Márk evangéliuma

Jézusnak ezek a szavai az imádságról minden alkalommal zavarba hoznak, amikor olvasom őket. Aki rendszeresen (vagy akár rendszertelenül) imádkozik, sőt, aki életében csak egy-két alkalommal könyörgött kétségbeesve Istenhez, valószínűleg azonosulni tud ezzel a nehézségemmel. A legtöbben átéltük, hogy amennyire csak tőlünk telt, hittel könyörögtünk, kitartóan kértünk valamit, és nem úgy lett. Nem gyógyult meg, nem fordult vissza az pusztító útról, nem változtak meg a kétségbeejtő körülmények, nem ugrott a hegy a tengerbe. Máskor pedig imádkoztunk, esetleg nem túlzottan nagy hittel, és megtörtént, amit kértünk. Az a meggyőződésem, hogy az imádság, minden róla elmondott igehirdetés, megírt könyv ellenére is, alapvetően titok marad. Titok, hiszen az imádság lényegében kapcsolat, és semmilyen kapcsolat mélysége, szépsége, nehézsége, íve és élete nem írható le objektív módon.
A ma olvasott szakasz összefüggése Márk evangéliumában a gyümölcstelen vallásosság. Jézus ítéletet hirdetett a jeruzsálemi templomban folytatott vallásosság ellen, hiszen azt, amit Isten imádság házának rendelt minden nép számára, a benne foglalatoskodók rablók barlangjává tették. Ezt az ítéletet szimbolizálja a gyümölcsöt nem adó, ezért megátkozott, majd elszáradt fügefa. Jézus tanítását az imádságról Péter csodálkozó megállapítása vezeti be: „Mester, nézd: a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradt.” – mintha Jézus nem is tudna erről… Mintha neki is meg kellene lepődnie azon, ami történt… De Jézus tudja, hogy mi a hit, és a hittel mondott szó, az imádság ereje. És éppen ezt akarja átadni a tanítványoknak. A bibliai szerkesztés arra utal, hogy ha a jeruzsálemi templom el is veszíti küldetését, megítéltetik, helyébe lép majd a tanítványok imádkozó, gyümölcsöt termő közössége. A múlt héten szembe néztünk azzal, hogy a terméketlen, képmutató és üres vallásosság bennünket is fenyeget. Ma arra tekintünk, hogyan lehetünk hittel imádkozó, gyümölcstermő közösséggé. 1. Mi az, amit nem jelentenek Jézus szavai? 2. Mi az a hit, amelyről Jézus beszél? 3. Hogyan születik és növekedik ez a hit, ez a kapcsolat?
I. Mi az, amit nem jelentenek Jézus szavai?
Jézus nem általánosságban beszél a hitről, hanem egészen konkrétan; egy olyan hitről, amely Isten csodálatos erejét hívja segítségül. Olyan hitről esik szó, amelybe – érezzük – az, aki gyakorolja, beleteszi a szívét, ráteszi az életét. Nem általános megfogalmazása ez annak, hogy mit hiszünk, hanem egy konkrét helyzetben, egy előttünk magasodó heggyel, akadállyal szemben megélt hit, amely által Isten ereje árad ki. Fogok arról beszélni, hogy mi is ez a hit, de először látnunk kell, hogy mi az, amit Jézus nem szándékozott tanítani.
Jézus „hegyeket mozdító hitről” való szavainak leegyszerűsített értelmezése az, hogy a meg nem hallgatott imádság mögött mindig az erőtlen, kevés, elégtelen hit bújik meg. Ezek oka tehát a hitetlenség. Azért nem hallgatott meg, azért nem történt meg, amit kértél; sőt, ha más imádkozott érted, azért nem gyógyultál meg, mert nincs elég hited, vagy mert valami „nincs rendben” az életedben (bűn…). Bár Jézus több alkalommal a tanítványai szemére veti hitetlenségüket, túlzott és veszélyes leegyszerűsítés lenne minden meg nem hallgatott imádságot ezzel elintézni. Számosan vannak, akik gyógyulásért kértek imádságot egy-egy gyülekezetben, konferencián, és amikor nem történt semmi, azt kapták az imádságot végzőktől, hogy nem volt elég hitük. Súlyos lelki nyomorúságok fakadtak ebből. Van, aki önmagát gyötri hasonló módon, és magában keresi a hibát: miért nincs elég hitem? Vannak, akik mivel nem történt meg, amiért imádkoztak, a következőre jutottak: vagy nincs elég hitem – bármennyire is szeretném – vagy nem igaz, amit Jézus mond. Az egyik esetben elhagyott (nincs hitem), a másikban pedig becsapott (nem igaz, hogy ha hittel kérünk, megtörténik). A végeredmény, hogy elfordultak Jézustól – akár csak szívükben, miközben a külső vallásosság megmaradt, akár teljesen tudatosan és nyíltan vállalva ezt.
A következőben kifejtendő torzulás abban hasonló az előzőhöz, hogy a hitet egy az emberben meglévő, önmagában létező képességnek tekinti. Egyre gyakoribb ma egy olyan hit fogalom, amelynek lényege, hogy a hitben hisz. Ez megjelenik mind bizonyos keresztény, mind ezoterikus körökben. A hangsúly azon van, hogy ha elég erősen hiszel, akkor ezzel a hittel hatással tudsz lenni a környezetedre, a világra, akár Istenre, és a hit erejével befolyásolhatod mindezeket. Jellemzője ennek a hozzáállásnak, hogy mindegy számára, miben vagy kiben hiszel. Csak higgy, higgy erősen, higgy magadban vagy higgy valami másban, a lényeg hogy légy pozitív, légy optimista. Nem vitatom, hogy az optimista hozzáállás – ami nekünk magyaroknak általában nem erősségünk –erény, de a hit a hitben, a hit a pozitív kisugárzásban és az események ilyen mód történő befolyásolásában nem az, amiről Jézus beszél. A pozitív gondolkodás, a hitnek nevezett szinte mágikus jellegű megvallások, a hitnek ez a minden erővel való felszítása önmagunkban egyáltalán nem jellemző arra a Jézusra, aki itt beszél. Számára a hit nem valamiféle mechanisztikus eszköz, eltanulható módszertan, pszichés túlfűtöttség, hanem valami egészen más: „Higgyetek Istenben!” Nem magatokban, nem a hitetekben, hanem az élő Úrban.
II. Mi az a hit, amelyről Jézus beszél?
Amikor a Biblia hitről beszél, valamint amikor Jézus hitről és imádságról szól, mindig az Atyával való kapcsolat áll előttünk. Jézus hite nem más, mint az Atyával való közösségéből, szeretetkapcsolatából fakadó hit, bizalom abban, hogy amit az Atya tesz, ő is azt teszi. Bibliai értelemben nem létezik olyan hit, amely nem híd: Isten és ember között. A hit kapcsolatot feltételez, és ezért sokkal több, mint általános ismeret vagy beállítottság. A kapcsolat pedig szeretetkapcsolat. Ebben a szeretetkapcsolatban lehet elkezdeni megérteni, hogy mit tanít Jézus a hittel mondott imádságról. Az imádság beszélgetés, közösség gyakorlása, jelenlétünk biztosítása annak számára, aki mindig jelen van számunkra. Tudatos odafordulás ahhoz, aki Jézusban egyszer és mindenkorra hozzánk fordult. (Ill. egészen más a házastársunkkal időt tölteni, vele lenni, benne élni a, kapcsolatban, mint szakkönyveket olvasni a házasságról… Ez utóbbi lenne az általános hit, az előbbi pedig a megélt hit, a szeretetkapcsolat maga).
Hinni a szeretet Istenében tehát azt jelenti, hogy mély szeretetkapcsolatban vagyunk vele. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a hit Istenben szeretetkapcsolat Istennel, a szeretetkapcsolat pedig hit által kell, hogy létezzen. Miért? Azért beszélünk hitről ebben a kapcsolatban, mert nem látjuk Istent. Nem tapasztaljuk mindig - sem magunkban (ez a Szentlélek belső bizonyságtétele), sem a körülményekben (ez Isten gondviselése, de a gondviselés hitkérdés, és nem azt jelenti, hogy mindig minden úgy történik, ahogy azt mi jónak véljük). Ezért marad a hit; a hit abban, hogy Isten ismer és Isten szeret. És ebből fakad az imádság, valamint ebből a közösségből, ebből a mély meggyőződésből születik az a fajta kérés, amelyről Jézus beszél. Amikor atyai szeretete egészen mélyen lakozik a szívünkben, amikor egészen bizonyosan megéljük, hogy ő bennünk van, mi pedig őbenne, amikor teljes biztonságban tudjuk magunkat és az egész világot, akkor tudunk hittel kérni. Akkor, és csak akkor valósul meg: „higgyétek, hogy mindazt, amiért imádkoztok, és amit kértek, megkapjátok, és meg is adatik néktek.” Látod Jézus szavainak a titkát? Érted, hogy Jézus ebben élt? Hogy ez a mondat nem egy üres biankó csekk, amit bármikor bármire beválthatunk (csak „állítsunk ki” vagy „produkáljunk” elég hitet hozzá), hanem rámutatás az imádság hatalmas lehetőségére, a csodára, ahogy Isten adja magát nekünk, adja, önti akaratát és szavait szívünkbe, hogy csodálatos munkájának részesei legyünk. A mi mennyei Atyánk, bevonva minket a szeretetközösségébe, általunk (is) szándékozik megvalósítani terveit és céljait a világban. És ha ennyire egyek vagyunk vele, akkor igaz az, amit Jézus – egy korabeli közmondásra utalva – így mond Péternek: „Bizony, mondom nektek, hogy aki azt mondja ennek a hegynek: emelkedjél fel, és vesd magad a tengerbe! – és nem kételkedik a szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, az megtörténik -, annak meg is adatik ez.” Jézus két akadályát nevezi meg a hitből fakadó imádságnak, és mindkettőt a szeretetkapcsolat fényében kell meglátnunk. Az egyik a kétely, a hitetlenség, a másik a harag, a sértődöttség, a neheztelés a tanítványok közösségében.
Mit ért tehát Jézus azon a kitételen, hogy „nem kételkedik a szívében?” A fentiekből megértjük, hogy amikor kétely van a szívünkben, akkor nem annyira a „hitünk mennyiségével” van a baj, mint a szeretetkapcsolatunk minőségével. Gondolj bele, hogy ha el tudnánk hinni, hogy a világot Istennek a szeretete tölti be, és - bármilyen veszteségeink lennének is a jelenben - ez a szeretet fog győzni, és végül minden rossz felett diadalmaskodni… ha ezt elhinnénk, és minden pillanatban erre támaszkodnánk, ebből merítenénk, döbbenetes szabadság gyúlna fel bennünk. Mernénk egészen és teljesen Istenért és Istenre figyelve élni, hiszen szeretetétől semmi sem választhat el. Ebből a szabadságból, ebből a bátorságból és bizalomból fakadna minden imádságunk. Minden aggódásunk, keservünk, önsajnálatunk lényegében annak megtagadása, hogy ez a szeretet elégséges, mindenre kiterjedő és győztes. Tehát ez a hitetlenség. Ez a kétely a szívünkben valójában félelem, és ezért nem tudunk hittel kérni. A választ pedig János apostolnál olvastuk: „a teljes szeretet kiűzi a félelmet.”
A másik akadály, amit Jézus az imádsághoz kapcsol, a megbocsátás hiánya: „És amikor megálltok imádkozni, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket.” Ha a szívünkben neheztelés van, nem tudunk jól kérni. Csak a szeretet szabadságában kérhetünk Isten szerint, aki maga a szeretet, és az imádságban is szeretetében akar járatni minket. Bizonyosan torzul a kérésünk, a vágyunk, ha nem bocsátunk meg. A sértődött, megbántott szív nem szabad Isten előtt. Leggyakrabban ez nem tudatos, észre sem vesszük, hogy a sértettség, neheztelés, keserűség lelkünkre lerakódott rétegei hogyan választanak el az Úrral való szeretetkapcsolat megélésétől. A nyilvánvaló harag és gyűlölet esetében egyértelmű ez, hiszen nem is tudunk Istennel közösségben lenni, olyan erővel ural és irányít a gyűlölet. De a sok „kis” sértődés másképpen hat. Láthatatlanul tompítja el, teszi homályossá, fakóvá a szeretetkapcsolatot. Kihűl az Istennel való közösségünk lángja, és nem kérünk, vagy nem jól kérünk. Éppen ezért csak az a közösség lesz imádságában gyümölcstermő, mely tagjai folyamatosan és állhatatosan gyakorolják egymás között a megbocsátást. János apostol itt is eligazít bennünket: „Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást.”
III. Hogyan születik és növekedik ez a hit, ez a kapcsolat?
A teljes szeretet kiűzi a félelmet, mondja János. Isten szeretete arra vezet, hogy szeressük egymást, azaz gyakoroljuk a megbocsátást és megbékélést. Hogyan juthatunk ide? Hogyan élhetünk ebben? Mi kell ahhoz, hogy növekedjünk a szeretetkapcsolatban, a hitben, és a hittel mondott imádságban?
Az a legfontosabb, hogy tudjuk, hol és hogyan ölelhető magunkhoz ez a szeretet. János egészen határozottan rámutat arra, hogy ez nem velünk kezdődik: a szeretet „nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul a bűneinkért.” Nem az a legnagyobb csoda, hogy „Mester, nézd: a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradt”, hanem az, hogy aki ott áll Péter előtt, az Isten Fia, aki néhány napon belül feláldozza az életét őértük és miértünk. A csoda az az isteni szeretet, ami minket megelőzve elvégzi a megváltás nagy munkáját. Isten Jézusban is égő szeretete, amely szeretet által ő odaadja az életét mintegy égő áldozatul (miközben a templomban zajlik az állatáldozat). Amíg ezt a nagy titkot nem értjük, nem ismerjük igaznak, és nem bízzuk rá magunkat egészen, nem pihenhetünk meg Istennek szeretetében, amelyről eddig volt szó. Elfogadni ezt az áldozatot egyrészt azt jelenti, hogy értelmeddel és szíveddel igaznak tartod, hogy Isten azért adta oda Fiát, Jézust, Jézus pedig azért mondott igent erre az isteni küldetésre, mert nem volt más, egyszerűbb, vértelenebb, konszolidáltabb, „olcsóbb” megoldás arra, hogy a szent és tökéletes Isten úgy bocsásson meg, úgy békéljen meg velünk, hogy igazsága nem sérül. A mai ember felháborodik, hogy mi az, hogy a Fiát áldozta értem, ha nem kértem; lázadozik, hogy mi a keresztnek ez a brutális véres története; finnyáskodik, hogy őneki ez azért mégsem kell – és elmegy Isten értünk való lángoló szeretete mellett. Nem is ismeri, hogy mit jelent, hogy a teljes szeretet kiűzi a félelmet… Ahhoz, hogy Isten szeretetét magunkhoz öleljük, először tehát igent mondunk arra, amit Isten Jézus Krisztusban értünk tett.
Másodszor pedig, ennek alapján, igent kell mondanunk magunkra is. Igen, Isten ezt megtette, de ennek érvényességét el kell fogadnunk magunkra nézve. Ha igaznak tartjuk az evangéliumot, ennek az igazságnak be kell hatolni a szívünkbe, lelkünkbe. Át kell hogy járjon bennünk mindent (ezért kell újra és újra az evangéliumot hallanunk akkor is, ha már hívők vagyunk, hiszen ez hosszú folyamat…). Csak akkor fogod magadhoz ölelni Isten szeretetét, ha engeded, hogy a Szentlélek kimunkálja benned ennek következményeit: önmagad elfogadása, ha Jézus elfogadott; önmagadnak való megbocsátás, ha hiszed, hogy Jézus Krisztus megbocsátott; aggodalmaid, félelmeid Isten kezébe helyezése, ha tudod, hogy Isten lett életed szerető Ura…
Mindezzel már a szeretetkapcsolatban való megmaradás és növekedés kérdéseihez értünk. A kulcs, hogy újra és újra megpihenjünk ebben a kapcsolatban. Hogy újra és újra felidézzük és megerősítsük (amint az úrvacsorában is tesszük), hogy Isten szeretete Jézus Krisztusban mindennél hatalmasabb valóság számunkra, amitől senki és semmi nem választhat el. Ezzel azt is felidézzük és átgondoljuk, hogy ez a világ, amelyben élünk, minden nyomorúságával, fájdalmaival, igazságtalanságaival együtt az a világ, amelyet Jézus Krisztus megváltott. Amelyet ebben a pillanatban is Istennek ez a szeretete tart egyben. És amely ebben a pillanatban is Isten szeretetének teljes győzelme felé halad – visszafordíthatatlanul és megállíthatatlanul. Ez a világot meghatározó, célba vezető, legyőzhetetlen igazság. Semmi nincs ezen kívül, semmi nincs ezen túl. Minden jó helyen van, Isten kezében, de leginkább a te életed van jó helyen. Lehet-e másképpen, ha Isten tényleg a Fiát adta értünk? Lehet-e kevesebb, mint hogy vele együtt mindent nekünk adott?
És amikor megint kételyt találunk a szívünkben, amikor szűkölve, rettegve imádkozunk, amikor telve vagyunk a haragunkkal, akkor megkérdezhetjük magunktól: Ó, már megint hol vesztettem el az Isten szeretetének hatalmát? Hova lett szívemből szerelme biztonsága? Mire cseréltem már megint el szeretete szabadságát? És már nem azon kell gyötrődnöm, hogy miért nem hallgat meg, miért nincs elég hitem, miért nem vagyok elég jó.
Az imádság titkát még mindig nem tudom megmagyarázni. De a szeretet titkát kiárasztotta ránk Jézus ma is. És ez elég lehet nekünk… ÁMEN!

Márk evangélista számára az üdvösség lelki látás. A vak Bartimeus meggyógyításának története ezt példázza. A tizenkét tanítvány értetlenkedéséről (azaz vakságáról) olvashatunk az előző fejezetekben. Nem értik, hogy ha Jézus Isten Fia, miért kellene meghalnia. Nem értik, hogy miről beszél Jézus, amikor halálát és feltámadását említi. Az egyik értelmetlen, a másik meg lehetetlen. Nem értik, mi köze ennek Isten uralmához, aminek eljövetelét hirdette. Nem értik, hogy ha Jézus – sőt, ők maguk is! – betegeket gyógyítottak, megkötözötteket szabadítottak meg, ha kiáradt Isten hatalmas ereje, akkor hogyan vezetne ez Jézus halálához. Vakok, akik nem látnak. Nem testi szemeikkel, nem ott a hiány. Belső látás, lelki megértés hiányzik. Halljuk, hogy Jézus meghal és feltámad, eljut a fülünkig, eljut az értelmünkig… csak nem tudunk vele mit kezdeni. Itt van, körülötted van, hétről hétre szembesülsz vele, és mégis homályos és zavaros minden. Tudod, érzed, hogy „nem áll össze a kép”, hogy „nem látsz”, és vágysz a világosságra; máskor azonban bosszant, hogy miért hallod újra és újra ugyanazt a történetet, Jézus halála és feltámadása történetét. Hiszen a mi helyzetünk nem különbözik oly sokban a Jézus korabeli tanítványok helyzetétől, de a köztük és köztünk eltelt kétezer év minden Jézus követőjének vagy keresőjének a helyzetétől sem. Sötétség, ború, homály, már-már azt hisszük, hogy dereng, majd újra nem értünk semmit.
Márk evangélista számára az üdvösség lelki látás. Ez a látás azonban senkinek sem adatik magától értetődően. A legtöbben úgy születünk, hogy látunk; de – Jézusra, Isten uralmának természetére nézve – mindannyian vakon jövünk a világra. Látás csak gyógyulás következtében születik. Bartimeus története így áll előttünk. Ezzel a történettel pedig, a mai napon, Márk evangéliumának a korábban megkezdett magyarázatát folytatjuk. Az kívánjuk látni, megérteni, hogy milyen út vezetett el Jézus Krisztus halálához és feltámadásához, és mit jelent őt ezen az úton követni. Az a vágyam és imádságom, hogy Bartimeussal együtt mindannyian mondjuk, kiáltsuk: Jézus, azt kívánom, hogy újra lássak. Hogy lássalak úgy, ahogy még nem láttalak; értselek és szeresselek úgy, ahogy még nem értettelek és nem szerettelek soha.
Először azt a kérdést tesszük fel, hogy mit jelent Jézust látni; majd azt, hogyan nyílik meg a szemünk; és végül arra tekintünk, hogy mindez mire hív bennünket a mai napon - akár vaknak, akár látónak tartjuk magunkat.
I. Mit jelent Jézust meglátni?
Márk evangélista a következő választ adja a kérdésre: egy sehova nem tartó szerencsétlen emberből Jézus látása által egy helyreállított ember lesz, aki egy új útra indul. A passzív sodortatásból aktív követővé lesz. A történet elején egy vak koldus ül az út mellett. A történet végén egy látó ember követi Jézust az úton. A vak koldus az, akit minden nap kivezetnek és kitesznek az út szélére, hogy legalább az összekoldult pénzből járuljon hozzá ahhoz, hogy családja eltartja őt. El kell szenvednie, hogy kivezetik Jerikó városából a Jeruzsálembe vezető főútra. El kell hordoznia a kiszolgáltatottságot, hogy nem látja, csak hallja, ami körülötte zajlik. El kell szenvednie a kéregetést elutasítók durva válaszát éppen úgy, mint az atyáskodó alamizsnálkodók aláhajló felsőbbrendűségét. Ki van téve a gúnynak, és ki van téve azon jóakaróknak, akik úgy adnak, hogy közben éreztetik vele, hogy ő senki és semmi. Meg kell várnia, az estét, hogy érte jöjjenek és hazavezessék. A történet végén ugyanez az ember lát, és mint látó, követi azt, aki visszaadta látását. Tudatosan indul Jézus után a jeruzsálemi úton, amely Jézus számára pár nap múlva a halálba vezető útnak bizonyul. Bartimeus dönt arról, hogy merre megy, és mit kezd azzal, hogy újra lát.
Mielőtt Jézus megnyitotta a szemét, passzívan sodortatott, miután meglátta Jézust, aktív követőjévé lett. Két olyan állapot, amit a modern, független és autonóm ember mindenképpen elkerül. Először azért, mert ki az, aki elismerné, hogy az élete valójában passzív sodortatás, ki van téve olyan eseményeknek és erőknek, amelyeket elszenved, és valójában nem szabad? Másodszor meg azért, mert ki szeretné, ha élete meghatározó dimenziója az lenne, hogy ő csak egy követő, valaki más nyomában jár, valaki más útján jár, valaki másnak rendeli alá az életét? (Hiszen ezt jelenti a követés, a tanítványság.) Az első ellen tiltakozunk, mert nem lehet így. A másodikat meg nem akarjuk, mert ne legyen így. Hiszen az ember a maga ura (akar lenni), aki meg van győződve arról, hogy lát – tehát saját maga jó irányba kormányozza az életét. De ha még el is ismerné, hogy eltévedt és vakon tapogatódzik, akkor is azért akarna újra látni, hogy kézbe vegye az életét.
