Márk evangéliuma

Andrew Walls missziológus egy cikkében képzeletbeli utazásra hív. Képzeljünk el egy hosszú életű tudóst, egy űrből érkező látogatót – nevezzük őt a bolygóközi vallások összehasonlító tudománya professzorának – aki képes arra, hogy a föld egy vallását, a kereszténységet tanulmányozza néhány évszázadonként. Első látogatása Kr. u. 37-ben történik, amikor a jeruzsálemi keresztények egy csoportját tanulmányozza. Feljegyzi, hogy mindannyian zsidók, megfigyeli, hogy a jeruzsálemi templomban találkoznak, hogy állatáldozatokat mutatnak be, valamint szigorúan megtartják a szombatnapot a zsidó hagyományoknak megfelelően. Ezek a keresztények körülmetélik fiúgyermekeiket, és gyönyörűséggel olvassák a törvény könyveit. Olyanok, mint a zsidó vallás egy irányzata, akik a názáreti Jézust a megígért Messiásnak vallják. Professzorunk következő látogatására Kr. u. 325-ben kerül sor, Níceában, ahol egyházi vezetők egy nagy zsinatán vesz részt. A jelenlévők nagy része a Földközi tenger medencéjének környékéről érkezett, nincsen közöttük zsidó, sőt, mintha ellenségesek lennének a zsidósággal szemben. Elrettennek, ha állatáldozatról hallanak, és amikor áldozat bemutatásról beszélnek, akkor a kenyérre és borra gondolnak. Nincsenek gyermekeik, sőt, az egyházi vezetők nem is házasodnak; a házasságot alacsonyabb rendű állapotnak tartják. Szombaton dolgoznak, vasárnap pihennek. A jeruzsálemi keresztények által tisztelt törvénytekercsek mellett egy másik könyvgyűjteménynek is nagy jelentőséget tulajdonítanak, amit Újszövetségnek neveznek. Arról vitáznak, hogy Jézus egylényegű-e az Atyával, vagy hasonló lényegű-e hozzá. Minden erejükkel azon vannak, hogy pontos fogalmakkal írják körül, amit hisznek; úgy tűnik, az abszolút döntő része hitüknek. Professzorunk néhány száz évvel később tér vissza, ez alkalommal Írországba. Szerzeteseket talál egy sziklás tengerparton, akik közül többen a jéghideg vízben állnak nyakig, miközben zsoltárokat imádkoznak. Mások néhány gyönyörű kézirattal felszerelkezve kis hajókon indulnak útnak a viharos tengeren, hogy a szigetlakókat arra hívják, hogy adják fel a természet isteneinek imádását, és a mennyei királyságban keressék az örömüket. Közben megint mások elszigetelt barlangokban töltik életüket imádkozva, nem keresve más emberek közösségét. Professzorunk feljegyzi, hogy a kéziratokban a görög atyák által is használt szent iratok verziói találhatók, valamint ugyanazt a formulát használják Jézus említésekor, amit Niceában elfogadtak. Űrbéli kutatónk legközelebb Londonba érkezik, az 1840-es években. Egy nagy és láthatóan izgatott emberekből álló gyűlésen találja magát, akik arról vitatkoznak, hogy a kereszténységet, a kereskedelmet és a civilizációt el kell juttatni Afrikába. Azt javasolják, hogy ennek érdekében küldjenek ki misszionáriusokat, felszerelkezve Bibliával és gyapjú magokkal, több ezer kilométerre fekvő távoli országokba. Ezzel együtt határozat születik arról, hogy az angol kormánytól követeljék a rabszolgakereskedelem felszámolását. Professzorunk megfigyeli, hogy a gyűlést egy angol nyelvű könyv olvasásával nyitják meg, amely megegyezik az ír szerzetesek, a görög atyák, valamint a jeruzsálemi keresztények által használt írásokkal (utóbbiak esetében annak egy részével). Elgondolkozik azon, hogy ezek a láthatóan jól szituált emberek milyen elszántan részt akarnak venni a társadalom formálásában, miközben az ír szerzetesek közül sokan megelégedtek azzal, hogy egy barlangban imádkoztak. Azt is megtudta, hogy egyetértenek a Niceában megfogalmazott gondolatokkal. Az utolsó földi látogatásra 1980-ban kerül sor, ez alkalommal Afrikában, a nigériai Lagos városában. Egy fehér ruhába öltözött csoport halad a templomuk felé, miközben táncolnak és énekelnek az utcán. Arra hívják az embereket, hogy jöjjenek velük, és tapasztalják meg Isten erejét. Állítják, hogy Isten különleges üzeneteket ad egyeseknek, és hogy megtapasztalható istentiszteleteiken a gyógyulás. Ugyanazt a könyvet viszik magukkal és idézik, mint a londoni férfiak. Azt mondják, elfogadják a Niceai hitvallást, de a pontos megfogalmazások nem tűnnek olyan fontosnak számukra. A legfőbb jellemzőjük, amit a professzor megállapít, hogy az igehirdetésben, a gyógyulásban, és a személyes látásban megmutatkozó isteni erő foglalkoztatja őket.
„A magvető az igét veti” – mondja Jézus a példázat magyarázatában. Micsoda mag, micsoda életerő, micsoda sokszínűség! – kiálthatunk fel a képzeletbeli professzorral. Ugyanaz a mag, ugyanaz az Ige, ugyanaz az Isten országa bontakozik ki, növekszik, terjed, újabb és újabb formában. Ugyanaz a kereszténység, ugyanaz a Jézus követés, ugyanaz a Biblia, ugyanaz a meggyőződés – más és más történelmi, kulturális, politikai és gazdasági helyzetben. Mi ennek a magnak a természete? Mi a befogadó föld jelentősége? Mi a növekedés feltétele? A mai szakaszban Jézus Isten országa titkára mutat rá. Hogyan gyökerezik meg közöttünk és hogyan növekszik? Ezt a titkot három gondolat köré szervezve járjuk körül: 1. Aki hallja, és mégsem hallja; 2. Aki meghallotta, de végül mégsem maradt meg benne; 3. Aki meghallotta, és gyümölcsöt terem.
I: Aki hallja és mégsem hallja
„Halljátok!” – vezeti be Jézus a sokaság tanítása közepette a magvető példázatát. „Akinek van füle a hallásra, hallja!” – fejezi be ugyanazt a példázatot. Amit Jézus mond, meg kell hallani. Meg kell hallani, azaz be kell fogadni, magukévá kell tenni, sőt, meg kell cselekedni. A „halld!” nem biológiai funkció, nem is pusztán információ befogadás. A Biblia nyelvében a szív hallását, a benső egyetértését és megértését, az engedelmességet és a cselekvést feltételezi. Azonban amint elmondja Jézus e kicsit talán fenyegető „halljátok”-ba csomagolt példázatot, ott találjuk őt a tanítványok belső körében, szemben a sokasággal, akik kívül vannak. Kiderül, hogy még a tanítványok sem értik, azaz nem hallják Jézus példázatát. Ez pedig bizonyosan nyugtalanító: meg kell hallanunk, és nem hallunk benne semmit? Meg kell értenünk, és értjük a szavakat, de nem értjük a lényeget? Hiába hallják, nem hallják meg. Jézus pedig a következőt mondja (ami nem feltétlenül oldja a nyugtalanságot): „Nektek megadatott az Isten országának a titka, de a kívülvalóknak minden példázatokban adatik; hogy akik néznek, nézzenek ugyan, de ne lássanak, és akik hallanak, halljanak ugyan, de ne értsenek, hogy meg ne térjenek, és bűneik meg ne bocsáttassanak.” Ez pedig nemcsak nyugtalanít, de fel is háborít minket: azért beszél Jézus példázatokban, hogy ne értsék meg, hogy ne térjenek meg, miközben egyeseknek meg mégis kijelenti a titkot? Létezik egy közhelyszerű válasz arra, hogy miért tanított Jézus példázatokban, tudniillik az, hogy a képes beszédet sokkal könnyebb volt megérteni, és megjegyezni, mint a dogmatikus, száraz előadásokat. De ez egyáltalán nem áll meg az itt olvasottak alapján. „A kívülállóknak minden példázatokban adatik…” –hát igazságos ez? Direkt elzárja Jézus a megértést? Miért nem egyértelmű és világos? Miért használ olyan képes beszédet, ami a felszín mögé nézést, behatolást, elmélyülést, odafigyelést kíván? És miért az a szándéka, hogy ennek következtében egyesek ne halljanak, ne lássanak, ne térjenek meg, és ne nyerjenek bocsánatot?
A válasz abban rejlik, hogy a példázatok nem okai, hanem megvilágítói annak a megosztottságnak, amit Jézus az Isten országa hirdetésével hozott (vö. 3.20-35 – a megoszlás világossá vált: akik kint vannak, és akik bent). Isten nyilvánvalóan bizonyságot tett Jézus mellett a jelek, csodák, szabadulások, gyógyulások által. Egyesek készek voltak elindulni, és mindennek a mélyére tekinteni, míg mások vagy szembekerültek Jézussal, vagy csak addig jutottak, ameddig nekik közvetlen hasznuk támadt Jézus szolgálatából. Ebben a helyzetben pedig a legalkalmasabb beszéd a példázat, ami valójában meghívás: meghívás a figyelemre, a keresésre, az elmélyülésre. Akinek van erre készsége és nyitottsága, akinek szíve kész, az elindul, aki pedig érdektelen, az értetlenül, közömbösen vagy éppen felháborodva továbblép. A példázat felszínre hozza a megosztottságot, amit Jézus jelenléte, szava, szolgálata idéz elő.
Jézus minden hallgatója jól ismerte a „magvető történetét”, hiszen egy olyan világban éltek, amelyben mindennapos volt a vetés, a gabona szárbaszökkenése, elhalása vagy gyomosodása, valamint mindannyiuk élete a harmincszoros, hatvanszoros, százszoros termésen függött. A kép, amelyet Jézus elmondott, velük maradt. Bizonyára voltak olyanok, akiknek beugrottak Jézus szavai később, amint vetettek, amint figyelemmel kísérték a növekvő kalászt, amint arattak. Biztosan voltak, akiknek egyszer csak megadatott a titok, és voltak olyanok, akik hallották a történetet, de nem hallottak meg semmit. Hasonlóan Jézus idejéhez, akkor, amikor Márk evangélista leírta ezeket a sorokat néhány évtizeddel később, voltak akikben meggyökereztek Jézus szavai, és voltak, akikről minden további nélkül lepergett. Professzorunk minden korban ugyanezzel találhatta szembe magát: egyeseket megragad, nem hagy nyugodni Jézus szava, mélyebb keresésre, megértésre, szívükbe zárásra hívja őket, míg másokat ugyanaz a szó, ugyanaz a történet közömbösen hagy. És nem ugyanez játszódik le közöttünk, itt is, ma is, most is? Vannak, akiket „eltalál” a példázat, szíven üt, magukra ismernek, birkóznak vele, és vannak, akiket mindez hidegen hagy. Nem vagy ellenséges, csak úgy véled, annak, ami itt zajlik semmi jelentősége nincs a te szempontodból. Hogy lehet, hogy az egyikünket megráz, megindít a szó, másikunkat elkerül, sőt, esetleg megkeményít? Az egyiket felkavarja, keresővé teszi, a másikat megerősíti abban, hogy nincs itt semmi... Az Isten országa titkához tartozik ez a jelenség – mindig, minden időben. Jézus meghív, de meghívása megoszt. Isten országa misztérium, titok, mondja Jézus.
II. Aki meghallotta, de végül mégsem maradt meg benne
A bent lévőknek, akiknek megadatott a titok, Jézus kész közvetlen magyarázatot adni. Jegyezzük meg, hogy a „titok megadatása” nem azonos a titok megfejtésével, a titok feltörésével, minden megértésével: „ Nem értitek azt a példázatot? Akkor hogyan fogjátok megérteni a többit?” – mondja Jézus. Akik bent vannak, készek Jézusban hinni, és vele továbbhaladni. Ez nem azonos azzal, hogy előttük megszűnt volna Isten országának titka. Sőt, kiderül, amíg ezt a példázatot nem hallják meg, nem fogadják el és be, addig nem tudnak tovább lépni. Mit akar Jézus elmondani azoknak, akik meghallották az üzenetet? Mit kell a bent lévőknek megérteni? A példázat egyszerre hordoz vigasztalást, bátorítást, valamint intést, figyelmeztetést.
Vannak azok, akik hallanak és mégsem hallanak – az ő esetük olyan, mint az a mag, amely az útszélre esett, és elkapkodták a madarak, azaz „amikor meghallják, azonnal jön a Sátán, és kiragadja a beléjük vetett igét.” Vannak azonban olyanok is, akik „meghallottak” és mégsem hallottak meg – két csoportban is. Mert az Isten országa titok, misztérium, és az is marad. A példázat elénk adja ezt a titkot, és ezzel először is vigasztalja és bátorítja azokat, akik bent vannak.
Ismersz olyanokat, akikben nyilvánvalóan elplántáltatott a mag és növekedésnek indult, azaz akik meghallották Jézus szavát és befogadták azt, élni kezdtek vele és benne, és azután egyszer csak elhalt ez a szárba szökkent kalász, semmissé lett az újonnan talált hit? Ha igen, tudod, hogy miért vigasztalás az, amit a példázatban hallunk. Igen, a magok egy része sziklás talajra esett, nem volt mély gyökere, kinőtt, de hamar elszáradt. Nagy volt az öröm, a lelkesedés, de felületes, és amint kiderült, hogy ára van Jézus követésének (nyomorúság vagy üldözés), azonnal vége lett. Igen, a magok egy másik hányada tövisek közé hullt, és a tövisek megfojtották a kalászt. Az élet gondjai, aggodalmai, hiábavalóságai szép fokozatosan megfojtották a hitet. Mindannyiunk számára, akik láttunk szeretett testvéreket elindulni Jézussal, majd akár hirtelen, akár fokozatosan elfordultak tőle, fontos ez a tanítás. Nem azért, mert ennek a fényében már meg is szűnt a szomorúság, az aggodalom, a fájdalom, amit átéltünk, ami velünk maradt. Nem is azért, mert a magyarázat felejtette velünk a drámát (mert valljuk be, ez nekünk dráma!). Hanem azért, mert Jézustól magától tudjuk, hogy ez megtörténik. És amikor ezzel szembesülünk, nem szükséges dogmatikai magyarázatokkal biztosítani magunkat (nem is voltak igazi hívők, vagy „na látod, hogy ki lehet esni a kegyelemből”), nem szükséges előre eldöntenünk, hogy mi lesz ezen testvéreink sorsa. Márk evangélista közvetlen környezetében, ugyanúgy, mint a niceai atyák, az ír szerzetesek, a londoni misszionáriusok vagy az afrikai keresztények idejében és közösségében újra és újra megismétlődött a magvető története. Isten országa titok.
A titoknak ez a részlete ugyanakkor inti, óvja és figyelmezteti azt, akinek van füle a hallásra. Nem ijesztget, de komolyan figyelmeztet: mélyre eresztetted a gyökereid? Kibírja elköteleződésed a gúnyt, a mellőzést, a betegséget, a munkanélküliséget, a házassági nehézségeid vagy éppen társtalanságból fakadó gyötrelmeid? Kigyomlálgatod aggodalmaid? Kitéped szívedből hiábavaló vágyaid? Felismered, amikor jobban szereted álmaid és vágyaid, mint Jézus Krisztust, megváltó és szabadító Istened? Kész vagy elismerni, hogy a te történeted sem automatikusan előre lejátszott történet? Tudunk arról, hogy a házasságnak vannak kritikus időszakaszai, olyan életszakaszai, amelyek különösen is nehezek. Az első ilyen az, amikor megszületik az első gyermek és alapvetően változik a feleség és férj kapcsolata, ami gyakran nem kevés nehézséget okoz. Kevés alvás, sok fáradtság, a feleségnek sokszor küzdelemmel jár, ahogy változik az alakja, a férjnek meg nem ritkán a szexuális életük változása okoz frusztrációt. (De jó, ha mindezzel Istenhez tudnak fordulni türelemért, erőért, szeretetért!) Hasonlóan vannak válságidőszakok az Istennel való kapcsolatban (házasságban). Egyre inkább azt látom, hogy a megtérés után egy-három évvel a legtöbben keresztül mennek egyfajta kiábránduláson, amikor elmúlik a Jézussal való első szerelem, amikor világossá válik, hogy bizonyos problémák és nehézségek továbbra is megmaradnak, és Isten nem elvette, nem oldotta meg egy pillanat alatt, hanem együtt jön velünk a nyomorúságok közepette. Ez az első olyan időszak, amelyben eldől, kiszárad, megfullad a szárba szökkent kalász, vagy megmarad, és bőséges termést hoz. A példázat vigasztal, és ugyanakkor figyelmeztet: ne legyünk azok, akik meghallották, és mégsem maradtak meg. Mindez része Isten országa titkának.
III. Aki meghallotta és gyümölcsöt terem
Mi lesz azzal a mozgalommal, amely kicsinyként indul, és azonnal heves ellenállást, véres üldözést vált ki? Mit várhatnak azok mozgalmuk jövőjétől, akik egy globalizálódó, erőszakra épülő, ugyanakkor a tudományt tisztelő világban egy olyan Istent hirdetnek, aki ennek a világnak egyik jelentéktelen szegletéből származó férfi, akit ráadásul kivégeztek egy kereszten? Mi a lehetősége egy megfeszített zsidó ács mozgalmának a hatalmas és büszke Római Birodalomban? Sokan meg sem hallják, számosan csak ideig-óráig lelkesednek, üldözések indulnak, és a világ telve van fantasztikus lehetőségekkel. Mi az esélye a Jézus mozgalomnak? Azt kell mondanunk, hogy semmi. Semmi, hacsak nincs ebben a magban, ebben az igében isteni életerő. Semmi, hacsak nem történik valami hasonló a teremtett világ csodájához: egyetlen mag sokszoros termést hoz.
Nézz rá erre a magra! A magvető az igét veti… A magvető – Jézus. Az ige, az üzenet, Jézus. Ahogy ő a főpap és ő az áldozati bárány is, hasonlóan ő a magvető, de ő a mag is. Egy mag, egy Istentől való mag, amelyben élet, isteni élet van, elplántáltatott. Csak egy mag – Jézus anyja, Mária méhében. Egy olyan mag, amelynek életereje legyőzhetetlen. A mag, a sejt osztódni kezdett, az élet kibontakozott. Kilenc hónap után megszületett, majd növekedett. A mag emberré formálódott, hirdette Isten országát, tanított, gyógyított, szabadított. Egy nap megfogták, hogy kiirtsák. Jézus, az élet, az isteni élet hordozója meghalt. Meghalt, de nem veszett el. „Ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.” – mondta. Így lett, visszanyerte az életet, és azóta is növekszik.
