Nézzetek Jézusra! (zsidókhoz írt levél)

A Zsidókhoz írt levél igehirdetője a mai szakaszban különösen érzékenye ponton közelít hallgatóihoz: a halálfélelmet nevezi néven. Ami ma sokunknak talán nagyon távoli, általános téma, az a Rómában élő zsidókeresztényeknek a Kr.u 60-as évek vége felé félelmetes kilátás. A Néró császár alatt fellobbanó keresztényüldözések következtében a gyülekezet egyes vezetői mártírhalált haltak, és nem tudhatják, hogy az üldözés egy hulláma mikor éri el őket. Mi fog történni velük? Hogyan fogják kibírni a szenvedést? Mit kezdhetnek a fájdalommal? A szerző előtt is ezek a kérdések vannak. Hogyan erősítheti meg őket az evangélium? Hogyan nyerhetnek erőt, vigasztalást, bátorítást, hogy ne tagadják meg azt a Jézust, akinek követői lettek? Hogyan jöhet közel hozzájuk a Szabadító Isten?
Az előző szakaszban a Fiút, Jézust úgy mutatta be, mint aki örökkévaló és nem változó király, aki isteni hatalommal uralkodik. Isten Fia, aki nem fogható angyalokhoz, vagy más közvetítőkhöz Isten és ember világa között. Előtte borul le minden mennyen és földön. Csak idő kérdése, hogy mikor lesz uralma teljessé a világban, mikor vettetnek alá végleg ellenségei. Most azonban más oldalról állítja eléjük Jézust. Ha korábban isteni dicsőségét hangsúlyozta, most úgy látjuk, mint aki emberként, testvérként egészen közel jön hozzánk. Aki együttérez velünk. Aki ismer minket. Aki a mi világunkba lép be, a mi halálunkat halja meg, hogy oda belépve szabadulást hozzon a halálfélelem rabságától. Lássuk hát, mit mond 1. az ember félelméről, 2. Jézus személyéről, 3. és a szabadulás módjáról.
I. Az ember félelmének oka: nem ő uralkodik
Korábban említettem, hogy a szerző ószövetségi szakaszokat választ, és azoknak üzenetével erősíti, bátorítja hallgatóit. A mai részben a – lekcióban olvasott – 8. zsoltárt idézi. A zsoltáros csodálattal teli hálával beszél az emberről, akire Isten gondot visel, akivel törődik, és akit úrrá tett a teremtett világon, saját alkotásain. Nyilvánvaló, hogy a zsoltáros a teremtéstörténetre visszatekintve magasztalja Istent mindezért. Ami nekünk most fontos ebből, hogy az ember uralkodásra teremtett lény. Ez az „uralkodás” nem leigázás, nem kizsákmányolás; Isten rendjében harmónia és együttműködés. A teremtett világ művelése, alakítása, formálása, és őrzése. Olyan kontroll, amelynek nyomán szépség és rend fakad, élet és szabadság terem, és amelynek megélése által a világban otthon vagyunk, és igazán kibontakozik számunkra, hogy mit jelent embernek lenni. Az ember arra hivatott, hogy uralkodjon.
De az ember nem uralkodik; nem jól uralkodik, ahol teheti, és közel sem gyakorolhatja ezt a megbízást olyan egyértelműséggel, amint a zsoltáros felidézi. „Mindent lába alá vetettél” – mondja, és mi visszakérdezünk: és a gyógyíthatatlan betegségek? A kiszámíthatatlan természeti katasztrófák? A balesetek? Az embertelen császárok, diktátorok… ? Az üldözések? Igen, az ember minden ereje arra irányul, hogy uralkodjon, azaz hogy irányítson, hogy kontroll alatt tartsa a folyamatokat, hogy ismerete – a technika és a tudomány – által legyőzze mindazokat az erőket, amelyek ellenségesek egészségére, életére, békéjére nézve. Ugyanakkor miközben óriási eredményeket értünk el, valamint ma gyorsabban és hatalmasabban fejlődünk a technika és tudomány területén, azaz a kontroll gyakorlásának a területén, mint bármikor korábban, nem csökken a káosz és félelem érzete. Sőt, mintha éppen az ellenkezője történne: „A technika megállás nélkül halad előre és mind ragyogóbb eredményeket ér el; a nyugati regény, a dráma és általában az irodalom azonban tele van nihilizmussal és reményvesztettséggel.” (Newbigin, Evangélium a pluralista világban, 271) Ez pedig káosszal és szorongással, félelemmel jár. Hiszen nem tartjuk kézben a dolgokat, pedig arra teremtettünk, hogy uralkodjunk. De ez a fajta harmónia, egység, a világ jó művelése és őrzése nincs többé. Uralkodni akarunk, és nem tudunk; ha meg valami felett mégis hatalmat gyakorlunk, akkor is félünk. (Milyen érdekes, hogy a legnagyobb diktátorok, akik magukat istennek tartották, voltak egyben a legparanoiásabb emberek is. Soha nem érezték magukat biztonságban.)
„Micsoda az ember, hogy gondolsz rá, vagy az embernek fia, hogy gondod van rá? … Dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg, mindent lába alá vetettél” – hallják a jól ismert sorokat a római zsidókeresztények. De mit kezdhetnek vele akkor, amikor az ember nem uralkodik, amikor ők nem urai a helyzetnek, amikor ki vannak szolgáltatva? Amikor egy őrült császár, Néró uralkodik, és ez nem békét, hanem rettegést szül… Micsoda az ember?! – kérdezhetik. Hogyan hallják, olvassák ezt, amikor éppen őket vetik mindenek lábai elé, amikor rajtuk taposhatnak a gyalázók, amikor még a vadállatoknak is alá vannak vetve a vérgőzös cirkuszban? E valós kérdések között igehirdetőnk egy másik olvasatát adja a 8. zsoltárnak.
II. Jézus: az ember, aki uralkodik
Mi is ez a másik olvasat? Röviden: amit a zsoltár általában az emberről, az emberiségről mond, azt szerzőnk egy váratlan fordulattal Jézusra alkalmazza. Igen kreatív módon teszi ezt. Az eredeti zsoltárban azt olvassuk az emberről, hogy „kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg…” (Zsolt 8.6), szerzőnk pedig így idéz: „rövid időre kisebbé tetted őt az angyaloknál, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg…” Az egyik arról szól, hogy azzal, hogy Isten az embert úgy alkotta, hogy uralkodjon teremtményein, csak egy kevéssé tette kisebbé magánál. A másikban a „kevéssel” kifejezésből „rövid időre” lesz, az Istenből angyalok, az emberből/emberiségből pedig Jézus. Azaz Jézus egy kevés időre kisebbé lett az angyaloknál. Miről beszél? Arról, hogy az örökkévaló Fiú - aki feltétlenül nagyobb az angyaloknál - Jézusban emberré lett, emberként kivégezték. Rövid időre kisebbé lett – de a halál elszenvedésén keresztül méltóságot és dicsőséget nyert, és uralkodik. Róma városában az üldözött keresztények azzal szembesülnek, hogy ami kérdéses és kétséges a tapasztalatukban – ti. hogy az ember uralkodik – az mégis igaz egy különleges emberben, Jézusban. E különleges emberben pedig még különlegesebb módon lesz igaz: „Isten kegyelméből mindenkiért megízlelte a halált.” A szenvedésen, az üldözésen, a mártírhalálon keresztül nyerte el azt, amit Isten a zsoltárban mondott: „mindent lába alá vetettél.”