Bartimeus gyógyulásának története éppen ezért paradigmatikus. Elbeszéli nekünk a nagy bibliai igazságot, amely szerint csak illúzió, hogy az ember a maga ura. Igen, számos dologban önállóbbak, szabadabbak vagyunk, mint egy út szélén ülő vak koldus… És számos dologban ugyanolyan kiszolgáltatott az életünk. Lehet ez valakinek a személyes, egyéni tehetetlensége, talán betegség, családi konfliktus, titkos szenvedélybetegség vagy bármiféle függőség, esetleg egy korábbi rossz döntés súlyos következménye és tehertétele. De megsejtjük gyakran ezt a kiszolgáltatottságot nagyobb léptékben, társadalmi szinten is. Sodortatunk az által, hogy mikor és hova születtünk, milyen lehetőségek nyílnak, hogyan alakul a politikai, gazdasági, világgazdasági helyzet. Nem tudjuk, a világ melyik pontján történik valami egy napon azért, hogy a másik napon a magunk bőrén érezzük annak következményeit, amelyek hatással vannak családunkra, gyermekeinkre, jövőbeli álmainkra, felépített terveinkre. Igen, sok szempontból ki vagyunk téve az út szélére, és olyan erőkön függünk, amelyeket nem választottunk.
Persze a Biblia ennél tovább megy, és sokkal mélyebb, egzisztenciális szinten ragadja meg a kiszolgáltatottságunkat. Pál így fogalmaz „halottak voltatok a vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben egykor éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez…” Azaz legyünk akár sikeresnek mondott, aktív, céltudatos emberek, vagy legyünk a társadalom ún. vesztesei, tehetetlenek és az „út mellett ülők”, mégis van valami egyetemes, mindenkit elérő, mindent átjáró, dermedt bénultságunk, amit a Biblia halálnak nevez. Ezen a ponton túllép a „vakság” képén, és egyenesen halálról beszél. Azért, mert az Isten nélküli életet teljes kiszolgáltatottságnak és ebből fakadó sodródásnak látja, hiszen semmit nem tehetünk ellene. Ahogy a vak nem nyitja meg saját szemeit, úgy a halott még kevésbé lehel életet önmagába. Ez az az állapot, amit a mai ember gyakran a szabadsággal és függetlenséggel azonosít, Isten azonban elveszettségnek, vakságnak, sőt halálnak mond. Az életről pedig így szól Pál: „De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, minket is, akik halottak voltunk bűneink miatt, életre keltett a Krisztussal együtt…” A Krisztussal együtt… már megint csak nincs függetlenség, autonómia, hiszen élet van, de csak valakivel együtt, valakivel közösségben, valakit követve. Ez a tétje annak, hogy valakinek megnyílik a szeme, meglátja Jézust, és passzív sodródóból aktív követővé lesz.
II. Hogyan történik a szemek megnyílása?
Jézus és Bartimeus gyógyító találkozásában. A történet ebben is paradigmaszerű, hiszen minden látás Jézussal való találkozásból születik. A találkozás többféle módon történik, sőt, mindenkié más, de senki sem fog látni találkozás nélkül.
Ebben a találkozásban a vak koldus, Bartimeus kezdeményez: „Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam!” Mi kell ahhoz, hogy valaki kezdeményezzen Jézusnál? Hogy valaki megszólítsa, amint Bartimeus tette? Talán túlságosan is magától értetődő, de mégis hadd mutassak rá, mert gyakran éppen az evidenciákra nézve is vakok vagyunk. Az egyik, hogy elismeri a szükségét, a rászorultságát. A másik elengedhetetlen tényező, hogy hisz abban, hogy Jézus meg tudja nyitni a szemeit. A kettő együtt indít kezdeményezésre. Bartimeus tudja, hogy vak. Ezt persze nem nehéz elismerni, különösen, ha valaki látó emberek között él. De próbálj elképzelni egy olyan társadalmat (mondjuk egy falut), ahol mindenki vakon született. Az a norma, hogy senki sem lát. És amikor megjelenik egy látó ember, és elkezd arról beszélni, hogy van több, mint amiben a falu lakosai élnek, azok kételkednek, gyanakodnak, hárítanak. Nálunk az a norma, hogy nem látunk (bár ezt nem így fogalmaznák, hiszen ennek így számukra nincs értelme). Ezért inkább úgy kellene mondanunk, hogy mindannyian abban a megértésben, látásban élnek, hogy a fény, a színek nem jelentenek nekik semmit sem. Az ő szemszögükből nézve az az értetlen, a vak, aki valami egészen másról akarja meggyőzni őket. Talán értjük a példát. Nehéz egy olyan világban, mint a miénk, elismerni azt, hogy a legfőbb bajunk, hogy nem értjük, nem látjuk, nem ismerjük Jézus Krisztust. A többség így van ezzel, és nem tűnik úgy, hogy vakok lennének. Sőt, sokkal inkább a többség gondolja, hogy Jézus követői vakok, értetlenek, becsapottak. Sötétek… Nehéz tehát elismerni, hogy Uram, nem látok…
A másik elengedhetetlen eleme a kezdeményezésnek, hogy Bartimeus hiszi, hogy Jézusnak van hatalma őt meggyógyítani. Ha nem így lenne, nem kiáltozna kitartóan, nem akarna minden áron találkozni vele. A találkozást megelőzte, meg kellett hogy előzze Jézus híre. Különben miért kezdene el kiáltozni, amikor meghallja, hogy Jézus arra halad el nagy tömeg által körülvéve? Gondold el, milyen fura, valószínűtlen helyzet ez. Egy vak arra kéri az arra elhaladó embert, hogy gyógyítsa meg. Ennek csak egy magyarázata lehet, hogy valamit tud. Talán hallott csodáiról, talán hallotta, hogy Messiásnak tartják (akiről köztudott, hogy meg fogja nyitni a vakok szemeit), és ezért is szólítja őt a messiási címmel: „Dávid Fia”. Lehet, hogy régóta várt erre a pillanatra, többször lejátszotta magában; az is lehet, hogy eddig szkeptikusan elengedte a füle mellett a Názáreti Jézusról szóló híreszteléseket, és most egészen váratlanul gyúlt fel szívében a hit. Mindenesetre megvolt benne e kettő, ami a kezdeményezéshez elengedhetetlen: elismerte, hogy vak, és hitte, hogy Jézus megnyithatja szemeit.
A találkozás pillanatában (amelynek létrejöttéhez a fontoskodók miatt nem kevés kitartásra volt szükség) egy újabb váratlan akadály bukkant fel. Jézus egy kérdést intéz hozzá: „Mit kívánsz, mit tegyek veled?” Ezek a szavak Bartimeus szívéig hatolnak, még pedig erősen megpróbáló, megvizsgáló éllel. Vajon ki fogja-e mondani, amit szeretne? Vagy esetleg az utolsó pillanatban megfutamodik, és csak egy kis alamizsnát kér? Ismerjük a helyzetet, amikor valakitől kérni szeretnénk valami nagyot, készülünk is rá talán, de amikor oda jutunk, hogy megtegyük, nem merjük kimondani (pl. amikor valaki szerelmes…). Vagy eleve úgy készülsz, hogy ha az illető szóba hozza titkolt vágyad, akkor igent mondasz rá, de ha nem teszi, te sem fogsz előállni vele. Viszik Bartimeust Jézus elé… Most, most van a pillanat. Most, most dől el, hogy fogok-e újra látni… fények, színek, arcok, emlékek... Ha most nem, ha ez nem sikerül, nincs semmi remény. Bartimeust vezetik Jézus elé. És akkor Jézus felteszi ezt szörnyen nehéz kérdést: „Mit kívánsz, mit tegyek veled?” – és most próbára tétetik a hited. Kimondod, vagy inkább visszavonulsz? Kimondod, és ezzel kockáztatsz: most kiderül, hogy létezik-e látás, hogy meg tudja-e Jézus nyitni a szemeid, vagy inkább elkerülöd a hitnek e kockázatát, mert még mindig jobb vakon koldulva az út szélén álmodozni, hogy létezhet gyógyulás – mint esetleg csalódni, hogy nem tette meg… „Mit kívánsz, mit tegyek veled?” De Bartimeus szívében felgyúlt az igaz hit: „Mester, hogy újra lássak.” Jézus pedig egy szavával meggyógyította: „Menj el, a hited megtartott téged.” – „És azonnal újra látott, és követte őt az úton.” Mit jelent mindez nekünk, keresőknek és követőknek, itt és most?
III. Mire hív minket Bartimeus története?
Először azokhoz szólok, akik még nem mondanák, hogy ők Jézus követői. A történet tanít és a történet meghív. Azt tanítja, hogy Jézust meglátni és megismerni nem emberi lehetőség, nem emberi képesség kérdése. Sem munka, sem intellektuális erőfeszítés, sem tanulás, sem valamilyen érzelmi állapot elérésére való törekvés nem azonos a gyógyító találkozással. A lelki szemek megnyílása nem fejlődés következménye és nem erőfeszítés gyümölcse. (Illusztáció: nem arról van szó, hogy egy besötétített üvegű szobában ülsz, és egyszer csak elkezded lemosni az ablakot. Hanem arról, hogy szólsz annak, aki kívül van, hogy mossa le az ablakot…) És éppen ezért a történet, illetve annak főszereplője, Jézus meghív. „Mit kívánsz, mit tegyek veled?” Kérdése megelőzi kérésed. Kérdése meghív, hogy kérjél. Hogy megszólítsd, hogy imádkozz… Hogy meglásd, hogy az imádság valójában koldulás. Mert ott nem egyezkedünk, hanem szegénységünk elismerve kérünk. Ez a titka a Jézus országába, uralmába való belépésnek: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt. 5.3) Persze mindennek kiforrása lehet egy folyamat része az életünkben. De fontos, hogy tudjuk, ő az, aki szemeket nyit meg.
Mit üzen a történet azoknak, akik úgy tekintenek magukra, hogy elnyerték a látásukat és követik Jézust az úton? Elsősorban emlékeztet, és az emlékeztetés által bátorít és buzdít. Emlékszel arra, amikor találkoztál vele? Amikor elhangzott a kérdés: „Mit kívánsz, hogy mit tegyek veled?” Szólt a válasz: „Mester, hogy újra lássak.” És láttál, és örömmel, hálával követted őt. Kerested az akaratát, égett szívedben az engedelmesség iránti vágy. Láttad, hallottad, vele voltál. Igen, egy nap látásra jutottunk, de lehet, hogy látásunk elhomályosult: ma már nem látunk, csak emlékezünk arra, hogy valamikor láttunk. Azaz, egy példával élve, nem látjuk azt, aki előttünk megy, és ezért nem is követjük őt… mert valahol útközben leültünk újra az út szélére, a porba. Okoskodunk a látásról… tanácsokat osztogatunk a vakoknak… magabiztosak vagyunk, hogy látunk… de közben már nem követjük őt az úton.        Az úton, amely kockázatos és áldozatos. Amelyen Bartimeus követte Jézust Jeruzsálembe, a virágvasárnapi dicsőségbe, a nagypénteki kiszolgáltatottságba, a húsvéti feltámadásba. Mire hív bennünket ma Jézus? Hogy lássuk őt, értsük és szeressük őt jobban, mint bármikor, és hogy kövessük őt, engedelmeskedjünk neki ezen az úton. Hogy tekintsünk bele halála és feltámadása nagy titkába, az értünk ott kiáradt isteni szeretetbe.
 Befejezésül hadd világítsam meg egy másik képpel is azt, ami a szívemen van azzal kapcsolatosan, hogy mire hív bennünket Jézus (nemcsak ma, hanem ezzel a sorozattal). Kedden kaptam egy videót, amely egy olyan fiatalemberről szól, aki biztosítás nélkül mászik meg több száz méteres sziklafalakat. Csak egyetlen rossz mozdulat, és zuhan a mélységbe. Láthatjuk mászásait, valamint vall arról, hogy miért teszi ezt. Amint néztem a filmet, (http://www.youtube.com/watch?v=SR1jwwagtaQ), azon kívül, hogy a gyomromban éreztem a félelmet, egy előző napi olvasmányom gondolatai visszhangoztak bennem nagyon erősen. Paul Tillich, egy amerikai teológus, „végső ügynek” nevezi a hitet, és ezalatt a következőt érti: 1. a hit az, ami számodra a legtöbbet jelenti; 2. az, ami értelmet ad az életednek; 3. az, amiért hajlandó vagy minden mást feláldozni. Amint láttam, hogy ennek a férfinek mit jelent mindent feltenni arra, hogy biztosítás nélkül mássza meg a több száz méteres függőleges sziklafalat, folyamatos életveszélyben, azon gondolkoztam: vajon mit jelent nekem tillichi értelemben a hit. Mit jelent Jézust meglátni, és látva követni? És ha érted most ennek a súlyát, akkor hallod is őt: „Mit kívánsz, mit tegyek veled?” – És remegve, de hálával mondod: „Mester, hogy újra lássak.” Ámen.

A tanítványságról szóló sorozat záró részéhez érkeztünk ma. Márk evangélista azt mutatta be, hogyan készíti Jézus az általa választott tizenkét tanítványt arra, hogy halála és feltámadása után folytassák szolgálatát, hirdessék Isten uralmát. Három részben beszéltünk arról, hogy melyek az egykori és a mai Jézus-követők kísértései: az első, hogy azon veszekednek, ki a legnagyobb közülük; a második, hogy azt gondolják, hogy egyedül ők az igazi, hiteles követők, és mindenki másnak, aki Jézushoz akar tartozni hozzájuk kell tartozni; a harmadik pedig, hogy nem veszik komolyan a bűnt és az elveszettség (pokol) valóságát. Ezután három olyan szakaszt olvastunk, amelyek azt mutatják be, hogyan formálódik Jézus követőinek a társadalmi élete: máshogy viszonyulnak a házassághoz és váláshoz, hiszen Isten teremtői munkájának tartják a házasságot; másképpen viszonyulnak a gyermekekhez, a kicsikhez, a „jelentéktelenekhez”; és felismerik, hogy a pénz és vagyon milyen könnyen lesz a szív bálványa, és akadályozza meg ezáltal, hogy ők Isten uralma alatt éljenek. Nem lennék meglepődve, hogy most, amikor röviden összefoglalom mindazt, amiről az elmúlt hetekben szó volt, valaki úgy érezné, hogy Jézus követése igencsak nehéz és áldozatos. Ezzel együtt pedig, talán magának sem mondja ki, de megszületik benne a kérdés: megéri-e ez egyáltalán? Megéri-e Jézus követőjévé lenni, és a követésben megmaradni? A mai szakasz alapján a tanítványság jutalmáról beszélek. 
I. A kérdésünk: mi lesz a jutalom?
Péter kezdeményező kijelentése – „Íme, mi elhagytunk mindent, és követőid lettünk” – jelentőségteljes összefüggésben hangzik el. Péter és társai tanúi voltak, amint egy ember – érzelmileg nyilvánvalóan megindulva - felteszi Jézusnak ez élet legfontosabb kérdését: „Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” (Mk. 10. 17) A beszélgetés Jézus követésre szóló elhívásával zárul, de mivel ez a nagyon gazdag ember nem volt kész maga mögött hagyni a vagyonát, arra sem lehetett szabad, hogy kövesse Jézust egy egészen más életformába. Szomorú szívvel távozik, miután Jézus arról beszél a tanítványoknak, hogy gazdag embernek lehetetlen bemenni Isten országába. A tanítványok megrettennek: ha lehetetlen, akkor ki üdvözülhet, kinek lehet örök élete? Jézus pedig azzal a nem feltétlenül megnyugtató kijelentéssel válaszol, hogy ami az embereknek lehetetlen, Istennek lehetséges. És akkor jön Péter, aki szeretne tiszta vizet önteni a pohárba és bizonyosságot nyerni magukról: ha a gazdag ifjú nem is, de… „íme, mi elhagytunk mindent, és követőid lettünk.” És bár Márk evangélista nem jegyzi le, de Máténál expressis verbis kimondatik az, ami e mondat mögött meghúzódik: „mi lesz hát a jutalmunk?” (Mt. 19.27)
Azaz hiábavaló mindaz az áldozat, amit hoztunk azáltal, hogy követőid lettünk, hiszen nincs biztosítva számunkra sem, hogy bemegyünk a te országodba? Bizonytalan, hogy volt-e értelme annak, hogy magunk mögött hagytuk a családunkat (és itt nem a család felelőtlen elhagyásáról van szó, hanem arról, hogy Jézust tették az első helyre, hogy itt is éppen vele vannak úton, tehát családjuk nélkülözi jelenlétüket)? Odaáldoztuk érted, a veled való közösségért, a tőled való tanulásért a szakmánkat, és lehet, hogy ezzel semmire sem jutunk? Nézd, mi követünk téged, de abban a reményben követünk, hogy mindazért, amit feladtunk, hamarosan kárpótlást nyerünk; abban bízunk, hogy amint rövid időn belül felállítod királyságodat, pozícióink lesznek (vö. 10.37) „Íme, mi elhagytunk mindent, és követőid lettünk” – oszlasd el a kétségeink, hogy vajon megéri-e ez nekünk!
Mi lesz a jutalmunk? Megéri-e Jézus követése? Aki Jézus követőjévé lett, az tudja, hogy ennek ára van. Van, amikor végigszalad bennünk a kérdés, hogy miért is tesszük mindezt. Amikor egy idő után úgy érzed, hogy sok neked a tanítványi lét, hogy belefáradtál, hogy olyan sok áldozatot hozol, de vajon hova vezet ez. Van, aki abba fárad bele, hogy úgy látja, hiába küzd, ugyanazzal a gyengeséggel találja magát szemben újra és újra, és nincs ereje, hite újra kezdeni. Megéri ez, lesz jutalom? Más arra tekint, amit hátrahagyott; mennyi időt, energiát adtál oda Jézus követésében! Van, aki gyülekezeti szolgálatban éli ezt meg, van, akinek az a lemondás van szemei előtt, ami a becsületes életből fakad. Mennyivel könnyebben boldogul, akinek nincsenek ilyen korlátai! – mondod ilyenkor. „Íme, mi elhagytunk mindent, és követőid lettünk” – sóhajtasz. (Ezen a ponton érdemes odafigyelnünk Kálvin János minket is helyreigazító megjegyzésére: „a tapasztalat [azt] mutatja, mily bőkezűséggel ítélik meg általában az emberek az Isten iránt való szolgálataikat…” Evangéliumi harmónia III. 142)
Közben persze mindezt nehéz szavakba foglalnunk, hiszen reformátusként megtanultuk, hogy az örömhír éppen azért örömhír, mert semmi érdemünk nem számíttatik bele abba, hogy Isten elfogadott minket, megbocsátott, igaznak nyilvánított, és szeretetébe ölelt. Márpedig ha mindez egyedül Jézus Krisztus áldozatáért van így – és azért van így! – akkor egész életünk nem más, mint hogy magunkat hálából adjuk oda az Úrnak. Ha pedig hálából tesszük – hol a helye jutalomnak? Miközben tehát az ember szíve szomjas a jutalomra, az elismerésre, ami nehéz helyzetekben át is lendít bennünket, úgy tűnik, csapdába kerültünk, hiszen jutalmat nem várhatunk. Éppen ezért ezen a ponton tisztáznunk kell valamit.
A jutalomról, amint hamarosan látni fogjuk, beszél Jézus, valamint az Újszövetség máshol is. Mi az a jutalom, amit kizár az, hogy a tanítvány megváltása, megmentése, szabadulása feletti hálából követi Jézust? Az, ami üzletet foglal magába. Azt a gondolkodást és lelkületet zárja ki az evangélium, ami azt mondja, hogy mivel én ezt és ezt tettem érted, ezt és ezt hagytam hátra érted, te ezzel és ezzel tartozol nekem. A kulcs az, hogy ebben az esetben nem Jézusért és az evangéliumért történt az elhagyás, hanem valójában azért a vélt jutalomért, amit ezért cserébe kapunk. Az eredményért, amit elérünk ezen az úton, tehát végső értelemben önmagunkért. Ahol a jutalom ilyen módon az üzlet világába vezet; ahol a jutalmat váró számít és mérlegel, ott megszűnik a tanítvány öröme és hálája. Ott azonban, ahol a tanítvány hűséges marad Jézusért és az evangéliumért, adatik jutalom. Hogy mi, arról beszél Jézus Péternek adott válaszában.
II. Jézus válasza: senki sem marad jutalom nélkül
Jézus kettős jutalmat mutat fel azoknak, akik követik őt; először arról szól, amiben e világban, majd arról, amiben az eljövendőben fognak részesülni. Jézus egy új közösséget valamint egy új világot is teremt, és ez ebben való részesedés a jutalom.
„Senki sincs, aki elhagyta házát, vagy testvéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy szántóföldjeit énértem és az evangéliumért, és ne kapna százannyit: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldeket, üldöztetésekkel együtt…” Abban az individualista világban, amelyben mindannyian formálódtunk, kaptunk egy olyan szemüveget, amelyen keresztül Jézus kijelentéseit elsősorban egyénre szabottan értelmezzük. Ugyanakkor, amikor Jézus elhívta a gazdag ifjút, hogy vagyona szétosztása után kövesse őt, miközben személyes  kihívást intézett hozzá, a követésben mégis egy közösségbe hívta meg. A „százannyi”, amit a követő kap, nem az egyén személyes jutalma (10Ft-ért 1000Ft, egy házért egy lakótelep, egy feleség helyett egy hárem…), hanem az a gazdagság, amelyhez egy új közösség tagjaként fér hozzá.
