Márk evangéliuma

„Látsz-e valamit?” – tette fel a kérdést Jézus a vaknak, miután egyszer rátette kezeit, hogy meggyógyítsa őt. Ő csak félig látott, ezért Jézus másodszor is imádkozott érte. Márk evangélista szerkesztésében ez a gyógyítás több mint egy vak helyreállítása: annak jelképes kifejezése, hogy a tanítványok lelki szemei csak lassan, fokozatosan nyílnak meg arra, hogy kicsoda Jézus valójában. A vak meggyógyításának története egy olyan szakaszt nyit meg az evangéliumban, amelynek középpontjában Jézus küldetése, ill. a tanítványok értetlensége áll. Péter, miután kimondja, hogy Jézus a Messiás, nyomban vaknak bizonyul, amikor Jézus közelgő szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról beszél. Jézus háromszor is megteszi ugyanezt, és tudjuk jól, hogy látszólag eredménytelen. A tanítványok csak a feltámadás után értik meg, hogy miért kellett a Messiásnak meghalnia. Nem véletlen, hogy Márk evangélista ezt a nagyobb egységet egy másik vak meggyógyítása történetével zárja (10.46-52).
A központi kérdés tehát továbbra is: látsz-e valamit? A mai szakasz elbeszélése szerint Jézus olyat láttat három tanítványával, amit emberi szem nem láthat. Megmutatja dicsőségét, isteni lényét. Egy pillantást enged a színfalak mögé, egy pillantást abba, ahogy a dolgok a mennyei, isteni valóság szerint vannak, és ami az élet mindennapjaiban el van rejtve a szemünk elől. Ez azonban nem csak egy látás. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy Péter, Jakab és János látnak valami csodálatosat a hegyen, és azt kívülről, mintegy objektív módon szemlélik. Az isteni dicsőséget nem úgy látjuk, mint egy filmet, egy képet, egy szép tájat. Amikor Isten megengedi, hogy dicsőségéből valamit meglássunk, az sokkal inkább egész lényünket megragadó tapasztalat, mély átélés, mint pusztán valaminek megtekintése. Talán jobban kifejezi ezt az érzékelést az ízlelés képe. A tanítványok a hegyen kóstolják, ízlelik Jézus isteni dicsőségét. Ma arról szeretnék szólni, hogy mi is a „dicsőség íze.” Hogyan és miért adja Jézus három tanítványának ezt a különös „vallásos élményt”? Mi az ilyen élmény, tapasztalat szerepe abban, ahogy megnyílik a Jézust keresők szeme – egykor és most? Mi az, amit megad, és mi az, amit nem a lelki élmény, a dicsőség érzékelése?
I. A „dicsőség íze” a tanítványok számára
Hogyan tapasztalják Péter, Jakab és János az isteni dicsőséget a hegyen? Először meg kell jegyeznünk azt, hogy a történetnek számos olyan motívuma van, amely visszavezethető arra, amikor Isten dicsősége leszállt a Sínai hegyre az Egyiptomból való kivonulás után (2Móz. 24). A hegy, Jézus ragyogó elváltozása, a felhő, amelyben megjelenik az Úr és amiből megszólal, mind mind erősítik a párhuzamot. Isten dicsőségének megjelenése nem ismeretlen a tanítványok előtt. Nyilvánvaló, hogy amikor átélik Jézus elváltozását, azt, hogy tündöklő fehérré válik ruhája, hogy megjelenik Illés és Mózes (aki ott volt a Sínain), valamint felhő támad, amiből hang hallatszik, tudják hova kötni azt, amit tapasztalnak. Egyszer csak azt élik át, hogy ami eddig bibliaismeret volt számukra, Isten csodálatos munkája a múltban, annak váratlanul a közepébe csöppentek. Nem is akárhogyan, hanem éppen Jézus, a Messiás által. A dicsőség nem pusztán fényesség, tűz, ragyogás, mint egykor a Sínain; az isteni dicsőség Jézusból sugárzik. Úgy látják Jézust, ahogy Jézust soha senki sem láthatja testi szemeivel. Benső, mindenki szemei előtt elrejtett isteni dicsősége ebben a különös pillanatban mintegy „átizzik” rajta, egy pillanat erejéig lehull a lepel, ami takarja szent isteni lényét. Ugyanakkor, még egyszer, beléjük van írva, hogy ez a megjelenés Isten dicsőségének a megjelenése az Írások szerint, ezért tudják hova kötni a tapasztalatot (és nem kezdenek el pl. UFÓkról értekezni…).
Másodszor, amint Jézus elváltozik, és Isten dicsősége megjelenik, egy pillanatra élet, halál és örökkévalóság kérdéseiről is lehull a lepel: megjelennek Illés és Mózes. Mintha e világ korlátai félretétetnének, hogy felragyogjon szemeik előtt Isten uralmának valósága: akik az Úrban mentek el, még mindig élnek. Mózes, aki által Isten a törvényt adta, Illés, aki az Ószövetség legnagyobb csodáit tette, és nem meghalt, hanem elragadtatott, nem enyésztek el, hanem Isten dicsőségében élnek, és beszélgetnek Jézussal, aki mindegyiknél hatalmasabb.
Hogyan hatott a tanítványokra ez a különleges tapasztalat? Péter így szólt: „Mester, jó nekünk itt lennünk, készítsünk ezért három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek, egyet Illésnek.” Bár Márk hozzáteszi, hogy „mert nem tudta, mit mondjon, annyira megrettentek”, ami nem különösebben meglepő, mégis nem járunk távol a valóságtól, ha azt mondjuk, Péter szerette volna megörökíteni a pillanatot. Akár arra vonatkozik a javaslat, hogy lakozzanak ott a hegyen Jézus, Illés és Mózes, akár csak – amint egyes bibliamagyarázók gondolják – egyfajta emlékmű készítési szándék volt Péterben, akár a messiási idők beköszöntését akarta aláhúzni azzal, hogy sátrakban laknak, mint egykor, a pusztai vándorlás idején, Péter azt mondja erről a vallásos tapasztalatról, a dicsőség ízéről: „jó nekünk itt.” A legjobb lenne itt maradni, és örökké élvezni az isteni dicsőséget. A legjobb lenne soha vissza nem térni oda, ahol nem látunk téged és ezt a világot leplezetlenül, ahol még minden alá van vetve a hiábavalóságnak és nyomorúságnak. Aki kóstolja Isten dicsőségének ízét, tudja, hogy igazából erre, és nem másra vágyik. Ugyanakkor, milyen érdekes, amilyen váratlanul jött, ugyanolyan hirtelen el is múlt a különleges látás: „hirtelen, amint körülnéztek, már senki mást nem láttak maguk mellett, csak Jézust egyedül.” Ők szerettek volna berendezkedni, de Jézus csak egy múló pillantást engedett nekik.
Miért éri a tanítványokat ez a tapasztalat? Nyilvánvaló, de mégis fontos megjegyeznünk, azért, mert Jézus ezt készítette számukra elő: „maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, felvitte őket külön egy magas hegyre…” Jézus részéről mindenképpen céltudatosságot szükséges feltételeznünk. Nem véletlenül „szaladtak bele” a tanítványok ebbe az élménybe, hanem Jézus maga látta fontosnak, hogy megtörténjen velük. Nem kétséges, mindez része annak, ahogy majd megnyílik a szemük, és felismerik, hogy az, aki szenvedni fog, meghal és feltámad, nem más, mint a mindenható Isten az ő dicsőségében.
Továbbá, a dicsőség tapasztalásával, látásával, átélésével egy üzenetet is kapnak az Atyától, amely megerősíti, hogyan viszonyuljanak Jézushoz: „Ez az én szeretett Fiam, reá hallgassatok!” Gondoljunk bele, milyen hatással lehet egy ilyen körülmények között elhangzó felszólítás a tanítványokra! Megerősíti őket, és engedelmességre hívja őket. Ennek kifejtésére még visszatérek.
Látnunk kell még a dicsőség megtapasztalásának a korlátjait is. A már említett korlát az, hogy csak egy pillantást enged a leplezetlen isteni valóságba, de hirtelen elmúlik. A másik korlát, hogy nem ad teljes megértést a tanítványoknak. Jézus megparancsolja nekik, hogy „senkinek el ne mondják, amit láttak, hanem csak akkor, amikor már az Emberfia feltámadt a halottak közül.”Márk hozzáteszi: „ Meg is jegyezték jól ezt az igét, de tanakodtak maguk között: mit jelent feltámadni a halottak közül.” Ez, valamint a következő beszélgetés Illés eljövetelének ószövetségi megjövendöléséről, valamint arról, hogy Jézus szerint ez Keresztelő Jánosban megtörtént, mind arra mutat rá, a tanítványok bár kóstolták a dicsőség ízét, még közel sem értenek és látnak mindent. Jézus azonban továbbra is tanítja őket.
II. A „dicsőség íze” ma
A kérdés, hogy Péter, Jakab és János tapasztalata egyedülálló-e, vagy ahhoz hasonlót átéltek, átélnek mások is? Ha nem is a testben jelen lévő Jézussal, de a Szentlélek munkája által más újszövetségi szereplők is kóstolták a „dicsőség ízét.” Pál apostol beszél arról, hogy egy alkalommal elragadtatott a harmadik égig, amely alkalmával kimondhatatlan beszédeket hallott (2Kor. 12.1-4). Nyilvánvalóan olyan különleges vallásos tapasztalatról beszél az apostol nagyon szűkszavúan, amely során rendkívüli módon érzékelte Isten dicsőségét. János apostol Patmosz szigetén történt elragadtatásáról többet tudunk (Jel. 1.9kk). Ő a ragyogó, fenséges, dicsőséges Jézust látja maga előtt, aki hatalmas és erőteljes hanggal szólítja meg, és bízza meg üzenetének leírásával. Említhetjük még István vértanút is, akinek arca úgy ragyogott, mint egy angyalé (Apcsel. 6.15), és látta az eget megnyílva, és az Atya és Jézus dicsőségét – halála órájában (Apcsel. 7.55-56).
Mégis, szeretném, ha egy nagyot lépnénk az egyháztörténelemben, és meghallhatnánk Jonathan Edwards (1703-1758) tapasztalatát majd néhány gondolatát az isteni dicsőség modern kori megtapasztalásáról. Jonathan Edwardsra, az amerikai puritán lelkipásztorra és tudósra a következők miatt esett a választásom: 1. Edwards Amerika mai napig egyik legnagyobb filozófusa és gondolkodója, aki semmiképpen nem vádolható sekélyes rajongással; 2. Edwards maga is átélte azt, amit a teológusok lelki ébredésnek neveznek, és amely időket úgy lehet jellemezni, hogy „a menny lejön a földre” (saját gyülekezetében, Northamptomban 1734-35 között, majd az ún. Nagy Ébredés aktív részese); 3. Edwards tudományos igényű munkát írt azokról a különleges lelki tapasztalatokról, amelyek az ébredéseket jellemzik, azzal a céllal, hogy megkülönböztesse az igazat a hamistól („A Faithful Narrative of the Surprising Work of God); 4. végezetül Edwards a református teológia örökségében állt.
Jonathan Edwards nem csak megfigyelte, leírta és elemezte, hogyan élték át gyülekezetében többen is Krisztus dicsőségének megjelenését, hanem saját tapasztalatáról is beszél: „Egyszer, még 1737-ben kilovagoltam az erdőbe, és miután, szokásomhoz híven egy csendes helyen a lóról leszállván magasztos elmélkedés és imádság céljából sétálni indultam, csodálatos látomásom volt az Isten és ember között közvetítő Fiú dicsőségéről, valamint az ő csodálatos, nagyszerű, teljes, tiszta és édes kegyelméről és szeretetéről, önfeladó és gyengéd oltalmazásáról. Ez a kegyelem, mely oly nyugodtnak és édesnek látszott ugyanakkor egek felett valónak is tűnt. Krisztus személye leírhatatlanul tökéletesnek érződött, mely tökéletesség elég nagy volt ahhoz, hogy minden gondolatot és elképzelést magába szippantson. Mindez megítélésem szerint egy óráig tarthatott, mely időt nagyrészt könnyek árjában és hangos zokogással töltöttem el. A lélek felbuzdulását éreztem, ami olyan, mint kiürülten és leigázottan a porban feküdni, és egyedül Krisztussal megtelni, szent, tiszta szeretettel szeretni őt, bízni benne, benne élni, szolgálni, követni őt, és megszenteltetni, megtisztíttatni egy isteni és mennyei tisztaság által. Számos más alkalommal is támadt ilyetén látomásom és ezek minden esetben hasonló hatással voltak rám.” (www.graceonlinelibrary.org Jonathan Edwards and the Crucial Importance of Revival by Dr. Martyn Lloyd-Jones)
Mi a jelentősége a dicsőség íze kóstolásának? Vajon miért adja Jézus dicsőségének átélését egy-egy pillanatra ma is? Miért „megy fel a függöny” Isten csodálatos világossága, hihetetlen kegyelme és szeretete előtt egy-egy pillanatra, amely pillanatok mégis az örökkévalóság előízét hordozzák számunkra? Jonathan Edwards gondolatai alapján a következőket fogalmazhatjuk meg (Sermon: A Divine and Supernatural Light).
Először is létezik egy olyan természetfeletti és lelki világosság, amit Isten közvetlenül közöl az ember lelkével, és ez a világosság vagy ismeret teljesen más, mint amit természetes eszközök útján elnyerhetünk. Aki lelkileg megvilágosíttatott, az nem pusztán értelmében hiszi, hogy Isten dicsőséges, de Isten dicsőségének érzete, érzése megjelenik a szívében. Az ilyen ember nemcsak racionálisan tudja, hogy Isten szent, és a szentség jó dolog, de érzékeli Isten szentségének csodálatos voltát. Nem pusztán spekulatív módon tudja, hogy Isten kegyelmes, de betölti szívét az a felett való gyönyörűség, hogy az Úr ilyen kegyelmes. Kétféle tudás van tehát Isten jóságáról, mondja Edwards, amelyre ő az embert képessé tette. Az egyik a fogalmi ismeret, amit megtanulunk, a másik a szív észlelése, amikor az gyönyörködik Isten jósága jelenlétében. Ebben az utóbbi – és elengedhetetlen – ismeretben Isten a tapasztalaton keresztül részeltet. Ez semmiképpen nem azt jelenti, hogy ez az ismeret független lenne Isten igéjétől, annak igazságától. Sőt, csak Isten igéje által lehet lelki világosságunk. Isten igéjéből tudjuk, hogy Krisztus kegyelmes, megbocsátó, szabadító, ugyanakkor csak ha ezek a gondolatok már ott vannak bennünk, tudnak megelevenedni úgy, amint Edwards példájából is láttuk. És meg kell, hogy elevenedjenek! Ez a megelevenedés pedig nem más, mint a Léleknek az a csodálatos munkája, amikor egyszer csak felragyogtatja előttünk Krisztus dicsőségét, megkóstoltatja velünk a dicsőség ízét. Utána már nem puszta fogalom Krisztus dicsősége, hanem olyan érzet, ami meghatározza a szívet.
Miért olyan döntő ez a „kóstoló”? Azért, mert egyedül ez a tapasztalat az, ami képes legyőzni az emberben lévő mindenféle istenellenes előítéletet, elhárítja az akadályokat. Amikor megváltozik a szív, mert az ember kóstolta Jézus dicsőségét, mint a tanítványok a hegyen, bár még sok mindent nem ért, de már kész alázatosan megnyílni és elfogadni az Isten igéje igazságát. Milyen gyakran találjuk magunkat szemben azzal, hogy valaki tele van kérdésekkel az evangéliummal kapcsolatosan, és úgy tűnik, nem tud megnyugtató választ kapni, de amikor egyszer csak megérinti Isten Lelke, amikor átjárja a szívét Jézus dicsősége, amikor megtapasztalja az Úr szeretetét és kegyelmét, semmivé foszlanak a kérdései és kétségei. (Ill. Alpha hétvége – „összeáll a kép”)
Jézus dicsőségének megtapasztalása szomjúságot is kelt. Innentől az, aki eddig csak akadékoskodott, Isten igazságának és a Bibliának buzgó kutatója és tanulmányozója lesz. Nem ritka, hogy a „dicsőség íze” kóstolása után az értelme is tisztul, elevenedik, és amit eddig nem értett, azt immáron megérti, és nagy gyönyörűségére van. Ami eddig érdektelen volt, az mindennél fontosabbá válik. Az értelme és a szíve is vágyik Jézus után. A tanítványok még a hegyről lefelé még nem értik, hogy milyen feltámadásról beszél Jézus, de az biztos, hogy érzékelik ennek fontosságát, és minden erejükkel meg akarják őt érteni és ismerni.
Jézus dicsőségének tapasztalása azt is megadja, hogy tudod, mi az az egyetlen igaz valóság, az az egyetlen igaz szeretet, amire szíved szomjazik – hiszen szomjazik, mert a csodálatos tapasztalás elmúlik. De mi marad a szívedben a „dicsőség íze kóstolása” után? Mire vágysz innentől? Aki megkóstolta, ha csak egy pillanatra is, Jézus dicsőségének édes, gyönyörűséges és megelégítő voltát, az egy óriási ajándékkal lett gazdagabb: különbséget tud tenni szíve hiábavaló, hamis és valóságos, igaz vágyai között. Az igaz jelenlétében a hamis lelepleződik. A valóságos kóstolásakor megérzed, hogy milyen silány a pótszer, és erőt kapsz arra, hogy elvesd magadtól azt. Ha tudod, hogy milyen gyönyörűséges és megelégítő jelenlétében lenni, hogy milyen világosan elválik akkor az érték a szeméttől, az igaz a bűnöstől, óriási segítséget kapsz ahhoz, hogy nemet mondj a bűnnek. Látod annak szánalmas és hazug, ugyanakkor Krisztus csodálatos és valóságos voltát. Segít az engedelmességben, hiszen neked is szól: „Ez az én szeretett Fiam, reá hallgassatok!”
Végezetül pedig, mintegy buzdításul most, amikor Isten dicsőítésében és magasztalásában leszünk együtt, álljon itt egy másik idézet Edwardstól, egy olyan személyről, akinek megadatott Jézus dicsőségének lelki látása: „Különösképpen erőteljesen kívánt két dolgot: hogy az alázatban és imádatban egyre tökéletesebb legyen. Teste és lelke gyakran mintegy azért kiáltott, hogy Isten előtt magát megalázhassa, és őt imádhassa nagyobb szeretettel és alázattal. A testet gyakran lenyűgözte és zaklatottá tette az a gondolat, hogy a szentek a mennyben tökéletes alázatosságban és az ő trónusa előtt leborulva imádják Istent. A személy nagy gyönyörűségben magasztalta énekben Istent és Jézus Krisztust, azzal a kívánsággal, vajha lehetne ez az élet egy Istent magasztaló, szakadatlan dicsőítő ének.” Ámen!

„Látsz-e valamit?” – kérdezi Jézus a vakot, miután szemére köpve rátette a kezét. „Úgy látom az embereket, mintha fákat látnék, amint járkálnának.” – válaszolja. Nem kis eredmény ez, hiszen aki eddig vaksötétségben élt, már homályosan lát. De Jézus azért jött, hogy teljes és világos látást nyújtson: „Jézus ismét rátette a kezét a szemére, ő pedig körülnézett, és meggyógyult, tisztán látott mindent.” A múlt alkalommal beszéltem arról, hogy Márk evangélista nem pusztán egy gyógyítás történetet kíván elénk adni ebben a szakaszban. A megelőző, valamint a következő részek központi kérdése, hogy Jézus tanítványai látnak-e bármit is? Látják-e a szívükkel, értik-e bensőjükben, hogy ki az a Jézus, aki elhívta őket, és mi vár rájuk, akik követik őt? A rövid és summás válasz: nem látnak, és nem értenek. Menthetetlenül vakok, amint mindenki más is menthetetlenül vak Jézus titokzatos voltára és az isteni valóságra. A vak ember meggyógyításának története azonban reményt kelt: vakok vagyunk, de létezik gyógyulás. Ő kézen fog, kivezet a mindennapi helyzetekből, majd megnyitja a szemünk.
 Márk azonban ennél többet is elmond. Azt, hogy a tanítványok látása nem egyből, nem azonnal jön meg. Hasonlóan a vakhoz, akiért Jézus kétszer imádkozik a teljes gyógyulás érdekében, a tanítványoknak is időre és több érintésre van szüksége ahhoz, hogy egy nap majd tisztán lássanak. Mi az, amit meglátnak Jézusból, és mi az amit nem? Mi ez a „homályosan bár, de már látunk” helyzet, és mi ennek a jelentősége Márk korabeli és mai olvasói számára? Mit a legnehezebb „látni”, és milyen összefüggésben van ez azzal, ahogy az életünk és a világ eseményeit látjuk és megéljük? Ezekre a kérdésekre keressük ma a választ textusunk alapján.
I. Aki lát is meg nem is
A tanítványok szemei részleges megnyílására Péter egymást követő kijelentései világítanak rá. Amikor Jézus megkérdezi őket (és ez része felkészítésüknek), hogy kinek mondják őt az emberek, azt válaszolják, hogy a nép körében lényegében prófétának tartják Jézust. Olyan Isten által elhívott és felruházott embernek, aki Isten akaratát hirdeti, az Istenhez fordulásra hív, és aki isteni erőkkel csodákat tesz. Amikor azonban Jézus a tanítványait szembesíti ugyanezzel a kérdéssel, Péter így válaszol: „Te vagy a Krisztus.” Ez pedig csodálatos látást jelent.
Számunkra Péter pusztán Jézus nevét mondja, de látnunk kell, hogy valójában mit jelentett ez a mondat. A „Krisztus” Jézusnak nem neve volt, hanem címe, ami héberül így hangzott: Messiás. Amikor Péter ott áll Jézus előtt, és azt mondja, te nem pusztán próféta vagy, nem csak Istennek egy küldötte, akikről olvastunk a Szentírásban, hanem te vagy a Messiás, az egyetlen, a rég várt, akkor olyat állít, aminél zsidó ember magasztosabbat, csodálatosabbat nem jelenthet ki. Mindaz a szomjúság, vágyakozás és várakozás, ami évszázadok óta jelen volt Izrael életében beteljesedésre jutott a tanítványok szeme láttára, ha Jézus a Messiás, a Krisztus. Izrael hitében az élt, hogy a Messiás eljövetelével minden helyére kerül ebben a világban – mindaz, ami nemcsak a zsidóság, hanem minden ember számára fontos. Annak a gyönyörű látomásnak a megvalósulásáról van szó, amit Ézsaiás próféta írt le. (11. fej.) A Messiás uralma beköszöntével megszületik végre az igazság, a békesség, ami az egész teremtett világra kiterjed, miközben mindent és mindenkit beborít Istenünk ismerete. Egy csodálatos új világ születik.
