktelen dolog miatt voltam bosszús, de azt folyamatosan és addig hangoztattam, amíg azután át nem tört a gát, és nem lett belőle sokkal nagyobb baj. Akkor már láttam, mennyivel bölcsebb lett volna „távol maradni a perpatvartól, mielőtt kitör”, de késő volt. De a kontrollálhatatlanságnak van egy másik oldala is, tudniillik hogy a harag szokássá, sőt, leküzdhetetlen szenvedéllyé válik, ami uralja az embert: „A nagy haragú ember fizessen bírságot, mert ha elengeded neki, még nő a haragja.” Bibliamagyarázók szerint ez a mondás éppen erről a leküzdhetetlenségről beszél. Károli fordítás szerint: „A nagy haragú ember büntetést szenvedjen, mert ha menteni akarod, még növeled haragját.” A harag kezelhetetlenné lesz, és számos ember küzd ezzel vagy magában, vagy hozzátartozója, munkatársa részéről. Amikor a legkisebb provokáció vagy kényelmetlenség is indulatkitöréshez vezet, akkor a harag már egész személyiségünket, életünket, kapcsolatainkat uralja, sőt, azzal fenyegeti, hogy mindent felemészt, mint pusztító tűz.
Itt még röviden ki kell térni arra, hogy a harag nem csak kifelé robbanhat, indulatkitörés formájában, hanem befelé, elnyomva is mérgezhet, ami önsajnálatban, sértődöttségben, áldozatszerepben nyilvánul meg. Állandóan az ellene elkövetett igazságtalanság körül forog az ilyen ember, keserűségben és bosszúvágyban. De a „csendes haragos”, ha nem is teszi bolonddá magát, lélektani, érzelmi és társadalmi értelemben nincs jobb helyzetben. Megfagy körülötte a levegő, haragja mint egy nagy, áthatolhatatlan fal veszi körül, érzelmi élete elfogyóban van… A harag kiöli az életet, melegséget a kapcsolataiból, a szenvedélyt és érzelmeket a szívéből. Halott…
Végül röviden mutassunk rá, hogy a harag milyen destruktív a társadalmi-politikai közösségben is: „Az öntelt emberek fellázítják a várost, a bölcsek pedig lecsillapítják a haragot.” Ennek különös aktualitása van számunkra az előttünk álló egy évben a választások előtt, ami hihetetlen indulatokat gerjeszt és fog gerjeszteni mindenkiben. Sajnos, tudatosan kell készülnünk, hogy miközben az öntelt emberek (a csúfolódók, azaz rágalmazók, lsd. korábban) fellázítják a várost, Krisztus követői azok legyenek, akik lecsillapítják a haragot. Óriási kihívás – és óriási lehetőség! De ehhez önuralmat kell tanulnunk, ami a harag ellenszere.
II. Az önuralom
Először az önuralom értékére, jelentőségére hívja fel a figyelmet a bölcs: „Mint a város, amelynek csupa rés a kőfala, olyan az az ember, akinek nincs önuralma.” A város a biztonság és a védelem helye, amelynek ereje az azt körbevevő kőfal. Az az ember, akinek nincsen önuralma, védtelen. Rések tátonganak azon a falon, amelyek érzelmi, morális és társadalmi értelemben stabilitást, biztonságot adnának neki. Első látszatra lehet, hogy erős, intelligens, jó képességű, jó fellépésű és megnyerő az ember, de ha nem tud uralkodni az érzelmein, gyenge és védtelen. Lehet persze, hogy azt mondjuk, hogy az ilyen ember éppen hogy nem gyenge és védtelen, hiszen ha hatalomban van, dühkitörésivel másokat aláz meg és bántalmaz, és ez sajnos gyakran van így. De a bölcsesség oldaláról nézve mégis gyenge, bolond, akinek nincs jövője. Amilyen erősnek tűnik indulatában, olyan gyenge és ingatag valójában, aki bármikor összeomlik. A másik, ehhez hasonló ige, az ellenkező oldalról fogalmazza meg az önuralom értékét: „Többet ér a türelmes ember a hősnél, és az indulatán uralkodó annál, aki várost hódít.” Aki várost hódít, az a bevehetetlent veszi be, azaz igazi hős, olyan ember, aki valami hatalmasat tett, akit mindenki csodál és irigyel. De van valami, ami még ezt a sikert, eredményt is túlszárnyalja: az önuralom, Amikor valaki uralkodni tud az indulatán, többel bír, mint bármiféle hatalom, siker, pozíció, vagyon, népszerűség… Miért? Azért, mert az indulat, a harag végül úgyis mindent felemészt, amint láttuk.
Melyek hát az önuralom cselekedetei, amelyek legyőzik a haragot, a magunkét, illetve a minket elérő indulatot is? Három útról, magatartásról beszélnek igéink.
Az első a higgadtság: „A higgadt válasz elhárítja az indulatot, de a bántó beszéd haragot támaszt.” Haragra általában haraggal válaszolunk, de lehet ez másképpen is. Az önuralom képessé tesz higgadtan válaszolni, és ez lecsillapít(hat)ja a másik indulatát. A higgadtság, a nyugalom azonban túlmegy a szavainkon, egész lényünk, reakcióink, cselekedeteink hordozhatják. Érdemes a haragra úgy tekinteni, mint tűzre, amit ha táplálunk, egyre jobban lángol, ha viszont megvonjuk azt, ami a tüzet táplálja, kialszik. (vö. Péld. 26.20-21) A higgadt, nyugodt, türelmes beszéd (ami az önuralom gyakorlása magunkban) nem ad további talajt az indulatnak. Ez annyira gyenge dolognak tűnik – és ha elkezdjük gyakorolni, olyan óriási következményekkel jár. Gondold végig, hogy melyek azok a helyzetek, ahol feszültségre feszültséggel, bosszantásra bosszantással, viszályszításra viszályszítással, támadásra támadással válaszolsz. Hol vannak azok a „körök”, családban vagy munkahelyen, ahol újra és újra ugyanazon minta szerint csaptok össze. Mi lenne, ha önuralmat gyakorolnál? Mi változna, ha a szelídséget, a higgadtságot, a nyugalmat választanád a visszavágás, az indulataid szabadon eresztése helyett? (Lehet, hogy ez élesebb helyzetben azt jelenti, hogy inkább kimész, engeded, hogy kiforrjon első indulatod, majd utána mész csak újra a másik jelenlétébe. Lehet, hogy nem megy azonnal a higgadt beszéd… De a visszavágásnál sokkal jobb a hallgatás.)
Az önuralom második cselekedete tovább megy a higgadt válasznál: „Az értelmes ember türelmes, díszére válik, ha megbocsátja a vétket.” A higgadt válasz lehet akár jó politika is, de a bűn megbocsátása ennél sokkal több. Mégis, az az értelmes, a bölcs dísze, azaz dicsősége, ha ezt megteszi. Ez koronázza meg, a türelemre, az önuralomra a bocsánat teszi fel a koronát. Hiszen: „A gyűlölet viszályt teremt, de minden hűtlenséget eltakar a szeretet.” A bölcs nemcsak türelmes, a bölcs szereti a másik embert. A szeretet pedig „mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr” – írja Pál apostol a szeretet himnuszában (1Kor. 13.7). A szeretet újabb lehetőséget ad a másiknak azzal, hogy megbocsát. A szeretet az, ami igazi önuralmat teremthet bennünk, hiszen amikor a szeretet munkál az ember szívében, akkor nem az az önuralom, hogy majd’ felrobbanok, de megállom, mert nem akarok bolond lenni, hanem az, hogy van bennem egy nagyobb hatalom, egy nagyobb erő, ami legyőzi a haragot és a gyűlöletet. Ez a szeretet.
Végezetül, a szeretet továbblép a megbocsátásnál, az elengedésnél, és ez lesz az önuralom gyakorlásának harmadik módja: „Ha éhezik, aki gyűlöl téged, adj neki kenyeret, és ha szomjazik, adj neki vizet, mert parazsat gyűjtesz a fejére, az ÚR pedig visszafizeti, amit adtál.” Az irgalom és szeretet cselekedetei megváltoztatják az ellenséget. „Parazsat gyűjtesz a fejére” – vagy arra az égető szégyenre utal, amit az ellenséged átél, amikor nyomorúságában mellé állsz, vagy pedig egy ókori egyiptomi gyakorlatra, amelynek során a bűnbánó fejére egy edényben parazsat tettek. A kifejezés mindkét esetben annak a változásnak a szimbóluma, amelynek során egy ellenségünkben a szeretetünk hatására valami mélyen megváltozik. Miközben pedig erről beszélünk, már régen túlléptünk azon, amit önuralomnak nevezhetünk. Jézusi magasságokba érkeztünk, és ezen a ponton kell feltennünk a kérdést: de hogyan lehetséges ez? Hogyan jutunk el a haragtól, indulattól a higgadtságon át a megbocsátásig, majd az ellenség cselekedetekben megnyilvánuló szeretetéig? És miért akarjuk, hogy ez így legyen?
III. A megoldás
Ha őszinték vagyunk, az önuralom útja, különösen a szeretet útjával összekapcsolva, először is értelmetlen és érthetetlen a mai társadalomban. Voltak, korok, amelyekben a társadalmi nyomás hatására százszor meggondolta valaki, hogy teret enged-e indulatának, de ma ez nem így van. De szeretni az ellenséget – ez minden korban érthetetlen. Ugyanakkor nemcsak értelmetlen ez az út, hanem – ezzel is legyünk őszinték! – lehetetlen is. Mert akinek habituális problémája van a haraggal, az éppen azt éli meg, hogy nem tudja kontrollálni – hogyan lehetne higgadt, hogyan gyakorolhatná az önuralmat? Az ellenség szeretetéről meg ne is beszéljünk… Tehát szép ez az idealista út, de érthetetlen és lehetetlen.
A keresztény hitvallás szíve éppen ezen a ponton lesz releváns. Ami értelmetlen és érthetetlen– azt megtette Jézus velem. Önuralom a kereszten – nem szól vissza gyűlölőinek, sőt, sokkal több történik. Megváltó halálának következménye, hogy elfedezi hűtlenségeink. Szeretetből elfedezte a bűneink, szeretetből odaadta magát értünk, ellenségeiért a kereszten. Elfedezi mindazt a rosszat, nyomorúságot, bűnt, amit éppen haragunk által követtünk el. Sokkal nagyobb szükségben, mint fizikai éhség és szomjúság, ő elénk jött. Az önuralom és szeretet teljesen értelmetlen útja csak akkor lesz értelmes, ha mélyen megindít az, hogy velem valaki ugyanezt tette meg. Isten szeretetét rám árasztotta. Ami értelmetlen, azt megtették velem! És amikor ez a bizonyosság felragyog és megváltoztat, akkor az is kiderül, hogy ami lehetetlen, azt Jézus megteszi bennem. Mert megváltoztat, mert onnantól belülről akarjuk életünket hozzá igazítani, vele egyre mélyebb közösségben lenni. Persze, nem lesz könnyű; persze, nem fog mindig sikerülni; de mégis Jézus személyében olyan valóságos közösség, társ, Isten adatik, aki miatt képes vagyok harcolni az indulat ellen és a másik ember szeretetéért. Hogyan?