Igen, Jézus – bátran fogalmazhatunk így – a keresztény gyülekezetről beszél, arról a közösségről, amelyet elhívása által teremt meg. Nézz körül, mert ez a jutalmad, itt a jutalmad. (Vajon most megtelik a szíved örömmel vagy legörbül a szád sarka…?) Itt kell kapnod testvért a testvér helyett, anyát az anya helyett, gyermeket a gyermek helyett, házat a házad helyett – Jézus Krisztus követésében. Hiszen számtalan esetben azt jelenti valamit elhagyni, feladni Jézusért, hogy azt elérhetővé teszed a testvérednek. Aki az EGYMÁSÉRT részére ad céladományt, azért teszi, hogy mások ne szűkölködjenek. Aki gyermekek között szolgál, vagy házicsoportot vezet, azért áldoz az idejéből, azért vonja meg magát a családjától, hogy másoknak családjává legyen – hiszen az igével együtt önmagát is adja szeretetben. Aki maga mellé vesz, hogy bátorítson, imádkozzon érted, hordozza a lelki terheidet, ezáltal ajándékká lesz számodra. Persze az a közösség, amiről Jézus beszél, sokkal több, mint a szolgálat. Hol kapjuk ezt máshol meg – még ha tudjuk, hogy oly tökéletlenek is vagyunk? Hol kapsz olyan elfogadást, szeretetet és megértést, mint Isten népében? Jézus azt mondja, hogy amint a tanítványok közössége megosztja egymással testi-lelki forrásait, úgy lesz minden tagnak hozzáférése sokkal többhöz, mint amit maga mögött hagyott Jézus követésében. Ugyanakkor Jézus nem engedi, hogy hamis illúzióban ringassuk magunkat, mondván, hogy akkor mindenünk megvan. Ez a közösség ugyanis az ő közössége, a megfeszített és feltámadt Úré, és ezért amint megtestesíti az ő életét, úgy összeütközésbe kerül a világgal. Ezért hozzáteszi, hogy mindezt „üldöztetésekkel együtt” kapják a tanítványok.
A közösség, amit Jézus a fentiek szerint formál, rámutat, sőt, kóstolót ad abból az új világból, ami a legfőbb jutalom annak, aki megmarad mellette: „senki sincs aki … ne kapna … a jövendő világban … örök életet.” Az örök életre vonatkozó kérdéssel indított a gazdag ifjú, hiszen ez a legjelentősebb kérdés egy olyan világban, amelynek a legnagyobb hibája, hogy múlandó – velünk együtt. Végül ide érkezik vissza Jézus. A jutalom az örök élet, a részesedés abban az új világban, amikor minden újjá lesz, és amikor nem lesz többé halál és gyász, fájdalom és jajkiáltás. Ennek elérése nem annak a jutalma, aki cserébe fáradozásáért ajándékot kap, hanem azé, aki mindvégig megmaradt az úton, és ezért megérkezett oda, ahova az út vezet. Aki követi Jézust, aki nem adja fel, az részesül az örök életben.
III. Néhány gyakorlati következtetés
Befejezésül néhány gyakorlati következtetést ill. iránymutatást vonok le a mai szakaszból.
Az első, hogy Jézus ezekkel a szavaival minden követőjét, mindannyiunkat az egymással megosztott életbe, közösségbe hív. Ha követed Jézust, akkor vele együtt belépsz a közösségbe, mint elfogadó, résztvevő, és vele együtt belépsz, mint másokat szolgáló, mint magadból másoknak ajándékozó. Nem teheted, hogy csak az egyik oldalról próbálsz közeledni. Vannak, akiknek könnyebb elfogadni, sőt, nem csak könnyebb elfogadni, de alig-alig képesek és készek másoknak adni. Számotokra keresztény közösség az a hely, ahol szeretetet, törődést, figyelmességet kaptok – és ezt jól ki is merítitek, amennyire csak lehet. Ha pedig valaki egy ponton azt mondja, hogy nem tud vagy nem kíván többet adni, akkor meg vagy bántódva, és könnyen az önsajnálat mocsarába süllyedsz. Téged arra hív ez az szakasz, hogy azon gondolkodj, hogyan tudnád Jézust követni a gyülekezet közösségében önmagad másoknak való odaadásában. Eddig mindig gyermek voltál, hogyan lehetnél most már anya, vagy apa, vagy testvér, akin keresztül valaki más, aki Krisztusért maga mögött hagyott mindent, jutalmat kap? Hogyan tudnál Jézussal mélyebb közösséget vállalni azáltal, hogy nem csak kapni akarsz, hanem kész vagy adni? Azután vannak közöttünk, akik abban követik Jézust a közösségbe, hogy mindig adnak, mindig áldozatot hoznak, mindig úgy érzik, ha szükség van, ha hiány mutatkozik a közösség életében, azt nekik kell magukra vállalniuk és betölteniük. Nekik nehezükre esik gyengének lenni, vállalni erőtlenségeiket és elfogadni azt, hogy Jézus másokon keresztül szereti őket. Téged arra hív Jézus, hogy légy gyermek, akit szeretnek. Neked azt jelenti Jézust követni a közösségbe, hogy megtanulsz elfogadni, és nem vagy mindig mindenkinél okosabb, jobb és erősebb. Azután vannak, akik istentiszteletre járnak, de különböző okokból nem tudtak vagy nem akartak belépni a keresztény közösségbe. Ha nem lépsz be Jézus követőjeként a közösségbe (pl. kapcsolódsz egy házicsoporton, egy szolgálati területen keresztül), magadat fosztod meg attól a jutalomtól, amit Jézus ígért. De ugyanakkor ez visszafelé is igaz: ha nem tudod magad mellett a keresztény közösség támogató, meggazdagító jelenlétét, valamint nem adsz magadból ebben a közösségben, akkor megkérdőjeleződik az, ahogyan Jézus Krisztust követed.
Másodszor, szeretném a Jézusért és az evangéliumért történő elhagyás, valamint az ez által elnyert kettős jutalom ígéretét gyülekezeti életünk jelen helyzetére alkalmazni. Óriási változásokat él meg közösségünk, és a változások, még ha jók is, mindig veszteséggel járnak, hiszen valami elmúlik, és valami új formálódik. A változás, amibe hisszük, hogy Isten vezetett be minket, a növekedés. Három évvel ezelőtt kaptuk az igét, ami azóta vezette és meghatározta döntéseinket: „Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni, majd megtudjátok! Már készítem az utat a pusztában, a sivatagban folyókat fakasztok…” Ez az új akkor az volt – és ma is az – hogy az Úr tovább akar minket vezetni a misszióban, kész még jobban megáldani, hogy a közös életünk gyümölcsöt teremjen – és még sokan megismerjék Istenünk szeretetét és szabadítását. Ennek a látásnak a részeként jutottunk oda, hogy építkezés előtt állunk, és esti istentiszteletet készülünk bevezetni. Mindkét terület változást hoz ill. a változás része. Feltételezem, hogy vannak, akik fontosabbnak tartják az építkezést, mint az esti istentisztelet bevezetését, és vannak, akik fordítva látják. Vannak, akik az építkezést látják a nagy kihívásnak, és vannak, akik az esti istentisztelet beindítását. Nagyon szeretném, ha mindannyian azt látnánk, hogy az az új, amiben Jézust követjük, az egyszerre bontakozik ki az építkezésben és az újabb istentisztelet bevezetésében. Valamint hogy ugyanolyan csoda, ha most összejön 10mFt, mint ha meglesz a 30-40 fős mag, és hasonlóan az Úrtól várjuk az épület befejezését, mint egy igazi missziói mozgalom, egy lelki megújulás kibontakozását. És ha azt kérdezitek, hogy megéri-e az áldozat, megéri-e a kisebb átláthatóbb gyülekezeti életet magunk mögött hagyni, megéri-e többet szolgálni, megéri-e anyagi áldozatot hozni, akkor tudjátok a választ: amennyiben Jézusért és az evangéliumért tesszük, és tesszük ezt mindannyian, megéri. Mert erre az útra hívott Jézus, mert itt fog kibontakozni a jutalom: testvérek, akik ma még nem testvérek, gyermekek, akik ma még nem ismerik Jézust, de legfőképpen mindannyiunknak az örök élet, ahova Jézust követve, egy napon majd vele együtt lépünk be.
Ezért hát vessünk el minden félelmet, mindent csüggedést, minden keserűséget, minden önzést és kényelmet! Tegyünk úgy, ahogy Pál apostol: „Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” (Fil. 3.13-14) Feszüljünk hát neki együtt, és fussunk egyenest, mert így lesz miénk a jutalom! ÁMEN!

Hosszabb ideje nem folytattuk Márk evangéliuma magyarázatát, ezért röviden össze kell foglalnom, hol tartunk. Jézus tanítványait formálja, készíti halálára és feltámadására az evangélium ezen nagyobb egységében. Az elmúlt két alkalommal arról beszéltünk, hogy miben más a tanítvány, mint az őt körülvevő társadalom. Veszélyes feltenni a kérdést, hogy mi az, amiben Jézus követője különbözik a többségi társdalomtól, hiszen ez könnyen vezet egy önmagunkra fókuszáló, másokat meg méricskélő és elítélő, képmutató magatartáshoz. A tanítvány nem azért más, hogy különbözőségében büszkeség töltse el, hogy másokra úgy tekintsen, mint akiket nevelhet, hogy elégedett legyen magával. Jézus követője csak abban és azáltal különbözik, hogy engedelmeskedett annak, aki így szólt: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.” (Mk. 8.34b-35) Aki Jézus megszólító és elhívó szavát meghallotta és engedelmeskedett annak, az egy nagy paradox alatt éli az életét: elenged, felad dolgokat, sőt, elveszti az életét – énközpontúságát -, és közben azt éli meg, hogy sokkal többet kap. Igazi életet, igazi szabadságot és szeretetet. Ez annak az alapja, amiről korábban beszéltünk: a tanítvány más abban, ahogy a házassághoz és váláshoz viszonyul, és Jézus követője különbözik a többségtől abban is, ahogy a gyerekekhez, a kicsikhez, a mások szemében jelentéktelenekhez fordul. Nem szex-bálvány vezeti, hanem a házasságot megtervező Isten; nem hatalom-istent imádja, hanem azt az Istent, aki önmaga is gyengévé, kicsinnyé, semmivé lett – a kereszten. A modern bálvány-triumvirátus harmadik szereplőjével találkozunk ma: a pénz, a vagyon, a gazdagság bálványával. Lássuk hát, hogy mit ígér, hogy valójában mit tesz, és hogyan lehetünk szabaddá tőle.
I. A vagyon elégtelen: életet ígér, de üresen hagy
„Amikor – Jézus – útnak indult, odafutott hozzá egy ember, és térdre borulva előtte, azt kérdezte tőle: ’Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?’” A találkozás váratlan és drámai. Jézus, miután visszaverte a farizeusok támadását, amelyben a házasság-válás kérdéssel akarták tőrbe csalni, majd miután magához fogadta, megölelte és megáldotta a kisgyermeket, és példává tette őket a bennfentes és fontos tanítványok előtt, útra kel. Felkel és elindul, de emberünk, aki a „gazdag ifjú” néven vonult be a történelembe, rájön, hogy nem maradhat le arról, hogy valamit tisztázzon ezzel a különös tanítóval. Utána fut és térdre borul előtte. Az a mód, ahogyan megközelíti Jézust, sokat elárul. Valamit hallania kellett, valamit meg kellet éreznie, sejtenie ezen az emberen keresztül, hogy ennyire kétségbeesett módon keresi vele a találkozást. Nem kimérten érkezik, még csak nem is illő, de szokásos tisztelettel; a futás és a leborulás érzékelteti, hogy számára életbevágóan fontos és egyúttal sürgető kérdésről van szó: „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”
De hiszen ez egy gazdag ember, nagyon gazdag ember, akinek mindene megvolt ifjúságától fogva. Egy olyan ember szalad Jézushoz az örök életre vonatkozó sürgető kérdéssel, akinek bármi megadatik, amit csak akar. Azt mondod, biztosan megcsömörlött? Nem, hiszen az is kiderül róla, hogy Isten törvényét komolyan megtartja. Nem ölt, nem követett el házasságtörést, nem lopott, nem károsított meg másokat, tisztelte szüleit. Nincs okunk abban, hogy kételkedjünk szavaiban, bár egyértelmű, hogy itt a parancsolatok betű szerinti értelméről van szó (Jézus magyarázata a Hegyi Beszédben mélyebbre megy). Jézus nem mondja neki, hogy nem így van, sőt, rátekint és megszereti, megkedveli. Egy őszintén kereső, tiszta szívű ember áll előttünk. Nem az a fajta gazdag, akiről mindenkinek megvan a véleménye („csak az első millióról ne faggassák”), aki kirívóan nagylábon él és tékozol. Nem az „újgazdag”, aki pezsgőt kortyol és kaviárt eszik arany evőeszközzel hétköznap uzsonnára, mert nem tud mit kezdeni a pénzével, hanem az a jóféle arisztokrata, aki kulturáltan, intelligensen, visszafogottan él a vagyonával.
Nem pusztán tehetős tehát, hanem erkölcsös is ez az ember. Mégis, valami szíven találta Jézus tanításából, személyéből, valami egyszer csak szembesítette azzal, hogy nem teljes az élete. Hiába, hogy a korabeli gondolkodás szerint Isten áldása van rajta, hiába irigylik számosan és van előtte fényes jövő, gazdagság és megbecsülés, ő az életet keresi. Az „örök élet”, ami ebben a szakaszban azonos az „üdvözüléssel” és az „Isten Országába való bejutással”, az Istennel való megbékélt, az Isten által elfogadott élet folytatása. Egy jó ember, egy gazdag ember, egy fényes jövővel bíró ember fut Jézushoz, olyan valaki, akire rászakad az egyetlen igaz, komoly és valós kérdés: hogyan lesz igazi életem, örök életem, életem Istennel? Hogyan lehet az enyém az, aminek ragyogását látom, jelenlétét érzékelem rajtad?
Nehéz ennek a kijelentésnek igazságát elhinnünk és súlyát átéreznünk: a vagyon életet ígér, de üresen hagy. Különösen, nehéz ezt elfogadni, ha még jó embernek is tartjuk magunkat. Egy olyan városban élünk, ahol a pénz sokak számára nyíltan az egyik legfőbb jó. A magyar ember igen kreatív a megfogalmazásaiban, és ez feltétlenül igaz arra, ahogy a „pénz nem boldogít” valamikor igaznak tartott mondás alakult: „A pénz nem boldogít, ha nincs”; „A pénz nem boldogít, de jó ha van”; „Ha a pénz nem boldogít, akkor adjátok ide!”; „A pénz nem boldogít, de ha nincs, boldogtalanná tesz”; „Nem a pénz boldogít, hanem amit veszünk rajta”. Félreértés ne essék, semmiképpen nem állítom, hogy a szegénység, a szükség önmagában jó, vagy hogy nincs szükségünk anyagiakra az élethez; egyszerűen csak azt kívánom illusztrálni, hogy mennyire a pénzben, az anyagiakban mérjük az eredményességet, mennyire itt keressük az életet. Az átlag magyar ember az elmúlt évtizedekben mindig úgy élt, mint aki naponta látja szomszédja elérhetetlen gazdagságát, mint akit folyamatosan frusztrál, hogy neki is lehetne, de még sincs. Az ún. Nyugat mindig gazdagabb volt, mint mi, és ez a bőség mindig is nagyon a szemünk előtt volt. Példává, mintává, céllá lett, és közben megtanultunk ügyeskedni, „kreatív módon” vagyonhoz jutni, sőt, még azt is mutatni, amit sohasem engedhettünk meg magunknak. Ezt a magyar hozzáállást fogalmazza meg egy blogíró is: „A jobb anyagi körülmények között élők valóban boldogabbak, de a jövedelem növekedése csak egy bizonyos pontig okoz egyre fokozódó boldogságot, utána már fokozatosan csökkenő lelkesedéssel tekintenek újabb bevételeikre – derül ki a kutatásokból. Megjegyzem, szívesen kipróbálnám ezt a gyakorlatban is, mert egy dolog olvasni róla, de egészen más lenne fásultan szemlélni sokjegyű bevételeimet, miközben az életminőségem stagnálásán elmélkedem.”
Azt kell mondani, mindezek fényében már az óriási kegyelmi pillanat, ha valaki ezek után felismeri, megérzi a lelkében, a vagyon elégtelen, hiszen életet ígér, de üresen hagy.
II. A vagyon uralkodik: szabadságot ígér, de rabbá tesz
Az ifjú tehát, mint őszinte kereső, Jézushoz fordul: „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus először rámutat, hogy egyedül csak Isten jó, azaz tökéletes, és ezzel arra figyelmeztet, hogy a kérdés megválaszolását nem egy általa nagyra tartott rabbitól, hanem az élő Istentől kell várni. Dietrich Bonhoeffer, aki számára Krisztus követése azzal járt, hogy egy náci koncentrációs táborban kivégezték egy Hitler elleni összeesküvés miatt, a következőt írja: „A követő élete … nem egy jó Mester iránti rajongó tisztelet, hanem az Isten Fia iránti engedelmesség.” A rajongó tiszteletnek nem feltétlenül van ára, Jézus feltétel nélküli parancsa, válasza az ifjú kérdésére, azonban így hangzik: „Egy valami hiányzik még belőled: menj el, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem.” Ez (lenne) az engedelmesség útja. Az ifjú jó tanácsot, hittételt, spirituális gyakorlatot vár, valamit, amit még nagyobb odaadással kivitelezhet, ehelyett azonban Jézus követésére szóló elhívást kap. Azonban „a válasz miatt elborult az ember arca, és szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt.”
Próbáljunk beleérezni ennek az embernek a helyzetébe. Őszinte komolysággal felteszi a legvalóságosabb kérdést, és egy olyan választ kap, amely alapján minden reménye szertefoszlik egy pillanat alatt. Vágyik az örök életre, vonzódik Jézushoz, nagyra tartja és tiszteli őt, de amint hallja Jézus felhívását a vagyona szétosztására és a követésre, azonnal tudja, hogy elveszett. Elborul az arca és szomorúan távozik az, aki futva és lelkesedve érkezett. Érzi, amint Jézus követésre hívó szava óriási erővel és sebészi precizitással szíven találja, és egy pillanat alatt végig fut benne, hogy nem, ez lehetetlen. Jézus szól – és a szava élete, lénye középpontjába hatol, és olyan változásra hívja, amelyet képtelen elviselni. Majd ezután jönnek az emberben a kifogások (amelyekről most nem olvasunk, de mindannyian így működünk): nem, ez fanatizmus; nem, ezt nem tehetem meg a szüleimmel; a vagyon arra van, hogy jót tegyek vele, stb. A kifogások által próbáljuk megnyugtatni, békességébe visszabillenteni a feldúlt szívet.
De vajon miért ilyen radikális Jézus? Miért kell az örök élethez mindent eladni, szétosztani, és Jézust így követni?
Azért, mert a pénz, a vagyon nagyon könnyen lesz az életünkben bálvánnyá. A bálvány pedig nem az a szobor, kép, ami előtt leborulunk, nem az a személy vagy tárgy, akiről nyíltan istenként beszélünk és úgy is tiszteljük, hanem az, amiből az identitásunkat, a biztonságunkat, az önértékelésünket, és mindezekkel együtt a világszemléletünket nyerjük, és aminek alapján az életünket irányítjuk. Jézus azt mondja: „Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.” (Mt. 6.21) Hol van a kincsed, hol van a szíved?
A pénz akkor is lehet a bálványod, ha kevés van belőle, és akkor is, ha sok. Akkor is keresheted a biztonságod a vagyonban, ha nincs annyi, amennyi szerinted elégséges lenne – ez az örökösen aggódó életben jelentkezik -, de akkor is, ha úgy gondolod, biztonságban az életed. Ez utóbbi azért veszélyes, mert könnyen kijelented, hogy te teljesen az Úrban bízol, miközben a szíved az Úrnál mélyebben a vagyonodba kapaszkodik. Ezzel együtt a pénz, a vagyon az önértékelésed alapjává is válik. Egyszer egy lelkigondozói beszélgetésben mondta ki valaki, hogy édesapjának mindig csak az számított, hogy ki mennyi pénzt keres. Őt magát is akkor kezdte el igazán értékelni – már felnőttként – amikor anyagilag sikeres, eredményes emberré lett. Az illető imádságban ismerte fel és vallotta meg bűnbánattal, hogy mennyire fontossá lett számára a pénz, és mennyire ezen keresztül tekintett másokra. Lehet, hogy azt mondod, hogy minden ember ugyanolyan értékes, hiszen Isten teremtménye és Jézus meghalt érte, de valójában lenézed, megveted, elítéled azt, aki „képtelen volt” egyről a kettőre jutni. Gondold meg, hogy nem annak alapján értékeled-e az embereket, amennyi pénzt keresnek, vagy amennyi gazdasági hasznot hajtanak. Továbbá a pénzünkkel státuszt és befolyást nyerhetünk, bizonyos körökbe, csoportokba, klubokba kerülhetünk be. Sőt, még abban is jól érezhetjük magunkat, hogy képesek vagyunk adakozni és jótékonykodni – és ezzel pénzünkön magunknak ezt a jó érzést vásárolhatjuk meg. Hosszan folytathatnám még, hogy miben mutatkozik meg, ha a vagyon bálvánnyá lett a szívünkben, de ez már elégséges ahhoz, hogy lássuk, hogyan kötöz meg, hogyan foszt meg az igazi élettől, szabadságtól és szeretettől a pénz szeretete. Szabadságot, életet, örömöt ígér, és közben egyre jobban megkötöz, uralma alá hajt.
Ezért mutatja fel Jézus a szabadulás egyetlen útját a gazdag ifjúnak: „Egy valami hiányzik még belőled: menj el, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem.” És hogy mennyire igaz mindaz, amit elmondtunk arról, hogyan uralja a szívet a pénz, azt éppen az a szomorú és elborult ábrázat jelzi, amivel ez az ember elment. Őszintén kereste az életet, az örök életet, Isten uralmát, de azt hitte, hogy ezt „olcsón, biztonságosan” elnyerheti. Nem látta, micsoda erők tartják fogva, és milyen szabadságra hívja Jézus. Nem volt kész elveszteni az életét, hogy megtalálja azt; ezért megmentette életét (és vagyonát, hiszen élete, szíve, kincse vagyona volt!), hogy elveszítse azt (elborult és szomorú ábrázat - veszteség).