Mit kezdjünk ezzel a magyarázattal? Kimagyarázás? Megmagyarázás, csűrés-csavarás? Nagyon „kreatív” a szerző? (mint egy „kreatív” könyvelő…?) És a kérdés, amely olyan gyakran kérdés a keresztény hittel ismerkedő embernek: megbízható-e a Biblia? Számunkra, mai emberek számára a pontos idézés a tudományos munka egyik legelemibb alapfeltétele. Ha valaki nem pontosan idéz, annak munkája csapnivaló. Itt, ahogy mi kapjuk ezt a tartalmat, a Biblia idézi a Bibliát: látszólag nagyon pongyolán. (És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy szerzőnk így vezette be az idézetet: „valahol valaki így tett bizonyságot”.) Mit mondjunk erre?
Amit olvasunk, nem a modern tudományosság elmúlt 200 évben kialakult szempontjait követő dokumentum, hanem első századi keresztény igehirdetés. Arra a feltételezésre épülő magyarázat, hogy az Ószövetségben (a 8. zsoltárban is) Isten szólt. Ebben egyek zsidók és keresztények; Isten szólal meg az igében, Isten önmagát közli, jelenti ki a beszédében. Ugyanakkor azok, akik Jézus követői lettek, azt vallották, hogy Isten a legteljesebben és legtökéletesebben a Fiúban, Jézusban szólt. Ő az örök szó, az Ige, aki testté lett, emberré lett, közénk jött. Sőt, meghalt és feltámadt. És ezért minden isteni szó rámutat; minden korábbi kijelentésnek ő a kezdete és célja, ő a mértéke. És ezért minden korábbi bibliai szakasz legigazabb, a természetéhez leghűségesebb értelmezése Jézus Krisztusra nézve kell hogy történjen. Ez szerzőnk magyarázatának belső logikája. Ennek a magyarázatnak van nyelvi oldala is (az Ószövetség görög változatát használja, amelyben „Isten” helyett „angyalok”-at olvasunk, és ez a fordítás lehetséges), de sokkal fontosabb a teológiai üzenete. Hiszen nem elcsalja azt, hogy az ember uralkodik, hanem bemutatja, hogy az ember ezt a célját, ezt a küldetését, ezt a megbízását Jézusban, Jézuson keresztül fogja elérni.
Hogyan? Mi köze lehet a keresztényeknek Néró Rómájában Jézus halála után harminc egynéhány évvel, és nekünk, ebben a városban az esemény után 2000 évvel ahhoz, hogy a szerző szerint Jézusban érhetünk célt, Jézusban, Jézus által fog az ember uralkodni, és így a világban a helyére kerülni? Hogyan kapcsolódunk ahhoz, ami Jézussal történt?
Jézus, az ember, az üdvösség fejedelme, mondja. A szabadulás, a helyreállított élet kezdeményezője, vezére. A „fejedelem” szó vezetőt jelent, aki nem magában van, nem egyedül áll a szabadítás ügyében: „számtalan fiát vezeti dicsőségre”. Jézus, az ember – az értünk való halálon át - uralomra jutott, de ez nem egyszemélyes történet. Ő nem az a hős, aki kiharcolta magának a dicsőséget, az uralmat, hogy majd más is tegye meg, ha bírja. Ő nem az, aki azért tesz valami hatalmasat, hogy bekerüljön a guiness rekordok könyvébe, és ott „uralkodjon a dicsőségben”, amíg nem jön egy még nagyobb hős, aki még extrémebb teljesítményével ledönti a trónjáról. Ő sokkal inkább az a hős, aki belép a helyzetünkbe, azonosul velünk, megismeri a nyomorúságunkat, majd előttünk elmegy, hogy „mindenkiért”! megízlelje, átélje a halált; sőt, feltámadásával legyőzze azt, hogy azután úgy üljön a győztesnek járó helyre, az uralomba, hogy egy hatalmas sereget vezet be oda. És mi ezt a hőst látjuk. Azt még nem látjuk, sem Rómában, sem Gazdagréten vagy Budapesten, hogy minden az ő uralma alatt van; de őt magát láthatjuk. És akinek megnyílnak szíve/lelke szemei arra, hogy Jézust így lássa – ezt nevezi a Biblia hitnek – az magát is másképpen látja. Akkor már nem csak Róma van és Néró, gyalázat és félelem, üldözés és rettegés; akkor már nem csak Budapest és küszködés, kudarc és fájdalom, félelem és magány; akkor egy hatalmas közösség van, amely minden nehézségen keresztül a dicsőségbe, az uralomba tart. És akkor lehullanak a halálfélelem bilincsei. Hogyan lesz ez valóság? Hogyan születik meg bennünk Jézus uralmának a gyümölcse? Hogyan tesz szabaddá a félelemtől az, aki uralkodik, minket, akik nem uraljuk az eseményeket?