N.T. Wright, angol teológus négy olyan területet ismertet, amelyeken a mai emberben valami „visszhangzik” az eljövendő világból (vagy éppen csak szívének álmaiból – ez hit kérdése). Az egyik az igazságosság iránti mély és egyetemes vágyunk; valamikor valahogyan kell lennie igazságnak, a dolgoknak (és embereknek) helyükre kell kerülnie. Egy másik szomjúság az emberben a spiritualitás iránti vágy. N.T. Wright szerint ez egy másik jelzőoszlop, amely túlmutat mindazon, amit a modernizmus kínált, és abba az irányba fordítja az embert, hogy talán többre lett alkotva, mint az anyagi javak, amelyek nem elégítettek meg. A harmadik jelzőoszlop, vagy visszhang annak felismerése és megélése, hogy kapcsolatra született lények vagyunk. Hogyan lehetséges, hogy olyan erővel vágyunk szeretetkapcsolatokra, és ugyanakkor olyan sok kudarcunk és fájdalmunk kapcsolódik ezekhez? A legbensőségesebb kapcsolattól (szerelem-házasság) a nagyobb közösségek együttéléséig (város, ország) tudjuk, hogy egymásra vagyunk utalva, de ennek megélése borzalmasan nehéz. És még két valószínűtlen terület, ahol a kapcsolatok paradoxonját (szépségét és fájdalmát, elengedhetetlen és nehéz voltát) megéljük: a szex és a halál. Az egyik, ahelyett, hogy azt a gyönyörűséget hozná, ahogyan azt a Teremtő adta, gyakran fájdalmat, megaláztatást, torzulást hordoz; a másik (a halál) pedig végzetesen beárnyékol minden kapcsolatot. A negyedik jelzőoszlop a szépség, a maga törékeny és illékony valóságában. Ránk ragyog a természetben, a művészetekben, a másik emberben, de csak azért, hogy egy pillanat alatt tovatűnjön, és maradjon a gyakran szürke, brutális valóság. Megörökítjük képen, videón, hangfelvételen, de közben olyan világosan tudjuk, hogy – a szó valós értelmében - semmit sem örökíthetünk meg. Amikor Péter azt mondja a Názáreti Jézusnak, hogy te vagy a Krisztus, akkor azt vallja meg, hogy mindezen egyetemes emberi szomjúság megelégítése a küszöbön van. A Messiás király uralkodása alatt minden megváltozik, beköszönt Isten uralma, és helyére kerül minden. Péter a lehető legtöbbet állítja, Péter lát. Olyat lát Jézusban, olyan titkot ismer fel, olyan igazságról győződött meg, amelyet „emberi szemmel”, azaz emberi értelemmel, érveléssel, gondolkodással nem ismerhet fel (ezért mondja neki Jézus Máté evangélista szerint: „Boldog vagy … mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám” (Mt. 16.17). Ha valaki Jézusban, akkor vagy ma, felismeri, hogy benne és általa gyógyul meg az élete és gyógyul meg, újul meg ez az egész világ, az már nem vak. Az lát, és ez a látás Isten Lelke gyógyító érintésének az ajándéka.
És ekkor jön a meglepetés. Amint kimondta Péter ezt a nagy titkot, ezt a nagy igazságot, amint megnyílt a szeme arra, hogy Jézusban Isten válaszol az emberiség minden sóvárgására, Jézus „tanítani kezdte őket arra, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, és el kell vettetnie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia.” Akkor, amikor megnyílik a tanítványok szeme, Jézus elkezd arról beszélni, hogy mi vár rá, és minek kell bekövetkeznie. A következő fejezetekben Jézus háromszor beszél haláláról és feltámadásáról, de a tanítványok nem értenek. Péter, aki lát, annyira nem lát semmit, hogy „meg akarta Jézust dorgálni.” Jézus, most mondtam, hogy te vagy a Messiás, most vallottam meg, hogy te vagy az utolsó idők királya, most fejeztem ki beléd vetett bizalmam, hogy az életem és a népünk élete minden kérdését te fogod megoldani – hogyan halhatnál meg? Hogyan beszélhetsz ilyeneket? Mire Jézus csak ennyit mond: „Távozz tőlem Sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” Magyarul semmit sem látsz.
Milyen ez az állapot? Mint amikor a vak azt mondja, „úgy látom az embereket, mintha fákat látnék, amint járkálnának.” A tanítványok látnak – de még nem teljesen. Márk nagyon jól ismeri ezt, és erre akarja felhívni az olvasói figyelmét: vannak közöttetek, akik csak részlegesen látnak. Látjátok Jézus, de homályosan. Megragadott az evangélium, hálás vagy Jézusnak, imádkozol hozzá, megújulást találtál benne a lelkednek, és közben valami mégis hiányzik. Te is érzed, hogy valamit nem látsz. És talán azt is érzékeled, hogy ez a valami Jézus halálával van összefüggésben. Az igazi nehézség, az igazi botrány Jézus szenvedése és halála. Miért olyan nehéz „meglátni” a megfeszített Messiást?
II. Miért olyan nehéz „meglátni” a megfeszített Messiást?
Kérdés-e egyáltalán, hogy miért nehéz megismerni, meglátni, magunkhoz ölelni a Messiást a kereszten? Nem azon kellene-e csodálkozni, hogy egyáltalán van olyan, hogy valaki felismeri a megfeszített Jézusban a mindenható Istent, a szabadítót és gyógyítót? Hiszen az, aki a fán függ, mindenben totálisan ellentéte annak, amit a tanítványok a Messiásban vártak, vagy amit ma bárki Istenre, igazságra, szépségre, egészséges kapcsolatokra szomjazva keres. Lényünk legmélye tiltakozik az ellen, hogy mindazt, amire szomjazunk, azt a jobb, igazabb, teljesebb világot, amelyről álmodunk egy összetört, kificamodott, meggyötört testben lássuk beteljesedettnek. Mindez a teljes feje tetejére állítása annak, ahogy a dolgokat elképzeljük. Lássunk közelebbről néhány olyan tényezőt, amelyek akadályozzák látásunkat!
Az első és legfontosabb, hogy igazságtalannak tartjuk azt, ami a Messiással történik. Számosan vannak, akik hisznek Jézusban, szeretik őt, de lényük legmélyén valami elemi tiltakozás támad fel, amikor arról van szó, hogy Jézus kínhalált szenvedett. Lehet, hogy el tudják mondani, hogy mit tanít a Biblia ennek szükségéről, ki tudják fejteni, hogy Jézus a bűnök büntetését hordozta el halálában – helyettünk -, de zsigerileg ellenkeznek, sőt, ha őszinték, be kell ismerjék, hogy gyűlölik ezt a gondolatot. És ezért inkább távol tartják magukat a kereszt nagy titkától, esetleg arra hivatkoznak, hogy még időre van szükségük Jézus megismerésére és önmaguk teljes odaadására. Vannak, akik esetében ez utóbbi igaz is; de vannak, akik egyszerűen csak nem akarnak szembenézni azzal a Jézussal, akit keresztfára szegeztek, és mindazzal, ami ennek következménye. Félig látnak már, de talán nem is akarnak egészen látni; túl drámai a következmény. És hogy miért mondtam, hogy valójában gyűlölik a keresztet? Azért, mert legszívesebben kitennék az egész Jézus-hitből a megfeszítést. Sokkal jobban éreznék magukat enélkül, és sokkal követhetőbbnek tartanák a kereszténységet. Mi az ilyen emberek igazi és legnagyobb problémája, vakságuk oka? Az, hogy büszkék. Büszkék, és ezért gyűlölik azt az igazságot, hogy Isten megítéli a bűnt. Ők mindig, hamisan és tévesen, a szeretet Istene után kiáltanak (mintha nem az lenne a legnagyobb szeretet, hogy önmagát áldozza értük). Büszkék, és ezért elfogadhatatlannak tartják azt, hogy ők is – mint mindannyian – annyira elveszettek és menthetetlenek, hogy az ítéletük halál, amit a mi kegyelmes és szerető Atyánk Jézusra helyezett, és amit önfeláldozó Messiásunk szabadon és tudatosan magára felvett. Nem akarunk beletekinteni a megfeszített Jézus titkába – mert büszke szívünk utálja Isten igazságát.
Másodszor mélységesen értelmetlennek tartjuk, hogy megújulás fakad a pusztulásból, élet forrásozik a halálból. Akkor is, ha utána – amint Jézus is mondta Péternek és a tanítványoknak – harmadnapon fel fog támadni. Mivel azonban elakadunk már a halálához vezető úton, a feltámadásának öröméhez sem jutunk el. A korabeli zsidó számára annyira értelmetlen és lehetetlen volt, hogy a Messiás király szenvedjen, hogy Péter minden erejével tiltakozik. És bár Jézus háromszor is nyíltan beszél velük haláláról és feltámadásáról, ebből nyilvánvalóan semmit sem hittek el. Lehet, hogy azt gondolták, ez is egy példázat… Amint ma sokan úgy viszonyulnak hozzá, mint egy időtlen mítoszhoz. Ugyanakkor mind a tanítványok, mind a mi értetlenségünk teljesen érthető. Hogyan győzheti le az igazságtalanság az igazságtalanságot? A kivégzés csúfos, gyalázatos volta ez élet rútságait? A halál a halált? Mindaz, ahogy a világot ismerjük és tapasztaljuk születésünk óta ellentmond annak, hogy a kivégzésből bármi jó és haszon fakadhat. Egészséges és normális ember nem néz bele úgy valaki kínhalálába, hogy ott szörnyűségen, kárörömön, vérszomjon, sopánkodáson, undoron kívül bármi mást várjon. Nem csoda, ha csak félig lát…
Harmadszor pedig szó kell essék a természetes és ösztönös félelemről. Vajon milyen következményekkel jár egy olyan Messiás követése, akit e világ hatalmasai kivágnak népéből? Vajon mit jelent egy olyan Istent imádni, aki világot megszabadító tettének középpontjában egy megfeszített ember áll? Nyilvánvaló, hogy ha nem is fogalmazzuk meg, érzékeljük, bennünk feszül a gondolat: ez a Messiás nem pusztán gyógyít, megbocsát, helyreállít, segít, békét hoz, vezet úgy, hogy közben az élet alapja nem változik meg. Nem, a keresztre szegzett Messiás, ha valóban az, nem pusztán vágyainkat teljesíti be, de mindent feje tetejére állít. Válságot, krízist hoz az életünkbe, ha meglátjuk és követjük őt. Annyira valóságosan felfordít mindent, hogy csak egyetlen kép, egyetlen szimbólum fejezheti ki azt, ami azzal történik, aki követi őt: „Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.”
A kérdés újra nekünk feszül: „Látsz-e valamit?”
III. Mi a jelentősége a világos látásnak?
A teljes és világos látást egyedül az adhatja meg, aki rátette kezeit a vak szemekre. A vak nem nyithatja meg saját szemét, csak Jézus teheti meg a csodát. Ha csak részlegesen látunk, igaz, hogy szemeinket a megfeszített Messiásra, a belőle fakadó életre csak a Szentlélek nyithatja fel. Tehetünk-e mégis valamit? A meggyőződésem, hogy igen. Jézus így szól a tanítványaihoz: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.”
A keresztfelvétel és Jézus követése összekapcsolásának az a jelentősége, hogy ha nem látod Jézust a kereszten, azaz nem érted, hogy miért kellett meghalnia, nem fogsz tudni mit kezdeni azzal, hogy Jézus követése nem egyenes út a problémamentességhez. Akkor nem tudod elhordozni azt a feszültséget, hogy Jézust megismerve sem teljesedik be maradéktalanul mindaz, amire oly mélyen, oly elementáris erővel vágyódunk: igazságosság, megbékélés, szépség és spiritualitás. Akkor nem érted, hogy Jézust követni nem azt jelenti, hogy már itt és most eljött a Messiási korszak gyönyörűséges világa. Éppen ezért a kereszt nélküli Jézus közelében nem lehet sokáig megmaradni, mert ez a világ telve van hiányokkal, bűnökkel, fájdalommal, igazságtalansággal – a Jézust követőknek is. És ezért van az, hogy számosan, akik fellelkesedve elindulnak Jézus útján, akik látnak, de csak félig, elhidegülnek tőle és gyülekezetétől, amikor nehézségek jelennek meg az életükben. Hiszen kimondva ki nem mondva azt várták, hogy minden alapvető problémájuk megoldódik, és nem ezt kapták. Mit jelent ebben a helyzetben felvenni a keresztet?
A kereszt, amit a keresztre feszített Jézust követő tanítványnak fel kell vennie, elsősorban mindaz az ellenségesség, megvetés, gyalázat, bizonyos időkben üldözés és akár mártírhalál, ami Isten uralma és e világ rendje összeütközésében születik. Ha valaki megvallja, és következesen képviseli és megéli Jézusba vetett hitét, bizonyosan része lesz elutasításban, gúnyban, sőt hátratételben. Ez a kereszt elsősorban. Másodszor idesorolhatjuk mindazt a hiányt, szenvedést, nyomorúságot, ami abból fakad, hogy egy bukott világban élünk. Kapcsolatok megromlanak, betegségek, balesetek történnek. Hogyan lehetséges ez, ha a Messiás király uralkodik? De hogy ne lenne lehetséges, ha a Messiás király keresztre megy? Jézus a kereszten annak a jele, hogy ez az egész teremtett világ a bűn, a hiábavalóság alá vettetett. De Jézus feltámadása azt hirdeti, hogy elkezdődött mindennek helyreállítása. A Messiás király győzött, és csak idő kérdése, hogy megvalósuljon Ézsaiás látomása.
Addig azonban azt jelenti őt követni, hogy felvesszük a keresztet. Hogyan? Először is, engedd a szíved, lelked, értelmed, hogy a megfeszített Jézusra koncentráljon. Ne fordítsd el a fejed. Ne zárd be a szíved háborogva, hogy ez nem igazság. Ismerd el, ha nem érted. Ismerd el, ha nem tudod elfogadni. De újból és újból térj vissza imádságban, bibliaolvasásban, az úrvacsora gyakorlásában a lényegre: azt imádjuk, aki meghalt és feltámadt. Másodszor, ismerd el vétkeid, hiányaid, küzdelmeid. Azok valóságosak és léteznek. Ne magyarázd meg, ne mentegesd magad, és ne hárítsd ezeket. Majd mindezt kösd össze a megfeszített és feltámadt Krisztussal. Egyik oldalon a megfeszített Jézus, a másik oldalon a téged körülvevő értetlenség, a küszködések, a beteljesületlenségeid. Kösd össze ezeket, más szóval, hozd a megfeszített Jézus jelenlétébe azt, ami nehéz. Majd vedd fel a keresztet, azaz öleld magadhoz – Jézust és a nyomorúságot együtt. Mivel látod és szereted Jézust, reménységgel veheted fel azt a keresztet, ami jelen van az életedben. És akkor kezd el megtörténni a csoda: amint Jézussal felveszed a terhet, könnyebb lesz, mint amíg el akartad utasítani, vagy le akartad tagadni. Mert egyszer csak olyan közösségbe kerülsz a megfeszített Krisztussal, amit sohasem éltél át addig, amíg a dolgok rendben mentek. Kibomlik a nagy paradoxon: „aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.” Lehet, hogy nem érted, de már látod. És ha megkérdezik tőled: „Látsz-e valamit?”, azt mondod: nem tudom, hogyan lehetséges, nem tudom, hogyan adjak eléggé hálát érte, és nem tudom magamban tartani a kitörő örömet, mert el tudom mondani: igen, már látok. ÁMEN!

Ki az, aki lát, és ki, aki nem lát? Gyakran a legelvakultabb az, aki a leginkább meg van győződve arról, hogy ő látja a valóságot (neki van igaza), és a legvilágosabb az, aki tudatában van annak, hogy részben, vagy egészen vak. Ki az, aki a teljes valóságot ismeri? És nem az ismeri-e a legtöbbet, aki elismeri, hogy oly keveset lát és ért? A világos látással alázat jár, az erőszakos magabiztosság meg mintha vakságot rejtene.
A ma olvasott bibliai rész tartalmilag központi kérdése így hangzik: „Látsz-e valamit?” Amint hallottuk, Jézus egy vaknak teszi fel ezt a kérdést, akinek gyógyítását megkezdte. Ugyanakkor Márk evangéliumának nagyobb összefüggésében többről van szó, mint a vak meggyógyításáról. Márk kérdése: ki érti meg, ki ismeri fel, ki látja – láthatja – Jézust? A tanítványok kiképzése, felkészítése zajlik. De egyre inkább úgy tűnik, hogy reménytelen esetnek számítanak. Mintha nem látnának semmit. Kemény és értetlen a szívük, süket a fülük, nehéz a lelkük. Mit jelent a vakságuk? Van-e esélye annak, hogy látni fognak? Milyen lépcsői vannak a megnyílásnak? Ezekkel és hasonló kérdésekkel foglalkozunk ma, valamint a következő alkalommal is.
I. A megrázó tény: akiknek látniuk kellene, vakok
Elgondolkoztató, hogy hogyan lehetséges a tanítványok értetlenségének, keményszívűségének, vakságának ilyen leplezetlen bemutatása egy olyan könyvben (egy evangéliumban), amely a későbbi keresztények számára alapmű lesz. Márk evangélista ahelyett, hogy kicsit lekerekítené a történteket, vagy próbálná menteni a későbbi apostolokat, akik tanúságára az egyház épült, minden eszközzel azon van, hogy ha lehet, még sarkosabbá tegye a vállalhatatlant: akik Jézussal vannak, akiket magáénak választott, akiknek Isten országa titka megadatott (Mk. 4.11), azok reménytelenül alkalmatlanok erre. A tanítványokat Jézus választotta, hogy vele legyenek, és hogy majd elküldje őket, hogy hirdessék Isten uralmának jó hírét. Ez meg is történt, és sikerrel is jártak (6.12). Mindeközben Márk nem vonakodik bemutatni azt, hogy Jézus valami felfoghatatlan vaksággal találja magát szemben legbenső munkatársi körében. Először az ötezer ember megvendégelése, majd az azt követő éjszakai galileai tengeri kaland után jegyzi meg Márk: „Nem okultak a kenyerekből, mert a szívük még kemény volt.” (6.52). Amikor Jézus szembekerült a vallási vezetőkkel abban a vitában, hogy mi teszi tisztátalanná az embert, majd azt mondja a tömegnek, hogy nem az, amit megeszünk, hanem az, ami a szívből jön ki, meglepődve így szól a magyarázatért folyamodó tizenkettőhöz: „Ti i is ennyire értetlenek vagytok?” (7.18). De mindez semmi ahhoz képest, ahova a jelen szakaszban érkeztünk el.
Az első meglepetés akkor éri az olvasót, amikor Jézus, látva a nagy tömeget, amely napok óta velük volt, felveti, hogy meg kellene őket etetni: „Szánakozom a sokaságon, mert már három napja vannak velem, és nincs mit enniük; ha pedig éhesen bocsátom őket haza, kidőlnek az úton…” A tanítványok válasza elképesztő: „Miből tudná valaki ezeket kenyérrel jóllakatni a pusztában?” Mintha nem azt tanulnák Jézustól, hogy Isten valóságos, jelenvaló, cselekvő – és nemcsak egyszer lakatta jól népét mannával a pusztában Mózes idejében (mindegyik tanítvány ezen a történeten nőtt fel), hanem ma is cselekszik. De az még hagyján, hogy hitetlenül ismétlik a Szentírás szavait, ennél sokkal súlyosabb a helyzet. Még természetes is lenne ez a mondat – még a jószándékot is kihallhatnánk belőle (tényleg, miből?) – ha nem lettek volna részesei az ötezer ember megvendégelése csodájának. Hiszen pontosan úgy beszélnek, mint akik még sohasem láttak ilyet. De láttak – és mégsem látnak. Vakok…
Ugyanakkor azt kell mondanunk, hogy még ez is semmi ahhoz képest, ami következik. Jézus megvendégeli a sokaságot, mindnyájan esznek és jóllaknak. A csoda megismétlődik, tele kosarakban áll a kenyér és a hal. Nem sokkal később, amikor Jézus hajóba száll a tanítványokkal, kiderül, hogy mindössze egy kenyeret vittek magukkal. Jézus a tavon adatott kivételes nyugalmat arra szeretné használni, hogy felhívja a tanítványai figyelmét arra, hogy a farizeusok lelkülete veszélyes lehet rájuk nézve is: „Óvakodjatok a farizeusok kovászától…”. És mi a reakció? „Erre tanakodni kezdtek arról, hogy nincs kenyerük.” Nincs kenyerük! Az ötezer után… a négyezer után… a legnagyobb probléma, hogy nincs kenyér (miközben egy még van is!) Kik ezek? Milyenek ezek? Hogyan lehetnek ilyenek? Azt hiszem, megértjük Jézust, még ha kemény is: „Hát még mindig nem veszitek észre és nem értitek? Még mindig olyan keményszívűek vagytok? Van szemetek és mégsem láttok, fületek is van, és mégsem hallotok? Nem is emlékeztek?”
Hogyan lehetnek ilyen vakok, értetlenek, mondjuk, akár hívők vagyunk, akár nem. Ha valaki valamit átélt, kétszer is, akkor hogyan lehetséges, hogy semmit sem fog fel belőle, semmit sem épít be abból az életébe? Ugyanakkor ezzel a felháborodással vagy éppen azzal, ha nevetségesnek tartjuk Jézus tanítványait, valójában magukat ítéljük el. Mert ez a vakság alapvetően része mindannyiunknak életének.