III. Isten elégséges: egyedül ő adhat életet
Jézus végül a tanítványokhoz fordul: „Milyen nehezen mennek Isten országába a gazdagok!” Nagyon jól tudja, hogy a tanítványok megdöbbentek. Itt ez az áldott – hiszen gazdag – erkölcsös ember, aki téged tisztel és szeret, és te elutasítod őt? De Jézus nem oldja, hanem fokozza zavarukat és értetlenségüket: „Gyermekeim, milyen nehéz az Isten országába bejutni! Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint gazdagnak Isten országába bejutni.” Ezzel Jézus még radikálisabb kijelentést tesz: a gazdagnak (általánosságban!) nemcsak nehéz, hanem lehetetlen belépni az örök életbe, az üdvösségre, az Isten országába. (A „tű foka” kifejezést próbálták úgy magyarázni, hogy Jeruzsálem falainak egy mellékajtóját jelentette, amin a teve csak térdre ereszkedve, nagy nehézségek árán juthatott keresztül, de mára ez a magyarázat tarthatatlanná vált. Egy korabeli közmondást alkalmaz Jézus – a teve a legnagyobb állat, a tű foka a legkisebb rés…)
A tanítványok, velünk együtt, egyre zavartabbak: „Akkor ki üdvözülhet?” - kérdezik. Nem tudjuk megkerülni a nyugtalanító kérdést: akkor ez azt jelenti, hogy Krisztus minden követőjének szét kell osztani a vagyonát? Nem, hiszen még az apostoloknak is volt vagyonuk, akik pedig mindent hátrahagytak Jézus követéséért (olvasunk pl. Péter házáról – 1.29, csónakjáról; a Jézust és a tanítványokat természetben támogató követőkről, stb). Akkor megnyugodhatunk abban, hogy kétszintű Jézus-követés létezik: vannak egyszerűbben követők, és radikálisabban követők, pl. a szerzetesrendek? A válasz erre is nem. De ne akarjunk ilyen könnyen és hamar megnyugvást azon kérdésektől, amelyek felkavarnak, megháborítanak. Egy bibliamagyarázó a következőt írja: „Az, hogy Jézus nem parancsolta minden követőjének, hogy minden tulajdonukat adják el csak azoknak jelent vigasztalást, akiknek ezt parancsolná.” (In: R.T. France: Mark, 400)
„Akkor ki üdvözülhet?” Ha Jézus követésre, azaz üdvösségre hívó szava szíven talál (és ez mindig így van, hiszen ha nem a pénz, akkor valami más bálványt konfrontál bennünk), amikor ezzel a lézersugárhoz hasonlítható, a szívünk bálványát leleplező és konfrontáló elhívással találkozunk, akkor kiderül, tehetetlenek vagyunk. Ezt látják meg a tanítványok. Ha ez az ember nem juthat el az örök életre, ha a gazdag nem üdvözülhet, akkor mi lesz velünk? Akkor kinek lehetséges? Jézus válasza pedig így hangzik: „Az embereknek lehetetlen, de az Istennek nem, mert az Istennek minden lehetséges.”
Az üdvösség, az örök élet, Jézus követése, az élet elvesztése és megtalálása mindig isteni csoda – és sohasem emberi lehetőség. Az Isten országába ő hív, engedelmességre ő hív, de végül az is ő, aki karjaiban bevisz oda. És mindezzel együtt nem kíméltetünk meg attól, hogy újra és újra birkózzunk a nyugtalanító parancs mai és ránk vonatkozó jelentésével: „Egy valami hiányzik még belőled: menj el, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem.” ÁMEN!

Az elmúlt hetekben a tanítványság – Jézus követése – három buktatójáról esett szó: a versengésről, az elitizmusról, valamint arról a hozzáállásról, hogy a bűn nem számít. Márk evangéliuma következő részeit sorba rendezhetjük annak alapján, hogy miben hívja Jézus követőit arra, hogy különbözzenek a többségi társadalomtól. Ezek a házassághoz ill. váláshoz, a gyermekekhez és a vagyonhoz való viszonyulásuk.
Minden második házasság válással végződik. Ez a mindenki által ismert adat különösen is élessé teszi a ma olvasottakat. Mint Jézus követői, hogyan viszonyuljunk a váláshoz? Vannak közöttünk házasságban élők, vannak elváltak, vannak, akik házasságra készülnek, és vannak, akik özveggyé lettek. Vannak, akik válás után házasodtak újra, vannak, akik éppen a fenti statisztika miatt ódzkodnak a házasságtól, és vannak, akiknek házassága hullámvölgyben van, esetleg olyan mélyen, hogy egy-egy nap a válás gondolatát forgatják szívükben. Vannak, akik – talán éppen élethelyzetükből adódóan – igazolva érzik magukat, amikor Jézus álláspontját hallják: a válás lehetetlen. Mások pedig, szintén élettapasztalatukból adódóan, sokkal szabadabbnak gondolják magukat: a válás megoldás lehet egy-egy elmérgesedett helyzetben. Próbáljuk ma meghallani, mire hív Jézus bennünket, az ő követőit, akármilyen élethelyzetben is legyünk. Először lássuk azt a társadalmi-vallási helyzetet, azt a világot, amelyben a tanítványnak különböznie kell a többségtől. Másodszor vizsgáljuk meg, hogy mi ennek a különbözőségnek az alapja. Végül arról szeretnék szólni, hogy miben, hogyan lesz más Krisztus követője.
I. Ahol más Krisztus követője: a válást törvényesítő világ
Jézus és a mi korunk között kétezer év feszül. Nagy a kísértés, hogy szavait azzal intézzük el, hogy akkor nem végződött minden második házasság válással, tehát Jézus nem igazán releváns a mi számunkra. Könnyen feltételezzük, hogy egy olyan kultúrában, amelyben a válás különösen is megbélyegzést jelentett, egészen más volt a helyzet. Ebben a társadalomban Jézus szigorú hozzáállása a meglévő értékek fenntartását, megőrzését jelentheti, amelyeknek még vallási gyökerei is vannak. Éppen ezen gondolataink miatt kell röviden kibontanunk, hogy mi volt az a helyzet, amiben Jézust „kísértették”, azaz tőrbe akarták csalni a vallás tudósai.
Két tényezőt említenek a mai kommentárok. Az egyik azzal függ össze, hogy vajon hogyan kell érteni Mózes törvényének azt a kitételét, amely a válással kapcsolatos: „Ha valaki feleségül vesz egy lányt, és férje lesz annak, de később nem találja kedvére valónak, mert valami ellenszenvest talál benne, akkor írjon válólevelet, adja azt az asszony kezébe, és úgy küldje el a házából.” (5Móz. 24.1) A kérdés tehát, hogy mit jelent a „nem kedvére való”, ill. az „ellenszenves” kitétel. Egy konzervatív rabbinikus iskola szerint itt a házassági hűtlenségről lehet szó, azonban a sokkal elterjedtebb rabbinikus nézet szerint lényegében bármilyen elégedetlenség – pl. a vacsora elrontása - okot adhat a férfinak arra, hogy elbocsássa a feleségét. A deutero-kanonikus Sirák könyvében olvassuk: „Ha ujjad vagy szemed intésére nem ad, szakíts meg vele minden kapcsolatot”. Josephus Flavius kijelentése is sokat elárul: „Ebben az időben elváltam a feleségemtől, mert nem tetszett a viselkedése.” Rabbi Akiba pedig így ír: „Elválhat tőle, ha egy másik asszonyt szebbnek talál…” (Az idézeteket lsd.: R.T. France, The Gospel of Mark, 387-388) Mindezek alapján érezhetjük, hogy a válás – ami a korabeli zsidó kultúrában kizárólag a férfi lehetősége volt a nővel szemben – közel sem volt lehetetlen. Amikor a farizeusok próbára teszik Jézust ezzel a kérdéssel, egy olyan témát nyitnak meg, amely a mindennapi életben és ugyanakkor a mindennapi írásmagyarázatban jelen volt.
A másik tényező, amit látnunk érdemes, hogy a válás ezekben az időkben érzékeny politikai téma is volt. Márk evangélista már elbeszélte az olvasóknak, hogy Keresztelő János azért került börtönbe, majd azért végezték ki, mert megintette Heródes Antipást, aki elvált feleségétől, hogy feleségül vegye féltestvérét, Heródiást. Azt a Heródiást, aki – korában soha nem hallott és egészen egyedülálló módon – elhagyta férjét, és talán – a római jog szerint – el is vált tőle. A farizeusok tudják, hogy Keresztelő János belehalt abba, hogy az uralkodó család vitatható kapcsolati manőverei ellen prófétai módon felemelte a hangját, és valószínűleg azt is sejtik, hogy mi Jézus álláspontja. A csapdát ravaszul előkészítették.
A válás tehát közel sem volt annyira tabu téma Jézus korában, mint amennyire a mai olvasó azt elsőre feltételezi. Egy olyan világban találjuk magunkat, amelyben egyrészt a legnagyobb koponyák magyarázzák, hogy milyen feltételek mellett lehet válni, másrészt az uralkodói család válási botrányaitól hangos a média. Nagy erők működnek közre abban, hogy a házassági elválást szentesítsék. Akkor a válás törvényesítése a mózesi törvény magyarázata által történt, míg napjainkban egészen más formában zajlik ugyanez. Társadalmilag elfogadott „megoldássá” lett, amely a boldogtalanságból kivezető út ígéretével kecsegtet. Az önigazolásnak és önfelmentésnek belső, lélektani erői éppen úgy felsorakoznak, mint egy a házasság értékét megkérdőjelező kultúra legkülönfélébb „bölcsességei”. Általában ezek kiindulópontja az, hogy jogunk van a boldogsághoz, és ezért, ha a házasságban ezt nem találtuk meg, vagy éppen nem éljük meg, természetes, hogy jogunk van abból kilépni. Gary Chapman szóhasználata fájdalmasan igaz: egy „eldobható társadalomban” (ahol minden elavul, és ezért lecseréljük) elfogadtuk az „eldobható házasság” eszméjét is. „Ha már nem vagyunk boldogok egymással, vagy kapcsolatunk nehéz időszakon megy keresztül, hagyjuk ott az egészet, és nyissunk egy új fejezetet az életünkben.” – foglalja össze a mai hozzáállást Chapman (Maradjunk együtt!, 21.)
Mindannyian saját korunk gyermekei vagyunk, akár kétezer éve, akár ma kaptunk elhívást Jézus követésére. A tanítványokat annyira megdöbbentette Jézus a válást kizáró álláspontja, hogy – Máté evangélista leírása szerint – így szóltak: „ha ilyen a férfi helyzete az asszonnyal, akkor nem jó megházasodni.” (Mt. 19.10) Nem erre számítottak, de megértették, hogy Jézus követése arra hívja őket, hogy egészen máshogyan viszonyuljanak a házassághoz és váláshoz, mint amit koruk bölcsessége diktál. Vajon minek alapján hívja őket és bennünket Jézus erre a másra egy a válást könnyen elérhetővé tévő világban?
II. Amiért más Krisztus követője: Isten eredeti szándéka
A farizeusok és Jézus között kibontakozó párbeszéd sokatmondó. Az alapvető kérdést, hogy „szabad-e a férfinak elbocsátani feleségét” Jézus kérdéssel utalja vissza: „Mit parancsolt nektek Mózes?” Zsidó emberek Isten kijelentése, a Tóra, azaz Mózes parancsai alapján tájékozódnak. A válasz – „Mózes megengedte a válólevél írását és az elbocsátást” – leleplezi a korabeli gondolkodásmódot. Megtaláltuk az isteni engedélyt a válásra, hiszen Mózes elrendelte a válólevél írását – lényegében ezt mondják. Jézus azonban felfedi, hogy egészen mást is idézhettek volna Mózestől (a zsidók az egész Tórát Mózesnek tulajdonították): „Szívetek keménysége miatt írta nektek Mózes ezt a parancsolatot, mert a teremtés kezdete óta az embert férfivá és nővé teremtette az Isten. Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, ember el ne válassza.”
Mit tesz Jézus? Rámutat arra, hogyan lett a Mózes által adott kármentés kifogássá. Hiszen azért kellett válólevelet írni, hogy ha már egyszer az ember szíve keménysége, azaz önzése, istentelensége miatt odajut, hogy elbocsátja házastársát, akkor legalább valami védje őt, legyen valami, ami rendezi az elbocsátott asszony helyzetét a közösségben. A kemény, önző szívű ember azonban a kármentésből kifogást fabrikált, és nem Isten eredeti szándékát és tettét tartotta szeme előtt, hanem önmaga igazolását. Jézus két dologgal szembesíti akkori és mai hallgatóit, akik a válás ilyen-olyan szentesítésével foglalatoskodnak.
Az első, hogy Isten eredeti akaratából, rendjéből a válás nem oldoz fel. Azzal, hogy Jézus visszatér a teremtéstörténethez, egyértelművé teszi nemcsak Isten szándékát, hanem munkáját is. A szándék, hogy férfi és nő, akiket a maga képére alkotott, a házasság életre szóló szövetségében éljék meg embervoltukat. Figyeljük meg, hogy mind a Szentírás, mind Jézus gondolkodásában mennyire alapvető a monogám házasság. Nem kulturális vagy úgymond evolúciós opció (azaz egy bizonyos kultúrában ill. egy bizonyos fejlődési szinten jelentkező lehetőség), hanem teremtési rend. Mindent megelőző isteni szándék és akarat, annyira, hogy erre lett alkotva, formálva az ember. Isten munkája pedig az, amint így mond a Szentírás, hogy „lesznek ketten egy testté”. Ez, Jézus szavaival, Isten egybeforrasztó, egybekötő munkája, ami felbonthatatlan, megszüntethetetlen. A házasság nem pusztán egy kölcsönös szerződés, hanem egy új ontológiai valóság kezdete. „Nem egyszerűen arról van szó, hogy az ‘egy testet’ nem szabad szétválasztani, hanem arról, hogy ez nem lehetséges.” (France, 392) Hogy ez mennyire így igaz, arra mutatnak azok a kutatási eredmények, amelyek szerint az „elvált felek … sohasem heverik ki teljesen a válás okozta sebeket.” (Chapman, Maradjunk együtt!, 23) A többség élete „küzdelmesebb és bonyolultabb lesz, mint amire számítottak” – idézi a kutatási eredményeket Chapman (23).
A válás tehát nem oldoz fel Isten eredeti akaratából és munkájából – nem teszi, nem teheti minden következmény nélkül semmissé az egy test valóságát, maximum összetörheti azt - ugyanakkor, másodszor, nem oldoz fel a házasságtörés bűnéből sem. Amikor a tanítványok, nyilvánvalóan meghökkenve Jézus radikális álláspontja felett, újra előhozzák a kérdést szűkebb körben, nem kapnak megengedőbb magyarázatot: „Aki elbocsátja feleségét, és mást vesz feleségül, házasságtörést követ el ellene; és ha asszony bocsátja el férjét, és máshoz megy férjhez, szintén házasságtörést követ el.” (Itt jegyezzük meg, hogy bibliamagyarázók egy része a második lehetőség említését annak tulajdonítja, hogy azokban a római-hellenista hátterű gyülekezetekben, ahol Márk evangéliumát olvasták, ismert volt annak a lehetősége, hogy az asszony váljék el, ellentétben a zsidó kultúrával.) Azt is fontos említeni, hogy Máté evangéliumában a következőt is olvassuk: „aki elbocsátja feleségét, paráznaság esetét kivéve, az házasságtörővé teszi őt, és aki elbocsátott asszonyt vesz feleségül, az házasságtörést követ el.” (Mt. 5.32) Miért köti tehát össze Jézus a válást a házasságtöréssel? Éppen azért, hogy rámutasson arra, ahogy a kármentésből (adjon válólevelet) kifogás lett (ha Mózes ezt parancsolta, van válás). Igen, újra és újra bekövetkezik egy-egy házasság felbomlása, de ez nem megoldás, nem Istentől való lehetőség, hanem az ember keményszívűségének bizonyítéka és következménye. Egyszerűen, világosan, egyértelműen ragyog minden Jézus-követő számára a bibliai igazság: „Amit tehát az Isten egybekötött, ember el ne válassza.”
III. Amiben Krisztus követője más: gyakorlati megfontolások
Mit jelent mindez a gyakorlatban? Vegyünk szemügyre néhány szempontot!
Mikor lehetséges a válás? Jézus egy kitételt fogalmaz meg, és ez a paráznaság, azaz a hűtlenség; tehát amikor az egyik fél házasságtörést követ el, megmarad abban, és nem kész ebből megtérni. De milyen más helyzetben mondhatjuk ki, hogy „itt már csak a válás segíthet?” Bizonyos, hogy vannak helyzetek, amikor a házassági elválás a szükséges kisebbik rossz, mert pokollá vált a házaspár ill. a család élete. Ha rendszeres bántalmazás, erőszak, megalázás zajlik, ha bármelyik fél testi épsége veszélybe kerül, és nincs változás, szükséges lehet a válás. De vajon elégséges kitétel-e, hogy nem érzem magam boldognak, hogy úgy érzem, ez már nem az, ami volt, hogy nem igazolódtak az elvárásaim, hogy azt gondolom, mással boldogabb lehetek? Jézus, meggyőződésem szerint, az ilyen indíttatású válással, az ilyen típusú magyarázatokkal szemben hívja az ő követőit egészen más életre.
Néha azt gondolom, hogy keresztény emberek is túl könnyen feladják a küzdelmet, a reménységet, az engedelmességet, a hűséget. Mintha úgy okoskodnának magukban, hogy igen, a válás a keményszívűségünk miatt történik, ezt Jézus is megmondta – de megmondta, tehát történik. Ugyanaz a logika, mint azoké, akik Jézust itt próbára teszik. Aki így gondolkozik, nem veszi komolyan azt, hogy a keményszívűség, és az abból fakadó házasságtörés, ill. házasságtörővé tétel nem olyan dolog, amit automatikusan lerendezhet majd a válás után, hogy egy napon majd így álljon újra Isten elé áldást kérni egy újabb kapcsolatra. Tudniillik a válás félelmetes indulatokat szabadít el, hiszen lelkileg-érzelmileg, anyagilag, a családi és baráti kapcsolatokra nézve is pusztító – akkor is, ha „nagyon intelligensen és kulturáltan” viszik végig. Ez pedig azzal jár, hogy az önigazolás, önfelmentés, maga-magyarázás hatalmas erői indulnak be abban a keresztényben, aki végül a válást választja. Hogy fog majd ebből megtérni? Ha minden erejével magát kell igazolnia, ha közben új kapcsolatot létesített, hogyan tud odaállni Isten elé, mondván, hogy vétkeztem, keményszívű voltam, a magam feje után mentem, és megrontottam a házastársam, gyermekeim életét? Majd akkor, amikor a második kapcsolat is zátonyra futott? Ez elképzelhető, de nyilvánvalóan nem erre számít. A jézusi keményszívűség nem lehet kifogás, hiszen ő figyelmeztetésnek szánja. A keményszívűség, az Úrtól való elszakadás a halál útja, nem az életé. És senki nem mondhatja előre, hogy úgyis van bocsánat. Bocsánat van, de vajon te eljutsz-e oda, hogy azt alázattal, bűnbánattal elkérjed és hittel elfogadd? Ehhez óriási kegyelem és isteni csoda kell…
Szeretnék azokhoz is szólni, akiktől elvált a párjuk szándékuk ellenére. Először hadd világítsam meg Jézus szavainak jelentését, amit – gondolom – csak értetlenséggel teljes felháborodással tudnak olvasni: „aki elbocsátja feleségét, paráznaság esetét kivéve, az házasságtörővé teszi őt…” (Mt. 5.32) Elhagytak, és még házasságtörővé is tettek?! Fontos látnunk, hogy itt nem az elbocsátott fél bűnéről van szó. A „házasságtörővé teszi őt” kijelentéssel Jézus nem az elhagyott felet bélyegzi meg, hanem a válást kezdeményező fél felelősségét húzza alá. Nem csak magára nézve vétkes a házassági szövetség, Isten egybeszerkesztő munkája megrontásában, hanem abban is szembekerül Istennel, hogy a párját is házasságtörővé teszi, hiszen az egy test megrontása által a másikat is arra löki, hogy új társat keressen magának. Ezzel együtt szeretném felhívni az elhagyottak figyelmét arra, hogy a mai szakasznak nem lehet az elsődleges üzenete, hogy megerősíti őket önigazságukban, hűtlenné lett párjuk iránti gyűlöletben, valamint az önsajnálatban. Amikor Jézus igazságával melléd áll, az ő közelségébe, gyógyító, szabadító, megújító jelenlétébe hív…
Vannak közöttünk, akik elváltak és újraházasodtak, akár mindkét fél, akár csak az egyik. Őket felkavarhatják, sőt, megrendíthetik Jézus szavai. Amennyiben tudjátok, hogy úgy léptetek be a házasságba, hogy bűnbánatot tartottatok korábbi hűtlenségetek, párotok elhagyása felett, a mai napon erősödjetek meg az Úr Jézus Krisztus megbocsátó, megtisztító kegyelmében. Újra gondoljátok meg, hogy mit tett értetek a kereszten halálával, hogy milyen csodálatos az ő ajándéka, és legyetek érte nagyon hálásak. Ünnepeljétek őt, és kérjetek tőle bölcsességet és erőt, hogy az összekavarodott családi életben szeretettel és szerinte való módon tudjatok döntéseket hozni. Kérjétek, hogy folytassa gyógyító munkáját. Azok pedig, akiket Jézus szavai alapján Isten Szentlelke ma megítélt, szembesített hűtlenségükkel, önzésükkel, rossz döntésükkel, forduljanak bűnbánattal az Úr Jézus Krisztushoz. (Mivel a váláshoz kapcsolódó ügyek felettébb összetettek, egy lelkigondozó vagy lelkipásztor bevonása az élet rendezésébe hasznos lehet).
Akik pedig boldog házasságban élnek: mindent tegyetek meg az Istentől kapott legfontosabb, legértékesebb kapcsolat ápolása, megóvása, tisztántartása érdekében. Rendszeresen imádkozzatok együtt, szánjatok időt kettőtök kapcsolatára, és ne engedjétek, hogy bármi is elvonjon attól a csodától, amiről Jézus beszél: „elhagyja a férfi apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, ember el ne válassza.” ÁMEN!

Jézus szavai elrettentőek, megrázóak, sőt, felháborítóak, miközben egy drámai, de nem is annyira ritka helyzetet emel be tanításába: az életmentő műtét, az életmentő amputáció képét. Bármennyire is felkavaró egy testrész elvesztése, ha azáltal valaki, akit szeretünk, életben marad, hálásak vagyunk az életéért, és azt mondjuk, megérte. Biztosan láttunk már olyan katasztrófa filmet is, amelyben a főhős hihetetlen bátorsággal és lélekjelenléttel, felfoghatatlan fájdalmat elhordozva magát csonkítja meg, hogy megszabaduljon az üszkösödő tagtól, és így megmentse életét. Nem kelt mindez jó érzéseket, de az átjön, hogy az élet többet ér, mint egész-voltunk. Miért botránkozunk meg akkor Jézus szavain?
Azért, mert nem testi, biológiai életveszélyre kínálja a receptet, hanem a bűnre. Azért, mert azt állítja, ha nem vágjuk le, vájjuk ki testrészeink, pokolra jutunk. Néhány kérdést sikerült tisztáznunk a múlt héten, amit most röviden összefoglalok, hogy utána szó essen a fennmaradó nehézségekről.