Ha ma szeretnél elindulni az úton, a bölcsesség útján, akkor az első lépés, hogy ismerd el a haragot. Akár indulatkitörések formájában, akár tagadva és elnyomva, akár a folyamatos viszálykodás formájában van jelen – ismerd el, hogy jelen van életedben a nem Isten szerinti harag. Másodszor, hidd el, és határozd el magad arra, hogy lehet kontrollálni, lehet változni. Tudatosan lépj ki abból, hogy „én már milyen vagyok”; vesd el magadtól az önsajnálathoz, az áldozatszerephez való ragaszkodást. Engedd el, hogy „de már annyiszor megpróbáltam…” – most Jézus jön, nem te! Harmadszor, segíthet, ha felismered, mi a gyökere a haragodnak, mi az, amit Isten színe elé kell vinned. A visszatérő indulatos helyzetben miben érzed magad fenyegetve, milyen vélt vagy valós igényed sérül, miben akadályoztatsz, vagy éppen milyen tanult mintát követsz? Kik vannak rád hatással, akiknek dühös, ingerlékeny lelkülete téged is átjár és felkorbácsol? Vannak helyzetek, amikor nagyon haragszol – de vajon tudod-e, hogy mi ennek a gyökere? Végiggondoltad-e már bármikor is hideg fejjel, hogy mi történik benned, amikor forrófejű vagy? A következő lépésben - és ez az evangéliumi megoldás szíve – hozd a haragod, és annak gyökerét, Jézus Krisztus jelenlétébe. Mit jelent ez? Pál apostol szavaival azt, hogy leveted, levetkőzöd a haragot, indulatot és mindazt, ami ehhez kapcsolódik, és felveszed, magadra öltözöd azt az újat, amit Isten teremt Jézus Krisztus által benned. Más képpel élve, Jézussal együtt halálba adod, megöldöklöd a haragot, és Jézussal együtt feltámadsz egy új valóságra, amelyben az ő önuralma és az ő szeretete munkál benned. Ezen a ponton tér el az evangélium minden pszichológiától, mert míg a pszichológia nagyon hasznos kereteket ad a változáshoz, a harag menedzseléséhez, az evangélium ezen túl azt az ígéretet hordozza, hogy a Szentlélek által Istentől való, természetfeletti változás következik be benned.
Amennyiben még nem valóság számodra ez az élő, titokzatos, valóságos közösség Jézus Krisztussal, ma lehetőséged van belépni. Ő szólít, ő hív, ő önmagát kínálja, hogy megtörje feletted a harag és indulat hatalmát, és egészen újat kezdjen benned. Akik pedig Krisztuséi vagyunk, és a haraggal küszködünk, újra kell járnunk az utat. Mert egyszer és mindenkorra meghaltunk a bűnnek és feltámadtunk egy új életre a keresztség által, de ezt a nagy titkot a Szentlélek erejében újra és újra ki kell munkálnunk a régi élet levetkőzése és az új élet felöltözése által. Erre hív meg, erre kötelez el, és ennek a lehetőségét ígéri Jézus ma is – az úrvacsora által is. ÁMEN!
Lovas András

Bölcsesség… hetek óta a bibliai bölcsesség témáját járjuk körül, és még heteken keresztül így fogunk tenni. Ha kezd elfogyni a türelmünk, akkor lassan van esélye annak, hogy a bölcsesség útjára lépjünk. Minél jobban bosszant, hogy még mindig csak bölcsesség, és bölcsesség, és bölcsesség, annál nagyobb az esélyed, hogy közel kerülsz a bölcsességhez. Miért? Azért, mert akkor már nem visz az új lendülete. Akkor már nem tudod magad azzal ébren tartani, hogy megint valami új dolog köt le – egészen addig, amíg nem unod meg, hogy megint valami újabb felé fordulj. Márpedig a bibliai értelemben vett bölcsességet magunkhoz ölelni nem tudjuk néhány egyszerű lépéssel. Hosszas, kitartó munka, kutatás, gondolkodás, erőfeszítés, imádság – és közben egyszer csak megnyílik előttünk. Szóval, ha már unod, végre a küszöbön vagy, és kezded megérteni a kérdés súlyát: vajon képes leszek-e mostantól a dolgok mélyére tekinteni, szisztematikusan, odaadóan, elkötelezetten – és ez a bölcsesség útja; vagy lerázom magamról a témát, mert fárasztó, mert gondolkodni kell(ene), mert ehhez erőfeszítésre és fegyelmezettségre lenne szükségem – és ez a bolond útja. Tehát ha kezd eleged lenni, ott állsz, ahol eldől, melyik útra lépsz. És ez nagyon jó!
A bölcsesség kérdéséről úgy beszél a Példabeszédek könyve, hogy bemutatja, milyen emberré kell válnunk ahhoz, hogy az élet bonyolult és összetett valóságában eligazodjunk, jó döntéseket hozzunk, jól, azaz bölcsen, elégedetten éljünk. Beszéltünk a büszkeség és alázat témáiról; ma az irigység és megelégedettség kérdései állnak előttünk. Lássuk először, 1. Mi az irigység? , majd 2. Mi az irigység következménye?, végül 3. Mi a megelégedettség titka?
I. Az irigység
„Mindig elveszi a játékomat, és közben ő nem hagyja, hogy játsszam az övével!” – nem ennyi az irigység, és nem úgy van ez, hogy ezen az óvodás szinten régen túljutottunk? Szülőként nem abban találjuk magunkat újra és újra, hogy a gyermekeinket próbáljuk az irigység e gyerekes (és törvényszerű) magatartásából kivezetni, amelyet pedig mi már rég magunk mögött hagytunk? Az irigység nem az éretlen gyermekkor sajátja? Mikor mondta, vagy gondolta bármelyikünk is, hogy én irigy vagyok? Sok mindent néven nevezünk magunkban, vagy alkalmanként mások előtt, de hogy irigyek lennénk…?
„Ne irigyelje szíved a vétkeseket…” „Ne haragudj a gonosztevőkre, ne irigyeld a bűnösöket!” – olvassuk a felszólítást több bölcsmondásban is. Ezekben a nyilvánvalóan felnőtteknek címzett felszólításokban megjelenik az, hogy az irigy ember a másik életét, helyzetét kívánja. Ezekben a felszólításokban nem konkrét tárgyak vannak, hanem személyek, akiknek az élete jól megy. Azok élete szerencsés, sikeres, jólétben vannak – és ez irigységgel tölti el az ember szívét, aki nem ezt tapasztalja. Miért ő, miért nem én? Ha egyformák vagyunk, miért a különbség? De nézzük egy pillanatra a másik szakaszt: „Ha uralkodóval együtt ülsz le enni, jól gondold meg, mi van előtted, mert ha telhetetlen vagy, kést tettél a torkodra! Ne kívánd jó falatjait, mert csalétek az!” Ez egyértelműen beszél a mohóságról, sőt, a falánkságról: ha a főnököddel, vagy bármilyen más „nagy emberrel” vacsorázol, tudj határt szabni az étvágyadnak, mert ha nem, az leleplezi gyengeséged. De bibliamagyarázók arra is felhívják a figyelmet, hogy a korabeli társadalomban egy vezető azzal fejezte ki tiszteletét és nagyrabecsülését a beosztottjainak, hogy egyeseknek nagyobb vagy finomabb falatot adott. Azaz ne lesd a szomszédod tányérját, hogy összehasonlítsd a magadéval; ne lesd a kollégád prémiumát, hogy összehasonlítsd azzal, amit te kapsz. Miért ő, miért nem én? Ne akarj az ő helyében lenni!
Az irigység nem gyermeki éretlenség, felszínes érzelem, hanem a szívünk mélyén lakozó pusztító vágy: olyan akarok lenni, mint a másik! Tekintsünk egy pillanatra a mélyebb bibliai összefüggésekre. Az eredeti kifejezés egy olyan nagyon erős érzelemre mutat (hév, buzgóság, lelkesedés szavak a háttérben), amely valamilyen tulajdonságra vagy tárgyra irányul. Amikor ez a már meglévő tulajdonra vonatkozik, féltékenységről beszélünk, amikor valamire, ami nem a miénk, irigységről. Két bibliai példát említek az irigységre. Az egyik Jákób kedves felesége, a gyönyörű Ráhel, akinek hosszú ideig nem született gyermeke, míg testvére, a csinosnak nem mondható Lea fiúkkal ajándékozta meg férjét: „Amikor Ráhel látta, hogy ő nem tud szülni Jákóbnak, féltékeny lett Ráhel a nénjére, és ezt mondta Jákóbnak: Adj nekem fiakat, mert ha nem, belehalok.” (Gen. 30.1) Belehalok, ha nem jutok oda, ahova nővérem jutott… Józsefet pedig, apja kitüntetett szeretete miatt (ugyanaz a család!), a testvérei irigyelték (miért őt szereti apánk jobban?), és adták el emiatt rabszolgának. Mindkét történetben érezzük, milyen mélyről fakadó indulatokról és érzésekről van szó. Az irigy a másik javát, tulajdonát, tulajdonságát, külsejét, helyzetét, családját, munkáját, végül egész életét akarja.