Az Isten országának titka, hogy növekszik. Igen, a nyugati világban ma hetente 53.000 fővel fogy a keresztények száma, de ez ne tévesszen meg bennünket; az egész világon soha nem látott mértékben növekszik. Növekedett a 30-as években Jeruzsálemben, majd az első három évszázadban a mediterrán térségben, hogy később megerősödjön Európában, hogy utána tovább folytassa diadalútját Amerikában, majd napjainkban Ázsiában, Latin- és Dél-Amerikában, és Afrikában. Az Isten országa titka, hogy amint egyik helyen hanyatlani kezd a keresztény egyház, egy másik helyen új formában bukkan fel, és növekszik tovább. Ez Isten országa növekedésének a titka, amely arra hív ma minket, hogy ámulattal és bizakodással teljes csodálattal dicsőítsük urunkat, a királyt.
Ugyanakkor mindez alázatra hív bennünket, akik meghallottuk, befogadtuk az igét, és akiknek életben gyümölcsöt terem. Mert minden nyomorúság, hiba, gyengeség, elbukás, értetlenség ellenére az a növekedés itt is történik, közöttünk is történik, sőt, általunk is történik. Alázattal valljuk ezt meg, nem feledve, titokkal állunk szemben. És alázattal – szórjuk a magot! Beszélj Jézusról! Dicsekedd el hatalmas tetteit! Bátran képviseld igazságát! Merjél vele, általa és érte nagy és erős lenni! Mert a magvető most is az igét veti… ÁMEN!

Kint vagy bent? Ki van kint, és ki van bent? Mi bent vagyunk egy templomban, mások kint vannak az utcán – vasárnap délelőtt. Egy másik olvasat szerint azonban ők vannak bent – hiszen a társadalom többsége nincs templomban vasárnap délelőtt – mi pedig kívül, hiszen kiléptünk azok közül, aki vasárnap soha sincsenek templomban. Mi Isten országában bent vagyunk, mondjuk; ők kint, de az is igaz, hogy ők vannak bent, mi kint. Minden nézőpont kérdése.
Hasonló kérdéseket vet fel számunkra – akik bent vagyunk – Márk evangéliuma Jézussal kapcsolatosan. Jézus bent van egy házban – vitázik az írástudókkal -, majd családjával szemben – akik kívül vannak – a vele bennlévőkről mondja, hogy ők anyja és testvérei. Hová tartozik Jézus – és vele együtt mindazok, akik követik őt? Hogyan viszonyul a társadalomhoz és a családhoz? Milyen szempontból nézve van – és vagyunk vele mi is – kint, ill. bent? Mi az a mérce, ami igazán számít? Hiszen van, amiből kívülre szorultunk, és ez bánt; van, amiből kint vagyunk, de ez jó; van, amiben bent vagyunk, pedig inkább kint lennénk; és van, amiben bent vagyunk – és bent is szeretnénk maradni. Ugyanakkor mindezek nem ritkán feszültségben állnak egymással, hiszen ha az egyik oldalon célhoz érünk, lehet, hogy a másik oldalon elvesztünk valamit. Mi az, tehát, a mi igazán számít? Mi a szilárd pont, az a mérce, amihez lehet – és főleg érdemes! – viszonyítani, hogy mi van kint és mi van bent? A mai szakasz ebbe a kérdésbe ad bepillantást: mi az, ami Jézust – és azokat, akik vele vannak - meghatározza? Hogyan helyezi el Jézus önmagát? Hol van az a szilárd, biztos pont, amire felépíti, hogy kicsoda, mit tesz, hogyan viszonyul másokhoz, miből marad ki, és mibe lép be? Jézus válasza: az egyedüli, ami számít, amire érdemes építeni, az Atya akaratának cselekvése. Az igazi mérce az engedelmesség Isten akaratának. Ez jelöli ki Jézus és követői helyét, ez határozza meg a kint és a bent határait; 1. Mert aki Isten akaratát cselekszi, az konfliktusba kerül (kint lesz), 2. Mert aki Isten akaratát cselekszi, új családot nyer (bent lesz). 3. Hogyan lehet Isten akaratát cselekedni?
I. Aki Isten akaratát cselekszi, az konfliktusba kerül (kint lesz)
A felolvasott szakasz két eseményből áll: Jézus és hozzátartozói (családja), valamint Jézus és az írástudók konfrontációja. A család nem érti, hogy mi zajlik Jézussal. Hatalmas tömeg követi minden lépését, bármerre jár, gyógyulások, szabadulások történnek, és úgy látják, hogy mindez fiuk, testvérük kárára megy: „még enni sem tudtak emiatt.” Egy igazi édesanyát, rokonságot mi ijeszt meg annál jobban, minthogy arra, amit szerettük csinál, az egészsége mehet rá? Persze ennél sokkal súlyosabb a helyzet, hiszen amikor ezek a hírek Jézusról eljutottak a családjához, azok „elindultak, hogy elfogják, mivel azt mondták: magán kívül van.” Ez azért nem jelentéktelen vád, még akkor sem, ha az aggodalmat, a féltést, a meg nem értést érezzük mögötte. Lényegében mégis csak azt állítják, hogy őrült. A jelenet azzal végződik, hogy Jézus anyja és testvérei megérkeznek, megállnak a házon kívül, beküldenek Jézusért, aki – körbenézve a vele bent ülőkön - igen kemény választ ad: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?”
Ez a családi konfliktus súlyos, hiszen egyik oldalról az a feltételezés hajtja, hogy a fiú – akiről mi tudjuk, hogy Isten országát hirdeti - elvesztette az eszét, a másik oldalról meg úgy tűnik, hogy megtagadja a családját, ami a korabeli, a miénknél sokkal tekintélytisztelőbb világban óriási botránynak számított. Márk evangélista azonban – azzal, hogy Jézus családi összeütközését párhuzamba állítja az írástudókkal való vitával - gondoskodik arról, hogy még ijesztőbbnek lássuk a helyzetet. Először is az ún. szendvics technikával szétválaszthatatlanul összefűzi a két jelenetet, hiszen a családi történetbe ékeli be a jeruzsálemi írástudók érkezését. Másodszor pedig a Jézus elleni vádakat is párhuzamba állítja: az írástudók azzal magyarázzák Jézus letagadhatatlan csodáit, hogy démon, sőt, maga a Sátán van benne, és innen az erő, márpedig a korabeli gondolkodás szerint a „magán kívül van” és az „ördög van benne” nem állnak messze egymástól. Azaz hiába próbálnánk szépíteni a helyzetet, a családi konfliktus párhuzamba került azzal az igen súlyos összeütközéssel, amelyben Jézust ördögi, okkult manipulációval vádolják, és amely vádra válaszul Jézus odajut, hogy az egyetlen megbocsáthatatlan bűnről, a Szentlélek káromlásáról szól.
Jézus menthetetlenül kívülre került. Annak következményeként, hogy hirdette Isten országát, konfliktusban, és ezzel együtt a családján és a vallási tradíción kívül találta magát. A családja, ha nem is formálisan, de kiveti, hiszen az ellenségei oldalán áll, az egyháza pedig teljesen egyértelműen elutasítja. Kint van, és kívül lenni – valljuk meg! – nem jó, sőt, nehéz és keserves. Különösen akkor, ha ez a Jézus iránti engedelmességből fakad. Egyszer beszéltem egy testvérünkkel, aki – Isten Lelke által felbuzdulva, megelevenítve – saját gyülekezetében a lelkipásztora beleegyezésével kezdett el egy Alpha kurzust. Voltak, akik megtértek, voltak, akik megújultak hitükben, elkezdtek istentiszteletre járni, de a lelkipásztor mintha megijedt volna: mit fognak mondani mások, hova vezet ez az út? Ezért megvonta a támogatását. Ismerősöm – ha nem is így fogalmazott – de azt élte meg: kívül van, nem kell a szolgálata, pedig egyértelműen áldást hozott. Sok keserűség és csalódás volt a hangjában. Mindez azért, mert Jézust szeretné hirdetni, az ő akaratát cselekedni.
Talán még fájdalmasabb a család, a szeretteink értetlensége, közömbössége, többek esetében szembenállása, gúnyolódása. Újra és újra átélik ezt azok, akik Jézushoz fordulnak, és új módon kezdenek el élni. Amikor a családtagok azt látják, hogy a hited miatt egészen máshogyan intézed az anyagi ügyeidet, másképpen viszonyulsz a pénzhez, azt mondják, megőrültél, mi lesz így veled. Amikor Isten szerinti módon akarod formálni a kapcsolatodat, azt hallod, bolond vagy, ebben a világban ki látott már ilyet? Amikor szolgálni kezdesz a gyülekezetben, ingyen adsz az idődből, az energiádból, azt mondják, hogy ez már túlzás, miért nem a családoddal törődsz… Ha cselekszed Isten akaratát, azaz döntéseidben megjelenik a hited, a barátaid, a családod – talán éppen aggodalomba csomagolva – neked esnek. Konfliktus születik, és egyszer csak ki kell mondanod, néven kell nevezned a valóságot: kívülre kerültél, Jézussal együtt kint vagy. Ez nem azt jelenti, hogy nincs kapcsolatod a családdal, hogy ott hagyod őket; sokszor csak egy benső, lelki kívülre kerülést jelent. Jézus követésének lehet a családdal való meghasonlás a következménye, de semmiképpen sem a feltétele. Nem keressük ezt a konfliktust, és nem is akarjuk a magunk hitét ezzel igazolni. De ha létrejön, fel kell tenni a kérdést: hol vagyok? Kint vagy bent? És akármilyen fájdalmas is, meg kell adni a választ: Jézus kívülre került, és vele együtt te is. Miért fontos ezt látni? Azért, mert Jézus követése nem „kint is vagyok, bent is vagyok”. Sokan pedig éppen ezt a bújócskát játsszák, mert félnek. A munkahelyen vagy a családban is bent akarnak lenni, hasonulnak, de az Isten népében, az Isten országában is bent akarnak lenni. Nem az Isten akaratának cselekvése motiválja őket, hanem az, hogy mindenhol bent legyenek. Hiszen olyan jó lenne mindenhol bent lenni! De sajnos ez nem lehetséges –Jézus is kívülre szorult. Az egyik újszövetségi elnevezés az egyházra görögül „ekklésia”, a kihívottak közössége. Természetesen az a Jézus, aki valahonnan kihívott valamibe be is hívott; az, hogy valaki kívül került nem jelenti azt, hogy sehol nem lenne bent, azaz nem lenne otthon. De a „kint is vagyok bent is vagyok” vonzó megoldása nem megoldás, nem boldogság, hanem gyávaság és nyomorúság. Ezért fontos, hogy így lásd Jézust, és azt a mércét, ami őt vezérli: aki nem az Isten akaratát cselekszi, azokkal Jézus nincs bent. Mert a bent az ő számára, és az őt szeretők számára az Atyának való engedelmességhez tartozik.
Ugyanakkor kintről mindig van út befelé Jézushoz és az ő közösségéhez. Ezt hirdeti meg Jézus mondata az írástudóknak: „minden bűn meg fog bocsáttatni az emberek fiainak…” Jézus oldaláról nézve a bűn rekeszt ki az Istennel való közösségből, és éppen ezért döntő, hogy a kívülre szorulás nem végleges, nem menthetetlen. Minden bűnre van bocsánat, kivéve az egyetlenre, amikor valaki semmiképpen nem akarja felismerni és elismerni Isten munkáját, hiszen ő nem is látja be, hogy bocsánatra van szüksége. Ez az írástudók tragédiája. Ugyanakkor Jézus családjának tagjait később a Jézusban hívők között találjuk (vö. ApCsel. 1.14) Mindezzel meg is érkeztünk a következő állításhoz:
II. Aki Isten akaratát cselekszi, az új családot nyer (bent lesz)
Jézus a kettős elutasítás vagy kivettetés után bent ül a házban az őt követő sokasággal, és így szól: „Íme, az én anyám és az én testvéreim.” Hogyan értsük ezt? Vajon mennyire valóságos Jézusnak, hogy ezek az ő új családja? Nem csak kínjában, magányában, egyfajta csökönyösségben mondja ezt, nem csak valami pótlék az igazi helyett, nem csak valami gyenge önigazolás, maga-bizonygatás egy ilyen kijelentés? Arról, hogyan lesz családdá Isten népe, hallgassunk meg egy bizonyságtételt Gyura Gábortól és Anikótól! …
A jézusi családhoz az tartozik, aki cselekszi Isten akaratát. Az Atya akaratának való engedelmesség erősebb kötelék, mint a vér szerinti családi, mondja Jézus. És ez odatartozást, bent-létet hoz létre. Gyönyörűen ír erről Visky Ferenc: „Ahol Atya van, ott család van. Ahol család van, ott otthon van. Ahol pedig igazi otthon van, ott melegség van. Egyedül ebben az otthonban szűnhet meg idegenségünk. Itt nem vagyunk többé béresek, szolgák, zsellérek. … Annak a kegyelme, Aki bennünket elhívott, lerontotta a válaszfalakat, és polgárságot ajándékozott nekünk a mennyei poliszban, ahová az Ő neve által befogadtatunk. Csodálatos valóban ez az atyai ház, ennek a háznak a melege, tüze!” (Méz a sziklából, ápr. 24)
Ezzel együtt fontos azt is hangsúlyozni, hogy ez a család – amint egyetlen család sem! – nem tökéletes. A legnagyobb testvér, Jézus, igen, ő tökéletes, és teljesen cselekszi az Atya akaratát. De ne éljen bennünk egy olyan álomkép a gyülekezetről, hogy itt tökéletes emberek tökéletes szeretettel vesznek körül, mert akkor hamar és nagyot fogunk csalódni. Amint egy család élete nem arról szól, hogy valami rózsaszín ködben lebegünk a határtalan harmóniában, úgy Jézus családjában sem így van. A családban mindig vannak terhek, van feladat, fáradtság, küzdelem, bántás és megbocsátás – nálunk is. De mégis új családot kaptunk, egy új otthon, egy új középpont adatott nekünk Krisztusban és egymásban. Bent vagyunk, Jézus családja vagyunk. A kérdés, hogy mennyire határoz meg ez a bent? Mennyire nyújt az a bent lét olyan örömöt, hálát, elégedettséget, aminek tudatában vállalni és elhordozni tudjuk a Jézus követéséből esetlegesen fakadó kint létet? Eljut-e hozzánk, megragad-e minket a csoda, hogy Jézus ma is itt van velünk, körbenéz, és ezt mondja: „Íme, az én anyám és az én testvéreim. Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.” Ti vagytok az én családom, és én a tietek. Hozzátok tartozom, és ti hozzám. Velem vagytok, bent vagytok, és éljetek ebben teljes szabadsággal – nem kell többé bújócskázni!
III. Hogyan lehet Isten akaratát cselekedni?
Mindez persze csak akkor igaz, ha Jézus akaratát cselekesszük – de ez hogyan lenne lehetséges? Van egy kép Jézus az írástudóknak adott válaszában, ami nagyon sokat elárul erről a kérdésről: „Senki sincs, aki egy erős ember házába hatolva el tudná rabolni annak javait, ha csak előbb meg nem kötözi azt az erős embert; akkor kirabolhatja a házát.” Ez a példázat, ez a történet a mi történetünk, ha tetszik, az akaratunk története. Mert tudjuk, hogy az akaratunk – fogoly. Valami, valaki erősebbnek a foglya. Hiszen gyakran nincs meg bennünk a jó akarása, vagy ha meg is van, nincs bennünk erő Isten akaratának a cselekvésére. Az erős ember házában voltunk/vagyunk mindannyian, bezárva, megkötözve, megbénítva. Ézsaiással együtt kérdezzük gyakran: „El lehet-e venni a zsákmányt a hőstől, megmenekülhetnek-e a foglyok az erőszakostól?” És hangzik a válasz, az örömhír, az evangélium: „Igen! – mondja az Úr. A hőstől is el lehet venni a foglyokat, és az erőszakostól is megmenekülhet a zsákmánya.” Hogyan? – kérdezzük, de mindjárt itt a válasz Jézus szavaiban: van valaki, aki megkötözte az erős embert, mert még erősebb, aki lefegyverezte és kirabolta azt, aki megkötözte az akaratunkat, aki fogságban és halálban tartott minket. Igen, Jézus eljött, hogy megszabadítson és kimentsen téged. Hogyan tette?
Hatalmas csodával… Hagyta magát ő, az erősebb hős, az erős ember által megkötöztetni. Hagyta magát a fára feszíttetni, kezeit és lábait szögekkel átütni. Engedte magát legyőzni, hogy az erős ember, a Sátán, azt higgye, ő a legerősebb, hiszen megint győzött. Újabb zsákmányt szerzett, hiszen megint bevitt valakit – nem is akárkit, Isten Fiát! – saját házába, hatalmába, a halál és kárhozat világába. Oda, ahol – azt gondolta – egyedül neki van hatalma.
Három napig Jézus ott volt, megkötözve, leláncolva, holtan, vesztesen. De a harmadik napon az Atya szavára felkelt, újra élt, legyőzte a halált, és ez által megkötözte az erős embert. Kijött a sírból, hogy kihozzon téged, és akaratodat, a fogságból. Hogyan teheted az ő akaratát? Hogyan lehetsz boldogan, hálás szívvel bent? Hogyan lehetsz szabad a vágytól, hogy újra kint akarj bent lenni? Úgy, hogy Jézust, a leghatalmasabbat, a testté lett isteni akaratot behívod, beengeded, magadba fogadod, imádságban újra és újra azt mondod: élj bennem, és legyen meg a te akaratod! Ámen!