Jézus azt tanítja ebben a szakaszban az őt követőknek, hogy a bűnnek örökkévaló következményei vannak, és ezért a helytelen vágyakkal és cselekedetekkel szemben radikális fellépésre van szükség. Ezzel szemben korunk alapfeltételezése, hogy bármilyen vágyat magunkban elnyomni egyrészt egészségtelen, tehát betegséghez vezet, de legalábbis aláássa a személyiségünk kibontakozását; másrészt lehetetlen is, ezért szükségképpen képmutatáshoz vezet. Ugyanakkor, amennyiben a bibliai gondolkodás szerint a bűn elsősorban és lényegében az alkotó által rendelt használati utasítástól való eltérés, akkor a vele szemben történő fellépés nem elnyomás, önmagunk elfojtása és korlátozása, hanem éppen a rendeltetésünk szerinti élet érdekében tett fontos lépés. A harmadik alapvető fenntartás Jézus gondolataival szemben, hogy hogyan lenne lehetséges, hogy a bűnnek örökkévaló következménye van (ez lenne a pokol), hogyan lenne hihető, hogy egy szerető Isten rossz dolgokért örökkévaló büntetésre küldene? Szó esett arról, hogy a pokol nem az a tüzes kemence, ahova Isten küld, hanem annak az énközpontú, önmagát felszámoló és elszigetelő életnek a kiteljesedése, amit magunk választunk „Végső soron kétféle ember létezik: azok, akik azt mondják Istennek: ’Legyen meg a te akaratod!’, és azok, akiknek végül Isten mondja azt: ’Legyen meg a te akaratod!’. Akik a pokolban vannak, azért vannak ott mert így döntöttek. Enélkül a saját döntés nélkül nem is létezne pokol. Minden lélek, aki komolyan, állhatatosan vágyik az örömre, megkapja. Aki keres, talál. Aki zörget, annak ajtót nyitnak.” – foglalja össze C.S. Lewis (A nagy válás, 85).
Ma arról lesz szó, hogy – mivel a bűnnek örökkévaló következményei vannak – Jézus radikális fellépést sürget ellene. Ha a bűn teljes szétesést, felbomlást, elszigeteltséget nemz, és ez a halálon túl is valóság marad, akkor világos, hogy az élet, az örök élet érdekében érdemes még fájdalmas beavatkozásokat is tenni. Lássuk hát, hogy 1. Mire nem kér Jézus?; 2. Mi Jézus kérésének az előfeltétele?; 3. Hogyan éljük ezt meg a gyakorlatban?
I. Mit nem kér Jézus?
A keresztény gyülekezetek nincsenek tele öncsonkított emberekkel. Ennek három oka lehet. Az egyik lehetőség, hogy senkit sem botránkoztatott meg keze, lába, szeme (azaz senkit sem jutott abba a helyzetbe vágyai, indulatai, cselekedetei miatt, hogy Jézus követésében végleges kudarcot szenvedjen) – ami nyilvánvalóan nem igaz. Számtalan dolog jelenik meg a tanítványok életében, amelyek azzal fenyegetnek, hogy elválasztanak minket Jézus követésétől. A második lehetőség, hogy felhígítottuk Jézus szavait, egyszerűen nem vesszük komolyan, tulajdonképpen elárultuk a nagy ügyet, és már rég nem az a kereszténység, aminek Jézus gondolta. A harmadik lehetőség pedig, hogy míg a helyzet, amit Jézus néven nevez itt teljesen valóságos, éles, mindennapos, a felhívás képes beszéd, amit nem szó szerint kell értenünk. Amikor azt mondom, hogy nem kell szó szerint érteni, semmiképpen nem arra gondolok, hogy nem kell halálosan komolyan venni. Sőt, éppen a helyzet komolysága miatt használ Jézus ennyire sokkoló képet - hasonlóan ahhoz, amint ugyanebben a szakaszban a pokolról is képekben beszél. Azért óriási jelentőségű ez a felismerés, mert kaput nyit arra, hogy kellő súllyal nézzünk szembe Jézus mondanivalójával. Hiszen ha a pokol tüzes kemence, kinevetjük, és túllépünk rajta. Ha Jézus valóban fizikai öncsonkításra hív, értelmezhetetlennek tartjuk, és nem foglalkozunk vele. Mindeközben pedig a lényeg elvész.
Miért állítom, hogy Jézus itt képes nyelvet használ? Először is az ószövetségi háttér miatt, ami Jézus Bibliája volt, amely át- és átjárta gondolkodását. Jézus, az ószövetségi bölcsességirodalom szellemében, igen képletesen beszél arról, ahogy felindulunk a gonoszságra: „ha megbotránkoztat téged az egyik kezed … és ha az egyik lábad botránkoztat meg téged … és ha az egyik szemed botránkoztat meg téged….” A Példabeszédek könyvének egy szakasza jobban megvilágosítja előttünk Jézus gondolkodását: „Hat dolgot gyűlöl az Úr, sőt hét dolog utálatos előtte: a nagyravágyó szemek, a hazug nyelv, az ártatlan vért ontó kezek, a gonosz terveket koholó szív, a rosszra sietve futó lábak, a hazugságot beszélő hamis tanú és a testvérek között viszályt szító ember” (6.16-19). Jób így vall: „Szövetséget kötöttem a szememmel, hogy ne tekintsen a szüzekre … Ha hamisan jártam, és lábam csalásra sietett, mérjen meg engem Isten igaz mérleggel… Ha lépésem letért a jó útról, ha szívem a szememet követte, vagy kezemhez szenny tapad, más egye meg, amit vetettem, és ami nekem sarjadt, tépjék ki gyökerestül! (Jób 31.1, 5-8) Kéz, láb, szem, száj, ami gonoszságra indul és gonoszságot cselekszik ezekben a szakaszokban. Ugyanakkor csonkításról nem esik szó. De hol van az igazi probléma, és mi a valós megoldás? Vajon Jézus radikálisabb, mint az Ószövetség, és végletes megoldást javasol, vagy úgy radikálisabb, mint az Ószövetség, hogy közben képes nyelvet használ?
Azért kell ez utóbbi mellett letennünk a voksot, mert mind az Ószövetség tanítása, mind Jézus teljesen egyértelműen beszél arról, hogy az igazi probléma nem a testrészekben van, hanem az ember megromlott bensőjében, bibliai kifejezéssel szívében. (Vö. Mk. 7.17kk: nem az teszi tisztátalanná az embert, ami kívülről jut belé, hanem az, ami belülről megy ki, hiszen a szívéből származik minden gyűlölet, irigység, paráznaság, csalás, hazugság, stb.) Szerintetek ezek után Jézus azt gondolja, hogy ha valakinek problémája van a szexuális tisztátalansággal, egyik szemét eldobva szabad lesz? Ha valaki mocskos beszédű, vagy pletykás, vágja ki a nyelvét, és minden rendben? Ha valaki nem tudja megállni, hogy ne menjen oda, ahol biztosan bűnbe esik, vágja le a lábát? Az ezzel a baj, hogy a maradék egy szem, egy láb is elég ahhoz, hogy vétkezzen, hiszen a szív nagy úr. Valamint mi van, ha valakinek a szemével, a kezével, a lábával is gondja van: mind levágja? És meddig tart a csonkítás, hol van vége? Ha valaki ezt az utat őszintén, kíméletlenül és irgalmatlanul őszintén járja, egyetlen egy végállomáshoz érkezhet csak meg: ha magamat nem ölöm meg, a bűnt sem irtottam ki. Nem elég a kéz, nem elég szem, nem elég a láb eldobása. Hogyan dobjam el a szívemet? Hogyan változtassam meg azt, ami miatt rosszra indul a kéz, a láb, a szem, a száj? A külsővel a belsőt nem lehet megfékezni, megváltoztatni, és ezt Jézus tudja a legjobban. Ezen a ponton viszont eljutottunk egy másik alapvető kérdéshez: ha Jézus képes beszédet is használ, kiket szólít meg? Mi kérésének az alapja?
II. Mi Jézus kérésének az alapja?
Az öncsonkítástól tehát önmagunk elvesztéséig vezet az út, ha pusztán külsődleges eszközökkel akarunk véget vetni az én-központúságnak és az ebből fakadó minden az embert felszámoló és elszigetelő cselekedetnek. Ezen a ponton pedig nem tehetjük, hogy nem emlékszünk Jézus egy másik képes beszédére, ami követésének lényegét foglalja össze: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.” Jézus követése éppen az, ahova elérkeztünk: meghalás és feltámadás. Önmagunk elvesztése – az én-központúság halálba adása – és egy új élet megnyerése, Jézus élete bennünk. Erről beszélt Jézus a tanítványoknak, mielőtt eljutott volna oda, hogy a szem, a kéz, a láb csonkolásáról tanít. Először arra van szükség, hogy Krisztussal együtt meghaljunk és feltámadjunk, hogy a szívünk, a bensőnk megújuljon, és csak utána lehetséges értelmeznünk és megélnünk azt, amit Jézus a kezünk, lábunk levágásáról, a szemünk kivájásáról mond.
Nézzétek, hogyan fogalmazza ezt meg Pál apostol. Arról beszél a kolossébelieknek, hogy ők Krisztussal együtt meghaltak és vele együtt feltámadtak, vele együtt el lettek temetve, hogy vele együtt életre keljenek. Majd így hívja őket arra az életre, amit Krisztusban kaptak: „Öljétek meg tehát tagjaitokban mindazt, ami csak erre a földre irányul….” Tehát ti, akik megismertétek az Úr Jézus Krisztusban az új életet, az igazi életet, az Isten-központú élet gyönyörűségét kóstoltátok, akik nem magatokat csonkoltátok vagy öltétek meg, hanem az újjászületés csodája által szabadultatok meg a bűn uralmától, úgy járjatok ebben az új életben, hogy szembeszálltok mindazzal, ami ettől, illetve Jézus Krisztustól elválasztana. Ez a harc kemény és komoly, ez a gonoszság megöldöklése a tagjainkban, vagy egy másik képpel élve a kéz, a láb levágása, a szem kivájása.
Kinek szólnak tehát Jézus szavai? Mi felhívásának az alapja? Azokat szólítja meg, akik már az övéi lettek. Azok tudnak - és csak azok akarnak – radikálisan szembeszállni a bűnnel, akik befogadták Jézust lényük közepébe, akik elfordultak ez által én-központú életükből, és odaadták magukat egy olyan életre, amelyben Isten a középpont. Ebben új szívet kaptak, és nagyon jól tudják, hogy ez a változás nem a külső megfékezéséből, hanem a Szentlélek bensőnket megújító munkájából fakad. Egyedül ezek a tanítványok, Jézus-követők azok, akik készek lesznek engedelmeskedni Jézus szavainak, akik meg fogják érteni és meg fogják cselekedni azt, amit Jézus követel. Miért? Azért, mert csak az veti magát alá amputációnak, aki hiszi, hogy neki ez megéri, mert csak így maradhat életben. A semmiért senki nem fog drága árat fizetni. Hasonlóan csak az fog ezzel a jézusi radikalizmussal fellépni mindaz ellen, amit elválasztaná őt Jézustól, aki tudja, hogy Jézus az élet. Aki szembesült azzal, hogy nem tudja magát megváltoztatni, valamint felismerte, hogy én-központú, önző személyisége nem csak ebben az életben keseríti meg mindennapjait, hanem ennek örökkévaló következménye van.
Ha tehát valaki megtérés és újjászületés nélkül közeledik ehhez a jézusi felhíváshoz, vagy azonnal megbotránkozik benne, vagy ha elkezdi megcselekedni, egyre nagyobb mélységbe és kétségbeesésbe kerül. Jézus azokat szólítja meg, akik már követői lettek, hisznek benne, és mindabban, amit ő ígér.
III. Hogyan éljük meg Jézus felhívását a gyakorlatban?
Mit jelentenek a gyakorlatban Jézus szavai? „Ha megbotránkoztat téged az egyik kezed … és ha az egyik lábad botránkoztat meg téged … és ha az egyik szemed botránkoztat meg téged….” A képes beszéd segít konkretizálni, néven nevezni azt, ami elválaszthat Jézustól. A „kéz” azt a kérdést teszi fel, hogy mit csinálsz, milyen tevékenységeid vannak, mivel foglalatoskodsz, milyen tárgyakat szereztél meg és tartasz a birtokodban, hogyan kezeled a pénzt, stb. A „láb” rámutat arra, hogy hová mész, hová tartasz, milyen utakon jársz, merre haladsz, mi irányít. A „szem” felteszi a kérdést, mit nézel, mire vágyódsz, miről álmodozol, stb. Mindezek lehetnek teljes egyértelműséggel rossznak nevezhető dolgok: más házastársának kívánása, hazug és rágalmazó levelek írása, olyan helyekre történő titkos utak, amelyekről semmiképpen sem szeretnéd, hogy kiderüljenek. De lehetnek olyan tevékenységek, utak, elképzelések, vágyak, lehetőségek, amelyek nem önmagukban gonoszak, de te tudod, hogy annyira fontossá válnak számodra, olyan mértékben eluralják a szívedet, hogy az a veszély fenyeget, végül elválasztanak Jézus Krisztustól. Ha akár így akár úgy olyan irányba haladsz, ahol megrendül Jézussal való közösséged, engedelmes követésed, hálatelt ragaszkodásod, akkor baj van. Akkor a kezed, lábad, szemed megbotránkoztat, azaz hamarosan a bukásodat, az elesésed, az összetörésed idézi elő. És ezt, általában, a keresztény ember nagyon jól tudja – csak nem hiszi. Már régen ott van benne, hogy rossz úton jár, hogy veszélyes, ami vele történik, de nem cselekszik. Nem számol azzal, hogy örökkévaló következménye van mindannak, ami ilyenkor történik.
Jézus azonban igen, és ezért ilyen kemény: „vágd le, mert jobb, ha csonkán mégy be az életre … vágd le, mert jobb, ha sántán mész be az életre … vájd ki, mert jobb, ha fél szemmel mégy be az Isten országába…” Mit jelent ez? Radikális megszakítását, kigyomlálását annak, ami veszélyezteti a Jézussal való kapcsolatot. Három kifejezéssel kívánom körülírni ezt.
Azonnali. Amikor felismered magadban, hogy rossz úton jársz, kezed nem ártatlan, szemed nem tiszta, azonnal kell cselekedned – Jézus nevében, Jézus erejével. Kérlek, ne várj arra, amikor egyszer csak majd nem akar a lábad arra menni, amikor majd váratlanul elmúlik belőled az az indulat, ami rossz irányba visz. Ne várj arra, hogy az érzéseid megváltozzanak, mert mire eszmélsz, késő lesz. Itt is élhetünk az amputáció analógiájával: minél később történik a beavatkozás, annál nagyobb az ár. Ha időben kivágod magadból a gonoszságot, kisebb lesz a sebhely, és hamarabb gyógyul. Ha elhatalmasodik, annál nehezebb lesz a gyógyulás, ha egyáltalán nem túl késő…
Konkrét. Ha a kezed botránkoztat meg, akkor ne okoskodj azon, mit tehetne a láb. A bibliai képes beszéd egyik jelentősége, hogy azzal, hogy „lokalizálja” a bűnt (nyilvánvalóan nem teológiailag, hanem a képzelet számára), konkretizálja is azt. Ha olyan dolgokat gyűjtesz, ami nem a tiéd (tárgy, pénz…), akkor ne érintsd többet. Aki alkoholista volt, tudja miről beszélek. Ne vegye a kezébe a poharat – radikális szakítás. Ha tudod, hogy egy bizonyos társaságban nagy valószínűséggel belekerülsz valamibe, amit szeretnél elkerülni, ne menj oda. Nem azt mondja Jézus, hogy menj oda és légy erősebb, hanem azt, hogy vágd le az egyik lábad. Ha irigy és sóvárgó, kapzsi szemed botránkoztat meg, mert szinte belepusztulsz, hogy valamit, ami (vagy aki) a másé, vagy csak elérhetetlen neked, megszerezz, akkor ne kezdj el arról magyarázni vagy magadban sajnálkozni, hogy mert milyen szegénységben is éltetek gyermekkorodban. Irtsd ki magadból a szándékot, hogy azt a konkrét dolgot te megszerzed.
Fájdalmas. Az amputáció fájdalmas. Akármit vágsz is le, ott marad a fájdalom, vagy a hiány érzése – egy darabig bizonyosan. Előtted a népszerűség, egy óriási üzlet, hatalmas siker, de közben tudod, hogy ennek az ára az, hogy megtagadod Krisztust. Óriási lehetőség, erre vártál mindig is, és csak egy kicsit kellene hűtlennek lenni Jézushoz. Többet ér-e Jézus, mint az, ami felcsillant előtted? Van életmentő amputáció, de ezt csak akkor vállalod be, ha Jézus és az élet fontosabb. És amikor megteszed, lehet, hogy elfog a szomorúság, a veszteség érzése, az önsajnálat. Ne engedd! (Az egyik legfájdalmasabb „amputáció”, amit láttam megtörténni, az, amikor valaki egy olyan szerelemből lép ki, amely nem Isten törvénye szerint való – pl. házasságtörő kapcsolat. Jézus jelenlétében, Jézusért, bűnbánatot tartva miközben szerelmes vagy, kitépve szívedből, amit kincsként fogadtál oda be, halálba adva és gonosznak nevezve az emlékeket, amelyek kedvesek voltak… és mégis, hadd mondjam, nincs más út az életre, az örök életre. Talán már értjük, miért mondtam, hogy akkor lesz igazán súlyos Jézus szava, ha megértjük, hogy képes beszéd.) Még egy fontos megjegyzést hadd tegyek ezen a ponton: ez az amputáció a te feladatod. A testvéred, a lelkipásztorod, a lelkigondozód, de mégis Isten sem amputál helyetted. Van, hogy beleszól – fájdalmasan – az ember életébe, hogy észhez térítsen, máskor meg nem teszi. De ami a te feladatod, az a te feladatod.
Kemény? Elrettentő? Fájdalmas? Igen. Manipulatív? Hazug? Félrevezető? Nem. Azért nem, mert mindannyian érezzük, akik e testben élünk, a valóság ilyen. Mindannyian értjük az amputáció életmentő jelentőségét a biológia törvényei alapján. Tényleg olyan elképzelhetetlen vagy lehetetlen, hogy hasonló törvények munkálkodjanak a spirituális világban is? Nem. Annyira nem, hogy Isten maga lépett be ebbe a világba, hogy szabadulást és gyógyulást hozzon. Csonkolták a kereszten. Szögekkel verték át a csuklóit és bokáit. Dárdát döftek az oldalába. De nem életmentő beavatkozás volt, hanem professzionális kivégzés. Nem amputáció által vásárolt meg a magáénak, hanem élete, halála és feltámadása által. Ezért, ha a bűnnel szemben való harc néha kimerítő, máskor úgy tűnik, reménytelen, alkalmanként pedig iszonyú fájdalmat hordoz, te mindig nézz fel őrá, akiben meglátod életed, üdvösséged, gyógyulásod, beteljesedésed. És most „vedd” szemedet, kezedet, lábadat, szádat, füledet, egész testedet, és szánd magad oda teljesen őneki! ÁMEN!

Évekkel ezelőtt egy gyülekezetnövekedéssel foglakozó szakkönyvben a szerző azt a tanácsot adta, hogy a lelkipásztorok – amennyiben szeretnék, ha gyülekezetük növekedjen – jól teszik, ha az igehirdetésben kerülik az ellentmondásos, az embereket megosztó és negatív témákat. Ezért fogok ma a bűnről és a pokolról szólni…
Félreértés ne essék, nem valamiféle szent tűz izzik bennem, az önigazságnak valami nagy tüze, ami arra sarkall, hogy „jól megmondjam.” Sőt, két fontos dologgal szembesültem, miközben Jézus ma olvasott szavain gondolkoztam. Az egyik, hogy amióta ebben a gyülekezetben lelkipásztor vagyok, még egyszer sem prédikáltam kifejezetten a pokolról. Erre nem vagyok büszke, hiszen Jézus egyértelműen beszél róla – nem is éppen csak el- elvétve. Lehet, hogy ezen a ponton – minden ellenkezésem ellenére – mégis csak hatása alá kerültem az említett „szakembernek”? Talán éreztem én ezt, és senkit sem akartam elrémiszteni, hiszen a mai világban a bűn gondolatánál már csak a pokol felvetése az, ami nagyobb elutasítást vált ki? A másik dolog, amivel szembesültem, hogy most sem „szívesen” teszem, és nem örömmel teszem mindezt. Nem lelem örömöm abban a tényben, amiről Jézus beszél. Ugyanakkor átérzem igazságát, súlyát és felelősségét, és ezért őszintén, egyértelműen és nyíltan kívánok beszélni bűnről és pokolról.
A nagyobb összefüggés az, amint Jézus a tanítványokat próbálja felkészíteni annak elfogadására és megértésére, hogy őt, a régen várt Messiást, az utolsó idők királyát, keresztre fogják feszíteni, de a harmadik napon fel fog támadni. Miközben Jézus a szolgálat és szenvedés eme titkát akarja kijelenteni, a tanítványok azzal vannak elfoglalva, hogy ki közülük a legnagyobb, majd kik azok, akiket eltiltanak Jézus nevének felvételétől – csak mert nem követik őket. A versengés és az elitizmus úgy jelenik meg Jézus követői életében, mint ami végleg tönkreteheti mindazt, amire Jézus elhívta őket. A tanítványság, Jézus követése e két buktatója mellé egy harmadik kerül: a megbotránkoztatás. Két irányban is felveti ezt Jézus, az egyik a „kicsinyek” megbotránkoztatása (erről most nem beszélek), a másik önmagunk megbotránkoztatása. Miről van szó, mit jelent megbotránkoztatni? A szó alapvető jelentésében a „beleütközik, megbotlik, elesik, leesik” gondolata van. Úgy tűnik, hogy Márk abban az értelemben használja ezt a kifejezést, hogy valaki „elesik” Jézus követésében, azaz végleg kudarcot vall tanítványságban (vö. Mk. 4.17, 14.27,29). Ha a kezed, a lábad, vagy a szemed bűnbe visz – megbotránkoztat – inkább vágd le, vájd ki, mint hogy a gyehennára, a pokolra kerülj. A kihívás tehát az, hogy vegyük komolyan a bűnt, míg a kísértés az, hogy ne törődjünk vele. Figyeljük meg Jézus gondolatmenetének összefüggését és igazságát: ahol egy csoportban elhatalmasodik a legelső helyért folyó harc, azaz a hatalom és befolyás kerül a középpontba, valamint ahol megjelenik ezzel együtt a paranoiás féltékenység, hogy aki nem esküszik hűséget, az biztosan ellenség, ott felüti a fejét egy harmadik rossz is: a bűn nem számít. A hatalom és befolyás elhiteti az ilyen emberrel, hogy neki mindent szabad, mindent lehet, hogy semmi sem kerülhet céljai és vágyai útjába, hogy amit ő tesz, az nem rossz. Jézus azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy a bűn kérdése abszolút fontos, mert örökkévaló következménye van. És mivel örökké tartó következménye van, a lehető legradikálisabb fellépést követeli. A tanítvány, Jézus követője vagy megharcolja ezt a harcot, vagy örökre elvész. Lássuk, hogy 1. Miért olyan teljességgel elfogadhatatlan ez a gondolat a mai világban?; 2. Miért van teljességgel összhangban az evangélium igazságával?Arról, hogy gyakorlatban mit jelentenek Jézus szavai, a következő alkalommal esik szó.