III. Szabadulás a (halál)félelemtől
„Mivel pedig a gyermekek test és vér részesei, ő (Jézus) is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt…” Jézus azonosult velünk. Chrysostomos, a negyedik században élt egyházatya írja: „Amint az orvos, bár nem szorul rá, hogy a beteg részére készített ételt megkóstolja, mégis a beteg előtt megteszi, hogy így beszélje rá arra, hogy azt bizalommal magához vegye, hasonlóan mivel minden ember fél a haláltól … ő maga kóstolja azt meg, bár neki nem kellett volna…” (In: Witherington, 139.) Hogyan születik meg hát ez a közösség a mi oldalunkról? Még ha el is fogadjuk, hogy értünk, helyünkben tette, hogyan létesül ez a kapcsolat bennünk? Úgy, hogy Jézus megszólít: „Mert a megszentelő és a megszentelt mind egytől származnak, ezért nem szégyelli őket testvéreinek nevezni.” A szónak, amely elér, hatalmas ereje van. A szó közvetít, a szó (jó szó) összeköt, összekapcsol, felemel. Gondolj arra, amikor valaki – talán váratlanul – megszólított, és valami olyat mondott neked, ami szárnyakat adott. Ami erővel töltött el. Ami visszaadta az önbizalmad, helyreállította reménységed, betöltött örömmel. Lehet, hogy semmi új információ nem volt ebben, de az, aki mondta, amikor mondta, és ahogy mondta, mindent megváltoztatott. Vagy gondolj arra, akitől már oly régóta várod az ilyen típusú szót. Elepedsz érte… Jézus, az üdvösség fejedelme, aki értünk halt meg, azt mondja nekünk, akikért tette; aki feláldozta magát, azt mondja azoknak, akik miatt ez történt: testvérem vagy. Barátom vagy. Részesem vagy. Ismerlek, értelek, szeretlek. Óriási a szakadék? Nem! A közösség, a részesedés az óriási. Felfoghatatlan szakadék és távolság? Nem! Felfoghatatlan azonosulás és közelség. Testvérem vagy…
Amikor ez elér, akkor érkezik el a félelmekből való szabadulás: „hogy … megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak…” Hadd világítsam meg a szabadítás természetét és lényegét. Szemben a fejlődéssel, az önmegváltással, a szabadulás a nagyobb felől megy a kisebb felé. Az önmegváltás útja a kisebb felől próbálkozik a nagyobb felé. Mi ennek a jelentősége? tedd fel a kérdést magadnak: mitől félek igazán? A legtöbben nem a halált nevezzük meg. Félünk a gyerekek bukásától, az állásunk elvesztésétől, XY újabb megjegyzéseitől, a főnökünk gúnyától, a pénztelenségtől, az egyedül maradástól stb. A fejlődés vagy önmegváltás útja, hogy valamilyen módszerrel, valamilyen technikával legyőzöm ezt a félelmet. Legyőzöm, hogy rettegek attól, hogy a gyerekem négyest kap matekból, vagy hogy holnap beszólnak a suliban. De mindjárt ott a következő akadály: a matek négyestől már nem félek, de a betegségtől igen. A beszólást már túlélem, de ha a szerelmem elhagy, azt nem. Ezt is le kell hát győzni… Értjük, miről van szó a kisebbtől a nagyobb irányába. A végén eljutok a létemig, a lét-félelméig, a halálfélelemig. És ha nagyon erős vagyok, és nagyon jó ideológiát kapok hozzá, talán még ezt is legyőzöm. Már nem félek … persze ettől még ugyanúgy meghalok. Ez a fejlődés/önmegváltás útja.
A Krisztusban való szabadulás útja éppen ellentétes. Abból a felismerésből indul ki, hogy minden veszteség, minden kudarc, minden fájdalom - minden, amitől félünk, szorongunk; sőt, maga a megfoghatatlan, néven nevezhetetlen szorongás is a legnagyobb veszteség, a legnagyobb "kudarc", a legnagyobb "fájdalom"azaz a halál előképe. Azért olyan félelmetes, mert a legnagyobb ellenség suhint meg általa, a legnagyobb veszteség jelentkezik és kopogtat, hogy itt vagyok és várok rád valahol a következő sarkon. Ezt hirdeti a szerző a római keresztényeknek. (Nem: ha nem félsz már a megszégyenítéstől, jó, de a vagyonelkobzáson még dolgozni kell. Ha legyőzted már az anyagi veszteségtől való félelmet, jó, de még meg kell birkóznod a börtön rémével. És ha már mered vállalni a börtönt, akkor az utolsó megmászandó hegy, vagy leküzdendő rém a halál. ) A szerző SZABADÍTÁSRÓL szól, amit Krisztus végez el bennünk. Nem fejlődés, nem növekedés, különösen nem magunk megváltoztatása. Nem az élményre, az átélésre, az imaginatív képességedre, érzelmi erőforrásaidra, pszichikus módszerek alkalmazására – azaz nem a te teljesítményedre épül. Szabadítás, ami Krisztusé, és ami betör az életünkbe, és újat hoz. A nagyobb felől a kisebb felé. Mert ha megragadjuk Krisztusban a testvért, abban, aki a halált megkóstolta azt, aki helyettünk járta meg az utat, és a győztesben azt, ami ránk is vár, akkor már nincs mitől félni.
Lehet, hogy nem érint a halálfélelem – de biztos, hogy vannak más félelmeink. Ha még nem vagy a fent leírt közösségben a halál legyőzőjével, minden félelmed őrá mutat, őt hívja, őt igényli. Miért kezdenéd önerőből egyiket gyűrni a másik után, hogy végül a legnagyobb ellenséget (a halált, nem a tőle való félelmet!) úgyse tudd legyőzni? Öleld magadhoz a testvért! Ha már Krisztusé vagy, dolgozd át vele a napi félelmeid. Tedd fel a kérdést: ha hiszem, hogy ő legyőzte a halált, ha látom Jézust, aki dicsőségre vezet, miért rettegek a kisebbtől? Miért nem akarom vagy tudom azt az evangélium erőterébe hozni? Miért van annak nagyobb fogása rajtam, mint Jézus szabadító hatalmának? Hogyan láthatom őt, mint mindenek Urát, akivel együtt egy nap én is uralkodom mindaz felett, amitől ma félek? Engedd, kérd, munkáld imádságban azt, hogy a nagy szabadítás minden kisebb félelmedet magába ölelhesse.
Amikor a 85 éves Lajos bácsi, aki úrvacsorázott és hitvallást mondott évtizedeken keresztül, súlyos beteg lett, imádkoztam a gyógyulásáért. De azt is mondtam, hogy a mi reménységünk a halálból feltámadt Jézus Krisztusban van. Mire azt mondta keserűen, hogy nem tudunk semmit, mert a halálból még nem jött vissza senki. János barátomnak, amikor lábait levágták, a kórházban azt mondtam utoljára: János, olyan jó, hogy az örök életre van reménységünk. Mire azt mondta: igen, András, tudom, tudom hogy ott a mi életünk. De az élet…
Boldogok, akiket megszabadított a halálfélelem rabságától. Boldogok voltak Rómában, és boldogok itt és most. Mert Jézus ugyanaz volt és akkor, mint itt és most. ÁMEN!

A Zsidókhoz írt levél szerzője előtt – akiről elmúlt héten azt mondtuk, hogy munkája "bizonyíthatóan a legnagyobb keresztyén prédikáció, amit bármikor leírtak" – egészen konkrét, ugyanakkor roskasztóan felelősségteljes cél áll. Azért szól, hogy hallgatói el ne sodortassanak attól a hittől és attól az élettől, amelyet Isten utolsó szavában, a Fiúban, Jézus Krisztusban öleltek magukhoz. Márpedig, amint láttuk, óriási erők szakítanák el őket a hittől: sok éven át tartó nyilvános megszégyenítés, gyalázkodás, vagyonelkobzás és az üldözés más formái után már életük is veszélybe került. Lépjünk be történetükbe, hogy más emberként jöjjünk ki onnan!