Honnan tudhatjuk, hogy megbújik-e bennünk az irigység? Van egy nagyon egyszerű teszt: „Az irigység lehet öröm és szomorúság. Öröm, mások szerencsétlensége, balesete, és szomorúság mások szerencséje felett.” (Lepsényi Miklós, http://www.katolikus-honlap.hu/0701/hetvened.htm) Vizsgáld meg az érzéseid! Örülök, amikor „az a másik ember” sír? Sírok, amikor neki öröme, szerencséje, sikere van? Az irigység alapvetően gonosszá tesz. Így beszél: „Gyűlöllek, mert neked megvan az, ami nekem nincs, pedig én is azt akarom. Én én akarok lenni, igen, de a te helyedben, a te lehetőségeiddel, a te vonzerőddel, a te szépségeddel, a te képességeiddel, a te szellemi gazdagságoddal.” (Muriel Spark, http://ekultura.hu/olvasnivalo/reszlet/cikk/2012-12-28+18%3A00%3A00/bel…) Végezetül álljon itt egy történet, amely a maga teljes valójában leplezi le előttünk az irigységet: Egy grófnak két szolgája volt. Az egyiket kiválóan szerette, mert hűséges és becsületes volt, és ezért a másik halálosan meggyűlölte szolgatársát. Ezt látva a gróf magához hívatta őket, és az irigy szolgának azt mondta:”Kérj amit akarsz, én teljesíteni fogom kérésedet, ám szolgatársad kétszeresét kapja annak, amit kérni fogsz.” Szívesen kért volna az irigy szolga pénzt, gazdagságot, de mert nem viselhette el, hogy szolgatársa a kétszeresét kapja, így ezt mondta: „Kérem, szúrja ki az egyik szemem!”Azt kívánta, hogy a szolgatársa teljesen vak legyen. Ez az irigység.
II. Mit tesz velünk az irigység?
Az előző gondolatok már rámutattak arra, hogy a szívünkben lakó irigység milyen pusztító és szétziláló erő. Nézzünk szembe az irigység hatalmával kicsit közelebbről és rendszerezettebben!
Az első következmény a morális torzulás. Irigyelni bárkit bármiért lehet, olyan dolgokért is, amelyért az illető semmit sem tett (testi adottság, szellemi képesség, család, ahova született, stb), valamint olyan eredményekért, amelyeket tisztességes úton ért el. Mégis, igéink többsége a vétkesek, bűnösök, gonoszok, erőszakosak, cselszövők irigylésétől óv. Mégpedig azért, mert minden társadalomban van valamekkora réteg, amelyik nem tiszta úton jutott látványos jólétre. Ez a korabeli társdalomban azt a kérdést veti fel, hogy hogyan lehet, hogy azok, akik álnoksággal és erőszakkal jutottak a jólétre, büntetlenül folytatják ezeket a cselekedeteiket, Isten pedig nem tesz semmit? És itt hangzik, ne irigyeld őket, mert olyanná leszel, mint azok. Persze az is alapvetően megroppantja az ember morális tartását, ha azt irigyli, aki becsülettel szerezte, amije van. Miért? Azért, mert az irigység mélyről fakadó pusztító vágy, és ha olyanná kell lenned, mint azok, magad is rálépsz az álnokság útjára. Ezért mondja a bölcs: „A hamis mérleget utálja az ÚR, de a pontos súlyt kedveli.” Sőt, bizonyos értelemben az Úr nemcsak megköveteli a tisztességes és becsületes eljárást, hanem maga válik garanciává és mértékké: „Az ÚRé az igaz mérleg és mérőserpenyő, az ő művei a zacskóban tartott súlyok.” Az irigy ember egy ponton bizonyosan álnok lesz, de hamarosan megjelenik az erőszak is. „Ne irigykedj az erőszakos emberre, és egyik útját se válaszd! Mert a rossz úton járókat utálja az ÚR, de a becsületesekkel közösségben van.” Kinek a közösségébe vezet az irigység? Azokéba, akikről csak ennyit tud mondani a bölcs: „Micsoda népség az, amelynek fogai kardok és agyarai kések! Megennék a nyomorultakat a földön, a szegényeket az emberek között!” Ezeket irigyeljük? Az irigység elfordít az igazság útjáról.
Az irigység második következménye a társadalmi torzulás. Ha az irigy ember alapvetően rosszindulatú, annak társadalmi következményei vannak, hiszen az álnokság, a csalás, az erőszak szétzilálja az emberi együttélés kereteit. Ráadásul mindig azt irigyeljük, aki valamiben közel áll hozzánk, hasonló hozzánk. Egy lelkész nem fog irigyelni egy fizikust azért, mert annak megjelent egy publikációja, ő egy másik lelkész fog irigyelni, mert „nagyobb a gyülekezete”. Egy énekes nem fogja irigyelni a festőművészt, sokkal inkább azt az énekest, aki jobb fellépési lehetőséget kapott. Egy fiatal fiú sem fogja irigyelni azt a nőt, akinek három gyermeke van – őt az fogja irigyelni, akinek nem adatott gyermek. Ugyanakkor egy társadalmat átjárhat és megmérgezhet az, hogy általában nem tudunk örülni egymás sikereinek, és öröm, dicséret valamint elismerés helyett a kritika, a cinikus megjegyzések, a kibeszélés határozza meg a lelkületünket.
Harmadszor, a lélektani-érzelmi következmény: az irigység kiszivattyúzza az emberből az életet. „A szelíd szív élteti a testet, az indulat (irigység) viszont rothasztja a csontokat.” Ez a kép, rothasztja a csontokat, mindent kifejez. Az irigy ember életében nincs öröm, és képtelen boldog lenni, hiszen minden pillanat az összehasonlítgatás keserű irigységében telik. Szemléletesen érzékelteti ezt egy 19. századi prédikáció: „Nem fáj-e az irigynek, ha boldogokat lát s nincs-e azonnal készen e boldogság feldúlására? Igen, folyton figyelő helyzetben van, nyugtot sem enged önmagának, örök éberséggel tekint másokra, hogy valami olyat találjon bennük, mi felett irigysége lakmároztatik. De nem szánakozásra méltó ember-e az ilyen? Nem önmagát gyötri-e agyon? Nem tesz-e kárt testében-lelkében egyaránt?” (Lepsényi Miklós, http://www.katolikus-honlap.hu/0701/hetvened.htm) Ezzel együtt azt is jegyezzük meg, hogy az irigység kiöli az emberből a kreativitást, hiszen az irigy nem a saját életét éli. Mi születik az irigy ember körül? Ahelyett, hogy a saját értékeidet, ajándékaidat adnád a világnak, azt, ami csak neked van, minden erőddel azt akarod magadnak megszerezni, ami nem te vagy. Ezzel együtt az irigység fantáziavilágba kényszerít, hogy így birkózz meg az elégtelenség és alkalmatlanság érzéseivel, egy olyan világba, ahol az vagy, aki lenni szeretnél. Ez azonban illúzió, semmi köze a valósághoz, és továbbra is félelemben, haragban, depresszióban tart. Egyre világosabb lesz az irigység lélektani értelemben vett pusztítása: „A szelíd szív élteti a testet, az indulat (irigység) viszont rothasztja a csontokat.”
Végül az irigység spirituális következménye: elszakít Istentől, az élet forrásától. Hiszen ahol egyszerre csodáljuk a másik embert, miközben gyűlöljük is őt, és közben elborítja szívünket a gonoszság; ahol mindenféle álnokság, csalás és erőszak ver tanyát bennünk; ahol nem Istenbe helyezzük a jövőnket, valamint nem bízunk az ő igazságában, hogy a bűnösök jóléte nem örök – ott már régen elszakadtunk tőle. Hol van hát a szelíd szív, ami élteti a testet? Hol találjuk az elégedettséget, a szabadságot, hogy azt az életet éljük, ami a miénk, azokkal a keretekkel, amelyek nekünk adattak? Hogyan tudunk szabaddá lenni a megbetegítő irigység mételyétől úgy, hogy közben mégis motiváltak maradjunk arra, hogy előre haladjunk, növekedjünk, gyarapodjunk minden értelemben? Hogyan sugározhatunk valami egészen mást a mai magyar társadalomba?
III. Mi a megelégedettség titka?
„Ne irigyelje szíved a vétkeseket, inkább az URat féld mindennap, mert van még jövendő, és reménységed nem semmisül meg.” – olvastuk. Irigység helyett istenfélelem, és ebből fakadó reménység. Ha tiszteled, szereted az Urat, az legyőzi a szívedben az irigység hatalmát. Ugyanezt így fogalmazza meg a 37. zsoltár: „Bízzál az ÚRban, és tégy jót, akkor az országban lakhatsz, és biztonságban élhetsz. Gyönyörködj az ÚRban, és megadja szíved kéréseit!” Az irigység helyett bizalom és gyönyörködés az Úrban, valamint megelégedés: megadja szíved kéréseit. Hogyan lesz az Úrban való gyönyörködés a megelégedés forrásává? És mit jelent az Úrban gyönyörködni?
A zsoltár egy paradoxont fogalmaz meg: az igazi megelégedettséghez vezető út nem az önmagunkkal való elfoglaltságon, törődésen, hanem az Úrban való elmélyedésen át vezet. Azaz minél inkább megfeledkezel magadról, mert az Úrban gyönyörködsz, annál teljesebb, megelégedettebb lesz a szíved. Mit jelentett ez a gyönyörködés az ószövetségi ember számára? Számbavétele Isten korábbi, szabadító tetteinek, meditálás Isten kijelentése, igéi, bölcsessége felett, valamint részvétel az ószövetségi istentiszteleteken, áldozat bemutatása, közös magasztalás, hálaadás, imádság.
Hogyan tudunk ehhez közelebb kerülni ma? Hogyan fakadhat fel a szívünkben az a mély hála és öröm, ami eljuttat oda, hogy gyönyörködni akarjunk az Úrban? Számunkra a kapcsolópont Jézus Krisztus, akiben Isten kijelentette magát. Akiben az Úr a legközelebb jön hozzánk, akiben a legtöbbet, legcsodálatosabbat tette értünk - és ennek a felismerése vezet el a hálával teli gyönyörködésre és a bizalomra. Amikor Jézust nyilvános szolgálata kezdetén megkeresztelte Keresztelő János, amint feljött a vízből, leszállt rá a Szentlélek, és hang hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” (Mt. 3.17.) Miért gyönyörködik az Atya a Fiúban? Azért, mert a keresztségben való részesedés az első lépése annak az útnak, amelyet Jézus, engedelmességből, végig jár értünk, és amely a keresztrefeszítéshez vezet. A keresztség a bűnbánat jele, a régi, istentelen életnek való meghalás, és az új, Istennek élt életre való születés szimbóluma. De Jézus, Isten Fia nem szorul arra, hogy bűnbánatot gyakoroljon, hiszen tökéletes (ezért is vonakodik Keresztelő János őt megkeresztelni). Miért teszi mégis? Azért, mert már itt azonosul az emberiség bűneivel. Ugyanakkor, ami itt még jelképes, az a kereszten valóságos: velünk azonosul az ártatlan, értünk, helyettünk hordozza el az ítéletet. Ezért gyönyörködik az Atya a Fiúban, aki engedelmességében elindul arra az útra, amelynek vége a teljes engedelmesség és önátadás: a váltsághalál.