Tudniillik könnyű belátnunk, hogy mi, akik kívülről nézzük a tanítványok életét, egészen másképpen ítéljük meg azt, mint akik benne vannak. Mi ismerjük az egész történetet, ők még nem. Mi tudjuk, hogy ki az a Jézus, mi fog történni vele, és mi lesz a tanítványokkal – ők nem. Mi tudjuk, hogy ő Isten Fia, aki meghal és feltámad, és ezzel a létező legnagyobb csoda történik meg, hiszen nem pusztán a betegség, nem az éhség, nem a szükség oldódik meg, hanem a legnagyobb ellenség, a halál győzetik le. Mi egyben látjuk azt, amiben ők benne élnek. Kívülről pedig könnyű látni a bennlévők vakságát.
Próbáld elmagyarázni a halnak, hogy bár ő a vízben él, a vízhez kötött, de a vízen túl csodálatos és fantasztikus élet van. És amikor azt mondja, hogy nem, az lehetetlen, akkor hiába mondod neki, hogy vak vagy, nem tudod, mi van a vízen túl; vaksága éppen azt jelenti, hogy nem láthatja és nem tudhatja (ha tudná, hogy van valami a vízen túl, csak nem ismeri, már nem lenne vak). Hiába magyarázod neki, hogy nincs igaza, és nyissa meg a szemét, ez lehetetlen. Amiben benne vagyunk, amire nézve vakok vagyunk, az definíció szerint az, amit nem láthatunk. És innen csak egy lépés, hogy elismerjük: a valóság egy jelentős részét nem látjuk. A valóság egy jelentős részére nézve mindannyian vakok vagyunk. Annyira nevetségesen, felháborítóan, értelmetlenül vakok, mint ezek a tanítványok. A megrázó tény, hogy mindazok, akik Jézus közelében vannak, akiknek látni kellene, vakok. „Látsz-e valamit?”
II. Az ok: hitetlenség
A vakság, tehát, bizonyos értelemben egyetemes. Mindannyian vakok vagyunk arra, amiben élünk, amiben lélegzünk, amit az anyatejjel szívtunk magunkba, hiszen mindezt magától értetődőnek tartjuk. Nem kérdezünk rá az alapokra, és nem is vagyunk tudatában annak, hogy mindezek léteznek – és nem feltétlenül magától értetődőek. Van egy megkérdőjelezhetetlen alapja az életünknek, a gondolkodásunknak, a kultúránknak, a világunknak, amelynek alapján minden eseményt, személyest vagy közösségit, elhelyezünk és értékelünk. Mindennek valóságára gyakran csak akkor derül fény számunkra, ha egy egészen más kultúrában hosszabb időt töltünk. Meglátjuk, hogy ami számunkra magától értetődő, az mások számára nem az, és viszont. Megnyílik a szemünk, és most már látunk. Új nézőpontot kaptunk, és onnan magunkat is másképpen látjuk. Vagy amikor egy krízis áll be valakinek az életében. Egy súlyos betegség vagy veszteség leleplezi és megrendíti az addig láthatatlan és megkérdőjelezhetetlen alapokat. Pl. eddig a pénzért rohantam, de most már tudom, hogy valami egészen másról szól az élet…
 Mindez érvényes a világnézeti és hitbeli meggyőződésre is. Vizsgáljuk meg, hogy mit nem látnak a tanítványok, és mi ennek az oka? „Vigyázzatok, óvakodjatok a farizeusok kovászától és a Heródes kovászától!” – mondja Jézus. Vajon mi ez a kovász, mi az, ami a tanítványok gondolkodását, lelkületét is könnyen eléri, hogy azután – amint a kovász megkeleszti a tésztát – átjárja és átformálja őket? A megelőző szakaszban Márk megválaszolja a kérdést. A farizeusok és írástudók mennyei jelt követelnek Jézustól, és mindezt azért, hogy kísértsék, azaz próbára tegyék őt. Ha valóban Istentől jött, ha valóban próféta, tegyen jelt, csodát, ami igazolja állításait. De hogyan lehetnek ilyen vakok? Hogy-hogy nem látják a csodákat, a gyógyulásokat, a szabadulásokat, a kenyérszaporításokat, Isten országa jeleit, amelyeket mindenki lát? Nem látnak, mert nem akarnak látni. Nem értenek, mert nem akarnak érteni. És ezért ezt olvassuk: „Jézus lelke mélyéről felsóhajtva így szólt: Miért kíván jelt ez a nemzedék? Bizony, mondom néktek, nem adatik jel ennek a nemzedéknek.” Mi a hitetlenség lényege? Hogy nem akarnak látni! A hitetlenséget nem lehet megszüntetni: ha valakire rá akarnánk erőltetni a bizonyíték elfogadását, ez önmagában lehetetlenné tenné a hit szabad válaszát. Másrészt azonban a hitetlent semmilyen érv és bizonyíték nem győzi meg, mindig fog okot találni arra, hogy hitetlen maradjon. De vajon miért nem akarnak látni? Azért, mert ez túl súlyos következményekkel járna számukra. Minden mássá lenne – hiszen Jézus alapjaiban rendítené meg pozíciójukat, életmódjukat, tanításukat, vallásukat. Ez pedig túl nagy változást követel, túl nagy ár – ennél kevesebbnek tűnik őt eltenni láb alól…
A vallásos vezetők vakok és keményszívűek – de Jézus tanítványai ugyanezen az úton járnak! Ugyanennek a veszélynek vannak kitéve. Látják a csodákat, de nem értik a lényegét. Látták a több kosár megmaradt kenyeret és halat, kétszer is, de nem értették meg, hogy mindez miről szól. Látták az eredményt, de nem nyílt meg bensőjük a lényegre, a következményre. Nem arra nézve hitetlenek a tanítványok, hogy megtörtént a csoda, hanem azt nem látják, hogy az, akiben a csoda történik, alapjaiban fordítja ki számukra a világot. Ha Jézus valóban Isten, aki közöttük jár, aki megszólítja és elhívja őket, akkor mindennek mássá kell lenni. Akkor a csónakban nem az a kérdés, hogy van-e kenyér, hanem az, hogy mit jelent mindent Isten Jézusban beköszönő uralma fényében látni és megélni. Nem az a kérdés, hogy mi van ma, vagy mi lesz holnap, hanem az, hogy minek és kinek szánják oda minden pillanatuk, minden lélegzetvételük, egész életük. Nem az a kérdés, hogy mit fognak lépni a vallási vezetők, hanem az hogy hogyan lesznek Isten országa tanúi, hogyan élik és hirdetik meg a reménységet, hogy Isten mindent újjá tesz. Nem az a kérdés, hogy miben nyerünk segítséget Jézustól, hogy a meglévő alapokon építsünk valami kicsit mást, hanem az, hogy mit jelent, hogy egy új alap vettetett, amely szerint „mind életemben mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok”.
A tanítványok ezt nem értik, ezt nem látják. Hisznek Jézusban – nem úgy, mint a vezetők. Hisznek a csodáiban, hiszen látják, sőt, részesei azoknak. De nem látnak. Nem látják, hogy az, akivel szemben találják magukat, mindent átformál, mindent újjá tesz. Nem értik, hogy vagy egészen újjá lesz számukra is minden – az alapvető és legmélyebb meggyőződések, beidegződések szintjén - vagy vakok maradnak. Hitetlenek, keményszívűek, mert ezt az óriási változást nem is tudják, nem is akarják befogadni.
De vajon honnan jöhet a szemek megnyílása? Honnan fakad a látás? Hol érhetjük el azt az objektív nézőpontot, azt a „külső” pontot, ahonnan rálátunk a valóságra? Hogyan ismerhetjük fel Jézusban a valóságot, újra és újra, egyre teljesebben? Ki vagy mi ismeri az egész valóságot, a nagy történetet, aminek a mi életünk is része? A nyugati világ válasza erre a kérdésre, hogy az a valós, ami az értelem számára belátható, ami tudományos alapon bizonyítható. Minden más csak vélemény, opció. A Biblia válasza erre a kérdésre, hogy csak az jelentheti ki nekünk a valóságot, csak az nyithatja meg a szemünket a valóságra, aki maga irányítja és tartja kézben az egész világ menetét. Jézus, az emberré lett Isten, aki ott jár az értetlen és keményszívű tanítványok között. És ezért fordul Márk a vak meggyógyításának elbeszéléséhez.
III. A csoda: Jézus gyógyító érintése
Egyetlen esély és egyetlen remény létezik csak: a gyógyító érintés. Az evangéliumból eddig a pontig úgy tűnik, minél közelebb kerülnek a tanítványok Jézushoz, annál nyilvánvalóbb lesz a vakságuk, annál jobban elmélyül válságuk. Nem azt látjuk, hogy egyre többet értenek, hanem azt, hogy egyre világosabbá lesz, mennyire reménytelenül vakok. Minél több csodát tesz Jézus, minél több jel részesei ők maguk, annál jobban lelepleződik értetlenségük és keményszívűségük. Nem több tanításra, nem több gondolkodásra, nem több erőfeszítésre van szükségük, hanem gyógyulásra.
Amint korábban utaltam rá, teljesen egyértelmű, hogy Márk éppen a fentiek miatt helyezte el ezen a ponton a vak meggyógyításának történetét. Figyeljük meg, mit tesz Jézus, és hogyan lesz ez gyógyulássá számunkra, mindannyiunk számára itt és most: „Ő pedig a vakot kézen fogva kivezette a faluból, azután szemére köpve rátette a kezét, és megkérdezte: Látsz-e valamit?”
A látás ott kezdődik, hogy elismerjük: vakok vagyunk. Elismerjük, hogy semmit sem látunk, semmit sem értünk, menthetetlenül sötétségben vagyunk. Megtesszük ezt úgy, mint akik még sohasem látták meg Jézust, mint szeretettel teljes szabadítót és megváltót. De megtesszük ezt úgy is, mint akik Jézus követői vagyunk, és megláttuk őt – de tudjuk, hogy ez oly kevés. Tudjuk, hogy még ha követői is lettünk, még ha magunkhoz is öleltük, még ha az övéi is lettünk (és ez a legtöbb), még mindig szükségünk van őrá, hogy még teljesebben megnyíljon a szemünk, hogy ne legyünk hitetlenek és keményszívűek.
Amint elismertük, hogy vakok vagyunk, másodszor rá kell bíznunk magunkat – és ez ijesztő. Kezébe helyezni a kezünket. Vajon hogyan érezte magát a vak, amint Jézus kézen fogta és kivezette a faluból? Mit fog tenni? Hova vezet? Miért megyünk ilyen messzire? Miért nem kezd neki itt a faluban? Mi van, ha nem történik semmi? Azt gondolom, hogy ennek a bizalomnak a megélése abszolút döntő. Vak vagyok – és ezért engedem, hogy kézen fogj és vezess. Még nem látok, de már nem vakon tapogatódzom, fogod a kezem. Amint Sault is, miután találkozott a fényességgel, úgy vezették be Damaszkuszba. Elismerte, hogy nem lát, sem lelkileg, sem testileg. Kellett neki a három nap a sötétségben. Iszonyúan nehéz lehetett. Ez az az időszak, amikor elismered, tudod, hogy keményszívű vagy, vak vagy, elveszett vagy. Rábízod magad Jézusra, de még nem látsz világosan. Ebben a bizalommal teli ráhagyatkozásban megkérdőjeleződnek korábbi meggyőződéseid, alapvető beállítottságaid. Egyre jobban látod, mennyire vak voltál korábban, megkeseredik felette szíved, fáj mindaz, amit vakságodban tettél vagy éppen nem tettél, elmélyül a bűnbánat. Az irányvesztés időszaka ez, miközben mégis tudod egy mély, benső békességgel: Jézus kezét fogod, ő vezet. Időnként még hallod a kemény és értetlen szív sugalmait: mi lesz így veled, hogy fogsz megélni, megbolondultál, inkább vedd kézbe újra az életed. De közben tudod, nem tudod hogyan, de mégis tudod, hogy minden látszat ellenére a legjobb helyen vagy (új alapok kezdenek épülni.)
Egészen addig, amíg egy nap megnyílik a szemed. Jézus a vak szemére köpött és rátette a kezét. Egészen konkrét érintés. Egészen személyes, egészen bensőséges. Teljes alázatot követel. De utána beárad a fény, megnyílik a vak szeme. Saul szeméről mintha pikkelyek esnének le. A tanítványok, bár végzetes vakságban szenvedtek, majd látni kezdenek.
„Látsz-e valamit?” Boldog ember vagy, ha el tudod mondani: volt idő, amikor azt hittem, hogy látok, pedig nem láttam; de most már tudom, hogy vak voltam, és Jézus által egészen máshogy látok. ÁMEN!

Évekkel ezelőtt olvastam egy cikket, amelynek a címe: „Van egy jó hírem: bűnös vagy!” A szerző az evangélium sztereotip hirdetésének visszáságára mutat rá. Hogyan lehetséges, hogy amikor örömhírt szándékozunk hirdetni, azzal kezdjük, hogy az illetőt minden figyelmeztetés nélkül fejbe verjük: bűnös vagy? És miért csodálkozunk, hogy ezt nem kitörő ujjongással veszik körülöttünk, hanem legtöbbször egy vállrándítással, és azzal, hogy te meg bolond van? Ezeket a gondolatokat a ma olvasott bibliai rész elevenítette fel bennem. Jézus lényegében oda jut el, hogy az ember szíve alapvetően mocskos és romlott. Mit kezdjünk ezzel? Hol van ebben evangélium, örömhír? Releváns-e mondanivalója a mai világban, vagy egy vállrándítással elintézhető, és lépjünk tovább? Arról szeretnék ma beszélni, hogy miért és hogyan lesz örömhír az a rossz hír, amit Jézus kijelent.
I. Jó vagy rossz az emberi szív?
Jézus vitában van a farizeusokkal és írástudókkal, akik azt vetik a szemére, hogy tanítványai – nem megtartva a vének hagyományait – mosdatlan, azaz tisztátalan kézzel esznek. Rituális mosakodásról volt szó, amelynek szerepe az lehetett, hogy fenntartsák az Isten előtti szentség, tisztaság tudatát. Korábban Jézus rámutatott arra, hogy az emberi hagyományok, köztük a kézmosás, hogyan kerülnek szembe Isten szándékaival. Ebben a részben a tisztaság kérdésére irányítja figyelmünk. Mit jelent tisztának lenni?
Minden tradicionális közösség ismeri a rituális tisztaság fontosságát. A tiszta és tisztátalan (helyzet, cselekedet, állapot) megkülönböztetése azért volt szükséges, mert ez szabályozta a közösség életét. Miért jelent tisztátalanságot halotthoz érni Izraelben? Miért voltak tisztátalanok a leprások? Miért voltak tisztátalanok bizonyos állatok? Alapvetően egészségügyi okok miatt. A közösség így védi meg önmagát. Nem természettudományos magyarázatot ad, hanem szokásokat alakít ki. Ez a fajta rituális vagy kultikus tisztaság a modern ember számára értelmezhetetlen. Mi nem tudjuk átélni annak a súlyát, amit a korabeli ember átélt: ha valaki tisztátalant érint, tisztátlanná válik. Nem tudjuk, milyen lehetett egy olyan világban élni, ahol mindent meghatározott a tiszta-tisztátalan kategorizálás. És ezért nehezen értjük meg Jézus szavai váratlan és meglepő voltát: „Nincs semmi, ami kívülről jutva az emberbe tisztátalanná tehetné őt; hanem ami kijön az emberből, az teszi tisztátalanná.” Jézus ezt a tömegnek mondja. Mindenki gondolkodik, hogy vajon mire gondol. Ha nem az tesz tisztátalanná, amit megeszünk, vagy amihez hozzáérünk, akkor mit az, ami beszennyez? Mi az, ami belülről kifelé mocskol be, amikor mindenki abban nőtt fel, arra figyel, hogy kívülről belülre ne jusson tisztátalan. Mi a tisztátalanság fő helye? Kicsit később a tanítványok megkérdezik, hogy mit jelent ez a mondat. Jézus kifakad: „Ti is ennyire értetlenek vagytok? Nem értitek, hogy ami kívülről megy be az emberbe, az nem teheti tisztátalanná, mert nem a szívébe megy, hanem a gyomrába, és az árnyékszékbe kerül. … Ami az emberből előjön, az teszi tisztátalanná. Mert belülről, az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok…” A tisztátalanság helye tehát, Jézus szerint, az ember bensője, az ember szíve. És ezzel szembekerül mindazzal, amit a farizeusok képviselnek. Hiszen a farizeusok és írástudók azért ütköznek meg a rituális mosakodás hiányán, mert úgy látják a környezetet, mint ami alapvetően bűnös, szennyes, és úgy látják az embert, mint akit a környezete szennyez be. Jézus azonban megfordítja a helyzetet: nem a környezet, hanem az ember bensője a szennyes.
A vita azóta is tart. Az nem kérdés, hogy az emberből „jön elő” mindaz, ami rossz – és Jézus nem kertel, hanem néven nevezi a dolgokat: „paráznaságok, lopások, házasságtörések, kapzsiságok, gonoszságok; valamint csalás, kicsapongás, irigység, istenkáromlás, gőg, esztelenség.” Senki nem mondhatja közülünk, hogy mindig csak valaki más kényszerítette őt ezekbe, és neki semmi köze hozzá. Tudjuk, hogy mindez bennünk lakozik. A kérdés azonban az, hogy miért? Alapvetően szennyes, romlott az ember szíve, vagy alapvetően jó – csak a környezet rossz hatására gyökeredznek meg ezek a dolgok bennünk? Beszennyez a világ mocska? Mintha Jézus azt mondaná, hogy nem „kint” van a romlottság forrása, hanem „bent.” Ez pedig nem pusztán rossz hír, hanem felháborító állítás.
Vegyük észre, hogy senki nem hirdeti, hogy az ember alapvetően megromlott, csak Jézus és a biblikus kereszténység. Az ezoterikusok, a humanisták, a keleti vallások követői mind azt tanítják, hogy benned alapvetően jó lakik, a szíved, a bensőd alapvetően jó, csak fel kell ismerned, el kell hinned, ki kell bontakoztatnod. A Biblia, valamint Jézus, egyedülálló abban, hogy az ember szíve alapvetően romlott. Persze, kérdezheted, hogy nem kellene-e abban kiegyeznünk, hogy az ember bensője, szíve is olyan, mint oly sok minden a világban: sem nem fekete, sem nem fehér. Ezt így szeretjük ma; ha népszerűek kívánunk lenni, jobb ha elkerüljük a kategorikus igeneket és nemeket. De gondold végig: a szív vagy jó, vagy rossz. Vagy igaz és tiszta, és ezt nevezném jónak; vagy előjön belőle mindaz, amit Jézus mond, és ezt nevezem rossznak. Mert az nem igaz, hogy jó – csak rossz. Hogy alapvetően jó, csak hát a környezet, meg a gyerekkorom, meg a stressz, meg az internet, meg… Igen, mindez – de ha mindezt nem tudja az ember bensője meggyőzni – már pedig úgy tűnik, nem tudja – akkor a szívvel baj van. Akkor a bensőnk romlott. Akkor, ami kijön, az azért jön ki, mert ott van. Mert nem tudjuk megakadályozni, hogy előjöjjön. Pedig jobb lenne a világ gyilkosság, irigység, házasságtörés, csalás és a többi nélkül…
Ha így is lenne, mi ebben a jó? Mi az örömhír abban, hogy a szív romlott?
II. Miért jó hír a rossz hír?
Először is nem kell tovább hárítani és magyarázkodni. A világnak azon része, akik számára fontos az, amit nevezzünk erkölcsös életnek, valamint azok, akiket bánt mindaz az indulat, amivel önmagukban szembesülnek, óriási energiákat fordítanak arra, hogy tisztán tartsák magukat, ill. megtisztítsák magukat. Önmagunk erkölcsi értelemben való tisztántartásával az a gond, hogy nem megy. Ha elismered, hogy a szív, a benső romlott, azt is elfogadod, hogy nem tudod megváltoztatni. Hiszen ha az ember középpontja romlott, gyenge, honnan máshonnan meríthetne erőt arra, hogy azt megváltoztassa? Milyen erőforrásunk lehetne magunkban, amivel meg tudjuk változtatni azt, ami lényünk középpontja? Az értelmünk, az akaratunk, a testünk (aszkézis) elégtelenek erre. Egyedül Münchausen báró volt képes saját magát hajánál fogva kihúzni a mocsárból… Ennek elismerése szabadságot hoz: nem kell többé képmutató életet élned. Nem kell annak mutatnod magad, ami nem vagy. Nem kell álarcokat feltenni újra és újra, és a legkülönbözőbb szerepekkel eljátszanod, hogy veled minden rendben van.
Ezzel együtt nem kell többé állandóan mosakodni. Ha a képmutatás a tisztaság látszatát akarja fenntartani, és ezzel gyűr maga alá, a mosakodás által a tisztátalanságot akarjuk lemosni, és ez hasonlóan kikészít. A legtöbb ember tudja, mi az, ami beszennyezi őt. Morálisan beszennyezettnek lenni azt jelenti, hogy rossz a lelkiismereted, bűntudattal küszködsz, mert vétkeztél. Ezen a szinten szinte mindegy, hogy Istennek nem feleltél meg, valaki más elvárásának nem feleltél meg, vagy a magad elvárásának nem feleltél meg. Mivel nem értél fel a mércéhez, amit magadnak elfogadtál, vagy állítottál, bűntudatod van, tisztátalan vagy. Ez azonban nem maradhat így, ezért elkezdünk mosakodni: kritizálunk és kibeszélünk másokat, vagy éppen mindig mindenkinek jót teszünk (ha nem akarja, akkor is – hiszen nekünk van szükségünk rá), esetleg minden erőnkkel kidomborítjuk azt, amiben nem vallottunk kudarcot. (Vö. Jézus listája: pl. telve vagy irigységgel és gyűlölettel, de azzal dicsekszel, hogy nem vagy házasságtörő…) Amikor Jézus azt mondja, hogy az ember szíve alapvetően mocskos, akkor ezzel azt is mondja, hogy nyugodtan felhagyhatsz a mosakodással, mert csak magadat csapod be és másokat őrjítesz meg vele, esetleg összeomlasz, mert végkimerülésig minden erről szól már az életedben.