I. Miért teljességgel elfogadhatatlan ma a bűn és a pokol gondolata?
Kezdjük a bűn kérdésével, ami még mindig a kisebb botrány – de nem azért, mert sokan nem ütköznek bele, hanem azért, mert a pokol kérdését olyan elutasítás övezi, ami minden mást meghalad. Jézus, az ószövetségi bölcsességirodalom szellemében, igen képletesen beszél arról, ahogy felindulunk a gonoszságra: „ha megbotránkoztat téged az egyik kezed … és ha az egyik lábad botránkoztat meg téged … és ha az egyik szemed botránkoztat meg téged….” Két olyan alapvető - bár gyakran ki nem mondott – előfeltételezés van jelen a mai társadalomban, amelyek Jézus szavainak merev elutasításához vezetnek.
Az egyik azt mondja, hogy nem egészséges a vágyaidat korlátozni. A modern világ középpontjában a független egyén áll, valamint az, hogy ez az egyén minden lehetőségét minél jobban kibontakoztathassa. Mindent megelőző céllá válik önmagunk megvalósítása, mindannak a teljes kibontakozása, felfedezése, ami – mondják – el van rejtve bennünk. Vannak vágyaink, indulataink, ösztöneink, és ha ezeket korlátozzuk, akkor a saját fejlődésünknek, kiteljesedésünknek szabunk határt. Ez sem lélektanilag, de még fizikailag sem egészséges, hiszen biztos, hogy frusztrációhoz, elnyomáshoz vezet, ami majd más módon fog kirobbanni belőlünk. Ezért például ha a cölibátusról esik szó (amit mi reformátusok természetesen nem tartunk elengedhetetlennek a lelkészi szolgálathoz), azonnal arról hallunk, hogy az beteg dolog, lehetetlen, és ezért van a pedofília botrány. Azaz a szexuális vágyat nem megélni beteg dolog, mondják, és ez akkor is igaz, ha valaki nem pap, hanem egyedülálló, özvegy, beteg, vagy a párja beteg, stb. Vagy ha te „ami a szíveden az a szádon” ember vagy, az őszinteséggé vedlik át a magad szemében, pedig lehet, hogy egyszerűen csak képtelen vagy fékezni az indulataidat, nincs benned tapintat és figyelem a másik iránt. De korlátozni azt, amit gondolsz a másikra való tekintettel – nem őszinte, és nem egészséges, mondják. Miért kellene tehát bármit is megvonni magadtól, amire bensőd felindult, legyen az egy férfi vagy egy nő, legyen az befolyás mások felett vagy akármilyen extrémnek minősülő tapasztalat? Ha elnyomod e vágyat, beteg leszel, ha belemész, még inkább önmagad lehetsz, egy tapasztalattal gazdagabb leszel – így korunk bölcsessége.
A másik előfeltevés szerint nem csak egészségtelen e vágyakat, cselekedeteket megvonni magunktól, hanem lehetetlen is. Ha pedig lehetetlen, akkor minden olyan beszéd, ami arról szól, hogy léteznek bűnös vágyak és célok, cselekedetek, egészen bizonyosan képmutatáshoz vezet, aminél meg nincs rosszabb (és tényleg nincs!).
Mindezek figyelembevételével nem csoda, ha Jézus szavai nem találnak különösebb pozitív fogadtatásra. De van valami, ami nem csak közömbösséget vagy elutasítást kelt ma, hanem a legmaróbb gúnyt és a legnyíltabb ellenkezést, amivel – ha igaznak tartjuk – magunkra hozzuk a „művelt és kifinomult, felvilágosodott világ” minden dühét és gyűlöletét: „jobb, ha fél szemmel mégy be az Isten országába, mint ha két szemmel vetnek a gyehennára, ahol férgük nem pusztul és a tűz nem alszik el.” Először is a gyehenna, a pokol eme gondolata inkább vicces és nevetséges ma, semmint ijesztő lenne. Nem igazán tudjuk komolyan venni, hogy a pokol egy olyan hely lenne, ahol szarvacskás ördögök tűzben pirítgatják a bűnösöket, akik örök kínok között jajveszékelnek. De ha valaki ezen – különben jogos – kifogások ellenére ragaszkodik ahhoz, hogy Jézus szerint a bűnnek örökkévaló következménye van, két súlyos kérdés ill. kifogás köré csoportosítva fogja magára vonni a tiltakozó kijelentések záporát. Hogyan lehetne igazságos, hogy Isten az ez életben elkövetett kisebb-nagyobb bűnökért valakit örök kárhozatra, gyötrelemre a pokolba küldene? Nem aránytalanság-e ez? Valamint ha Isten tényleg szerető Isten, hogyan lenne lehetséges, hogy bárkinek is ezt a gyötrelmet szánja? Miért ítélne meg, küldene a pokolba bárkit is egy szerető Isten? Márpedig ha bármilyen Istenben hiszünk, akkor a szerető Istenben hiszünk…
II. Hogyan állnak teljességgel összhangban a szeretet és kegyelem Istenével Jézus e szavai?
A bibliai gondolkodás – és Jézus gondolkodása – kiindulópontja, hogy – egy képpel fogalmazva – a bűn az alkotó által előírt használati utasítástól való eltérés. Isten teremtette az embert, vele, a másik emberrel és a teremtett világgal való harmonikus közösségre, szeretetkapcsolatra. A bűn annak ténye, hogy ez a közösség, ez a harmónia alapvetően megroppant, és az Isten-központúság szépségéből és egészséges voltából az én-központúság rettenetébe estünk. Azaz nem az eredeti terv szerint élünk, hanem egy sérült, torz „programot követünk”. Jézus a vágyakat, a célokat, a cselekedeteket ennek fényében látja – ami természetesen nem jelenti azt, hogy minden bennünk lévő vágy rossz lenne. Amikor a kezünk, a szemünk, a lábunk kimozdít, elszakít, elragad attól, hogy az Istennel való közösségben éljünk, akkor a pusztulás útjára lépünk. Ezért óv halálosan komolyan és teljes felelősséggel attól, amit „megbotránkozásnak” nevez.
Mert mit tesz az én-központúság, ami a korlátlan önmegvalósítás felé lök, és korlátlan beteljesedést ígér? Alapvetően két következménye van az életünkben: az egyik a növekvő szétesés, széthullás, önmagunk felszámolása, a másik meg a az egyre erősödő elszigeteltség. Mindkettő a bűn sajátja. Miért?
Aminek nem tartjuk be a gyártó által előírt használati utasítását, az nagy valószínűséggel el fog romlani, tönkre fog menni. Még akkor is, ha a legjobb szándékkal, vagy egyszerűen csak a tudatlanságunk miatt hagytuk figyelmen kívül az tervező és alkotó útmutatását. Az én-központúság, az önzés, az ebből fakadó élet (a nagyravágyó szem, a hazug nyelv, a gyűlölettel teli, gonoszt tervező szív, a mindig hiábavalóság után futó lábak, a mindenféle gonosztettel bemocskolt kéz, stb.) felszámolja az ember kapcsolatait, lelki egészségét, ép személyiségét. Gyűlölet, beteges irigység, súlyos szorongások, kényszeres gondolatok járnak a nyomában. Az ember a széthullás útjára lépett. És ezzel együtt elszigetelődik, hiszen széttörnek a kapcsolatai, hiszen állandóan önmagát igazolja azzal, hogy másokat vádol, egyre inkább belesüllyed az önsajnálatba és mások okolásába, egyre inkább bezárul saját magába. A bibliai gondolkodás szerint ennek az az oka, hogy egyre jobban elszakadunk Istentől, aki minden életnek, szeretetnek, józanságnak, igazságnak a forrása. Egészség helyett betegség vár, szabadság helyett kiszolgáltatottság és rabság, józanság helyett tagadás. Ezen az úton, ha nem állunk meg, egyre jobban elveszítjük a józan ítélőképességünket, erkölcsi érzékünket, egyre jobban elvakulunk. Bizonyos helyzetekben ezt könnyebb elismerni, mint más alkalmakkor. Egy szenvedélybeteg életpályája világosan illusztrálja mindezek igazát, de ki ne találkozott volna olyan történetekkel, emberekkel, akiknek életét a zabolázatlan szexuális vágy, a pénz és vagyon iránti sóvárgás, vagy éppen az feltétlen kívánság számolta fel, hogy mindenki felett uralkodjon. Ez a bűn valósága és természete, amelynek, sajnos, egyre markánsabb és brutálisabb illusztrációit adja számos kortársunk életének szomorú megroppanása.
Tegyük fel magunknak a kérdést: mi van, ha mindaz, ami az előbb vázoltak szerint történik az emberi lélekkel, örökkévaló röppályára állítja? Mi van, ha az én-központúságnak vagy Isten-központúságnak örökkévaló következményei vannak? Ha nincs mindennek vége a halállal?A válasz: ez a pokol. Jézus, valamint a Biblia, metaforikus nyelvet használ, amikor erről beszél, de a képi nyelv nem szabad, hogy elterelje a figyelmünket a jelentéstől. A gyehenna elnevezése a Jeruzsálem melletti Hinnom völgyéből jött (Gé Hinnom), ahol Jézus idejében is folyamatosan égett a szemét. A tűz és a férgek a megsemmisülést, a felbomlást, a széthullást jelképezik. A pokol az az állapot, ahol Isten jelenlétéből végleg kizárva, a felbomlás állapotában, és teljes elszigeteltségben van az emberi lélek.
És hogy miért küld ide egy igazságos és szerető Isten bárkit is? Érdemes meggondolni C.S Lewis szavainak igazságát: „Végső soron kétféle ember létezik: azok, akik azt mondják Istennek: ’Legyen meg a te akaratod!’, és azok, akiknek végül Isten mondja azt: ’Legyen meg a te akaratod!’. Akik a pokolban vannak, azért vannak ott mert így döntöttek. Enélkül a saját döntés nélkül nem is létezne pokol. Minden lélek, aki komolyan, állhatatosan vágyik az örömre, megkapja. Aki keres, talál. Aki zörget, annak ajtót nyitnak.” (A nagy válás, 85) Továbbá: „Nem arról van szó, hogy Isten a pokolra küld bennünket. Mindegyikünkben növekszik valami, ami maga lesz a pokol, ha csírájában ki nem szakítják. A helyzet igen komoly: adjuk magunkat az Ő kezére –még ma, még ebben az órában.” (Viták és vallomások, 390) A legnagyobb és legrettenetesebb büntetés tehát, amiről a Bibliában olvasunk, nem más, mint hogy Isten átad bennünket annak, amit magunk választottunk (vö. Róm. 1.24) „Röviden, a pokol egyszerűen az a szabadon választott Isten nélküli identitás, amely az örökkévalóság röppályájára került.” (Keller, The Reason for God, 78) Igazságtalan-e ez? Igazságtalan-e Isten?
De mégis, hol van szeretete? Emlékezzünk, hogy amikor Jézus ezeket a súlyos gondolatokat elmondja, az egész nagyobb egységet át- meg átjáró kérdés az, hogy miért kell meghalnia Messiásnak. Jézus a szenvedéséről, haláláról, feltámadásáról és mindennek jelentőségéről tanítja a tizenkettőt. Vajon ellentmond-e a pokol Isten szeretetének, vagy sokkal inkább felragyogtatja azt?
Jézus a kereszten így kiáltott: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Mt. 27.46) Ő, aki mindévig egy volt az Atyával, most a maga lényében hordozza el az Atya minden jogos haragját és ítéletét a bűn miatt. Lelke, ami mindvégig egybeforrt az Atyával, át kell hogy élje, el kell hogy hordozza a teljes elhagyatottságot, a tökéletes elvettetést, a halálban, a kárhozatban való totális szétbomlást, magát a poklot. Amit testében elhordozott kínokban, semmi sem volt ahhoz képest, amit lelkében kellett megélnie. Ha nem ragadjuk meg a bűn és pokol valóságát, fogalmunk sincs annak mélységéről, csodálatos voltáról, amit Jézus tett értünk a kereszten. Ha valaki a szeretet Istenét akarja, de ebbe nem „fér bele” neki a bűn és annak örökké tartó következménye, soha életében nem fogja megérteni azt a csodálatos isteni szeretetet és kegyelmet, amellyel ő elénk sietett Jézus Krisztusban, végigjárta a halál és kárhozat útját, hogy bennünket megmentsen. És, milyen irónikus!, amikor Istent szeretőbbnek kívánjuk látni azáltal, hogy a bűn és pokol valóságát a középkori tudatlanság világába száműzzük, a végeredmény egy kevésbé szerető Isten. Hiszen a kérdés, hogy mit tett a te Istened annak érdekében, hogy teljesen és feltétel nélkül magához öleljen és kiterjessze rád elfogadását. És ha valakinek a „maga elképzelése szerinti istene” úgy is szerető, hogy nem kellett önmagát feláldoznia, az is biztos, hogy az illető ezt az istent nem szereti szívből, nem adja magát neki feltétel nélkül hálából, és nem dicsőíti, magasztalja és áldja nevét. Miért tenné?
És ezzel együtt, ha nincs bűn és a bűnnek örökkévaló következménye, amit Jézus magára vett, sohasem fogjuk megérteni, hogy milyen hatalmas és kimondhatatlan érték minden egyes ember a Teremtőnek. Ézsaiás könyvében azt olvassuk a szenvedő szolgáról: „Az Úr akarata célhoz jut vele. Lelki gyötrelmeitől megszabadulva látja őket, és megelégedett lesz.” (Ézs. 10b-11) Micsoda igazság! Jézus, aki mindenkinél végtelenül többet szenvedett az örök pokolban, ránéz a benne bízókra, és azt mondja: megérte. Mi az, ami több szeretetet, több értéket közvetít neked, mint ő maga?
C.S. Lewis soraival zárom: „Végső soron kérdéssel válaszolhatok mindazoknak, akik elutasítják a pokolról szóló tanítást: ’Mit kívánnak Istentől, mit tegyen?’ Törölje el a gonoszok bűneit, és bármi áron adjon nekik új kezdési lehetőséget, simítson el minden nehézséget, és kínáljon fel nekik csodálatos segítséget? De hiszen ezt tette meg a Kálvárián. Bocsásson meg nekik? A kárhozottak nem fogadják el a megbocsátást. Hagyja őket magukra? Félek tőle, hogy pontosan ezt teszi velük.” (Viták és vallomások, 287)
Arról, hogy mit jelent a gyakorlatban Jézus radikális felhívása a bűn ellen való harcra, jövő héten beszélünk. De már most egyértelmű két következtetés. Mivel a helyzet igazán komoly, „adjuk magunkat az Ő kezére –még ma, még ebben az órában.” És mivel a bűnnek örökkévaló következményei vannak, harcoljunk ellene Jézus iránti teljes odaszánással! ÁMEN!

Nem tudom, éreztél-e már úgy, hogy azt hitted, valamit nagyon jól tettél, büszke voltál magadra, lelkesen jelentetted a főnöknek, a házastársnak, a barátoknak várva az elismerő szavakat (miután persze magadat képzeletben már hátba is veregetted), amikor a dolog számodra teljesen meglepően és váratlanul visszafelé sült el. Hideg zuhany… „Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben űz ki ördögöket, és eltiltottuk, mert nem követett minket.” – Szegény János… Milyen lelkes és elégedett lehetett, csak sajnos melléfogott.
A tanítványság, azaz Jézus követése, második nagy kihívásáról szól a mai szakasz. Az elmúlt alkalommal a versengésről adott Jézus leckét az általa választottaknak, ma pedig a szűkkeblűség, a kizárólagosság, az elitizmus magabiztos elvakultságáról rántja le a leplet. Lássuk hát, hogy mi ez a veszélyes kór, ami Jézus követőit (is) fenyegeti; miért fontos és aktuális ez a kérdés számunkra ma; valamint hogyan szabadulhatunk tőle, mire hív Jézus ezzel kapcsolatban?
I. A helyzet feltárása: mi az elitizmus és mi Jézus válasza?
„Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben űz ki ördögöket, és eltiltottuk, mert nem követett minket.” Elvégre mi vagyunk a hivatalosok, vagy nem? Hiszen, Jézus, bennünket erre választottál ki (olvastuk: Mk. 3.15), bennünket külön felhatalmaztál és kiküldtél a gonosz lelkek kiűzésére (láthatjuk: Mk. 6.7). Ez a mi feladatunk, sőt, a mi kiváltságunk, mi vagyunk azok, akik veled járunk és akik ezt tőled kaptuk. Ezt a névtelen idegent pedig nem ismerjük. És mégis használja a te nevedet, amit jogszerűen – és ezt mindenkinek tudnia kell!- csak mi használhatnánk. Ez az ember nem követ minket, Mester… eltiltottuk hát a további szolgálattól. Mintha azt mondanák, ha minket követne, még használhatná is Jézus nevét. Mintha azt gondolnák, azzal, amit Jézustól kaptak, letéteményesei lettek Jézus nevének, rendelkeznek vele, és ők döntenek, hogy kinek mire van felhatalmazása Jézus nevében. Egészen felháborodnak, hogy más is mer Jézus nevében ördögöket űzni, úgy tűnik ráadásul, hogy eredményesen, miközben ők nem is olyan régen óriási kudarcot vallottak, amikor nem tudták kiűzni a néma lelket egy fiúból (Mk. 9.14-29 – ezt nem olvasták…). De az elitizmust nem az eredményesség érdekli, nem az, hogy Isten Országa növekszik és terjed, csak a saját fontossága. Annyira, hogy összekeverik Jézus követését azzal, hogy őket követi-e valaki. Sőt, összetévesztik magukat Jézussal – hiszen önmagukat, saját tapasztalataikat azonosították Jézussal: aki minket nem követ, téged sem követhet, aki hozzánk nem tartozik, hozzád sem tartozhat, tehát eltiltottuk őt.
Ijesztő látlelet a tanítványokról, de ne forduljunk el, hanem nézzünk bele a tükörbe! Ez ugyanannak az énközpontú, versengő lelkületnek a megnyilvánulása, amivel korábban találkoztunk („Ki a nagyobb?”). Azt kell mondanunk, hogy miközben sok bűn és botrány övezte Jézus követőit az keresztény egyház kétezer éves története során, az egyik legfájdalmasabb éppen ez. Viták, szakadások, kiátkozások a keresztény egyházon belül, Krisztus testét megszaggatva. Irigység, féltékenység és versengés, hogy ki az igazán jézusi, és ki nem. Klikkek és szekták, nyilatkozatok és zsinatok, ítéletek és eltiltások. Ez része a történetünknek, sőt, sajnos gyakran a jelenünkek is, amint része volt a tanítványok életének.
Mégis, mielőtt valakit ez abban erősítene meg, hogy éppen ezt gondolta a kereszténységről, ill. éppen ez az, ami hiteltelenné teszi előtte a Jézusba vetett hitet, hadd jegyezzek meg valamit. Tudniillik olcsó dolog lenne azt állítani, hogy a kereszténység hordozza magában ezt az elitista lelkületet – és erre legalább két érvem van. Az egyik, hogy képmutató, aki azt állítja, hogy ez a gyakran elitista, a másikat kizáró hozzáállás a kereszténység sajátja, hiszen minden ember sajátja. Nem a kereszténység hozza magával, hanem az ember igazi természete, megromlott szíve, ami klikkeket épít már az óvodában, hogy majd ezt folytassa élete minden napján. Pártoskodik, fontoskodik, bennfenteskedik, rivalizál, féltékenykedik. Keresztény és ateista, muszlim és hindu, New Age-es és zsidó… Ami nem menti Jézus tanítványait, mint ahogy nem ment bennünket sem, akik őt követjük. De a valós képhez ez hozzátartozik.
A másik érv amellett, hogy a kereszténységnek nem sajátja a klikkesedés, a kiszorítósdi, éppen Jézus válasza János lelkes bejelentésére: „Ne tiltsátok el, mert nincs senki, aki csodát tesz az én nevemben, és ugyanakkor gyalázni tudna engem, mert aki nincs ellenünk, az mellettünk van.” Jézus talán sokaknak meglepően nyitott és ökumenikus ezen a ponton. A magyarázat nem az, hogy ismerte az ismeretlen ördögűzőt, és titokban felhatalmazta volna. Nem tudjuk, hogy az illetőnek milyen ismerete volt Jézusról. Abban a korban voltak vándorló ördögűzők, akik mindent bedobtak a gyógyulás érdekében, és feltehetően így kezdte el ez az ember használni Jézus nevét. Jézus szavai nem az illető hitéről mondanak bármit is, hanem a tanítványok szűklátókörűségére válaszolnak. Eléjük tesz egy tesztet: ha valaki az ő nevében tesz csodát, az nem gyalázza őt. Aki nincs a mi táborunkban, de Jézus nevében jót tesz, az nem ellenség. Sőt, „aki inni ad nektek egy pohár vizet az én nevemben, mivel a Krisztuséi vagytok … nem marad el a jutalma.” Aki nincs ellenünk, az velünk van, mondja Jézus akkor, amikor erről az idegenről hall. Az Isten Országa nyitott és sokkal hatalmasabb, mint akár a Jézus által választott tizenkettő csoportja. (Szükséges megjegyezni, hogy amikor Jézus éppen ellenkező értelmű kijelentést tesz – „aki nincs velem, ellenem van” – akkor nem egy támogató kívülállóval áll szemben, hanem az őt ördögi erők használatával vádoló ellenségekkel!, vö. Mt. 12.30. Amikor valakinek döntenie kell, hogy Jézus mellett vagy ellene foglal állást, akkor ez utóbbi állítás igaz.) Mi ennek az aktualitása számunkra ma?
II. A helyzet aktualitása: miért fontos ez ma?
Két szempontból kívánom az elitizmus kérdését magunk elé állítani és megvilágítani. Az egyik, amint mi viszonyulunk más keresztényekhez, a másik szempont pedig a nem-keresztényekhez való hozzáállás.
