Ünnepek

Vajon mi zajlik itt, most, amikor 22 felnőtt és fiatal hamarosan feláll, hogy vallást tegyen a hitéről és nyilvánosan elkötelezze magát az Úr Jézus Krisztus követése és a Református Egyház mellett? Vajon tudják-e, hogy mit tesznek? Visszamenve a pünkösdi történethez: nem részegek-e ezek? Józanok-e? Félrevezetettek – teszik fel sokan a kérdést most közöttünk – vagy éppen olyanok, akik magukhoz és magukra találtak? Vajon egy múltbeli hagyomány él tovább fekete-fehérben most is, vagy pedig esetleg valami egészen új kezdődik? Leszáll a Szentlélek és minden megváltozik, mint egykor, vagy pedig egy külső ceremónia zajlik és lényegében semmi nem változik? Mit vallanak azok, akik hitvallást tesznek? És miért teszik? Mit vállalnak ezzel? Magukat vállalják, valamit, amire rátaláltak, mert bennük született meg valami új, vagy csak valami külső dolgot vallanak meg valamiért?
Ezeket a kérdéseket folytathatnánk és sorolhatnánk, mert sokan gyűltünk össze a gyülekezetből és a vendégek közül és sokan sokfélét gondolunk mindarról, hogy mi is zajlik egy ilyen órában.
Mégis a felolvasott bibliai szakasz alapján a hit megvallásáról szeretnék beszélni, a hitvallásnak a szépségéről, sőt, a gyönyörűségéről. Ami talán egy kicsit segít nekünk jobban közeledni ahhoz, hogy mi is történik itt. Először a hitvallásnak a tartalmáról és arról, hogy ez a legnagyobb biztonság, amit kapunk, másodszor a hit megvallásának a következményéről, hogy egy közösség, egy nyitott közösség születik, harmadszor pedig ennek a lehetőségéről, amikor a külső és a belső egy csodálatos egységbe kerül.
I. A hit megvallásának tartalma
Pál apostol a most felolvasott szakaszban a római gyülekezetnek így ír „Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz”. Ebben benne van mindaz, ami az első keresztények, Jézus követői számára a legfontosabb volt. A hitvallásnak a tartalma ennyi: Jézus Krisztus Úr. Ezt mondja Pál „ha Úrnak vallod Jézust… üdvözülsz”. Ebben a tömör kifejezésben nagyon sok minden benne van. Benne van az, ami mindent megváltoztat annak az életében, aki ezt valóban hiszi, hogy a názáreti Jézus Úr. Miért? Mit jelent ez a kifejezés?
Pál apostol a római gyülekezetnek írja ezt a levelet. A Római Birodalom fővárosában vagyunk, ahol megszületik egy Jézust követő közösség, amelynek tagjai két nagy társadalmi csoportból vannak. Az egyik a zsidók, az ott élő zsidó közösségnek a tagjai, akik Jézus követői lettek, a másik csoport pedig a nem zsidók, a pogányok, a rómaiak. Amikor a zsidó háttérből valóknak azt mondja Pál, hogy a názáreti Jézus az Úr, ez azt jelenti, hogy a názáreti Jézus, ez az ember, aki itt járt közöttünk, nem más, mint a mindenható Isten. Mert az Úr a mindenható, az Isten. Minden tóra felolvasásnál, minden imádságukban ezt vallották meg, hogy az Úr a mindenható. És amikor Pál azt mondja, hogy Jézus az Úr, akkor azt mondja, hogy a mindenható ebben az emberben, a názáreti Jézusban meglátogatott minket.
A római háttérből valóknak is nagyon sokat jelent, és mindenkinek, aki abban a birodalomban él, hogy Jézus Úr. Számukra, a római háttérből nézve ez egy provokatív, felforgató és politikai dimenzióktól nem mentes kijelentés. Mert Pál apostol és a keresztények által hirdetett evangélium, örömhír az ennyi volt, hogy Jézus Úr. Azonban sem az a szó, hogy evangélium, örömhír, sem az, hogy Úr nem volt vallásos kifejezés abban a világban. Sőt, nagyon is világi volt. Mert Pál apostollal itt egy olyan világban találjuk magunkat, ahol az evangélium szó – a jóhír, örömhír – akkor hangzott fel, amikor egy új uralkodó született, vagy amikor egy új császár a trónra lépett. Ez volt a jóhír, ez volt az evangélium. Ha abban a korban valaki azt a szót hallotta, hogy evangélium, akkor arra gondolt, hogy megszületett vagy trónra lépett egy új uralkodó és semmilyen keresztény dolog nem jutott eszébe. Nem is ismerte őket senki. Az uralkodó pedig, a császár ebben a nyelvezetben szintén úr volt. Küriosz: úr. Akit nemcsak politikai, hanem vallási tisztelet is körülvett. Az egész római birodalom egységét ez a hitvallás garantálta: a császár az úr. A cézár az úr. Mert ő hoz igazságot, ő hoz békességet. Ő hoz a birodalomban jólétet. Akit istenként is tiszteltek. És ahogy erősödik a császár kultusz, ez egyre hatalmasabb. Ő élet és halál ura. Tudjuk jól, a hüvelykujjával mutat és élet van, vagy halál. Ő az úr. És ha valaki abban a világban kész volt arra, hogy kimondja, hogy a császár az úr és áldozott a császárnak, onnantól már bármi mást hihetett, az belefért. Hiszen egyben van a birodalom.
Ebben a világban megjelenik Pál apostol, megjelennek Jézus első követői és azt mondják, hogy az evangélium az, hogy a názáreti Jézus az Úr. Egyszerre nyilvánvalóan nem lehet két úr. Egyszerre nem lehet két evangélium és két örömhír. De Pál nem egy vallásos tanító volt pusztán, amikor ezt hirdette, hogy Jézus az Úr, hanem politikai felforgató. Azt hirdette és a keresztények azt vallották meg, hogy csak egy Úr van és csak egy Isten van. És hogyha a názáreti Jézus az Úr, az Isten, akkor a császár, aki a leghatalmasabb, az nem lehet úr és nem lehet isten. Akkor a császár csak paródiája az igazi uralomnak, az igazi hatalomnak, annak, aki a legfőbb Úr. Ez annyira így volt, hogy amikor az első keresztényeket szembeállították azzal, hogy csak annyit kell mondaniuk, hogy a császár úr és szabadon élhetnek és még a vallásukat is gyakorolhatják, nem mondták azt, hogy a császár úr, mert ők azt mondták, hogy Jézus az Úr. És ha ennek az volt az ára, hogy az oroszlánok elé vetették őket a cirkuszban, akkor mentek az oroszlánok elé.
Látjuk tehát, hogy végső jelentőségű kérdés minden ember számára, hogy ki az úr. Ezt mi így fogalmazzuk meg: mi tartja kézben az életünket? Ki, vagy mi segít meg a nehézségben? Ki, vagy mi nyújt reménységet a jövőre nézve? Mi magunk? Könnyű belátni, hogy nem kontrolláljuk az eseményeket. A véletlen? A személytelen sors? Valami kozmikus erő? A politika? A világtörténelmet formáló erők? A pénz? A gazdasági törvényszerűség? Amiről úgy érezzük, hogy a legjobban meghatározza az életünket? Ez a végső úr? Az aktuális szuperhatalom? Vagy pusztán a nyers erő?
Mindannyian úgy élünk ebben a világban, bár nem így fogalmazzuk, hogy valami úr felettünk. Aki meghatározza azt, hogy hova jutunk, mit teszünk, hova fordulunk, ha baj van, hogyan élünk. A hitvallás gyönyörűsége a tartalmában rejlik. Mert ha valaki abban a világban vagy ebben a világban azt tudja mondani, hogy Jézus Úr, és ezt hiszi és ez valóság a számára, akkor a leghatalmasabbat – a mi hitünk szerint a leghatalmasabbat – tudja a saját élete felett. És a leghatalmasabbnak, az egyedül igaz és élő Istennek a kezében tudja az életét. És a leghatalmasabbhoz tud közvetlen módon fordulni, amikor szabadulásra van szüksége. És hálát adni, amikor Ő elhalmozza az életét minden jóval. És ezért Pál azt mondja a római keresztényeknek, akik bármikor a cirkuszban végezhetik, hogy „Aki hisz őbenne, nem szégyenül meg.” Ezért mondtam, hogy ez a végső biztonság. Hogy aki hisz ebben a Jézus Krisztusban, aki halott volt és feltámadt és Úr lett, az nem szégyenülhet meg. Mert Ő az, aki soha nem hagyja el, aki soha nem csapja be, soha nem fordul el tőle. Aki halott volt és aki feltámadt. Mindent a kezében tart. És az Ő uralma beteljesedik. Ezért gyönyörűséges, ha valaki tudja, és a szívében el tudja mondani, mint ti itt és most, hogy a názáreti Jézus az Úr.
II. A hit megvallásának következménye
A hitnek a megvallása egy nagyon fontos következménnyel jár, amit átélünk és megélünk ma is és minden alkalommal, amikor találkozunk mint gyülekezet, hogy egy közösséget teremt, egy nyitott közösséget teremt. Mert a hit megvallása összeköt mindazokkal, akik ugyanazt a hitet vallják meg. Ezért a hitvallás mindig bevon egy közösségbe, mindig betagol egy meglévő közösségbe. Hogy ennek mi a jelentősége? Nézzétek, mit mond Pál! Azt írja ennek a gyülekezetnek, hogy „Nincs különbség zsidó és görög között, mert mindeniknek ugyanaz az Ura, és ő bőkezű mindenkihez, aki segítségül hívja”. Abban a világban ez egy radikális kijelentés, amely midkét csoportot, a zsidót is és a görögöt, a pogányt is felháborítja. Mert a zsidóknak azt mondani, hogy nincs különbség köztetek, meg a pogányok között! Az Isten választott népének azt mondani, hogy nincs különbség köztetek, akik Istennel jártatok, akik Isten szövetségét és törvényét kaptátok, akik azt gondoljátok, hogy előjogotok van, mert évezredek óta Istenhez tartoztok, a szövetséghez tartoztok, hogy ti ugyanolyanok vagytok, mint a pogányok, akik csak most térnek be ebbe a történetbe, azt mondani, hogy ti egy asztalnál ültök velük, az egy zsidó ember számára felháborító. Ilyen nincs.
De a másik oldalról a klasszikus műveltségű pogánynak, a görögnek szintén felháborító, mert ők meg lenézik és megvetik ezt a furcsa szerzetet, a zsidóságot, akik ott élnek a Római Birodalom különböző városaiban kis enklávékban, ott kereskednek, különleges vallási tradíciójuk van, megtartják a szombatot, különleges módon imádkoznak és mások, mint a többiek. És a klasszikus műveltségű görög vagy pogány lenézi ezeket. Ugyanolyan vagyok, mint ő? Hát ne már! És Pál azt mondja, az evangélium, a jó hír, a hitvallás egy olyan közösséget teremt, ahol a pogány és a görög között Isten előtt nincs különbség. Egyek. Mert ez a közösség abból áll, hogy megbékélnek egymással, hogy leomlanak azok a hatalmas falak, amik közöttük vannak és kiárad közöttük a szeretet. A hitvallás egy olyan közösséget teremt, formál, hoz létre, amely mindig nyitott marad és mindig befogadó marad. És most azt ünnepeljük, hogy befogadunk benneteket. Nincs különbség, kedves testvérek azok között, akiknek az apja, nagyapja, dédapja református presbiter vagy lelkipásztor volt, és akik 30 éve a gyülekezet tagjai, és azok között, akik ma, vagy az elmúlt 1-2 évben ismerték meg Jézust és ma befogadtatnak. Ebben az értelemben nincs köztük különbség.
Miért? Mért lesz mindig befogadó az a gyülekezet, amely az evangéliumból, az örömhírből él? Azért, mert mindannyian abból élünk, hogy engem Isten Jézus Krisztusért befogadott. Hogy kerülnék én Isten közelségébe? Hogyan juthatnék ide? Gondoljátok végig, ha engem elfogadott Isten minden nyomorúságom, bűnöm, kudarcom, hűtlenségem ellenére Jézus Krisztusért, és mindannyian ezt valljuk, akkor hogyan ne fogadna el és ne fogadna be bárki mást? Aki egy cseppet sem rosszabb, mint én? Amíg a keresztény gyülekezet az evangéliumból él és a középpontjában az a Jézus Krisztus van, aki meghalt, akit megfeszítettek azért, hogy mindenkit befogadhasson és elfogadhasson, amíg egy közösséget ez a hitvallás teremt, az a közösség nyitott lesz és befogadó. Ezt ünnepeljük ma, hogy befogadunk benneteket. Ezt éltétek át, hogy befogadtátok egymást. Azt ünnepeljük, hogy mindig van út kívülről befelé az Isten népébe. Ez a hitvallás közösséget teremt ma a világ minden keresztényével, de közösséget teremt számotokra a Magyarországi Református Egyházzal és a Gazdagréti Gyülekezettel is. Vannak közöttetek négyen olyanok, akik más felekezetből jöttek. Akik már más felekezetben Krisztus követői voltak és az életük története úgy alakult, vagy esetleg megszűnt a gyülekezet, hogy aztán itt találtak otthonra. Az is az evangéliumhoz tartozik, hogy befogadjuk őket. Nem elcsábítjuk őket, nem hívunk el senkit más gyülekezetből, de aki megérkezik, aki otthonra talál azt Krisztusért befogadjuk. A hitvallás szépsége és gyönyörűsége, hogy ahol megszületik, ott nyitott, befogadó szeretetközösség születik.
III. A hit megvallásának lehetősége
A hitvallás tehát végső bizonyosságot és biztonságot ad, mert Jézus az Úr. Közösséget szül, ahova befogadtatunk, aminek részesei leszünk. De vajon lehetséges-e ez? És hogyan? Ez a 22 ember itt hamarosan olyan dolgokat mond ki, amiknek a súlya az egész életükre hatással van. Mert azt fogják megfogadni, hogy egész életükben az Úr Jézus Krisztusnak követői és az Ő gyülekezetének úrvacsorázó tagjai lesznek. A mai embernek a félelme ilyenkor az, hogy olyat mond ki, amit vagy most nem érez, vagy mi van, ha majd egy nap nem fogja úgy érezni. Sokakban különben az a feltételezés, hogy aki az egyházban nyilvános fogadalmat tesz, az igazából csak a hagyományt őrzi. Sok embernek elképzelhetetlen, hogy egy nyilvános fogadalom mögött valami valóban van. A másik oldalon meg sok ember azt mondja és úgy gondolkodik, hogy ha valaki a szívében valamit átélt, találkozott Istennel, találkozott Jézussal, volt valamilyen átélése és elindult valamerre, miért kellene azt egy ponton egy közösségben nyilvánosan kimondani és megvallani és elköteleződni. Mi van, ha holnap már nem ez lesz? Ugyanez, hogyha szerelmesek vagyunk, az jó. Megvan a szívünkben, ott ég a szerelem tüze. Menjünk anyakönyvvezetőhöz és mondjuk ki? Kötelezzük el magunkat egymásnak a házasságban? Ma szerelmes vagyok, de ki tudja, mi lesz holnap? Ugyanez történik ilyenkor itt. Minek a papír? Pecsét, Biblia, emléklap… minek?
Nézzétek meg, hogy a bibliai gondolkodásban a kettő nem zárja ki egymást. Pál így ír: „Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz.” Akkor megszabadultál. Utána így folytatja: „Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk.” Azt mondja, hogy a hit az ott él, ott buzog, ott fakad fel az ember szívében. De ha csak ennyi van, hogy a hit ott van a szívetekben, akkor mi van, amikor éppen már nem érzed? Amikor éppen nehézségeken mész keresztül? Amikor éppen nem érzed azt, hogy mennyire közel van Isten hozzád? A másik oldalról, ha csak külső ígéret van és nincs ott a hitnek, a szívnek az élete, akkor az valóban csak egy külső, üres vallásosság, törvényeskedés, formaság. De a hitvallásban a kettő találkozik. A szív és a száj. A belső és a külső. A szerelem Isten felé és az ígéret, hogy én ott maradok és veled leszek. Mert te ott vagy, ott leszel és velem leszel.