Meg lehet-e erősödni úgy a keresztény hitben, hogy az ember több alázattal, mélyebb szeretettel, és erősebb küldetéstudattal éljen ennek következtében? Nem az a keresztény a jó keresztény, aki alázatos, szeretettel teli – de éppen ezért nem túlzottan küldetéses ember, nem akar másokat rábírni saját meggyőződésére? És nem úgy látjuk-e, hogy a nagy küldetéstudattal bíró ember az, akiben kevés az alázat, aki nehézkes mások meghallgatásában és szeretettel teli elfogadásában? Nem mindennél veszélyesebb-e a mai világban a kiválasztottság tudata, hiszen ez vezet az öngyilkos merényletekhez, a vallási fanatizmushoz, a szélsőséges magatartáshoz? Van bennünk egy kép arról, hogy aki nagyon biztos a maga dolgában (a „fundamentalista”), az az igazán veszélyes, és ezért talán sokkal jobb, ha valaki egészséges önkritikával, sőt, öniróniával néz magára, hitére, akinek nincsenek nagy bizonyosságai, és különösen nem gondolja magát kiválasztottnak. Hiszen ha valaki azt gondolja magáról, hogy ő Isten által kiválasztott valamire, akkor – mivel mindenben az általa vélt legnagyobb hatalomnak engedelmeskedik – minden más értéken és minden más személyen keresztül fog gázolni azért, hogy megfeleljen az ő Istenének. Ez pedig ijesztő…
A tizenkét apostol kiválasztásáról olvastunk. Jézus egy különleges szerepre választja ki őket az őt követők (a tanítványok egy nagyobb köre) sokaságából. A tizenkettő lesznek Isten népének a képviselői. Hasonlóan az Ószövetséghez, ahol Izrael tizenkét ősatyjáról és tizenkét törzséről olvasunk, Jézus tizenkettőt választ maga köré. Mindez annak a jele, hogy Jézusban eljött az ideje Isten népe helyreállításának, de nemcsak a meglévő helyreállítása, hanem valami új is történik. Egyszerre van jelen a folyamatosság Isten múltbeli tetteivel, valamint az az új, amit Jézusban Isten cselekszik. Ennek a tizenkét „új ősatyának” a története mindazoké is, akik ehhez a jézusi közösséghez tartoznak ma is. Igen, van, amiben ők különállnak mindenki mástól, de számos már kérdésben osztozunk velünk. Mit jelent tanítványnak lenni? Mi a kiválasztás titka? Hogyan viszonyuljunk a kiválasztottság kérdéséhez? Hogyan erősít ez meg bennünket, ma keresztényeket, a hitünkben, az identitásunkban? Ezekről beszél velünk Isten Igéje. Lássuk, hát, hogy 1. Ki az, aki kiválaszt? 2. Mire választ ki? 3. Mi a kiválasztás titka?
I. Ki az, aki (ki)választ?
A kérdés magától értetődőnek tűnhet, de annál több problémát vált ki: Jézus és a tizenkét tanítvány közös történetében kié a választás, a kezdeményezés lehetősége? Márk evangélista hangsúlyosan adja elénk, hogy Jézus az, aki szuverén módon cselekszik: „… magához hívta, akiket akart”, valamint: „tizenkettőt választott ki” (vö. újra: v.16.). Két szempontra szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik, hogy Jézus azokat választja ki, akiket ő akart – és nincsen semmi nyilvánosság e cselekedete körül. Nem hirdeti meg az álláshelyeket, nem ír ki pályázatot, nem biztosít azonos feltételeket. Sőt, „felment a hegyre”, azaz elvonult a tömegtől. Saját hatáskörben dönt, és tizenkettőt kiválaszt a maga céljaira, pedig biztos vagyok benne, hogy számos más ember is vágyott volna ebbe a körbe tartozni (vö. vv.7-10, tömegek rohanják meg). A másik megjegyzés, hogy semmit nem tudunk meg arról, mi alapján választja ki Jézus éppen ezeket. Nemcsak az zavaró számunkra, hogy ennyire nem demokratikusan cselekszik, hanem az is bosszantó, hogy még csak arról sem győz meg, hogy az arra legérdemesebbeket, legrátermettebbeket választotta, sőt, hamarosan kiderül, hogy elég jól „beválasztott” (értetlenek, megtagadók, árulók a csapatban…).
Minden fenntartásunk ellenére egy olyan Jézus áll előttünk, aki szabadon, magyarázkodás nélkül kiválasztja, akiket akar. Az egész Biblián végighúzódik az a nagy botrány, hogy Isten, élve a maga isteni szuverenitásával, egyeseket kiválaszt a magáénak, és ezzel a döntésével másokat pedig nem választ. Kiválasztja Ábrahámot, és elhívja a magáénak, hogy megáldja. De miért éppen őt? Majd Ábrahám leszármazottjai körül ugyanez a történet zajlik újra és újra. Kiválasztja Izsákot, és nem választja Izmaelt. Jóval később Isten kiválasztja a (csaló) Jákobot, és nem választja Ézsaut. Majd választ magának, saját tulajdonául egy népet, amely értelemben nem választja a többi népet. Jézus kiválaszt tizenkettőt, és nem választ a tizenkettőbe másokat. Vannak, akik közöttünk hitre jutnak, megnyílik a szívük és értelmük Jézus előtt, míg másokkal nem történik ez meg, pedig megtörténhetne. Ezt tudjuk meg Istenről, és az ő Fiáról, az isteni hatalom és szabadság igényével fellépő Jézusról. Ő dönt, választ és elhív.
Mit tudunk meg magunkról? Vajon miért olyan nehéz, sőt, gyakran felháborító nekünk szembenézni ezzel a Jézussal? És ez nem kizárólag a nem keresztények kérdése, hanem azoké is, akik Jézuséi lettek, akiket ő kiválasztott. Amint azzal találkozunk, hogy Isten kiválaszt egyeseket, az igazságérzetünkben találjuk sértve magunkat. Különösen akkor, ha nincs indoklás, hogy miért éppen azt a tizenkettőt választja Jézus. Másnak miért nem ad lehetőséget? Hogyan gondolhatja bárki is, hogy Isten ilyen személyválogató és diszkriminatív lenne? Hogyan lenne tartható, hogy a kiválasztás gondolatával korlátozzuk azt, hogy ki ismeri meg Jézust? Mennyire csak emberi lehet az a gondolkodás, amely így megoszt, egyeseket beenged, másokat meg kizár!
Van azonban egy másik, mélyebben rejlő fennakadásunk is. Az, hogy alapvető jogainkban, személyiségünkben, függetlenségünkben sért minket a kiválasztás gondolata. Mert a tizenkettő soha nem lehetett volna a tizenkettő, ha Jézus nem hívja el őket. Mert Ábrahám soha nem juthatott volna az Úr ismeretére, ha az Úr nem szólítja meg. Mert aki ma Jézus követőjének, tanítványának vallja magát, soha nem tehetné ezt, ha Jézus nem tett volna vele valamit először. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek…” (Jn. 15.15) „Senki sem jöhet énhozzám, ha nem adta meg ezt neki az Atya.” (Jn. 6.65) Nagyon nehéz nekünk megemészteni azt, hogy minden – minden! – az ő döntésén múlik, és minden mi döntésünk csak másodlagos. Tényleg nem rajtam múlik elsősorban? Semmit sem tehetek nélküle? Nem én választok? Nem én vagyok az életem, dolgaim középpontja? Nem belőlem indul ki minden? Nem én irányítom az életem? A válasz, hogy végső értelemben nem. Igen, az Isten keresésünkben, Jézushoz fordulásunkban van felelősségünk, vannak nehéz és komoly döntéseink, hozunk áldozatot, de mindez nem változtat az alapigazságon: Jézus választott ki, Jézus hívott el, Jézus tette lehetővé, hogy őt válaszd –és ha ő mindezt nem teszi, mi nem ismerhetnénk őt meg. Az Úrral való kapcsolatban elsősorban nem választó vagy – hanem kiválasztott. Ha őt ma életed Urának, tulajdonosának, megváltójának vallod, tudod, hogy ennek legfőbb oka nem benned, hanem benne rejlik. Tudod, hogy nem azért választott, mert jobb vagy, mert érdemesebb vagy, mert hasznosabb vagy, mert lelkibb vagy, mert kevésbé vagy bűnös, mint bárki más. Hanem azért, mert így döntött, szeretetéből. Jézus olyan Isten, aki kiválaszt. Ezen megbotránkozhatunk, vagy alázattal elfogadhatjuk. „Kiborulsz, vagy leborulsz” – ahogy igen találóan fogalmazott valaki.
II. Mire választ ki?
Miért? Miért cselekszik Isten ezen a módon? Mire választ ki? Ha ezt megértjük, az segít abban, hogy ne megbotránkozzunk, hanem leboruljunk szeretete és hatalma előtt. Márk így ír: „Tizenkettőt választott ki arra, hogy vele legyenek, és azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét, és hogy a tőle kapott hatalommal kiűzzék az ördögöket.” A kiválasztás célja tehát kettős: vele lenni, majd elküldöttnek lenni. Két irányú; az egyik irányban a kiválasztás által Jézus magához hív („ők pedig odamentek hozzá” – azaz elhagyták a régi életüket), a másik irányban pedig Jézus elküld. A kettő teljes mértékben összetartozik, hiszen a tanítványok azért vannak vele, azért részesülnek közelségében, áldásaiban, hogy azután képesek legyenek ezt a Jézust képviselni, igéjét hirdetni és cselekedeteit cselekedni. Abban, ahogy és amiért Jézus kiválaszt és elhív egyeseket, nemcsak kiváltság van, hanem felelősség is. Ábrahám nem csak azt az ígéretet kapja, hogy Isten nagy néppé teszi és megáldja (azaz Ábrahám Istennel élhet), hanem azt is, hogy általa nyer áldást a föld minden nemzetsége (azaz küldetése van). Az a Jézus, aki azt mondja, hogy én választottalak ki titeket, azt is mondja, hogy „arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek.” Az evangéliumból kapott áldás nem választható el az evangélium által ránk ruházott küldetéstől. Igen, Jézussal lenni áldás. Áldás, ha megkóstoltad a bűnbocsánat nagy és felszabadító ajándékát, áldás, hogy tudod, a Szentlélek beléd költözött, áldás, hogy részese lettél Isten családjának, áldás, hogy bizonyosságod van, hogy Jézus szeretetétől és személyétől még a halál sem választ el, mert ő legyőzte a halált. De vajon ugyanilyen fontos-e neked a felelősség is? Vajon nem úgy ragaszkodsz az áldáshoz, a kiváltsághoz, hogy mit sem számít a felelősség, a küldetés? Nem az volt-e minden időben Isten népének egyik legnagyobb bűne, hogy úgy ragaszkodott önző és önhitt módon a kiválasztottságához, kiváltságaihoz, hogy közben nem töltötte be a felelősségét: áldássá lenni minden nép számára? Nem akarjuk-e Jézus jelenlétét úgy magunkhoz kötni – „én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt. 28.20), - hogy figyelmen kívül hagyjuk, mihez kapcsolódóan tette az ígéretet – „menjetek el … tegyetek tanítvánnyá minden népet”? Nem arról van tehát szó a kiválasztásban, hogy Jézus egyeseket elrendelt a jóra, másokat a rosszra. Egyesek kiváltságosak, mások elfelejtettek. Nem, hiszen azért választja ki a tizenkettőt, hogy vele legyenek, és az ő küldetését folytassák, hogy még többen legyenek vele, akik még teljesebben folytatják küldetését, hirdetik Isten országát, és teszik Jézus cselekedeteit. Lesslie Newbigin szavai nagyszerűen foglalják ezt össze: „A kiválasztás tehát nem azt jelenti, hogy a kiválasztottak üdvözülnek, a többiek pedig elkárhoznak. Jézus Krisztusban kiválasztottnak lenni – más kiválasztottság pedig nem létezik – azt jelenti, hogy betagolódtunk Krisztus világmissziójába; hordozói lettünk Isten egész világra kiterjedő üdvözítő akaratának; jelei és eszközei, első zsengéi az Isten által megáldott országnak, amely mindenki számára adott.” (Newbigin, Evangélium a pluralista társadalomban,109). Ha Jézusé vagy – küldetésben vagy. Ha vele egyek vagyunk, küldetésében részt veszünk. Küldetésében pedig csak azért veszünk részt, mert vele vagyunk, mert szeretjük, mert eggyé lettünk vele. Nem azért, mert miénk az igazság – Jézus az igazság. Nem azért, hogy nagyobbak legyünk, többen legyünk, több hatalmunk legyen. Nem azért, hogy másokat kioktassunk. Nem. Hanem azért, és csak azért, mert ha részesültünk Jézus áldásaiban, nem tudunk nem részesülni a mi Urunk nagy küldetésében. Ez a kiválasztottság tudat pedig nem lehet erőszakos, csak szeretettel és alázattal teli – amint Jézus maga is ilyen!
Még mindig velünk marad egy kérdés: rendben, Isten azért választ ki egyeseket, hogy általuk másokat is megáldjon és másokkal is megismertesse önmagát, de miért cselekszik így? Miért kell a tizenkettőnek elmenni és hirdetni Jézust, miért nem teszi ezt meg Jézus közvetlen módon? Miért kell nekik cselekedni Jézus cselekedeteit, miért nem hoz Jézus szabadulást maga? Miért kell egy közösség (az egyház), amely arra hívatott, hogy általa eljusson az evangélium az egész világra, miért nem teszi ezt meg Jézus azonnal, közvetlenül, és mindenhol? Miért kellene más embereket hallgatni az ő hitükről beszélni ahhoz, hogy én is hitet kapjak? Miért kellene egy kétezer éves intézményen, az egyházon keresztül megszűrt Jézus-ismeretet, Isten-ismeretet kapni, hiszen nem igaz-e, hogy ő bárhol, bármilyen kultúrában, bármikor elérhető? Miért kellene egy közösséghez, egy gyülekezethez, egy egyházhoz tartozni, csak azért, mert valaki hívő akar lenni? A kiválasztás munkálásával Istennek miért kell egy vallást, egy egyházat/közösséget a vele való kapcsolat helyévé tennie? Mi a logikája ennek?
A bibliai gondolkodás szerint az emberiség nem egyének összessége, hanem egy közösség, egy család, a nemzetek családja. Férfiak és nők, szülők és gyermekek, családok, törzsek, népek és nemzetek kölcsönös egymásrautaltsága, egymáson való függése. Newbigin így ír: „ahhoz, hogy Istent megismerjük, hogy vele közösségünk legyen, szükségünk van arra, akit ő ad nekünk e kapcsolat megtestesítőjeként, nem csupán tanítókként és kalauzunkként, hanem végső soron társunkként. Privátüdvösség, amely nem von be bennünket az egymással való összetartozásba, nincs, nem létezhet. Ezért Isten üdvözítő önkinyilatkoztatása – ha szabad így fogalmaznom – nem közvetlenül az égből hullik alá. Isten üdvözítő kijelentését csak úgy nyerhetjük el, hogy ajtót nyitunk felebarátunknak, akit elküldött” (104-105). Majd: „Mivel Isten üdvözítő szeretete minden teremtményére kiterjed, ebből fakad az, hogy egy közösséget kiválasztott és elhívott arra, hogy az ő igazságát hirdesse, és szeretetét eljuttassa minden néphez.  … sem az igazság, sem a szeretet nem közvetíthető másképp, csakis egy gondolkodó és szeretetteljes közösségbe beágyazódva.” (107).
III. A kiválasztás titka
Végezetül egy kérdés maradt velünk: a kiválasztottság e tudata nem nevel-e elrettentő felelőtlenségre? Láttuk, hogy ha Jézus kiválasztott minket, az nem pusztán kiváltsággal, hanem mások iránti felelősséggel is jár, láttuk, hogy ez nem azt jelenti, hogy Jézusnak nem számít a többi ember, és nem arról van szó, hogy egyesekről eleve lemondott volna. De mégis: nem elkerülhetetlen-e, hogy ebben a bizonyosságban az ember ahhoz a gondolathoz jusson, hogy ha valaki ki van választva, nem érheti baj, ill. ha valaki nincs kiválasztva, annak úgyis mindegy, az elveszett?
Meglepő, amilyen őszinteséggel vallott Márk és a korai egyház arról, hogy Jézus választotta ki „Júdás Iskáriótest, aki el is árulta őt.” Hogyhogy nem próbálták leplezni ezt a nagy „melléfogást?” Hogyhogy nem próbálták elhallgatni, hogy Jézus maga választotta ki azt, aki elárulta őt? Ekkorát tévedett volna Jézus? Nem. Jézus nyilvánvalóan tudta, mi lakik Júdásban. Akkor miért választotta ki?
Gyakran azt a választ halljuk, hogy ha Jézus nem választja őt a tizenkettőbe, akkor nem lett volna, aki elárulja. Tehát Júdásnak ez volt a sorsa, a küldetése, kezdettől fogva, hiszen ahhoz, hogy a megváltó meghaljon, valakinek el kellett végeznie az ő elárulásának „nagy szolgálatát” is. Mintha Júdás erre lett volna rendelve, és nem lett volna más lehetősége. De ez nem tartható, lett volna más személy, más mód. Akkor hogyan lehetséges, hogy Jézus kiválasztotta Júdást? Ha sem nem melléfogás, sem nem végzetszerű szükség, akkor mi?
Júdás választása rámutat a kiválasztás nagy titkára. Lett volna lehetősége az igazságra, és az életre, de ő a halált és a pusztulást választotta. Ott volt a kiválasztottak közösségében, Jézussal volt és Jézus őt is elküldte, de ő végül Jézus ellen fordult. A titkot nem kívánom és nem is tudom megválaszolni (ha meg tudnám válaszolni, nem lenne titok). Hogyan lehet, hogy Jézus kiválasztotta, és ő mégis elkárhozott (mert ezt róla kimondja a Szentírás)? Nem tudom. De annyi bizonyos, hogy a kiválasztottság tudat, a bizonyosság, hogy az övé vagy, soha nem jelent automatikus garanciát. Jézus nélkül nincs kiválasztottság.
Befejezésül a kiválasztás hegyéről, ahol Jézus tizenkettőt választott, gyere el a Koponya-helyre, a Golgotára. – és tekints bele a kiválasztás legnagyobb titkába. Jézus nem csak a kiválasztó – ő az Atya választottja is. Ő az, aki az Atya minden áldását, szeretetét, kiváltságát magában hordozta, aki a legteljesebben mértékben vele volt, és Jézus az, aki mindenben az Atyát képviselte, és önmagát az Atya küldetésének odaadta. Ez a kiválasztottság vezette őt a Golgotára. A kiválasztott, aki az Atyával való legmélyebb kapcsolatban a legnagyobb küldetést hajtja végre. Ott, a kereszten, kiválasztottsága és küldetése legvalóságosabb tudatában. De ugyanakkor és ugyanott őbenne látod az elvetett, elkárhozott embert is. Akit az Atya elhagyott, akire az Atya nemet mondott, akit az Atya – miattunk, helyettünk, értünk – elítélt. Őbenne láthatod elveszettséged, és őbenne láthatod kárhozatod. Hogy őbenne lásd kiválasztottságod, és őbenne öleld magadhoz. Hogy ma ne megbotránkozz ebben az Istenben, Jézusban, hanem Pállal együtt dicsőítsd őt: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban. Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt … hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában.” ÁMEN!