Még egy harmadik szempontból is szeretném bemutatni, hogy miért jó a rossz hír, tudniillik, hogy az ember szíve romlott. Amennyiben alapvetően bánt, hogy a környezet, a világ, amiben élünk hideg és szeretetlen, gyűlölködő és erőszakos, igazságtalan és gonosz (és folytathatnánk a sort), és amennyiben fontos számodra, hogy változást hozz ebbe a világba, felismered, hogy a változás nem valahol kint, hanem benned kezdődhet el. Ahol a probléma van, ott kell kezdődnie a megoldásnak is. A saját részed a világ formálásában, a világ gyógyulásában egészen konkrét és megfogható, hiszen közel van. Ha valamit tenni akarsz azért, hogy jobb legyen a világ, először hagyod, hogy veled, benned történjen valami. És ezzel már rá is tértünk arra, hogy azért jó hír, hogy a szív rossz, mert megnyitja az ajtót valami egészen új, egészen más megoldás előtt.
III. Hogyan tisztul meg a szív?
Ha a szív nem tisztíthatja meg önmagát, vagy úgy marad, ahogy van, vagy kívülről nyer segítséget. Az örömhír, ami azzal kezdődik, hogy a benső romlott, azzal folyatódik, hogy van megtisztíttatás. A változás kívülről jön befelé. De miért is szennyeződik be a szív? Miért jelennek meg bennünk – sokszor a legszentebb pillanatok után – tisztátalan indulatok, mocskos képek, gonosz vágyak? Miért jön elő a szívből, újra és újra, mindaz a rossz, amit Jézus felsorol? Azért mert a szív éhes, szomjas, üres. Mert kiéhezett, és mert életért kiált. Keres, fáradhatatlanul, kíméletlenül, elkeseredetten keres. Követeli a szeretetet, szomjazza az elismerést, megpusztul a bensőségesség iránt, fontos akar lenni. Vagy éppen el akarja nyomni a fájdalmát, hogy mindezt nem találja, pedig erre teremtetett. Innen, ebből az űrből fakad mindaz, ami azután úgy jön elő, mint gonosz, bemocskolva az embert. Innen a kapzsiság, mert nem elég, ami van; az irigység, mert másiknak miért adatott több; a házasságtörés, a gyűlölet, a kicsapongás…
A megtisztult szív nem pusztán az, amiből mindez hiányzik, amiből mindez a rossz kiirtatott. A megtisztult szív az, amelyik megelégedett, amelyik betöltekezett, és ezért nincs már kiszolgáltatva a bűnnek. Ami nem sóvárog már hamis és tisztátalan vágyakkal és tettekkel mindarra, amit azokban soha meg nem lel. A megtisztult szív túlcsordul. A tisztaság nem a szenny hiánya, hanem a szív túlcsordulása.
Mivel? Vagy inkább kivel? Teremtőjével és alkotójával. Az a szív tisztul meg, amely végre újra egybefonódik azzal, aki úgy alkotta az embert, hogy vele örökké tartó boldogságban éljen és őt élvezze. Hogyan tisztít meg Isten?
A szívből előjövő gonosz gondolatok és cselekedetek igazságért kiáltanak, és ezért ítéletet vonnak ránk. Ugyanakkor a szívből kiinduló gonoszság káoszt, fájdalmat, nyomorúságot is hoz – mind nekünk, mind másoknak. Ez a szeretet Istene együttérzését váltja ki. Egymás mellett ítélete az igazsága miatt, és együttérzése a káoszunk és szenvedéseink következtében. Melyik kerekedik felül? Igazsága győzi le szeretetét? Szeretete vesz hatalmat igazsága felett? Megtörténik az elképzelhetetlen: úgy győz szeretete, hogy nem csorbul igazsága; úgy teljesedik be igazsága, hogy nem vész el szeretete: Fia, Jézus Krisztus hal meg a kereszten. Az örömhír az, hogy Jézus Krisztusban megtisztul a szív. Először is azért, mert azzal, hogy magára veszi az ítéletet, eltávolítja az akadályt, a falat, a barikádot, ami a Teremtő és szomjas szívünk között épült fel. Az Atya magához engedi, magához öleli a szívünket, hogy betöltse kegyelmével, jelenlétével. A bensőd nyugalmat talál, megelégszik, és megszabadul. Szabad lesz a gonosz gondolatoktól – mert a legszebb, legyönyörűségesebb tölti be. Elkezd élni, töltődni, gazdagodni. Hogyan valósul ez meg?
Először is, amikor megnyitod a szíved, és bűnbánattal valamint feltétel nélkül rábízod magadat Jézus Krisztusra, amikor hittel elfogadod azt, hogy miattad és érted is meghalt, elfogadod azt a hatalmas nagy igazságot, hogy tiszta vagy, teljesen és száz százalékosan tiszta vagy az Atya szemében. Ez a státuszod, hiszen Isten Jézus Krisztus áldozatáért fogadott el téged és bocsátott meg neked. Ami azt jelenti, hogy teljesen elfogadott és minden megbocsátott. Gondolod, hogy Jézusban csak 50%-ban vagy akár 98%-ban vagy tiszta? És Istennek jó ez a részeredmény? És Jézus nem tudott teljes és tökéletes tisztaságot szerezni nekünk? Ha nehéz megérteni és elfogadni a tanítványoknak, amit Jézus az ember bensőjéről mond, legalább olyan nehéz magunkévá tenni az evangélium nagy igazságát: tiszta vagy! Az ő szemében száz százalékosan tiszta vagy!
Másodszor, ez az értelemmel és hittel megragadható és megragadandó tisztaság át is élhető. Amikor méltatlanul és szennyesen, szinte tapinthatóan bemocskolt lélekkel és szennyes fantáziával jössz hozzá, át fogod élni, hogy valóságosan megtisztít. (Imádság egy alkalommal vmi tisztátalanság felett – az imádság alatt az illető szinte „látta” ahogy megtisztul). Tehát a bűnbocsánat nagy csodájában nemcsak egy teológiai igazság lép érvénybe, hanem a Szentlélek által egy tapasztalati, egy érzelmi-lelki változás is beáll: átéled, ahogy megmosatsz. Átéled, egészen valóságosan, hogy úgy, hogy nem mosakodsz többé, hogy nem erőlködsz, hogy nem görcsölsz, mégis megszabadul a lelked, felszabadul a szíved.
Harmadszor, miközben tiszta vagy Isten szemében, és átéled szabadítását, a megtisztulás mégis egy folyamat az életedben, amely halálod napjáig tart – kitérőkkel, bukásokkal és besározódással, felkelésekkel és megtisztulásokkal. János evangélista így ír: „Tudjuk, hogy amikor ez [hogy Isten gyermekei vagyunk] nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk őt látni, amilyen ő valójában. Ezért akiben megvan ez a reménység, megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta.” Az a bizonyosság, mondja János, hogy egy nap szemtől szemben fogjuk látni őt, arra indít minket, hogy tisztán tartsuk a szívünket. Kétszeres az indíték: az első, hogy ő tisztának nyilvánított, a második, hogy egy nap szemtől szembe látjuk őt. Az erőt pedig a harmadik nagy igazság adja: hogy ő benned él. Igen, a szívünk romlott. De Jézus azért jött, hogy meggyógyítsa és megtisztítsa. Fogadd hát el őt, hidd el, hogy megbocsát, éld át szabadítását, és túlcsorduló szívvel kövesd őt! ÁMEN!

A „Hegedűs a háztetőn” c. musicalban Tevje, a zsidó tejesember, a hagyományról szóló ismert jelenet bevezetésében így beszél: „Hagyomány által maradhatunk fenn. Itt nálunk, Anatevkában, mindennek hagyománya van. Megvan a hagyománya az alvásnak, az evésnek, a munkának, az öltözködésnek. Például mindig befedjük a fejünket. És mindig van egy kis imasálunk, ami Isten iránti odaadásunk jelképe. Kérdezhetik, hogy hogyan kezdődött. Megmondom: nem tudom! De van hagyományunk. És mert van hagyományunk, mindenki tudja, hogy ki kicsoda és micsoda, és mit vár tőle az Isten.” És ezután kezdődik az ének: Hagyomány! Hagyomány! Az apa szava számít. Hagyomány! Hagyomány! Tevje kapaszkodik, mert leányai, jövendőbelijük választásakor, nem a hagyomány szerint járnak el. Változik a világ, megrendülnek a korábban biztosnak hitt értékek és szokások. A szívére hallgasson, amely azt súgja, hogy szereti a lányait, és ezért adja áldását a frigyükre? Ősei hagyományát kövesse, amely alapján ki kellene őket tagadni? Tevje őrlődik, miközben magasra emeli a hagyomány zászlaját.
Az a benyomásom, hogy sokan hasonlóan képzelik el Jézus követőit, a keresztényeket is. Mintha alig-alig lenne más az ajkukon, mint „hagyomány”. Elmennek a templomba, hogy – még ha más szavakkal is – de azt énekeljék együtt, hogy „hagyomány!”. Abban a városi milliőben, ahol élünk, a kereszténység a konzervativizmus és tradicionalizmus bástyájaként tűnik fel. Igaz ez mind politikai, mind kulturális, mind erkölcsi értelemben. Sokan vélekednek úgy, hogy kereszténynek lenni azt jelenti, hogy gondolkodás nélkül kereszténydemokrata pártra szavazunk; kizárólag népi-nemzeti és konzervatív ihletésű művészeti alkotásokat tartunk elfogadhatónak; meggyőződésünk, hogy mindenkinek hittant kellene tanulni az iskolákban; és azt gondoljuk, hogy a legideálisabb családmodell az, amely szerint a férfi dolgozik, a nő pedig otthon neveli a gyerekeket. Ha így van, keresztény vagy, ha pedig nem így gondolkodsz, nem lehetsz az.
Azonban nem a hagyomány tesz kereszténnyé. A ma olvasott szakaszban nem egy hagyományőrző Jézussal találkozunk, hanem egy olyan személlyel, aki keményen ütközik a tradícióval. Ha a konzervatív ember számára a tradíció eredendően jó, a liberális számára pedig eredendően rossz (hiszen gátolja a fejlődést), akkor Jézus se nem konzervatív, se nem liberális. Jézust valami egészen más mozgatja, mint ezek a megoszlások. És ezért vállalja azt a konfliktust a vallásos vezetőkkel, amely egyre biztosabban kijelöli számára a pusztulás útját. Arról kívánok ma szólni, hogy 1. Mi a hagyomány kísértése, hogyan válik éltető erő helyett élettelen, sőt elnyomó valósággá? 2. Miért lesz elnyomóvá a hagyomány? 3. Mi Jézus radikális válasza a problémára?
I. Mi a hagyomány kísértése?
Jeruzsálemből érkező írástudók és farizeusok gyűlnek Jézus köré, akiről a megelőző sorokban azt mondta el Márk evangélista, hogy akármerre járt, tömegek mentek hozzá, vitték a betegeiket, és várták gyógyulásukat – nem hiába. Jézus körül élet fakad, reménység árad. Nem vagyunk túlzottan gyanakvóak, ha azt mondjuk, hogy a Jézust körbeálló „baráti kör” valójában nem más, mint egy vallási vizsgálóbizottság, amely nem azért érkezett, hogy tanuljon Jézustól. Az ürügyet, amellyel beleköthetnek, hamar megtalálják: „Miért nem élnek a te tanítványaid a vének hagyományai szerint, és miért étkeznek tisztátalan kézzel?” Márk evangélista elmagyarázza a (feltehetően nem zsidó) olvasóinak, hogy a farizeusok és általában a zsidók nem ettek addig, amíg meg nem mosták a kezüket. Rituális mosakodásról volt szó, amelynek szerepe az lehetett, hogy fenntartsák az Isten előtti szentség, tisztaság tudatát. A „vének hagyományai” az Isten által kijelentett törvényre épülő, azt „körülvevő” magyarázatokat, szokásokat foglalja össze, amelyek közül egy a kézmosás. Isten nem parancsolta ezeket a vallási hagyományokat, szokásokat, amelyek generációk alatt formálódtak ki és adattak tovább, de követői úgy tekintettek rájuk, mint amelyek gyakorlása az Isten iránti odaadás megtestesülése.
Próbáljuk magunk elé képzelni a helyzetet! Tömegek kísérik Jézust, aki Isten uralmát hirdeti, betegeket gyógyít, megkötözötteket tesz szabaddá, a vallási vezetők pedig azzal vannak elfoglalva, hogy tanítványai nem tartják meg a vallási hagyományt. Mintha nem látnák, mi történik. Öröm, hála, helyreálló reménység, Istent dicsőítő lelkesültség, kiáradó élet az egyik oldalon, kínos precizitás, halott betűhöz ragaszkodó számonkérés, élettelen vallásoskodás a másikon… Az élő Isten és a halott tradíció egymás mellett. Hogyan történhet ez meg?
Jézus összeütközik a vallásos vezetőkkel. Rámutat arra a különbségre, amely Isten akarata és az emberi szabályok, hagyományok között van: „Az Isten parancsolatát elhagyva az emberek hagyományához ragaszkodtok.” Majd: „Szépen félreteszitek az Isten parancsolatát azért, hogy a helyébe állítsátok a magatok hagyományait.” Végül bemutatja ezt az ún. korbán gyakorlat példáján. Az esküvel Istennek szánt adományt kijátsszátok a szülők tiszteletével szemben. Az elsőt nem kérte Isten, a másodikat igen, de mindent úgy tesztek, ahogy az nektek tetszik. Ezért: „érvénytelenné teszitek az Isten igéjét hagyományotokkal, amelyet továbbadtatok…” Ez az élettelen, önmagáért való, sőt elnyomó és pusztító hagyomány. Istenre hivatkozik, miközben önmagáért cselekszik, és elnémítja, megveti, lenullázza Isten szándékát, magát Istent. Az Úr nevében felhasználják az Úr ügyének hiteltelenítésére.
Sajnos, nem kell bemutatnunk, miről van szó – a keresztény egyház történelmében újra és újra előáll ez a helyzet. Két területen szeretnék erre rámutatni.
Az első, amit egyházi kultúrának nevezek. Ez alatt azon szokások, viselkedési formák, istentiszteleti formák, nyelvezet, öltözet, gyülekezeti programok és struktúrák összességét értem, amelyek minden korban ki kell hogy alakuljanak, de amelyek vonatkozásában Isten igéje nem beszél egyértelműen. Mindezekre szükség van ahhoz, hogy egy adott korban egy adott helyen egy gyülekezet közösségében Isten tudjuk imádni és az evangéliumot tudjuk hirdetni. De egy másik korban vagy egy másik helyen más kultúra fogja megfelelően hordozni és szolgálni az evangéliumot. Afrikai gyülekezeteknek nem kell angolszász énekeket énekelni, mint ahogy ma nem ugyanazokat a gyülekezeti programokat kell szervezni, mint száz éve. Tudjuk jól, hogy az egyházi kultúrából hagyomány lesz: generációk adják át egymásnak az énekeket, az öltözetet, a nyelvezetet, a struktúrákat. A hagyomány egyre jobban megmerevedik és szentté válik a bentlévők számára. Így éltek az őseink, ebben jártak a szüleink, ha jó volt nekik, miért nem jó nekünk? – kérdezik. Miért? Azért, mert akadályává lett Isten magasztalásának és az az evangélium hirdetésének. Az egyház, ami nem változik, hagyományőrző klubbá lesz. Az egyház, ami az evangéliumot nem kész a mai kultúrában megtestesíteni, ami mindig csak a múlt dicsőségén mereng, miközben a mai világ züllött és erkölcstelen voltáról sopánkodik, és így igazolja önmagát (és az őt körülvevő érdektelenséget), nem az az egyház, ami azt a Jézust követi, akit ma magunk előtt látunk. Tudom, hogy vannak többen, akik a mai napig nem értik, hogy miért énekelünk mai, modern énekeket az istentiszteletünkön, és miért nem használunk orgonát gitár, dob, és egyéb hangszerek helyett. A válasz az eddig elmondottakban rejlik. Akármi is legyen a személyes, zenei ízlésünk, a múltunk, a hagyományunk, egy bizonyos: a mai ember zenei nyelve nem az orgona. Ezzel együtt a zene nagyon fontos abban, ahogyan találkozunk Istennel; meg merem kockáztatni, hogy a mai fiatalabb generációk számára fontosabb, mint az korábban volt. Emberi (református) hagyományok nem lehetnek fontosabbak, mint Isten szándéka, hogy magasztaljuk és imádjuk őt, valamint hirdessük az evangéliumot minden népnek. (Nem arról van szó, hogy gitárral hitelesebb Isten imádni, mint orgonával, hiszen nem a hangszer, hanem a szív a döntő; de arról egyértelműen igen, hogy ma a többség nem az orgona nyelvén, hanem a gitárén ért. És a mi feladatunk nem az, hogy megtanítsuk nekik az orgona nyelvét, hanem az, hogy elmondjuk nekik az örömhírt).
A másik terület, amiről szó kell essék, a Szentírás értelmezésének kérdése. Jézus azzal szembesíti a vallási vezetőket, hogy hagyományaikkal érvénytelenné teszik Isten igéjét. Figyelmen kívül hagyják, kiüresítik, elveszik az erejét. Isten igéje Isten szava, ami élő és ható, olyan, mint a sziklazúzó pöröly, mint a tűz (Jer. 23.29). És mit teszünk vele? Fogjuk a Szentírást, és magyarázzuk. A magyarázat szükséges, hiszen meg kell érteni, meg kell szólaltatni, Isten az emberi szóhoz kötötte magát – titokzatos módon. De a magyarázataink hagyományt építenek fel; egyikünk sem mentes ettől. Ahogyan nekünk magyarázták az igét, úgy magyarázzuk mi is azt magunknak, és úgy adjuk azt tovább másoknak. Kialakul egy magyarázási hagyomány – amely nem feltétlenül és nem teljességében, de bizonyos helyzetekben eltakarhatja Isten eredeti üzenetét. A reformáció korában Isten igéje újra megszólalhatott tisztán, világosan, evangélium központúan, erővel – de erre azért volt szükség, mert előtte félretétetett Isten igazsága az emberi hagyományok miatt. De ne feledjük, hogy nem sokkal később a Szentírásból igazolták a rabszolgaságot, majd jóval később a nácizmust, a kommunizmust, a dél-afrikai apartheid rendszert, és folytathatnánk a sort. Ezért újra és újra fel kell tennünk a kérdést: hogyan olvassuk az igét? Meg tud-e szólalni számunkra abból Isten élő és ható szava? Egyénileg és közösségileg is, vajon mit akar mondani Jézus, amit a hagyományainkkal érvénytelenítünk, elutasítunk? Vajon át tudja-e törni szent meggyőződéseink és igazságunk falát, hogy újból őt, és egyedül őt halljuk? Az élettelen, pusztító hagyomány egyetlen ellenszere Jézus élő és átformáló beszéde.
II. Miért lesz elnyomóvá, az élet ellenségévé a hagyomány?
Amikor Tevje, a tejesember elmondja, hogy náluk Anatevkában mindennek hagyománya van, és ezért mindenki tudja, hogy ki kicsoda és micsoda, és mit vár tőle Isten, a hagyomány pozitív oldalát foglalja össze. A hagyomány közösségi identitást formál, együvé köti a generációkat, és biztonságot, eligazodást nyújt az élet számos kérdésében. A hagyomány nem rossz és nem elvetendő önmagában, mint ahogy nem is szent és érinthetetlen. De miért üresedik ki mégis olyan könnyen? A farizeusok legjobb szándéka ellenére miért jutottak oda, amit látunk? Miért lesz a hagyomány elnyomóvá, kirekesztővé? Miért olyan vonzó a városi élet sokaknak a hagyományos, vidéki életmóddal szemben? Miért menekülnek sokan mindattól, amit a tradíció jelent? Miért élik meg számosan hatalmas felszabadulásként, amikor kilépnek egy tradicionális közösségből?
Érezzük, hogy a farizeusok körül megfagyott a hagyomány. Míg Tevje birkózik szíve leányai iránt való indulatával és a hagyomány szavával, míg imádkozik és az Úrral beszélget, alkudozik, a farizeusokban és írástudókban éppen ebből nem látunk semmit. Semmi küzdelem, semmi keresés, semmi bizonytalanság. Számukra hamis biztonságérzetet nyújt a hagyomány ismerete és követése, valamint egy olyan pozíciót, amelyből másokat elítélhetnek, és magukat különbnek tarthatják. Hol a hiba? Jézus ajkáról a mennydörgés erejével érkezik a válasz: „Találóan prófétált Ézsaiás rólatok, ti képmutatók, amint meg van írva: Ez a nép csak ajkával tisztel engem, de szíve távol van tőlem.” Hol a hiba? A szívben. Mert mindegy, hogy mi van az ajkakon, az határoz meg, ami a szívben lakozik. Hiába mondják, hogy mindez az Úr tisztelete – nem az, hanem a saját hatalmuk biztosítása és igazolása. Hiába beszélnek Istenről, a szívükben sem Isten-imádat, sem emberszeretet nincs. A hiba nem a hagyománnyal van, hanem az emberi szívvel. Pedig nem így kezdődött. Nem azért jött létre a vének hagyománya, hogy Istent elnémítsák, sőt, éppen azért, hogy Isten akaratát egészen pontosan betarthassák. Őszintén és teljes odaadással ezt akarták. De a kezeik között végül a legjobb szándékú hagyomány is halálossá vált. Nem az életet szolgálja – sem mások, sem az ő életükben.
Ez mindannyiunk baja. Bármi, ami szépen és igaz módon indul, meglepően gyorsan elnyomóvá és mások számára gyűlöletessé válik. Mégpedig azért, mert nyomorúságos és önző, elismerésre szomjas szívünk arra fogja azt használni, hogy magának szerezzen dicsőséget, vagy hatalmat, kontrollt vagy biztonságot, identitást vagy értékességet. A legjobb és legéltetőbb hagyomány is bálvánnyá lesz kezeink között, mert – ahogy Kálvin mondja – az ember szíve bálványgyár. És ahol bálványok jelennek meg, ott halál és pusztulás követi őket. És ebben a pillanatban teljesen mindegy, hogy konzervatív vagy liberális hagyományról beszélünk – az emberi szív ugyanaz. A „tolerancia”, az „antidiszkrimináció”, az „egyenlőség”, a „progresszió” hagyománya éppen olyan türelmetlenné és élettelenné lett, mint az ún. konzervatív hagyomány.