És nézzétek, mi ennek az eredménye: az Atya gyönyörködik benned, ha te Jézus Krisztusban vagy. Hiszen ez az evangélium szíve: hit által tiéd Jézus ártatlansága és tisztasága, miközben ő elvette, eltűntette rólad a te tisztátalanságod, szennyed, hiszen magára vette halálában. Amikor Jézusba helyezed a bizalmad, vagy amikor belé helyezted a bizalmad, és életed Urának vallottad meg, akkor az Atya Jézusban, Jézuson keresztül tekint rád, és azt mondja: te vagy az én szeretett gyermekem, benned gyönyörködöm. Egy másik bibliai képpel élve Krisztus menyasszonya lettél, akit magáénak szerzett, és akit féltő szeretettel szeret. Igazi tűzzel, lánggal, hogy te ne legyél senkié sem, csak az övé. Isten gyermekévé lettél, Krisztus menyasszonya lettél, és ebben ő gyönyörködik.
Azoknak, akik még nem Krisztuséi, de szembesültek az irigység pusztító hatalmával ma, ez azt üzeni, hogy beléphetsz „valaki más életébe, bőrébe”, azaz lehetsz az Atya gyermeke és Krisztus menyasszonya. Gyönyörködhetsz benne és az új életben, amit tőle fogadhatsz el. Azok pedig, akik Isten gyermekei és Krisztus megváltottjai, a következőkön gondolkodjanak el: Miért akarnád más életét? Miért akarnád más pozícióját, külsejét, javait, élethelyzetét? Hogy ne elégíthetne meg ez a csoda teljesen? Hogy ne gyönyörködnél ebben az Atyában, ebben a vőlegényben? Tedd fel magadnak a kérdést, amikor az irigységet látod feltámadni: hol vesztettem el azt, aki valójában vagyok és lehetek? Hogy lehettem olyan bolond, hogy megint kiléptem abból, akivé Isten Krisztusban tett? Hogy lehetek olyan bolond, hogy megint magammal vagyok elfoglalva ahelyett, hogy benne gyönyörködnék?
„Gyönyörködj az ÚRban, és megadja szíved kéréseit! Hagyd az ÚRra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik: világossá teszi igazságodat, jogodra fényt derít.” Ámen!
Lovas András

Az elmúlt hetekben a Példabeszédek könyvéről volt szó vasárnaponként. Bár ez nem klasszikus Húsvéti történet, úgy éreztem, hogy fontos megmaradnunk ebben és látni azt, hogy a Példabeszédek könyve, ami a bölcsesség irodalom az Ószövetségben, hogyan mutat rá Húsvétnak a nagy győzelmére és diadalára.
Két bibliai szakaszt olvastam fel és egyből érezzük, hogy egymástól fényévnyi távolságra vannak. Korban is vagy 1000 év van köztük. 1000 évvel az után, hogy Agúr megírta a Példabeszédek könyvében ezt a néhány bölcs mondást, János apostol üldöztetése alatt száműzetésben egy Földközi tengeri szigeten, Patmosz szigetén elragadtatott és egy látomást látott. De nemcsak korban van hatalmas távolság a két bibliai szakasz között, hanem tartalomban is. Amit Agúr mond, az megfigyelésre épül, az egy bölcs mondás, amit a világról mond, ami látható és érthető. Amit János mond, az egy isteni kijelentés, egy látomás és elképzelhetetlen, hogy bárki ezt csak úgy lássa a világon vagy megértse a világból, miközben sétál. Az egyik is mond valamit a halálról, a másik is mond valamit a halálról, mindkettő igazat mond a halálról és mégis mindkettő mást mond a halálról.
Lássuk hát, hogyan bontakoztatják ezek ki számunkra a húsvéti örömhírt, hogy bátortalan és szomorú szívünket szelíden megejtő és megvigasztaló, vagy éppen kemény és büszke szívünket összetörő és meglágyító valóság legyen ez nekünk. Itt és most kinek mire van szüksége? Kihez hogyan közelít Isten ma reggel? Nézzük először Agúrt. Nézzünk vele körül, mit látunk: kielégíthetetlen sóvárgást. Ez az, amiről Agúr beszél. Azt mondja, „ez a három nem lakik jól, sőt négy nem mondja, hogy elég”, mondhatna egy ötödiket is meg egy hatodikat is. De három vagy négy elég neki ahhoz, hogy bemutassa, amit be akar mutatni. Elénk ad négy olyan dolgot, ami kielégíthetetlen, ami mindent elnyel. Az első a föld, amely soha nem telik meg vízzel. Izraelben más az éghajlat. Mi hamarosan tele leszünk belvízzel és árvízzel, a föld megtelik vízzel, de Izraelben más az éghajlat és ott valóban nincs ilyen. Amikor az eső leesik, azt nyomban beszívja a föld. Ez egy ártatlan kép. Gondoljunk egy száraz nyárra, mikor bármennyi vizet beszív a föld. A második a tűz, ami szintén soha nem mondja, hogy elég, mert mindig kell valami éghető és amíg van, addig semmit nem hagy épen. Ez már egy kevésbé ártatlan kép, mert ismerjük a tűz pusztító hatalmát. A harmadik a bezárt méh. A Biblia úgy fordítja, hogy a meddő asszony, aki soha sem mondja, hogy elég. Mert hogy mondhatná? Ez nemcsak az asszonynak a fájdalma, hogy hiába szeretné, nincs gyermeke, hanem ehhez kapcsolódik a társadalmi megvetettség is abban a világban. A mienkben hála Istennek, nem. Kapcsolódik hozzá a gazdasági szükségszerűség: ha nincs gyerek, nincs jövő, ez szegénységet jelentett. Mi hála Istennek ezt nem éljük meg, mégis azt kell hogy mondjam, hogy az a fájdalom, amit a meddő asszony sóvárgása megfogalmaz, hogy sohasem elég, Húsvét reggelén is hozzátartozik ahhoz a világhoz, amiben vagyunk. Hadd utaljak rá, hogy ez egy kép, ami elénk hoz sok minden más egzisztenciális hiányt, amire ugyanúgy sóvárgunk az életünkben. Aztán jön a negyedik kép, ami soha nem mondja, hogy elég, a holtak hazája, minden magyarázat nélkül. Tudjuk, hogy miért mondja, hogy soha nem elég. A halálról úgy beszél, hogy az nem csak egy hely, hanem aktív hatalom.
Mit mond mindez? Mért adja elénk ezt a négy dolgot Agúr, a bölcs? Semmi morális tanítás nem fakad belőle. Ezek a képek elcsendesedésre, elgondolkodásra hívnak. Nézd, hogy mennyire tele van az élet olthatatlan vágyakkal! Nézz körül és lásd mindenhol, hogy mennyi minden csak beszippant, csak elnyel, mennyi minden nem elégszik meg. Ha belenézünk ebbe, akkor a következő kérdés: én milyen vagyok? Körülnéztem: sóvárgás, kielégíthetetlen sóvárgás. És én milyen vagyok? Elégedett vagyok? Mire tudom azt mondani a szívem mélyéből, hogy elég, azért, mert bőséges, mert jó, mert jóllaktam – nem pedig fizikai értelemben, mert megelégíttettem, mert gazdag vagyok.
Mielőtt becsapnánk magunkat, itt ez a másik mondás. „A piócának két lánya van: add ide, add ide!” A pióca, ami mindkét felén szív. Egy bibliamagyarázó írja, hogy a mediterrán világban van egy olyan elterjedt pióca, ami a szomjukat oltó állatok orrában tapad meg és úgy szívja a vérüket. Nem véletlenül borzalmas a kép. De a piócának lányai vannak, akik ugyanolyan kielégíthetetlenek, kapzsik és mohók, mint az anyjuk. Add ide, add ide! A pióca nem tud mást tenni, mint hogy továbbadja a mohóságát, a megelégíthetetlenségét. Kicsit komikus a kép ezzel a két lánnyal „add ide, add ide”, ezzel zaklatják az anyjukat, aki ugyanezt csinálja egész életében: adjál, adjál, még többet, még többet. De nemcsak komikus, hanem fájdalmas is. Miért? Tudjuk jól. Azért, amit egy másik helyen a bölcs így fogalmaz meg a példabeszédek könyvében: „amilyen telhetetlen a halál és az elmúlás helye éppoly telhetetlen az emberi szem”. Párhuzam a halál és az emberi szem között, mindkettő a maga irányába rángat, mindegyik mindig többet akar, mint amennyije van, mindkettő megelégíthetetlen. Mit árul el a tekintetünk, a nézésünk a szívünkről? A fogyasztói társadalomban bizonyos értelemben a pióca gyermekei vagyunk. Add ide, még többet, adj még többet! Soha nem lehet elég. Ha körülnézünk a bölccsel, azt látjuk, hogy a sóvárgás egyetemes és elsöprő erejű és ez ott van bennünk is.
Ha még mélyebben megnézzük ezeket a képeket, akkor azt látjuk, hogy az emberi sóvárgásnak a drámája is itt van, mert párhuzamban áll a halállal. De sokkal többről van szó, mint párhuzamról: a föld elnyeli a vizet, de nem elégszik meg, párhuzamban áll az emberrel, mert mi sem elégszünk meg. A tűz soha nem mondja, hogy elég, párhuzamban áll az emberrel, mert mi sem tudjuk soha azt mondani, hogy elég. A pióca és a lányai, ott is van hasonlóság. De a halál az más. A halál és az elmúlás, ami soha nem elégszik meg az nem pusztán párhuzam velünk. Merthogy ő sóvárogva vár minket, hogy bennünket is elnyeljen és elemésszen. Ez nem vita kérdés sem ma reggel, sem máskor, hanem tény. A halál kielégíthetetlen sóvárgása nemcsak párhuzama a mi sóvárgásunknak, hanem a végünk, mert ő mindent benyel, bennünket is. Ezzel a végzettel nem lehet különösebben vitatkozni, hogy sóvárgásainkkal és kielégületlen vágyainkkal együtt végül elnyel a legfőbb kielégíthetetlen, akinek olthatatlan a szomja, a halál. Aki elég bátor, őszinte és nyitott, hogy bele merjen nézni ezekbe a mondásokba, az ezzel szembesül.