Mit szabad és mit nem szabad? Ez a kérdés nem csak a most olvasott két ún. szombatnapi történetnek a kérdése, hanem sokak szerint a kereszténység központi témája is. Mit szabad tenni szombaton, a nyugalom napján, és mit nem szabad? Mit szabad, ha valaki keresztény, és mi az, ami tilos (számosan mondanák: minden, ami jó…)? Mit enged a törvény, és mit zár ki? Azon túl, hogy már a kérdés felvetése is idegen ma - hiszen miért kellene bárkinek és bárminek meghatároznia, hogy nekem mi a jó és mi nem? – már maga a törvény léte is problematikus. Kinek a törvénye? Melyik törvény? Miért éppen az? Milyen magyarázat alapján? Úgy tűnik tehát, hogy ez a bibliai szakasz nagyon távol áll a mai ember élethelyzetétől. Úgy tűnik, hogy egy régi törvényértelmezési vita van előttünk Jézus és a farizeusok között, ami nem különösebben hasznos nekünk. Azonban ennél sokkal többről van szó.
A fő kérdés nem az, hogy mit szabad és mit nem, hanem az, hogy kicsoda Jézus. Hogyan lehetséges, hogy tanítványainak egy ártatlan, hétköznapi cselekedete (kalászokat tépdesnek a mezőn), valamint Jézus egy csodája, jócselekedete (meggyógyít egy embert) oda vezet, hogy el akarják tenni láb alól? Ki az a Jézus, aki lénye legmélyét – Márk evangéliuma szerint – éppen halálában ismeri fel egy római százados? Hogyan lehetséges, hogy egy zsidó ember, akit keresztre feszítenek, olyan hatással legyen egy római katonára, hogy így kiált fel: „Bizony, ez az ember Isten Fia volt!”? (Mk. 15.39) Ha Jézus Krisztus személyéhez elengedhetetlenül hozzátartozik kivégzése, vajon jobban megérthetjük, megismerhetjük-e őt egy olyan helyzet alapján, amikor először mondják ki, hogy meg kell halnia? Lehet-e mindezek alapján ennek a két szombatnapi történetnek messzemenő következménye ma mind azoknak, akik Jézus követőinek vallják magukat, mind azoknak, akik nem így látják magukat? Az a meggyőződésem, hogy igen. Jézust úgy ismerjük meg, ő úgy jelenti ki magát, mint aki a szombat ura. Lássuk, hogy 1. Mi az a kihívás, amit Jézus ezzel megtestesít? 2. Mi a motiváció, ami Jézust vezérli? 3. Milyen jelentősége és következménye van mindennek ránk nézve?
I. A kihívás, amit Jézus megtestesít
A két történet hátterében a szombat, azaz a nyugalom napja megtartásának törvénye áll. Isten azt parancsolta népének, hogy a hét hetedik napján semmi munkát ne végezzen. Ennek indoklása kettős; egyrészt a teremtés történetben rejlik, hiszen Isten hat napos munkálkodása után megpihent és megáldotta, megszentelte a hetedik napot; másrészt viszont a szabadítás történetére is emlékeztet, hiszen mielőtt Isten kihozta Izráelt Egyiptomból, a rabszolgaságból, nem volt megállás, nem volt pihenés, nem volt ünnep. A szombat megtartása az Úrral való szövetségnek fontos jele volt, annak biztosítása, hogy Izrael nem felejti el a Teremtőjét és Szabadítóját. Olyan napnak szánta ezt Isten, amelyben imádság, hálaadás, pihenés, játék, öröm és gyönyörködés van jelen.
Jézus korára a mózesi törvényeket, közöttük a szombat törvényét is, jogi szakértők (írástudók) magyarázatai vették körül. A cél az volt, hogy – éppen a törvény betartása érdekében – pontosan definiálják, hogy mi számít munkának, és mi nem, azaz mit szabad cselekedni és mit nem szombatnapon. Ebben a helyzetben ütközik össze Jézus a vallásos vezetőkkel. Az első történet szerint Jézus egy szombaton gabonaföldeken ment át a tanítványaival, akik téptek és ettek a kalászokból (ártatlan és hétköznapi cselekedet). A farizeusok azonnal szóvá tették, hogy olyat tesznek, amit szombaton nem szabad tenni, hiszen ez aratásnak minősül, és így munkának számít. Jézus azonban nem a tanítványait igazítja helyre, hanem a farizeusokat. A másik történet élesebb helyzetben zajlik: a farizeusok figyelték Jézust, hogy vajon meggyógyítja-e a béna kezű embert a zsinagógában szombaton. Vádat akarnak emelni ellene. Jézus, aki nagyon jól tudja, mi a tét – szinte provokálva őket – látványosan meggyógyítja az embert (nyugodtan ráért volna egy nappal később is). Miért kell ezért meghalni? Milyen kihívást testesít meg Jézus ezekkel a cselekedeteivel? Látnunk kell, hogy nem ártatlan és hiábavaló törvényértelmezési vitáról van szó, hanem súlyos, életbevágó ügyekről. Jézus tetteivel kihívást intéz a vallásos-intézményi hatalomnak, bevett társadalmi szokásoknak, valamint az igazhitűséggel, az igaz spiritualitással kapcsolatos elképzeléseknek.
Az írástudók és farizeusok képviselik a vallási – egyházi – és intézményes hatalmat. Letagadhatatlan, hogy Jézus óriási befolyással rendelkező tanító, tömegek követik őt. Ez zavarja a vallásos vezetőket, ezért próbálják meg Jézust újra és újra abba az irányba terelgetni, hogy követőit az általuk képviselt rend betartására bírja (Miért eszik mesteretek bűnösökkel együtt, miért nem böjtölnek a tanítványaid, miért engeded, hogy szombaton kalászokat tépdessenek?...). Tudniillik, ha egy nyilvánvalóan erővel és hatalommal, valamint nagy befolyással bíró rabbi – aki ráadásul nem része a hivatalos vallási testületeknek – mást képvisel, mint ők, akkor az aláássa tekintélyüket és megrendíti a kialakult vallásos és intézményes rendet. Jézus szavai és cselekedetei alapvető krízist idéznek elő az egyházi hatalomban.
Másodszor, Jézus kihívást intéz a társadalmi normák ellen is. Vallásos meggyőződés és a társadalom mindennapi élete szorosan összefügg. Pontosan szabályozott, hogy milyen távolságra lehet elmenni szombatnapon úgy, hogy az nem számít munkának, vagy milyen súlyú terhet lehet vinni, ami még nem számít a törvény megtörésének. Az ilyen és ehhez hasonló szabályok meghatározzák a társadalom normális működését. (Hasonlóan ehhez: Jeruzsálemben szombatnapon – péntek estétől szombat estig – nincs tömegközlekedés. Ehhez kell mindenkinek igazítania az életét; úgy az átlagos polgároknak, mint pl. a jobbára mohamedán taxisoknak, akik ebből profitálnak…). Amikor tehát Jézus nem áll be, sőt, provokatívan szembemegy a szombattörvény korabeli értelmezésével, a kialakult társadalmi rendet is fenyegeti.
Végül Jézus kihívást intéz az igazhitűséggel, az igaz spiritualitással kapcsolatos elképzeléseknek. Tudniillik szavai és cselekedetei azt az üzenetet hordozzák bírálóinak, hogy Jézus nem veszi igazán komolyan a hitet, a hagyományokat. Hogy lazaságával, provokációjával valójában a szent Isten ellen vét, akinek nevében ugyanakkor tanít. Az igazi hívő nem fellazítja a kereteket. Milyen hit, milyen kegyesség, milyen spiritualitás az övé? Hova fog vezetni mindez, ha nem állítjuk meg minél hamarabb? Ezért hát az egyházi hatalom megóvása, a társadalmi rend biztosítása, valamint az igaz hit és vallásgyakorlás megmentése érdekében úgy döntenek, hogy végeznek vele. Jézusnak, aki kihívást intéz Isten törvénye ellen, meg kell halnia.
II. A motiváció, ami Jézust vezérli
Miért teszi mindezt Jézus? Miért vállalja azt a konfliktust, ami végül életébe kerül? Miért nem mondta azt a tanítványoknak, hogy ne tépdessék szombaton a kalászokat, miért nem nyugtatta meg a farizeusokat, hogy rendre inti majd a kövezőit – elvégre ártatlan és hétköznapi ügyről volt szó? Különösen nagy baj nem történt volna, ha nem teszik ezt. És miért gyógyította meg azt az ember a zsinagógában szombaton, amikor tudta, hogy lesbe állva vadásznak rá? Miért nem halasztotta el a gyógyítását egy nappal, ami ebben az esetben semmi kárt nem okozott volna? (Jegyezzük meg, hogy halálos betegség esetén a zsidók is engedélyezték volna a gyógyítást.) Ennyire csökönyös volt, ennyire csak a saját igazát látta? Ennyire nem volt kompromisszumképes? Rossz stratégiát követett; kevés bölcsességgel sokkal jobban jöhetett volna ki ebből a két helyzetből? Nem! Hanem ennyire központi és lényegbevágó volt, amit Jézus kinyilvánított önmagáról. Lássuk, mi vezette őt!
Jézus tetteinek egyik magyarázatát a következő kijelentése foglalja össze: „A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért.” Az Isten törvénye, rendelkezése a nyugalom napjáról az ember javát szolgálja, de az ember nem azért van, hogy a törvényt szolgálja. A törvény betartása nem önmagáért való intézmény, önmagáért való jó; Isten azért adta a rendelkezéseit, hogy az ember életét gazdagítsa meg. Nem azért parancsolta az embernek a munkától való tartózkodást a hetedik napon, hogy legyen egy hetedik nap, hogy létrejöjjön a nyugalom napjának intézménye, hanem azért, hogy az ember megtanuljon a vele való kapcsolatban boldogan és hálásan élni. Jézust először is ez a szabadság vezeti, amikor nem utasítja rendre a tanítványait. Figyeljük meg, nem arról van szó, hogy a tanítványok halálosan éhesek és kimerültek, és ezzel indokolva függesztik fel a szombatnaphoz kapcsolódó rendelkezéseket. Sokkal inkább arról, hogy Jézus tudja, a törvény szabályokra való lebontása, kíméletlenül szigorú betartatása által elvész a lényeg: Isten eredeti akarata és szándéka. A másik történet pedig Jézus együttérzéséről és szeretetéről szól: „Szabad-e szombaton jót tenni, vagy rosszat tenni, életet megmenteni, vagy kioltani?” – teszi fel a kérdést, amire a lesben állók nem válaszolnak. Mert tudják, hogy jót tenni szabad, de szívük saját hatalomféltésük és hagyományaik foglya. Igen, meg lehetne az embert gyógyítani egy nappal később is; de ezzel Jézus elismerné, hogy fontosabb a törvény, mint az ember, a szabály, mint a szeretet. Jézust tehát az motiválja, hogy helyreállítsa Isten eredeti szándékát, amelyben a szeretet és a szabadság a meghatározó. Jézus rámutat a korabeli kegyetlen, embertelen, értelmét vesztett vallásosságra, és szembemegy vele. Kicsoda tehát Jézus? Mindezek alapján nevezhetnénk őt reform rabbinak. Egy olyan tanítónak, reformátornak, aki visszaállítja a korabeli Szentírás értelmezést és gyakorlatot az eredeti, isteni szándékhoz. És sokan ennek is tartják őt (pl. holland, vallását gyakorló zsidó barátom). Jézus egy nagyszerű tanító, egy páratlan reformer, aki azért jött, hogy a zsidó vallást megújítsa. Rámutat a visszásságokra, és nem hagyja annyiban; még a konfliktust is vállalja az ügy érdekében. Mindez igaz, de ennél többről is szó van.
Jézus másik kijelentése így hangzik: „az Emberfia ura a szombatnak is.” Ne feledjük, a szombat Istentől való rendelkezés. A szombatot az rendelte, aki hat nap alatt megalkotta világot, és a hetediken megpihent; az, aki lesújtott a fáraóra, kiszabadította Izraelt a rabszolgaságból, és kettéválasztotta a Vörös-tengert. A szombat, még ha az emberért is van, nem az embertől van. Hogyan lehet Jézus ura annak, aminek egyedül Isten az Ura?! Sőt, ennél még radikálisabbat is mond Jézus, azzal, hogy úgy utal magára, mint az Emberfia. Hiszen minden zsidó írástudó és farizeus ismerte Dániel könyvének idevágó részét arról a titokzatos személyről, aki eljön az ég felhőin, hogy megálljon a mindenható Isten előtt, aki hasonló az emberfiához (emberhez hasonló), és akinek hatalom, dicsőség, uralom adatik minden nép és nemzet fölött, és ez a hatalom örökkévaló. Ki ez a názáreti Jézus, ki ez a senkiházi jött-ment tanító, ki ez a provokátor törvénytipró, ki ez a ki-tudja-milyen-erővel-gyógyító, hogy így mer önmagáról beszélni? Hogyan képzeli, hogy magát ilyen isteni méltóságra emeli? Hogyan meri magát a törvény fölé emelni, Istennel egyenlővé tenni? Hogyan lehetne az övé minden uralom és minden hatalom az idők végén? Az elvakult gyűlölet („szívük keménysége”) még arra is vakká teszi hallgatóit, hogy miközben – szombaton – Jézus jót cselekszik, ők rosszat – gyilkosságot – fontolgatnak, igazukról való teljes meggyőződéssel. Jézus kijelentette magát, a vallásos vezetők pedig véglegesen állást foglaltak; már csak idő kérdése, hogy mikor szabadulnak meg tőle. Az Emberfiának meg kel halnia – ahogy Jézus újra és újra kijelentette tanítványainak.
III. Milyen jelentősége van annak, hogy Jézus a szombat ura?
Jézus kijelentette magát – de ez nem csak ott és akkor, hanem itt s most is érvényes. Látjuk, hogy önmaga kijelentése, az, hogy ő a szombat ura, hogyan vezet küldetése beteljesedéséhez, halálához, majd feltámadásához. Mi ennek a jelentősége ma számunkra?
Az ember szabálykövető lény – mondják az antropológusok. Ez annyira így van, hogy ha az öntörvényűség a szabály, ha az a szabály, hogy a szabályokat meg kell szegni, akkor az ember azt is követi. A szabályok betartása adja a közösséghez való tartozás érzését, a biztonság érzését. Gyakran ebből fakad az ember hatalma mások felett, valamint szabályok, törvények keretezik identitását is. Ma egyre inkább az a szabály, hogy nem kell szabály…
Mit hoz ebben a helyzetben elénk Jézus, a szombat ura? Először azokhoz szólok, akik Jézus követőinek valljuk magunkat. Előttünk van egy olyan Jézus, aki az Atya eredeti szándékát, szabadságát és szeretetét képviseli, az a Jézus, akinek szeretetét és szabadságát mindannyian megkóstoltuk. De nem gyártottunk-e ebből a kapcsolatból hitrendszert? Nem kezdtük-e magunkat szabályokkal keretezni és biztosítani? Nem váltottuk-e fel az evangéliumot dogmával? Nem nőtt-e nagyobbra bennünk a szabálykövetés, mint az élő és valóságos Jézus követése? Nem szeretjük-e jobban hagyományainkat, mint a másik embert? Nem azért csúszunk bele a szabad-nem szabad terméketlen vitáiba, mert elsodródtunk a Jézus iránti feltétlen szeretettől?
Hiszen a keresztény egyház története újra és újra példáját adta annak, hogyan lett az isteni szabadítás és szeretet közössége a törvényeskedés, az ítélkezés, sőt, alkalmanként az elnyomás és kegyetlenség szolgája. Már pedig ez emberekben és emberek által történt, akik nem voltak rosszabbak nálunk. A szombat ura arra hív, hogy feltegyük magunknak a kérdést: Jézustól függünk, teljesen kiszolgáltatva a mindenható Istennek, vagy hagyományainkba, szabályokba, emberi magyarázatokba kapaszkodunk? Jobban szeretjük-e vallásos magunkat, mint Jézust? Jobban szeretjük-e erkölcsös magunkat, mint Jézust? Jobban szeretjük-e felekezetünket, mint Jézust? Elutasítunk, figyelmen kívül hagyunk, megvetünk-e másokat – mert a szabályaink elítélik őket?
A másik oldalról ugyanakkor a szombat ura azokhoz is szól, akik azért idegenkedtek tőle és a kereszténységtől, mert csak a szabad - nem szabad kötöttségeit, egy képmutató és erőtlen életet láttak benne. Aki azt gondoltad, hogy a kereszténység egy hitrendszer, amit miért kellene hinned, valamint egy erkölcsi rendszer, amit miért kellene betartanod. Aki attól tartasz, hogy ha keresztény leszel, akkor kirekesztővé és elnyomóvá válsz menthetetlenül. Akinek valóságos és fájdalmas tapasztalataid vannak ezzel.
A szombat ura ma mindannyiunknak kijelentette magát. Legyünk hívők, vagy nem hívők, ugyanarra van szükségünk. Nem bölcs tanácsra, nem egy nagyszerű tanítóra, nem egy reform rabbira. Nem a szabályok jobb megtartására és nem minden szabály eltörlésére. Arra az Emberfiára van szükségünk, aki ura a szombatnak, ura a törvénynek, ura a világnak. Aki eljött, hogy megtestesítse számunkra az igazi szabadságot és az igazi szeretetet. Akinek annyira fontos volt az Atya szeretete és szabadsága, hogy még saját élete kockáztatása, sőt, feláldozása árán is vállalta, hogy képviseli ezt a szabadságot és szeretetet. Aki nem emberi szabályokat követett – sem konzervatív hagyományőrzőét, sem haladó szabadelvűét, sem mindennel szembenálló, örök lázadóét -, hanem az Atya akaratát követte. Ez a Jézus, telve irgalommal, szeretettel és szabadsággal vonz ma minket magához, hogy mi is sokkal inkább megteljünk irgalommal, szeretettel és szabadsággal – vele, aki még a szombatnak is ura. ÁMEN!

Ahogy Jézus szolgálata egyre jobban kibontakozik Márk evangéliumában, úgy jelenik meg körülötte a vallásos vezetők erősödő szembenállása. A 2. fejezetben négy egymást követő történetet olvasunk, amelyeket a farizeusok és írástudók kritikus és ellenséges megjegyzései kötnek össze. Amint újabb és újabb oldala mutatkozik meg az evangéliumnak, Isten országának Jézus szolgálatában, úgy kerülnek vele egyre jobban szembe azok, akik nem készek változni. A mai szakasz párbeszéde egy nagy lakoma alkalmával hangzik el. Jézus elhívja követésére Lévit, a vámszedőt, aki házában gazdag ünnepet szerez. Jézus együtt eszik a vámszedőkkel, más bűnösökkel (prostituáltak, vallásilag tisztátalan emberek), ami kiváltja a vallásos vezetők felháborodását. Először azt reklamálják, hogyan vállalhat Jézus ilyen alakokkal asztalközösséget. Majd elhangzik a provokatív kérdés: „Miért böjtölnek János tanítványai és a farizeusok tanítványai, a te tanítványaid pedig miért nem böjtölnek?” Ez a helyzet alkalmat ad Jézusnak arra, hogy néhány képben egészen világossá tegye, mit hozott ebbe a világba. Mi Isten országának a lényege? Mivel jár, ha valaki elfogadja az örömhírt, megtér, és belép Isten országába? Jézus a következő választ adja: 1. Isten országa örömet hoz; 2. Isten országa gyökeresen újat hoz; 3. Isten országának befogadása nem kímél meg a fájdalomtól.