Hogyan lehetséges ez? Kimondani könnyű, de hogyan születik a hit? Hogyan jutottunk el eddig? Hogyan jut el valaki oda, hogy a szíve megtelik az Úr Jézus Krisztussal és a szája megnyílik a vallástételre? Jobbak, mint mások? Erősebbek? Bátrabbak? Szentebbek? Hatalmas erőfeszítéseket tettek? Legyőzték magukat? Megkerülték az egész világot, hogy találjanak egy ilyen hitet? Úgy érzik, hogy ők soha el nem bukhatnak? Szó sincs róla!
Nézzétek meg, hogy milyen csodálatos, amit Pál apostol mond. Azt mondja, hogy dehogy te mentél, nem mentél te sehova. Ő jött hozzád. Ő van közel hozzád. Ő adta a hitet a szívedbe. Ő adja a szót a szádba. Azt mondja: „Ne mondd szívedben: Ki megy fel a mennybe? Azért tudniillik, hogy Krisztust lehozza.” Nem kell elmenni a világ végére, a mennybe, a magaslatokba, hogy valaki találkozzon Krisztussal. Utána azt mondja, ne mondd, hogy „Ki megy le az alvilágba? Azért tudniillik, hogy Krisztust a halálból felhozza.” Azaz a Jézussal való találkozásért nem kell lemenni a mélységek mélységébe, a feneketlen sötétségbe. Nem! Így folytatja Pál, ez az örömhír: „Közel van hozzád az ige, a te szádban és a te szívedben”. Hol van Ő?
Pünkösd épp arról szól, hogy a Szentlélek által itt van, közöttünk van és Krisztusért, aki befogadja, bennük van. Ott van a szívedben. Mert akár először hallod, akár sokadszorra hallod, a Szentlélek az, aki most meggyőz belülről. Ha azt éled át ebben a pillanatban, hogy valami megindul belül, valami vágy gerjed, valami vonzalom ébred, valami hit pislákol, az nem véletlen. Ott van a szívedben. Ott munkálkodik a Szentlélek, mondja az ige. Ott munkálkodik az, aki érted is meghalt, érted is feltámadt, téged is magához akar ölelni. És amikor ott van a szívben, akkor a következő pillanat, hogy jön fel – fogalmazzunk így – a szájadba. Lehet, hogy még ma valaki imádkozni fog? Lehet, hogy valaki, aki beült ide úgy, hogy „jó, hát végignézzük”, egyszer csak bekapcsolódik majd egy énekbe? Lehet, hogy valami, még maga sem tudja, mi, elindul a szívében és megszületik a szájában? És ne féljetek, ez még nem a papír, nem az elköteleződés, nem a végső döntés, hogy egy életem, egy halálom, de történik. Mert a Szentlélek kiárad Pünkösdkor. Mert Jézus él. Mert meghalt és feltámadt. És ha ide bekerültél, akkor a vonzáskörébe kerültél. Munkálkodik a szívedben, munkálkodik a szádban, munkálkodik benned.
Nézzétek meg, hogy mi születik ebből! Hatalmas gyógyulás. Hatalmas gyógyulás, mert egység fakad. Mert jóllehet küszködünk még az életünkben sokat ezzel, de eljut az ember oda legalább alkalmanként, hogy átéli a nagy csodát, hogy azt mondja a száj, ami a szívben van. De jó lenne, ha a szívben mindig Jézus lenne és így mondaná azt a szánk, ami a szívben van, és a szívben az volna, amit a száj mond. Hogyha eggyé lett az életünk, mert Jézus van a szívünkben és Jézus van a szánkon, akkor gyógyult lett az életünk. Mindezt Isten Krisztus gazdagságában kínálja nekünk az úrvacsorai közösségben, hogy az elpecsételjen és megerősítsen, a keresztségben, ahol szintén kifejezi ezt a befogadtatást, magunkhoz ölelést, és a konfirmációs igék áldásában, amikben a megerősítésről és a befogadásról szól. Ahogy most folytatjuk az istentiszteletet először a fogadalomtétel és a keresztelő következik, utána pedig az úrvacsorai közösség. Most hívjuk Isten Szentlelkét egy énekkel. Nem mintha nem lenne itt, de amikor Isten Lelkét hívjuk, akkor Ő megmutatja jelenlétét. A Szentlélek leszáll és minden megváltozik. ÁMEN
Lovas András
Hangfelvételről lejegyezte Papp Noémi

A szomszéd szobából váratlanul kétségbeesett kiáltás és sírás hangja riaszt fel. Tapasztalt szülőként tudod, hogy ez komoly, ezért azonnal ugrasz, félrelököd az útban álló széket, és rohansz a gyerekedhez. Ahogy belépsz a szobába, látod, hogy magára rántotta a polcról a vázát, és vérző fejjel fekszik a földön, sírva. Lenyúlsz érte, felemeled, magadhoz öleled és megvizsgálod. Hála Istennek nem esett komolyabb baja, ezért néhány perc után leteszed, és ő megvigasztalódva szalad tovább; mint aki előtt tágas tér nyílt, mint akinek meg kell ismernie az egész világot. Te pedig gyönyörűséggel tekintesz rá, hiszen szereted, és tele van a szíved örömmel, hiszen meg tudtad őt segíteni. – Szabadítás-történet, amit ilyen vagy más formában újra és újra átélünk. A mai reggelen háromszor tekintünk bele a szabadítás történetébe.
I. Az első: a zsoltáros története
A zsoltáros saját történetét, saját megtapasztalását adja elő, méghozzá a költészet nyelvén. Éneket zeng Istennek, aki megszabadította. Hogyan máshogy tudná ezt elmondani, mint költészetben? Hogyan tudná valaki pontosan, objektíven leírni, hogy mit élt át, hogyan tapasztalta meg Isten szabadítását? És hogyan lehetne elképzelni, hogy valaki egy ilyen helyzetben száraz előadást kíván tartani a szabadító Istenről, ahelyett hogy személyes, bensőséges és imádó éneket énekelne neki: „Szeretlek, Uram, erősségem”?
A zsoltáros énekének, imádságának három része van, amelyben feltárul története: először elénk adja a nyomorult helyzetét; majd leírja az Úr válaszát; végül elmondja a szabadítás tényét.
„Körülvettek a halál kötelei, pusztító áradat rettent engem. A sír kötelei fonódtak rám, a halál csapdái meredtek rám.” Dávid, a zsoltáros életét ellenségek fenyegették, Saul királlyal az élen életére törtek. Dávid éveken át menekült és bujdosott Júdea sivatagában, gyakorlatilag folyamatos létbizonytalanságban. Ezek a sorok feltehetőleg egy olyan helyzetet írnak le, amikor újra életveszélybe került. Mégsem pusztán az ellenségről beszél, hanem a halálról és az áradatról. A Halál és a Káosz pusztító erőit látja rátámadni mindabban, ami vele történik. Hiszen ott, ahol Sault istentelen féltékenység és gyűlölet hajtja, és ott, ahol Dávidra, mint Isten kiválasztottjára támadnak, a Halál és Káosz erői vesznek uralmat. Dávidot körbeöleli a halál bénító szorítása, és elsodorni látszik a minden isteni rendet és szándékot szétdobáló káosz munkálkodása (ezt az erőt az ókori Közel-Kelet kultúrái a háborgó víz, a tenger képével írták körül). Ő azonban nem marad néma: „Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, segítségért kiáltottam Istenemhez.” És ezzel elkezdődött a zsoltáros megtapasztalásának második része, hiszen „meghallgatta hangomat templomában, kiáltásom a fülébe jutott.”
A második részben azt olvassuk, hogy az Úr hatalmas erővel és dicsőséggel indul bajba jutott gyermeke szabadítására. Fenségesnél fenségesebb képekkel írja le a zsoltáros az Úr érkezését. Azt látjuk, hogy Isten felindult haraggal jön, amint tudomására jut Dávid kiáltása. Ennek a haragnak, sietségnek pedig az az oka, hogy a Halál és a Káosz erői mindig az Úr szándékait, az életet és rendet vonják kétségbe és akarják legyőzni. Az az Úr, akinek orrából füst jön ki, akinek szájából emésztő tűz fakad, aki lehajlítja az eget és leszáll, aki kérubokon ülve repül; akit mennydörgés, égzengés, villámlás kísér, nem más, mint a hős, aki harcra készül. (Ne feledjük, a költészet világában vagyunk!) Először a Halál és Káosz erőit támadja: „Kilőtte nyilait, és szétszórta, tömérdek villámot röpített ki. Láthatóvá váltak a vizek medrei, és feltárultak a világ alapjai, dorgálásodtól, Uram, haragod szelének fúvásától.” Az Úr tehát megtámadja a Halál és Káosz erőit, és legyőzi azokat. (A „dorgálás” nem ejnye-bejnye, hanem az ellenség erejének megroppantása, vö. Jézus, aki megdorgálja és kiűzi a gonosz lelkeket.)
Miután pedig győzelmet aratott a pusztító erők fölött, szabadítást hoz: „Lenyúlt a magasból, és fölvett, a nagy vizekből kihúzott engem. … Tágas térre vitt ki engem, megmentett, mert gyönyörködik bennem.” Az Úr, aki erősebbnek bizonyult a Halál és Káosz erőinél, egyszer csak kimenti gyermekét. Erős kézzel emeli ki az őt elnyeléssel fenyegető áradat hullámai közül, azért, hogy magához vegye. Leoldja róla a halál és a sír bénító köteleit, és tágas térre állítja, szabaddá teszi, az élet perspektíváit nyitja meg előtte. Ez a zsoltáros története, Dávid élménye és tapasztalata, és ezért énekel és vall így Isten előtt: „szeretlek, Uram, erősségem.”
De mit kezdhetünk mi egy ilyen történettel és egy ilyen az Úrnak tett vallomással ma? Igen, előttünk áll egy ember, aki elmondja, hogy mit élt át, és ezzel nem vitatkozhatunk. Nem kérdőjelezhetjük meg, hogy tényleg szabadulást élt át, hiszen miért ne az igazat mondaná? Miért örvendezne a szabadulásban, ha nem menekült volna meg az ellenségei kezéből? A kérdés nem ez, hanem az, hogy vajon tényleg az Úr cselekedte-e a szabadulást, vagy pedig csak véletlen, amiről beszámol? Sőt, még ha az Úr is cselekedte ezt, a kérdésünk, hogy vajon mi várhatunk-e hasonlót? Lehet-e a zsoltáros tapasztalata a mi tapasztalatunk is? Hiszen van, amikor meghalljuk a rászoruló kiáltását, szaladunk, rohanunk, és megmentjük, megsegítjük azt, aki bajban van. De mennyire korlátozottak vagyunk abban, hogy mi hozzunk szabadulást, vagy nekünk hozzon valaki más szabadulást! Milyen gyakran van, hogy olyan erők vesznek körbe, amelyek erősebbek nálunk. mennyire általános a zsoltáros tapasztalata? Mennyiben várhatunk mi is hasonlót, amikor nálunk erősebb ellenségek vesznek körül? Mennyiben igazságos, hogy ő ezt „megkapta”, mi pedig esetleg nem?
Továbbá az is kérdés, hogy mit ért a zsoltáros ezzel a csodás szabadulással, ha a természet rendje és törvényei szerint egyszer csak mégis újra körülvették a Halál és Káosz erői, és örökre elnyelték őt – hiszen tudjuk, Dávid halott, megközelítőleg 3000 éve halott. Talán ennyi idő alatt még a csontjai is semmivé porladtak. Mit ér tehát minden részleges szabadulás a pusztulás erőinek karmai közül, ha végül úgyis emezek győznek? Mit ér, hogy felemelem és megvigasztalom a gyermekem, ha végül ő is, én is elveszek? Mit érnek a szabadulás-történetek, ha végül úgysincs szabadulás? Persze, az élet jelen oldaláról nézve jó, ha megmenekültünk, jó, ha tovább tart az életünk, jó, ha szégyent vallanak az ellenségeink – de mennyire relatívvá válik mindez odaátról, a halál oldaláról nézve? Mit érnek a részleges szabadulások, ha végül mégis minden odavész? Igen, a zsoltáros története felkavar, és számos kérdést vet fel. Ezért nézzünk rá gondolataira másodszor is!
II. A második: Jézus Krisztus története
A második szabadulás-történet, amely ma meghirdettetik, bejelentetik közöttünk és számunkra, Jézus Krisztus szabadulása. Nézzünk rá Húsvét, azaz Jézus Krisztus történetére a zsoltáros szavai fényében!
„Körülvettek a halál kötelei, pusztító áradat rettent engem. A sír kötelei fonódtak rám, a halál csapdái meredtek rám.” Jézus Krisztus az árulói, az őt megtagadó tanítványok, a hamis ítéletet hozó hatalmasok, és a gyilkos indulattal megtelt tömeg közepette. Átadva a kínhalálnak, ég s föld közé kifeszítve, haldokol. Őt nemcsak körülvették a halál kötelei – hanem végül le is húzták a mélységbe. Nemcsak rámeredtek a halál csapdái, hanem el is nyelték őt. Nemcsak rettentette a kaotikus áradat, hanem beszippantotta és elnyelte. Ugyanakkor ő nem kiáltott szenvedései között segítségért az Úrhoz, aki nem is hallgatta meg: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Mt. 27.46) Nem kiáltott szabadulásért, hiszen korábban már megharcolta ezt a harcot, és tudta, hogy most nincs szabadulás. Ha el akarja végezni küldetését, magára kell venni az Atya haragját és büntetését, hogy ezzel azt levegye rólunk; nincs tehát szabadulás, amikor körülveszik a halál kötelei. Segítségért való esedezés nélkül meghal, leveszik a keresztről és eltemetik.
Nem kiáltott, de az Úr mégis elérkezett. Semmi nem mondja el, hogyan; nem olvasunk égzengésről, villámokról, kérubok szárnyairól… de mégis ugyanaz történt, mint a zsoltáros tapasztalatában: az Úr megdorgálta a halált, feltárultak a világ alapjai, láthatóvá váltak a vizek medrei. Mit jelent ez? Hogy az Úr behatolt a mélységekbe, a sötétségbe, ahol a Halál az úr, feltárta a pusztulás birodalma alapjait, és legyőzte azt. Igen, lenyúlt a magasból és fölvette Jézust, a nagy vizekből kihúzta őt; tágas térre vitte ki, megmentette, mert gyönyörködik benne.
Hogy hogyan tette, nem tudjuk, de hogy megtette azt igen, hiszen Jézus történetében Húsvét reggelén megáll a tanítványok előtt, és azt mondja: „Békesség néktek!” Micsoda tágas tér, micsoda perspektíva, ami megnyílt előtte. Halott volt, és íme él; megvetett és megítélt volt, és íme ő az, aki az Atyára szerető tekintettel nézve elmondja: „megmentett, mert gyönyörködik bennem.”
Miben más ez a második szabadulás-történet, mint az első? Abban, hogy az első minden részlegességét és korlátozott voltát meghaladja. Jézus, Isten Fia valóban meghalt, az Úr egyszer és mindenkorra győzelmet aratott a halál felett, és Jézust a halál fogságából emelte fel, szabadította ki. Jézus története olyan esemény, amely egyedülálló abban, hogy semmi vissza nem fordíthatja, semmi nem teheti meg nem történtté. Ha Jézus feltámadt a halálból, akkor nincsenek a Halálnak és Káosznak olyan maradék erői, amelyek végül úgyis minden evilági szabadulást visszavesznek maguknak. Sőt, akkor éppen az ellenkezője az igaz: annak, aki Jézusban van, még ha veszteségei is vannak e világban, végső értelemben teljes győzelme és szabadulása van Jézusban. De ez már a harmadik történet…
III. A harmadik: a te történeted
A harmadik történet a te történeted. A zsoltáros története elgondolkoztat, kérdéseket tesz fel, felkavar és elindít egy irányba. Jézus szabadulás-története azonban a legnagyobb és legalapvetőbb kérdéssel szembesít ma reggel: mi a te életed története?