Az egyik kommentátor találóan fogalmaz: „A klikkesedés, amely oly könnyen befolyásolja a küldetéstudattal bíró csoportokat, azon világi értékek közé tartozik, amelyeknek Isten Országa nevében ellen kell szegülni.” (R.T. France, The Gospel of Mark, 378) A szerző világosan látja, hogy éppen azok a közösségek hajlamosak az elitizmusra, amelyek tagjai meg vannak győződve arról, hogy valami alapvetően fontos és meghatározó történt velük, ill. valami csodálatos és hatalmas ügy részeseivé lettek. Már pedig, Istennek hála, éppen ez az, ami jellemzi gyülekezetünket. Számosan élték át az elmúlt években, hogy Jézus Krisztus valami egészen újat kezdett az életükben. Találkoztatok vele, befogadtátok őt, megtértetek, új életet kaptatok, és egy új közösség részeként, új küldetéstudattal élitek az életet. A gyülekezet folyamatosan veszi Isten áldásait, és azt éljük meg, hogy az Úr növekedést ad, megújít, vezet. Hisszük, hogy küldetésünk van, és látásunk is van arról, merre szeretne az Úr továbbvezetni bennünket. Építkezésre készülünk, esti istentiszteletet vezetünk be, mert hisszük, hogy az evangélium életeket változtat meg, közösségeket formál, és hatással van a világra, amelyben élünk. És tudjátok, hogy mindezek közepette mi a nagy kísértés? Hol vagyunk sebezhetőek? Hol bukhatunk el, mint egyének, és mint közösség? Éppen ott, ahol a tanítványok: azt gondoljuk, hogy Jézus csak itt és csak így munkálkodik. És amikor egy tradicionálisabb református gyülekezetről hallasz, azt gondolod, ott nem „annyira” munkálkodik Jézus. Amikor arról hallasz, hogy valaki hogyan találkozott Jézussal, és az egészen más, mint a te tapasztalatod, az jár a fejedben, hogy azért csak Gazdagrétre kellene jönnie, hogy igazán „rendben legyen”. Amikor abban kezdünk tetszelegni és büszkélkedni, hogy milyen jó a gyülekezet, és ez a lelkület felszámolja az igazi, őszinte és mély hálát azért, hogy Isten ilyen kegyelmes hozzánk, akik méltatlanok vagyunk erre, akkor az elitizmus foglyai lettünk, és elindultunk a szakadás, a széthúzás, a kritika, a halál útján…
Mindezen túl is milyen fájdalmasan református bűn, hogy a katolikusokat sokan elintézik azzal, hogy „pápisták”, a kisegyházakat meg azzal, hogy „szektások”. Milyen gyorsan kimondjuk az ítéleteket azokról, akik nem a „mi csapatunkban” követik Jézust, akiknek a mieinktől eltérő gyakorlatuk és tanításaik vannak. Higgyük el, ez a város elég nagy ahhoz, hogy Jézusnak sokféle munkája legyen benne jelen – áldjuk testvéreinket, ne tiltsuk!
Tekintsünk az ismeretlen ördögűzőre egy másik szempontból is, amikor a maga ismeretlenségében nem a tőlünk különböző keresztényeket, hanem más vallású vagy éppen magukat nem vallásosnak mondó embereket testesít meg. Tudniillik felvetődik a kérdés, hogy mit jelent, hogy ő Jézus nevében tesz csodát – azaz hol az a határ, aminek alapján valakiről kimondhatjuk, hogy „velünk van.” Ha Jézus sokkal nyitottabb, megengedőbb, mint a tanítványok, van-e ennek határa, és ha igen, hol? Beszélhetünk-e olyan „anonim keresztényekről”, akik bár nem ismerik Jézust, más vallás követőiként, a maguk módján vallásosként, vagy éppen nem vallásosként jót tesznek, és ennek alapján az „aki nincs ellenünk, velünk van” értelmében üdvösségük van? Éppen ezért pedig, amint e gondolatmenet képviselői tartják, nincs is szükség arra, hogy ők megtérjenek Jézushoz, hiszen pusztán a jó cselekedeteik által már „vele vannak.” Ma, a pluralizmus világában igen népszerű ez a felfogás, ami ennek a textusnak az alapján is felvetődhet.
Ezzel együtt, amikor arról beszélünk, hogy egyedül Jézus Krisztusban van üdvösség, a leggyakoribb azonnal és elsőként felmerülő kérdés az, hogy akkor mi lesz más vallások követőivel, azokkal, akik nem hallottak Jézus Krisztusról. Vajon az, hogy azt állítjuk a Biblia szavaival, hogy nincsen más névben üdvösség, csak Jézus Krisztusban, azt jelenti, hogy mindenki, aki nem keresztény Isten számára örökre elveszett? Sokan azért tartják nehéznek elfogadni Jézus egyedülálló voltát, mert éppen ez utóbbit tarthatatlannak vélik - jogosan. Alapvetően három pozíció létezik a kérdésben. Az egyik a szigorú kizárólagosságé, amely szerint a fenti kérdésre a válasz: igen. Egy másik válasz a pluralizmusé és relativizmusé, amely azt képviseli, hogy Jézusra a keresztény vagy nyugati kultúrkörben van szükség, de egy hindunak, buddhistának nincs szüksége rá az üdvösséghez. Az első azt mondaná, hogy az ismeretlen ördögűző, aki Jézus nevében szolgált, ismerte Jézust és hitt benne teljes szívvel. A második megközelítés híve átsiklik az „én nevemben” jézusi kitétele felett; neki elég, hogy jót tett. David Bosch rámutat arra, hogy a kényelmes kizárólagosság és az önkényes pluralizmus közös tulajdonsága, hogy mindkét modell túl kerek, túl jól működik, amelyek alapján végül mindenki megtalálja a helyét. „Sehol egy elvarratlan szál, sehol egy kis hely valami meglepetésnek, megoldatlan titoknak.” (Pradigmaváltások a misszió teológiájában, 441) Talán éppen ez mutatja, hogy ezek a modellek túllépnek a Szentírás igazságán, és az emberi értelem bizonyosságát keresik.
A harmadik megközelítést Lesslie Newbigin úgy mutatja be, mint amelyben gondolkodásunk két ellentétes pólus között zajlik: „A Golgota Isten végtelen szeretetének megnyilatkozása, s ugyanakkor a bűn borzalmas sötétségének leleplezése …[gondolkodásunknak] Isten csodálatos kegyelme és a világ megdöbbentő bűne közti mágneses térben kell zajlania.” (Evangélium a pluralista világban, 207) Ebben az erőtérben élni, írja, egyszerre megterhelő és mégis megerősítő. Együtt kell tartani, hogy „egyszerre vagyunk Isten ellenségei és Isten szeretett gyermekei.” De a feszültséget csökkenteni akarjuk, ezért elindulunk, hogy egyik vagy másik pólustól távolabb húzódjunk. Elindulunk Isten szeretete felé: nem lehet, hogy bárki is elvesszen; nem lehet az ember ennyire gonosz, biztos mindenkinek úgy lesz jó, ahogy van. Nem kell Jézushoz hívni az embereket. Vagy elindulunk a másik irányba: a bűn annyira szörnyű valóság, és abból csak Krisztus kegyelme szabadíthat meg, és aki ezzel így nem találkozik, az biztos elvész. Ezzel szemben az evangéliumi álláspont, hogy mindenkinek tartozunk Jézus Krisztus tanúi lenni, miközben az üdvösség kérdése nem a mi kezünkben van, hiszen ezt egyedül Istennek áll jogában eldönteni, akinek kegyelme túlmutat minden mi megértésünkön. „Az üdvösségnek nem mutathatunk egyéb útjára, mint Jézus Krisztusra; ugyanakkor nem korlátozhatjuk Isten üdvözítő hatalmát. … Elfogadjuk ezt a feszültséget, és nem törekszünk arra, hogy feloldjuk” – idézi Bosch (446).
III. A helyzet alkalmazása: mire hív Jézus?
Összefoglalásul és befejezésül tegyük fel a kérdést: milyen konkrét lépésekre hív Jézus bennünket az elitizmussal kapcsolatban? Hogyan lehetünk hűségesebb és hitelesebb tanítványok?
Vizsgáljuk meg szívünket, beszédünket é cselekedeteinket: miben hív Jézus bűnbánatra és megtérésre? Vajon megszomorítottuk-e Isten Szentlelkét azáltal, ahogy akár más felekezetű keresztényekhez viszonyultunk, akár saját gyülekezeti testvéreinkhez fordultunk? Milyen ítéleteket hordozunk a szívünkben arról, hogy kinek kellene szolgálni és kinek nem kellene? Tekints úgy Jézusban testvéreidre, mint akikért ugyanúgy meghalt, mint érted, és mint akiknek ugyanúgy adta Szentlelkét, mint teneked.
Ugyanennek van egy másik oldala is, amellyel szintén szembe kell nézni az érintetteteknek. Tudniillik nem csak abban szólít meg ez az ige, hogy ne „tiltsunk le”, „írjunk le” más keresztényeket, hanem abban is, amikor velünk tették ezt meg mások. A keresztény gyülekezetben szerzett sebek a legfájdalmasabbak közül valók, hiszen azoktól kaptuk, akiktől a legkevésbé vártuk. Többen vannak, akik más gyülekezetekből kényszerültetek eljönni, ami mögött az húzódott meg, hogy valamiért „eltiltottak”. Hiteltelennek nyilvánították a szolgálatod, a személyed, megvonták a bizalmat, sőt, szélsőséges esetben lehet, hogy azt mondták, a gonosztól való vagy. Fontos, hogy sebzettségeddel, megbántottságoddal, esetleges gyűlöleteddel Jézus elé jöjj, akinek jelenlétében megbocsátasz, bocsánatot kérsz, hogy így léphess előbbre a gyógyulás útján.
Végül, hogyan szabadulhatunk meg elitista hozzáállásunktól? Csak Jézus Krisztus által. Csak benne és általa lehetsz egyszerre alázatos és mégis hihetetlenül bátor. Benne lehetsz teljesen elkötelezett saját meggyőződésed, hited iránt, és ugyanakkor végtelenül nyitott és előzékeny a másik ember iránt. Mégpedig azért, mert Krisztusban az érted önmagát odaadó, keresztre feszített Istent imádod. Ha ezzel a Jézussal teljesedsz be, ha ebben a Jézusban maradsz meg, ha ez a Jézus formálja képzeleted, szíved indulatait, gondolkodásod és tetteid, akkor úgy élsz teljes bizonyosságban és biztonságban, hogy nem kell másokat leírnod. Egyszerre vagy alázatos és bátor. Az evangélium által úgy erősödhetsz meg identitásodban, hogy közben teljes szabadságot és nyitottságot találsz, hiszen tudod, hogy az a Jézus, akit szeretett téged, sokkal hatalmasabb, sokkal nagyobb, sokkal több, mint amennyire te bármikor is megismerted őt. Így jöjjünk most elé, szegezzük rá tekintetünket, és imádjuk őt! ÁMEN!

Jézus úton van a tanítványokkal. Galileán mennek keresztül, majd Jeruzsálembe érkeznek. Márk evangélista szerkesztésében ez az út annak az alkalma, hogy Jézus két másik útról tanítsa a tizenkettőt. Két olyan útról, amelyek szorosan összefüggenek, és amelyekből Jézus követői nagyon keveset látnak. Az egyik az az út, amelyet Jézusnak kell bejárnia ahhoz, hogy elvégezze küldetését, Isten országának hirdetését, Isten és az emberek kapcsolatának, sőt, az egész világnak a gyógyulását. Ez a kereszt útja, amelyről háromszor beszél ebben a nagyobb egységben. A másik út, amelyről Jézus beszél, azoknak az útja, akik követik őt; a tanítványok útja. Három dologtól világosan elhatárol az, hogy a kereszténység követés, azaz út (vö. ApCsel. 9.2, 18.25-26, 19. 9,23, stb – a kereszténység út). Az egyik, hogy a kereszténység kizárólag és elsősorban dogma lenne. A másik, hogy a kereszténység kizárólag és egyedül lelkesedés, spirituális élmény vagy tapasztalat. A harmadik, hogy a kereszténység vallásos tradíció, konzervatív hagyomány- és értékmegőrzés. A kereszténység út, mégpedig Jézus útja, Jézus követése.
A következő hetekben azt a kérdést járjuk körül, hogy mit foglal magába Jézus követése, mit jelent tanítványnak lenni. Először a tanítványság három csapdáját, majd három megkülönböztető jegyét vizsgáljuk meg. Az első csapda szembeötlő a ma olvasott szakaszban: miközben Jézus arról beszél, hogy emberek kezébe adatik, megölik, majd feltámad, a tanítványok azon vitatkoznak, hogy „ki a legnagyobb?” Ennek alapján szeretnék ma arról beszélni, hogy Jézus arra hívott el: legyünk az elsők!
I. A világ útja: ki a legnagyobb?
Hogyan legyünk elsők? A legtermészetesebb válasz: azáltal, hogy kiharcoljuk, ki a legnagyobb. Ez elég hamar elkezdődik, mindjárt a homokozóban, ahol a vitát az hívatott eldönteni, hogy kinek az apukája az erősebb, vagy hogy ki tud két marékkal, jól célzottan több homokot küldeni a rivális szemébe. És még mielőtt valaki azt mondaná, hogy az ilyen típusú nyers agresszió igazából a kompetitív férfiak sajátja, gyorsan tegyük hozzá, hogy természetesen, de a hölgyeknek is megvan a módszere. „Az én barátnőm hallotta, amikor a te barátnőd azt mondta, hogy én nem is vagyok igazi barátnője, csak azért tesz úgy, hogy meg ne bántson” – semmi konfrontáció, csak ártatlan csacsogás… A meglepő a történetben az, hogy a tanítványok – bár férfi módon versengenek – cseppet sem állnak a homokozós szint felett. Jézus megkérdezi őket: „Miről vitatkoztatok útközben?” – „Ők azonban hallgattak, mert arról vitatkoztak egymással, hogy ki a legnagyobb.” A jelenet megrázó, ha arra gondolok, itt felnőtt férfiakról van szó. Amikor rajtakapják őket, elnémulnak. Lesütik a szemüket. Éppen hogy azt nem olvassuk csak, hogy elkezdenek magyarázkodni: „nem én kezdtem”. Tényleg kínos, hogy arról vitáznak, ki a nagyobb. Lehet persze, hogy ezt az váltotta ki, hogy Jézus csak három tanítványát vitte magával a megdicsőülés hegyére (megelőző szakasz: 9.2-13). Miért pont őket? Csak nem nagyobbak? Az is lehet, hogy bár sokat nem értenek még abból, hogy Jézusnak meg kell halnia, de ennyi éppen elég nekik ahhoz, hogy megpróbálják eldönteni a vezetői utódlást.
A versengés tehát zajlik, a kezdetektől fogva az utolsó napokig (kinek van nagyobb és drágább síremléke?). Akár „férfias”, konfrontatív, nyílt formában, akár rejtetten, manipulatív módon, de a versengés mindannyiunké, egészen mélyről fakad. De mi ezzel a probléma – kérdezheti valaki? A gyerekes versengésen lépjünk túl; ugyanakkor azonban nem igaz, hogy a verseny következtében hatalmas dolgok történtek a világban? Ha nem lenne verseny, mi mozgatná a gazdagságot? Nem a verseny, sőt, a versengés a nagy feltalálások és felfedezések bölcsője? Megszülettek volna-e az emberiséget előbbre vivő nagy felfedezések, ha egy-egy kutatót vagy felfedezőt nem hajt az „első akarok lenni”, a „legjobb, leggyorsabb akarok lenni” szenvedélye? Sőt, nem szükséges-e ez a szenvedélyes versengés ahhoz, hogy egyesek embert próbáló, életveszélyes kísérletekbe fogjanak? (pl. a norvég Amundsen és a brit Scott versenye, hogy ki éri el előbb a Déli-sarkot...) A „ki a legnagyobb” szenvedélyének hiányában vajon lenne-e elég motivációja az embernek arra, hogy hihetetlen fizikai vagy szellemi teljesítményeket érjen el? Nem jelenthetjük-e ki azt, hogy a versengés, a verseny a fejlődés motorja?
Mindeközben az is nyilvánvaló, hogy a versengés könnyen az őrületbe vagy a pusztulásba hajt (Scott, bár eléri a Déli-sarkot, visszafelé elpusztul. Egyes történetírók szerint ebben az a lélektani erőtlenség is szerepet játszhatott, ami csalódottságából fakadt, hiszen Amundsen pár nappal megelőzte őt.) A megszállott győzni akarás, amely heroikus eredményeket terem, a másik oldalon nem ritkán fájdalmat, frusztrációt, gyűlöletet, pusztulást hoz. A modern világi vezetéselmélet is felismerte, hogy a „ki a legnagyobb?” szenvedélye nem feltétlenül vezet eredményre: „A versengés stresszt vált ki, gyengíti a testi és lelki egészséget, aláássa az emberek önbecsülését, rontja motivációjukat, megmérgezi a vállalkozás levegőjét, szétzilálja a személyes kapcsolatokat, és alkalmatlan arra, hogy munkacsoportokat építsünk fel. Az energia negatív módon az ellenfelünk kikapcsolására irányul, ahelyett, hogy ugyanezt az energiát pozitív módon arra használnánk, hogy kielégítsük munkatársaink, beszállítóink és ügyfeleink szükségleteit, és ezzel magasabb értéket teremtenénk számunkra. … A vállalkozó feladata az lenne, hogy szeretetet ébresszen a lelkünkben, nem pedig másokat felmorzsoló és tönkretevő, ellenséges érzelmeket. … Ha egy vállalkozás háborús kategóriákban gondolkodik, növelni fogja maga körül az agresszivitást, hideg és ellenséges légkört teremt.” (L. Secretan in: Anselm Grün, Életet fakasztó vezetés, 72-3)
Azt hiszem, idealizáljuk a versengést. Annyira hozzászoktunk, hogy a világ így működik, hogy nehezen tudjuk elképzelni, hogy más motiváció is lehet(ne) nagyszerű teljesítmény mögött (amint számos ilyen is van a történelemben). Olyan mértékben győztes-vesztes kategóriákban gondolkozunk, mind társadalmi (gazdaság, politika), mind egyéni értelemben, hogy fel sem tűnik, mennyi negatív energia, lélekölő küzdelem, elerőtlenítő ellenségesség fakad ebből. Egy pillanatra gondolj bele, mennyire a homokozó szintjén vagyunk még ma is. Mennyire mélyen ott feszül benned a kérdés, hogy ki a (leg)nagyobb. Mi játszódik le – akár csak a képzeletvilágodban? Ránézel a másik életmódjára, lakására, autójára – ki a legnagyobb? Látod szellemességét, eszességét - ki a legnagyobb? Tudod, hogy kutató munkát végző kollégádnak mennyi hivatkozása van - ki a legnagyobb? Hallod, hogy a másik család gyermekének milyen lett a félévije - ki a legnagyobb? Meglátod osztálytársad mobilját - ki a legnagyobb? Márkás cuccban jön be egy reggel - ki a legnagyobb? Elmeséli, hogy hova tervezi a nyaralást - ki a legnagyobb? Észreveszed a feleségét vagy a férjét - ki a legnagyobb? Elgondolkodsz azon, milyen szolgálatot végez a gyülekezetben - ki a legnagyobb? Ha nem is elsők akarunk lenni, de tudjuk, hogy kik azok, akik előtt akarunk lenni. Ha nem is a legnagyobbak, de az nagyon világos, hogy kinél nagyobbak. És az se vigasztaljon (egy cseppet sem), ha te az vagy, aki soha nem akar nagyobb lenni – de mindig kész magát sajnálni, hogy ő kisebb. Ez a versengésnek a fonák oldala, amely kicsit sem szebb és üdvösebb, mint a másik oldal. Amikor ugyanúgy összehasonlítod magad a másikkal, csak ahelyett, hogy (akár csak a képzeletedben) birokra kelnél vele, önmagad sajnálatába süppedsz. Ez, hasonlóan, abból fakad, hogy elsők akarunk lenni (legalább egy kicsiny körben, talán csak éppen a házasságban), mint a nyílt versengés. Hogyan legyünk elsők?
II. Jézus útja: az utolsó az első
Jézus azt mondja a homokozó megszeppent hőseinek: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája.” Hangsúlyozni szeretném, hogy Jézus nem azt mondja a tanítványoknak, hogy ne akarjanak elsők lenni. Légy az első! De megmutatja az utat, amely egy feje tetejére állított világba hívja őket: Az Isten Országában az utolsó és a szolga az első. Még ijesztőbb, ha egybevonjuk e két kifejezést: az utolsó szolga a legnagyobb, nagyobb, mint ti, akik már most felfelé helyezkedtek. Innentől ez a tanítványság útja, ez a követés. Ha Jézus követői vagyunk, arra hívattunk, hogy elsők legyünk azáltal, hogy mindenki között az utolsók és mindenki szolgái vagyunk.
Életszerű-e Jézusnak ez a hívása? Korunk a nyers erő és a puszta hatalom világa. Ötven, vagy száz évvel ezelőtt legalább létezett valamiféle általános közmegegyezés arról, hogy a másik embert szolgálni, szeretni helyes, valamint az alázat erénynek számított. Ma azonban nem létezik ilyen közmegegyezés; egyre kevésbé létezik bármilyen általánosan elfogadott morális igazság arról, hogy valami értékesebb, mint az egyén érdeke, mint a hatalom (hiszen a posztmodern teória szerint minden ún. igazság csak valakinek ill. egy csoportnak a részleges igazsága, amelynek szerepe, hogy az ő hatalmát erősítse meg). Innentől viszont zsigerileg idegen tőlünk az utolsó és a szolga szerepe, hiszen egyre kevesebb olyan ember van a társadalomban, aki úgy nőtt fel, hogy az alázat és a szolgálat értékeiről hallott volna. Praktikusan pedig mit jelent utolsó szolgának lenni? Hogyan közeledjünk ehhez?
Rögtön itt a válasz. Jézus „kézenfogva egy kisgyermeket, a tanítványok közé állította, átölelte, majd ezt mondta nekik: Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért, az engem fogad be…” A Jézus korabeli világban a gyermek jelenítette meg a legalacsonyabb társadalmi státuszt. Mások alá vettetett, gondoskodásra szorul, és nincsen önrendelkezési joga. Amikor a párhuzamos helyen Máté evangéliumában azt olvassuk, hogy „ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mehettek be a mennyek országába” (Mt. 18.3), akkor Jézus arra hívja a tanítványokat, hogy felejtsék el a státuszt, a rangot, a hatalmat, és fogadják el a legkisebbek helyét. Befogadni egy kisgyermeket azt jelenti, hogy a jelentéktelennek, a kicsinek, a semminek tulajdonítanak igazi jelentőséget és értéket. Nem a fontos emberek barátságát keresik, hogy onnan tovább lépve még feljebb meneteljenek, hanem észreveszik és előnyben részesítik a kicsit, a jelentéktelent, a lenézettet, a szegényt. Így lesznek majd elsők.