III. Mi Jézus radikális válasza a problémára?
Ha a probléma a szívben van, akkor a vallásos embernek (a farizeusoknak) ugyanarra van szüksége, mint a nem vallásos embereknek: a szív megváltozására. Mert a vallásos az, aki az ajkával tiszteli Istent, de a szívével nem. A nem vallásos pedig sem az ajkával nem tiszteli, sem a szívével (és igen, vegyük észre, jobb helyzetben van, hiszen nem képmutató, és azzal nem csapja be önmagát, hogy rendben van Istennel.). Neki összhangban van az ajka és a szíve, de ez az összhang mégsem elég, mégsem menekvés, mégsem szabadság. Mert szabadság egyedül abban adatik, ha a szív megváltozik, és elkezdi Istent magasztalni, elkezd Istenért élni.
Miért? Azért, mert az Istent magasztaló benső vagy szív, mivel a legnagyobb szeretettel és teremtőjével került közösségbe, megszabadul attól, hogy mindenből bálványt gyártson. Az élő Istennel való kapcsolatban élve sem biztonságot, sem hatalmat, sem identitást nem kell már ott keresnie, ahol azt korábban tette. A hagyomány nem lesz szent és sérthetetlen, mert egyedül a szívében élő Isten az. Ő maga nem lesz szent és tévedhetetlen, mert tudja, egyedül Istene az.
Végül fel kell tennünk a kérdést, hogy hogyan változik meg a szív? A válasz, hogy a megfeszített és feltámadt Jézus Krisztus életet szóló szava által. Jézus válasza az élettelen, elnyomó hagyományra kétszeresen is radikális, azaz a gyökerekig hatoló. Először is, ő nem hagyományt formálni jött, hanem az életét adta oda az emberekért. Nem hagyományt teremtett, hanem a kereszten feláldozta önmagát. Nem valamiféle tudást örökített át, hanem önmagát adta oda. A hideg szívű farizeus bűnéért ugyanúgy meghalt, mint az életet nagykanállal habzsoló vámszedőért. A képmutató vallásosért ugyanúgy, mint a nyíltan istentagadóért. Másodszor, és éppen ezért, ő nem egy újabb hagyomány felvételére és gyakorlására hív, hanem arra, hogy boruljunk le előtte, és hívjuk őt szívünkbe. A megfeszített és feltámadott Jézus akar lakozni benned. Így, és csak így változik meg a szív. Istent dicséretében otthonra talál, és elkezd gyógyulni. Gyógyul azokból a sebekből, amelyeket éppen a vallásos hagyomány képviselői ejtettek rajta. Megítéltek, kritizáltak, elutasítottak, visszaéltek az igével – de Jézus ma gyógyít. És gyógyul azokból a sebekből, amelyek éppen a megtartó hagyomány hiányában megélt hajléktalanság évei között értek el. Nem tartoztál sehova, nem volt közösséged, nem voltak fogódzóid, sem múltad sem jövőd – de Jézus ma mindezzel szeretettel és szelíden megajándékoz. Így lesz életünkben igazi összhang: szívünk és szánk teljes egyetértésben tiszteli az Urat. ÁMEN!

Huszonöt éve történt. Néhány 18-20 éves fiú rohan keresztül a sárral teli gödrökkel tarkított mezőn. Lábukon surranó, rajtuk zöld –méreten aluli vagy felüli – ruházat, fejükön rohamsisak, oldalukon szimatszatyor (a beavatatlanok kedvéért: gázálarctáska), hátukon az AMD 65 (automata típusú desszantfegyver, azaz géppisztoly – természetesen csak a súly kedvéért, hiszen éles lövedék nincs benne), hátukon hátizsák. Egyszer csak hangos üvöltés hallik: atomvillanás jobbról! A srácok rögvest a földre vetik magukat, fejükkel – ha jól emlékszem – az atomcsapással ellentétes irányba, és magukra húzzák a VV köpenyt (vegyvédelmi köpeny), ami természetesen védelmet nyújt a nukleárisan szennyezett portól, a sugárzásról nem is beszélve. Komoly honvédelmi kiképzés zajlik. Mesterkélt körülmények között, mesterkélt problémákra, mesterkélt megoldásokat nyújtva. A mai napig csak nevetünk, amikor felidézzük a Magyar Honvédségben szerzett kiképzési tapasztalatainkat…
Jézus folytatja a tanítványok felkészítését, kiképzését. Az első misszión eredményesen túl vannak. Örömmel és lelkesedve mondták el Jézusnak, hogy mi mindent tettek és tanítottak. Látták, amint betegek meggyógyultak, megkötözettek megszabadultak, és hirdették az evangéliumot, hogy Isten uralkodik. Kicsit el is fáradtak, és ezért nagyon jól esett nekik Jézus figyelme és törődése: „Jöjjetek velem csak ti magatok egy lakatlan helyre, és pihenjetek meg egy kissé.” El is hajóztak egy csendes helyre, egy gyülekezeti hétvégére, de sajnos a körülmények közbeszóltak. A tömeg nem engedte őket magukban lenni. „Amikor Jézus kiszállt [a hajóból], és meglátta a nagy sokaságot, megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok, és kezdte őket sok mindenre tanítani.” És ezzel a csalódással, hiánnyal, nélkülözéssel elkezdődött a kiképzés egy másik szakasza. Nem mesterséges és nem mesterkélt, hanem életszerű, sőt, húsbavágó volt. Lássuk hát, hogy hogyan készít fel Jézus a követésre. 1. Milyen helyzetben történik ez? 2. Hogyan végzi Jézus a felkészítés munkáját? 3. Mi a felkészítés végső célja?
I. Milyen helyzetben készít fel Jézus?
Jézus – Márk evangélista elbeszélése alapján – két valós és nehéz helyzetbe viszi a tanítványokat. A két helyzetet, az ötezer megvendégelése valamint az éjszakai evezés történetét, a mai szakasz befejező verse köti össze. Az egyik a tehetetlenség, a másik a kimerültség állapota. Nézzük sorban!
A tanítványok – talán várva a Jézus által felcsillantott pihenést – egy ideig a háttérbe húzódnak, de amint látják, hogy csak telik az idő, és nem történik semmi, kezdeményeznek: „Lakatlan hely ez, és az idő már későre jár. Bocsásd el őket, hogy … ennivalót vegyenek maguknak.” Mennyi minden van ebben a néhány szóban! Először talán felelősségteljes, komoly viselkedést feltételezünk. Valóban késő van, valóban nincs mit enni a tömegnek itt a semmi közepén, nem lesz ennek jó vége. Tanácsot adnak Jézusnak, aki – mintha – kicsit túlzottan is belefeledkezett volna a „pásztor nélkül való juhok” pásztorolásába. Talán magával ragadta Jézust a szeretete, együttérzése, de mindannyian tudjuk, hogy a segítő hivatásban élőknek is szüksége van határokra. Továbbá mintha benne lenne a tanítványok bölcs tanácsában azoknak a magabiztossága is, akik nemrégiben győzedelmesen tértek vissza az első kiküldetésből. Elvégre ők is pásztorok már, nem? Amit Jézus tesz, azt ők is ismerik már. Különben is, holnap is lesz nap. Természetesen ott van mindezek mögött a fáradtságuk is. Annyira vágyunk már egyedül, csendben lenni Jézussal, kicsit megpihenni, feltöltődni, és mindig, mindenhol csak emberek vannak körülöttünk… Kimerültek a forrásaink, nem nagyon van már miből adni. Jó dolog szolgálni, de semmit sem szabad túlzásba vinni. Jézus, „lakatlan hely ez, és az idő már későre jár. Bocsásd el őket, hogy … ennivalót vegyenek maguknak.”
Jézus válasza azonban sokkoló: „Ti adjatok nekik enni!” Micsoda? „Talán mi menjünk el, és vegyünk kétszáz dénárért kenyeret?” Mi menjünk el a városba, és vásároljunk egy félévnyi kereset értékű kenyeret? Induljunk el egy ilyen nap után? Miközben közel sincs ennyi pénzünk, és még soha nem is volt ennyi pénzünk egy összegben? Tehetetlenek, frusztráltak, és talán dühösek is.
A másik helyzet hasonlóan küzdelmes. Jézus nagyon tudatosan úgy intézi az eseményeket, hogy a tanítványok egyedül indulnak el hajóval a túlsó partra, Betsaida felé. Még este elindulnak, de hajnali három órakor is csak valahol a Genezáreti tó közepén küszködnek, mert erős szembeszél fújt. Sötét van, egész éjjel eveztek és alig haladnak, többszörösen kimerültek, Jézus nincs velük, talán azt sem tudják, miért kell Betsaidába menniük, azt pedig bizonyosan nem, hogy mi vár ott rájuk. Ha az este közeledtével fáradtak voltak, és tehetetlenek a tömeg élelmezési szükségeivel szemben, ebben a helyzetben teljesen kimerültek, reménytelenek, kétségbeesettek lehetnek. Hol van már a győzelmes misszióból való visszatérés önfeledt lelkesedése, és hol van már a Jézussal eltöltendő megpihenés, feltöltődés reményteli ígérete… Az élet minden hiábavalósága, küzdelmes és kemény volta benne van abban, ahogy ezen az éjszakán küszködnek az elemekkel. (Mezőségi népdal: Ez a világ olyan világ / Mint a mogyorófa virág / Sokat ígér keveset ád / Amit ád is keserűt ád…) A tanítványok megélik azt, ami minden tanítvány tapasztalata: egyszer lelkesen, erősen, közel Jézushoz „fent” - majd váratlanul, hirtelen Jézustól távol, sötétségben, hiábavalóan küszködnek „lent.”
Figyeljük jól meg, hogy mindkét helyzetet Jézus idézte elő. Mindkét helyzet annak a helyszíne lesz, ahol a felkészítés folyik. Mindkét helyzet valóságos és ismerős. A tehetetlenség és a kimerültség helyszínei. A korlátainkkal való szembesülés és a hiábavalóság-érzés órái, napjai… Mindkettőre igaz, hogy Jézus egészen máshova visz, mint ahova szeretnénk menni, ill. amit a felkészülés legjobb helyeinek tartunk. Jézus nem hagyja a tanítványokat abban, amit eddig megismertek. Pedig menyire szeretnénk! Kiküldött, elmentünk, hirdettük nevét, szembeszálltunk a sötétség erőivel, együttérzéssel és szeretettel imádkoztunk a testi-lelki betegekkel, és működött. Most jön a pihenés, hogy azután újra végezzük a munkát. És kész, belaktuk az életet – most már keresztény módon. Megvan a szolgálatunk, megvan a pihenésünk, kerek az életünk. És Jézus azt mondja, hogy nem. Én máshova, mindezeken túl viszlek titeket. Elhozom a tehetetlenség és a kimerültség idejét, hogy ott képezzelek ki titeket, ott formáljalak, ott tanítsalak benneteket.
II. Hogyan készít fel Jézus?
A „helyszínt” körbejártuk. De mit tesz Jézus ezeken a helyeken? Hogyan folytatja a felkészítést?
Az első helyzetben, amint láttuk, visszadobja a tanítványoknak a labdát. Problémával találjátok magatokat szemben? Oldjátok meg! „Ti adjatok nekik enni!” Visszafordítja rájuk a felelősséget. A tanítványok meg levegőt kapkodva hápognak: nonszensz, Jézus, amit beszélsz. Honnan vennénk ennyi pénzt, ennyi kenyeret? És valljuk be, tényleg az, hiszen nincsen elegendő forrásuk ahhoz, hogy az óriási szükséget megelégítsék. Jézus viszont ezt is nagyon jól tudja. De nem akarja a tanítványokat abban meghagyni, amit a korábbi kiküldetésben átéltek, pedig az sem volt kevés. Azzal, hogy visszafordítja rájuk a felelősséget, szembesíti őket a tehetetlenségükkel, feltárja hamis motivációikat, és megnyitja előttük a lehetőséget a növekedésre. Ha nem szembesülsz a korlátaiddal, soha nem fogsz megnyílni mindarra, ami előtted van. Ha nem éled át a tehetetlenségeddel való találkozás félelmes és elerőtlenítő voltát, nem fogsz belépni mindabba, amit Isten cselekedni akar általad. Ha nem ismered meg gyengeségedet, nem fogod megismerni Isten erejét!
Vajon végül a tanítványok adnak enni a sokaságnak, vagy Jézus? Ki oldja meg a helyzetet, kinél történik a csoda? Két mozzanatra szeretnék rámutatni, amelyek abszolút döntőek a tanítványok kiképzésében. Az első, hogy nem az történik, hogy Jézus megszaporítja a kenyeret, beleteszi kosarakba, hogy a tanítványok kiosszák. Ez tetszene nekünk! Ugyanakkor nem is ülteti le a tanítványokat, hogy nézzék végig, amint ő kiosztja az öt kenyeret és a két halat, amelyek közben megsokasodnak. Így is készségesek lennénk a tanulásra. Jézus azonban veszi, ami van, hálát ad az Atyának, megtöri kenyeret, a tanítványoknak adja, akik továbbosztják. A lényeg, hogy Jézus általuk viszi végbe a kenyér és hal megszaporítását. Úgy lesznek részesei a csodának, hogy közben nem látják azt. A csoda a kezeik között zajlik, de úgy, hogy csak a végén szembesülnek megtörténtével, amikor összeszedik a maradékot. A csoda úgy bontakozik ki, Isten erejét úgy tapasztalják meg, hogy engedelmeskednek, hogy cselekednek. Jó tanáccsal kezdték – csodát átélve végezték.
Vajon hányszor van, hogy mi imádságainkban „tanácsoljuk” Jézust, amikor korlátainkkal szembesülünk, és nem ismerjük fel, hogy ő azért hozott egy bizonyos helyzetbe, hogy rátekintve, hittel, szinte együgyű engedelmességgel, magunk oldjuk meg? Mibe nem mersz belevágni, mert nem látod a forrásokat felsorakoztatva, vagy mert tehetetlenséged lebénít? Imádkozz és hittel cselekedj!
Hogyan és mire tanítja Jézus a tanítványokat az éjszakai küszködésben, abban a helyzetben, ahol a legkevésbé számítanak a jelenlétére? (Ne feledjük, eddig a tanítványok tapasztalatai szerint senki sem járt vízen, Jézus sem!) Jézusnak a korabeli körülmények között lehetetlen volt egyszer csak megjelenni a tanítványok mellett (nincs repülő, motorcsónak, stb.). Nem csoda tehát, hogy amikor meglátják, azt hitték, hogy kísértet, és rettegésükben kiáltozni kezdtek. Jézus pedig ezt mondta nekik: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Majd beszállt a hajóba, és elállt szél.
Ez a helyzet a következő két kérdésre ad választ. Az első, hogy amikor kimerültek vagyunk, magányosak, a sötétségben vagyunk, és Jézustól távol érezzük magunkat, vajon hol van ő? Amikor a tanítványt körbeveszi a hiábavalóság és a reménytelenség, vajon olyan helyzetbe került, ami Jézus számára is áthatolhatatlan és elérhetetlen? Jézus válasza egyértelmű: nincs olyan helyzet, ahol én nem jelennék meg. Nincs olyan sötétség, amelyen ne hatolnék át, nincs olyan küszködés, amibe nem jönnék el; nincs olyan szembeszél, ami ellen ne segítenélek meg. A másik kérdés viszont, amit a tanítványoknak meg kell tanulni, így hangzik: Hol lehet Jézussal találkozni? Hol jelenik meg, hogy kijelentse magát nekünk? Mi van, amikor nem adatik pihenés és csend, csak hajtás és küzdelem?
Az elmúlt időszakban a legnagyobb lecke, amit Jézustól tanultam, hogy a felkészülés, a formálódás, a feltöltődés nem kizárólag a csendben és a pihenésben zajlik. Két éve több hónapon keresztül arra vágytam, arra készültem, hogy elmenjek és néhány napot magányban, csendben, Jézussal tölthessek. Többször is megterveztem, előkészítettem az elmenetelt, de minden alkalommal meghiúsult valamiért. Sokszor morgolódtam magamban, hogy Uram, látod, hogy mennyire szeretnék „elvonulni veled egy lakatlan helyre”, és sohasem sikerül. Mindaddig küszködtem ezzel a kérdéssel, amíg egyszer csak rám nem szállt a sötétség és rettegés, a hiábavalóság és kiszolgáltatottság feleségem súlyos betegsége képében. És amikor megérkezett a rettenet, megérkezett Jézus. Világosan, szeretettel, erővel, és magához ölelően. Felfrissített és betöltött.
III. Mi a felkészítés végső célja?
Márk evangélista, miután lejegyzi, hogy a tanítványok szerfölött csodálkoztak, amikor látták, hogy a szél elült, a következőt teszi hozzá a történtekhez: „Nem okultak a kenyerekből, mert a szívük még kemény volt.” A tanítványok valamit még nem ismertek fel, nem sajátítottak egyik helyzetben sem. Valamiről lemaradtak mind a kenyérszaporítás csodájánál, mind akkor, amikor Jézussal találkoztak a tavon. Azok, akik legközelebb vannak Jézushoz, keményszívűek. Azok nem értenek, akik Isten országát hirdették, akiknek szavára emberek gyógyultak és szabadultak meg. Vajon mit nem értettek meg? Miért vezette be őket Jézus ezekbe a helyzetekbe? Mire szeretne felkészíteni, mit akar átadni, mi az, amit Jézus ki akar jelenteni nekik? Mit nem értettek meg a kenyérszaporításnál, aminek következtében csodálkoznak azon, hogy Jézus a tengeren jár, és amikor belép hozzájuk a hajóba, elül a szél?
Jézust nem látják. Jézust nem látják annak, aki ő valójában. Jézusra nem nyílt még fel a szemük, Jézusnak nem nyílt még meg a szívük. Néznek, de nem látnak. Hallanak, de nem hallják meg. Részesei a csodáknak, és mégis értetlen a szívük. Nem látják, ki vette kézbe az életüket.
Nem látják, hogy az a Jézus, aki pihenés helyett odafordul a megviselt, megfáradt, sok nyomorúságtól gyötört sokasághoz, az egész emberiséghez, a jó pásztor, az utolsó idők irálya. Nem értik, hogy aki „asztalt terít a pusztában” (Zsolt. 78.19), a mindenható Isten az. Nem fedezik fel, hogy a kenyér és hal, amely kezeik között szaporodik meg, és amelynek ízét maguk is kóstolják, az eljövendő világ előíze. Nem értik, hogy ami általuk is történik, annak jele, hogy az áll közöttük, aki minden hiányt, minden szükséget betölt, aki újjáteremti a világot egy napon, amely nap egy hatalmas lakomáról, a Bárány menyegzőjéről szól. Nem nyílik meg lelki szemük arra, hogy aki a hegyről érkezik, aki áthatol a káosz vizein, majd így szól: „én vagyok”, nem más, mint a mindenható Úr, aki meglátogatott minket.
Kemény a szívünk. Kemény arra, hogy minden tehetetlenségünk és frusztrációnk között meglássuk azt, akit tehetetlenül lógott kifeszítve a fára – értünk. Értetlen és vak annak felismerésére, hogy tőle azért vétetett el minden - minden! - a kereszten, hogy előttünk megnyíljanak Isten forrásai. Kemény a szívünk. Kemény arra, hogy a magunk sötétségében, küszködésében és hiábavalóságában felnézzünk Jézus Krisztusra, és meglássuk azt a kimerültséget, elveszettséget, amibe ő lépett be – értünk. És most mégis itt van, hogy megnyissa a szemünk és meglágyítsa a szívünk. Itt van, hogy tanítson és formáljon. Itt van, hogy mind tehetetlenségünkben, mind küszködésünkben önmagát adja nekünk. Ámen!

A kereszténység nem szemlélődés. Jézus követése nem az egyre teljesebb megvilágosodás keresése vagy várása. Krisztusinak lenni vagy krisztusivá válni nem belső spirituális kaland, amely érintetlenül hagyja a mindennapi valóságot. A keresztény ember nem az elvont filozófia embere. A kereszténység követés, Jézus követése. Azé a Jézusé, aki nem spirituális alapelv, nem megvilágosodásra vezető guru, nem szenvtelen vallásos tanító. Hús-vér ember, aki be- és bejárja a városokat és falvakat. Tanít, de gyógyít is: megérinti az embereket, helyreállítja testüket, szabadulást hoz azoktól az erőktől, amelyek megkötöznek. Bemegy mások házába, vendégeskedik előkelőknél és egyszerű emberek között, Isten országát hirdeti a megszállottnak a lakatlan helyen, éppen úgy, mint a tömegnek a piacon, vagy éppen a templomban. Megalszik ott, ahol befogadják, de van, amikor nem fogadják be, és akkor a szabad ég alatt tölti az éjszakát. Isten országa evangéliumával szólítja meg az adószedőt hivatalában, a vallási vezetőt a templomban, a prostituáltat az utcán, a leprást a tereken. Van, hogy egyedül van, és imádkozik, keresi a mennyei Atya közelségét és akaratát; van hogy teológiai vitát folytat másokkal, vagy éppen istentiszteleten vesz részt, de legalább ennyit van úton az emberek között. A kereszténység nem szemlélődés, hanem követés. Jézus követése.
 Már pedig Jézust szemlélni könnyebb, mint utánozni (a követés egyik értelme ez!). Morpheus a Mátrixban így fogalmazza ezt meg: „Más dolog ismerni az utat, és járni rajta.” E kettő határán találjuk a mai bibliai részben a tanítványokat. Márk evangélista tudatosan szerkeszti úgy könyvét, hogy bemutatja ezt a határt. Korábban ezt olvastuk: Jézus „tizenkettőt választott ki arra, hogy vele legyenek, és azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét, és hogy a tőle kapott hatalommal kiűzzék az ördögöket.” (3.14-15) Mindeddig „vele voltak”, figyelték, látták szolgálatát, szembesültek a Jézus iránti lelkesedéssel és ellenségességgel is. Most azonban új szakasz nyílik számukra: „kiküldte őket kettesével.” Eddig figyeltek – most el kell kezdeni cselekedni. (Tévétorna: „Egy kicsi mozgás mindenkinek kell, a karosszékből álljanak most fel…” … „Ez a kis torna néhány percen át, ne tessék félni senkinek sem árt!" – ezt már nem mondhatjuk a tanítványságról). Milyen lehetett a kiküldés a tanítványoknak? Izgalmas, felemelő? Félelmetes, rémisztő? Azt gondolom, mindkettő. Krisztus követésének jutalmáról, ígéretéről, valamint annak áráról szólok ma. Jézus kihívása egyszerre vonzó és félelmetes, egyszerre meggazdagító és áldozatot követelő, egyszerre gyümölcsöző és – látszólag – kudarcra ítélt. A kérdés, hogy ezek közül melyik kerekedik bennünk felül. Mi ragad meg, mi irányít, mi sodor magával? A kibontakozó csodák – és ezért belevágunk; vagy mindennek az ára - és ezért megmaradunk szemlélőnek?