I. Sodrásban…
Először lássuk a sodródást. Jól ismert képek jelennek meg előttünk. Az elszabadult ár, amely minden erővel el akarja szakítani kétségbeesetten kapaszkodó áldozatát az életet jelentő szárazföldtől vagy biztonságot adó tárgytól. Mélyen bennünk élő kép. A lassan, méltóságosan hömpölygő csendes folyó, amelyen eloldódott ladik sodródik lefelé gazdátlanul. A dinnyehéj, amit visz a víz. A döglött hal, amely többé nem úszik árral szemben. Sodródás. Az őszi falevél, amelyet kerget a szél. Elszakadt a fától, amihez tartozik, és ki tudja hova jut. Az autó, amely nem tudta bevenni a kanyart és összetört... Tömeg, amely elsodor és eltérít eredeti szándékunktól… Az ember, aki magának sem tudná megválaszolni, hogy honnan hová. A szeretetéhes, aki mindig valaki más karjai között találja magát. A mindig újra szomjazó, aki valamit felismer, lelkesedve letáborozik, de csak azért, hogy amint megcsapja valami még újabb szele, azonnal sátort bontson és továbbálljon maga mögött hagyva az ismertet. Sodrásban vagyunk. Szembetalálkozva olyan erőkkel, amelyek elszakítanának. Körülvéve olyan erők által, amelyek irányítanak, visznek, magukkal ragadnak, mert megtörték ellenállásunkat. Küszködve evezve a sodrással szemben. Vagy éppen magunkat megadva és céltalanul lebegve.
„Hogy valamiképpen el ne sodródjunk” – szól hozzánk, szól értünk a szerző. És tudjuk, hogy igaza van. Bármikor elsodortathatunk. Mert sokan sodródnak el, számosan sodródtak el a Jézus Krisztusban való hittől. Akik megragadták, akik örvendeztek benne, akik ragyogtak, akik szerettek, akik fogadalmat tettek, akik imádkoztak, akik másokat bátorítottak, akik keményen küzdöttek… de végül elsodródtak. Ott és akkor, a Krisztus utáni hatvanas évek vége felé Rómában az üldözések, külső támadások miatt; itt és most, Budapesten, számos más ok miatt. Elsodródott, mert a problémája, gyengesége, hiánya nem úgy oldódott meg, ahogy szerinte Istennek tennie kellett volna – „csalódtam”, mondja, miközben talán nem is látja, hogy sodortatik. Elsodródtál, mert egyszerűen csak nem ápoltad a kapcsolatot, és úgy lett, mint a régi barátokkal. Ha véletlenül összefuttok, egészen jól elbeszélgettek, felidézitek a régmúltat… majd pár évvel később már egyre kevésbé jön vissza a barátság érzése. Észre sem vetted, és idegen lett számodra az, aki barátjának mondott és életét adta érted. Elsodródtunk, mert valaki megbántott a gyülekezetben, és – miért ne vallanánk be? – nagy egónk, megbántott önérzetünk, büszkeségünk erősebbnek bizonyult jézusi alázatunknál. „Ha itt ilyenek vannak, ha itt ezt megtehetik velem…” kiáltással az ajkunkon észre sem vesszük, hogy magunkat ítéljük el és szakítjuk el attól, aki mindent odaadott, hogy nekünk bocsánatot szerezzen. Valahol messze sodortatunk, mert miközben magunkról ezt nem feltételezzük, valami vagy valaki más, mint Jézus, már rég sokkal fontosabb lelkünknek, mint az Úr. Észre sem vettük, mikor vált el a levél a fától, mikor oldódott el a hajó a kikötőből… Elszakadtunk, elsodortattunk, mert bár Jézus szelíd szeretettel mutatott rá, hogy életünk mely területén hív bűnbánatra és változásra, bibliai kifejezéssel megtérésre, mi nem akartuk azt, amit ő akart. Az engedelmesség ára helyett az elsodortatás árát választottuk, mert azt gondoljuk, így kevesebbet fizetünk…
Ha te, velem együtt, tudod, hogy annyira vagy robosztus, mint egy őszi falevél, amely még az ágon ül; és annyira vagy önmagadban élő és eleven, mint az árral úszó döglött hal; és éppen annyira tudod, honnan hova tartasz, mint a kapitány nélkül sodródó hajó, jöjj most a sodródás világából egy másik helyszínre. Lépjünk be a mennyei trónterembe!
II. A trónteremben
A mennyei trónteremben vagyunk, ahol az Atya a Fiút ülteti a trónra és hét üzenetben beszél hozzá. A szerző nem sokat tesz, csak idézi az Ószövetséget, mint az élő Isten szavát, amint a Fiúról és a Fiúhoz szól. Mindezzel pedig betekintést enged nekünk abba, hogy ki ez a Fiú, akiről annyit mondott már, hogy különb nevet örökölt az angyaloknál. Kicsoda ő?
„Fiam vagy te, ma nemzettelek téged!” majd: Atyjává leszek, és ő Fiammá lesz.” Sok mennyei lény van, angyalok serege veszi körül Istent tróntermében, de kinek mondott ilyet az Atya közülük? Ki más az ő Fia, ki más nevezheti őt Atyjának, mint egyedül Jézus Krisztus, aki különb nevet örökölt az angyaloknál, minden mennyei seregeknél, minden szellemi lényeknél?
Isten királyi udvartartásában ott vannak az angyalok, akiket az Ószövetség gyakran nevez istenfiaknak. De micsoda különbség! Hiszen amikor az Atya bevezeti az ő Fiát a világba – és itt a megfeszített, meghalt, majd feltámadt és az Atyához emeltetett Jézus mennybe való belépéséről van szó – így szól: „Imádja őt az Isten minden angyala.” A mennyei seregek leborulnak előtte, aki engedelmesen vitte véghez az Atya megváltó tervét. Igen, ő a Fiú. Mindig is Isten Fia volt, de amint Pál apostol a Római levélben megvilágítja: „a halottak közül való feltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyult.” (Róm. 1.4) Az ember Jézus, a megfeszített, meghalt és feltámadt úgy vonul be a mennyei dicsőségbe, mint akire az Atya ránéz, akiben gyönyörködik, akinek engedelmességét ünnepli, és egyben megerősíti: „Fiam vagy te.”