Ha még tovább megyünk, egy harmadik dolgot is meglátunk az emberi sóvárgás drámáján túl, az emberi sóvárgásnak a lényegét meg a szívét. Mit akarunk megnyerni? Mindenki sóvárog valami után és ez kinek-kinek más formát ölt az életében. Hadd térjek vissza egy pillanatra a meddő asszony képére, aki nem mondja, hogy elég. Amint mondtam, a sóvárgása mögött ott van a társadalmi megbecsültségnek a hiánya. Ha nincs gyermeke, az szégyen abban a korban. Ott van az, hogy emiatt akár megveti a férje, vagy nem szereti úgy. De ott van a gazdasági szükségszerűség. Tehát tudjuk, hogy sokkal mélyebb dolgok vannak jelen. Ott van egy sokkal egzisztenciálisabb dolog, az anyai ösztön, a kiteljesedés, mint nő, de még e mögött is ott van valami sokkal mélyebb. De micsoda? Az élet továbbadásának a vágya, merthogy én elmúlok. Ami igaz a meddő asszonynál, az igaz a többi vágyra és sóvárgásra is. Mit akarunk megnyerni, amikor hatalmat vagy hírnevet akarunk, amikor több pénzt akarunk a kényelemért vagy fiatalságot akarunk vagy érzékiséget akarunk? Mit akarunk megnyerni mindennek a végén? Az örökkévalóságot. Az örök boldogságot és a teljes elégedettséget. Mert valahol minden sóvárgás abból fakad, hogy tudjuk, hogy végül mindent elnyel a legfőbb ellenség. Valahol minden vágyunk mélyén ott van az, hogy vágyakozunk az elveszett Paradicsomra, az örökkévalóságra, a halhatatlanságra. Mert ez a legmélyebb vágya az embernek, aki időben él.
Körülnéztünk a bölccsel, Agúrral és látjuk a kielégíthetetlen sóvárgás drámáját, annak a lényegét a szívünkben. Ez semmi más, mint tapasztalatra és megfigyelésre épülő ismeret. Semmi több, mint amit mindenki lát, ha őszinte és mer látni, mint amit minden ember, aki itt van közöttünk egészen világosan tud. Nem kell hozzá hit, nem kell hozzá vallás, semmi nem kell hozzá, csak egy kis becsületesség, meg óriási nagy bátorság, mert nem akarjuk látni.
Most fordítsuk a figyelmünket egy egészen másfajta ismeret irányába, amit nem lehet látni, ha körülnézünk, ahova nem lehet eljutni pusztán könyvekből. Nézzünk fel, nézzünk túl a láthatókon János apostollal, Istentől kapott látomásával, nézzünk be a mennybe. Nézz fel! Mit látsz? „Láttam egy nagy fehér trónust és a rajta ülőt: színe elől eltűnt a föld és az ég és nem maradt számukra hely”. Egészen máshol vagyunk, mint ami körülvesz itt bennünket. Ez egy komoly, ünnepélyes, fenséges szín, hatalmas fehér trónus, ragyogás, Isten jelenléte, Isten dicsősége, amiről egy pillanatra fellebben a fátyol ebben a látomásban. Az is kiderül pillanatokon belül, hogy amit János meglát, az egy egészen másfajta ismeret, egy Isteni kijelentés, ami elérkezik hozzá ebben az elragadott állapotban. Ez a pillanat nem más, mint az utolsó ítélet képe. Itt az utolsó ítélet zajlik. Persze ahhoz is bátorság kell, hogy ebbe belenézzünk ma reggel, de nézzük meg, hogy mit látunk és mit hallunk itt.
Az első a feltámadás örömhíre. A számunkra most szembeszökő kép a következő: a tenger kiadta a benne levő halottakat, a halál és a pokol is kiadták a náluk lévő halottakat. Ez csak egy látomás, én tudom, de mit jelent ez, amit mond? A halál, az elmúlás, az örök megelégíthetetlen, aki csak annyit mond, hogy még, még, még, kiadja a halottakat. Elég! Mit mond a bölcs, aki körülnéz? Ez a három dolog, inkább négy soha nem mondja, hogy elég. A holtak hazája. Mit mond János, aki lát: a halál azt mondta, hogy elég. Sőt nemcsak elég, mondván, hogy már nem kér többet, jól lakott, nemcsak arról van szó, hogy nem emészt fel többet – nem teheti, mert a tűz tavába hullik, ami bármit is jelentsen, egy biztos, azt jelenti, hogy vége, megszűnik a halál és a hatalma –, hanem azt is visszaadja, amit korábban elnyelt. Micsoda látomás! Mit mondasz erre? Hát látomás, fantazmagória, agyrém, délibáb. Mit kezdhetünk mi, hús-vér racionális, értelmes emberek, akik a földön járunk a XXI. században, egy elragadott ember látomásával, amikor arról van szó, hogy ennek köze lehet az életünkhöz? A kérdés jogos. Mert ez a látomás vagy isteni kijelentés, vagy egy beteg ember képzelődése. Vagy isteni kijelentés és tényleg Isten adta ezt a fajta ismeretet neki, mert Isten kijelenti önmagát, ami egészen más, mint a racionális ismeret, vagy egy megborult elme, amilyen elmék és amilyen látomások vannak ma is betegségben sokfelé. A kérdés jogos. Hogy dönthetjük el?
Úgy, hogy van valami, ami mögöttünk van és előre vetíti azt, ami a látomásban történik. Van valami, ami mögöttünk van a történelemben, ebben a világban, Húsvét valósága, ami előrevetíti azt, ami a látomásban történik. Halkan mondom, hogy jól értsük: Krisztus feltámadt. Krisztus feltámadt? – Valóban feltámadt! Ha Krisztus valóban feltámadt, akkor a halál egyszer már azt mondta, hogy elég. Legyőzetett. Akkor a halál már egyszer kiadta azt, amit elnyelt. Ha Krisztus valóban feltámadt, akkor a halál és az elmúlás, a pokol és a kárhozat egyszer már azt kellett mondja, hogy elég. Nem jószántából, nem saját belátásából, hanem azért, mert kényszerítve lett rá. Elég! Mert Krisztus feltámadt. Ha Isten feltámasztotta Krisztust, akkor a halál kényszerítve lett arra, hogy azt mondja, elég. Nézz körül! Kielégíthetetlen sóvárgás mindenhol, a szívedben, körülötted, és mindenek végén, mindenek mélyén a halál, ami beszippant. Nézz fel, Krisztus feltámadt! Nézz előre, a halál és a pokol kiadja azokat, akik meghaltak. De jó lenne itt befejezni.
De nemcsak azt látjuk, sajnos, vagy hál’isten, hogy a halál kiadja a halottakat, hanem ne felejtsük el, hogy hol vagyunk ebben a látomásban? Az utolsó ítélet napján. Ezért bár nagyon jó hír, hogy Krisztus feltámadt, ez a szédítő és hasító világosság nem hagyja rejtve azt, amit mi ugyanakkor gyakran az árnyékba utalunk. De amíg az árnyékba utaljuk, soha nem fogunk örülni annak, hogy Krisztus feltámadt. Úgyhogy engedjük, hogy kijöjjön az árnyékból ez a fél mondat: a tenger kiadta a benne lévő halottakat. „A Halál és a Pokol is kiadták a náluk lévő halottakat, és megítéltetett mindenki cselekedetei szerint.” A kettő együtt jár. Amikor a halál azt mondja, hogy elég és kiadja az összes embert, akkor megítéltetik mindenki, az összes ember, a maga cselekedetei szerint. Ezt nem szeretjük. De hadd hangsúlyozzam már egyből, ami persze nekünk még nem vigasztalás, hogy akik először olvasták János jelenéseit, azoknak ez az ítélet óriási vigasztalás volt. Miért? Mert üldözött keresztények voltak. Mert sokan az életükkel fizettek a hitükért. Ők nem úgy gondolták, hogy Isten ítélete valami fenyegetőzés vagy a félelem forrása, ők azt mondták, hogy igen, örömhír, vigasztalás, rend lesz. Ma nagyon nehéz sokaknak elfogadni, hogy Isten végül megjelenik, mint igazságos bíró, mert úgy gondolják, hogy a szeretet Istenével összeegyeztethetetlen az ítélet. Hogyha Isten valóban szeret, akkor hogy ítélne meg? Nagyon nehéz az ítélettel bármit kezdenünk, de jöjjetek, tekintsünk bele ebbe az ítéletbe és lássuk meg, hogy micsoda örömhír van ebben mindenkinek, aki itt van most.
Hogyan írja le az ítéletet? A látomásban az látjuk, hogy a halottak, kicsik és nagyok a trónus előtt állnak és azt olvassuk, hogy könyvek nyittatnak ki és a halottak a könyvekbe írottak alapján ítéltetnek meg cselekedeteik szerint. Szó van még egy könyvről, az élet könyvéről. Őszintén, mit mond a mai ember, amikor azt hallja, hogy a Bibliában van egy látomás az utolsó ítéletről, ahol majd könyvek nyílnak meg? Hagyjuk már, mese! Hát hol vannak ott könyvek? Ez a kép, hogy könyvek nyílnak meg annyira könnyen a mesék világába üldözhető. De van egy emberi tapasztalat, egy megfigyelt és sokszor leírt jelenség, amiről általában a halál közelébe kerülő emberek, vagy akár a halál közeli élményt átélt emberek úgy beszélnek, hogy „és akkor filmszerűen lepergett előttem az életem a másodperc tört része alatt”. Ezt mindannyian tudjuk, ugye? Én sosem kerültem ilyen helyzetbe, mint például mikor egy súlyos balesetnél egy pillanat alatt lepereg az ember élete és mindegyikőjük ezt mondja, hogy „filmszerűen lepergett az egész életem a másodperc tört része alatt”. Ez tapasztalat. Ez tény. Milyen érdekes a Bibliai könyvek, amelyek megnyittatnak és a lepergő film közötti hasonlóság. Különösen, ha azt nézzük, hogy a Biblia idejében még nem volt film. Ez a két dolog mintha ugyanarról szólna, hogy rögzítve van minden és van egy olyan emberi tapasztalat, ami valamilyen módon azt mondja, hogy hát lehet, hogy ez a bibliai kép a könyvről mégsem annyira a mesék világába száműzhető, mert nagyon sokan átéltek valamit, ami tulajdonképpen teljes mértékben összhangban áll ezzel. Innen már csak egy gondolat, hogy azt mondjuk, teológiai értelemben ez azt jelenti, hogy ez nem pusztán egy pszichológiai esemény, ami végigmegy bennünk, hanem azt, hogy Isten előtt el kell számolni az életünk minden filmkockájával. Isten előtt minden számon van tartva és úgy tűnik, hogy ezt az ember valamilyen módon visszajátssza bizonyos helyzetekben. Ez az ítélet leírása.