Nézz rá Húsvét reggelén azokra, akik részesültek Jézus győzelmében, akik élete szabadulást nyert és tág térre jutott a feltámadott Jézus által. Az elmélyült gondolkodó, János, aki látja az üres sírt és hisz. Neki, aki olyan közel volt Jézushoz korábban, elég betekinteni Jézus üres sírjába, és hit fakad a szívében: az Úr legyőzte a halált, minden újjá lett! Lásd meg Máriát, az összetörtségében, fájdalmaiban, gyászában zokogó asszonyt, aki úgy gondolta, mindennek vége. Körülvették a halál kötelei, úgy érezte, a fájdalom és gyász pusztító áradata elsodorja. De Jézus elérkezik hozzá- nem mennydörgéssel és villámlással, hanem szelíd és szerető szóval – és felemeli őt, valamint tágas térre viszi. Mária örömhírrel a szívében és a száján keresi meg a tanítványokat ez új, tágas, szabaddá lett életben… Előttünk a tanítványok, akik félnek és rettegnek, csüggedtek és csalódottak. Odalett az egyetlen reménység, és ki tudja, hogy rájuk mi vár ebben a zűrös politikai helyzetben. Bezárkóznak az ajtók mögé – körülvették őket a halál kötelei. Nem kiáltanak és nem remélnek, de egyszer csak megjelenik Jézus, lenyúl értük a magasból, és felemeli őket: „Békesség néktek!” A következő személy Tamás, aki szeretné hinni a többiek által hirdetett jó hírt, de nem tudja. Elveszett és kétségbeesett, hiszen másnak sikerül, csak neki nem? Másnak van reménység, de neki nincs? Csak azért, mert nem volt ott, amikor a többiek, ő kimarad a hit lehetőségéből? Micsoda gondolatok, micsoda érzések, micsoda örvény, micsoda káosz indul itt… De Jézus érte, csak érte, újra eljön, és megszabadítja Tamást. Tamás pedig tág téren találja magát, a hit, az öröm, a csodálat szabadságában: „Én Uram és én Istenem!” Így lesz Jézus szabadulás-története a mi szabadulás-történetünkké.
Azóta is folyatódik ez a történet. Azóta is, folyamatosan, emberek ezrei, milliói, milliárdjai ismerik fel: Jézus szabadulása a halálból nekünk is szabadulást hozott. Jézus feltámadása nekünk is győzelmet hozott. Vajon mi a te életed története? Pusztán abban reménykedsz, hogy erős leszel, ha szabadítónak kell lenned –és vagy sikerül vagy nem? Egyedül abban reménykedsz, hogy majd valaki segítségül jön, amikor te vagy nehéz helyzetben? Esetleg bízol a váratlan, véletlenszerű csodákban?
A jó hír ma reggel az, hogy Jézus a te szabadítód. Ha pedig szeretnéd, hogy az ő története a tiéd is legyen, először is ismerd el, hogy – így vagy úgy – de körülvettek a halál kötelei. Körülvett a gyűlölet, az irigység, a tisztátalanság, a kivagyiság, a büszkeség. Körülvettek szenvedélybetegségeid, amelyeket nem tudsz legyőzni. Körülvettek reménytelenségeid, depressziód, kilátástalanságod. Körülvett az önsajnálat, az önigazolás, az önzés. A sír kötelei fonódtak rád, a halál csapdái merednek rád. Van, akinek ezt elismerni magától értetődő. És van, aki azt mondja, ez bolondság, ezzel nem kell foglalkozni, mindent meg lehet oldani. Mégis, ez az első lépés. Legyél most te az a gyermek, aki bajban van. Másodszor, kiálts az Úrhoz, mert meghallgat. és kiált. Kiálts Jézushoz, és lásd meg, hogy ő érkezik, hiszen mindig érkezik. Hidd el és bízd magad arra, hogy legyőzte a Halált és a Káoszt, és ez rád nézve is igaz. Lenyúl a magasból, és felemel. Tágas térre visz ki, és megment, mert gyönyörködik benned. Ámen!!

Karácsonykor gyakran határokat lépünk át. Megtörténik, hogy felülemelkedünk magunkon, önnön határainkon, korlátainkon. Milyen jó, amikor egy konfliktus határait sikerül átlépni, sikerül megbékélni valakivel. Milyen jó, amikor valakit felkeresünk, meglátogatunk, akitől régóta elválasztott a távolság… az elfoglaltság… a félreértés… a megbántódás. Milyen jó, ha sikerült a másikért tennünk, és valóságos szeretettel túllépni önzésünkön. Számosan ilyenkor Isten felé is átlépnek egy határt. Karácsony nyitogatja a határokat; és ezért vannak, akik ilyenkor átlépik a templom küszöbét. Lehet, hogy csak egy szerettünk kérésének engedve tesszük ezt (és ne érezd magad leleplezve, ez is jó!), de az is igaz, hogy vannak, akiknek a szívében is megnyílik valami Isten felé, akik belülről megközelítenek egy határt. Érezzük, jó dolgok ezek a határátlépések! Ugyanakkor azonban sokszor félelmetesek is. Mi lesz velünk, ha meglépjük? Gyakran csalódást élünk meg: átléptem önzésem határait, de erre nem kaptam hasonló választ. Vagy szerettem volna túlmenni a határaimon, de nem sikerült. Mindent megpróbáltam, de kudarcot vallottam. Sőt, vannak, aki azt élik meg Karácsonykor, hogy ilyenkor a legelszigeteltebbek. Vagy mert magányosak, vagy mert a „szeretet ünnepe” még jobban kidomborítja azt, hogy mennyire nem a szeretet határok nélküliségében élünk. Ebben az esetben nem hogy eltűnnek a határok, hanem azt éljük meg, hogy csak növekednek a falak.
Hogyan is vagyunk a határokkal? Az élet telve van velük. Akadályok, korlátok, falak – minden téren. Erkölcsi, anyagi, kapcsolati, ideológiai. Sokat topogunk körülöttük. Nézzük jobbról, nézzük balról… elölről, hátulról… Miért vannak itt ezek a sorompók? Honnan vannak itt ezek a korlátok? Ha arra vannak, hogy átmásszunk rajtuk, rendben. De ha azért vannak itt, hogy valamitől elválasszanak – felejtsük el. Nem szeretjük a határokat. Alapvetően nem keltenek bennünk jó érzéseket. Zsigerileg ellenszenvesek. Akadályoznak, elveszik szabadságunkat. Ezért éljük meg sikerként, ha átléptünk egy-egy határt, és kudarcként vagy frusztrációként, ha ez nem sikerült. Ma Isten határairól kívánok szólni. Sőt, nem csak szólni, hanem az az imádságom, hogy találkozásunk legyen a határok Istenével. Találkozásunk - először, másodszor, majd harmadszor… Isten határai először, másodszor, harmadszor. Mit is jelent ez?
I. Isten határai először: nem szeretjük azokat
Olyan világban élünk, amely a határok lebontásában az élen jár. Egyik jelképe lett a leomló berlini fal. Másik a határok nélküli Európa. Harmadik – a multinacionális vállalatokat szimbolizáló – McDonalds. De folytathatnánk a sort a technológiai fejlesztésekkel: internet, böngésző, mobiltelefon, chat, skype… Nincsenek határok, semmi nem választ el másoktól. A világ – legalábbis, ami és aki számít benne – nem határok által övezett nemzetek összessége, hanem globális falu. Vagy bent vagy, „fent vagy”, vagy véglegesen kimaradtál, lemaradtál. A kulcsszó a kapcsolódás, a személyesen testreszabott, a mobil, az állandó elérhetőség. (Ha vidékre mész, az első, hogy van-e térerő. Ha nincs, olyan, mintha meztelenek lennénk…) Ha online éljük az életünk – megszűnnek a határok. Azután ahogy összement a világ egy globális faluvá, úgy ismertük meg, hogy milyen sokféle módon lehet élni és milyen sokféle módon lehet hinni. Körbehatárolhatja-e bárki a kérdést, hogy hogyan éljünk? Mindenki másképpen gondolja, és ez jól is van így; mindenkinek magának kell kialakítania a saját életstílusát. És van-e, lehet-e határa annak, hogy mit higgyünk? Hiszen annyi féle hit, vallás van körülöttünk; ki az, aki meghúzhatná a határt, hogy melyik igaz és melyik nem? Az egyetlen határ te magad vagy, halljuk, semmit se tégy külső tekintély kedvéért; minden legyen a te személyes, benső meggyőződésedből. Élj úgy, ahogy neked jó, és hidd azt, ami neked működik, és soha, semmilyen módon ne akard ráerőltetni a magad meggyőződését valaki másra. Tudnod kell, hogy mindenkinek saját útja van; a legnagyobb érték a tolerancia, a nyitottság.
Mit akar Isten az ő határaival egy ilyen módon határtalanná váló világban? Hogyan viszonyuljunk mi a határok Istenéhez és Isten határaihoz, amikor mindez olyan idegennek, idejétmúltnak, merevnek tűnik? Hiszen Bibliával a kezünkben nem tagadhatjuk, hogy az az Isten, aki a Szentírásban kijelenti magát, határokat szab. Amint arról esett szó, határokat szab mindjárt a „kezdetben”. A teremtés története nemcsak annyi, hogy legyen, buzogjon, forrjon az élet úgy ahogy akar. Nem, hiszen a káoszban Isten világosságot szól, és a világosságot elválasztja a sötétségtől. Meghatározza a nap, a hold, a csillagok seregének járását, elválasztja egymástól a nappalt és az éjszakát, határt szab a vizeknek és létrehozza a szárazföldet, megkülönbözteti egymástól a növényeket, a különböző állatokat, az embert. Határt szab, amikor férfit és nőt formál, különbséget tesz, amikor egy napot megáld és megszentel, és korlátot állít, amikor azt mondja, egy fáról nem ehettek. És a mai világ ezt nem szereti. Küszködik vele, mert nem tagadhatja, hogy ez ember cselekvése következtében felborult a rend, és egyre inkább tartunk attól, hogy mi lesz, ha eltűnnek a határok… ha megemelkedik a tengerszint, ha tovább melegszik a légkör, ha pusztító viharok, áradások vagy éppen aszályok törnek ránk. De a határokat még mindig nem szeretjük.
Különösen nem azt, hogy Isten arra nézve is határokat szabott, hogy hogyan éljünk és mit higgyünk. Törvényt adott. Útmutatást, parancsolatot, rendelkezést – a tízparancsolatot. Határ határ hátán a mai embernek. Csak egyetlen Isten? Csak egyetlen társ – és kizárólag a házastárs? Egy nap, ami egészen más? Ne kívánd a másét? Ne lopj? Ne ölj – ne legyen benned gyűlölet sem? Ne, ne, ne…? Isten határai. Még ha van, amivel egyet is értünk, miért ilyen határokkal terhes ez az Isten? Hát nem éppen szabadságot vágyunk végre benne? Hát nem ő az, aki bizonyosan nagyobb, mint a mi korlátozott elképzelésünk arról, hogyan kell őt szeretni, tisztelni, és hogyan kell neki kedvesen élni?
Nem szeretjük a határokat, Isten határait sem. Ezért megmagyarázzuk, és így lesz a világosságból sötétség, a sötétségből világosság, az igazból hamis, a hamisból igaz. Az életet halálnak mondjuk, a halál választását pedig életnek és szabadságnak állítjuk be. A férfit nőnek, és a nőt férfinak – ha nekünk éppen úgy tetszik. A lopás élelmesség, a kizárólagos házasság elavult, meghaladott intézmény. Lehet, hogy azt mondod, ez nem te vagy, de hadd szorongassalak egy kicsit a találkozás felé: biztos, hogy van olyan terület az életedben, ahol te is leráznád/lerázod Isten határait. Ahol megmagyarázod, vagy elhallgatod, figyelmen kívül hagyod, és megtaposod. Nézz szembe, állj elé ennek a Teremtő és útmutatást adó Istennek! Találkozz azzal, aki – hiába a relativista korszellem, a politikai korrektség feltétel nélküli parancsa, önmagunk felmentésének ezer és ezer kifinomult technikája – minden szégyen és magyarázkodás nélkül ma is azt mondja, én vagyok az Úr, a teremtő, az alkotó, a szabadító; nincs más Isten rajtam kívül.
II. Isten határai másodszor: az Ige testté lett
Mindaz, amit eddig mondtam, igaz, de nem a teljes igazság. Nézzünk rá Isten határaira másodszor is, egy másik szemszögből! János evangélista könyvének bevezetőjében, az ún. prológban így ír Istenről: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. … Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött.” Az Ige, az isteni szó és tett, aki öröktől fogva van, aki ott van a teremtéskor, amikor Isten az Ige által teremt, elválasztja a világosságot a sötétségtől. Az Ige, amely megszólal és kőtáblába íratik, az isteni szó, a törvény, ami Isten életét és szeretetét volt hivatott hozni az embernek. Ez az isteni Ige, Isten maga, akiről ezt vallja János: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét...” A határok Istene Isten határai között! Mert lehet, hogy ma nehéz bevenni a gondolatot, hogy az abszolút létező, Isten határokat húz, de azt állítani, hogy Isten ezeknek a határoknak alávetette volna magát, képtelenség és lehetetlenség. Pedig János evangélista nem kevesebbet állít akkor, amikor a Názáreti Jézusra néz: Az Ige, Isten maga testté lett. Nézzük, melyek Isten határai, korlátai, amelyekkel önmagát korlátozta!
„Az Ige testté lett, közöttünk lakott.” – Teremtményi lét. Isten korlátozza magát: belép az általa teremtett világba, egy lesz a teremtmények közül. Megszületik emberként, kiszolgáltatott csecsemő, aki anyja gondoskodására szorul, felnövekszik, él, tanul, dolgozik, tanul, ennie és innia kell, elfárad, haragszik, gyászol, örvendez… Térhez és időhöz kötött, kitéve az időjárásnak, az elemeknek, a víznek, a szélnek. Az Ige, aki által minden lett, és nélküle semmi sem lett, egyszer csak alárendeli magát mindazon erőknek, a teremtett világ erőinek, amit önmaga alkotott. Nem szükségből, nem kényszerből, hanem egészen más okból. Isten, aki határokat húz, önmagát korlátozta Jézusban.
Hasonlóan alárendelte magát saját törvényeinek. A törvénynek alárendelt lét. Jézus megtartja a Tórát, minden részletét Istentől valónak és el nem múlónak tartja. Körülmetélték őt nyolc nap után, bemutatták a templomban, tisztelte apját és anyját, megtartotta a szombatnapot, Atyját imádta egyedül, és mindenben betöltötte Isten törvényét. Nem lépett a törvény felé vagy mellé, mondván, ő Isten Fia, ő a testté lett Ige, ő sokkal nagyobb, mint a leírt szó – pedig így volt. Az egész Írás róla tesz bizonyságot, és ő mégis alárendelte magát ennek az Írásnak. Isten, a testté lett Ige nem húzta ki magát a törvény követelése alól.
De még ennél is sokkal messzebb ment önmaga korlátozásában. A kivetett, elutasított, keresztre feszített lét. János ezt írja róla: „Ő jött el a világba … A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: saját világába jött, és az övéi nem fogadták be.” Ezek a sorok az elmondhatatlanra mutatnak rá. Isten, a testté lett Ige, odaadta magát arra a kereszten arra, hogy korlátozzák a szabadságát, hogy megfosszák méltóságától és igazságától, hogy megfosszák egészségétől és fiatalságától, hogy megfosszák mindentől, aki és ami, hogy megfosszák az élettől. Isten határai… Amikor nem pusztán az általa alkotott teremtettségnek és az általa kimondott törvénynek, de még az általa kimondott ítéletnek és kárhozatnak is alárendeli magát.
Isten határai – határátlépések sorozata, amelyek során önmaga szab határokat önmagának, amely a végsőkig megy: a halálig, a pusztulásig. Isteni határátlépés a mennyből a földre, a lelki valóságból az anyagiba, a teremtőiből a teremtményibe, az igazságból a kegyelembe, az életből a halálba. Szabad-e a testté lett Ige, Jézus, e határok között? Aki ismeri, látja őt, csak azt válaszolhatja, igen, szabad. Ellentmondanak-e a határok a szabadságnak? Ha Jézusra nézünk, azt kell mondanunk, nem. Miért? Mert a szabadság a szeretetben van, és nem a függetlenségben és az öntörvényűségben. Mert a határok Istene a szeretet Istene. Mert Isten határai a szeretet és élet határai. Mert az öntörvényűség, a függetlenség, a teljes magunkra maradás – azaz a korlát és határ nélküliség – nem más, mint a pokol. Az élet, a szeretet pedig nem más, mint az, ahogy Isten odaadja magát nekünk, értünk, hogy bennünket Jézusban magához öleljen, és szeretetében szabaddá tegyen. Mert amíg a határtalan szabadság felszámolja az életet, a minden határokkal teli szeretet létesíti azt. Ezért jöjjetek, és találkozzunk Isten határaival harmadszor is!