I. Jézus mély és alapvető örömöt hoz
Jézus válasza a farizeusok böjtre vonatkozó kérdésére egy jól ismert kép: „Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Addig, amíg velük van a vőlegény, nem böjtölhetnek.” A farizeusok a hagyomány felől közelítenek. Hetente kétszer böjtölnek, és úgy vélik, minden komoly vallási tanítónak legalább ugyanezt kell elvárni követőitől. Ehelyett Jézus és tanítványai ünnepi lakomán vesznek részt egy vámszedő házában, és nyoma sincs annak, hogy Jézus böjtölni tanítaná követőit. Nekiszegezik tehát a kérdést, feltételezve, hogy zavarba hozzák általa. Jézus válasza azonban elsöprő erejű. Nem magyarázkodásba kezd, hanem egy képpel világítja meg a helyzetet. Láttatok már olyan esküvőt, ahol böjtölnek? Nincs olyan násznép, nincs olyan menyegző, ahol a vőlegény és a jelenlévők böjtölnének. Hogyan tennék ezt akkor, amikor a legnagyobb öröm ideje van? Hogyan böjtölnének akkor, amikor vőlegény és menyasszony egybekel, amikor beteljesedik, amire vártak, amikor az egymásra találás nagy örömének ünnepét ülik? Milyen böjtöt kérnek számon a farizeusok akkor, amikor az ünneplés ideje van? A menyegző nem a böjt, a megvonás, az elcsendesedés, a sírás, hanem a túláradó bőség és örvendezés ideje.
Márpedig Jézus jelenléte a vőlegény jelenléte, a nász beteljesedése. Jézus örömöt hoz, és ez az öröm nem elméleti. Nem véletlenül gyülekeznek a vámszedők és a bűnösök lakomára Lévi házában. Valami történt velük, és ezért ünnepelnek, örvendeznek. Jézus valami olyat hozott, ami szabad, spontán, benső örömöt vált ki a körülötte lévőkben. Az Isten országa, amit Jézus meghirdetett, Isten uralma, amit elhozott, örömöt fakaszt az emberben. Mindez pedig nem áll messze a farizeusok gondolkodásától, hiszen a Szentírás alapján – amelynek tanítói voltak – ők is hiszik, hogy eljön egyszer Isten uralma, ők is tudják, hogy ezt a napot a Biblia a menyegző képével festi le. Tudnak róla, tanítanak róla, de nem ismerik fel, hogy Jézusban jelen van a vőlegény. Ha valaki meg akarná cáfolni, minden erejüket megfeszítve védenék meg a nagy bibliai igazságot, de amikor arról van szó, hogy belépnek-e Isten országa örömébe, távol tartják magukat. Jézus alapvető és mély örömöt hoz – de mi – vagy így, vagy úgy – gyakran eltévesztjük ezt. Ennek a céltévesztésnek két oldalára szeretnék rámutatni. Az egyik a modern, független, magát elkötelezni nem akaró ember keresése. A másik azonban az, ahogyan Jézus mai követői vesztik szem elől az öröm valóságát.
A mai ember általában nem tudja, mi az az öröm, amit keres, miközben sok keresztény csak fejben ismeri az örömöt, amit Jézus hozott.
C.S. Lewis szavai, amelyeket megtéréséről beszámoló könyvében ír, a mai ember számára jól érthető módon közelítenek az öröm kérdéséhez: „Az Öröm nem helyettesíti a szexualitást, de a szexualitással gyakran megpróbálják helyettesíteni az Örömöt. Néha azon tűnődöm, vajon nem minden élvezet csupán az örömöt igyekszik-e pótolni.” (In: Viták és vallomások, 140) Az örömöt a fogyasztói társadalom embere a birtoklásban véli megtalálni. Hajt a vágy, az üresség, valaminek a hiánya, és úgy véljük, hogy az élvezet hiányzik. Úgy formálódtunk, hogy azt hisszük, ha megszerezzük, elérjük, magunkénak tudjuk a hőn áhított férfit vagy nőt, utazást vagy tárgyat, nehezen elérhető élményt, akkor végre majd öröm és elégedettség járja át a szívünket. Az őszinte ember hamar rájön arra, hogy ez nem így van; hiába éri el azt, amire vágyott, és okozott az neki pillanatnyi örömöt, élvezetet, mégsem ezt kereste. Az a nagy beteljesedés, amit a vőlegény és menyasszony menyegzője jelképez, valami sokkal többről beszél. Találkozásról, önátadásról, önmagunk szeretetben történő elvesztéséről és megtalálásáról. Ijesztő, ahogy a modern ember összekeveri az élvezetet az örömmel. Ijesztő, mennyire nem tudja, mi az, ami szíve-lelke mélyéről hiányzik, és hol és hogyan nyerheti azt meg. Jézus válasza az, hogy az igazi örömöt ő hozza el – hamarosan azt is látni fogjuk, hogyan.
Jó lenne azt mondani, hogy ha a mai ember nem is ismeri az örömöt, de a keresztény ember ismeri azt. És ha ismeret alatt meggyőződést értünk, elvi tudást, akkor igaz is ez a kijelentés. Ugyanakkor, ha azt a kérdést tesszük fel, hogy mennyiben kóstoljuk, éljük azt az örömöt, amit Jézus hoz, hogy mennyire jár ez bennünket át, és mennyire ragyogja be a mindennapjainkat, akkor mindjárt bizonytalanabbak vagyunk. Tudjuk, hogy Jézus örömöt hoz; tudjuk, hogy Jézusban örülnünk kellene, tudjuk, hogy Isten Igéje felszólít az örvendezésre, tudjuk, hogy Isten dicsőítése örömmel teli – de vajon felfakad-e ez az öröm bensőnkből? És mivel nyilvánvaló, hogy az örömöt nem lehet magunknak létrehozni, hiszen az öröm csak szívünk, lelkünk válasza Jézus jelenlétére, ez az állapot sok mindent elmond rólunk. Ezért forduljunk most azokhoz a képekhez, amelyek arra is rávilágítanak, hogy honnan fakad az öröm, amit Jézus hoz az életünkbe.
II. Jézus gyökeresen újat hoz
Miből fakad az az öröm, amit Jézus hoz? Abból az újból, ami felváltja a régit. Két képet használ Jézus: „Senki sem varr foltot új posztóból régi ruhára, mert a toldás kitépne belőle, az új a régiből, és még csúnyább szakadás támadna. És senki sem tölt újbort régi tömlőbe, mert szétrepesztené a bor a tömlőt, s odalenne a bor is, a tömlő is; hanem az újbor új tömlőbe való.” Az az új, amit Jézus hoz, egyértelműen különválik mindattól a régitől, ami megelőzte őt. Jézus nem azért jött, hogy a régi, szakadt ruhát megfoltozza, kijavítsa, és ezzel meghosszabbítsa élettartalmát. Nincs folytonosság a régi és új között; ő a régi foltozása, javítása helyett új ruhát hoz. Ő újbort kínál, és ehhez az újborhoz, új tömlő kell – a régi nem bírja befogadni, mert szétfeszíti azt. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a korabeli vallásos tradíciók – pl. a heti kétszeri böjt rendje – nem fogadhatják be, nem hordozhatják azt, amit Jézus képvisel. Ezért nem böjtölnek Jézus tanítványai. Másrészt van ennek az újnak egy személyes vetülete is, és most erre szeretnék rátérni.
Hogy ez az új mit jelent, azt láthatjuk mindazok életében, akik Jézus követői lettek. Amikor Jézus megszólította őket, „kövess engem”, ők felkeltek és követték őt. Maguk mögött hagyták azt, amit Jézus valami egészen másra, egészen újra hívó szava réginek ítélt. Jézus nem azt tanította Lévinek, a vámszedőnek, hogyan legyen jobb vámszedő (foltozgatás), hanem új életre hívta el. Amikor a bűnösöknek hirdeti Isten országát és a megtérést, nem azt tanítja, hogyan jobbítsák meg magukat lépésről lépésre, fokról fokra, hanem közösséget vállal velük, kiterjeszti rájuk bocsánatát, eltörli a múlt szennyét, és csak annyit mond: eredj el, és többet ne vétkezz. Ebben a szóban azonban szeretet, kegyelem és olyan erő van, ami valóban újat jelent annak életében, aki hittel fogadja magához. Ez a gyökeresen új, amit Jézus hoz, lesz a forrása annak az örömnek, amit a vámszedők és bűnösök megkóstolnak. Ugyanakkor éppen ez lesz az akadály azoknak a vallásos vezetőknek, akik talán készen lennének egy kis reformra, de semmiképpen sem gondolják, hogy valami egészen újra van szükségük. A régi és az új gyökeres szembenállása tehát jó hír mindazoknak, akik szívük mélyén tudják, hogy bajban vannak, hiszen szabadságot és új kezdetet kapnak; de fenyegető üzenet azoknak, akik úgy látják, alapvetően rendben vannak, és csak egy kis jobbításra szorulnak. Az utóbbiak hosszasan tudnának beszélni a keresztény örömről – de nem ismerik azt, az előbbiek tudása még korlátozott, de az öröm átragyog rajtuk. Jézus egészen újat hoz – új ruhába öltöztet, fehér ruhát ad rád, új utakra hív el – ez a vele való találkozás és közösség lényege. Amennyiben eddig csak úgy tekintettél rá, mint aki itt-ott kisegít életedben, mint akire ebben-abban szükséged van, de nem úgy, mint aki mindent újjá tesz benned és számodra, itt az ideje, hogy szembenézz a valóságos Úrral. Lehet, hogy ez örömhírként ér, hiszen felismered, akármilyen elrontott is legyen az életed, ő benned is tud újat kezdeni. Nem elkerüli azt, ami életed legszégyenteljesebb, legelveszettebb része, hogy a többit javítgassa, hanem éppen azon a ponton érkezik el hozzád megbocsátó, felszabadító kegyelmével. Az is lehet, hogy mindezt fenyegető hírként hallod ma: nem akarod magadat mindenestől kiszolgáltatni neki. De ebben az esetben azt kell látnod, hogy elveszíted őt; hiszen a régi és új között nincs átmenet. Jézus egészen újat hoz.
Számosan vagyunk, akik ezt az újat magunkhoz öleltük, akik el tudjuk mondani, hogy életünk egy pontján Jézus új életet adott, és hatalmas örömmel ajándékozott meg – de mára a jézusi új mintha régivé, a jézusi öröm ürességgé lett volna bennünk. Mit mond nekik ez a szakasz? Csak illúzió volt az akkor kóstolt újdonság és öröm? Csak pillanatnyi fellelkesedés volt, és őszintébb lenne ezt elismerni? Jézus szavai ezekre a kérdésekre is választ adnak.
III. Isten országának elérkezése nem kímél meg a fájdalomtól
Miközben az öröm és az a radikálisan új valóság, amit Jézus hoz mindenkinek osztályrésze, aki belép az Isten országába, Jézus nem mondja, hogy az újdonság és az öröm átélése folyamatos, soha el nem múló az őt követők életében. Sőt, azt mondja, hogy „eljön az a nap, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor azon a napon böjtölni fognak.” Jézus halálának napjáról beszél, amikor erőszakkal elragadják követőitől, és amikor helye lesz a böjtnek, a gyásznak, a sírásnak. Mindez persze nem jelenti azt, hogy az az öröm és az az új, amit Jézus hozott, nyomtalanul elvész, végleg semmissé lesz, és legyőzettetik. A vőlegény elvétetik – egy időre, hogy azután újra visszaadassék – örökre. A tanítványok gyászoltak és sírtak, megrettentek és összezavarodtak a megfeszítés napján, hogy azután újra a jézusi új teremtés valósága és öröme töltse be őket – a húsvét napján. De az, ami megtörtént velük – újra és újra megtörténik velünk is.
Mert van, amikor átéljük a vőlegény jelenlétét és közelségét, megelevenít bennünket szabadítása, vagy éppen vigasztalása, újonnan szól hozzánk szava, és új engedelmességre hív bennünket Urunk. Új ének fakad fel szívünkben, hogy örvendezve dicsőítsük őt. Máskor pedig mintha elvétetne tőlünk a vőlegény, és nem a dicsőítésnek és ünneplésnek, hanem a böjtnek és a gyásznak ideje jön el számunkra. Talán azért, mert engedetlenek voltunk, megkeményítettük szívünket, saját útjainkon jártunk, fellázadtunk ellene. Ezzel elvétetett jelenléte szívünkből, hiszen mi magunk hagytuk el őt; nem halljuk mindig újat hozó igéjét, nem jár át bennünket mindig reménységet sugárzó öröme. Ha bűneiddel kizártad őt életedből, mondd ki bátran: ez most a böjtnek, önmagunk megalázásának, Jézus jelenléte sírva keresésének ideje. Ne add fel, ne hidd el a Sátán hazugságát, hogy mindez csak fellelkesedés volt, és nem valóság; lásd, hogy megmondta, annak ellenére, hogy ő alapvető örömöt hoz, és radikálisan újat tett veled, van ideje a böjtnek és sírásnak. Bárcsak hiányozna annyira a már megkóstolt öröm, bárcsak fájna annyira a már megismert új szertefoszlása a régiben, hogy ma kimondod: Uram, csak te vagy az örömöm, csak te vagy az életem, és addig böjtölök, addig sírok, addig leszek összetörve előtted bűnbánatban, ameddig nem szólsz újra, és nem látogatsz meg megint.
Hasonlóan, az új és az öröm, amit Jézus elhozott, nem jelenti azt, hogy nem érint bennünket fájdalom és szenvedés, ami nem a mi engedetlenségünk következménye. Körbevesz minket betegség, baleset, gyász, depresszió és reménytelenség – helyzetek, amelyekben azt éljük meg, hogy elvétetett a vőlegény. Igen, ez az a nap, amiről azt mondta Jézus, hogy az övéi böjtölni és sírni fognak. Böjtölve imádkozni – miközben tudjuk, hogy az új, amit a vőlegény halála és feltámadása által megszerzett, a miénk. A miénk, mert semmi sem zárhat ki bennünket arról a napról, amikor a vőlegény és a menyasszony végleg egymásra találnak, amikor Krisztus visszajön és magához veszi az egyházat. De addig a napig, amelyen teljessé lesz a vőlegény és a menyasszony egybekelése, amelyről úgy beszél a Biblia, mint a Bárány menyegzője, amikor az új ég és új föld minden régit, bűnöst, fájdalmast semmivé tesz, - addig a napig együtt van jelen az öröm és a reménység, valamint a böjt és a szomorúság. Addig egyszerre igaz, hogy a Szentlélek által jelen van a vőlegény, és mégis, a menyasszony, Jézus népe sóvárogva várja Ura visszajövetelét. Igaz, hogy Jézus örömöt hozott az életünkbe, semmi máshoz nem hasonlítható örömöt; valóság, hogy benne számunkra minden újjá lett – és mégis, ezen legmélyebb meggyőződések felett valóság a böjt és a gyász ideje is. Egyszerre lehetünk mindennél boldogabbak, minden körülmények közt reményteliek, és mégis mindenkivel együttérzők, minden fájdalmat elhordozók. Mert az Ige azt mondja: „Örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a sírókkal.” Szabadságunk és bátorságunk van örülni, de szabadságunk és bátorságunk van sírni. Örülünk, mert Jézus újat hozott, és ezt az újat beteljesíti, és ezt senki el nem veheti tőlünk, és böjtölünk és sírunk, mert az új, ami elkezdődött, még nem teljesedett be. Ámen!

Könyvének első fejezetében Márk evangélista bemutatta az olvasó számára a nagy képet, azt, hogy minden Jézusra, az Isten Fiára mutat ebben a világban, és hogy eljövetele fordulópont a világ életében. Ezután összekötötte ezt mindennapi életünkkel: Jézus, az Isten Fia követőket hív el magának, akik feltétel nélkül engedelmesek új mesterüknek. A ma olvasott szakaszban Márk elénk adja Jézus szolgálatának a lényegét. Mit jelent részleteiben az,ˇhogy Jézus meghirdeti: „betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban”? Mit foglal magában Jézus küldetése? Hogyan cselekedte meg Jézus azt, amit János evangélista jóval később így foglalt össze: „Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa”? (1Jn. 3.8) Ezen kérdéseknek az ad jelentőséget számunkra, hogy Isten népének és gyermekeinek a küldetése, hogy ugyanazt az Isten országát hirdessék, képviseljék, amit Jézus hirdetett. Ahogy Jézus végzi Isten országa szolgálatát, az egyértelműen kijelöli, amire bennünket hívott el. Lássuk tehát, hogy: 1. Hogyan hirdeti Jézus Isten országát? 2. Hol hirdeti azt? 3. Mire hív ezáltal bennünket – egyénileg és közösségileg is?
I. Hogyan hirdeti Jézus Isten országát?
Textusunkban négy történetet találunk. Az elsőben Jézus a kapernaumi zsinagógában tanít, ahol találkozik egy megszállott emberrel, akit megszabadít. A másodikban meggyógyítja Péter anyósát. A harmadik egységben – ez nem klasszikus történet – azt látjuk, hogy tömegek mennek Jézushoz, akik gyógyulást és szabadulást keresnek, de ő tovább áll Galilea más városaiba. A negyedik történetben meggyógyít egy leprást. Ez a négy történet összefoglalja, hogy hogyan hirdette Jézus Isten uralmát. A válasz: erővel, hatalommal, tekintéllyel. Itt még nem találkozunk semmiféle ellenállással, csak azt látjuk, hogy Jézus nyomában nagyon gyorsan óriási tömeg gyűlik össze, mert mindenki részesedni akar abból a gyógyító és szabadító isteni erőből, ami Jézusból fakad. Hogyan látjuk Jézus szolgálatát közelebbről?