Nézzük másodszor az ítélet szükségszerűségét, miért kell ez? Szerető Isten, biztos nem ítél meg. Biztos? Ha nincsen ítélet, akkor nincsen egy végső igazság a világban, ami egy napon mindent rendbe hoz, akkor nincs végső igazságszolgáltatás ártatlanul szenvedő gyerekekért, akik áldozatai lettek olyanoknak, akiket esetleg nem ért el a földi igazságszolgáltatás. Akkor nincsen végső igazságszolgáltatás háborús bűnökért, soha ki nem tudódott gaztettekért. Ha nincsen, akkor viszont lehet-e egyáltalán beszélni igazságról? Lehet-e beszélni arról, hogy van jó és rossz? Ha nincs jó és rossz, ha nincs végső igazság és végső igazságszolgáltatás, akkor erő van és hatalom. Aki az erősebb, azé a hatalom és kész. Ezért a feltámadás örömhíréhez tartozik, hogy Isten végül mindent rendbe tesz.
Szorongat, hogy minden egyes filmkocka megméretik? Akkor nézd harmadszor az örömhírt. Hogy nincs feltámadás keresztre feszítés nélkül. Hogy nincs Húsvét feltámadás és ítélet, nagypéntek, Jézus szenvedése és halála nélkül, ami azt jelenti, hogy a feltámadás az ítélettel együtt jó hír lehet. Hogy lehet jó hír? Úgy fogalmazza meg ezt a református hitvallás, a Heidelbergi káté, hogy felemelt fővel várom az égből ugyanazt az ítélőbírót, aki előbb értem Isten ítélőszéke elé állt. Kit várok? Ki ítél ott meg? Az, aki korábban értem Isten ítélőszéke előtt állt, elhordozta az ítéletet a halálában, az értünk való helyettes szenvedésében a kereszten. Lehetséges, hogy ugyanaz ítéljen meg, aki előtte elhordozta a bűneim ítéletét? Igen. És ezért szabadon, felemelt fővel várom. Tudod, mit jelent ez? Hogy amikor lepereg a filmem az utolsó ítélet napján, amikor kinyittatnak a könyvek, akkor annak a jelenlétében pereg le, aki már mindent tud. Akivel már találkoztál, mert a te cselekedeteidért ítéltetett meg. Egy képpel élve: akkor várod felemelt fővel ezt a napot, ha Jézus Krisztus keresztje előtt már lepergett az életed filmje. Minden filmkocka ott volt Jézus keresztje előtt és minden filmkockára Jézus vérével rá van pecsételve: megváltva, kifizetve, elengedve, lerendezve. Beleírva az élet könyvébe Jézus vére által. Minden filmkocka, az életed minden pillanata, minden elrejtett gondolata, minden bűne, minden hamissága, minden istentelensége. Érted, hogy mért örömhír az ítélet?
Ott kezdtük, hogy a halál mindent elnyel, majd a halál kiadja a halottakat. Ez a jó hír, Jézus feltámadt, de ítélet nélkül sajnos nem megy, mondja a Biblia. Érted, hogy miért jó hír az ítélet? Mert az elé állsz, aki meghalt érted, és ha így van, akkor örömhír a látomás, mert a halál azt mondja, elég. Krisztus feltámadt? – Valóban feltámadt! És akkor a szíved is azt mondja végre, hogy elég. Ha minden le van pecsételve, a szíved azt mondja, elég. Mert akkor Jézus a leges-legmélyebb ponton elégített meg, ahonnan minden sóvárgásunk fakad. Elég nekem Krisztus? Jóllakattam a Vele való közösséggel, megitattam szerelme vizével, gazdaggá lettem jóságával, elégedett az ajándékaival, betelt az élettel? A föld még mindig olthatatlanul szomjas, így van jól. A tűz továbbra sem mondja, hogy elég, ez a természete. A meddő asszony azonban vigasztalást és reménységet nyer. A szó szoros értelmében is, hiszen Krisztusban már ez a hiány is elhordozhatóvá lesz neki. Nemrég mondta el nekem valaki, hogy soha nem született gyermeke, de Isten hogyan használta őt abban, hogy lelki gyermekeket támogasson, emberek mellé odaálljon, gyermekeket felemeljen, felneveljen és segítsen. Elég. De ez a meddőség, ahogy mondtam minden más beteljesületlen emberi vágyunk képe, hiszen valamilyen értelemben mindannyian meddők maradunk. Valamilyen értelemben mindannyiunkat körülvesz a hiány, a fájdalom, a beteljesületlen álmok és a vágyak. És ott a negyedik kép: a halál kiadja a halottakat. Ott már nem lesz beteljesületlen vágy, nem lesz fájdalmas sóvárgás, nem lesz mindent elnyelő elmúlás, mert Krisztus feltámadt! – Valóban feltámadt! ÁMEN
Lovas András

A Példabeszédek könyvéről, a bölcsességről esett szó az elmúlt hetekben, így most Nagypénteken is. Ez nem nagypénteki ige, de egy kicsit mégis az.
Két bibliai szakaszt olvastam fel, az egyik bölcsesség irodalom, a másik pedig egy prófécia több, mint 500 évvel Jézus kora előtt, amit a keresztények mindig úgy olvastak, hogy ez Jézusról kell, hogy szóljon. Ebben a két bibliai szakaszban van valami közös, valami olyan, ami első látásra nem logikus. Valami váratlan, valami szokatlan, amire a mégis szó utal. Ez az eredeti szövegben különben nincs benne, tehát ez egy sokkal inkább logikai mégis, mint nyelvi.
Az egyik ige a tapasztalatból indul ki. A bölcsességirodalom mindig ilyen, hogy a bölcs, a bibliai értelemben vett bölcs ránéz a világra, megfigyeli a világot, ennek alapján valamit megért és valamit elmond. A másik, a próféta kijelentésből szól. Ez egyáltalán nem tapasztalat és nem megfigyelés. Nincsen olyan tapasztalat vagy megfigyelés, amely el tudná mondani Jézus előtt 500 évvel, hogy az Úr szolgáját majd megalázzák, összetörik és ebből mégis gyümölcs és áldás fakad. E két bibliai szakasz, valamint az evangéliumi passió történet alapján arról beszélek ma, hogy hogyan tesz bennünket bölccsé Jézus Krisztus keresztje.
Először látjuk a Példabeszédek könyve alapján a kicsinek és gyengének a bölcsességét és az erejét, ahogy azt meg lehet figyelni a világban. Másodszor látjuk a kicsinek és gyengének a bölcsességét és hatalmát Jézus halálában. Harmadszor pedig hogy hogyan formál a kereszt bölcsessége közösséget.
I.      A kicsi és gyenge bölcsessége a Példabeszédek alapján
Ahogy mondtam, a bölcsességirodalom nem kijelentéssel dolgozik, amit Isten elmond vagy kijelent a szentírónak, hanem megfigyeléssel és tapasztalattal. Valamire rámutat a bölcs ebben az olvasott szakaszban, ami nem logikus és első látásra nem magától értetődő, ugyanakkor megfigyelhető a világban, aminek következménye kell, hogy legyen az emberre nézve, ha az bölcsen akar élni. Ennek az üzenete, hogy a kicsi, a gyenge ereje és hatalma lehetséges a bölcsesség által. Azt mondja, „Van négy kicsiny állat a földön, amelyek mégis nagyon okosak”. Négy állat életében bemutatja, hogy a jelentéktelen és a kicsi hogyan lesz erővé és hatalommá a bölcsesség és ravaszság által. Mind a négy állatnál a bölcsességnek más aspektusát adja elénk. „Nem erős a hangyák népe, mégis beszerzik nyáron az eledelüket.” Miről szól? Hogy előrelátás, tervezés és gondoskodás által a gyenge és a kicsi nagyon messze jut. „Nem hatalmas a mormoták népe, mégis sziklák közt építenek házat.” Vagyis a mormoták, vagy más kis emlős állatok, akik ki vannak téve mindenféle ragadozónak és veszélynek, tudják, hogy hol kell lakniuk ahhoz, hogy biztonságban legyenek, hogy el tudjanak menekülni. Tudják, hogy hol van a biztonság. „Nincs királyuk a sáskáknak, mégis rendezetten vonulnak mindnyájan.” Egy sáska egyedül nem sokat ér, de azt tudják, hogy az egységben hatalmas erő van. „Kézzel is megfogható a gyík, mégis ott van a királyi palotákban.” A kicsi, a gyenge, a jelentéktelen ott van a hatalmasak között, a hatalom helyén.
Világos, hogy ezek az állati életből vett képek emberi erényekre mutatnak rá a gyengeségben, kicsiségben, jelentéktelenségben. A tervezés előre visz. A jó helyen lakozás megvéd. Az együttműködés erőt ad. A törekvés olyan helyekre visz el, ahol talán nem is gondoljuk, hogy járhatunk. Persze a kicsinek ez az ereje közmondásokban, mesékben minden kultúrában megvan, hiszen ez a Példabeszédektől sem idegen népi bölcsesség része. Kicsi a bors, de erős. A harmadik királyfi, a legkisebb az, aki mindig eljut valahova. A kicsi sokra viszi és messze jut.
Miért fontos ez? Miért jegyzi le ezt minden kultúra és tanítja és adja tovább mesékben, közmondásokban? Miért kötődik ez a bölcsességhez? Azért, mert az ember alapvetően a nagyban, a hatalmasban, a láthatóban, a fontosnak tűnőben, az egyértelműben bízik, úgyhogy a kicsit, a jelentéktelent, a nem fontosat, a semmit lenézi, vagy észre sem veszi. A bölcs viszont azt mondja, hogy: Hé! Kicsi, de mégis ott van az erő! Bölcsnek lenni azt jelenti, hogy ezt ismerjük és követjük. Aki bölcs, az ezt fölismeri és kihasználja. A bölcs másként látja a világot, másképp látja a hatalmat, az erőt és másképp érti az érvényesülést. Másképp viszonyul a kicsihez, a megvetetthez, a gyengéhez. Mi következik ebből? Egyrészt óv: ne a hatalmasat imádd és keresd! Ebben az erő és hataloméhes korban különösen aktuális: ne ott várd az igazi megelégedést, az igazi eredményt, az igazi sikert, ahol nagy vagy hatalmas dolgok vannak! Ne imádd és ne keresd a nagyságot és a hatalmat! – mondja.