III. Isten határai harmadszor: nálad, előtted és benned
Hol a határ? – tegyük fel a kérdést újra! Ha a testté lett Igében, Jézusban Isten határtalan – hiszen minden határt áthidaló – szeretete jelent meg, akkor a határ, most már, nálad, előtted ill. benned van. Akkor azzal találkozol, aki „saját világába jött, és az övéi nem fogadták be”, de akiről azt is megtudjuk, hogy „akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” A határ azok között van, mondja a határtalan szeretet Istene, akik befogadják ill. nem fogadják be őt.
Az a világ, amely nem fogadja be alkotóját, saját lététől idegenedik el. Szert tehet függetlenségre, tudásra, ismeretre, és közben ezzel felszámolja magát. A következő történet, egy ősi indiai mese, amit Henry Nouwen, lelkiségi író ad elő, nagyon jól mutatja be korunk elveszettségét (korábban már elmondtam a történetet, de a jó és igaz történeteket nem elég egyszer hallani!):
„Egy király négy fia azon tanakodott, milyen mesterséget válasszon magának. ’Járjuk be a földet, és tanuljunk meg egy különleges tudományt’ – egyeztek meg egymás között. Így szólt döntésük, s miután megállapodtak következő találkozójuk helyszínében, a négy testvér nekiindult a szélrózsa négy különböző irányába.
Telt-múlt az idő, s a testvérek újra összetalálkoztak a kitűzött helyen, és megkérdezték egymástól, ki mit tanult. ’Én elsajátítottam egy tudományt – szólt az első, amelynek segítségével, ha csak egy csontom is van egy teremtményből, azonnal a húsát is rá tudom varázsolni.” A második folytatta: ’Én pedig bőrt és szőrt tudok növeszteni rá, ha hús van a csontjain.’ ’Én képes vagyok megteremteni a végtagjait, ha már rajta a hús, a bőr és a szőr.’ – tette hozzá a harmadik. ’Én pedig tudom, hogyan leheljek belé életet, ha megvannak a végtagjai’ – fejezte be a negyedik.
Ezzel a négy testvér bement az őserdőbe egy darab csontért, hogy bemutathassák tudományukat. A sors úgy akarta, hogy egy oroszlán csontjára találjanak rá, ám ők, mit sem tudván erről, felvették a földről. Az első húst tett rá, a második bőrt és szőrt növesztett rá, a harmadik megfelelő végtagokat illesztett hozzá, a negyedik pedig életre keltette az oroszlánt. Dús sörényét megrázva felkelt a vérengző vadállat, s félelmetes szájával, éles fogaival és kegyetlen állkapcsával rávetette magát a teremtőire. Mindegyiküket felfalta, majd elégedetten eltűnt a dzsungelben.” (Henry Nouwen, A sebzett gyógyító. Ursus Libris, Budapest, 2006. 18-19.)
Ez a történet a mi történetünk. Globálisan, mind gazdasági, mind ökológiai értelemben, de ugyanakkor személyesen, egyénileg is. Aki nem fogadja be az Igét, Jézust, mert félti szabadságát, félti önmagát a határoktól, felemészti léte alapját, felemészti önmagát. Ezzel szemben János elénk ad egy másik lehetőséget: befogadni Jézust. Befogadni őt, és ezáltal belépni az istengyermekség szeretettapasztalatába és szabadságába. Felhatalmazást nyerni arra, hogy az Atya szeretett gyermekeiként éljünk. Ebben a szeretetkapcsolatban örömmel korlátozhatjuk magunkat, miközben a legteljesebb szabadságban élünk.
Hol vannak Isten határai? Itt, előtted, sőt, benned. Mert az egyetlen egy igazán döntő határ az, hogy benned él-e határtalan szeretet Istene, a teremtő, a törvényadó, az önmagát korlátozó, a megfeszített Isten, vagy pedig nélküle, csak magadra utaltan létezel? Isten határai nem a kozmoszban vannak – Isten határai nálad, előtted, benned vannak. És akár sikerként, akár kudarcként élted meg a karácsonyi határátlépéseket, most tedd meg a nagy határátlépést: Uram, jöjj az életembe, és én teljes szívvel követlek téged. ÁMEN!
Lovas András

Pünkösdkör óriási volt a felfordulás Jeruzsálem utcáin. Az aratási ünnepre sokan érkeztek zsidók, közelről és távolról, a szétszórtságból; színes forgatag, öröm és ünnep jár át mindent. A megszokottban nem kis felbolydulást kelt az, amiről Lukács evangélista beszámolt: szélhez hasonló zúgás közepette tüzes lángnyelvek szálltak rá Jézus követőire, akik erővel és bátorsággal megtelve a megfeszített és feltámadt Krisztust hirdették a tömegnek. Mindenki a maga nyelvén értette a beszédüket, és az egész valahogy annyira magával ragadó volt, hogy míg egyesek életében egészen új kezdődött, mások szerint az apostolok berúgtak. De senki sem mond(hat)ta, hogy nem történt semmi. Valami történt, valami érződik, valami hallatszik, valami látszik, valami születik. Egyeseknek ez minden, másoknak ez semmi, sőt, eltaposni való tévelygés. Pünkösd, tehát, nagyon fontos. De mit kezdjünk ezzel ma? Hogyan kapcsolódik az a határozott „valami”, amit a Szentlélek kitöltetésének neveznek a teológusok, hozzánk, akik ma konfirmációs istentiszteleten vagyunk? Tegyük fel a kérdést másik oldalról is: hogyan lehetséges, hogy az egyszerű, tanulatlan Jézus-tanítvány, a korábban tagadó Péter olyan beszédet mond, aminek következtében tömegek ismerik el, szíven ütődve, megrendülve, bocsánatért kiáltva, hogy ők azok, akik megfeszíttették azt a Jézust, akit Isten feltámasztott, és mindenek örök bírájává tett? Hogyan lehetséges, hogy tíz felnőtt ember lényegében ugyanerről tesz ma bizonyságot; elismerve, hogy életüket hasonlóan Isten ellenségeként élték, hogy felelősek Isten Fia halálért (pedig, megsúgom, nem voltak ott), és hogy Jézusért bűnbocsánatot kaptak, vették a Szentlelket, és minden újjá lett számukra? Hogyan lehetséges, hogy a régi bibliai történet ismétlődik ma is, és többségünk, akik együtt ünnepelünk a konfirmandusokkal, ugyanezt valljuk?
Pál apostol (aki maga is végigjárta ezt az utat) a korintusi gyülekezetnek erről a titokról ír. Rámutat a pünkösdi események és a ma történései közötti összefüggésre. Kifejti, hogy mit tesz a Szentlélek az emberben, ill. hogy a Szentlélek az, aki új emberré tesz (ezt nevezi Pál „lelki embernek” – a Szentlélek uralma alatt élő embernek). Nézzük hát, hogy 1. Hogyan születik a lelki ember? 2. Hogyan növekszik a lelki ember?
 I. Hogyan születik a lelki ember?
A korabeli világot, éppen úgy, mint a mait, intenzíven foglalkoztatta az ismeret kérdése. Sőt, az ismeretben való növekedés, a tudás megszerzése mindig is az ember sajátja volt. Úgy a technikai-tudományos ismeret, mint a vallási-filozófiai ismeretek, ígéretekkel kecsegtetnek bennünket. Az előbbiektől hatalmat, hatékonyságot, gyorsabb eligazodást, könnyebb életet várunk. A vallási-filozófiai ismeret, vagy bölcsesség, más ponton érinti meg az embert: békességet, az élet értelmét, lényünk célját, élet-halál nagy kérdéseit keressük benne. Hiába elérhető a világ minden információja ma már néhány kattintással, közben egyre kevésbé érzi az ember, hogy tudja, mi végre van a világban, és kicsoda ő benne. Létezik egyfajta kettősség, úgy tűnik: minél többet tudunk a világból és a világról, annál kevésbé érezzük magunkat otthon benne. Éppen ezért - milyen érdekes! – a tudományosságban és technológiákban legfejlettebb kor (a mai) nem a vallástalanság irányába fejlődik, amint azt a múlt század második felében sokan gondolták. Vallásos a világ, amelyben élünk, még ha másképpen is, mint korábban. Számosan keresik a bölcsességet, az elrejtett tudást, a megvilágosodást, a szellemi összefüggéseket. Egyik kézben hi-tech GPS-szel felszerelt mobil, a másikban a fáklya, amely egy pilisi barlang mélyére vezet, ahol titkos beavatási szertartás zajlik… Egyik kézben elérhető minden információ a nemzetközi űrállomás pillanatnyi helyzetétől kezdve a legújabb genetikai kutatások eredményéig (amit átlag halandó nem is ért), a másik kéz meg teljes irracionalitástól vezérelve „nyúl ki”, keresve a „szellemi tudást”, a megvilágosodást, a spirituális élményt, mert minden annyira üres.
Vajon ebben a versenyben érthetjük meg mindazt, amit Pál mond az Isten titkos bölcsességéről: „Nem e világ, sem e világ múlandó fejedelmeinek bölcsességét, hanem Isten titkos bölcsességét szóljuk, azt az elrejtett bölcsességet, amelyet az Isten öröktől fogva elrendelt a mi dicsőségünkre.”? Vajon az, ami ma történik közöttünk, egyfajta titkos bölcsesség megismerésének, megfejtésének a gyümölcse? A konfirmandusok jó tanulók, akik most beavatást nyernek a nagy titokba? Nem. Isten bölcsessége azért titkos, azért rejtett, mert ember ki nem találhatta volna céljait: „`Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett`, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.” Mi is ez a titok? Mi az elrejtett bölcsesség? Az, hogy Isten az ő egyszülött Fiát, Jézus Krisztust adta ebbe a világba, sőt, a leggyalázatosabb halálra, kereszthalálra, azért, hogy mindenki, aki elfogadja őt, aki rábízza magát, aki odaadja magát neki, új életet nyerjen. Miért titok ez? Nem azért, mert bárki előtt is elrejtett a tény; nincs benne semmi titok, kétezer éve mindenhol, minden körülmények között hirdetik Jézust. De mégis titok, mert ki gondolná, ki tudná befogadni, kinek nyilvánvaló, hogy Jézusban Isten mindent nekünk adott?
Ezért így folytatja Pál: „Nekünk pedig kinyilatkoztatta Isten a Lélek által, mert a Lélek mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is.” Ki az, aki el tudja mondani, ki tudja jelenteni az embernek, le tudja előtte leplezni ennek a nyilvános eseménynek, Jézus megfeszítésének, valós jelentőségét? A Szentlélek. Pál egy példát is hoz: „Mert ki ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van? Egyedül az emberi lélek, amely benne lakik.” Ki látja, hogy mit érzek, hogy mire gondolok, hogy mi zajlik bennem? Ki tudja ezt? Egyedül csak én – hiszen igazán senki sem lát belénk. „Vagyok: mint minden ember: fenség,/ Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény / Lidérces, messze fény.” (Szeretném, ha szeretnének) – írja Ady Endre. Ki látja Isten fenségét? Ki ismeri Isten terveit? Ki lát bele az Ő szívébe? Ki érti meg az Ő szerelmét? A Lélek az, aki kijelenti – a te lelkedben. A Szentlélek az, aki leleplezi Isten szívét – a te szívedben. A Szentlélek az, aki Jézus Krisztus halálát és feltámadását, ami másnak bolondság és botrány, neked és nekem bölcsességgé, erővé, életté teszi. Így születik a lelki ember. Ugyanaz a Lélek, ugyanaz a Krisztus – más és más módon.
Ez a jeruzsálemiek története – és ez ma a konfirmandusok története. Van, aki hosszú évtizedek harcos ateizmusa után, ürességétől kergetve, a konyhában hajnalban a Bibliát olvasva kiált fel: „tudsz-e még valamit velem kezdeni hibáim, bűneim ellenére?” És ekkor olyan melegség és szeretet öntött el, hogy negyvenéves fejjel úgy zokogtam ott a konyhában, mint egy kisgyerek. Akkor éreztem, tudtam meg, hogy nekem ezt az utat kell járnom.” – írja. Más valaki az utcán élve, szenvedélybetegségben tette fel ugyanezt a kérdést, és kapta ugyanezt a választ. Az egyik konfirmandus az istentiszteleten találkozott Jézussal: „2006 karácsonyán látogatóban volt nálam a nagynéném és megbeszéltük, hogy december 25.-én elmegyünk istentiszteletre. Azon az istentiszteleten találkoztam Jézussal! A betegségem miatt csak a gondolatra emlékszem, ami megfogalmazódott bennem azon az alkalmon: Ide máskor is eljövök, még egyedül is.” Megint más így beszél a titokról: „Eltelt 28 év, tele fájdalommal, meneküléssel, önutálattal, céltalansággal, reménytelenséggel, megválaszolatlan kérdésekkel… és 2007 őszén egy szerda este Gazdagréten benyitottam a templomba és „hazataláltam”. Már vártak rám, a nevemen szólítottak. Jézus annyi sok éven át türelmesen várt rám, ez olyan mély boldogsággal tölt el ma is. … Elindultam egy rendkívül szép és nehéz úton, a gyógyulás és szabadulás útján. Ismerkedni kezdtem Jézussal, a Bibliával, az Igazsággal, az emberekkel, önmagammal. Alfa, béta, gamma (sokáig így hívtam a házicsoportot) követték egymást, ajándékba kaptam mindent. Hihetetlen gazdag és színes volt az elmúlt négy év. Újjászülettem, megnyíltak szemeim, figyelek, tanulok, szeretek, jövök-megyek, táncolok és dicsőítem az én Megváltómat.” Ezek a bizonyságtételek ismeretről szólnak. Titkos, és elrejtett, mert mindannyian vallják, egyszer csak adatott; de nyílt, és mindenkinek elérhető, mert ez a történet szól, és hív, invitál mindannyiunkat ma is.
II. Hogyan növekszik a lelki ember?
Pál elénk adta, hogyan születik a lelki ember – hogyan cselekszik a Szentlélek, Jézus Lelke. A következőkben két, az előbbiekből fakadó felhívásra figyeljünk. Az első Isten ajándékának megismerésével kapcsolatos.
„Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk.” A megismerésről szólt az apostol eddig, arról, hogy a Lélek által kijelentette Isten nekünk a titkot, amit elkészített. Ugyanakkor ez a kijelentés semmiképpen nem jelenti azt, hogy a megismerés befejeződött, lezárult, teljessé lett. Mert igaz, hogy Jézus Krisztusban a Lélek által a teljességet ismertük meg (hiszen nincs semmi rajta túl, nála több), de őt közel sem teljesen ismertük meg, sőt. Éppen ezért halljátok meg, amit Isten mond: a Szentlelket azért kaptuk, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk. Hatalmas ajándékcsomagot kaptatok, de még éppen csak hogy elkezdtétek megnézni, mi van benne. Bontsátok ki, fedezzétek fel, ismerjétek meg az Úr ajándékát, ami a tietek! Hogyan? Hadd világítsam meg a választ egy képpel!
Az angliai Cambridge-ben, a Robinson College kápolnájában jártam néhány éve. Az épület egyik falát majdnem teljes egészében egy hatalmas és gyönyörű ólomüveg ablak alkotja. A kép a teremtéstörténetre utal, és legmeghatározóbb eleme a világosságot vagy Isten dicsőségét jelképező nap, ahonnan a fény árad a különben zöld és kék színekben pompázó alkotásra. Van azonban egy különlegessége ennek a kápolnának. Az ülőhelyek jelentős részéről a gyönyörű üvegablaknak csak egy kisebb része látszik, mert az ablak előtt néhány méterre egy másik fal ereszkedik alá a mennyezetről. Meglepő, hogy pont a világossárga, az Isten dicsőségét jelképező rész az, ami a leginkább a takarásban van. Vajon mi ennek a magyarázata? Egészen bizonyosan nem lehet tudni, de az egyik elképzelés szerint az építész tudatos döntése következtében bújik meg a fal mögött a műalkotás. A következő üzenetet hordozza ez: csak az látja Isten dicsőségét, aki mozgásban van. Aki egy helyben ül a kápolnában, az nem látja, aki elindul, az megcsodálhatja.