Először is Márk úgy mutatja be, mint aki hatalommal tanít. A kapernaumi zsinagógában „álmélkodtak tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, nem pedig úgy, mint az írástudók.” Mi késztette megdöbbenéssel teljes csodálkozásra a jelenlévőket? Miben más a „hatalommal való tanítás” a megszokott, az írástudók által gyakorolt tanítástól? Az írástudók tanítása, szentírás-magyarázata az adott szakaszok értelmezése, különösen annak fényében, hogyan gondolkoztak azokról a korábbi, híres tanítók. A tanító egyrészt átvette mestereitől a magyarázatot, hogy azt továbbadja másoknak; másrészt összehasonlította a különböző iskolák adott esetben eltérő magyarázatait. Hosszasan idézte az elődöket, és csak ritka alkalommal jutott addig el, hogy állást foglaljon. Jézus azonban nem az elődök magyarázatából indult ki, és tanítása tekintélyét nem emberi tekintélyre építette. Jézus elsősorban nem értelmezte az ószövetségi írásokat, nem magyarázatot fűzött azokhoz, hanem Istentől való hatalommal szólaltatta meg Isten Igéjét. Nem az volt a célja, hogy úgy ismerjék meg, mint aki különös bölcsességgel és kifinomultsággal áll be az írástudók hagyományába, hanem az, hogy az Úr valóságos akaratát, átformáló szavát, újat teremtő beszédét itt és most megszólaltassa. (Vö. a názáreti prédikáció az Ézs. 61kk alapján; „ma teljesedett be ez az írás fületek hallatára”, Lk. 4.18kk). Márk később is hangsúlyozza, hogy „elment Galilea szerte a zsinagógákba, hirdette az igét…” Jézus hatalommal tanít, mert szavában Isten uralmának az ereje érkezik azokhoz, akik hallgatják. Hogy ez mennyire így van, az mutatja, hogy éppen tanítása közben kiált fel egy tisztátalan lélektől megszállt ember: „Mi közünk hozzád názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom rólad, hogy ki vagy: az Isten Szentje.” Az isteni hatalommal megszólaló ige leleplezi a gonosz jelenlétét. Jézus tanításában Isten ereje összeütközik a sötétség erejével.
Jézus válasza erre a helyzetre azt mutatja be, hogy Isten országa meghirdetése nemcsak tanításban, hanem hatalommal teljes tettekben is történik. Sőt, szó és tett együtt jár, hiszen Jézus parancsára megy ki a tisztátalan lélek a megszállott emberből. Hasonlóan hatalommal cselekszik Jézus, amikor Simon anyósának „megfogta a kezét, és talpra állította, úgyhogy az asszonyt elhagyta a láz.” Isten országának meghirdetéséhez tartozik az is, hogy megérinti a leprást, és nem ő kapja el a félelmetes betegséget, hanem a leprás „fertőződik meg Jézustól”, azaz lesz teljesen tisztává és éppé. Nem véletlen, hogy Márk a felolvasott szakaszban kétszer is summázza, hogy Jézus sokakat meggyógyított és sok ördögöt kiűzött (v. 33-34, 39). Aki hatalommal tanít, az hatalommal cselekszik is; a kettő elválaszthatatlan Isten uralma meghirdetésében.
Van azonban egy harmadik oldala is Jézus, a hatalommal felkent Isten Fia szolgálatának: az imádság. Látjuk Jézust, mint akinek tanítása ámulatba ejti a hallgatókat, látjuk őt, amint betegek és megkötözöttek sokaságát állítja helyre, és látjuk amint imádkozik: „Nagyon korán, a hajnali szürkületben felkelt, kiment, elment egy lakatlan helyre, és ott imádkozott.” A hatalommal felkent ember – amint alárendeli magát Istennek, az Atyának. Jézus, aki erővel szól és cselekszik, akihez tömegek tódulnak, nem független, nem öntörvényű, hanem alázatos és alárendelt. Keresi az Atyát, ápolja vele a lelki kapcsolatot. Imádkozik, hogy mindenben felismerje és megcselekedje az Atya akaratát. Elismeri gyengeségét és azt, hogy szolgálatában, küldetésében az Atya vezetésére, erejére szorult. Talán különös, hogy az, aki hatalommal tanít és hatalommal cselekszik, alázatban és alárendeltségben esedezik az Atyához, hiszen úgy tűnik, mindene megvan. Ugyanakkor annak az erőnek, amely rajta keresztül megnyilvánul, éppen ez az imádságos lelkület és engedelmesség a titka. A hatalom és az erő az engedelmességben adatik Isten országa törvényei szerint.
Hogyan hirdeti tehát Jézus Isten országát? Hatalommal szóban és cselekedetben, valamint imádkozva. A három teljes egységében, és ennek jelentőségét hamarosan látni fogjuk.
II. Hol hirdeti Jézus Isten országát?
Márk a legkülönbözőbb helyszínekre kalauzol bennünket, ahogy nyomon követi Jézus szolgálatát. Először a kapernaumi zsinagógában találjuk magunkat a szombat napján. Jézus azonnal a zsinagógába indul, egészen tudatosan az imádság és a szentírásolvasás, a vallásgyakorlás helyén kezdi meghirdetni Isten uralmát. Szent helyen szent időben. Később is hangsúlyozza Márk, hogy Jézus Galilea-szerte a zsinagógákba ment, hogy hirdesse az igét és kiűzze az ördögöket. Mai szóval a templom, az egyház olyan hely, ahol hirdetni kell az evangéliumot, a megtérést és a hitet. Jézus nem hagyja ki szolgálatából a zsinagógát azért, mert ott mindenki úgyis „rendben van”, vagy azért, mert a halott egyházzal már nincs mit kezdeni. (Két hozzáállás ma: nem a gyülekezetet kell evangélizálni, nem őket kell megtérésre hívni; ill. a halott egyházat kár evangélizálni…) Jézus a zsinagógában, a megszentelt helyen, az istentiszteleten, a megszentelt időben találkozik egy tisztátalan lélek által megszállt emberrel. Ez azonban nem felháborítja, mondván, többet nem is megy oda; nem is éri meglepetésszerűen, viszont lehetőséget ad neki arra, hogy Isten országának szabadságával ajándékozza meg a nyomorult embert. A templom, az egyház olyan hely, ahol szükségünk van a szabadításra és gyógyulásra!
A következő képben Jézust Simon és András házában találjuk. Egy otthonban, ahol feltehetően felnőtt Simon és András, ahol egy nagycsalád együtt élte a mindennapjait. A megpihenés, a felüdülés, a biztonság világában. Ott találjuk Jézust a mindennapi örömök és mindennapi szomorúságok, a közös asztal és a közös ágy világában. A legbensőségesebb közösség helyszínén, a legmélyebb szeretet és legfájóbb veszekedések világában. Az otthonban jelenik meg, ahol egymás mellett a beteg és az egészséges, az idős és a fiatal, a könnyek és a nevetés, a halál és a születés. És Jézus itt is, ezen a bensőséges és mindennél fontosabb helyen Isten uralmát képviseli: meggyógyítja Simon anyósát, aki utána szolgál nekik, azaz az otthon felüdülést nyújtó ajándékát adja az Isten országa követének.
Éppen csak hogy lement a nap, eljött az este, és ezzel elmúlt a szombat, és a nyugalom napjához kapcsolódó rendelkezések hatálya, azonnal „hozzávittek minden beteget és megszállottat; az egész város összegyűlt az ajtó előtt.” Isten országának hirdetése az utcán folytatódott, a nyilvánosság világában. Jézus ugyanúgy tanította és cselekedte az Isten uralmát a zsinagógában, mint a városban a tereken és az utcákon. Nem várta meg a következő szombatnapi összegyülekezést, és nem nyittatta ki a zsinagógát sem. Az utca ugyanúgy megszentelt helyévé lett küldetésének, mint a templom.
Megint más „helyszín”, ha nem is földrajzi, de társadalmi értelemben a leprás meggyógyításának „helye”. Az érinthetetlen, vallási és társadalmi értelemben kitaszított ember világa, a társadalmon kívüliség, a kivetettek világa is elég jó volt Jézusnak ahhoz, hogy Isten országát hirdesse. Belép oda, ahova más nem megy, és cselekszik ott, ahol más tehetetlen. És végül Jézus Isten országát hirdeti ott is, ahol semmi sincs: „lakatlan helyeken tartózkodott, és oda mentek hozzá mindenfelől.” Jézus kiszorul a városokból, mert szinte megrohamozza őt a tömeg, és ez lehetetlenné teszi, hogy azt végezze, amire az Atya hívja. De aki Isten uralmát képviseli, annak még a leglehetetlenebb hely is alkalmassá lesz, az még a semmiben is megtalálja a helyét, látjuk Jézus példájából. Jézus tehát mindenhol meghirdeti az evangéliumot; a templomban, az otthonban, az utcán, a társadalom peremén, sőt azon kívül, de még a semmi helyén is, hogy lássuk: nincs olyan szeglete a földnek, nincs olyan elveszett élethelyzet, ahol az ő üzenete ne lenne aktuális örömhír.
III. Mire hív mindez bennünket?
Jézus mindenhol és minden módon hirdette az evangéliumot, azt, hogy Isten uralma benne elérkezett, jelen van, és abba megtéréssel és hittel be lehet lépni. Láttuk, amint teszi ezt szóval, tettel, imádsággal, a zsinagógában, az családi otthonban, az utcán, a kirekesztettek között és a „semmiben”. Isten uralma hihetetlenül nagy, tág, széles, és „otthon van” minden körülmények között. Jézus követőinek a története azonban gyakran arról szólt, hogy hogyan szűkítettük le azt, ahogyan és ahol az evangéliumot képviseljük.
Vannak egyházak, irányzatok, akik kizárólag a szó, a tett, vagy az imádság útját követik. Vannak, akik szerint az igaz tan a lényeg. Ha igaz tanítás hangzik Jézusról, minden más megoldódik és a helyére kerül, mondják. Minden erejüket megfeszítik, hogy a Jézusról szóló jó hírt eljuttassák azokhoz, akik még nem hallották. Könyvek, kiadványok, prospektusok, magazinok, traktátusok, rádió- és televízió műsorok, internetes felületek milliói születnek, hogy mindenkihez eljusson egy olyan információ-hordozó, ami bizonyságot tesz arról, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, akiben Isten uralma megjelent, és ha megtérünk és hiszünk benne, újjászületünk, üdvösséget kapunk, és minden megváltozik. Óriási pénzeket mozgatnak adományozók ezekre a célokra, mert valóban hisznek abban, hogy mindenkihez el kell juttatni az evangéliumot, a Jézusról szóló üzenetet, és ha emberek minél nagyobb számban megtérnek, a világ jobbá lesz. De ha nem is lesz jobbá, legalább nem vesznek el Jézus ismerete nélkül. Szerintük az egyház küldetése az, hogy minél többeket megmentsen a bűnbocsánatra és az örök életre.
Őket - a „szó keresztényeit” - gyakran kritizálják a „tett keresztényei”, akik azt hangsúlyozzák, hogy hiábavaló, sőt, képmutató dolog a helyes tan meghirdetése Jézusról, amíg emberek éheznek, amíg elnyomásban élnek, amíg igazságtalanság uralkodik egy közösség, egy nép, vagy akár a nemzetek világában. Nem igehirdetésre van először szükség, hanem hiteles keresztény cselekedetekre, gyógyításra és szabadításra, kórházak építésére és az elnyomás felszámolására, a szegények megsegítésére és programok kidolgozására, mert amíg a keresztények mindezeket nem cselekszik, hiába beszélnek Isten Jézusban megjelenő szeretetéről és alászállásáról. Szerintük az egyház legfontosabb küldetése, hogy szolidáris legyen a világgal, és mindent megtegyen a világ jobbá tételének érdekében.
Megint mások azt hangsúlyozzák, hogy Isten országa szolgálata elsősorban az imádság. A visszavonulás, a befelé fordulás, a szemlélődés, a világért végzett közbenjáró imádság. Azzal tesszük a legtöbbet, vallják, ha Istent keressük minden körülmények között, ha ebbe az imádságos, a világból kivonuló jelenlétbe hívunk meg többeket, ha felismerjük és átéljük, hogy Isten szeretete mindent átjár, és minden görcsös akarásunk hiábavaló és emberi. Csak Isten közelségében ismerjük fel, hogy milyen fájdalmas a világban jelenlévő megannyi megosztottság, és csak általa leszünk a megbékélés és gyógyulás közössége.
Mindezekkel együtt abban is megosztottak vagyunk, hogy hol kell hirdetni az evangéliumot. Egyesek szerint a templomban, hiszen először az Isten népének kell megújulnia, hogy azután az átterjedjen a társadalomra. Mások szerint éppen az utcán, hiszen a templomokban ülők úgyis „menthetetlenek”, valamint Jézus is az utcán végezte a szolgálatát. Vannak, akik a társadalomból kirekesztettek között való szolgálatra esküsznek, hiszen az örömhír éppen nekik szól – annyira, hogy egyesek le is mondtak már mindarról, amit egyháznak nevezünk. Megint mások szerint a megújulás csak a társadalom legkisebb alkotósejtjéből, a családból jöhet, ezért az igazi jézusi szolgálat a házasságot és családot kell, hogy érintse és gyógyítsa. A radikális szerzetesrendek szerint pedig a lakatlan hely a szolgálat helye.
Mit láthatunk mindebben? Azt, hogy mi, Jézus követői, valamilyen formában mindig korlátozzuk Jézus szolgálatát, leszűkítjük Isten uralmának hatalmas, mindent felölelő, mindenre kiterjedő valóságát. Ami Jézusnak természetes volt, átjárás az egyik világból a másikba, a szó, a tett és az imádság egysége, az számunkra igen nehézkes. Mi ennek az oka? Az egyik ok, meggyőződésem szerint, hogy az egész világ keresztényei nem mindenben ugyanarra hívattak el. Abban egyre hívattunk, hogy Jézus misszióját folytassuk a Szentlélek erejében, azaz Isten országát hirdessük szóban, tettben, és imádsággal, de abban különbség van, hogy milyen konkrét helyzetben milyen konkrét módon kell ezt tennünk. Nyilvánvaló, hogy Teréz anya arra kapott elhívást, hogy a társadalmon kívülre rekesztettek között szolgáljon, mint ahogy van, aki pedig elsősorban a jómódúak közé küldetett. De az elhívás és karizmák különbsége csak az egyik ok. A mások ok, és ez sokkal fontosabb ma nekünk, a saját kényelmünk, biztonságunk megőrzése, vagy éppen a büszkeségünk és versengésünk. Félelemből nem merjük ott és úgy képviselni Jézus Krisztust, ahol, és ahogyan eddig nem tettük, és ezért korlátozzuk azt, hogy hova való és hova nem való Isten országa.
„Menjünk máshova…” – mondja Jézus négy tanítványának, amikor azok ott akarják tartani Kapernaumban. Legyen ez a jézusi szó ma üzenet, felhívás neked: „menj vele máshova”, lépj vele tovább, oda, ahova ő megy. Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy ha eddig csak abban hittél, hogy cselekedeteiddel mutatsz Jézusra, most meglátod, arra hív, hogy megnyisd a szád, és nyíltan vállald, kihez tartozol, mit hiszel. Lehet, hogy ha eddig kész voltál róla bátran beszélni, ma Jézus arra hív, hogy olyan módon hirdesd Isten országát konkrét tettekkel, amelyek megcselekvéséhez eddig nem volt bátorságod. Lehet, hogy sokat tettél, de sohasem tanultál meg imádkozni, és aktivizmusodból Jézus ma imádságra, a vele való mélyebb közösségbe hív. Lehet, hogy bátran vállaltad őt a gyülekezetben, de nem mertél bizonyságot tenni a családban. Lehet, hogy arra nézve bénított meg a félelem, hogy éppen családtagjaid előtt vállald az Isten uralmának jó hírét. Akár hol is vagyunk, biztos, hogy Jézus tovább hív: „Menjünk máshova…” Ő és te, hogy ott és meghirdesd, megéld az ő uralmát, ahol eddig nem tetted. Ő megy elől, és te követed őt ebben…
Mint gyülekezet, úgy látom, az Isten országa cselekedetei az a terület, ahol Jézus nagyobb engedelmességre hív bennünket. Szóval hirdetjük az evangéliumot, az imádságban igyekszünk növekedni, de nehézkesek vagyunk abban, ahogy tetteinkkel is a gyógyítás és szabadulás útjára lépünk. Ez alatt most elsősorban a társadalomban való jézusi jelenlétünkre gondolok, hiszen a betegekért és megkötözöttekért való imádságnak egyre inkább kiformálódik a helye gyülekezetünkben. Éppen ezért olyan fontos a lakótelepi misszió és a cigánymisszió gyülekezetünk életében, még ha ezek jelenleg kicsiny kezdeményezések is. De mindkét misszió Isten országának meghirdetése egy olyan helyen, és olyan módon, amiről Jézusnak ezt kell mondania számunkra: „Menjünk máshova…” Ne elégedjetek meg azzal, amitek van, amivel megajándékoztalak benneteket, ahova, és ahogyan eddig eljutott az evangélium; menjünk máshova!
Menjünk vele máshova, mert „azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa.” Azért tanított hatalommal, azért cselekedett erővel, azért imádkozott átadott szívvel, hogy frontális támadást indítson a gonosz uralma és hatalma ellen. Azért veszett el a kereszten, mert ez a harc valóságos harc; mert a gonosz mindent megtett, hogy hatalmát és foglyait megtartsa. De ennek a cselekedetnek volt egy másik oldala is. Jézus az Atyának való engedelmességben, „elment máshova”, elment a legvégsőkig. Elment a szenvedésbe és elment a halálba, hogy utána feltámadottként és győztesként megjelenjen. Elment helyettünk, elment értünk, elment, hogy bűneinkért eleget tegyen, elment, hogy kiszabadítson és megváltson, elment, hogy ne legyen a világon olyan mélység, ami felett Ő nem lenne Úr. Hogyne mennék el mi is, hálából, vele együtt, hogy minden módon mindenkinek hirdessük az evangéliumot! ÁMEN!