Másik oldalról vígasztal és bátorít: kicsi vagy? gyenge vagy? erőtlen vagy? Ne csüggedj, ha kevés jut neked! Keresd meg a bölcsesség és a ravaszság útját! Tanulj abból, amit a természetben látsz! Tanulj a négy állattól! Mert a mégis-nek ez a felismerése, hogy kicsi, de mégis erős, egészen új perspektívát nyit az életre. Ez tehát a gyenge, a kicsi bölcsességének ereje a teremtett világon.
II.     A kicsi és gyenge bölcsessége Jézus halálában
Ennek a tételnek a végletekig vitt igazsága, a teljes mértékben történő bemutatása Jézus Krisztus kereszthalála. Ez Isten munkája az ő fiának szenvedésében és halálában, a kicsiben, a megvetettben, a jelentéktelenben, a semmiben. Mégis! Hogyan lesz a kereszt bölcsességgé? Hogyan lesz a kicsi hatalmassá? Hogyan lesz a megvetett értékké? Mert a zsoltáros ezt mondja – és az Újszövetség ezt idézi –, hogy az a kő, amit az építők megvetettek, és félredobtak, az lett az épület alapjává, sarokkövévé. Ez Jézus. Hogyan? Milyen értelemben mégis? Hogyan mutatkozik meg a gyenge bölcsességének hatalma Krisztus halálában?
Isten munkamódszerére nézve tudhatjuk, hogy Jézus halálában Isten akarata valósul meg. Ézsaiás próféta azt írja. „Az Úr akarata volt az, hogy betegség törje össze. De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él. Az Úr akarata célhoz jut vele.” Mi történik ott, abban, amit fölolvastunk? Mi történik Jézussal ezekben az órákban ezen a napon? Elfogják, elítélik, kigúnyolják, kivégzik, mégis Isten akarata valósul meg. Kinek az akarata valósul meg? Olvastad a passió történetet, hallottuk, láttuk. Mi zajlik előttünk? Az, hogy minden Isten ellenes erő összefog, hogy elpusztítsa Jézust, Isten küldöttét, és sikerrel jár. Mégis, Isten akarata valósul meg általa.
Nézzétek meg, az összes résztvevőt, mindegyiknek kő kemény emberi akarata van és kőkeményen érvényesítik az akaratukat szembe Jézussal és szembe Istennel, akinek a küldötte Jézus. A zsidó nagytanácsnak, a vallásos vezetőknek van egy akarata: meg kell szabadulni Jézustól. Elviszik Pilátushoz. Pilátusnak van egy akarata egy politikailag kényes helyzetben: szabadon akarom őt engedni, de aztán amikor kínossá válik a dolog, akkor inkább halálba adom, hogy mentsem magam. Heródesnek is van egy akarata: tegyen már csodát végre, ha már annyit hallottam erről az emberről, és most ide küldte elém Pilátus, akkor tegyen már csodát, mondjon valamit, legyen már valami szórakozás ezen a napon. Végül még barátok is lesznek Pilátus és Heródes. A népnek is van egy akarata, akiket valószínűleg feltüzelnek erre: feszítsd meg, feszítsd meg! A vezetőknek sikerül átvinni akaratukat a népre, a tömegre: feszítsétek meg! Minden azon munkálkodik, minden akarat arra vonatkozik, hogy Isten akaratával – hogy elküldte Jézust – szembe menjen. Mégis a legnagyobb ellenségeskedés közepette végül Isten akarata jut célhoz. Ez Isten munkamódszere. Ez az isteni hatalom. Ez az isteni szuverenitás. Ez az isteni kormányzás. Ez a gyengének, a megvetettnek az ereje és hatalma a maga tökéletességében. Jézust megvetik, összetörik, ezt Isten engedi és mégis az Ő akarata, az Ő ereje valósul meg. Felfoghatatlan isteni hatalom és bölcsesség, hogyan tudja az ellene szerveződőt, a lázadót a saját céljaiba állítani.
De nemcsak azt mutatja meg ez az esemény, hogy Istennek milyen ez a mégis munkamódszere, hanem abban az értelemben is mégis a kereszt, hogy elmond a megváltásunk titkáról valamit. Mert amikor a kicsiben és a gyengében megjelenik az erő és a bölcsesség, akkor az mindig a naggyal, a hatalmassal, az akadállyal, az ellenséggel szemben jelenik meg. Ez a logika. Kicsi a hangyák népe, mégis legyőzik az akadályt, azt, hogy mit esznek majd télen. Szembemennek az ellenséggel. Kicsik, gyengék, de a bölcsesség által legyőzik az akadályt. Nem hatalmasak a mormoták, de legyőzik az ellenséget, a veszélyt. Miért? Mert a sziklák között találnak menedéket. Ez a bölcsesség. Nincs vezetője a sáskáknak, de legyőzik azt az akadályt, hogy egyedül nem jutnak sehova. Együtt hatalmas erőt fejtenek ki. Kiszolgáltatott a gyík, de legyőzi ezt azzal, hogy ott van a hatalmasok között. Ellenségei vannak Istennek, de legyőzi őket, mert az Ő akarata valósul meg. Ezt olvassuk.
De hogyan? Mit jelent, hogy az Úr akarata valósul meg Jézusban? Szembemegy az ellenséggel? Legyőzi az ellenséget, legyőzi az akadályt? Ezen a különleges módon, hogy ő is, a gyenge, a megvetett, a meggyalázott által juttatja érvényre a hatalmát? Elpusztítja ellenségeit a gyenge, a kicsi bölcsessége által? Nem! Mert az ellenségei mi vagyunk. És az isteni győzelem kedvezményezettjei is mi lehetünk. Mert az ember a maga istentelenségével támad Istenre és Isten mégis az embert menti meg cselekedete által. Ez az isteni szeretet és kegyelem, hogy nem ellenünkre győz, hanem értünk, az ellenségeiért vesz győzelmet. Jézus szenvedésének a történetében az a mozzanat mutat rá erre leginkább, amikor Jézus így imádkozik a kereszten: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Ez az igazi, minden érthetőnek és racionálisnak ellentmondó mégis. Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek! Az imádkozik, akit megölnek, azokért, akik ezt véghezviszik, abban a pillanatban, amikor ez történik, ahhoz, akinek a küldöttét megölik. Van-e ennél nagyobb mégis? Erre nem lehet mást mondani, minthogy abszurd, képtelenség, érthetetlen, értelmetlen. Ez Isten bölcsessége és hatalma a kicsiben és megvetettben, Jézusban, nem ellenünkre, hanem értünk, nem kárunkra és elvesztésünkre, hanem szabadításunkra, bocsánatunkra és életünkre. Ez az örömhír.
III.   Hogyan formál át a kereszt bölcsessége egy közösséget?
Pál apostol arról beszél egy helyen, hogy Isten azokat választotta ki, akik bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, azokat, akik erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket, és azokat, akik lenézettek, akik semmik, hogy megszégyenítse a valamiket. Ha valaki valóban Krisztushoz tartozik, az tudja, hogy a többség nem nagy, nem hatalmas, nem befolyásos, nem gazdag. A keresztény közösség kicsi, gyenge és erőtlen. Nincs hatalmuk megváltoztatni hatalmi szóval a társadalom erkölcseit, tetszik, nem tetszik, a világ olyan, amilyen. Nincs hatalmunk békét teremteni ott, ahol politikai gyűlölködés és mocsok árad egyre erősebben az elkövetkezendő években. Szeretnénk, de nincs hatalmunk, nem tudjuk megváltoztatni. A keresztény közösség alapvetően kicsi, gyenge és jelentéktelen. Mit tesz velünk Nagypéntek mégis-e? Hogyan tesz a kereszt bölccsé? Négy állat, négy kép, négy gondolat.
Először is a kereszt bölcsessége előrelátóvá tesz: a hangya felkészül a télre. Ha valaki Krisztus követője, ha valaki Jézus Krisztushoz tartozik, akkor tudja, hogy a kereszt azt jelenti, hogyha esetleg most még nyár is van, lesz tél. A tél pedig nem más, mint az, amikor akár egyénileg az életben valami miatt, akár társadalmilag eljön egy olyan időszak, amikor nincs ott az a bőség Isten ajándékaiból, Isten gazdagságából, Isten szeretetéből, mint most. Miért? Azért, mert egy olyan idő jön, amikor vagy a személyes életünkben, vagy társadalmilag nyomorúság, üldöztetés, ellenségeskedés lesz. Azt hiszem, erről még sosem beszéltem, de azt gondolom, hogy egy kereszténynek a mai világban akkor is, ha itt most még béke van, számolni kell azzal, hogy nem biztos, hogy az életünk végéig ez így lesz Európában. A kereszt bölcsessége előrelátóvá tesz. Mit jelent ez? Hogy felkészülsz a nehéz időkre most, amikor béke van. Mert ha Jézust követjük, a megfeszített Istent, akkor ez minden értelemben arról beszél, hogy lesznek nehéz idők. Egyénileg is: Jézus keresztje beszél a világ hiábavalóságáról, fájdalmáról, összetörtségéről. Közösségileg is: Jézus keresztje beszél az Isten ellenes gyűlöletről. Gyenge vagy, kicsi és erőtlen. De most szaporíthatod a bölcsességet, a Krisztus ismeretet, a vele való járást és a hűséget. Jól ismerjük a tücsök és a hangya meséjének a bölcsességét: a hangya szorgalmasan gyűjtöget, a tücsök csak zenél, aztán a tücsöknek nincs semmije. Ha most nyár van, mert béke van, hogyan viszonyulok Isten ügyéhez? Hogyan viszonyulok Jézus Krisztushoz? Hogyan élek Isten dolgaival? Hogyan élek Isten igéjével? Ez vajon kikapcsolódás, a gyülekezeti élet a hobbi egy formája, vagy pedig felkészülés valamire, ami eljöhet az életünkben? A kereszt alapvetően bölccsé és előrelátóvá tesz. Készülj fel! Készülj föl, amíg lehet! Öleld magadhoz! Imádkozz magadban! Tedd a magadévá! Gyűjtsd, mint az élelmet kell gyűjteni a nehéz időkre! Ezt mondja a bölcs.