A mai nappal megérkeztetek, de útra is keltek. Amint az esküvő napján megérkezünk a házasságba, de egyúttal el is indulunk az eggyélétel nagy, szép és kihívásokkal teli útján, ti is hasonlóan vagytok. Felragyogott szívetekben Krisztus ismerete a Lélek által, de ez csak a kezdet. Mindannyian úton vagyunk, és csak ahogyan engedelmeskedünk Jézusnak, ahogy megharcoljuk vele a harcokat, ahogy vállaljuk vele követésének árát, bomlik ki előttünk mindaz, amit Isten ajándékozott nekünk. Az ismeret nem statikus információ, hanem engedelmes úton járás. Ahogy jártok ezen az úton, úgy ismeritek meg egyre jobban, egyre mélyebben annak kegyelmét, aki megbocsát, amikor elestek, aki hűséges marad, amikor rettegtek, aki erőt ad, amikor elvész az erőtök, aki szeret titeket akkor is, amikor ti teljesen össze vagytok zavarodva.
A lelki ember növekedésének még egy feltételéről így ír Pál: „A lelki azonban ember mindent megítél, de őt senki sem ítéli meg.” Ez a különbségtétel képessége. A lelki ember a benne lakó Szentlélek által ismeri meg mindennek az Isten szerinti helyét és értékét. Tudja, hogy mi fontos Isten előtt, és mi nem. Az ige nem azt mondja, hogy „mindent elítél”, azaz a lelki ember mindent rossznak tart. De akit a Szentlélek újjászült, az új emberré lett, és ezért mindenhez új módon viszonyul. Mintha egy szemüveget kaptatok volna, a Lélek szemüvegét, aki által mindent megvizsgáltok, mindenre rákérdeztek, mindent mérlegre tesztek, mindent az Úr elé hoztok. Nem választjátok szét a „vallásost” a „nem vallásostól”, hiszen egész életeteket váltotta meg, egész életetekkel az övéi vagytok. Isten élő – és bennetek élő – Lelke folyamatosan munkál, cselekszik; ő az, aki mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is, ahogy az apostol írta. Mindent bejár, mindent átjár, mindent a jézusi mércére tesz. Engedjétek, kérjétek, vágyjátok ezt; tanuljátok meg a zsoltáros imádságát: „Vizsgálj meg Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!” (Zsolt. 139. 23-24)
„De őt senki sem ítéli meg.” Hogy lehet ez? Milyen kijelentés ez? Mi az, hogy ő mindent megítél, de őt senki sem ítéli meg? Neki már mindent lehet? A lelki ember, akinek a Szentlélek kijelentette Jézus titkát, hihetetlen szabadságban és békességben él. A Heidelbergi Káté így fogalmazza ezt meg: „mindennemű háborúság és üldöztetés közepette felemelt fővel várom az égből ugyanazt az ítélőbírót, aki előbb érettem Isten ítélőszéke elé állott és rólam minden kárhoztatást elvett…” (HK. 52. kérdés-felet) Senki sem ítéli meg, mert ő már megítéltetett. Ítélete elvégeztetett. Ott, a kereszten, kétezer éve – és a Lélek által ez ma is valóság, ma is érvényes. A Szentlélekkel teljes ember ebben a szabadságban és ebben a békességben él. Ezt pecsételi el ma Isten Lelke bennetek a keresztségben, a keresztségetek megerősítésében, és az úrvacsorában. ÁMEN!
Lovas András

A zsoltáros egy talányt ad elő. Egy titokról, egy rejtélyről szól, sőt, énekel („hárfakísérettel adom elő…”) Ez a rejtély az élet rejtélye, és mint ilyen, mindenkit érint. „Halljátok ezt mind, ti népek, figyeljen a világ minden lakója…” Megszólítja a kisembert és az előkelőt, a szegényt és a gazdagot. Bölcsességet ígér annak, aki őt hallgatja, gondolkodásra hívja az értelmest. Húsvét reggelén járjuk körül a nagy titkot, tekintsünk bele az élet rejtélyébe, gondolkodjunk el azon, ami igazán számít!
Mindezt persze nem önmagáért, nem a maga kedvtelésére, nem üres filozofálgatás okán teszi. A kérdés húsbavágó, hiszen gyakran válik kegyetlenné és kétségbeejtővé a tapasztalat, miszerint az élet igazságtalan. És minél igazságtalanabbnak látjuk az életet, annál könnyebben vetjük el a bizalmat egy igazságos Istenben. És minél inkább kivész belőlünk a remény és bizalom az Úrban, annál inkább magunkra maradunk. És minél inkább magunkra maradunk a keserves meggyőződéssel, hogy az élet igazságtalan, annál mélyebbre süllyedünk benne. Hogy végül először érzelmileg, lelkileg, majd testileg is remény nélkül vesszünk el. Lássuk hát, mit tanít a bölcs az élet rejtélyéről! 1. Gondoljuk meg, hogy mi a bajunk az igazságtalansággal, 2. Gondoljuk meg, hogy a gazdagság nem vált meg, 3. Higgyük el, hogy a feltámadt Jézus megvált.
 I. Gondold meg: mi a bajod az igazságtalansággal?
Az igazságtalanság tapasztalatát így adja elénk a zsoltáros: „Miért féljek a gonosz napokon, ha körülvesz az alattomosok bűne, akik vagyonukban bíznak, és nagy gazdagságukkal dicsekednek?” Az élet rejtélye, hogy igazságtalan. Az előkelők és hatalmasok gazdagodnak, miközben mások filléreiket rakosgatják. A gazdagok biztonságban tudják magukat, sokukat még a törvény sem éri el – különösen, amikor ők vannak a törvényhozói és végrehajtói hatalom élén –, az egyszerűek pedig kiszolgáltatottak. Egyesek korruptak, becstelenek, alattomosok és mégis sikeresek, gazdagok, mások esetleg megpróbálnak igazak és hűségesek maradni, és közben felkopik az álluk. És még ha naponta nyilvánossá is lesz egy újabb korrupciós ügy, miközben egyesek börtönbüntetésre ítéltetnek, mégis úgy tűnik, hogy mindez csak a jéghegy csúcsa, és úgysem lesz igazság. Ez pedig nem pusztán politikai kérdés – hogy végül kik kerülnek és kik nem kerülnek börtönbe a lopásért -; ez sokkal súlyosabb annál. A morális kérdés így vetődik fel: van-e igazság? És abban a pillanatban teológiai kérdéssé válik: igazságos-e Isten? Hol van Isten? A teológiai kérdés pedig egzisztenciális kérdéssé lesz: Hogyan éljek? Mit keressek? Hogyan érdemes és hogyan lehet élni?
A zsoltárban megszólaló bölcs azonban továbbmegy ennél, és rámutat az e kérdések mögött meghúzódó alapvető életérzésre: félelem. („Miért féljek?”) Amikor a gazdagok lenézik és megvetik a szegényt, amikor visszaélnek hatalmukkal, amikor nekik mindent lehet, de a szegénynek semmit sem, amikor az ő oldalukon van a törvény, azaz a „gonosz napokon”, ahogy a bölcs nevezi ezeket az időket, az egyszerű ember fél, mutat rá a zsoltár. Talán ma nem a félelem az első, amit felismerünk magunkban válaszként arra, ami körülöttünk történik. Előbb vagyunk felháborodottak és haragosak. De vajon nem jelenik-e meg mindezekkel együtt az irigység: nekem miért nem adatik meg ugyanaz? Én mikor fogom ugyanannyira vinni? Nincs-e jelen bennünk a kétségbeesés: hogyan fogok megélni és egyről a kettőre jutni? Nem ugyanolyan akarsz-e lenni, mint azok, akiket ugyanakkor megvetsz, mondván, hogy lopnak? És nem mész-e te is bele mindenféle stiklikbe, hiszen ha szétlopják az országot, neked is jár valami? És mindezek fényében nem igaz-e a zsoltáros meglátása, hogy sokszor a félelem mozgatja az embert? Én úgy látom, hogy igen. Nem a gazdagság iránti hiábavaló vágyódás miatt verted magad olyan hitelekbe, amelyek miatt ma félsz és rettegsz? A bölcs, aki mindenkihez szól, arra hív, hogy gondolkozz el mélyebben azon, mi a bajod az igazságtalansággal. Valóban az igazságtalanság, vagy csak az, hogy nem te vagy a másik oldalon? Az a baj, hogy mások lopnak sokat, vagy az, hogy a lopás – akármekkora is, és akármilyen értékű is – önmagában rossz? Ne ragadj le ott, hogy – jogosan – háborogsz, hanem vizsgáld meg, hogy mindeközben mi irányít téged. Hogyan akarsz élni? Mit gondolsz életről, vagyonról, igazságról, Istenről? Vizsgáld meg mindezeket, hogy az élet rejtélyével szembenézhess! Mert a bölcs folytatja, és másodszor arra hív, gondold meg, hogy hova is vezet a gazdagság, mi szerezhető meg a gazdagsággal.
 II. Gondold meg: a gazdagság nem vált meg!
Láttuk, hogy a gazdagság könnyen válik elnyomóvá, és közben kétségbeesésbe és félelembe kerget. Hogyan léphetünk ki a szívünket fogságba ejtő hatalma alól? Hogyan lehetünk hálásak és szabadok, miközben az élet telve igazságtalansággal? Hogyan érkezhetünk el és maradhatunk meg az Úr iránti teljes bizalomban, amikor eljönnek a „gonosz napok”? A bölcs először arra hív, gondold meg, hogy a gazdagság nem vált meg: „Hiszen senki sem válthatja meg magát, nem adhat magáért váltságdíjat Istennek.” Hiába, hogy bízik a vagyonban, hiába, hogy nagy gazdagsággal dicsekszik, hiába, hogy jól megy a sora és irigylik, hiába, hogy úszómedencés villát épít, hiába, hogy Zanzibárba jár nyaralni, hiába, hogy Ciprusra mentve fialtatja a milliókat, hiába, hogy magabiztosságában akár még feleségét is lecseréli, senki sem válthatja meg önmagát. Persze erre azt mondod, hogy nem is akarja, hiszen az élet ma nem erről szól. Mi az, hogy megváltás? Kit érdekel Isten? De az, ami a zsoltáros korában a megváltás szóval íratott körül, ma ugyanúgy jelen van, csak nem vallásos módon fogalmazzuk meg. Az élet rejtélyét, fogalmazzunk így, soha senki nem fogja vagyonnal megszerezni és megoldani. És miközben ezt tudjuk, mégsem tudjuk. Tudjuk, persze, pénzen nem vásárolható megoldás, de mégis pénzre vágyunk, mert nem elméletben, hanem gyakorlatban véljük a pénzben a megváltást. Kijelentjük, hogy nem lehet pénzért boldogságot vásárolni, de olyan céljaink és álmaink vannak, és ezek mentén olyan döntéseket hozunk, és úgy cselekszünk, mintha lehetne. Mintha az élet tartalmas és jelentőségteljes voltát megvásárolhatnánk – élménnyel, életszínvonallal pénzért. Mintha az életet megválthatnánk, megvásárolhatnánk: úgy, mint szeretetkapcsolatot, úgy, mint biztonságot, úgy, mint egészséget, úgy, mint szenvedés nélküliséget, úgy, mint halhatatlanságot. A vagyon, a hatalom, a hírnév mintha mindenhez hozzásegítene, mintha minden akadályt elhárítana, mintha minden ellenséget legyőzne. Mindez arról szól, amit a vallásos társadalmakban megváltásnak hívtak. A gazdag is érzi, hogy valamivel meg kell váltani, meg kell vásárolni az életet, és ha nincs Isten ehhez, akkor a vagyonnal véli elérni.
A rossz hír, mondja a bölcs, hogy ez teljesen céltévesztett gondolkodás: „Hiszen senki sem válthatja meg magát, nem adhat magáért váltságdíjat Istennek.” Majd így folytatja: „Mert olyan drága az élet váltsága, hogy [a gazdagnak] végképp le kell tennie róla…” A jó hír, hogy mintha létezne váltság, bár nem megvásárolható. A bölcs tehát arra hív bennünket először, hogy gondoljuk meg, mi szerezhető meg a pénzzel. Az élet rejtélyének megoldása, az élet váltsága, amit valójában az irdatlan gazdagok ugyanúgy hajtanak, mint a félelemmel teli szegények, nem megvásárolható. És akkor a vagyonnak mindjárt nincs akkora szerepe, hogy ez határozzon meg. „Miért féljek a gonosz napokon…?”
Meghív azonban a bölcs egy másik meggondolásra is: gondold meg, mi lesz a gazdagok vége, sőt, nemcsak a gazdagok, de a szegények, de még a bölcsek, valójában minden nép, a világ minden lakója vége: „Meghalnak a bölcsek, a bolond és az ostoba is elpusztul, és másokra hagyják vagyonukat. Azt képzelik, hogy házuk örökké megmarad, lakásuk nemzedékről nemzedékre, földeket neveznek el róluk. De a gazdag ember sem marad meg, hasonló az állatokhoz, amelyek kimúlnak.” A gazdag nem hogy nem váltja meg életét, de ugyanúgy elpusztul, mint – a szegény? – Nem! Mint az állat… (2x is, v. 13, 21) Az állat olyan élőlény, aki nem gyűjt vagyont, nem bízik a pénzben, nem dicsekszik arannyal, ezüsttel, luxussal, még csak ruhát sem hord, azaz mezítelen, nem szembesül az élet rejtélyével, a váltság titkával és lehetetlenségével. A gazdag, de a szegény is, a bölcs, de a bolond is ugyanúgy pusztul el, mint az állat. Gondold meg, hogy közted és a kutyád között ebben a kérdésben nincs különbség, hiszen hiába minden, amit felhalmoztál, megszereztél, elvégeztél, átéltél, a végén ugyanúgy a semmivel és a semmibe mész. (A híres kutyákra is emlékeznek, de hogy ez mit segít nekik, nem tudom…) A kutya nem gyűjtött kincset, és nem is visz kincset; a gazdag gyűjtött kincset, de ő sem visz kincset magával. Mit ér hát ez a kincs, ez a gazdagság, minden általa megszerzett élmény, eredmény, ha a halál úgyis semmissé teszi? Gondold meg!
Gondold meg, hogy „mint juhok kerülnek a holtak hazájába, a halál lesz pásztoruk, alakjuk eltűnik a holtak hazájában, nem lesz lakásuk.” Ennél megrázóbbat, felháborgatóbbat nehéz mondani, de a bölcs mondja, hiszen azt akarja, szabadulj ki az igazságtalanság feletti megkeseredettségedből, a gazdagság miatti félelmedből, az evilági tapasztalatok miatti hitetlenségből. És ezért beviszi az utolsó ütést: olyanok leszünk a holtak hazájában, mint a juhok, akiket a halál pásztorol… Korlátolt és szelíd állatkák - egyik olyan, mint a másik -, akiket a kegyetlen rabtartó irányít – nem gazdag rétekre és hűs legelőkre. Halál pásztor vezetgeti őket körbe-körbe a holtak hazájában, mint alaktalan, hajléktalan árnyéklényeket. Gondold meg, vajon igaz-e, amit mond? Van-e benne bölcsesség és igazság? Ne fordítsd el a füledet a bölcs szavaitól, tanítása nem fog megártani, még ha össze is zavar. Tudom, hogy nem akarod meggondolni, és nem érdekel; de a bölcs érted és miattad szól, érted és miattad szorít a sarokba. Mert azt akarja, hogy meggondolásod nyomán máshogy tekints gazdagságra és szegénységre, igazságra és igazságtalanságra. Légy értelmes, és ne légy bolond! Eddig még a saját eszed alapján is eljuthatsz, hacsak véglegesen nem ejtett fogságába a gazdagság illuzórikus csábítása. Ugyanakkor, ami itt következik, az túl van minden megfontoláson – jól figyelj hát!
 II. Hidd el: Jézus Krisztusban van megváltás!
A fenti kijózanító sorok után így szól a bölcs: De Isten engem kivált a holtak hazájából, és magához fog venni.” Egyetlen mondat, hogy utána majd ott folytassa, ahol abbahagyta: „Ne törődj azzal, ha valaki meggazdagszik…” De ez az egyetlen mondat igen felháborító! Mit képzel ez az ember?! Miután felkavar, elbizonytalanít, megháborgat a meggondolásaival – és még igaza is van! – utána mit gondol magáról, hogy őrá nézve mindez nem igaz?! Igen, tudjuk, igaza van, józan ésszel belátható egyetemes igazságot beszélt el, de mi ez a bizonyosság, az az arrogancia, hogy magát egyszer csak kiveszi az előbbiek érvénye alól: „„De Isten engem kivált a holtak hazájából…” Mi ez a gőgös magabiztosság? Mi ez az elitizmus – különb, mint mások? Mi ez, ha nem vakhit? Honnan veszi, mi alapján állítja? Jobbnak tartja magát, mint a többiek, többnek tartja magát másoknál?