Az előző szakaszban, amelyik az „evangélium kezdetéről” szólt, Márk evangélista az olvasó elé adta, hogy kicsoda az a Jézus, akiről könyvét írja. Láttuk, hogy minden róla beszél, minden őrá mutat. Márk szerint Jézusról tesznek bizonyságot az ószövetségi írások, róla beszél a próféta, Keresztelő János, Jézusra mutat az Atya és a Szentlélek, de még a gonosz hatalma is azonnal felismeri őt. Ezután a következő szavakkal mutatja be Jézus színrelépését: „elment Jézus Galielába, és így hirdette az Isten evangéliumát: Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” Mind Jézus bemutatása, mint aki az egész teremtett világ középpontjában van, mind Jézus küldetésének programszerű összefoglalása egy grandiózus bevezető része. Óriási perspektívák nyílnak, az ószövetségi írások beteljesednek, az utolsó idők elkezdődnek, hamarosan minden mássá lesz – ezt hallja Márk szavaiból a Bibliát ismerő olvasó. De mi közünk lehet mindehhez nekünk? – teheti fel a kérdést a mai hallgató. Még ha el is fogadja, sőt, akár megkapónak is tartja, hogy Jézusban eljött Isten uralma, hogy benne és általa bontakozik ki a történelemben Isten célja, mi köze ennek ahhoz a mindennapi, kicsi, gyakorlati kérdésekkel teli élethez, ami közel sem tűnik ilyen jelentősnek, de nekünk mégis mindennél fontosabb, hiszen ez a mi egyszeri életünk. Isten szédítő perspektívákat nyitó hatalmas cselekedete, amiben beteljesedik az idő, hogyan kapcsolódik az én mindennapi kis életemhez, apró-cseprő ügyes-bajos dolgaimhoz, amelyek során egyik nap követi a másikat?
A válasz erre a kérdésre a következő kifejezésben rejlik: elhívás. A nagyívű bevezetés után Jézust egy konkrét helyen és időben találjuk, amint a Galielai tó partján sétál, és mindennapi munkájukat végző, hús-vér embereket hív el követésére. Nem hitrendszert ad át nekik, nem erkölcstan órákat tart, nem vallásos tradíciókat ápol vagy elevenít fel. Követésre hív, ami egzisztenciális döntést feltételez. A Márk által elénk adott grandiózus jézusi program az élet mindennapjaiban bontakozik ki; a kapcsolópont pedig az elhívás és a követés. A mai igehirdetésben azt a kérdést járjuk körbe, hogy mit jelent elhívottnak lenni. Részletesebben: 1. Mi az elhívás „helye” – hol születik a követő? 2. Mi az elhívás eredménye – mit jelent követővé lenni? 3. Mi az elhívás titka? – az elhívó személye és tekintélye, 4. Mi az elhívás gyakorlati következménye – hívőnek és nem hívőnek?
I. Mi az elhívás „helye” – hol születik a követő?
Egy magától értetődően nem vallásos társadalomban számos elképzelés él a fejekben arról, hogy hogyan, miért és kiből lesz vallásos ember, vagy keresztény, vagy Jézus követője. A legtöbben elfogadják magyarázatként, hogy valakit úgy neveltek, de amikor látszólag váratlan, előzmények nélküli felnőtt megtéréssel találkozunk, beindul a magyarázatok keresése. Az ilyen típusú érvelések általában oda futnak ki, hogy az illetőnek valamilyen problémája, gyengesége volt. Az ilyen leegyszerűsített gondolkodás szerint tehát két táborban kellene keresni azokat, akik radikális követőkké válnak: a vallásosok és a problémások. Mindennek fényében feltűnő, hogy hol és hogyan születnek az első tanítványok; hol történik az elhívás.
Földrajzi értelemben jelentős, hogy miután Jézust megkereszteli Keresztelő János Júdeában, Jézus visszatér szűkebb hazájába, Galileába, és ott kezdi el hirdetni Isten országát. Nem Jeruzsálembe megy, a vallás középpontjába, ahova minden zsidó ember elzarándokol, hogy áldozatot mutasson be a templomban, és ahol az egy főre eső vallásos vezetők, rabbinikus iskolák száma minden más helynél magasabb. Még csak nem is Júdeában kezdi szolgálatát, hanem a Júdeához képest elmaradottnak, „Isten háta mögöttinek”, eleve gyanúsnak tartott Galileában. Abban a Galileában, amit a jeruzsálemiek lenéztek, és amellyel kapcsolatosan alapvető fenntartásaik voltak („származhat-e valami jó Názáretből?” Jn. 1.46). Galilea területére ugyanis pogányokat telepítettek az izraeli országrész pusztulása után (Jézus előtt több, mint 700 évvel), és miközben jelentős zsidó kulturális és vallási élet folyt a régióban Jézus idejében, a jeruzsálemi vallásos arisztokrácia szemében lenézett és megvetett volt a galileai népesség. Mindez nekünk most annyiban fontos, hogy lássuk, az elhívás és követés nagy csodája nem a különösen is vallásosok körében született meg – ahogy ezt ma sokan vélik.
De még mindig előttünk a második feltevés, hogy tudniillik az ilyen elhívás és gyors változások hátterében valamilyen problémát, gyengeséget kell feltételeznünk. Nézzük hát, kiket hív el Jézus. Két testvérpárról olvasunk, Simonról és Andrásról, ill. Jakabról és Jánosról. Mind a négyen halászok, és feltűnő, hogy mind a négyüket mindennapi munkájuk gyakorlása idején hívja el Jézus. Azt nehéz – és értelmetlen – lenne eleve feltételezni, hogy az a két fiútestvér pár eleve lelkileg gyenge, instabil lett volna. De talán magyarázatot találunk a társadalmi helyzetükben, különösen, ha arra jutunk, hogy halászként a Galileai tó partján semmi esélyük nem volt normális megélhetésre. Azonban ez nem így van; mert a halászok, ha nem is voltak a galileai társadalom gazdasági elitje, semmiképpen nem voltak a legalján sem. A halászat jól jövedelmező mesterség, a sóval tartósított hal ismert és keresett galileai exportcikk volt. Ezen túl feltűnő, hogy Jakab és János apja családi vállalkozásában napszámosok is dolgoztak, így reménytelenül szegényeknek semmiképpen sem tekinthetők. Be kell látnunk, hogy az elhívás egészen egészséges, normális fiatal felnőtteket (Péternek már felesége van) ért el a mindennapi életük apró-cseprő ügyei közt. Az elhívás helye semmiképpen sem korlátozott; az elhívás élménye innen nem magyarázható. A követő nem feltétlenül a szigorúan vallásosok között vagy a különösen szegények között születik.
II. Mi az elhívás eredménye – mit jelent követővé lenni?
Márk a lehető legtömörebben adja elénk a két testvérpár elhívásának történetét. „Így szólt hozzájuk Jézus: Jöjjetek utánam, és emberhalászokká teszlek benneteket. Erre azok a hálókat otthagyva azonnal követték őt.” Majd amikor meglátta a másik két fiút „azonnal elhívta őket, azok pedig apjukat, Zebedeust a napszámosokkal együtt a hajóban hagyva, elmentek őutána.” Az elhívás tehát egyetlen szó, vagy mondat Jézus részéről, amire a válasz a követés, az a követés, amelybe beletartozik az „otthagyás”. Akit Jézus elhív, és elindul utána, az otthagyja a hálókat, a hajót, apját, Zebedeust a napszámosokkal együtt. Simon és András, Jakab és János életében valami radikálisan új kezdődik azzal, hogy az elhívásra válaszul követők, azaz tanítványok lesznek. Rálépnek egy útra, Jézus követésének az útjára, és ezzel maguk mögött hagynak egy másik utat, azt az utat, amelyen a dolgok a maguk természete szerint bontakoznak ki: jó esetben növekszik az üzlet, egy idő után több hajóval halásznak, Jakab és János átveszik apjuktól a családi vállalkozás irányítását, hogy majd egy napon maguk is átadják azt gyermekeiknek. Az elhívás azonban megszakítja, semmissé teszi ezt az utat, és egy egészen más utat ad eléjük. Ők pedig vállalták ezt, ráléptek és elindultak rajta – Jézus követői lettek.
Nem értelmetlen-e, veszélyes-e ilyen végső módon elköteleződni valaki vagy valami mellett? Ha a kereszténység Jézus Krisztus követése ma is – amint az – nem elképzelhetetlen-e egy ilyen gyors és egyértelmű elköteleződés, valamint elhagyás? Érezzük az eltökéltséget és a visszavonhatatlanságot mindebben, ami nem azonos azzal, hogy ez a négy fiatal felnőtt már itt tudta volna, hogy mi vár rá Jézus követésében, vagy hogy soha nem ingott volna meg. Tudjuk, hogy ez megtörtént; hogy megtagadták, hogy elfutottak, hogy feladták, de az elhívás és követés valóságos voltát mutatja mégis az, hogy végül mind a négyen úgy haltak meg, hogy Jézus apostolai és követői voltak a haláluk pillanatában. Ugyanakkor az eltökéltség és visszavonhatatlanság megérzése azonnal felvillantja bennünk a piros lámpát: vigyázat, veszélyhelyzet! Tudniillik hogyan tennénk rá életünket egy személyre, egy irányra, egy útra, egy vallásra akkor, amikor oly sok lehetőség van előttünk? Hova lesz a nyitottságunk, a szabadságunk, a függetlenségünk, ha azt mondjuk, Jézus elhívott, és mi követjük őt? Hogyan választhatnánk egy utat, hogyan tehetnénk le a voksunkat egy Isten, egy hit, egy életforma mellett, fiatalon, lehetőségekkel telve, ha számtalan más is létezik? És miközben azt hisszük, hogy így szabadok és nyitottak maradunk – sőt, csak így maradhatunk azok – nem vesszük észre, hogy ugyanúgy letettük a voksunkat valami mellett. Tudniillik az a hozzáállás, hogy soha nem kötelezhetem el magam egy személy és egy út mellett azt jelenti, hogy elköteleztem magam egy másik út mellett, letettem a voksom egy másik életszemlélet mellett. Elkötelezted magad amellett, hogy nem kötelezed el magad semmire. Hiszel abban, hogy nem hiszel végérvényesen semmiben. Lehet, hogy ezzel – úgy érzed – megőrzöd a magad számára a lehetőséget, hogy bármikor váltsál, valamint megőrzöd magad attól, hogy egy útra rálépve esetleg csalódjál, de mindeközben kizárod annak a lehetőségét, hogy egy úton végigjárva valahova elérkezz. A dogmatikus kereszténységgel nem éppen vádolható író, Paulo Coelho mondja: „Az, hogy választunk egy utat, azt jelenti, hogy a többit elhagyjuk - aki megpróbál követni minden lehetséges utat, a végén mindegyiket elveszíti.” Mindezek fényében talán már nem is annyira ésszerűtlen, hogy az elhívásra válaszként a halászok követők lettek.
De mindjárt itt a másik kérdés. Rendben, elfogadható, hogy valaki Jézustól elhívást kap és követője lesz, és ez azzal jár, hogy a régit maga mögött hagyja, de az mégsem valóságos, hogy ez így történjen, ahogyan olvassuk. Ilyen hirtelen, ilyen váratlanul, ennyire előzmények nélkül – ez nem életszerű. Szeretnénk hallani arról, hogyan találkoztak ezek a halászok korábban Jézussal; mi mindent hallotta már tőle. Szeretnénk látni a folyamatot, szeretnénk belelátni a lelkükbe, hogy megértsük, mi is történt valójában. Miért nem hallunk arról, hogy Keresztelő János tanítványai voltak (András bizonyosan, de Simon is hatása alá kerülhetett, vö. Jn. 1.35kk), vagy hogy nem először találkoztak Jézussal? Kell lenni egy magyarázatnak, tudnunk kell, hogy milyen lélektani és spirituális folyamatok állnak a háttérben, mert ez így nem életszerű. Elhívás és azonnali követés – Márk biztosan nagyon siet írásával valahova, de nekünk ez így nem elég; túl gyors, túl hirtelen, túl radikális. Hol van a tér, hogy gondolkodjunk, hol van a lehetőség arra, hogy egyezkedjünk, mikor tudjuk meg, hogy ha igent mondunk, valójában mire is mondunk igent? Mi a magyarázat?!
III. Mi az elhívás titka? – az elhívó személye és tekintélye
Mindaddig, amíg magyarázatot keresünk, tévúton járunk, és a lényeget hagyjuk figyelmen kívül. Az elhívás titka nem a szemünk elől elrejtett előzményekben vagy lélektani-spirituális folyamatokban van. Az elvárás, hogy ezekben megértést kapjunk, csak rólunk árulkodik. A titok az elhívó személyében rejlik. Jézus, az Isten Fia eljött, és benne elérkezett az Isten uralma. Ő a Fiú, benne gyönyörködik az Atya, rajta nyugszik meg Isten Lelke. Meghirdette, hogy térjetek meg és higgyetek az evangéliumban. De ő, az Isten Fia az, aki a Galielai tó partján jár. Ő az, aki a mindennapi élet apró-cseprő eseményei között jár. Ő az, aki meglát és elhív. Amikor Jézus szól, amikor Jézus elhív, akkor isteni tekintéllyel érkezik hozzánk. Éppen ezért az a magyarázat, hogy nincs magyarázat. Nincs magyarázat, mert ami itt történik, semmihez sem fogható. Jézus elhívása semmihez sem fogható, mert maga Isten van benne jelen. Magyarázd meg lélektani folyamatokkal, keresd a titkát a szociális helyzetben, találd meg a párhuzamokat más vallásokban, írd le, hogy mi történik – és már semmi sincs előtted a lényegből. Márk ezt akarja megmutatni nekünk: semmi más nem számít, mint az, aki elhív, és az, aki engedelmesen válaszol. Ez a tanítványság, ez a követés, ez a keresztény élet. Ő megszólít, te pedig feltétlen bizalommal és engedelmességgel válaszolsz szavára.
Ez a keresztény élet szíve. Igen, tudunk folyamatokról. Igen, megérthetünk lélektani, spirituális, szociális előzményeket. Igen, reflektálunk életünkre és magunkra. És tudja mindezt Márk is. De most a lényeget akarja megmutatni. Ma a lényeghez akar leegyszerűsíteni. Ezzel az Igével Jézus az alapokhoz akar visszahívni. Emlékszel? Ennyi az egész: ő megszólít, elhív, te pedig azt mondtad, igen Uram, követlek téged. Mi az, ami ennél fontosabb és meghatározóbb volt? Minden más, ami ezen túl van, csak másodlagos. A Jézussal való kapcsolat szíve az elhívás és a követés – ha régóta az övé vagy, éppen úgy, mintha csak ma válaszolnál neki. Miért bonyolítottuk túl? Hol lett fontosabb önmagad megértése, mint Jézus szava? Hol bonyolódtál bele lelked szövevényébe, múltad nyomorúságaiba, körülményeid vizsgálatába olyan mértékben, hogy már szem elől vesztetted a lényeget? Mindaz, ami másodlagos, nem hiábavaló, és nem káros – ameddig nem homályosítja el azt, ami a lényeg. De ha a másodlagos az elhívás és követés egyszerűségűnek, egyértelműségének a helyébe lépett, tévútra sodródtál. Ezért halljad ma (újra) annak a szavát, aki így szól hozzád: Kövess engem! – És ne legyen más válaszod, mint hogy magadat feltétel nélkül rá bízva mindent elhagyva követed őt.
IV. Mi az elhívás gyakorlati következménye – hívőnek és nem hívőnek?
Dietrich Bonhoeffer írása alapján szeretném az elhívás és követés jelentőségének gyakorlati következményét megosztani – egy gondolatot a hívőkkel, és egyet a keresőkkel (Bonhoeffer, Követés).
Amint leegyszerűsödünk a követéshez, a tanítványsághoz (ami közel sem fájdalom, azaz ár nélküli), meg kell látnunk, hogy milyen felmentéseket adtunk magunknak, és hogyan fosztottuk meg ezáltal magunkat Jézus igazi jelenlététől, kegyelmétől. Az történt ugyanis sokunkban, hogy a kegyelem bizonyossága kikezdte a követés, a Jézus iránti engedelmesség feltétel nélküli parancsát. Elhittük, hogy akkor is van kegyelem, akkor is jár kegyelem – ha nem engedelmeskedünk Jézus Krisztusnak. Sőt, talán az is megfordult bennünk, hogy ha mindent a kegyelem tesz, nekünk nincs mit tenni; nem lehet megtérni, elhagyni azt, ami engedetlenség, hiszen nem mi tesszük. Azt hiszem, könnyen átengedjük magunkat egy ilyen értelemben vett belenyugvásnak: amíg Isten nem teszi meg velem a csodát, amíg ő nem változtat meg, én nem tudok változni. Nem leszek szeretőbb és odaadóbb férj vagy feleség, nem fogok áldozatból, érzéseim ellenére kedvébe járni a másiknak, mert nem ott tartok. Nem fogok szakítani mindazzal, ami rossz az életemben, nincs erőm. Azaz nem követed Jézust, nem jársz szorosan a nyomában a szeretet és a kereszt útján, mert, gondolod, majd feloldoz a kegyelem. A kegyelem feloldotta a követést, az engedelmességet. Ezt a „kegyelmet” nevezi Bonhoeffer olcsó kegyelemnek: „A keresztyén tehát ne kövessen, hanem vigasztalja magát a kegyelemmel. Ez az olcsó kegyelem; a bűn igazolása, de nem a bűnét elhagyó és megtérő bűnös megigazulása, nem a bűntől elszakító bűnbocsánat. Az olcsó kegyelem az, amit mi adunk magunknak.” (16.o) Ha te ma, Jézus szavát hallva, vissza akarsz térni az alapokhoz, vissza szeretnél egyszerűsödni ő hozzá, be akarsz lépni a drága kegyelem erőterébe, akkor ismerd el engedetlenséged, és hagyd magad mögött, amiről tudod, hogy engedetlenség. Jézus Krisztus érted való áldozatának hatalmas ajándéka úgy és akkor árad rád, ha te teljes szívvel kész vagy neki engedni és őt követni. Kegyelem és követés összetartoznak.
Az Istent és élő hitet keresők gyakran elakadnak azon a ponton, amikor azt mondják, én hinnék – de nem tudok hinni. Szeretnék hinni, de nem hiszek; és nem tudom mit tehetnék, hogy higgyek. Sok mindent értesz, sok mindennel egyetértesz, rendben, de hogy lesz ebből élő hit? Neki, Bonhoeffer szavaival, azt üzeni a tanítványok elhívása, hogy „csak az engedelmes hisz.” „Amíg Lévi a vámnál, vagy Péter a hálóknál ül, addig tisztességesen és hűségesen végezhetik hivatásukat, addig lehetnek régi vagy új felismeréseik Istenről, de ha istenhitet akarnak tanulni, akkor az emberré lett Isten Fiát kell követniük, akkor vele kell menniük. … Azt a helyzetet kell megteremteni, ahol hinni lehet Jézusban, az emberré lett Istenben, azt a lehetetlen helyzetet, amelyben mindent egy lapra tesznek fel, éspedig Jézus szavára. … Ahhoz, hogy valaki hinni tudjon, egy tényleges parancsnak kell engedelmeskednie. Meg kell tennie az engedelmesség első lépését azért, hogy a hit ne kegyes öncsalás, olcsó kegyelem legyen.” (26-27) Ha ismerkedtél Jézussal, tudnod kell, miben hív konkrét engedelmessége, minek az elhagyására szólít fel. Ha hinni akarsz, indulj el utána, kövesd őt, hiszen így kerülsz közösségbe vele. Nem elmélkedhetsz tovább a hálók mellett; fel kell állnod, és el kell indulnod, hogy megtapasztald azt, ahogyan nem hagy magadra követésének útján.