I. A tanítvány jutalma/A követés áldása
Jézus konkrét, gyakorlatias módon készíti fel a tizenkettőt a küldetésükre. Kettesével beosztja őket, instrukciókat ad arról, hogy mit vigyenek magukkal, és mit ne, hol és hogyan szálljanak meg, ill. mit tegyenek, ha elutasítják őket. Egészen gyakorlati, egészen földhözragadt iránymutatás. A tanítványok pedig elindultak, - vajon volt-e más választásuk? – „és hirdették az embereknek, hogy térjenek meg; sok ördögöt kiűztek, sok beteget megkentek olajjal és meggyógyítottak.” Majd a történet végén azt olvassuk, hogy „az apostolok visszatértek Jézushoz, és elbeszélték neki mindazt, amit tettek és tanítottak.” (v. 30) El tudjuk képzelni ezt a jelenetet? Tudod már, hogy mi a követés, a tanítványság jutalma, kiváltsága, ígérete vagy áldása? Gondolj arra, amikor szülőként átélted, hogy gyermeked hatalmas mosollyal az arcán megjelenik, és elkezdi mesélni, mesélni, mesélni, hogy hogyan is történt az, amitől egyébként annyira tartott! Ez az öröm volt ott a tanítványok és Jézus öröme. A tanítványokból „apostolok” lettek (először Mk. evangéliumában), amint a kisgyerekből is azonnal bicikliversenyző lesz, amikor először sikerül öt métert gurulnia két keréken… És ez így van rendjén! Ez a tanulás öröme. Figyelj, Jézus – mondják egymás szavába vágva, hiszen tizenketten vannak, - beszéltünk az özvegyasszonynak Isten országa reménységéről, és ő vigasztalást nyert. Megkentük olajjal a lábát, imádkoztunk érte, és táncolt, amikor búcsút vettünk tőle… Jézus! Parancsoltunk a sötétség erőinek, és azok engedelmeskedtek nekünk… Minket pedig egy helyen elüldöztek, de levertük a port a lábainkról, ahogy mondtad, és bátran mentünk tovább, és az összes többi helyen örömmel fogadtak... Jézus! Nem volt mit ennünk, késő este volt már, és egyszer csak behívott egy férfi a házába, és olyan vacsorát adott, amit elképzelni sem tudtunk volna… Tudjátok, mi a jutalom, mi az áldás annak, aki elindul? Az, amit megtapasztal: az evangélium élő és ható, életeket formál át ma is. Az Úr használ, bevon az ő munkájába, ezzel a legmélyebb szinten értelmet és méltóságot adva az életünknek.
Mit jelent a tanítványok kiküldése – mind az instrukciók, mind az, amit tettek – a mi számunkra? Hogyan állunk fel, és indulunk el, ha nem a karosszékből szeretnénk szemlélni Jézust? Röviden szeretnék reflektálni ezekre.
A tanítványok szolgálata három részből állt: megtérés hirdetése, ördögök űzése, betegek gyógyítása. Ha azt mondom, hogy ez elég világos, induljunk hát el Jézus követésében (cselekedetei cselekvésében), valószínű kissé alulmotiváltak lesztek… Elképzeled, amint valakit megtérésre hívsz a munkahelyen, vagy ördögöt űzöl a konditeremben, esetleg gyógyítasz az iskolában… inkább ijesztő, mint vonzó. De próbálj most másképpen tekinteni minderre: vajon hogyan küld téged Jézus ezzel a felhatalmazással ma? Gondolj arra, hogy a megtérés hirdetése nem azt jelenti, hogy valakinek a fejére olvasod a bűnét, hanem azt, hogy szavaiddal, beszélgetésekben azt mutatod meg neki, hogy odafordulhat a szeretet Istene, az élet Istene felé. A megtérés elfordulás a régi, Isten-nélküli, ezért bűnös élettől, és odafordulás ahhoz, aki feltétel nélkül szeret, és önmagát adta értünk. Az iskolában, a konditeremben és a munkahelyen számosan szabadon hirdetik az asztrológiát, különféle ezoterikus és okkult tapasztalatokról számolnak be – éppen csak az evangéliumot nem merjük megszólaltatni? A megtérés hirdetése a bennünket mindennél jobban szerető Isten hirdetése. Isten hozzánk fordulásának jó híre, amelyre válaszul mi is odafordulhatunk hozzá, akiben életet találunk. Ha elindulsz, ezt vállalod – bátran, szabadon, szeretettel és tapintatosan.
Másodszor, valóban óvlak attól, hogy kijelentsed valakinek, ördög van benned, de te kiűzöd. Jézus és a tanítványok idejében ez nem volt olyan bizarr, mint ahogy ma hangzik. A sötét erőkkel való szembesülést, sőt, összeütközést ugyanakkor a mai tanítvány sem kerülheti el – és hidd el, Jézus hatalmat adott erre nekünk, akik az övéi vagyunk. Milyen formában találkozunk az ördögökkel, akiket Jézus nevében kiűzhetsz? Korunk bálványai jelenítik meg e démoni erőket: a szex, a pénz, a hatalom. Úton-útfélen beléjük ütközöl abban, ahogy körülötted gondolkodnak, beszélnek, döntéseket hoznak, ahogy élnek. Amikor azt hallod, hogy házas kollégád kalandokkal büszkélkedik; amikor nőket tárgyiasító mocskos viccek mennek; amikor egy flört kellős közepén találod magad; amikor a szexuális juttatás az előremenetel eszközévé válik vagy annak megtagadása éppen akadályozza azt: a szex démonával találod magad szemben. Amikor körülötted egyre több mindent elborít mások becsapása és félrevezetése; amikor tudod, hogy azt várják tőled, hogy a nagyobb bevétel érdekében hazudj; amikor rágalmazni kell a konkurenciát; amikor trükkök sokaságát vetik be: a pénz ördöge vigyorog rád. Amikor nem számít a másik ember méltósága; amikor az előbbre jutás érdekében mindenki letaposható; amikor másokat megosztó játszmák közepette találod magadat; amikor presztízstermékek határozzák meg egy-egy ember értékét és megítélését; amikor mindent elborít az erőszak és a gyűlölet: a hatalom bálványa működik a háttérben. Mi történik ilyenkor? Magunk is kiszolgálóivá leszünk a sötétség erőinek? Esetleg emberi bölcsességgel csendben visszavonulunk? („Ne szólj szám, nem fáj fejem…”) Otthon, vagy éppen a gyülekezetben keserűen – és kicsit önigazultan - panaszkodunk a bűn mélységeiről? Vagy pedig, mint akik hatalmat kaptak Jézustól, szembeszállunk a sötétség erőivel? Vagy imádsággal, testvéreink támogatásával, az igazság iránti kiállással, az igazság cselekedeteivel szembeszállunk a gonosz erőivel és kiűzzük az ördögöt onnan, ahová Isten helyezett bennünket? Micsoda ajándék látni, ahogy csendben megváltozik a légkör, a stílus, az értékrend – mert mi Krisztus erejével Krisztust visszük oda, ahol addig a gonoszság volt az úr. (Az árról majd később…)
Harmadszor, a tanítványok „sok beteget megkentek olajjal és meggyógyítottak.” Mi kéretik ebben tőlünk, Jézus mai követőitől? Álljunk ki, hogy tudunk gyógyítani, és bárki jöhet? Nem tehetjük, mert nem tudunk gyógyítani. De vajon Jézus tanítványai tudtak gyógyítani? Vajon úgy indultak neki ennek az útnak, hogy a „zsebükben” volt a gyógyulás, mint bármi más, és adandó alkalommal csak „elő kellett venni”? Nyilvánvaló, hogy nem. Mivel rendelkeztek tehát? Egyrészt látták, amint Jézus sokakat meggyógyított, és ezért volt hitük. Másrészt azt is látták, hogy Jézus milyen szeretettel, együttérzéssel fordult a szenvedőkhöz. Együttérzés, szeretet, hittel teli imádság – olyan sokat kér tőlünk az, aki elküld, hogy legyünk gyógyítása eszközei egy összetört, sebzett világban? Fel akarsz állni a karosszékből? Kész vagy átlépni a szemlélés és a cselekvés közötti határt? Állj a testi-lelki beteg, nyomorult mellé, együttérzéssel, szeretettel, imádsággal, és meglátod, hogy Jézus él! Meglátod, hogy meghallgat, hogy enyhülést, vigasztalást, gyógyulást ad, hogy cselekszik.
Két erősen elbizonytalanító tényező velünk marad még mindig. Vajon mi kell mindehhez? Mire van szükségem, hogy képes legyek rá? Valamint: de mi van, ha elutasítanak? Ha nem kell, amit viszek? Jézus instrukciói éppen ezeket a kérdéseket érintik. Az első eligazítás arról, hogy mit vigyenek és mit ne vigyenek magukkal, úgy fordítható le, hogy a tanítvány ne az eszközeiben bízzon. Nem kell külön lelkészi állás Jézus követéséhez. Sőt, nem kellenek biztos anyagiak, nem szükséges autó, ház, nyaraló; nem várhatunk arra, hogy majd ha túl leszek a jelen nyomasztó pénzügyi nehézségein, akkor belevágok. Ne várj még több tanulásra, célirányos diplomára, és ne gondold, hogy csak akkor lehetsz tanítvány, ha még többet könyvet olvasol, vagy ha még jobban feldolgoztad a múltadat, vagy még jobbá vált a házasságod, vagy már túl vagy a vizsgaidőszakon… Egyszerűen csak indulj el. A végső felelősség pedig, hogy elutasítják-e az üzenetet, vagy befogadják, nem a tiétek, mondja Jézus.
Hirdették a megtérést, kiűzték az ördögöket, gyógyították a betegeket – hiszen Jézus ugyanezt tette. Szeretnéd látni a csodát? Szeretnéd látni, amint Jézus veled jár és cselekszik? Vágyod az apostolok és Jézus örömét, amint elmondják, mi minden történt? Indulj el!
II. A tanítványság ára
Érezzük, természetesen, hogy Jézus követésének nem csak áldása, jutalma, hanem ára is van. Márk evangélista pedig nem szándékozik ezt elrejteni az olvasói elől, sőt, elég sajátos módját választja a bemutatásnak. Tudniillik úgy szerkeszti az evangéliumot, hogy a tanítványok kiküldése és lelkes visszatérése közé beilleszti Heródes és Keresztelő János történetét. Hogyan kerül ide ez a hollywoodi filmekbe illő történet egy borgőzös dorbézolásról, gyáva és jellemtelen királyról, erotikától nem mentes táncról, egy tálcán felszolgált emberi főről, és a háttérben mindent kezében tartó „végzet asszonyáról”?
Márk azt mutatja be, hogy a tanítványok által is kiterjedő, sikeres Jézus-mozgalom híre eljut Heródes negyedes fejedelem palotájáig, és nem kis nyugtalanságot kelt a rossz lelkiismerettel küszködő uralkodóban. Keresztelő János kivégzése már jóval korábban megtörtént, de Márk ehhez a mozzanathoz kapcsolva beszéli el nekünk. Teszi ezt azért, hogy eloszlasson minden kétséget a tanítványi lét felől.
Fájdalmasan realista az evangélista mondanivalója. Itt vannak az örömmel teli, lelkesedő tanítványok, akik megtérést hirdetnek, ugyanakkor – mintegy árnyékként – ott van Keresztelő János története, aki szintén megtérést sürgetett (megtérésre hívta az uralkodót házasságtörő kapcsolata miatt). A tanítványok örvendeznek a követés jutalmában, és még semmit sem tudnak arról, mi a követés ára, amit Keresztelő János már megfizetett. Márk az általa többször alkalmazott ún. szendvicstechnikával egybeszövi a két történetet. A tanítványok részesei Jézus hatalmas és csodálatos munkájának, Isten uralma hirdetésének, miközben másokban egy súlyos kérdés fogalmazódik meg: mit jelent Jézust egy olyan világban követni, ahol egy jellemtelen, kisstílű uralkodó részegen tett esküje, egy gyerekleány tánca, és egy vérszomjas, bosszúra éhes asszony haragja elpusztítja Isten hűséges tanúját? Lehet-e Jézus követni, ha ez megtörténhet? Hogyan viszonyulnak egymáshoz a követés jutalma és ára?
Márk azonban semmi kétséget nem hagy az események kibontakozása felől. Jelzi ezt az is, hogy Keresztelő János halála leírásával előremutat a másik küldött, Jézus halálára is. Mindkét esetben megjelenik a háttérben az, aki már tudja, hogy Isten emberének meg kell halnia: Heródiás (v.19) ill. a farizeusok és írástudók (14.1) Mindkettőjüket egy olyan politikus ítéli el, aki tudja, hogy ártatlanok, fél attól, amit tesz, de nem bír ellenállni a nyomásnak: Heródes (6.20) ill. Pilátus (15.1-15). Mindkettőjük holttestéért eljönnek a tanítványai, hogy elvigyék és elhelyezzék egy sírboltban (6.29 vö. 15.43-46). Keresztelő Jánost, ebben az értelemben, követni fogja Jézus, Jézust pedig – majd csak feltámadása után – követni fogják a tanítványai. De itt még ebből semmit sem tudnak. Kiküldte őket Jézus, és ők lelkesedve tértek vissza. Megkóstolják a jutalmat, de nem ismerik még az árat. A következő fejezetek arról szólnak, hogy azok, akik elindultak, akik látták és cselekedték Jézus hatalmas csodáit, milyen éretlenek és értetlenek voltak még, és hogyan vezeti őket tovább Jézus a követés útján. Ezen az úton azonban meg fogják ismerni azt a Jézust, aki megfeszíttetik, aki feltámad, aki újat kezd bennünk, és aki velük van, amint hirdetik az Isten Országát.
Továbbvezetni csak azt lehet, aki elindult. Aki nem jár az úton, nem is ismeri azt. Mert az egész út nem belátható a kiinduló ponttól. Ismered Jézust, sokat hallottál róla. Tanulsz róla, imádkozol hozzá, értelmezed a Bibliát, keresed a vele való közösséget. Ez a Jézus ma téged kérdez: „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?” Előtted a választás. Szemlélés vagy elindulás? A jutalom, az áldás ragad magával, vagy az esetleges ár, amit fizetni kell, tart vissza? Válaszoljunk az Úr Jézus Krisztusnak Ézsaiás szavaival: „Itt vagyok, engem küldj!” Ámen!

Mi a legújabb botrány, amiről hallottál? És megbotránkoztál-e rajta, úgy igazán?
A világ, amelyben élünk, botrányoktól hangos. Mindennapra jut legalább egy új botrány, azzal együtt, hogy közben a már meglévők is újabb és újabb zaftos fejezetekkel bővülnek. Naponta robbannak a politikus-botrányok, a korrupciós ügyek. Mindannyiunk fejébe beeszik magukat a kifejezések: BKV botrány, érettségi botrány, szex botrány, pedofil botrány, Kulcsár botrány, Tocsik botrány… Csúcsra jár a botránypolitizálás: minél nagyobb disznóságot tudunk mondani az ellenfélről, annál hiteltelenebb lesz, és ezért nő a mi esélyünk. A botrány tehát egyrészt arra való, hogy hiteltelenítsen; amire nézve megbotránkozunk, abban többé nincs bizalmunk. Aki megbotránkozik, az nem hisz többé. Persze ugyanakkor a botrányok izgalmasak is, ki lehet benne teregetni az érintettek szennyesét. A legtöbben szívesen olvassák, hallgatják és nézik mindezeket, ezért mesterségesen is kelteni kell a botrányokat. Botránymédiánk van, amely futószalagon szállítja a robbanó bombákat. Mindeközben persze egyre közömbösebbek leszünk, és ezért lassan akármilyen botrányt is tálalnak nekünk, mélyen nem rendülünk meg, igazán nem ütközünk meg, maximum előadunk egy kis szokásos műfelháborodást. A botrány műfajjá, színházzá, kommunikációs eszközzé lett. Nem felháborít, hanem vagy kéjes izgalommal tölt el, vagy undorít. Vajon fel tudunk-e még indulni a műbotrányok és műmegbotránkozások világában? Van-e valami, ami olyan megütközést okoz, ami számít, aminek jelentősége van?
Az imént olvasott történetben Jézus a botrány tárgya. Benne ütköznek meg, rajta akadnak fenn. Ő az igazi botrány – nemcsak akkor, hanem ma is. Lássuk meg, mi az ő botránya, és milyen válaszokat adhatunk erre!
I. Akik megbotránkoznak Jézusban
Jézust saját hazájában, Názáretben találjuk. Még nyilvános munkálkodása elején van, de már hatalmas rajongó tábor veszi körül, amint esküdt ellenségekre is szert tett. Galileát, sőt, az azon túli vidékeket is bejárva hirdeti, hogy elérkezett az Isten országa. Tanítja, hogy Isten uralkodik, ugyanakkor gyógyításaival, szabadító tetteivel meg is jeleníti Isten országa valóságát. Szokásához híven elment a zsinagógába, ahol tanítani kezdett. „Sokan hallgatták, és álmélkodva így szóltak: Honnan veszi ezeket, miféle bölcsesség az, amely neki adatott, és miféle csodák ezek, amelyek keze nyomán támadnak?” Jézus beszédének két vonása ejti álmélkodásba a hallgatókat: a bölcsessége és az ereje (a csodák, melyek a tanításhoz kapcsolódnak). Bölcs és erővel, hatalommal felkent. Hallottak már sok bölcsességet eddig is – elvégre minden tanító bölcsességet hivatott átadni – de Jézusé egészen más. Nem azért, mert olyan filozófiai magaslatokra hág, amelyet csak a legtanultabbak érthetnek, sőt, éppen azért más, mert egyszerű, világos, tiszta és igaz. Ezzel együtt – vagy talán éppen ezért! – hatalommal teljes. Isten jelenléte, szeretete, ereje árad rajta keresztül. Hallgatják Jézust, nézik őt, és közben elcsodálkoznak, elámulnak, megdöbbennek. Hogyan lehet ez? Honnan van mindez? És egyszer csak nem az számít már, amit maguk is tapasztalnak és átélnek, a bölcsesség és az erő, hanem valami egészen más: honnan veszi ezt ez az ember? Hiszen ismerjük. Ismerjük őt és a családját, elég jól ismerjük! Túl jól ismerjük: „Nemde az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? Nem itt élnek-e közöttünk a húgai is?” Ez a Jézus egy ács. Tehát nem tanító, nem írástudó, nem rabbi, nincs is megfelelő iskolája. „Mária fia” - egyes írásmagyarázók szerint az, hogy nem „József fiát” olvasunk, annak a Jézus születése körüli pletykának a továbbélése, hogy Máriának törvénytelen gyermeke. Szinte érezzük, magunk előtt látjuk, ahogyan összesúgnak a názáreti szomszédok: „tudjuk mi ezt”. Itt nőtt fel, itt vannak a testvérei, közülünk való, mit képzel ez magáról? Minek gondolja magát, hogy így beszél, és ezeket cselekszi? Mit akar, hogy mit higgyünk róla? „És megbotránkoztak benne.” Ámulatból botránkozásba jutottak. Az első csodálattal teli döbbenetből haraggal teli elutasítás lett. Jézus botránnyá lett szemükben, és nem hittek benne.
Hatalmas feszültséget kellett átélniük. Saját szemükkel hallották és látták a bölcsességet és az erőt, de ezt nem tudták összeegyeztetni azzal, hogy Jézus közöttük nőtt fel. Nem kevés bátorság és alázat kell ahhoz, hogy elismerd, az utcádban felnőtt kiskölyök Isten küldötte, akin keresztül téged keres. Mert lényegében ezt élték át a názáretiek, ezen botránkoztak meg, ezen akadtak fent. Ezért nem hittek Jézusban.
A probléma, vagy inkább a botrány, azóta is fennáll. Ha teológiailag szeretnénk megközelíteni, akkor Isten kijelentésének a nagy paradoxonjával találjuk magunkat szemben. Hogyan jöhet közel hozzánk, hús-vér emberekhez a mindenható és teremtő Isten? Hogyan jelentheti ki magát, hogyan ismertetheti meg magát teremtője azzal az emberrel, aki tőle elszakadt, aki ellene fellázadt? Be kell látnunk, ha Isten kommunikálni akar velünk, alkalmazkodnia kell hozzánk. Nem az ő eszközei a végesek, hanem a mieink korlátozottak. Talán van, aki azt mondja (és ez a kísértés mindig is fennállt), hogy mutassa meg magát úgy, ahogy van, és akkor majd eldöntjük, hogy akarunk-e vele valamit. Számosan várnak valami hatalmasat, égzengést, földindulást, erőt, ragyogást – és ha majd ezt átéljük, gondolják, tudjuk, hogy van Isten. De aki így szól, nem tudja, mit beszél. Ha Isten valóban Isten – és az ember valóban ember, mi történne, amikor Isten lénye teljességében jelentené ki magát? Vajon fel tudnánk fogni, meg tudnánk érteni? Vajon be bírnánk fogadni, képesek lennénk elhordozni? Nem rogynánk össze, nem semmisülnénk meg az igaz és tökéletes isteni súlyától? A Szentírás újra és újra azt a választ adja erre a kérdésre, hogy nem, nem láthatjuk őt színről színre. Ezért Isten alkalmazkodik az emberhez abban, ahogy hozzánk közeledik: szól események által, szól megragadott és felhatalmazott emberek által (próféták), szól szabadító tetteinek írásba foglalása által (Szentírás), és végül szól azáltal, hogy ő maga lesz emberré a Názáreti Jézusban. Alkalmazkodik, közel jön, elérhetővé lesz. És mit mond erre az ember? „Nemde az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? Nem itt élnek-e közöttünk a húgai is?” Nemde egy öreg könyvből olvastak fel itt ma is? Nem egy előadáson ülünk, ahol egy ember beszél? Nemde ugyanaz a gitár szólal meg ugyanazzal az énekhanggal, mint bárhol máshol? Hol van itt az Isten? És megbotránkoznak benne…
De tovább megyek, hiszen ennél még sokkal súlyosabb Isten kijelentésének, Jézusnak a botránya. Názáretben még csak elutasítják, de hamarosan egy másik városban, Jeruzsálemben – hasonló megfontolásból – kivégzik. Pál apostol nagyon világosan látta és írta le az evangélium botrányát: egy olyan üzenet, egy olyan hit, amelynek a középpontjában egy keresztrefeszített zsidó ács áll, megbotránkoztat mindenkit. A bölcsességet kereső és nagyra értékelő értelmiségi világ számra ez teljes nonszensz. Akik a legnagyobb görög filozófusok és rétorok munkáiból tanultak, hogyan fogadhatnák be azt a kereszténységet, sőt, azt az Istent, akit arról lehet megismerni, hogy a saját Fiát engedte keresztre feszíttetni? A zsidóság szintén megbotránkozik és áthatolhatatlan falba ütközik: hogyan fejezhetné be Isten választottja, a megígért Messiás, az utolsó idők irálya életét egy éppen az ő Istenük által megátkozott kivégzési forma, a kereszthalál által? Mindkét csoport – azaz minden ember – beleütközik a kereszt botrányába.