Azután, ha jól figyelünk e magával ragadó mennyei jelenetre, azt is meghalljuk, hogy mit tesz ez a Fiú: „A te trónusod örökké megáll, ó Isten, és királyi pálcád az igazság pálcája.” Az Atya a Fiút Istennek nevezi! Jézus, a Fiú Isten, aki igazságban uralkodik. Aki gyűlölte a gonoszságot és szerette az igazságot. Örök isteni uralom az övé – és gyorsan hasonlítsuk ezt össze azzal, amit a csodálatos mennyei lényekről, titokzatos isteni követekről, az angyalokról mond: „Angyalait szelekké teszi, és szolgáit tűz lángjává.” Csodálatos mennyei gazdagság, Isten különleges szolgái. De ők csak szelek és tűz lángja, miközben Jézus az örökkévaló Isten. Az angyalok változnak, de Jézus soha nem változik. A föld és az ég, mondja Isten, minden fenséges volta ellenére olyan, mint egy gyönyörű, szép szövésű, értékes ruha. Mindig örömmel veszed fel, mindig gyönyörűnek (vagy, férfiak kedvéért, elegánsnak) érzed magad benne. Csak közben eltelnek az évek, és talán te még nem látod, hogy itt-ott megkopott, megnyúlt, kifakult… A földről és égről így szól: „Azok elpusztulnak, de te (a Fiú) megmaradsz, és azok elavulnak, mint a ruha, és összegöngyölíted őket, mint egy palástot…” A Fiú örök, az egész teremtett világ elmúlás alá vetett. Ki van még ilyen, hozzá hasonló?
Végül abba is betekinthetünk, mi sodródók, hogy mit várhatunk: „Ülj az én jobbomra – szól az Atya – amíg ellenségeidet lábad zsámolyává teszem.” Ő uralkodik, de még van ellenség. Ez nem véletlen, nem hiba, hanem az Atya terve. A Fiú megkoronázása és végső, dicsőséges és teljes hatalomgyakorlása között idő telik. Idő, amely arra adatott, hogy minél többen megismerjék őt és megbékéljenek vele. Ellenségei a mi ellenségeink is, de az ellenségek órái meg vannak számlálva. A trónteremben halljuk, látjuk és hisszük, hogy hamarosan vége lesz minden ellenségnek. És amint ezt halljuk és látjuk, erő árad belénk. Erő árad azokba, akiket üldöznek, gyaláznak, börtönbe vetnek, életük elvesztésével fenyegetnek – Jézusért. Erő árad azokba, akik eddig úgy látták, csalódtak abban, ahogy a Fiú kormányoz. Vágy kél azok szívében, akik messze sodródtak tőle, mert nem ápolták a kapcsolatot. A megfeszített és feltámadt, megdicsőített Fiút szemlélve alázat fakad büszke szívünkben. Jézus örökkévaló uralmában gyönyörködve felismerjük, milyen hiábavaló elmúló dolgokat helyébe – szívünk középpontjába - engedni. A Fiú uralmát látva megnyílunk az engedelmességre, és megtérünk mindabból, amihez jobban ragaszkodtunk nála…
A trónteremben a sodródók különös dolgokat hallottak és láttak. De a szerző tudja, hogy ez a pillanat még nem elég. És ezért erőteljes és komoly felszólítással fordul a hallgatók felé.
III. Figyeljetek!
„Ezért tehát még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk.”
Ez első felszólítása, buzdítása. Figyeljünk. Fordítsuk oda a füleinket. Szegezzük oda a szemeinket. Folyamatosan tartsuk magunk előtt. Kire, vagy mire figyeljünk?
A „hallottakra.” Nem lehet nem észrevenni, hogy ezek a sorok párhuzamban állnak a bevezetővel: "Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk…" (Zsid. 1.1-2) Jézusban Isten szólt, kijelentette magát, „hallottuk”, láttuk – figyeljünk hát a hallottakra, azaz figyeljünk Jézus Krisztusra, az evangéliumra. Ezen a ponton a mai bibliai szakasz arra is felhívja a figyelmet, hogy kire ne figyeljünk: az angyalokra. Nem véletlen, hogy a szerző végig azt bizonyította, hogy Krisztus nagyobb az angyaloknál. A zsidó gondolkozás szerint az angyalok közbenjárásával adatott a mózesi törvény. Valószínű, hogy a címzettek Jézust egy szintre engedték az angyalokkal, egyre inkább egy isteni közvetítőnek, szolgának látták a sok közül. Mint ahogy ma is sokan sokféleképpen keresik az utat Istenhez. Sokféle közvetítőt találnak vagy gondolnak ki maguknak. Vannak, akik arra figyelnek, hogyan tudhatnak meg többet, vagy akár próbálhatnak kapcsolatba lépni a vélelmezett őrangyalukkal. Akik számára a spirituális keresés az őrangyalokkal kapcsolatos ismeretre és kommunikációra fókuszál. Vannak, akik hatalmas szellemi lényekkel, általuk angyaloknak nevezett közvetítőkkel lépnek kapcsolatba médiumokon keresztül. Vannak, akik régi gnosztikus tanokat felmelegítve számos isteni kisugárzásról, emanációról beszélnek, amelyek közül egy Krisztus. Ezzel gyakorta együtt jár az a gondolat, hogy ő csak egy szellemlény, akinek nem volt valóságos teste, aki nem volt valóságos ember. Az ember végzetesen elveszhet az ezoterikus tanok végtelen útvesztőjében. És ezért fontos, amit a szerző mond: Jézusra figyeljünk, ne az angyalokra. Jézusra, a Fiú Istenre, az egyetlen közvetítőre – és ne angyalokra, ne szentekre, se szellemi se meghalt emberi lényekre. Az igazi titok, az igazi szépség, az igazi fenség, az igazi hatalom, amely megváltoztat nem a szentek közbenjárásában és nem angyali, szellemi lények keresésében adatik, hanem Jézus Krisztusban, Isten Fiában, aki eljött hozzánk. Igen, a menny telített Isten teremtményeivel, és mindezek Jézust imádják. Igen, amikor mi imádjuk és magasztaljuk őt, az angyalok seregével együtt tesszük. Igen, az angyalok Isten csodálatos szolgái, akik értünk küldettek szolgálatra, akik örökölni fogjuk az üdvösséget (1.14). Igen, „Isten mennyei seregeket rendelt szolgálatunkra, hogy üdvösségünket gondozzák … és azok állandóan munkában vannak érettünk.” (Kálvin, Zsidó levél kommentár, 25) Micsoda vigasztalás! Igen, a világ sokkal több és gazdagabb, mint amit látunk; igen, Isten csodálatos módon ott áll mellettünk, sodródók mellett angyalai által is – de mi egyedül Jézus Krisztusra figyeljünk! Mert őrá, a leghatalmasabbra figyelhetünk, őt hallgathatjuk, hiszen ő szól hozzánk.