Küszködhetünk ezekkel a gondolatokkal, de a tény nem változik meg: a bölcs, aki a józan észre hivatkozva szembesített a gazdagság hiábavalóságával és a halál kikerülhetetlen és pusztító voltával, egyszer csak megvallja a hitét. Hitvallásának sem előzménye, sem utóélete a zsoltárban, semmi bölcsesség, semmi magyarázat, hogy ő miért gondolja, hogy Isten kiváltja őt a holtak hazájából. Arrogancia – vagy bizalom? Vakhit, tudatlanság – vagy élő reménység és hatalmas szabadság? A bölcs nem kétségbeesik, nem a sztoikus belenyugvás útját keresi, nem buddhista módon próbál elszakadni minden szenvedélytől és az élet iránti kötődéstől. Nem, hanem hitvallást tesz: „Isten engem kivált…” A hit ajándék. Isten ajándékaként megszületik a szívben. Nem magyarázkodás, nem meggondolás, nem meggyőzés műve. Az élet rejtélye, titok. Mégis, van a zsoltárban egy mozzanat, amiben felsejlik valami ebből a hitből: „olyan drága az élet váltsága…” A zsoltáros azt mondja, hogy kell lenni váltságnak. De csak olyan váltság létezik, ami túlmutat rajtunk. Ami túl van az emberen, túl van e világon, e világ minden lehetőségén.
„Miért keresitek a holtak közt az élőt?” – hangzik el a feltámadás hajnalán. Az élet rejtélyének megoldása nem e világ keretei között van. A váltság nem a mi hatalmunkban van. Drága, de létezik. Bölcsünk soha nem hallotta történetét, de mégis részesült kegyelmében. Mert az élet váltsága Jézus Krisztusban megjelent. Isten emberré lett. Azért lett emberré, hogy az élet váltságát életünk közepette szerezze meg. Azért lett emberré, hogy az ember bűnéért emberként tegyen eleget. Azért halt meg a kereszten az emberré lett Isten, hogy Isten ítéletének súlyát halálában elhordozza. Azért, hogy bennünket, halála árán, a drága váltsággal, megvásároljon a magáénak. Azért, hogy ne ott végezzük, ahova a bölcs a józan ész alapján elvezetett: juhok a halál által pásztorolva a halál országában. Ezért jött el és ezért halt meg Jézus Krisztus. De a harmadik napon feltámadt. És ma, ha a józan ész alapján eljutottál oda, hogy a gazdagság nem vált meg, hogy életet, igazi életet nem tudsz vásárolni, halljad az örömhírt: Krisztus feltámadt! És ahogy hallod az örömhírt, és amint válaszolsz rá, áradjon szét bensődben az élet nagy titka, a húsvéti hit bizonyossága: „De Isten engem kivált a holtak hazájából, és magához fog venni.” Ámen!
Lovas András

Három ember függ a fán keresztre feszítve. Három elítélt bűnös. Középen Jézus, akinek a feje fölé azt írták: „Ez a zsidók királya”. Jobbról és balról egy-egy gonosztevő; a nevüket nem tudjuk. Azt azonban igen, hogy miközben ezek a halálraítéltek utolsó óráikat élték, nem voltak némák. Nem a halál jeges csendje ölelt át mindeneket, nem a halál mozdulatlansága telepedett a Koponya-helyre. A halálraítéltek beszéltek, imádkoztak vagy éppen átkozódtak, az élő Isten munkálkodott, és élet-halál kérdések dőltek el. Ennek egyik fókusza a halálraítélt imádsága a halálraítélthez: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.” Ez az üdvösségért való imádság. Ez a legalapvetőbb, legfontosabb, legelemibb imádság, amit valaki elmondhat Jézusnak – és amit mindenkinek el kell mondania. De nem elég, ha azt mondod, te már elmondtad, te már túl vagy rajta. Sőt, ez a legnagyobb baj. Mert ha ma nem tudod elmondani a legalapvetőbb imádságot, akkor milyen imádságot mondasz? Érdemes-e bármit mondani, ami megelőzi ezt az imát? Vannak imádságok, kérések, vágyak, óhajok, köszönetek, amelyeket megfogalmazhatsz úgy, hogy a legelemibb imát még sohasem mondtad el. De a mai napon megláthatod, mi a lényeg, hova akar Jézus elvezetni. És létezik-e imádság, ami túl van ezen az alapvető, életbevágó kiáltáson? Mondhatod-e, hogy te ezt már elmondtad, túl vagy rajta, és ma számodra már nem ez a kérdés? A válaszom, hogy nem. Ma, Jézus Krisztus keresztre feszítésének napján egyszerűsödjünk le a legalapvetőbb imádsághoz: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.” Ugyanakkor ez nem könnyű: képesek leszünk-e a halálraítélt imádságával kiáltani a halálraítélthez? Ez az imádság kétszeresen is szélsőséges. Halálraítéltként halálraítélthez. És mégis, ez a legelemibb imádság. Legyen a Szentlélek könyörületes hozzánk, hogy ma – először vagy újra - megszülessen a szívünkben!
 I. Tudsz-e úgy szólni Jézushoz, mint halálraítélt bűnös?
Ez az első kérdés, amellyel szembe kell néznünk. Az imádság egy halálraítélt, sőt, a halálos ítéletet annak minden testi és lelki kínjával éppen elszenvedő ember szívében fogan meg.
Ez egészen természetes, mondják többen, hiszen – amint a vicc is mondja – zuhanó repülőgépen nincs ateista. Az ellenvetők másik tábora pedig azt hangoztatja, hogy gyáva, gyenge az az ember, aki a bajban fordul Istenhez. Ha nem imádkozott, amikor jól ment dolga, legyen annyira gerinces, hogy nem imádkozik akkor sem, ha baj van. Nem az az erős ember, aki mindvégig kitart meggyőződése mellett? Különben is gyanúsak a halálos ágyukon (vagy keresztjükön) megtérők. Milyen számító, képmutató gondolkodás az, ha valaki egy életen át Isten nélkül él, de a halála óráján gyorsan beslisszol a mennyországba! Minden bűne elrendeztetik egy imában?! Ez az egész „jobb lator” történet a halálos óráján jó útra térő bűnösről annyira egyházias szagú: ha egész életében nem is, hát az utolsó pillanatban csak megnyertük őt az ügynek. Mintha előre erre számítana az egyház: ha előbb nem, legalább az utolsó percben. Nem őszintébb, hitelesebb a „bal lator”, kérdezik, aki beáll a Jézust gúnyolók közé, aki a halál pillanatában sem törik meg, aki nem esedezik valamiféle olcsó kegyelemért? Igen, egy olyan világban élünk, ahol sokkal gyorsabban lesz hős Júdásból, mint Jézusból, sokkal hamarabb lesz követendő példa az átkozódó, semmint a megtérő gonosztevőből.
Számos ellenérzés veszi tehát körbe az imádkozó halálraítéltet. A kérdés azonban, még ha egyre nehezebb is, marad: tudsz-e úgy szólni Jézushoz, mint halálraítélt bűnös? Egyrészt, mint halálraítélt, másrészt, mint bűnös. Mert ha jogi értelemben nem is vagyunk halálraítéltek, és fizikai értelemben sem közelített el halálunk órája, az üdvösségért, a szabadulásért való legalapvetőbb ima mégis csak ebben a szélsőségben születhet meg. Amikor egészen valóságossá válik számunkra, hogy Jézus nélkül elvesztünk. Ha ő nem ment meg, ha ő nem könyörül, ha ő nem szabadít meg, végünk van. Miért? Éppen a bűn miatt. A „jobb lator” így szól társához: „Nem féled az Istent? Hiszen te is ugyanazon ítélet alatt vagy! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk...” A másik nem így látja. Nem érdekli, hogy jogos a büntetés. Nem látja a különbséget az ártatlan megfeszített, és a jogosan kivégzett között. Bizonyára mindvégig voltak mentségei és magyarázatai. „Sokkal nagyobb gazemberek juttattak ide, akik a mai napig szabadlábon vannak. Számosan elkövették ugyanezt, mégsem kerültek az ítélet alá.” Lehet, hogy a gyerekkorát, a szüleit, vagy a környezetet vádolja. Vádolja a múltját, vádolja a politikát, vádolja a vallást, vádolja Istent. Telve szemrehányással – de nem vádolja magát. Halálraítélt ő is, haldoklik, de nem lesz halálraítélt belülről. Nem fogadja el a valóságot. Nem is látja meg a valóságot – Jézust. A másik lator azonban kilép a szemrehányásból, és magára veszi büntetését. Jogos az ítélet. Jogosan veszek el embertelen kínok között ebben az órában. Igen, a gyerekkorom, a szüleim, a társaim, a politika, az egyház, mind-mind részesei annak, amivé lettem – de én lettem azzá. Én cselekedtem. Én vétkeztem. Én vagyok a halálraítélt bűnös.
Tudsz-e úgy szólni Jézushoz, mint halálraítélt bűnös? Igen, megtetted régebben, de ma ugyanott tartasz. Megismerted Jézus kegyelmét, szabadítását, bocsánatát, és mégis megfürdőztél újra a sárban. És nem bírsz kimenekedni. Megismerted és megvallottad a szeretetet Jézusban, és mégis a gyűlölködés foglya vagy. Hogyan lehetséges? Igazságot, tisztaságot fogadtál, és mégis megkötöz a szexuális tisztátalanság. Hűséget fogadtál az Úrnak, azt mondtad, az övé vagy mindörökre, és most mégis vádolod. És közben azt érzed, hogy nem tudod magad tisztává tenni, nem tudsz megszabadulni az indulataidtól, nem tudod nem vádolni és szemrehányással nem illetni az Urat. Szeretnéd, hogy ne így legyen, de nem megy. Éppen ebben a „nem tudomban” ismerheted hát fel, hogy halálraítélt vagy. Éppen ebben ismered el, hogy nem válthatod meg magad. Éppen itt látod meg, hogy nincs ennél az imádságnál fontosabb, és nincs semmi, ami túlmutatna rajta. Mert itt, csak itt születik meg a halálraítélt könyörgése: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.”
 II. Tudsz-e úgy szólni Jézushoz, mint halálraítélthez?
A halálraítélt könyörög – és tartsák ezt mások gyengeségnek, számításnak, képmutatásnak – a halálraítélt nem előttük vizsgáltatik meg. Aki bűnös és elveszett, az gyenge és alázatos; nem próbálja magát védeni. Gondoljanak bárkik bármit, engem egyedül az én Uram ítél meg, és én hozzá kiáltok. De ha el is jut a halálraítélt eddig, hogyan lesz képes egy másik halálraítélthez imádkozni? Kinek kell egy halálraítélt Isten? Egy magát megmenteni nem tudó megmentő? Ki akar ránézni, sőt, segítségül folyamodni egy véres, megfeszített, bűnösök közé sorolt üdvözítőhöz?
A szélsőség eme másik oldala is elrettentő. Már a próféta is megfogalmazta: „Sokan csak iszonyodtak tőle, annyira torz, nem emberi volt külseje, emberhez nem méltó volt alakja. … Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele.” A szenvedésbe, más valaki szenvedéseibe betekinteni nem jó. Az emberek egy része menekül azoktól, akiket valamiféle tragédia ért. Mit mondjak, mit tegyek, hogyan viszonyuljak hozzá? Inkább eltakarjuk az arcunkat, inkább elfordítjuk a fejünket. Lássuk, nézzük azt, ami egészséges, szép és erős. Ha valahonnan élet fakad, az az erősből, a vitalitással teliből fakad. Ugyanakkor, miközben igaz, hogy az ember elfordul a szenvedéstől, egy különös kifordulás vagy inkább kivetkőzés nyomán a mai ember szereti nézni a szenvedést. Közönnyel, sőt, kárörvendve, lenézve, megvetve, gyalázza a szenvedőt, de mintha a mai világ egyre több örömöt találna ebben. A ma embere nem elfordul a szenvedőtől, hanem kéjesen belerúg egy hatalmasat. Mert a szenvedő maga tehet a szenvedésről. Miért hozta magát ebbe a helyzetbe? „Másokat megmentett, mentse meg magát, ha ő az Isten választott Krisztusa!” Ezt akarta, nem? Csúfolják, gúnyolják, gyalázzák, mert jólesik. Ha arról van szó, hogy igaz és ártatlan szenved, elfordítjuk a fejüket; ha olyan valaki gyötrődik, akit ismerünk, inkább elkerüljük. Ha ismeretlen, akkor megérdemelte, akkor a maga baja, miért ilyen élhetetlen, miért ilyen primitív, miért ilyen szánalmas lúzer… Meg kell vetni, bele kell rúgni, el kell távolítani maguktól, nehogy kiderüljön, hogy cseppet sem rosszabb, mint mi. Különben felsejlik annak a lehetősége, hogy velünk ugyanez megtörténhet. Hogy együtt kellene érezni a szenvedővel, hogy ki kellene felé nyújtani segítő kezüket.
Tudsz-e úgy szólni Jézushoz, mint halálraítélthez? Feje felett a tábla, nem kis iróniával írva, ez a zsidók királya. Kinek kell egy ilyen király? Körülötte gúnyolódók és csúfolók serege; kórusban zengik, hogy a kereszténység a gyengék vallása, a kereszténység képmutatás, ennek a Jézusnak a követői pedofil papok. Halálraítélt vagyok, rendben, de hogyan bízhatnék e másik halálraítéltben? Hogyan hihetném, hogy ő az élet királya? Hogyan szólíthatnám meg, azt, aki magát nem tudta megmenteni, mint aki megmenekülésem egyetlen forrása?
Csak úgy, mint a „jobb lator”. Halálraítéltként a halálraítéltet. Mert a titokzatos igazság az, hogy csak a halálraítélt gonosztevő láthatja meg a halálraítélt Jézusban az eljövendő királyt. Hiszen aki maga nem tört meg, hogyan bírná szemlélni azt, aki megtört? Amíg erős vagy, amíg van reménységed, amíg van más menekülésed, vagy vélt menekülésed, hogyan bírnád elmélyülten figyelni, szemlélni és megérteni a keresztre feszített Jézust? Amíg erős vagy, vagy nem érdekel, vagy szégyennel telve elfordítod az arcod, vagy röhögsz rajta. Röhögsz, vagy megbotránkozol, amikor így imádkozik: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Ilyet józan ember nem mond. De az Isten Fia, aki nem gyengeségből, hanem erőből és szeretetből függ a kereszten, ő mond. Aki maga nem ismerte meg saját elveszettségét, hogyan ismerné fel, mi a különbség az ő halálraítéltsége és Jézus halálraítéltsége között? Aki nem ismeri a maga halálos bűnösségét, hogyan ismerné fel a halálraítélt Jézus tökéletes igazságát? Ahhoz, hogy halálraítéltnek lásd magad, látnod kell a halálraítélt királyt. És ahhoz, hogy a halálraítéltben meglásd a királyt, előbb halálraítéltként kell látnod magad. Egyik sem megy a másik nélkül. Akkor hogyan üdvözülhetek, kiáltasz fel? Hogyan lássam a keresztre feszített Jézusban az élet királyát, ha nem látom? Hogyan lássam a magam elveszettségét, ha nem látom? Ne félj, mert így van ez jól. Egy alkalommal megkérdezték Jézust „Akkor ki üdvözülhet? Ő így felelt: ami lehetetlen az embernek, az Istennek lehetséges.” (Lk. 18.26-27) Amit te nem tudsz megtenni, ő meg tudja és meg akarja és meg is fogja tenni. Csak szólítsd meg őt – mint aki semmit sem tehet (elvégre ezt jelenti halálraítéltnek lenni, nem?)