Hogy Jézusnak mennyire igaza van, még a keresztény hit határain túl is, annak számtalan példáját említhetném, az egyik közülük Teréz anya. Teréz anya, a Szeretet Misszionáriusai szerzetesrend alapítója, aki sohasem akart első lenni, hanem a szegények legszegényebbjeihez fordult Jézus nevében. A rend hivatása Teréz anya szavaival: „hogy segítse az éhes, ruhátlan, hajléktalan, béna, vak, leprás embereket, az olyanokat, akik nemkívánatosak, szeretetlenek, kitaszítottak a társadalomból és mindenki elkerüli őket”.(Wikipédia) A Kalkutta utcáin haldokló betegekben egyedül azt a Jézust látta és szolgálta szeretettel, aki azt mondta, hogy ha valaki egy kisgyermeket befogad, őt fogadja be. Teréz anya Nobel díjat, és egyéb kitüntetéseket kapott, az egész emberiség elismerte. Felnéznek rá, tisztelik, példának tekintik – nem keresztények is. Első lett, miközben mindenki között az utolsó és mindenki szolgája volt. És miközben első lett, mégis utolsó maradt: „Tudja … ezek a kitüntetések nem nekem szólnak, hanem népemnek. Ezért nem is érintenek. Tudom, hogy nem az enyémek, hanem a szegényeké, akiket kezdenek elismerni…” (Teréz anya – Istenért, 119). Még egy adat a „ki a legnagyobb?” kérdésének fényében: „halálakor a rend a világ 123 országában 610 missziót működtetett, ahol több mint 4000 apáca és több mint 100000 önkéntes ápoló dolgozott.” (Wikipédia)
Legyünk elsők! „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája.”
III. Hogyan lehetünk elsők?
Hogyan lehetünk elsők? Ha Jézus megragadott, ha számít, amit itt elénk adott, ha Isten Lelke megadta, hogy felhevüljön a szíved és azt mondod, igen, Uram, követni akarlak, utolsó szolgaként akarok dicsőséget szerezni a nevednek, mit tegyünk? Kulcsfontosságú ponthoz érkeztél ebben az esetben, mert könnyen azt mondod (vagy mondják neked), hogy indulj el az úton, és légy olyan (legalább egy kicsit) mint Teréz anya. Szedd össze magad, próbáld meg, fegyelmezd bensőd! (Illusztráció: Szőnyi Ferenc, a komáromi ultramaraton sportoló, aki húszszorosan teljesítette az ún. vasember teljesítményt kevesebb, mint három hét alatt: 76 kilométer úszást, 3600 kilométer kerékpározást, 844 kilométer futás. Most 46 éves, és meglepően későn kezdett sportolni. Számos internetes hozzászólásból derült ki, hogy mennyi embernek adott erőt, hogy elkezdjenek valamit sportolni. De vajon meddig tarthat a lelkesedés?)
A „próbáld meg magad is” nem az evangélium, nem a szabadság útja, hanem a törvénykezésé, ami kudarcra vezet. Mert szükséges, de nem elégséges az egyetértés, a belátás, sőt, akár a szándék, hogy igen, Uram, követlek. De szükség van valami többre, mégpedig egy olyan erőre, amely megszabadít attól a szíved mélyében felismert parancstól, hogy neked többnek kell lenned. Szükség van egy olyan erőre, ami megtöri a hatalmát a bensőd követelésének, miszerint neked kell az elsőnek lenni. Egy olyan erő, egy olyan hatalom kell, amely átformál, mert – fogalmazzunk így - csak egy feje tetejére állított szív gondolkodik és cselekszik úgy, mint Teréz anya. Ez az erő pedig nem benned van, nem a tiéd. Milyen ironikus, hogy a tanítványok éppen akkor versengenek, miután Jézus „arról beszélt nekik, hogy az Emberfia az emberek kezébe adatik, megölik, de miután megölték, három nap múlva feltámad.” Mit tett Jézus? Ő, az első, a dicsőséges, az Isten Fia a kereszten utolsó szolgává lett. Sőt, nemcsak szolgává, hanem bolondsággá és botránnyá (1Kor.1.23), átokká (Gal. 3.13), bűnné (2Kor. 5.21), és gyalázattá (Zsid. 13.13). Mivé lett Jézus, az első, a kereszten? Kicsivé, utálatossággá, semmivé – meghalt. Ő az első, mindenek előtt és felett, övé minden hatalom, hiszen feltámasztotta az Atya. Ő benne van az erő, hogy te is első légy. Hogyan?
Hogyan lesz közöd hozzá? Amikor Húsvét közeledtével együtt volt a tanítványokkal, Jézus felkelt az asztaltól, levette felső ruháját, körülkötötte magát egy kendővel, és elkezdte mosni a tanítványok lábát. Utolsó szolgai cselekedet. És amikor odaér Péterhez, mit mond Péter? „Az én lábamat nem mosod meg soha.” Egy normális világban a Mester nem mossa meg a tanítvány lábát, az első nem végzi a szolga munkáját – de Isten Országában igen. Péter, „ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” Az első, aki öröktől fogva az első, aki meghalt és feltámadt, akié minden hatalom mennyen és földön, hozzád lép, hogy megmossa a lábad. Tiltakozol? Tiltakozol, hogy elfogadd, hogy érted halt meg? Tiltakozik a büszkeséged, hogy elismerd, ez az egyetlen út számodra a bűnbocsánathoz és az Atyával való szeretetkapcsolatra? Tiltakozol az ellen, hogy szíved szomjas arra, hogy első légy, a legnagyobb légy, és ezt semmi nem tudja megzabolázni, csak az, aki szolgaként érkezik, hogy engedd, megérintsen és meggyógyítson? „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” – mondja Jézus.
Vagy mondjuk el ugyanezt egy másik képpel. Kész vagy-e gyermek lenni, jelentéktelenné lenni Jézus jelenlétében? Engeded-e, hogy kézenfogjon, mások elé állítson és átöleljen? El mered-e engedni magad annak jelenlétében és ölelő karjaiban, aki, mikor karjait szegekkel kifeszítették, még arra sem volt képes, még annyiban sem rendelkezhetett magáról, mint egy gyermek – és ez egyedül érted történt? Ki mered-e magad szolgáltatni annak, aki kiszolgáltatta magát érted? Mert csak, amikor ezt engeded, csak, amikor ezt elfogadod, kapod meg az erőt, amely egészen újjá tehet.
És utána van mit (mert van mit!) begyakorolni. Utána már tudatosan gyakorolhatod, hogy mit jelent elengedni a harcot, a versengést, és örömmel, hálával szolgának lenni. Tiéd annak lehetősége, hogy Jézus egyre jobban kiformálódjon benned. Nem megy azonnal, nem megy magától. De ha Krisztust követed, megérted, hogy mit jelent ez akkor, ha munkahelyi vezető vagy. Ha Krisztusra nézel, megérted, mit jelent ez a házasságodban, a családodban, a gyülekezetben. Első leszel, azáltal, hogy az utolsó vagy. Egyre többen szeretnek és csodálnak, miközben te egyre kevésbé vagy tudatában ennek. Egyre kevéssé vagy tudatában nagyságodnak, hiszen egyre inkább Jézus szeretetének és jóságának tudatában telnek napjaid. A homokozó hőséből Isten Országa hősévé lettél – ez a tanítvány! ÁMEN!

A történet nagyobb összefüggése az, amint Jézus formálja, kiképzi, felkészíti a tanítványait. Természetesen nem valamiféle jól megszervezett vezetőképzésről van szó, amely során a tizenkettő lépésről lépésre sajátítja el mindazt az ismeretet és készséget, hogy majd Jézus helyébe lépjenek és maguk is hirdessék Isten uralma beköszöntét. Sokkal inkább egy olyan felkészülésről van szó – ha használhatjuk egyáltalán ezt a kifejezést – amely minden pontján „rezeg a léc.” Vagy a Jézus által kitűzött cél túl nehéz, vagy az általa választottak alkalmatlanok a feladatra, de egy biztos: ezek a tanítványok eddig is sokkal több kudarcot vallottak, mint amennyi eredményt produkáltak. Az előző szakaszokban azzal szembesül az olvasó, hogy értetlenek, vakok és keményszívűek mindannak felismerésére és gyakorlására, ami Jézusban előttük áll. A mai szakaszban azonban még arra nézve is csődöt mondanak, ami eddig ment nekik, tudniillik nem tudják kiűzni a gonosz lelket, és ezáltal meggyógyítani a szerencsétlen fiút. Senki sem szeretne közülünk a helyükben lenni – és mégis, milyen gyakran találjuk magunkat hasonló helyzetben. Amikor már az sem megy, ami korábban működött. Amikor a hit teljes válságba kerül. És amikor kiderül, mindez nem más, mint egy újabb lehetőség arra, hogy Jézus követésében előbbre lépjünk…
I. Amikor a hit válságba kerül
Lássuk közelebbről a helyzetet! Jézus és három tanítványa, Péter, Jakab és János éppen visszatérőben vannak a hegyről, ahol Péter és társai egy rendkívüli eseménynek, Jézus dicsőséges elváltozásának és az Atya kijelentésének voltak a tanúi. A másik kilenc tanítványt egy jókora tömeg közepén találják, ahol parázs vita zajlik. Írástudók (vallásos vezetők), Jézus tanítványai, egy megkötözött fiú, egy kétségbeesett apa, és egy okoskodó sokaság… minden adott a teljes káoszhoz. Jézus kérdésére előlép egy férfi, és elmondja, mi történt: „Mester, elhoztam a fiamat, akiben néma lélek van; és amikor megragadja, úgy leteperi őt, hogy tajtékzik, fogát csikorgatja, és megmerevedik. Szóltam tanítványaidnak, hogy űzzék ki, de nem tudták.” Próbáljuk elképzelni a tanítványok szemszögéből ezt a helyzetet. Először is, miután Jézus hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek fölött (6.7), számtalanszor megtapasztalták, hogy ez működik, és hogy eredményesen megszabadítottak és meggyógyítottak embereket (6.13; 30). Most azonban nem sikerül az, ami eddig sikerült. Ráadásul nyilvánvaló, hogy nem az történt, hogy ránéztek a fiúra, és egyszer csak elszállt a hitük, álltak ott némán és bénán, hanem megpróbálták a gyógyítást, talán többször is nekifutottak, de nem ment. Mindeközben ott vannak az írástudók, ott van a tömeg az ilyenkor elmaradhatatlan jó tanácsokkal, gúnyos megjegyzésekkel, nem beszélve a kétségbeesett apáról. Ugyanakkor tudják, hogy nekik képesnek kellene erre lenniük, és nem értik, hogy mi a probléma. A helyzet percről percre, óráról órára kínosabb és egyre elhordozhatatlanabb. Jézus nincs sehol, és már ők sem értenek semmit. Mindaz, amit a szerencsétlen fiú produkál, ijesztő és rettenetes, de nem tudnak úrrá lenni a helyzeten. Nem írja a szöveg, de feltételezhetjük, hogy amint megpróbálták kiűzni a néma és pusztító lelket, az már akkor is meggyötörte a fiút. Elvárták volna maguktól, hogy Jézus nevében és hatalmával szabadulást hozzanak, de nem jártak eredménnyel. Maradt a vitatkozás: érvek és ellenérvek, magyarázkodások és okoskodások, vádak és védekezések. Mindeközben szívükben az értetlenség, az önvád, a kétely: hogyan lehetséges, hogy már az sem működik, ami eddig rendben volt? Ez a hit válsága.
Maga Jézus is hasonlóan értékeli a helyzetet, hiszen amikor megtudja a felfordulás okát, így kiált fel: „Ó, hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket?” Ki akarja tanítványként ezt hallani Jézustól?! Nem elég a magukban megélt kudarc, még Jézus is ezt erősíti?! De Jézus megerősíti, hogy valóban olyan helyzetben mondtak csődöt, amelyben erősebb hittel helyt állhatnának.
Nem egy boldog állapot. Olyan, mintha váratlanul egy falnak csapódnál. Eddig megküzdöttél a különböző problémákkal, kihívásokkal a Jézustól kapott hit erejével, és éppen azt élted át, hogy ez csodálatos. Olyan feladatok, élethelyzetek, amelyekben korábban elakadtál, tehetetlen voltál, miután megismerted Jézust, a benne való hit segítségével vagy legyőzhetőek lettek, vagy erőt kaptál arra, hogy elhordozd azokat (ami szintén a hit győzelmének egy formája). Azt élted meg, hogy a hit működik, hegyeket mozdít el, félelmeket oszlat el, aggodalmak szűnnek meg, kapuk tárulnak ki, korábban lehetetlennek vélt dolgok lesznek lehetségessé, és Jézus követésében lépésről lépésre haladsz előre. Azután eléd hoznak egy beteg fiút – jön egy helyzet, ami talán elsőre hasonló kihívás, mint a korábbiak. De hiába feszülsz neki hittel, a dolog nem mozdul. Sőt, megjelennek a kételyek, az önvád, önmagad kárhoztatása, és rájössz, hogy Jézus messze van… Nem érted, mi történt: ami eddig jól ment, most miért nem megy? Marad az okoskodás, a magyarázkodás, az érvek és ellenérvek, de ez nem változtat a helyzeten. A hit válságba került.
A válság viszont egy különleges „hely”. David Bosch, a néhai dél-afrikai missziológus hívja fel a figyelmet arra, hogy a japán írásban két másik jel kombinációjából áll a „válság” szó. Az egyik a „veszedelem”, a másik a „lehetőség.” „A válság tehát nem a lehetőség vége, hanem valójában a kezdete: az a pont, ahol a veszély és az alkalom találkozik, ahol a jövő egyensúlyban van, és az események többféleképpen alakulhatnak.” (Bosch, Paradigmaváltások a misszió teológiájában, 2. o.) Ezért jó reménységgel tekinthetünk a hit válságának állapotára, és tehetjük fel a kérdést: mi ennek az oka a tanítványok életében?
II. Miért került válságba a hit?
Amikor a tanítványok megkérdezik Jézust, hogy ők miért nem tudták kiűzni a tisztátalan lelket, Jézus azt mondta: „Ez a fajta semmivel sem űzhető ki, csak imádsággal.” A tanítványok látszólag azzal találták magukat szemben, mint már korábban is, de Jézus rámutat arra, hogy ez itt egy „más fajta.” A más fajtához pedig más módszerek, ez esetben több hit, több erő, és így imádság kell. Azaz a tanítványok egy olyan feladattal kell hogy megbirkózzanak, amivel korábban még nem találkoztak, de ezt nem ismerték fel. Próbálták alkalmazni azt, ami eddig működött, amit úgy is fogalmazhatunk, hogy rutinból akarták megoldani a feladatot. De mindaz, ami sikeresnek volt az előzőekben, kevésnek és alkalmatlannak bizonyult a jelen helyzetben. Ez vezetett a hit válságához.
Másképpen megfogalmazva azt látjuk, hogy a hit mértéke válik kérdéssé. Mert a hit nem csak valamiféle általános ismeret ill. az, hogy valamit igaznak tartunk, amit nem látunk. A hit, amit Jézus itt számon kér, és amelynek meglétét az imádsággal köti össze, nem az, hogy elfogadjuk és igaznak tekintjük a kereszténység tanítását, vagy valamelyik bibliai igazságot. Érezzük, hogy ez a fajta hit nem követel túl nagy merészséget, hiszen amennyiben nem kötődik egy-egy konkrét élethelyzethez, nem tűnik úgy, hogy nagy a tétje. Nincs túl nagy tétje számunkra annak a hitnek, hogy Jézus képes megszabadítani az embert minden megkötözöttségéből, amíg saját magunk, vagy egy családtagunk, vagy egy testvérünk életében nem találjuk magunkat azzal szemben, hogy ezt nekünk kellene meghirdetni, nekünk kellene az illető felé képviselni, ill. még pontosabban nekünk kellene Jézus eszközévé lenni abban, hogy ez az kedves ismerősünk megszabadul. Abban a pillanatban viszont, amikor „éles helyzetbe” kerülünk, a hit nem pusztán ismeret, hanem bizalom, bátorság és erő kérdése. Ebben az értelemben igaz, hogy a tanítványok hitetlenek voltak; nem elvben adták fel a fiút, hanem nem volt elég hitük, azaz erejük, lelki-szellemi hatalmuk ahhoz, hogy „ezt a fajtát” is kiűzzék, mert „ez a fajta” nyilvánvalóan erősebb volt azoknál, akikkel korábban találkoztak. (Illusztráció: Blondin, az artista – 1860-as évek, a Niagara vízesés felett…)
A hit válsága tehát, amit a keresztény ember megtapasztal, nem elvi és általános, hanem nagyon is gyakorlati és konkrét. A kérdés mindig az, hogy azzal a problémával, kihívással szemben, ami megjelent az életedben, találsz-e elégséges bizalmat, hogy békességben légy és ne omolj össze; tudsz-e meríteni elégséges erőt, hogy szembeszállj a gonoszsággal és meggyőzzed azt. Lehet, hogy Isten hív valamire, eléd adott egy látást, egy álmot, a szívedben felindított valamire, de te azt mondod, nem, ez lehetetlen. Persze, elvben tudod, hogy Jézus számára nincs lehetetlen, de amikor neked kell engedelmeskedned és elindulnod a lehetetlen irányába, és csak jönnek az akadályok egymás után, oda jutsz, hogy ez nem megy, neked nincs ehhez elég hited, elég erőd. Lehet, hogy elég erőd és bizalmad volt mindahhoz, amivel eddig találkoztál, de ez most más helyzet, ez válsághelyzet. De a válság az, ahol veszély és lehetőség találkozik. És ezért vizsgáljuk meg, hogy mire és miért hív Jézus a hit válságában.
III. Jézus imádságra hív
„Ez a fajta semmivel sem űzhető ki, csak imádsággal” – mondja Jézus a tanítványoknak. Nincsen elég erőtök – Istentől kell ezt elkérnetek, mert egyedül ő adhatja meg. Egyedül Isten tud betölteni azzal a hittel, bizalommal és erővel, amire „ehhez a fajtához” szükségetek van. Akármennyire is hatalmas „ez a fajta,” a Szentlélek ereje, amit elkérhettek az Atyától, végtelenül hatalmasabb. Keressétek hát az Urat, imádkozzatok, teljesedjetek be Szentlélekkel, mert ezzel a problémával sohasem fogtok megbirkózni emberi erővel. Imádkozzatok kitartóan, várjátok az Urat, keressétek az ő erejét, egészen addig, amíg meg nem kapjátok. És amikor megkapjátok, tudni fogtok róla, és akkor erővel és hatalommal szállhattok szembe „ezzel a fajtával.”
Persze tudjuk mi ezt jól… Tudjuk, csak nem igazán hisszük. Mert a hit és az imádság között szoros, elválaszthatatlan kapcsolat van, amit így írhatunk le: ahogy imádkozol, egyre jobban hiszel; és amint egyre erősebb a hited, egyre jobban imádkozol. Megfogalmazhatjuk ezt negatív formában is: nem imádkozunk, mert nem hiszünk; és nincs hitünk, mert nem imádkozunk. Hol tudunk kilépni ebből a csapádból? Hol tudunk kimozdulni a rutinos hitetlenségből? Hadd állítsam mindannyiunk elé a fiú apjának Jézushoz intézett kérését – azaz imádságát.
Az apa így kéri Jézust: „Sokszor vetette tűzbe is, meg vízbe is, hogy elpusztítsa, de ha valamit lehet tenned, szánj meg minket, és segíts rajtunk! – Ha lehet valamit tennem? Minden lehetséges annak, aki hisz.” – válaszolja Jézus. Mire az édesapa így kiált: „Hiszek, segíts a hitetlenségemen!” Mielőtt valaki azt mondaná, hogy kérdéses számára, milyen mértékű ez a hit, ami ugyanakkor hitetlen, vegyük észre, hogy minden olyan imádság, amelynek tétje van, itt kezdődik. Ebben az őszinteségben és ebben a kiszolgáltatottságban. Mert lehet, hogy ez az apa ismeri a hitetlenségét („képtelen vagyok elhinni, hogy a fiam ennyi év után, ilyen súlyos állapotban, a tanítványok kudarca után mégis éppé legyen”), de az is biztos, hogy minden erejével, teljes lényével „felteszi magát” erre a kérésre („hiszek!”). Meg vagyok arról győződve, hogy amíg ennek az édesapának a tehetetlenségéből és fájdalmából fakadó teljes kétségbeesése és szíve mélyéről való kiáltása nem a miénk, nem törünk ki az imádságtalanság-erőtlenség-hitetlenség köréből. Amíg „ennek a fajtának” a jelenléte - bármi is legyen az számunkra – nem fáj nekünk annyira, mint amikor szeretett gyermekünk beteg, addig nem fogjuk kitenni magunkat annak az imádságnak, amit éppen ezen a veszélyes, de sok lehetőséggel teli helyen tanulhatunk meg. Az elkeseredett, reménytelen és lehetetlen helyzet megtanít imádkozni.
Az imádság definíció szerint a teljes elismerése annak, hogy az Úron függünk, és mindent az ő kezéből várunk. Annak elismerése, hogy semmink sincs nélküle, és semmit sem tehetünk nélküle. Ez azonban nem valami hideg, távoli hatalom kényszerű, vagy legalábbis érzelemmentes elismerése, amely alapján félve és rettegve várjuk a felettünk hatalommal bíró döntéseit. Az imádság abban való megerősödés, elmélyülés, hogy Isten nemcsak hatalmas, hanem személyesen ismer és szeret minket. Abban való megállás, hogy az Atya úgy szeret bennünket, ahogy ez az édesapa szereti a fiát… sőt, sokkal-sokkal jobban. Sokkal jobban, hiszen minden imádságunk alapja az a felfoghatatlan tette, hogy a saját Fiát is odaadta értünk. „Minden lehetséges annak, aki hisz” – mondta Jézus. Nemcsak az, hogy szabadulást hozzon a megkötözött fiúnak, de az is, hogy önmagát ne szabadítsa meg. Neki még az a hit, az az erő, az a bátorság, az a bizalom és engedelmesség is megadatott, hogy végigmenjen a keresztrefeszítés útján. A keresztény imádság ennek valóságában, ennek erőterében történik. Előtted vagyok Uram, mert Jézus eléd állított. Megváltott, megtisztított, újjá teremtett; mit akarsz, hogy cselekedjem? Az ilyen imádságban egyre inkább eggyé válunk az Atyával, és az ő szándékaival. Egyre erősebben megéljük, hogy mit jelent, hogy Jézus Krisztus által az ő gyermekei lettünk. Egyre inkább megerősödik a szívünkben, hogy tenyerén hordoz, hogy törődik velünk. Egyre inkább úgy látunk, ahogy ő lát; úgy érzünk, ahogy ő érez; úgy örülünk, ahogy ő örül, és úgy sírunk, ahogy ő sír. Egyre valóságosabban eggyé leszünk vele.
Így lesz a hit válsága a hit növekedésének kapujává. Akármi is legyen most előtted az eddig ismeretlen „ez a fajta”, az úrvacsorában Jézus szeretetét kóstold, és Jézus hatalmát lásd. Ő jön közel, ő táplál, ő erősít, hogy vele együtt el tudjad mondani: „Minden lehetséges annak, aki hisz.” Ámen!