Hogy lehet, hogy mégis voltak Názáretben egy kevesen, akik hittek? Hogy lehet, hogy a kereszténység mégis terjedt a Római Birodalomban? Hogy lehet, hogy ma sem csak megbotránkozik mindenki, hanem vannak, akik Jézus követőivé lesznek? Őket így nevelték? Ebben nőttek fel? Nekik könnyű, mert mindig is ezt hallották? Higgyük el, nem így van. A botrány nekik is botrány – zsidóknak (vallásosoknak) és görögöknek (vallástalanoknak) egyaránt. De Márk ezt írja: „Nem tudott itt egyetlen csodát sem tenni, azon kívül, hogy néhány beteget - kezét rájuk téve – meggyógyított. Csodálkozott is a hitetlenségükön.” Néhány beteg. Ez nagyon fontos. Tudniillik a beteget nem érdekli, hogy honnan veszi Jézus ezeket. A betegnek, a rászorultnak nem adatik meg az a kényelem, az a luxus, az a magabiztosság, hogy bennfentesen mérlegelje, kritizálja azt, amiben bölcsesség, erő, azaz élet jön a világba. Ő éppen rászorultsága, összetörtsége miatt hisz, és mert hisz, átéli a csodát. Valami hasonlóról beszél Pál apostol is: „Mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak … az Isten ereje és az Isten bölcsessége.” Majd utána rátér arra, hogy kik ezek az elhívottak a világ szemében: bolondok erőtlenek, lenézettek, és semmik – azaz nem a hatalmasok, a bölcsek, az előkelők, a valakik. Kik lesznek elég kicsik, alázatosak ahhoz, hogy a kicsivé lett, magát megalázó, földre lehajoló Istent megismerjék, hogy az életét odaáldozó Jézusban Isten erejét lássák és magukhoz öleljék? A kicsik, a betegek, az alázatosok, a semmik. Ahhoz, hogy valaki ne botránkozzon meg abban a Jézus Krisztusban, akit keresztre feszítettek és aki feltámadt, és aki ma is gyakran csendben, emberi utakon és módokon érkezik hozzánk, elég nagy kell hogy legyen ahhoz, hogy elég alázatos merjen lenni. (Ne felejtsük: az igazán nagy emberek alázatosak!) Mert ha valaki nem elég nagy ahhoz, hogy alázatos tudjon lenni, soha nem fogja felismerni az az Istent, aki az elrejtettben, a mindennapiban, sőt, a megalázottban szól hozzánk.
II. Akik megbotránkoztatnak Jézus által
Másodszor szeretnék rátekinteni a történetre egy másik oldalról, a megbotránkoztatók oldaláról. Mert miközben természetesen nem léphetünk valami magától értetődő egyszerűséggel Jézus helyébe, félünk és tiltakozunk, az evangélium botrányához az is hozzátartozik, hogy a megfeszített és feltámadott Krisztus az ő követőire, azaz ránk bízta az ő ügyét. Azaz amikor Jézusban hitre jutottunk és követőivé lettünk, annak a közösségnek is a részeseivé lettünk, amely az ő titkát hordozza ebben a világban. Ezért nevezi az Újszövetség az egyházat Krisztus testének – és ez nemcsak a kívülállóknak ijesztő (ti. hogy mi valamilyen titokzatos módon részesei vagyunk annak, ahogy ők Krisztussal találkoznak), hanem – valljuk be – gyakran a számunkra is rémisztő. Rémisztő, és nem ritkán fájdalmas, mert beteljesedik rajtunk a Jézus által mondott korabeli közmondás: „Nem vetik meg a prófétát másutt, csak a hazájában, a rokonai között és a saját házában” (azaz családjában).
Számosan vannak a gyülekezetünkben, akik az elmúlt években lettek Jézus követőivé, és ez nem kis értetlenséget szült a családjukban, rokonságukban, esetleg barátaik között. Többen élitek át újra és újra a jézusi mondást: senki sem próféta a maga hazájában. Az első és legfontosabb dolog ebben a helyzetben, hogy különbséget tudjunk tenni a valóságos megbotránkoztatás és az ál-megbotránkozás között. Valóságos megbotránkoztatás alatt azt értem, hogy miután kimondtuk, hogy Jézus követői lettünk, és erről akár bizonyságot tettünk a hozzánk közel állóknak, valóban bűnös cselekedetünkkel megütközést okozunk bennük. Jogosan botránkoznak meg szeretteink: amit mondunk és amit teszünk, az nincs összhangban. Az a Jézus, aki erre tanít, nem kell nekik. Ál-megbotránkozásról akkor beszélünk, amikor valaki mondva csinált ürügyet keres, amellyel vádolhat, amellyel kritizálhat, de valójában nem velünk van az elsődleges baja, hanem az Úr Jézussal, akivel rajtunk keresztül kénytelen szembesülni. De vajon hogyan tudjuk ezt a kettőt elválasztani, megkülönböztetni? Saját életünk bukdácsolásai, szeretteink értetlensége, esetleg elutasítása és az ebből eredő fájdalom bonyolult szövevényében hogyan bogozhatjuk ki, mi az igazság?
Néhány szempontot kívánok adni ehhez. Az első egy tipikus kettősség, amivel ha találkozol, tudd, ál-megbotránkozás zajlik körülötted. Ez egyrészt valahogy így hangzik: mit szenteskedik ez, most, hogy, keresztény lett, mindig a templomba jár és azt hiszi, hogy jobb nálunk? Azaz minden olyan törekvésed, amit az Istennek kedves élet alakítására vonatkozik, „szenteskedés” lesz, kritika alá esik. Másrészt viszont ugyanezek a személyek a legkisebb hibát észlelve nem haboznak, hogy így beszéljenek: na tessék, és még ő mondja, hogy megtért! Ha jól teszel valamit, szenteskedsz, ha hibázol, akkor képmutató ájtatoskodó vagy. Kérlek, ne vedd be, akármilyen erővel is zúdul ez rád (mert tudjuk, hatalmas ereje van a vádolásnak, a kárhoztatásnak). Bármilyen nehéz is ez, neked az Úr Jézus Krisztusban kell megállnod, mondván, Uram, te vagy az én igazságom, te vagy az én bölcsességem, te vagy az én erőm, őrizz meg a vádoló támadásaitól. És mindeközben imádkoznod kell a téged vádolókért, akik nem tudják, mit beszélnek. Imádkozz értük, hogy ne keseredj meg irántuk, ne mérgezhesse meg szíved az elutasítás, a felgyülemlő harag.
Egy másik szempont az, hogy tudd: mindazok, akik életedet figyelik, valójában nem tökéletességet, hanem hitelességet és őszinteséget várnak tőled. Maga az Úr Jézus sem gondolja, hogy hibátlan leszel, de arra váltott meg, hogy őt hűségesen kövesd és hitelesen jelenítsd meg szavaiddal és tetteiddel. Hidd el, hogy valójában a szeretteid, barátaid sem tökéletességet várnak tőled, hanem őszinteséget. Ha hibáztál, ismerd el, kérjél bocsánatot - tőlük is! Légy alázatos, hiszen csak így tudsz megmaradni olyan embernek, aki Jézus kegyelméből és bocsánatából él minden nap. Ha tudod, hogy egyedül az ő kegyelméből élsz, szabad lehetsz minden képmutatástól, minden gőgtől, és minden térítő erőszakosságtól. Ez utóbbiakkal érthető módon botránkoztatunk meg bárkit is!
Ne feledkezz meg az idő faktorról! Az a hatalmas öröm, túlcsorduló szeretet, frissen kóstolt szabadság, amit többen a megtérésükkor átélnek, gyakran hatalmas lendületet ad. Hogyan élhettem eddig Jézus nélkül? Nem is volt élet, ami nélküle telt… És hogyan élhetnek mások Jézus nélkül? Azonnal, mindenkinek, mindent! A nagy felindultságban pedig megfeledkezel arról, hogy másoknak is idő kell. Figyelnek téged, kíváncsian, vajon meddig tart ki ez a nagy lelkesedés. Vajon mit fogsz tenni, amikor nehézségek jönnek? Vajon a lelkesedésen túl lesz-e számukra is kézzel fogható gyümölcse annak, ami veled történt? Vajon jobban fogod-e szeretni a körülötted élőket?
Mindez persze nem garancia arra, hogy egy napon megnyered szeretteidet Jézusnak. És talán ez a legnehezebb, a legfájóbb. De kérlek, soha ne add fel! Soha nem tudod, kinek mi zajlik a szívében, miközben a felszínen elutasító. Soha ne gondold, hogy az ő Istennel való kapcsolatuk végérvényesen a te kezedben van. Hidd el, számosan vannak, akik utolsó pillanatukban, haláluk óráján békülnek meg az Úrral. Nem egyszer, nem kétszer történt meg, hogy egy testvérünk „nem hívőnek” mondott családtagja halálos ágya mellett voltam jelen, amikor az illető megbékélt az Úr Jézus Krisztussal. Hatalmas, gazdag, és gyönyörűséges az ő kegyelme! Végy erőt!
A történet így zárul: „Majd sorra járta a környező falvakat, és tanított.” Földijei, rokonsága hitetlensége és megbotránkozása nem botránkoztatta meg Jézust. Csodálkozott hitetlenségükön, de ő maga „nem tért ki hitéből”, nem adta fel Isten országa hirdetését, hanem továbbállt. Bárcsak ne kellene tovább állnia ma közülünk hasonló csodálkozással! Bárcsak egy sem lenne közülünk, aki megütközik ő benne – bármiért is. Bárcsak mindannyian – akár hívők, akár nem hívők – éreznénk azt a teljes rászorultságot és felismernénk azt is isteni bölcsességet és erőt, amely a keresztre feszített és feltámadt Úrhoz ellenállhatatlan erővel vonz! ÁMEN!

Négy csodatörténetet olvastunk, amelyeket Márk evangélista négy példázat (a magvető, a lámpás, a magától növekedő vetés és a mustármag) után ír le. Amint a négy példázat összetartozik, és együtt beszélnek Isten országa titkáról, hasonlóképpen egymáshoz kapcsolódik a négy csodatörténet is, amelyek Jézus hatalmát mutatják be. De amíg a példázatok azt a problémát vetik fel, hogy vajon miért beszél Jézus rejtett módon, és megértjük-e, amit mondani akar, csodái egészen más kihívás elé állítják a mai embert. Hogyan viszonyuljunk a csodákhoz? A vihar Jézus parancsára lecsendesedik, a gadarai megszállott megszabadul, a vérfolyásos asszony meggyógyul, a halott kislány életre kel. Valóban így kell ezt érteni? Fontos ez egyáltalán Jézus személyének megismeréséhez? Mennyiben tartoznak hozzá és követéséhez ezek az események, amelyeket csodáknak nevezünk? Nem kényelmetlen és kínos kissé mindez? Nem lehetne átsiklani ezen történetek felett? Ugyanakkor azt is látjuk, hogy az evangéliumoknak nem valami periférikus rétegét alkotják a csodatörténetek. Márk evangéliuma pedig az a négy evangélium közül, amelyben a csodatörténetek arányukban a legnagyobb részt teszik ki. Ha kihúznák ezeket a leírásokat, alig-alig maradna valami. Ma arra tekintünk, hogyan viszonyulhatunk Jézus csodáihoz, és mi ezek jelentősége. Először három gyakori megközelítést veszünk szemügyre, hogy utána meglássuk a jézusi csodák valós jelentőségét.
I. A csodák racionalista magyarázata
David Hume filozófus, Tanulmány az emberi értelemről c. művében írott gondolatai összefoglalják a Felvilágosodás és modernizmus viszonyát a csodához: „A csoda a természet törvényeinek megszegése, s mivel e törvényeket szilárd és változatlan tapasztalat szentesíti, ezért a csodával szembeni bizonyíték … a lehető legnyomósabb, amit tapasztalati bizonyítékként egyáltalán elképzelhetünk.” Azaz mivel tapasztalatunk szerint nem történnek csodák, valamint a csodákról szóló beszámolók a legjobb esetben is erősen kétesek (hiszen a világ távoli pontjain keletkeztek, és gyakran tanulatlan emberek tollából származnak, így Hume), a csodák nem hogy nem bizonyítják a kereszténység állításait, nem hogy nem segítik a hitet, hanem kifejezetten a hiszékenységhez tartoznak. A természettudományos világkép szerint a világ egy zárt rendszer, ezért elfogadhatatlan az a feltevés, hogy a csodák olyan események, amelyek által Isten beavatkozna a természet rendjébe. Mindennek alapján az a hozzáállás alakult ki, hogy amennyiben sikerül racionális magyarázatot találni a bibliai és ezen belül a jézusi csodatörténetekhez, annyiban jó szolgálatot tettünk a hitnek. Bibliamagyarázatok hosszú sora született ebben a szellemben, és ezek közül számos velünk él ma is.
A vihar lecsendesítése történetének egy ilyen magyarázata szerint Jézus és a tanítványok hajója egy szélárnyékolt helyre érkezett éppen abban a pillanatban, amikor Jézus azt mondta a szélnek és a tengernek: „hallgass el, némulj meg!” Egy másik bibliamagyarázó a következőképpen fogalmaz: „A dorgálás, amelyet Jézus egy bőbeszédű és gyáva tanítványhoz intézett, történetesen éppen egybeesett a vihar lecsendesedésével. Csodaváró tanítványai ezt úgy értelmezték, mintha magát a vihart dorgálta volna meg.” (quoted in: The Interpreter’s Bible, vol. 7. 709). Ugyanez a törekvés, ti. hogy a csodák magyarázatával a keresztény hit hihetővé legyen, vezet oda, hogy a gadarai megszállott történetében ősi népmesei elemeket találva a korabeli babonás világképről, vagy éppen különféle elmebetegségekről értekeznek. A vérfolyásos asszony gyógyulásával kapcsolatban egy hatvan évvel ezelőtt íródott kommentár a következő sokat mondó kijelentést teszi: „aligha vagyunk abban a helyzetben, hogy leírjuk azokat a lélektani feltételeket, amelyek között ilyen gyógyulások történnek.” (Interpreter’s, 721) És végül, mondani sem kell, hogy egészen kézenfekvő a magyarázat, amely szerint Jézus, amikor azt mondja a kislányról, hogy „nem halt meg, csak alszik”, ritka mélyalvásos állapotot diagnosztizál, és abból ébreszt fel, feltámadásról szó sincs.
A racionalista magyarázat tehát minden erejével azon van, hogy a csodás rétegek, elemek kiiktatásával, magyarázatával, vagy éppen mitikus, legendás elemmé nyilvánításával hihetővé tegye a hitet egy olyan világban, amelyben zárt, természettudományos világkép uralkodik. Ez a világkép erőteljesen megrendült és változóban van az elmúlt évtizedekben, de számosan még mindig küszködnek vagy éppen kínban érzik magukat, amikor a jézusi csodákkal találják magukat szemben.
II. A csodák allegorikus és elspiritualizált magyarázata
A második megközelítés, amelyet nagyító alá veszünk, a csodatörténetek allegorikus és elspiritualizált magyarázata. A dolog iróniája az, hogy miközben így olvassák e történeteket a racionalisták, gyakran ide jutnak azok is, akik körömszakadtáig ragaszkodnak ahhoz, hogy a csodák megtörténtek, úgy amint olvassuk. Vannak közöttük, akik azt mondják, hogy a jézusi és apostoli időkben történtek csodák, amelyek igazolták Jézus, majd az apostolok igehirdetésének érvényes voltát, de később Isten visszavonta ezeket, hiszen már nem volt rájuk szükség. A történetek viszont ott vannak az evangéliumokban, és valamit kezdeni kellett velük. Így erősödött meg ezekkel e szakaszokkal kapcsolatosan az a magyarázati megközelítés, amely allegorikusan és lelki módon, a fizikai történést a lelki folyamatokra vetítve próbálta az üzenetet megfogalmazni.
Melyikünk nem hallott még szívhez szóló igehirdetést arról, hogy ha Jézus életünk hajójában van, akármilyen „viharban” is bukdácsolunk életünk tengerén, nem kell félnünk? És igen, kaptunk ebből vigaszt, bátorítást. Lelki viharok vesznek körül? Félsz, rettegsz? Bent van-e hajódban Jézus? De vajon mond-e ez a történet Jézusról valami döntőt, meghatározót azoknak, akiknek éppen ezekben a napokban mindenét viszi az ár?
Vagy hallgassuk meg a következő, a múlt században közepén íródott magyarázatot a gadarai megszállott történetéről: „A mai világban munkálkodó egyik leghatalmasabb és legrosszindulatúbb gonosz lélek azoknak a mentalitása, akik a tegnap sírjai közt élnek. Az élő jelenre teszik rá a múlt halott kezét. Az élet minden területén a társadalmi és lelki haladás legnagyobb akadálya azok befolyása, akik a tegnap sírjai közt élnek.” (Interpreter’s, 712) Hányszor hallottad, hogy a vérfolyásos asszony hitével, bármilyen problémád, lelki betegséged is van, csak érintsd meg Jézust? Látod, mindent megpróbáltál, de mint utolsó lehetőség, jöjj Jézushoz. Jairus leánya feltámadásának története alapján leggyakrabban azt a bíztatást kapjuk, hogy higgyünk, mert Jézus nem késik (ami igaz is!). De ha a feltámadás kérdésével kell szembenézni, akkor pl. a következő magyarázat születik. A szerző rámutat az ipari forradalom Angliájának kegyetlen körülményeire, amelyek között gyerekeket, közöttük kislányokat dolgoztattak bányákban, gyárakban, majd ezekkel a szavakkal hozza ezt összefüggésbe az igével: „Hosszú idő kellett ahhoz – túl hosszú idő! – hogy a keresztény társadalmi lelkiismeret felébredjen és hatékonyan kimondja Jézus szavait: Leányka, neked mondom, ébredj fel.” (Interpreter’s, 725)
III: Az ezoterikus-gnosztikus megközelítés
A világ azonban folyamatosan változik. Ha száz évvel ezelőtt még az volt a probléma, hogyan tehetjük hihetővé a csodákat, ma egyre inkább az a kérdés, hogyan óvakodhatunk a hiszékenységtől. Mert fokozatosan erősödik egy olyan ezoterikus, New Age-es világkép, amely nem csak kritikával illeti a természettudományos világképet, de tudatosan merít a felvilágosodást megelőző forrásokból. Visszanyúl régi, pogány világképekhez, ezoterikus-gnosztikus irányzatokhoz, okkult „tudományokhoz”, és mindezzel erőteljesen nyit a természetfelettinek nevezett valóság felé. Ebben a megközelítésben az ember isteni szikra, isteni lényeg hordozója, és csak megvilágosodásra, tudásra, vagy éppen beavatásra van szüksége ahhoz, hogy ezt felismerje. Így idővel korlátlan hatalom birtokába jut, végtelen lehetőségek vannak előtte. Innentől csak technika kérdése (legyen az meditáció, összpontosítás, lelki-szellemi ismeret, egyéb vallásos technikák)– nem az, hogy létezik-e csoda, hanem az, hogy mikor teszi meg ő maga a csodát.
Ennek a szellemiségnek egy irányzata azt állítja, hogy Jézus – azokban az éveiben, amelyekről nem olvasunk az evangéliumokban – Indiában járt, ahol bölcs mesterek, szent emberek tanították neki a hindu szent iratokat, bevezették a misztikus megvilágosodásba, átadták neki a gyógyítás és csodatétel tudományát. Jézus keletről visszatérve az ott megismert módszerekkel tette csodáit. Később, amikor elítélik, valójában nem hal meg, magához tér, visszatér keletre, és Indiában éli le életét. Számos változatban létezik ez a feltevés a „guru Jézusról.” Mindegyikben a lényeg az, hogy – hasonlóan, ahogy a racionalisták egy természettudományos világképbe kívánták Jézust bezárni – ez a felfogás egy keleti-misztikus szemléletbe kívánja Jézust begyömöszölni. Azok, akik egyre jobban elmélyednek egy ezoterikus-gnosztikus világképben, Jézus csodáiban a misztikus erőit tökélyre fejlesztett jógit látják, aki elsajátította mind az önmaga, mind a környezete feletti kontroll titkát. Ez a titka annak, hogy a vízen jár, hogy a gonosz erőktől megszabadítja a szenvedőt, hogy gyógyító erő árad ki belőle, hogy feltámaszt egy halott kislányt – állítják. A következmény pedig az, hogy te is képes lehetsz minderre, ha olyan módon kapcsolatba kerülsz belső-szellemi lényeddel, hogy elkezded kibontakoztatni a benned elrejtett, kiaknázatlan potenciált.
Persze nyilvánvalóan tarthatatlan a feltevés, hogy Jézus egy keleten tanult guru lett volna. Az evangéliumokban újra és újra azon botránkoznak meg szomszédai, falubelijei, hogy hogyan lehetséges, hogy ez az ember csodákat tesz; nem az ács fia, nem ismerjük őt és testvéreit gyerekkoruk óta? Semmi utalás nem történik arra, hogy idegenként, világot megjárt bölcsként tekintettek volna rá. Jézus egy egészen más lelkiségbe és bölcsességbe ágyazódott bele, és az az Ószövetség volt.