 III. Ha nem tudsz így szólni Jézushoz – szólítsd meg!
Egy imádságot szeretnél kimondani, a halálraítélt imádságát a halálraítélthez: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.” Miért nem tudod kimondani? Mert nem hiszed, hogy meghallgat? Mert nem hiszed, hogy bármi változik? Mert nem bízol magadban? Mert úgy véled, nem vagy elég őszinte, ha kimondod? Mert nem hiszed, hogy ha ma kimondod, bármi is meg fog változni? Észreveszed, hogy mindezek a kérdések még mindig arra mutatnak, hogy te magadban akarsz bízni, és magadra akarsz építeni? Felismered, hogy amíg ezek a fenntartásaid vannak, addig nem halálraítéltként kiáltasz az érted, helyetted, miattad halálraítélt királyhoz? Egyszerűen csak szólítsd meg a megfeszített királyt, és ezzel a szóval helyezd magad őbelé. Érted hal a kereszten. Téged vitt fel a fára. Halálodat teljesíti be. Tehetetlenséged tehetetlensége tartja a kereszten. Ha nem tudsz így imádkozni, imádkozz így!
„Emlékezzél meg rólam.” Rólam. Itt én vagyok, Uram. Nem az szól, aki mindig másnak akar jót tenni, vagy segíteni. Nem az szól, aki nevedben másnak szolgál. Nem a kimerült édesanya vagy édesapa. Nem a gyötrődő férj vagy feleség. Nem az aggódó nagyszülő. Nem az egész világot képmutatónak tartó, lázadó fiatal. Itt én rólam van szó. Nem rólunk, mindannyiunkról, hogy valahol közben eltűnjön az én. Nem a világról, az emberiségről, nagy megváltó álmaimról. Uram, rólam van szó. Én vagyok a halálraítélt. Itt és most, keresztedet szemlélve, egyedül csak én. Nekem fellegzett be. Nekem nincs tovább. Én vétkeztem ellened. Én feszítettelek keresztre. Én teszem ezt most is, és én fogom tenni ezt holnap. Nekem van végem.
 „Emlékezzél meg.” Mert számodra, már tudom, nincs itt mindennek vége. Hiszen te vagy a felkent, a király, aki eljössz királyságodba. Te, az ártatlanul halálraítélt, a téged gyilkolókért imádkozó nem fejezed be mindenestül a halállal. Neked jövőd van, uralmad van, és ebből a jövőből gondolhatsz majd rám. Emlékezz hát meg, ne feledkezz hát meg rólam, részeltess abban, ami egyedül a tiéd. Te, az igaz, az egyszülött Fiú nem veszhetsz el végérvényesen. Téged, az Urat, nem nyelhet el a halál mindörökre. Te vagy a király – gondolj rám. Én elvesztem, de te megtalálhatsz. Én jogosan vagyok az ítélet alatt, de te felmenthetsz. Nekem nincs tovább élet, de te mégis adhatsz. Nekem minden bezárult, de nálad minden feltárul. Jézus, emlékezzél meg rólam! Tarts meg, ments meg! Ne azzal a csodával, hogy leemelsz a keresztről, hanem azzal a csodával, hogy a tiéd lehetek mindörökké. Csak ennyi az üdvösség imádsága: emlékezzél meg rólam.
„Bizony, mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.” Még ma velem leszel… Jól látod, hogy halálraítélt vagy. Jól látod, hogy halálraítélt vagyok. És mégis jó helyre fordultál. Nem valamikor, hanem még ma velem leszel. A halálraítélt számára van még ma. Örök élet. Üdvösség. Megmentés. Mindez létezik, mert Jézus biztosítja. Ne érd be ennél kevesebbel… és ne akarjál ennél többet, hiszen nincs több. Akármi is történik ma az életedben, legyen ez a legragyogóbb napod, vagy legyen ez a legsötétebb órád, adassék meg neked a kegyelem, hogy elmondhasd a halálraítélt imáját a halálraítéltnek. És hogy meghalljad a legnagyobb vigaszt, a reménységet, aminél kevesebbel ne elégedj meg, többet meg ne is képzelj: „Bizony, mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.” Már ma az övé vagy, ma újra az övé vagy, és mindörökre az övé leszel. ÁMEN!
Lovas András

Karácsony kérdése nem az, amit sokan feltesznek: Hogyan le(hete)tt az Isten emberré? Hogyan hihető, hogy a mindenható Isten emberi természetet ölt magára, és hogyan lehetett (volna) jelen Isten az emberben, és hogyan lehetett (volna) az ember Isten? Karácsony kérdése sokkal inkább ez: Miért lett az Isten emberré? E kérdés pedig nem maradhat elvont, teológiai kérdés, ezért így kell folytatnunk: Ha Isten emberré lett, milyen hasznom származhat ebből? Ha Isten a világ megváltása céljából lett emberré, hol és hogyan kapcsolódhat ez az én életemhez? Karácsony bibliai leírásán, amely ismerősen hangzik, a csillogó-villogó, szeretetteljes-békességes vagy éppen kimerítő-elszomorító ünneplésen túl hogyan lesz megfogható, működőképes, a mindennapokat meghatározó az, hogy Isten emberré lett?
Ezekre a kérdésekre válaszként olvastuk a 130. zsoltárt. Úgy szeretnélek meghívni benneteket ennek az ősi imádságnak végiggondolásába, végigimádkozásába, hogy közben magát az isteni gyermeket imádkozzátok be, fogadjátok be magatokba. Legyen ez a zsoltár ma számunkra olyan, mint egy kehely, amely magába foglalja a testélétel csodálatos valóságát! Ahogyan ez történik velünk, bennünk, kibontakozik előttünk az, hogyan lesz számunkra ajándékká a megváltó eljövetele. Lássuk, hogy 1. mit jelent a mélység, ahol találkozhatunk Isten Fiával; 2. mit jelent ebben a mélységben kiáltani; és végül 3. milyen bizalommal tekinthetünk arra, hogy Isten meghallott bennünket!
I. „A mélységből...”
Az emberré lett Isten csodájának befogadása a „mélységben” kezdődik. Úgy is mondhatnám, hogy vagy a mélységben fogadjuk be, vagy a mélységben kapcsolódik hozzánk, vagy egyáltalán nincs közünk hozzá. Ennek oka pedig kettős: 1. Az Úr a mélységbe érkezett, és a mélységben található meg. 2. Csak a mélységben jutunk oda, hogy igazán megnyíljunk az Úr előtt.
Karácsony lényege a mélységben történik. Az angyalok így dicsőítik Istent Karácsony éjjelén: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” Isten a magasságban van, a jó hír – az embereknek békesség és Isten jóakarata, kegyelme – azonban a föld, a mindennapi élet mélységében jelenik meg. A menny oldaláról nézve a föld, valamint az, hogy Isten emberré lett, mélység. Az emberi oldalról nézve az, ahogyan a magasságos Isten elérkezik a mélységbe, még inkább mélység: kiszolgáltatva egy veszélyes utazásnak, normális szállást nem találva Betlehemben, az istállóban születik meg a megváltó. A kiszolgáltatottság, a szegénység mélységébe jön el. De mivel Isten az ember megváltása céljából lett emberré, tovább kell tekintenünk Karácsony éjjelének eseményeinél. Jézus, a testté lett Isten, küldetését a legnagyobb mélységben teljesíti. Meggyalázva, elítélve, népe által megtagadva, a keresztre kifeszítve, mennyei Atyja haragja és ítélete alatt (a mi bűneinkért) így kiált és így imádkozik: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Mt. 27.46)
A zsoltáros pedig így imádkozott, Jézus előtt sok száz évvel: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” Ki fogja keresni azt az Urat, aki a mélységbe jött értünk Isten szeretetéből? Ki fogja meglátni Isten megváltó ajándékát, amely nem hatalmas, nem ragyogó és nem dicsőséges ebben a világban, hanem elrejtett, egyszerű, a mélységeket járó? Ki fog megnyílni, mint egy virágnak kelyhe, egy ilyen Isten előtt, aki az emberi élet mindennapi mélységeit járta és járja, sőt, aki belemerült a halál és kárhozat mélységébe? Kinek lesz ez hasznos, ki hiszi, hogy amit itt talál, az működik, ki látja be, hogy az élet gazdagsága ott van, ahol csak az élet kopottas szegénysége látszik?
Csak az, egyedül az, aki a mélységből kiált az Úrhoz. A „mélység” számunkra a kétségbeesés, a kontrollvesztés, a reménytelenség helyzeteit jelenti. Akkor vagyunk mélyen, amikor dolgaink nem elvárásaink szerint alakultak. Legyen ez szerelmi csalódás, anyagi ellehetetlenedés, belső kiüresedés, legyen ez valakinek országunk erkölcsi, politikai és gazdasági helyzetéből fakadó elkeseredése, a mélység valóságos tapasztalat. De vajon mikor lesz számunkra elég mély a mélység ahhoz, hogy megnyíljunk az előtt, aki a magasságból jött hozzánk? Hadd világítsam meg ezt a kérdést a szenvedélybeteg emberekkel kapcsolatos dilemmával! Rég felismert tény, hogy egy alkohol- vagy drogfüggő embernek (ill. minden más függőség rabjának) csak akkor lehet segíteni, ha ő maga is segítséget kér. Ameddig nem jut el abba a mélységbe, amit ő maga úgy ítél meg, hogy az tarthatatlan, elhordozhatatlan, hogy vagy megváltozik és megszabadul, vagy belehal a függőségbe, addig nem elég mély a mélység ahhoz, hogy szabadulásért kiáltson. Hiába látják mások, hogy milyen mélyre jutott, hiába szerveznek erejüket megfeszítve segítséget újra és újra, az illető nem él vele. Ennek fényében kérdezem: Vajon mikor lesz számunkra elég mély a mélység ahhoz, hogy megnyíljunk az előtt, aki a magasságból jött hozzánk?
A zsoltáros azonban nem elsősorban a körülményeinkben megjelenő mélységről beszél, és nem ebből kiált az Úrhoz, hanem a bűn mélységéből. Abból a mélységből, amely nem csak azt ismeri, hogy miért nehéz, fájdalmas, rossz nekem, hanem azt is, hogy miért vagyok én mások számára nehezen elhordozható, hogyan okozok fájdalmat másoknak, és miért és hogyan választ el mindez Istentől. Aki csak arról a mélységről hajlandó tudni, amibe őt mások taszították, könnyen találja magát az önsajnálat feneketlen kútjában, amelyben nem tud igazán és valóságosan találkozni a testté lett Istennel, a megváltó Jézussal. Azért nem, mert amíg másokat vádolsz és önmagad siratod, nem fogod meglátni és elismerni a te felelősséged, a te bűneidet. Ha a názáreti Jézusban a bűn, az istenellenesség mélységébe jött el Isten, akkor csak úgy nyílhatunk meg előtte, és úgy fogadhatjuk be őt, hogy felismerjük saját elveszettségünk. Nemcsak úgy általában, dogmatikai igazságként, hanem személyesen, konkrétan, egzisztenciális megrendüléssel. Ezt történik akkor, amikor Pál apostol azt mondja, hogy a bűnösök között első vagyok én (vö. 1Tim. 1.15). Ez nem morális értékítélet, nem is a keresztény alázatnak valamiféle váratlan megnyilvánulása, hanem a legmélyebb személyes tapasztalat. Amikor a bűneim rám szakadnak, nem azért hatalmasak, mert rosszabb vagyok, mint mások, hanem azért, mert Isten jelenlétében és szentségében találom magam. Az önzésem, a keményszívűségem – amiből nem is feltétlenül látszik olyan sok, legalábbis azoknak, aki távol vannak tőlem – mégis a legnagyobb mélységet jelentik, a bűn mélységét. Amikor egyszer csak felismered, hogy mi lakik a szívedben – harag, gyűlölet, irigység, büszkeség, belerendülsz, és tudod jól: a bűnösök között első vagyok én… Ha ismerjük tehát a mélységet, amelyből a zsoltáros megszólal: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram!”, akkor elkezdhetünk imádkozni, megnyílni karácsony nagy csodája, a testté lett Isten előtt. De ez az ismeret előfeltétel.
II. „Kiáltok hozzád…”
Aki a mélységben van, az kiált az Úrhoz imádságban. Nem azért kiált, mert az Úr különben nem hallja. A „kiált” kifejezés betekintést enged az imádkozó belső világába. Hiteles az imádsága, hiszen az nem langyos, nem esetleges, nem általános, nem a kívülvalóknak szól. Aki „kiált”, az hiteles, és ugyanakkor szenvedélyes is. A bajba jutott ember nem imádkozgat, hanem kiáltásával ostromolja a szabadító Istent. Az imádság, az igazi megnyílás, a testté lett Isten megnyíló kehelyként való befogadása – kiáltásban történik. Olyan vágyakozásban, olyan könyörgésben, a szükség olyan felismerésében, amit csak a kútba esett személy kétségbeesett kiáltásának képe ad vissza. Természetesen történhet ez csöndben, magunkban, közösségben, otthon, kirándulás közben… de elemi erővel tör fel az emberben. Az ilyen imádság teljesen együgyű: vagy meghallgat az Úr, vagy elvesztem.
Lássuk, hogyan szólítja meg a mélységben lévő ember az Urat! Az imádságnak három részletét emelem ki: megszólítás, az Úr bocsánatára történő hivatkozás, és bizalommal teli várakozás.
„Uram, halld meg szavamat, füled legyen figyelmes könyörgő szavamra!” A mélységből (ne feledjük, a bűn mélységéről van szó!) kiáltó ember nem érzékeli Isten közelségét. Magát nagyon távol érzi attól, aki a mennyei dicsőségben lakik. Pedig az Úr nincs távol, hiszen eljött a mélységbe, de ezt nem érezzük. Ezért amikor a mélységben Istenhez fordulunk, azért könyörgünk, hogy hallgasson meg, figyeljen ránk az Úr. Vajon eljut-e hozzá a szavam? Vajon felhallik-e hozzá a mélységemből? Vajon érdekli-e őt az én kiáltásom? Mindez nem magától értetődő ebben a helyzetben. Ott találjuk ezt a dilemmát a megszólításban: „Uram, halld meg szavamat, füled legyen figyelmes könyörgő szavamra!”
De a zsoltáros tovább lép ennél, és ez minden imádságban a fordulópont. Felemeli szemeit magáról és helyzetéről, és az Úrra tekint: „Ha bűnöket számon tartod, Uram, ki marad meg akkor? De nálad van a bocsánat, ezért félnek {tisztelnek} téged.” Azt az örömhírt vallja meg, hogy az Úr megbocsátó Isten. Ez a tulajdonsága pedig túlmutat az ember bűnén. Isten megbocsátó, hozzánk, a mélységünkbe lehajló szeretete nagyobb, erőteljesebb valóság, mint az Istentől elválasztó bűn mélysége. Ha Isten számon tart mindent, nincs esély; de a számontartás igazságát legyőzi megbocsátó szeretete. Az imádkozó ember szinte emlékezteti az Urat erre a tulajdonságára. Tudja, hogy magában nem állhat meg, nem maradhat meg, hiába nyílik meg Isten előtt, jogosan érné Isten ítélete; de azt is tudja, hogy Isten nem halált, hanem megtérést munkál. „Nálad van a bocsánat…” Boldog az az ember, aki bármilyen mélységben fel tud tekinteni az Úr eme tulajdonságára! Hiszen innentől bizakodik, vár és remél.
„Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt.” Aki a mélységből kiált, itt már a bizalom megnyugvó hangján szól. Miután megszólította az Urat, legyőzte ellenállását és belépett jelenlétébe, majd megvallotta, hogy mindennek alapja, hogy Isten megbocsátó Isten, felszabadult arra, hogy Isten meg fogja hallgatni és meg fogja szabadítani. Ez a nap még nem jött el, ezért vár. „Várom az Urat, várja a lelkem, … lelkem várja az Urat…” Ahogy az őrök várják a reggelt - mert a sötétség veszélyt hordoz, mert az éjjeli őrség fárasztó - de amilyen bizonyos, hogy egyszer derengeni fog az ég alja, majd a felkelő nap első sugarai bevilágítják a tájat, olyan biztos, hogy az Úr szabadulást hoz a mélységből. A szabadulás még nem jött el, de az imádság e három lépésében a vágyódó szív teljesen kinyílt Isten csodája és szabadítása előtt, és megtelt reménységgel.