Bárcsak felragyogna ma előttünk az elhívás, követés és elhagyás nagy titka, amit így fogalmaz meg az apostol: „Azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt, most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem.” ÁMEN!

Márk evangéliuma a négy evangélium közül a legkorábban íródott, valamint a legrövidebb, a legtömörebb. Ha valaki egyben végigolvassa, az a benyomása támad, hogy a szerző szinte végigsiet Jézus életén, hogy elmondja a számára a legfontosabbat: a megfeszített Jézus nem más, mint Isten Fia, az utolsó idők királya és uralkodója, akiben minden népeknek szabadulás és új élet adatik. Az előttünk álló időszakban Márk írása alapján fogunk beletekinteni az evangélium, az örömhír alapjaiba. Kicsoda Jézus Krisztus? Hogyan munkálkodik Isten Fia? Mit jelent követni, tanítványaivá lenni? Hogyan osztja meg mindazokat, akik találkoznak vele? Melyek a legalapvetőbb tanításai, és mire hív ezeken keresztül bennünket ma, a 21. században? Mindezzel az a célunk, hogy mélyre eresszük a gyökereinket az evangélium igazságába, hogy megerősödjünk, és hogy egyszerű és gyakorlatias módon formálódjunk, mint Krisztus népe.
A ma olvasott szakasz Márk evangéliuma bevezetője. Egy olyan nyitány, amely elénk adja azt, akiről az egész könyv szól; bemutatja Jézust, de úgy, hogy az olvasó már ezen a ponton többet tud meg róla, mint mindazok, akik vele egy időben éltek, akár követték őt, akár ellenségei voltak, és vesztére törtek. „Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete”, ami előttünk áll; de ez a kezdet hordozza mindazt, ami majd később kibontakozik Márk munkájában. De hogy – Márkhoz hasonlóan – ne szaporítsam a szót feleslegesen, azonnal vágjunk bele az örömhír szívébe, lényegébe! Három oldalról fogjuk körüljárni a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot: 1. Az evangélium a világ történelmébe ágyazott; 2. Az evangélium Jézus Krisztusról szól, azaz Krisztus-központú; 3. Az evangélium radikális változásra hív.
I. Az evangélium történetisége
Márk az evangélium kezdetét nem Jézus születésére teszi (amiről nem is beszél), hanem Jézus előfutárához, Keresztelő Jánoshoz kapcsolja. Keresztelő János Istentől való küldetése, prófétai fellépése tömegeket mozgat meg, akik készülnek az Úr eljövetelére. Azonban Keresztelő János sem a „semmiből” lép elő, sőt, üzenete sem előzmény nélküli szó. Márk (és az összes többi evangélista) a több száz évvel korábban élt Ézsaiás próféta szolgálatához köti az örömhír kezdetét: „amint meg van írva Ézsaiás próféta könyvében: Íme, elküldöm előtted követemet, aki elkészíti utadat; kiáltó hangja szól a pusztában. Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” Több száz évvel Jézus megjelenése előtt Isten megszólalt és cselekedett Izráel életében. Egy konkrét történelmi helyzetben, a babiloni fogság idején Isten szava megszólalt és bejelentette a jó hírt, az örömhírt: Isten nem felejtette el az ő népét, leteltek fogságának napjai, az Úr uralkodik és újat cselekszik, eljön hatalommal és szabadulást szerez népének. És az Úr ezt megcselekedte, Izráel megszabadult a babiloni fogságból, az örömhír valóság lett, Jeruzsálem és a templom újra felépült. És most itt vagyunk egy újabb korban, ahol ugyanez az Isten a régi szavak által újonnan megszólal, újra örömhírt hirdet, újra szabadulást készít; de mindez nem független mindattól, amit Isten korábban cselekedett. Jézust megelőzi János, Jánost Ézsaiás és sokan mások, mert Isten fokozatosan bontja ki terveit a történelem folyamán. Jézus Krisztus evangéliuma a történelembe ágyazott, részese annak a világnak, amelyben a mindennapok, a hetek, a évek, az évszázadok és évezredek követik egymást, és ezért nyilvánvaló, hogy annak, amit Isten tegnap cselekedett, jelentősége van a mában és a holnapban.
Mi ennek a jelentősége számunkra? Az, hogy az örömhír nem pusztán valamiféle lelki átélés. Számosan azzal találkoznak, arra várnak, azt élték meg, hogy Isten hatalmas szeretete, valósága Jézus Krisztus által elárasztotta életüket. Szeretetet, szabadulást, megújulást, lelkesedést vagy éppen belső békét hozott. Mindez helyén is van; mindez része annak, amiért Jézus Krisztus eljövetele valóban jó hír, örömhír. De az evangélium nem pusztán ennyi. Nem kizárólag nagyszerű tapasztalat, egzisztenciális változás, átformálódó élet. Nem valamiféle megfoghatatlan, különös lelkiállapot, amelyet az arra fogékonyak, a „vallásos típusok” átélnek, hogy mindeközben azok, akik racionális beállítottságúnak tartják magukat, azt mondhassák, nekik ehhez semmi közük. Mindaz, amit ennyire személyesen átélsz része Isten azon munkájának, amit a történelemben végez. Az evangélium nem egy lelkiállapot, nem misztikus tapasztalat, nem lelki tanácsadás, nem váratlan megvilágosodás, hanem a teremtő és szabadító Isten munkálkodása abban a világban, aminek mi is részesei vagyunk.
Mindez – a másik oldalról nézve – nem jelenti azt, hogy Ézsaiás, vagy Keresztelő János nem lettek volna a Szentlélek által megragadott emberek, mélyreható élményekkel és lelkesültséggel. Egyikük sem konzervatív hagyományőrző volt, akik Isten múltbeli tetteit örök erkölcsi értékekké formálták volna, hogy azután ezen értékek megőrzői legyenek. Az evangélium nem történelmi ismeret, hagyományápolás, konzervatív és polgári életforma, hanem az élő Isten élő cselekedete a mában.
Az evangélium nem pusztán a jelenben újít meg, változtat át, hanem meggyökereztet. Bekapcsol egy olyan folyamatba, amely évezredek óta zajlik; tiéd lesz Jézus, Keresztelő János, Ézsaiás, és a többiek. Az ő történetük, az örömhír, Isten uralkodásának története a te történeteddé lesz. Nem idegen mindez számodra, hiszen ami ott és akkor történt, abban benne vagyunk mi is, itt és most. Éppen azért az örömhír identitást formál; hiszen egy közösség, bibliai szóval egy nép, Isten népének a tagjai leszünk általa. Feltárul a múltunk, és akinek múltja van, annak identitása is van, annak jelene és jövője is van. Egy egyre inkább gyökértelenné és elidegenedetté váló társadalomban gyökereket eresztünk a szabadító Isten szabadító tetteibe, és innen merítjük az erőt, a reménységet a jelenben és a jövőre nézve, akármilyen kilátástalan legyen is a jövő. A mi történetünkben, a mi családunk (Isten népe) számtalan alkalommal volt kilátástalan helyzetben, de a mi Istenünk újra és újra megjelent és cselekedett. Dicsőség az Úrnak azért, hogy a Jézus Krisztusról szóló örömhír jelen van és munkálkodik a világban!
II. Az evangélium Krisztus-központú
Napjainkban a világ újra vallásossá válik. Miközben a kereszténységet általános elutasítás veszi körül, mondván, hogy az egyház dogmatikus, klerikális és intoleráns, egye többen keresnek valamiféle vallásosságot, spiritualitást. Ezekbe a keresésekbe sok minden belefér; nem ritkán még Jézus is. Jézus, és bizonyos állításai – valamint egyéb, neki tulajdonított állítások – úgy jelennek meg, mint amelyek igazolják, garantálják, hogy az éppen aktuális keresés, gondolkodásmód vagy éppen vallási tapasztalat valójában keresztény, csak éppen az egyház kontrolláló hatalma alól kivonja magát. Mindezek fényében tekintsünk arra, hogy mit jelent, hogy az evangélium Krisztus-központú, mi az a spiritualitás, vallásosság, amely valóban krisztusinak mondhatja magát.
Az evangélium kezdetéről írva Márk lényegében elénk adja mindazt, ami majd megvalósul Jézus története során. Egészen Jézus Krisztus haláláig és feltámadásáig minden Jézusra mutat. Eltéveszthetetlen, hogy Márk elképzelésében ki áll mindenek középpontjában. Négy tanú is van, aki Jézusra mutat, és aki elsősorban Őrá mutat.
Márk – és a kora kereszténység – magyarázatában Jézusra mutat az Ószövetségi Szentírás. Ézsaiás prófétát idézi, akinek szavai beteljesedtek egy konkrét történelmi helyzetben, de amely szavak mégis egészen mostanáig vártak arra, hogy beteljesedjenek abban, akinek az útját Keresztelő János készíti. Amikor „eljött Jézus a galileai Názáretből, és megkeresztelte őt János a Jordánban”, beteljesedett mindaz, amiről Ézsaiás próféta beszélt. Jézust Krisztust ismerve felnyílik a szemünk arra, hogy Isten szava mindenhol róla tesz bizonyságot.
Hasonlóan Jézusra mutat Isten embere, a próféta, Keresztelő János is. Keresztelő János megállhatna magában is, hiszen évszázadok óta nem támadt próféta Izraelben. Hamarosan egy hatalmas és nem intézményes vallási mozgalom élén találja magát, hiszen „kiment hozzá Júdea egész vidéke, kimentek a jeruzsálemiek is mind.” János hirdeti Isten igéjét, és megkereszteli azokat, akik megvallották bűneiket, és készek újat kezdeni. Ez a János azonban nem magának épít vallási birodalmat, hanem arra mutat, akivel szemben ő, a mindenható Isten prófétája még arra sem méltó, hogy a legszolgaibb cselekedetet elvégezze, azaz megoldja saruja szíját. Az a próféta, tanító, vallási vezető, aki valóban az evangélium elkötelezettje, mindig túlmutat önmagán, hiszen az evangélium Krisztus-központú. Nem arra való Jézus, hogy igazolja a spirituális vezető, a próféta igaz voltát – ahogy ma sokan próbálkoznak ezzel -, hanem a vezető van arra, hogy minden lehetőségével önmagán túl, az Úrra mutasson. Az igaz vagy hamis lelkiség kritériuma ez.
Márk azonban ennél nagyobb dolgokról is bizonyságot tesz, hiszen még az Atya és a Szentlélek is Jézusra mutatnak: „Amikor (Jézus) jött ki a vízből, látta, hogy megnyílik a menny, és leszáll rá a Lélek, mint egy galamb; a mennyből pedig hang hallatszott: Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm.”  Ami a földön történik Jézusban annyira fontos, hogy megnyílik a menny, hogy még a menny is róla beszéljen, és őt helyezze a középpontba. A Szentlélek leszáll rá, mintegy pecsétként, felruházva erővel és hatalommal, az Atya pedig ugyanakkor bizonyságot tesz arról, hogy a Názáreti Jézus az ő Fia, akiben örömét találja. A Szentháromság Isten csodálatos egységében az Atya és a Lélek a Fiúra mutat, aki a vízbe való alámerülésével a halálba való bemerülését elővételezi. Az evangélium Jézus Krisztus központú, hiszen még a menny is róla beszél! Minden lelkiség kritériuma, hogy Jézust helyezi-e a középpontba.
Végül Jézusra mutat még a sötétség ereje, a Sátán is, hiszen azonnal felismeri, kivel áll szemben: Jézus „negyven napig volt a pusztában, miközben kísértette őt a Sátán.” Márk evangéliumának hatalmas iróniája, hogy míg kortársai számára igen lassan, vagy egyáltalán nem világosodik meg, hogy kicsoda Jézus, és mit is jelent, hogy ő Isten Fia, a démonok az elsők, akik felismerik, és kimondják róla az igazságot. Akarva-akaratlanul, nem örömmel, hanem rettegve, ellene támadva és őt kísértve, de még a gonosz erők is Jézusra mutatnak.
Márk tehát egy olyan világot ad az olvasó elé, amely minden részletében Krisztusról szól. Róla tesznek bizonyságot a Szentírás, a próféták, maga Isten, de még a gonosz erői is. Láttuk azt is, hogy a mai mindenféle spiritualitások, próbálkozások, útkeresések között hogyan lesz az igazi örömhír megkülönböztetőjévé a Krisztus-központúság. Van azonban ennek egy másik oldala is, ami különösen fontos azoknak, akik keresik Jézus. Tudniillik egy olyan világban élünk, amelyben – igaz, hogy elrejtve - de minden Jézusra mutat, és Jézusról szól. Pál apostol így fogalmazza ezt meg: „Mert benne (Jézusban) teremtetett minden a mennyen és a földön … minden általa és reá nézve teremtetett. Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn.” (Kol. 1.16-17) és éppen ezért számos út vezet el Jézus Krisztushoz, akiben Isten teljessége van jelen. Nem azt mondom, hogy sok út vezet Istenhez, és ezek közül egy Jézus útja. Hanem azt, hogy az egyetlen út, az evangélium maga Jézus Krisztus, de számos úton vezethet el a Lélek ehhez a Krisztushoz. A magától értetődő út az Isten igéjének az útja, amely egyszer csak megelevenedik számodra, szíven üt, foglyul ejt. És ez semmiképpen nem megkerülhető, nem mellőzhető. Ugyanakkor ma számosan máshol indulnak el. Vannak, aki szembe találják magukat a Sátán megkötöző és pusztító erejével. Körbefogta életüket valamilyen területe a kísértés ereje, a gonoszság hatalma, és ebből menekülve mondják ki először: kell hogy legyen szabadulás ebből a nyomorúságból; ki szabadít meg a széthullástól? És úton vannak Jézus felé. Van, aki más vallásban indult el a keresésben, de Jézus egyszer csak közbeszólt. Ismerek egy férfit, aki jógában Jézus nevét mantrázta, és ez lett számára az út, amelyen elindult Jézus felé. Számosan vannak a muszlim világban, akik a Lélek direkt bizonyságtétele (általában álmok) által találkoznak először Jézussal. Vannak, akiket egy a természetben átélt misztikusnak nevezhető élmény vezet el Jézus felé. Megint mást egy igazán prófétikus műalkotás fog meg… Jézus nem hagyta magát bizonyság nélkül ebben a világban, hiszen minden őrá mutat, általa lett, és benne áll fenn. Ő a kezdet és a vég; ő az, aki betölti a világmindenséget –még a mai, megromlott formájában is.
III. Az evangélium alapvető változásra hív
Jézus Krisztus evangéliuma, ami történeti és Krisztus-központú, alapvető és mély változásra hív: „betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” Mindaz, amit az Úr megígért, előkészített, Jézusban elközelgetett, elérkezett, megjelent. Valami jelenvalóvá lett, ami eddig nem volt itt; valami elérhetővé lett, és ennek következményei vannak. Itt van Isten országa, Jézusban megjelent Isten uralma, és ez nem önmagáért való. Ha valaki be akar lépni, ha valaki be akar kapcsolódni, meg akar gyökerezni az evangéliumban, ha valaki szeretné látni, hogy minden Jézus Krisztusra mutat ebben a világban, annak két felhívást intéz Jézus: „térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.”  Mind a kettő teljesen személyes választ vár. Más nem térhet meg helyettem, és más nem hihet helyettem az örömhírben. Mellettem megtörténhet mindez, de az nem az enyém. Láthatom az eredményét, az áldását, a gyógyító hatását, a kihívást, amit magában foglal; de mindez rám nézve mégis semmi. Jézus szemtől szemben szól hozzád, és így hív változásra. Az Isten uralma eljött, és neked állást kell foglalni. Ha nem foglalsz állást, nemet mondasz rá. A „nem válasz” is „nem” válasz.
De mit jelent megtérni és hinni? A megtérés elfordulás mindattól, ami nem egyezik Isten uralmával, és odafordulás Jézushoz. A megtérés az, amit Keresztelő János is hirdetett: elfordulás a bűntől, elhagyása az istentelenségnek, hiszen úgy nem léphetsz be Jézus által Isten uralmának az erőterébe, hogy az életed nem változik meg. Ehhez azonban hinni kell az örömhírben. Miért másért hagynék fel a régi útjaimmal, hacsak azért nem, mert hiszem, hogy Jézus valami egészen újat és gyönyörűségeset készített? Hallgasd meg, hogyan beszél az örömhírről Ézsaiás:
„Magas hegyre menj föl, ki örömhírt viszel Sionnak,
kiálts erős hangon, ki örömhírt viszel Jeruzsálemnek!
Kiálts, ne félj! Mondd Júda városainak: Itt van Istenetek!
Az én uram, az Úr jön hatalommal, karja uralkodik.
Vele jön szerzeménye, előtte jön, amiért fáradozott.
Mint pásztor, úgy legelteti nyáját,
Karjára gyűjti a bárányokat, ölébe veszi őket,
Az anyajuhokat szelíden terelgeti.” (Ézs. 40.9-11)
Isten uralkodik, hatalommal jön – de nem azért, hogy elpusztítson, hanem azért, hogy a karjába vegyen. Azért jött el, azért merült bele nemcsak a Jordánba, hanem az iszonyatos kereszthalálba, és azért támadt fel, hogy téged az Atya uralmába vezessen. De milyen módon? Úgy, mint amikor a pásztor legelteti a nyáját, karjába veszi a sebzettet, ölébe veszi a beteget. Ez a jó hír, ez az örömhír. Csak az tér meg, az hagyja el gonosz útjait, aki hiszi, hogy Jézus uralma ezt az áldást hozza neki. Ugyanakkor az, aki hisz ebben a Jézusban, aki hiszi, hogy Isten uralma kegyelmes, csodálatos uralom, nem teheti, hogy ne térjen meg, ne forduljon el gonosz és hamis dolgaitól. Csak az tér meg, aki hisz az evangéliumban. Aki hisz az evangéliumban, az bizonyosan megtér. Az örömhír ma, itt és most számunkra az, hogy mindez elérhető. Minden elkészíttetett. Minden érted munkált az évszázadokon keresztül; minden Jézus felé irányít, hív, sodor téged ma. Bárcsak lenne ez most számodra az evangélium kezdete. Bárcsak azt mondanád neki, Uram, Istenem, adj most új szívet… ÁMEN!