Végezetül, mi a tétje ennek a figyelésnek? Mi a tétje annak, hogy újra és újra, nap mint nap tudatosan odaállunk Jézus elé imádságban és igeolvasásban? Mi a tétje annak, hogy szemeinket rászögezve éljük a napjainkat? Mi a tétje annak, hogy újra és újra tudatosan odahajtjuk szívünket és fülünket Igéje hallgatására egyénileg, házicsoportban és istentiszteleten? Miért fontos, hogy rendszeresen éljünk az úrvacsorával? Miért fontos, hogy ne hagyjuk ki a vasárnapi istentiszteleteket (mintha az az állatkerttel, az alvással, a strandolással, a kertészkedéssel, stb. egyenértékű, pusztán a mi lelki feltöltődésünket, megpihenésünket szolgáló szabadidős program lenne)? Miért?
Azért, mert könnyű elsodródni úgy, hogy észre sem vesszük. És azért, mert ennek félelmetes következményei vannak. Azért, mert ha nem lehetett következmények nélkül figyelmen kívül hagyni az Ószövetségben olvasható nagy eseményt, a törvényadást; ha azok, akik az angyalok által hirdetett igét vették, annak elutasításáért súlyos büntetésben részesültek, akkor mi lesz velünk – kérdezi a szerzőnk? És mi olyan olcsóvá tesszük Jézus kegyelmét, hogy azt gondoljuk, semmi nem lesz, hiszen ő kötelezően a „megbocsátás bízniszben” van, akármit is teszünk, valamint neki dolga, hogy mindent eltűrjön tőlünk; vagy pedig azt gondoljuk, hogy ha most elsodródom, nem baj, majd visszatérek, ha úgy látom jónak. A szerző azonban – rámutatva hálátlanságunkra - így szegezi nekünk a kérdést: „hogyan menekülünk meg mi, ha nem törődünk ilyen nagy üdvösséggel, amit az Úr hirdetett először? Hogyan ne lenne következménye a nemtörődömségnek, a hálátlanságnak, a közömbösségnek?
Figyeljünk hát teljes erőnkkel Jézusra, hogy valamiképpen el ne sodortassunk! Ámen!

Nem tudom, kiben mi játszódik le, amikor ezeket a sorokat hallja. A felolvasott szakasz korabeli hallgatóit mélyen megragadták ezek a szavak. Benne volt a gondolkodásmódjuk, a múltjuk, a jelenük, a jövőjük, és mindez Jézussal összefüggésben. Akit megismertek, szerettek, és akitől elsodródóban vannak. Az Újszövetség egyik legfennköltebb stílusában ragadta meg őket a Zsidókhoz írt levél bevezetése. Egy retorikai remekmű.  Annak az írásnak a kezdete, a nyitánya, amely "bizonyíthatóan a legnagyobb keresztyén prédikáció, amit bármikor leírtak" (In: Whitherington III: Letters and Homilies forJewish Christians, 20.).  Mert a Zsidókhoz írt levél nem levél, hanem igehirdetés, méghozzá "intő szó", buzdító, bátorító üzenet (13.22). Minden igaz rá, ami egy jó igehirdetésre: az Ige kifejtése (Ószövetségi szakaszok), alkalmazása konkrét helyzetre, pásztori törődés és szeretet a háttérben (ismeri azokat, akikhez szól), szóbeli-retorikai elemek (ismétlés, alliteráció stb.). A szerző a bevezetőben ezért tudja magához bilincselni a hallgatóság figyelmét. Ugyanakkor, ha minket azonnal nem ragadtak meg ezek a sorok, azért van, mert a mi világunk, a mi nyelvezetünk, a mi helyzetünk, a mi gondolkodási struktúráink egészen mások. Az lesz a feladatunk, sőt, a lehetőségünk, hogy belépjünk ebbe a világba, és ott időzve mi magunk legyünk részesei a csodának: Isten szólt!
A bevezető szakasz üzenete: Isten szólt, és Jézus az ő utolsó szava. És? - szól vissza a mai hallgató. Nem olyan ez, mint a sokat emlegetett graffiti? Jézus a válasz! - Majd valaki alá írja: De mi a kérdés? Nem olyan ez, mint amikor hittanórán elhangzik, hogy "mikor találkozunk legközelebb", kórusban zúg az egyetlen helyes hittanórás válasz: Jézus! A konkrét helyzet ismerete nélkül üres ez a kijelentés. Vagy ha nem üres, akkor alapja lehet egy steril, száraz teológiai fejtegetésnek. De a mi igehirdetőnk nem untatja hallgatóságát: Isten szólt! Nézzük hát, hogy 1. Mi ennek a jelentősége? Miért számít, hogy Isten szólt?  2. Hogyan szólt Isten? 3. Hogyan változtathatja ez meg a mai hallgatót?
I. Miért fontos, hogy Isten szólt? (Kontextus)
Ami igazán fontos, ami igazán számít, ami igazán életbevágó, az nem valami általános, nagy és szép igazság. A nagy és általános igazságokban lehet gyönyörködni, vagy lehet azokat unni, de ritkán mozgósítanak, ritkán hoznak tűzbe és ritkán változtatnak meg. Milyen helyzetben szólítja meg a szerző a hallgatóit? Kiknek és miért mondja, hogy Isten Jézusban szólt?