Másodszor a kereszt bölcsessége otthont és védelmet nyújt. Kicsi a mormota és a sziklák között vesz szállást. Tudatosíthatod azt, hogy alapvetően hol lakozol (és ez most nem az irányítószámodról szól), hanem arról, hogy miben van biztonságod. Hol laksz, azaz hol találod a nyugalmad, a békéd, a biztonságod, a felüdülésed, a védelmed. Az, hogy Isten kőszikla, erős vár, menedék, ahol lakunk, már a zsoltárosnak a hitvallása, akit üldöznek. Mit jelent ebben az esetben nekünk a kereszt bölcsessége? Először megpihenést és felüdülést. Hiszen az otthon, az elrejtettség a megpihenésnek és a felüdülésnek a helye a bűn felett és a hiányok felett. Azt olvastuk Ézsaiásnál, hogy lelki gyötrelmeitől megszabadulva látja őket és megelégedett lesz. Lelki gyötrelmek a bűn miatt, a szenvedések és fájdalmak miatt. Hova viszed, mihez kezdesz velük? Hol frissülsz fel? Hol pihensz meg? Hol teszed le? A mormota kicsi állat, de a sziklák közt keres menedéket. A keresztény gyenge és erőtlen, gyötrelmekkel teli, mint minden más ember, de Jézus Krisztus a kőszikla, ahol ezeket leteheted. Ahova újra és újra el kell mennünk, akiben benne kell lakoznunk, benne kell élnünk ahhoz, hogy megpihenjünk. A másik kép a lakással kapcsolatban, hogy a lakás a védelem a támadással és vádaskodással szemben. A mormota elbújik védelmet keresve. Te mit teszel, amikor vádaskodnak? Mit teszel, amikor támadnak? Nem kell, hogy a miénk legyen az utolsó szó. Nem kell, hogy neked is mindig igazad legyen. Mert nem a saját igazságod az otthonod. Krisztus a kőszikla, az Ő igazsága az otthonod. Hová mész a támadások idején? Mit jelent a vádaskodások között az evangélium? Mit jelent megvédeni magadat különböző helyzetekben? Ézsaiás azt mondja „önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják”. Miért? Hogyan? Hogyan tudott Jézus néma lenni? Úgy, hogy tudta, hogy az otthona, a védelme, a biztonsága az Úr. A kereszt bölcsessége, hogy a keresztben, a megfeszített Krisztusban, az ő jelenlétében otthont, védelmet és megpihenést találsz.
Harmadszor a kereszt bölcsessége megtanít együttműködni. Beszéltünk a sáskáról. Az együttműködés ellensége a büszkeségünk, az, hogy önmagunkat többnek vagy éppen kevesebbnek tartjuk a másiknál, a féltékenység, a viszály, az irigység. Hogyan tanít meg együttműködni Krisztus keresztje, az Ő bölcsessége? Úgy, hogy ha Krisztus keresztjén keresztül nézed magadat és a másik embert, akkor fölismered, hogy Őelőtte nincs érékesebb és jobb. Nincs kevésbé értékes és kevésbé jó. Ha Krisztus előtt vagy az Ő keresztjénél és Őbenne nézed magadat és Őbenne nézed a másik embert, akkor ki kell tudnod mondani, hogy nem vagyok több, mint bárki. Mert számomra sincs más út, minthogy Jézusnak értem is el kellett hordoznia az ítéletet. Az én önfejűségem, az én önzésem, az én elrontott életem, az én dolgaim következtében nem vagyok jobb, mint bárki. De azt is el kell mondanod, hogy nem vagyok rosszabb vagy kevesebb sem, mint bárki, mert Jézus énértem is odaadta magát, és ugyanolyan értékes vagyok, mint bárki más, akiért Isten odaadta az ő fiát, Jézust. Érted, hogy mi az együttműködés, az igazi együttműködés lehetősége? Az, hogy Isten Krisztusban egyenlővé tett. Nem ugyanolyanná, de egyenlővé. A motiváció pedig az, hogy a testvéri egységben hihetetlen erő van. Egy sáska vagy százezer. A gyengék közösségében hatalmas erő van. A motiváció az, hogy Krisztus keresztje – és az Úrvacsorában is ezt éljük meg újra és újra – testvérré forraszt másokkal. Azaz a keresztény gyülekezet nem individuális, spirituális javakat fogyasztók szupermarketje. Tudod mit jelent ez? Nem azt, hogy néha bemegyek, amikor kell valami és leveszem a polcról azt a kis lelki táplálékot magamnak. Aztán elmegyek máshova és ott is leveszem a polcról, ami éppen kell. Mert mindannyian így működünk. De a keresztény gyülekezet nem ez, hanem Istennek Krisztus vére által megváltott, egyesített és egybeforrasztott népe. A kereszt bölcsessége megtanít együttműködni. Ha bölcs vagy, légy részese Isten népének, ennek minden gyakorlati következményével. Tartozz oda, vállalj felelősséget, vállalj közösséget, vállald Isten népét, vállald Isten egyházát. Ebből erő és áldás fakad.
Negyedszer a kereszt bölcsessége váratlan helyekre és helyzetekbe juttat. „Kézzel is megfogható a gyík, mégis ott van a királyi palotákban.” A palotákban lakó gyík képe arra mutat, hogy a bölcs minden gyengesége, egyszerűsége, hiányossága vagy korlátja ellenére eljut a hatalmasok, a befolyásosak jelenlétébe. Néhány bibliai példa: ott van József, akit eladnak a testvérei. Azt hiszik, hogy meghalt, de egyszer csak ott áll a fáraó előtt és ezáltal szabadulást hoz családjának, Isten népének. Vagy ott van Mordokaj, aki Ahasvérós perzsa király palotájában, mint egy gyík, meghallja, hogy miről beszélnek, beviszi Eszter királynét, megtudják, hogy egy népirtás készül Isten népe ellen és szabadulás lesz belőle. Nézzétek, ott áll a megvetett, gyűlölt Jézus Pilátus előtt, aki ott és abban a pillanatban élet és halál ura. És mi lesz? Tanúságot tesz Isten uralmától. Ott áll a névtelen senki, Péter és János a zsidó nagytanács előtt fogolyként később Jézus feltámadása után és bizonyságot tesznek a megfeszített Jézusról. Ott áll később a szintén fogoly Pál Félix, majd az utódja, Fesztusz római helytartó előtt és megvallja a megfeszített és feltámadt Krisztust, mint Isten fiát és közben egy dolog van előtte, hogy ezen keresztül eljusson a római császárhoz, hogy őelőtte is megvallja a Krisztust. Azóta is ott vannak a névtelenek és a hírnevet szerzettek, az üldözöttek, de a szabadok is a palotákban a befolyásosak között a politikában, a gazdasági élet szereplői között a különböző döntéshozó testületekben. Ott vagy, ott vagytok. Tudod-e, hogy mire kötelez téged azon a helyen, ahol vagy a kereszt bölcsességének ismerete? Mit gondolsz? Ott vagy a hivatalban, ott vagy a bankban, ott vagy az egészségügyben, ott vagy az iskolában, az egyetemen, egy csomó helyen. Ez természetes számodra? Mert elérted, mert tanultál, mert dolgoztál, mert kiérdemelted, mert ez nekem jár és semmi köze ehhez Krisztusnak? Vagy pedig úgy látod magad, mint aki minden kicsisége ellenére, erőtlensége ellenére Krisztust képviselni van ott. Kézzel is megfogható a gyík, mégis ott van a palotákban. Isten azért rendelt téged oda, akárhol is vagy, hogy a mégis evangéliuma követe legyél és nem azért, hogy gazdag légy, hogy hatalmas légy, hogy befolyásos légy, hogy elégedett légy, hogy jó légy. A kereszt evangéliumának a bölcsessége szerint azért vagy ott, ahol vagy, hogy Krisztus evangéliumának a követe legyél.
Befejezésül egy történet, amin ma gondolkodtam el: Péter megtagadja Jézust. Miért nem volt elég erős? Nagyon sokat gondolkodtam ezen ma (a lelkészek megtehetik, nagypénteken nem dolgoznak, csak gondolkodnak, imádkoznak, készülnek, jó dolguk van). Jézus azzal kezdi Lukács evangéliumában, hogy Péter, Péter, kikért téged a Sátán, hogy megrostáljon. Jézus tudja, hogy mi fog történni, de Péter azt mondja, nem, nem, én követlek, meg nem tagadlak. De Péter, mire megszólal a kakas, háromszor megtagadsz engem. Utána ott van Péter a főpap házának az udvarán. Jön egy szolgálóleány, azt mondja neki, te is közülük való vagy. Á, nem, dehogy. Még egyszer jön valaki más, aki megismeri: te is közülük való vagy. Dehogy, dehogy, nem is ismerem őt. Majd ez harmadszor is megismétlődik. Megszólal a kakas, Jézus ránéz, keserves sírás. Azon gondolkodtam, mi történik itt? Gondolod, hogy amikor odamegy a szolgálólány, Péter fejében egy pillanatig is megfordul az, hogy én most megtagadom Jézust? Nem. Tudod, mi van Péterben? Szeretem Jézust, elfogták, megyek utána, követem, tudni akarom, hogy mi lesz vele, fontos nekem, hiszek benne. Péternek fogalma sincs, hogy ezekben a számára egyáltalán nem fontos apró kis beszélgetésekben megtagadja Jézust. Csak amikor a kakas megszólal, akkor esik le neki. Tudod, mit jelent a gyík a palotában? Fogalmunk sincs, hogy az ilyen apró, ártalmatlan kis beszélgetésekben, miközben magunkat Krisztus követőinek, Isten gyermekeinek valljuk, hányszor tagadjuk meg őt. Hányszor bújunk ki az alól, hogy vállaljuk Őt. Hányszor azonosulunk ővele, az életünk urával, az életünk céljával, az életünk lényegével és közben észre sem vesszük, hogy folyamatosan hogyan tagadjuk meg, hogyan kendőzzük el, hogyan mentjük ki magunkat. Ezért olyan fontos ez a kép. Jelentéktelen a gyík, mégis ott van a palotában. Nem véletlenül vagy ott, ahol vagy és ha a Krisztussal való közösségben élni akarsz, ha az úrvacsorai közösség valóban átjár és kiküld innen, ha valóban az az életünk, hogy vele együtt meghaltunk és vele együtt feltámadtunk, akkor akárhol is vagyunk, tudjuk, hogy ott felelősek vagyunk, hogy Krisztusról bizonyságot tegyünk. Azt mondod, hogy ez kínos? Azt mondod, hogy ennek ára van? Azt mondod, hogy te nem vagy erre kész? Az előbb meg még azt mondtad, amikor a hangyáról beszéltem, hogy milyen bolondság, hogy az üldözésről beszél. Kicsi állat a hangya, felkészül a télre. Készülj fel! Fogadd magadba! Kötelezd el magad! Add neki magad oda teljesen! Légy bölcs! Legyen a miénk a kereszt bölcsessége! Legyünk hűségesek! Ne tagadjuk meg őt, hanem valljuk meg őt itt is és a templomon túl is.Ámen
(Lovas András)