IV. A csodák és Jézus
Mit mondjunk mindezek után? Hogyan viszonyuljunk Jézus csodáihoz? Mi a jelentőségük? A racionalisták Jézust „tehermentesítették” a csodáktól, hogy ez ne botránkoztassa meg azokat, akik hinnének benne – de így nem tudnak hinni. Annyi marad a csodátlanított Jézus után, hogy tegyünk mi is jót. Jézus egy nagyszerű ember, egy erkölcsi csoda, kövessük hát őt, és jobb lesz a világ. Az allegorikus és spirituális magyarázatok Jézusának van hatalma, de ez csak lelki hatalom. Hatalom a szívben, hatalom a lelkedben. Könnyen lesz belőle egy az egyéni léleknek békességet adó Jézus, akinek nincs túl sok megfogható válasza a világ nehéz kérdéseire. Az ezoterikusok és gnosztikusok Krisztusa csak azt tudja mondani, hogy te is képes vagy minderre, csak – így vagy úgy – bontakoztasd ki erőidet. Változtasd meg magad! Mindegyik jót akar – de egyikük sem győz meg végérvényesen, egyik sem közöl igazán jó hírt, örömhírt.
Ugyanakkor egyikük Jézusa sem az, akit a ma olvasott történetek elénk adnak. Egyikük Jézusa sem a bibliai tanúság Jézusa. Mindegyik ad valamiféle magyarázatot a csodák kérdésére, de egyik sem látja a lényeget: a történetek nem a csodáról szólnak, hanem arról, hogy kicsoda Jézus. Nem a csoda a legnagyobb kérdés, hanem az, hogy ki ez az ember? Ki az a Jézus, aki meghirdette Isten uralmát, aki példázatokban jelenti ki Isten országa titkát, aki azt hirdeti, hogy benne jelen van Isten uralma? Ki az, aki bűnbánatra és megtérésre hívja az őt hallgatókat, arra, hogy forduljanak hozzá, lépjenek be ebbe az isteni uralomba? Mi ez az isteni uralom, amit Jézus meghirdet? Ki ez a Jézus?
A történet, amelyben Jézus ráparancsol a szélre és a tomboló tengerre, a természet elemi erőire, azzal záródik, hogy a tanítványokat „nagy félelem fogta el … és így szóltak egymáshoz: Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?” Mert eddig ilyet nem láttak és nem tapasztaltak. Amikor az egész városa által ismert de megfékezni nem tudott gadarai megszállott ép elmével, értelmes tekintettel, felöltözve ült Jézus mellett, „félelem fogta el” azokat, akik látták őt. Kicsoda ez az ember? Nem tudják, de inkább arra kérik, menjen el. Veszélyes a hatalma (és költséges; marad-e disznó, ha még egy-két gyógyítás megesik…). Amikor a vérfolyásos asszony, aki mindenét orvosokra költötte, rájön, hogy érintése nem maradt elrejtve Jézus előtt (betegségéből eredendően tisztátalannak számított, és ezért nem érinthette volna Jézust a törvény szerint), akkor „félve és remegve jött elő.” Vajon csak azért félt, mert „rosszat tett” (megérintette), vagy azért, mert isteni erővel és hatalommal találkozott Jézusban? És végül, amikor felébreszti a halál álmából a kislányt, „azok azt sem tudták, hova legyenek a nagy ámulattól.” Magukon kívül vannak, mert ami történt, minden eddigi ismeretet felborít.
Kicsoda Jézus? Márk négy csodatörténete a következő választ adja: Jézusnak hatalma van a természet erői felett, Jézusnak hatalma van a démoni erők felett, Jézusnak hatalma van a betegség felett, és Jézusnak hatalma van a halál felett – azaz Jézusnak hatalma van az élet minden területe felett. Ha Jézusban valóban betört Isten uralma ebbe a világba, akkor a csodái ennek az uralomnak a jelei. Nem kínos események, amelyeket meg kell magyarázni a felvilágosult embernek, hogy hinni tudjon; nem jelképes események lelki üzenettel; és nem az ember rejtett képességeinek legtökéletesebb illusztrációja; hanem a reménység jelei. Mert kiderül, hogy ott, ahol naponta megéljük gyengeségünket, kiszolgáltatottságunkat, elesettségünket; ott, ahol úgy tűnik, végleg elveszünk (legyen ez természeti csapás, ördögi támadás, betegség és legfőképpen és visszavonhatatlanul a halál), valaki mégis uralkodik. És ha van valaki, aki valóban Úr mindezek felett, akkor meg vagyunk váltva ezen hatalmak elnyomó erejétől. Akkor a csodák egy új uralom, egy új élet, egy új valóság előhírnökei számunkra. Jézus, aki parancsol a természet tomboló erőinek, a démoni hatalmaknak, a betegségnek és a halálnak, mindenek Ura. Ha pedig nem Ura mindezeknek, akkor semminek sem Ura – de akkor nincs reménység és nincs megváltás.
Itt van előttünk ez a Jézus. Kezei és lábai átszegezve, és mégis él. Mert a ma olvasott négy csodatörténet csak jel, amit egy jóval nagyobb csoda követett. Egy olyan esemény, amely megnyitotta az ajtót neked és nekem ebbe az új világba, Isten országába: Isten Fia meghalt és feltámadt. Halott volt, és íme él. Néma volt, és ma szól és megszólít. Béna volt, tehetetlen, de ma él és cselekszik. A sötétségben volt, a kereszten elhagyva, majd a sírba bezárva, de most ragyogó világosságban ül az Atya jobbján, és magához hív. És te válaszolhatsz neki. Belé vetheted a bizalmad. Elfogadhatod, hogy mindent kezében tart. Békességet nyerhetsz, hogy minden hatalom az övé. Kérheted, hogy cselekedjen életedben hatalmával, hogy árassza ki terád erejét. Ámulattal borulhatsz le elé és dicsőítheted őt. ÁMEN!

Egy titokzatos, csendes, láthatatlan, feltartóztathatatlan forradalom zajlik. Zajlik most, ezekben a percekben is; zajlik, amikor alszol, amikor munkába mész, amikor pihensz, amikor imádkozol, amikor vétkezel, amikor eszel, amikor ünnepelsz, amikor sírsz, amikor veszekedsz, amikor megbékélsz… Megállíthatatlanul zajlik a forradalom; egy valóságos forradalom. Teljes hatalomátvétel, új berendezkedés, új rendszer, új uralkodó, új szabályok, új törvények; gyökeresen más, mint a fennállók. Minden más lesz, minden a helyére kerül. Ezt az új berendezkedést igazság és béke jellemzi majd. Nem lesz korrupció, nem végzik politikusok a börtönben, senki sem retteg a szekrényekből kihulló csontvázaktól, nem fenyeget gazdasági válság. Nem lesz vita arról, hogy valóban forradalom történt-e, vagy csak egyesek szeretnék így látni. Senki nem lesz munkanélküli, nem kell aggódnunk a hitelek miatt, és az sem számít, eltörlik-e a teljesítményvolumen korlátot az egészségügyben. (Különben egészségügy sem lesz, nem lesz rá szükség).
Forradalom zajlik. Nem véres, nem erőszakos, de mégis mindennél gyökeresebb változást hoz. Nemcsak egy nép, de az egész világ életében…
Az új berendezkedés előőrsei már itt vannak bolygónkon, itt vannak köztünk. Olyan közösségek, amelyek felismerték, látják, értik, hogy mi történik. Nem azért jönnek össze az új uralkodó nevében, hogy az akol melegében meghúzódjanak, amíg elcsendesül kint a vihar (ami sosem fog elcsendesülni…). Nem azért vannak együtt bent, az új rendszer vezetőjével, mert maguk mögött hagyják az egész világot: a politikusokat, a munkahelyi feszültségeket, a családi nehézségeket, a rémképeket, hogy hamarosan nem lesz tiszta víz, tiszta föld, tiszta levegő. Nem azért énekelnek dalokat az új világról, hogy fejüket a homokba dugva ne vegyenek tudomást a jelen világról. Nem. Hanem azért, mert tudják, hogy forradalom zajlik. Azért találkoznak újra és újra, hogy megerősítsék, hogy átéljék: semmi sem marad a régi. Hétről hétre meg akarnak újulni abban a látomásban, hogy egy új birodalom van kibontakozóban. Nincs könnyű dolguk, mert ez az új rendszer most még a többség előtt láthatatlan, elrejtett. A kétség hangjai utat találnak hozzád, és így duruzsolnak: Tényleg mássá lett minden? Tényleg történt valami? Tényleg forradalom zajlik?
(A lámpás)
És akkor megszólal az, aki a változás élén áll: „Vajon azért veszik-e elő a lámpást, hogy a véka alá tegyél, vagy az ágy alá? Nem azért, hogy a lámpatartóba tegyék? Mert nincs semmi rejtett dolog, ami ki ne derülne, és semmi titok, ami napfényre ne jutna.” Azt gondoljátok, hogy ez a birodalom, ez az új berendezkedés, amely most láthatatlan, csendes, sokak szemei elől elrejtett, ilyen észrevehetetlen is marad? Azt gondoljátok, hogy én egy olyan forradalom élén állok, amely csak a szíveket és lelkeket forgatja fel, de ezen kívül minden ugyanúgy marad? Azt gondoljátok, hogy az én uralmam láthatatlan, megfoghatatlan, és ezért jelentéktelen? Kételyek gyötörnek, hogy csak bennetek létezik, hogy csak elhittetek valamit, ami talán nem is valóságos, hiszen mások nem látják, nem számolnak vele, nem tartják fontosnak? Attól tartasz, hogy az én uralmam csak egy értékrend, egy spiritualitás, egy vallásos hagyomány, egy szubjektív benyomás, egy lelki beállítottság, egy opció a sok közül, amely egyéneket formál, de semmi több? Nem. Nem azért jöttem, hogy olyan forradalmat indítsak, amely soha nem jut tovább a szíveken; nem azért jöttem, hogy olyan berendezkedést valósítsak meg, amelyet végül senki sem fog észrevenni, mert annyira láthatatlan. Lehet, hogy ti az ágy alá teszitek a lámpást, de én nem. Lehet, hogy te elrejted – félelmedben, gyávaságodban – azt a világosságot, amit tőlem kaptál, de én nem. Lehet, hogy te éppen úgy érvelsz, hogy ez a te legszemélyesebb magánügyed, és kinek mi köze hozzá, ezért nem mered másoknak elmondani, de én nem így cselekszem. „Mert nincs semmi rejtett dolog, ami ki ne derülne, és semmi titok, ami napfényre ne jutna.” A forradalom, ami zajlik, ma még rejtett, a birodalom, ami születik, ma még titok – de ez nem marad így! Figyeljetek jól! „Vigyázzatok, hogy mit hallotok! Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek, sőt, ráadást is adnak. Mert akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.”
(A magától növekedő vetés)
Láthatatlan, csendes forradalom zajlik. Megállíthatatlanul. Hallgassátok: „Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember elvetette a magot a földbe, azután alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nő, ő pedig nem tudja, hogyan. Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután érett magot a kalászban.” Magától történik. Nem ti tartjátok a kezetekben, nem ti irányítjátok propagandával, kampánnyal, tervezéssel, pénzzel vagy éppen erőszakkal, háborúval. Nem vagytok forradalmárok – miközben a forradalom bennetek, közöttetek zajlik. Ez a berendezkedés, ez az új rendszer úgy növekszik, mint az elvetett mag. Növekszik, miközben alszol; növekszik, amikor ébren vagy. Gondozod, ápolod, öntözöd – de az élete, a kibontakozása nem a te kezedben van. Nem tudod feltartóztatni – megy előre. Nem tudod felgyorsítani – úgy nő folyamatosan, mint a kalász. Magától terem.
És amint megterem, amint megszületik, amint kibontakozik ez az új rendszer, eljön az igazság és békesség korszaka: „Amikor pedig a termés engedi, azonnal nekiereszti a sarlót, mert itt az aratás.” A forradalom befejeződik, ennek jele a sarló. Nem ti veszitek kézbe a sarlót (és kalapácsot), hogy felépítsetek egy igazságos és egyenlő világot. (Mondanom sem kell, ennek a próbálkozásnak még mindig nyögitek áldatlan következményeit, álságosságát, hazug és elnyomó voltát.) A sarló az én kezemben lesz, aratni egyedül én fogok, mondja az Úr. Mert aki arat, az uralkodik. Ő a gazda, övé a föld. És ezért begyűjti azt, ami az övé, valamint halomra hányja, elégeti azt, ami nem termett. Ebben a berendezkedésben tehát minden a helyére kerül, igazság és békesség fog uralkodni. Ennek szimbóluma a sarló annak kezében, aki az igazság és békesség Ura.
De te nem állod meg, hogy ne tiltakozz: milyen igazság Ura Ő? Kinek az igazságáról van szó? Melyik igazságról beszélünk? Van-e, létezik-e igazságos forradalom? Ami az egyik oldalról igazság, a másik oldalról nézve kiáltó gazság. Erőszak, vér, halál – hol van itt teljes igazság? Nem igazság van, hanem erő, hatalom, győzelem, ill. vereség, bukás és halál. A sajátjainak igazság, de az ellenségei oldaláról nézve égbekiáltó igazságtalanság. Félünk az ilyen „igazságos” berendezkedésektől… De gondold meg, mi az Ő igazságos uralmának az alapja: az uralkodót elítélik. Nem győz, hanem elbukik. Tudják, hogy ártatlan, mégis kivégzik. És Ő – bár ellenállhatna – mindezt elhordozza. Az igazság az, hogy elszenvedi az igazságtalanságot, és ez életébe kerül. Magára veszi az igazságtalanságot, hogy egy soha nem látott, újfajta igazság érvényesüljön a világ új berendezkedésében – és ez nem a bosszú, a gyűlölet, az elégtétel igazsága. Azok lesznek részesei uralmának, akikről az uralkodó átvállalta hitványságukat, szennyesüket, gyűlölködésüket… és akikre maga ruházta rá saját igazságát, ártatlanságát, tisztaságát. Éppen azok, akik ellenségei voltak, akik elárulták, akik halálára szavaztak. Az igazság eme uralkodójától miért kellene hát félned? Ebben a forradalomban egyetlen erőszakos esemény áll a középpontban: az uralkodó, töviskoszorúval a fején, kezeiből-lábaiból vérezve, ég és föld közé egy fára kifeszítve.
 Ő a békesség Ura. De vajon beköszönthet békesség egy győztes forradalom után? Születhet-e ott békesség, ahol egy napon Ő „nekiereszti a sarlót”? Nem válik-e minden berendezkedés diktatórikussá, nem torzulnak-e el a legnemesebb eszmék, nem megy-e minden, ami igaz, szép és tiszta tönkre a kezeink között? Nem ez a történelem tanítása, ha a forradalmakra tekintünk? Nem ugyanezért folyik-e ma vita Magyarországon arról, hogy forradalom zajlott-e az elmúlt hetekben? Ki akar még, sőt, ki tud még hinni olyan rendszerekben, amelyek igazságot és békességet hirdetnek? De sokat hallottuk… de sokat csalódtunk!
De ahol annak az igazsága uralkodik, aki magára vette a mi ellenségeskedésünk, és nekünk adta az ő ártatlanságát, ott a szeretet igazsága uralkodik. Ha az igazság ára, hogy meghalt érted és értem, akkor a békesség ára is ugyanez. Ahol igazságot szerzett, ott megbékélést is szerzett. Megbékélhetsz vele, és megbékélhetsz a másik emberrel. Nem kell igazságodhoz ragaszkodni – hiszen nincs is igazságod! Amid van, azt tőle kaptad. Ami a másiknak van, az is tőle van. Ahol mindannyian Őt magasztaljuk igazságunkért, ott nem kell egymás ellen harcolnunk a saját igazságunkért. Ahol az Ő igazsága van a középpontban, ott az Ő békessége terjed ki.
Napról-napra közelebb van hozzánk ez a nap. Napról-napra - magától – növekszik, érik, formálódik a termés, hogy majd eljöjjön az aratás napja, amikor minden kiderül és minden a helyére kerül. A forradalom zajlik… „Vigyázzatok, hogy mit hallotok! Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek, sőt, ráadást is adnak. Mert akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.”
(A mustármag)
Olyan kevesen vagyunk itt bent, vele. Olyan kicsik. Olyan hatalmasok az erők ott kint. A hatalmasok és a befolyásosok a másik oldalon vannak. Mire juthatunk? Nem szánalmas idealizmus mindez? Nem csak lelkesedünk, mert nagyon akarunk hinni valamit? Annyival könnyebb rombolni, mint építeni. Annyival gyorsabban terjed a hazugság mint az igazság, a gyalázkodás mint a dicséret. Itt, egybegyűlve álmodozhatunk a Te birodalmadról, a láthatatlan forradalom győzelméről, az igazság és békesség berendezkedéséről, de nézd, Uram, a politikai hatalmakat, az erős embereket! Kinek a kezében van a világ? Amerika, Oroszország, Kína… Nézd, Uram, a multinacionális cégek hatalmát: nemzeteket roppanthatnak meg és kényszeríthetnek térde; lásd a tőzsde spekulánsok befolyását: gombnyomásokkal irányíthatják a világ gazdasági életét és ennél fogva mindannyiunk életét. Nézd a háborúságokat, a thaiföldi erőszakot, az árvíz elsöprő erejét, gyermekek szegénységét, kiszolgáltatottságát és az ellenük feltámadó ördögi erőket… Mit remélhetünk? Kik vagyunk ezzel szemben? Illúzió az egész; hol van ehhez a láthatatlan forradalom, még ha szívünkben is zajlik, még ha minket át is formáltál, még ha újat is kezdtél?
„Mihez hasonlítsam az Isten országát, vagy milyen példázatba foglaljuk? Olyan, mint a mustármag: mikor elvetik a földbe, kisebb minden magnál a földön, miután pedig elvetették, megnő és nagyobb lesz minden veteménynél, és olyan nagy ágakat hajt, hogy árnyékában fészket rakhatnak az égi madarak.” Emlékeztek Dánielre és Nebukadneccárra? Babilon hatalmas uralkodója álmot lát egy hatalmas fáról a föld közepén, amelyen madarak fészkeltek, amely minden mezei vadnak táplálékot adott, és amelyről égi szó mondta ki, hogy vágják ki? A fa a birodalom. És mi történik vele? Nem sokkal később az akkori legnagyobb hatalom legbefolyásosabb uralkodója értelem nélkül, megzavart elmével ette a füvet, amíg egy napon nem tekintett fel az égre, hogy magasztalja az Urat. Mert az Úr a király, az igazi király. Hová lett Babilon? Hová lett a Méd-Perzsa birodalom? Hová lett Nagy Sándor országa? Hová lett Róma? Hová lett a hitleri Németország? Hová lett a Szovjetunió? Hová lesz Amerika vagy Kína? Hová lesznek a ma megfellebbezhetetlennek tűnő, totális hatalmak – akár politikaiak, akár gazdaságiak, akár kulturálisak? Egyetlen olyan uralom van, ami túlél mindent. Egyetlen olyan berendezkedés, ami nem rendül meg, és nem bomlik fel. Egyetlen olyan rendszer, amely nem omlik össze azáltal, hogy túl nagyra nő, hogy imádja és csodálja önmagát, hogy bálványozza katonai erejét, luxuscikkeit, intellektuális teljesítményeit. Ez pedig az, ami olyan, mint egy mustármag. Ami láthatatlan, csendes, elrejtett, kicsiny, megmosolyogott és megvetett. Néha semminek nézik, ha egyáltalán észreveszik, máskor tépik, pusztítják, irtják, hogy megszűnjön. De sem az, hogy kinevetik, sem az, hogy eltiporni szándékozzák, nem állítja meg a növekedését. A csendes forradalom feltartóztathatatlanul zajlik, a mustárfa növekszik, és a leghatalmasabb birodalommá növekszik: Isten országává.
„Vigyázzatok, hogy mit hallotok! Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek, sőt, ráadást is adnak. Mert akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.”
(A mérték)
Ti hogyan halljátok mindezt? Hogyan hallgatjátok? Vigyázzatok! Hogyan fogadjátok be? Hogyan viszonyultok ehhez a forradalomhoz? „Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek…” Milyen mértékkel, milyen mértékben válaszolsz arra, aki a forradalmat elindította? Milyen mértékű az új, még láthatatlan, de valóságos berendezkedéshez való viszonyod? Melyik birodalomhoz tartozol inkább? A látható, megfogható, tervezhető, hatalmas, befolyásos, mindent irányító rendszerhez (e világ), vagy a láthatatlan, elrejtett, csendben kibontakozó, egyre előbbre nyomuló uralomhoz? Két világban élsz, de melyik gyermeke vagy? Melyiket szolgálod tetteiddel, döntéseiddel? Melyikre nézel, amikor dönteni kell – a láthatókra, vagy a láthatatlanra? Melyiknek szánod oda az erőd, az egészséged, az időd, a képzeletvilágod, a képességeid? A mérték kérdése nem az, hogy mennyire hiszed, ismered az Isten országa titkát, hanem az, hogy mennyiben élsz úgy, mint akinek élete ehhez a forradalomhoz, ehhez a berendezkedéshez, és legfőképpen annak Urához kötődik. Mennyire jár át az a szabadság, szeretet és bátorság, ami Isten országából fakad? A nagy titok az, hogy amilyen mértékben befogadod, és átértékelsz mindent, olyan mértékben jelentetik ki egyre mélyebben valósága: „Mert akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.”
Egy titokzatos, csendes, láthatatlan, feltartóztathatatlan forradalom zajlik. Zajlik most, ezekben a percekben is; zajlik, amikor alszol, amikor munkába mész, amikor pihensz, amikor imádkozol, amikor vétkezel, amikor eszel, amikor ünnepelsz, amikor sírsz, amikor veszekedsz, amikor megbékélsz… Megállíthatatlanul zajlik a forradalom; egy valóságos forradalom. A kérdés, amit életeddel kell megválaszolnod, a következő: veled vagy nélküled? ÁMEN!