A hallgatók válságba került keresztények. Olyanok, akiknek válságba került a hitük és az életük. Évek, talán évtizedek teltek el azóta, hogy hallották Jézus evangéliumát, és követői lettek. Később számottevő üldözésnek, gyalázatnak lettek kitéve. Nyilvánosan megszégyenítették őket, de ők kiállták a küzdelmet. Krisztusban való örömmel viselték el, amikor egyeseket megfosztottak a vagyonuktól, másokat pedig bebörtönöztek. Szolidaritást mutattak azokkal, akikkel mindezek történtek. (10:32-34) A közelmúltban azonban egyre szorítóbb helyzetbe kerültek, egyre súlyosabbá lett a rájuk nehezedő nyomás. A záró részek (13:7) arra engednek következtetni, hogy egyes vezetőik mártírhalált haltak, valamint ők maguk is ennek közelébe kerültek (12:4). Ezt a helyzetet a Néró császár alatti Rómában találjuk a 60-as évek vége felé. Ebben az időben végezték ki Péter és Pál apostolt, és ekkoriban lett látványossággá a keresztények halála Rómában, a Circus Maximusban. Túl vagyunk már a nagy római tűzvészen (Kr. u. 64), amiért Néró a keresztényeket tette meg bűnbaknak. Fellángolt az üldözés, sokakat keresztre feszítve égettek meg. Ebben a helyzetben, különösen, amikor zsidó keresztény vezetők is - mint Péter és Pál - az életükkel fizettek, nem meglepő, hogy a zsidó gyökerekkel bíró krisztuskövetők egyre jobban elbizonytalanodnak hitükben, és kezdenek elmaradozni a keresztény gyülekezetből (10:25). Érthető, hogy elfáradtak. A megroppanás küszöbén vannak. Megéri-e mindez Krisztusért? Olyan régóta hordozzuk hűségesen… Olyan sokat könyörögtünk békességért és fellélegzésért, megpihenésért… és a felhők nem elvonulnak, hanem egyre jobban besötétedik az ég. Lehet, hogy tévedtünk… Írásmagyarázók feltételezik, hogy a zsinagógába és a judaizmushoz való visszatérést fontolgatják, hiszen a zsidóság ekkor védelmet élvezett, mint elismert vallás. Ez az a háttér, amelynek fényében megértjük, hogy miért épít a szerző mindvégig az Ószövetségre és különösen is a templomi áldozat gyakorlatára, amikor ebben a különleges prédikációban, intő és buzdító szóban bátorítja őket a Krisztusban való megmaradásra.
Húsbavágó a kérdés: megéri-e ezek után, ezek közepette kitartani amellett, amire feltettük az életünket az elmúlt években?  Miért álljunk ellen a nyomásnak, miért kockáztassunk még többet, miért ne húzódjunk vissza a keresztény közösségből és a keresztény hittől? Miért ne térjünk vissza atyáink hitéhez (vagy hitetlenségéhez)?
Mi ezen kérdések jelentősége ma nekünk? Aki Krisztus követője, az tudja jól: mindannyian eljutunk oda, hogy feltesszük a kérdést, megéri-e megmaradni. Érdemes-e tovább harcolni, küzdeni? Most nem megyek bele - lesz még rá lehetőség bőven! - hogy miért és hogyan kerülünk ide. Nyilvánvalóan nem ugyanaz a helyzet, hiszen sem vagyonunkkal, sem életünkkel nem fizetünk Krisztus követéséért. De mit kezdhet ezzel (a sorozattal) az, aki nem Krisztus követője? Mit kezdhet a megfáradt, megroppant keresztények bátorításával az, aki még be sem lépett ebbe a valóságba? Sőt, nem inkább elrejtenünk kellene előle a gyengeségü(n)ket, hiszen ez nem vonzó? Egyáltalán nem! Mindenki, aki keresi, kutatja azt, hogy mit jelent Krisztust követni, jól teszi, ha figyel. Ha látja a nehézséget, a küzdelmet, az árat… valamint annak szépségét és gyönyörűségét, amit az igehirdető elénk ad: Isten szólt! Lássuk, hogyan!
II. Hogyan szólt Isten? (Krisztológia)
"Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk…" Isten szólt régen és Isten szólt a közelmúltban. Régen az atyákhoz a próféták által, most hozzánk a Fiú által.
Először hangsúlyozzuk (ami a korabeli hallgatók számára nem volt kérdés), hogy Isten az, aki szól. Aki beszél, aki közli magát, aki személyes kapcsolatot feltételez (hiszen a beszéd személyes kapcsolat). Isten nem az, aki egy dogmát küld, hogy hidd; Isten nem az, aki élettelen erkölcsi követelményrendszert ad, hogy teljesítsd; Isten nem az, aki titkos bölcsességet rejtett el, hogy ha tudod, kutasd ki; Isten nem az, aki rendkívüli élményt vagy tudatállapotot vár, hogy magadat hozzá tornázzad. Isten az, aki szól. Beszél, kijelent, közöl - mint te vagy én a legegyszerűbb mindennapokban.
A szóban élet van. A szó élettel teli. Bizonyos értelemben hordozza azt, aki szól. A szó nem steril.  Ma sok a szó, és ezt alig-alig érezzük. De a szó több, mint betűk egymás mellett. A szó több, mint hangok egymásutánja. A szónak tartalma, "teste", élete van. A szó hordoz valamit abból, akiből fakad. Szándékot, indulatot; segítséget, szeretetet, együttérzést - vagy éppen bántást, ármányt, gyűlöletet. A szó épít vagy rombol.
Isten szólt - sokszor és sokféleképpen. Szólt a teremtett világ által (Zsolt 19), a történelemben, a próféták által… kedvesen és szelíden, szeretőn és irgalmasan, mennydörgőn és ítélettel, fájdalommal és haraggal… Isten szólt a próféták által énekben és dalban, költészetben és bölcsességben, elbeszélésben és siratóénekben, történetben és példabeszédben; szólt mint anya a gyermekéhez, mint apa a fiához, mint szerelmes hitves a társához, mint király a szolgájához, mint barát baráthoz és testvér testvérhez… Sokszor és sokféleképpen, gazdagon, valóságosan, életformálóan - és ezt mind tudják a hallgatók - ott van kezükben mindennek dokumentuma, az Ószövetség. De most a Fiú által szólt hozzánk. Mi a különbség? Mi ennek a jelentősége?
Hogyan lesz szó a Fiú? Milyen értelemben szó Jézus? Mit hallottak, mit fogadtak be, mit öleltek magukhoz azok, akik hittek benne, és akik most válságban vannak - miatta?
A világ kezdetében kell hogy legyen egy ok, egy szándék, egy  gondolat, igazság, bölcsesség, egy szó (ha nem véletlen egybeesés az élet és az univerzum) - el tudod képzelni, hogy ez a szó testesült meg és jött el közénk Jézusban?  - "A Fiú által szólt hozzánk, aki által a világot teremtette".
Ha ez így van, és nem véletlen minden, akkor kell lennie egy iránynak, egy értelemnek, egy jelentésnek, egy célnak, ahova és amiért a világ tart. Amire minden mutat, amibe minden befut, amihez minden tartozik. El tudod képzelni, hogy ez megnyilvánult, kijelentetett nekünk Jézusban, aki mindennek célja, vége és birtokosa? -  "A Fiú által szólt hozzánk… akit örökösévé tett mindennek."
És ha így van, lehet, hogy mindaz, ami van körülöttünk, ahogy fennáll a világ, dobognak a szívek, él és éltet a természet, működnek a rendszerek… az nem olyan, mint egy megírt program automatikus futtatása, hanem valakinek aktív jelenléte és munkája?  "A Fiú által szólt hozzánk… aki hatalmas szavával hordozza a világmindenséget."
És lehetséges, hogy a szó nem pusztán visszatükröződése (mintegy tükörben) annak a világosságnak, ragyogásnak, ahonnan származik, hanem olyan kisugárzása, aminek ha sugarába állunk, szétoszlik éjsötétünk, hiszen az igaz világosság fényébe lépünk? És lehetséges, hogy ez a szó olyan valóságosan hordozza kibocsátóját, olyan pontosan és direkt módon leköveti azt, aki kiküldte, olyan tökéletesen kiábrázolja, ahogyan egy pecsétgyűrűt annak lenyomata a viaszon, vagy ahogy egy pénzérme őrzi a minta eredeti formáját?  "A Fiú által szólt hozzánk … Ő Isten dicsőségének a kisugárzása és lényének képmása."  Igen, lehetséges, hogy Krisztusban, az utolsó, teljes és tökéletes isteni szóban ilyen közvetlenül, ilyen félelmetes és felemelő közelségben maga Isten jött hozzánk! Ezt állítja a szöveg.
Azonban még ennél több, megindítóbb, magával ragadóbb, amit mond. Mert a szó, a Fiú, az örökös, aki által minden lett, és aki mindennek célja, ugyanakkor az, aki a legmélyebbre száll le, hogy a legmagasabbra emeltessék, hiszen ő az "aki miután minket bűneinktől megtisztított a mennyei Felség jobbjára ült."  Lehetséges, hogy Isten abban a Fiúban szólt, aki a kereszten bűnért való áldozat lett - mindenkiért? Isten abban szólt, szólított meg, beszélt hozzánk végül, aki az ő Fiaként olyan főpap, aki egyszerre az áldozat is? Lehet, hogy az isteni megtestesült szó, az élet feláldozza magát, hogy ne kelljen többé tökéletlen állatáldozatokat bemutatni, hogy tisztára mosson és szabadon beléphessünk Isten jelenlétébe? És lehetséges, hogy a meggyalázott, összetört és meghalt Fiút az Atya feltámasztotta, és jobbjára emelte - azaz minden hatalmat neki adott?
Igen, ez Isten utolsó szava. Utolsó, mert teljes, mert végső, mert mindent betöltő.
III. Hogyan változtat ez meg minket? (Exhortatio)
Kezd kiformálódni előttünk az üzenet logikája: Látjátok, mit készültök feladni? Felfogtátok, mit engednétek ki kezetekből - szívetekből? Értitek, mit löktök el magatoktól? Igen, Isten szólt sokszor, sokféleképpen az atyáitokhoz, de mindez elhalványul amellett, ahogyan Fiában, Jézusban szólt hozzátok, jött közétek, közölte önmagát veletek.  - Így adja meg az igehirdetés alapmotívumát szerzőnk.
Ez nekünk ma a következőt jelenti: Ha Jézus Isten utolsó (mert teljes) szava, akkor a kevesebb nem elég - több meg nincs ennél. Mindkét oldal rendkívül fontos. Miért?
Számos formája van annak, amikor valaki nem jut el Jézusig, amikor megelégszik a kevesebbel. Többen vannak, akiknek elég, hogy Istennel valamilyen módon találkoztak. Megérintett valami Istenből, átéltél valami különlegeset, megsejtettél valami eddig nem ismertél. Esetleg ezzel együtt elkezdtél gyülekezeti közösségbe járni, és mindez lelkesít, felemel, erőt ad. Sokszor sokféleképpen - vagy csak egyszer egyféleképpen - de megtapasztaltad Istent. De nem "hallottad", nem fogadtad be, nem ölelted még magadhoz Isten utolsó, teljes, tökéletes kijelentését, a Fiút, Jézust.  Talán tudod, hogy valami még hiányzik, talán érzed, hogy Jézust, a főpapot nem ismered, talán nem. Ma a Szentlélek irányt mutat: meg kell ismerned Jézust, a Fiút. Vannak, akik tudatosan tartják magukat ettől távol. Számukra Isten, Lélek, Szellem, Energia, Kozmikus tudat, Erő - ez mind elfogadható. De úgy érzik, Jézus túl konkrét, túl specifikus. Túlzottan helyhez, korhoz, sőt, - ami még nehezebb nekik! - valláshoz kötött. Ezzel kizár másokat, más lehetőségeket. Úgy gondolod, hogy a többet választod, ha Jézust, a konkrétat, a személyest, az egyedit nem választod. De ha belegondolsz, a személyes szó mindig konkrét és specifikus. A személyesen nekünk intézett szó mindig több, gazdagabb, mint az általános (azaz a hirdetés, a reklám, a kör-email…). Miközben tehát úgy látod, a többet választod, valójában lehet, hogy a legtöbbtől, a leggazdagabbtól fosztod meg magad… Kálvin János mondja: "Akkor kezdjük jogosan élvezni Isten javait, amikor Krisztus az általános örökös az Ő társaságába fogad minket. Mert azért örökös Ő, hogy minket javaival meggazdagítson. … Őnélküle minden jónak híjával vagyunk" (Kálvin János: A zsidókhoz írt levél magyarázata, 17.)
Ha vannak, akik nem érkeznek el Jézusig, mint Isten utolsó szaváig, olyanok is vannak, akik túllépnének rajta, mintha ő Isten részleges szava lenne csak. Amikor úgy érzed, úgy gondolod, már nem elég Jézus. Kell valami új, valami több, valami más. Mert megfáradtál, csalódtál, nem azt kaptad, amit szerettél volna. Érzelmileg, lelkileg, élményekben akarsz többet. Vagy intellektuálisan akarsz többet, mert - itt derül rá fény - ő számodra egy intellektuális kaland volt, de már kiismerted a pályát. Fontosabb, hogy mindig valami újban végy részt, mintsem, hogy az igazságban légy részes. Ebben a helyzetben úgy gondolsz erre, hogy visszalépsz tőle vagy túllépsz rajta. Így is, úgy is magad mögött hagyod őt. Magad mögött hagyod Isten utolsó szavát, a teljességet, az örököst és örökséget, a kezdetet és a véget, a mindent fenntartót, az életét érted magát feláldozót, azt, aki fenséges jobbján ül.
Aki kevesebbel beéri, mint Isten utolsó és teljes szava a Fiúban, Jézusban, az nem éri el a csodát. Aki többet akar, mint ez a rendkívüli isteni szó, maga mögött hagyja a megkóstolt csodát. Mi azonban könyörögjünk a 16. századi énekkel:  "És ne ismerjünk többet a Krisztusnál, ne szerethessünk egyebet Jézusnál; Maradhassunk meg a te szent Fiaddal, Krisztus Urunkkal." (RÉ. 225.6) ÁMEN!