III. „Bízzál Izráel…”
A szív pedig nem hiába nyílt meg, mert ezen a ponton Isten szólal meg: „Bízzál Izráel az Úrban…” Bízzál, hiszen a gyermek megszületett. „Ne féljetek, mert íme hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek…” Bízzál, hiszen Isten a magasságból a mélységbe érkezett. Bízzál, hiszen a testté lett Isten, Jézus, nincs távol tőled. „Bízzál Izráel az Úrban…
…mert az Úrnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani. Meg is váltja Izráelt minden bűnéből.” Ez Jézus Krisztus eljövetelének értelme és célja. Megmutatja az isteni kegyelem és megváltás gazdagságát. Az Úr nem fukarkodik, amikor önmagát nekünk adja. Nem számítgatja, hogy milyen nagy ár a magasságból a mélységbe ereszkedni azért, hogy bennünket a mélységből jelenlétének és országának magasságába emeljen fel a megváltás által. Azért teszi ezt meg, mert gazdag szeretetben, és gazdag kegyelemben. Minél inkább látod, milyen gazdag vagy a bűnben – azaz milyen szegény Isten dicsőségében, annál inkább látod, hogy milyen gazdag az az Isten, aki Karácsony éjszakáján egészen szegénnyé tudott lenni. Ilyen a mi Istenünk, ez a mi Urunk, Jézus Krisztus.
Ő meg tud váltani, és meg is vált minden bűnből. Nem talán, nem esetleg, nem csak másokat, hanem téged – itt és most. Ha hozzá kiáltasz ma, ha így beszélsz, hogy „a mélységből kiáltok hozzád, Uram!”, ha megnyílsz ebben és ezáltal előtte, Karácsony nagy csodája működőképes, meghatározó valósággá válik benned. Jézus Krisztus a Szentlélek által találkozik veled, megszületik benned, lakozást vesz életedben, és soha többé nem hagy el. Így lehet ma igazi Karácsonyod – a mélységben! ÁMEN

Létezik reménység? Ez Jób kérdése. A válasza pedig így hangzik: nem létezik. Jób az összetört ember képeként áll előttünk. Istenfélő volt, áldott, családos és gazdag, de mindene elvétetett. A porban ül, cserépdarabbal kapargatva fekélyes bőrét, és inkább meghalna, mint élne. Mindeközben Istennel perel: miért történt ez vele? Nemkülönben meg kell küzdenie barátaival is, akik a korabeli bölcsesség szerint azt állítják, hogy ha Jóbot ilyen súlyosan sújtotta Isten, akkor bizonyára súlyos bűn van az életében.
Ennek a Jóbnak olvastuk megrendítő gondolatait ma, Húsvét reggelén. A szenvedésben összetört ember kizökken a mindennapi élet mindennapi kérdéseiből, és egészen más mélységekben nyílik meg és kezd el kutakodni. Gyakran kíméletlenül őszinte, mint Jób is ezekben a sorokban. Őszintesége félelmetes lehet azoknak, akik számára éppen kerek és egész az élet. A Szentírás költői (vers-) formában adja elénk Jób Istennel, elmúlással, halállal, reménységgel kapcsolatos gondolatait. Van, hogy sorai imádságba csapnak át, de többségében csak egy gyötrődő ember kérdéseivel, emésztődésével találkozunk. Arra hívlak benneteket, hogy engedjük magunkhoz közel Jób életérzését. Engedjük – bármilyen élethelyzetben is legyünk most – hogy kijózanító, megháborító szavai eljussanak szívünkhöz. Lépjünk be Jóbbal együtt az emberiség állapotának reménytelen voltába, hogy felismerjük, milyen reménységet ünnepelhetünk ma. Engedjük, hogy beárnyékoljon bennünket a jóbi sötétség, hogy annál valóságosabban ragyoghasson fel előttünk a jézusi világosság!
I. Az emberiség reménytelensége
Bár Jób a saját nevében perel Istennel és barátokkal, ebben a fejezetben az egész emberiségről szól. Négy szakaszra osztható a költemény, amelyben a reménytelenség megfogalmazását egy-egy kérés vagy óhaj színesíti.
Jób gondolatainak és érzéseinek az alaphangját a következő sorok adják meg: „Az asszonytól született ember rövid életű, tele nyugtalansággal. Kihajt, mint a virág, majd elfonnyad, árnyékként tűnik el, nem marad meg.” Két képpel írja le az emberi élet törékeny, múlandó voltát. Az egyik a virág, amely kihajt, pompázik, ragyog, majd napokon belül elfonnyad, semmivé lesz. Minden ember mindennapi tapasztalata, amely nem különösebben megrázó. Tavasszal szemléljük, ahogy kibújnak a nárciszok, a tulipánok, majd néhány héten belül egészen eltűnnek. Nem ráz meg, jönnek helyükre más növények, és újra kihajtanak majd egy év múlva. De amikor valaki a saját, sőt, az egész emberiség életét hasonlóan törékenynek és kicsinek látja, amikor átjárja annak fagyos valósága, hogy élete lényegében nem több, nem erőteljesebb, mint ezek a virágok (hiszen minden csak lépték kérdése), akkor ez mélyen felindítja. A másik kép hasonló: az élet olyan, mint az árnyék; egy ideig van, azután semmivé lesz.
Jób azonban nemcsak „ártatlanul” tűnődik így az ember életéről, hiszen – ne feledjük! – szenvedéseiben, múlandóságában Istennel találja magát szemben. Isten az, aki határt szabott az ember életének, Isten az, akik meghatározta napjait és számon tartja hónapjait. Ha pedig mindez így van, „még az ilyen embert is rossz szemmel nézed, engem is törvénybe idézel?” - kérdezi. Ilyen múlandó, törékeny, semmi az ember, és te mégis perelsz vele? Miért követed az embert ilyen figyelemmel, miért találsz benne hibát, miért rovod fel vétkét? Miért vizsgálod és ítéled meg, te a mindenható, ha az ember ilyen törékeny, semmi, múlandó? Miért mindez, amikor az ember élete olyan, mint a reggelre elhervadó virág, a semmivé foszló árnyék? – fejezi be Jób az első szakaszt.
A következő részben Jób a fák reménységét állítja szembe az ember reménytelenségével. „Még a fának is van reménysége: ha kivágják, újból kihajt, és nem fogynak el hajtásai. Még ha elvénül is a földben gyökere, ha elhal is a porban a csonkja, a víz illatától kihajt, ágakat hoz, mint a csemete.” A fa reménysége valóságosabb és biztosabb, mint az emberé, elmélkedik Jób. A kivágott fában élet van, újra hajt, de a kivágott emberrel lesz-e még valami? A letarolt erdő helyén a csonkokból új hajtások indulnak, de látott-e már valaki éj életet fakadni a sírok erdejében, a temetőben? A fa, ami nem beszél, nem változtatja helyét, amit kivágunk, hogy felhasználjuk, amiből bútort, hajót készítünk, vagy amit azért nevelünk, hogy gyümölcsöt teremjen, több reménységgel lehet, mint mi magunk: „De ha a férfi meghal, lehanyatlik, ha az ember kimúlik, hova lesz?” A fa új életet hoz, de ki látott már embert, aki meghalt, lehanyatlott, és utána újra életre kelt volna? Olyan ez, folytatja egy újabb képpel Jób, mint a tenger vagy folyó, amely kiszárad. Semmivé lesz a benne lévő víz, és csak a nyoma marad, a holt meder. Marad-e több az emberből…? és ha Jóbot kérdezzük, nem késlekedek a válasszal: nem marad!
Ezen a ponton kezdődik a harmadik szakasz, amely ennek a versnek a legszebb, legszívbemarkolóbb része. Jób egy csodálatos vágyálmot fogalmaz meg. Szenvedélyes vágyódással írja körül azt, amiről tudja, hogy nem igaz, nem lehet igaz. De ki nem szokott álmodozni még olyan dolgokról is, amelyekről meg van győződve, hogy nem valósulnak meg?
„Bárcsak elrejtenél a holtak hazájában, ott rejtegetnél haragod elmúltáig.” Döbbenetes ez a mondat, amely bemutatja, hogy a bibliai ember számára nincsen más valóság, csak az élő Isten valósága. És még ha perben is áll ezzel az Istennel, nincs más lehetősége, mint hogy lehetetlen álmait is köré fonja. Jób azt vágyja, hogy bárcsak lenne számára a halál Istentől való menedék Isten haragja elől. Ebben megjelenik az a meggyőződés a halálról, amit Mózes így fogalmaz meg: „Bizony elmúlunk haragod miatt, indulatod miatt megsemmisülünk, ha magad elé állítod bűneinket, titkolt vétkeinket orcád világossága elé.” (Zsolt. 90. 7-8) Az élet múlandósága mögött Isten haragja áll vétkeink miatt – a bibliai hitvallás szerint. És most Jób mégis Istenhez szól, Istennek önti ki szíve vágyát: bárcsak elrejtenél a holtak hazájában haragod elől. Ezzel azt ismeri el, hogy az Úr nemcsak annyi, amennyit ő ebben a pillanatban tapasztal belőle. Ha van több, mint a megtapasztalt valóság, akkor az csak az Úrban van, mondja.
„Kiszabnád időmet, azután újra gondolnál rám.” –folytatja a lehetetlen álmot. Ahogy kiszabtad, Uram, az időmet, a hónapjaimat, a napjaimat ebben a világban, bárcsak úgy szabnál határt időmnek a holtak hazájában is, és utána megemlékeznél rólam. Halljuk meg Jób személyes és bensőséges vágyódását! Bárcsak, Uram, újra gondolnál rám – miközben tudja, hogy nem így van. Hadilábon áll az Úrral a szenvedés, a fájdalom, az Úr szigorú ítélete miatt, de amikor álmodozik valami egészen másról, valami egészen újról, nem tud másra tekinteni, mint erre az Istenre. Nincs más valóság, mint az Úr valósága. Ráadásul mindezt egészen személyesen teszi; itt nem általában szól az emberiség állapotáról, hanem nyomorúságos és valós önmagát tárja fel.
„Ha meghal a férfiú, életre tud-e kelni? Akkor egész küzdelmes életemen át is tudnék várni, míg csak be nem következik a fordulat.” Vegyük észre, mindez feltételes módban hangzik. Ha életre tudna kelni a halott, egészen másképpen tudnék viszonyulni minden nyomorúsághoz, hiszen tudom, előttem a fordulat. Ha van reménység, végső reménység, egészen más fénybe kerül Jób küzdelmes élete, mint ha mindennek vége van a halállal. De mindennek vége van a halállal. Ez úgyis csak egy álom…
„Szólnál hozzám, és én válaszolnék, kívánkoznál kezed alkotása után.” Talán ez a legemberibb, legmegrendítőbb sora Jób elmélkedésének. Ha lenne élet a halál után, Istenem, szólnál, szólítanál – és én hogyan mulaszthatnám el a választ. Hiszen az élőket meg lehet szólítani, és az élők tudnak válaszolni. Isten azért élő Isten, mert szól, beszél, cselekszik – és amint szólít és választ vár itt, ugyanúgy megtenné ott is. Mert a kezed alkotása vagyok, vallja az összetört Jób, és ha így lenne, ha lenne reménység, te, Uram, kívánkoznál a kezed alkotása után. Hogy hagyhatnád a semminek, az enyészetnek, a holtak hazájának azt, akit olyan nagy gonddal és szeretettel formáltál meg. Jób Isten szeretetéről beszél, még akkor is, ha egyedül Isten haragja valóságos számára a jelenben. Hiszen soha senki nem jött még vissza a halálból…
„Akkor még lépteimet is megszámlálnád, de nem tartanád számon vétkemet. Zacskóban volna lepecsételve minden vétkem, és eltörölnéd bűneimet.” Az, hogy az Úr számon tartja Jób lépteit, nem vigasztalás, hiszen bűneit látja és rója fel neki ennek alapján. Nem véletlenül fellebbezett korábban az Úr számontartó jelenléte ellen. De ha újra felkelne az ember a halálból, akkor már nem lenne ez sem ellenére, hiszen mindez azt jelentené, hogy Isten megbocsátott. Ha haragja miatt múlunk el, mint a virág, mint az árnyék, és egyszercsak valósággá lenne az, amiről mindenki tudja, hogy lehetetlen, akkor ezzel együtt az Úrnak el kellene intéznie a bűn kérdést is. Zacskóban volna lepecsételve minden vétkem… Jób előtt egy hatalmas zsák képződik meg, amelybe belekerülne minden vétke, amely elnyelné minden hamisságát és bűnét, és amelynek száját egyszer és mindenkorra lepecsételnék… Te, Uram, így eltörölnéd bűneimet, és életre hívnál újra. Ebben az álombeli megújult kapcsolatban Isten kegyelemmel lenne az őt elfogadó Jób iránt, és nem keresné többé hibáit.
Ezzel vége a harmadik a szakasznak, és vége az elérhetetlen álomnak. Jób belemenekült valamibe, aminek semmi történeti alapja nincs. Elsorolta álmait és vágyait, de ezután visszatér a földre, a valóságba, és a negyedik szakaszban újra a reménytelenséget fogalmazza meg. Hiszen a valóság világában nincs, nem lehet reménység, csak az álomban. És ha lenne is a halandónak bármilyen reménysége életre a síron túl, olyan az, mint a hegy, ami ledől, a kőszikla, amely idővel elmozdul helyéről, a kövek, amelyeket elkoptat a víz, vagy a föld, amelyet elsodor az ár. Azaz, mondja Jób, csak idő kérdése, hogy ez a reménység erodálódik, fokozatosan elpusztul. Ezért Jób számára nem marad más, mint három utolsó, kíméletlen, de őszinte gondolat.
„Hatalmaskodol rajta szüntelen, s el kell mennie. Eltorzítod arcát, és úgy bocsátod el.” Jób látott többeket meghalni, és ebben a bűneink miatt haragvó Urat látja. Ő győz, és mi elmúlunk haragja miatt, és eltorzult arccal megyünk el oda, ahonnan nincs visszatérés. „Ha tisztességre jutnak fiai, ő nem tudja. Ha semmibe veszik őket, nem veszi észre őket.” Azaz a halott arról sem tud, ami a legfontosabb volt neki, míg élt: mi lesz a legközelebbi hozzátartozóival. „Teste csak saját fájdalmát érzi, lelke csak magát gyászolja.” Jób elmélkedésének a vége a teljes bezártság, a teljes reménytelenség, a teljes önmagunkba zártság. A korabeli zsidó gondolkodás szerint a halott árnyéklétben, erőtlenségben létezik, oda megy, ahonnan nem jön vissza, ahonnan nem kel többé fel. Erről mondja Jób, hogy teste csak saját fájdalmát érzi, lelke csak magát gyászolja. Nincsenek mások, nincs szeretet, nincs kapcsolat, nincs élet, csak teljes, visszafordíthatatlan bezártság. És még ha álmaiban, vágyaiban fel is bukkan egy szerető Isten várása, aki életre szólít és bűnbocsánatot ad, maga is tudja, hogy ez hiú ábránd, ilyen még soha sem történt, halott nem támadt fel. Ezért ha megkérdezik Jóbot, létezik-e reménység, sok-sok kortársunkkal együtt válaszolna szomorúan, de őszintén: nem létezik. Csak bezártság, összezártság, egyetemes emberi reménytelenség a síron túl.
II. Jézus Krisztus reménysége
Ugyanígy volt ez azon a különös napon, a hét első napján. Ott, ahol a tanítványok összegyülekeztek „a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak.” Jób egyedül volt, ők közösségben. Jóbot csapások sorozata sújtotta, ők az általuk felismert és megvallott Urat vesztették el. Jób Istennel perel szenvedése okán, ők a zsidó vezetőktől rettegtek, vajon mikor kerül rájuk a sor. De a reménytelenség ugyanaz. A bezártság ugyanaz. A kiszolgáltatottság érzés ugyanaz. Jézus Krisztust megfeszítették. Az oldalába lándzsát döftek. Eltemették. Arca eltorzult, amint elment. Nem szól és nem beszél. Annyi volt élete, mint a virág, amely kinyílik és elhervad. Mint az árnyék, amely megnő, megnyúlik, majd semmivé lesz. És ha megkérdezted volna a tanítványokat, létezik reménység? – ugye, tudod, mi lett volna a válaszuk...? De ahol nincs emberi reménység, ott egyszer csak mégis valósággá lett Jób elképzelhetetlen álma: „bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség néktek! És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát.”
Békesség néktek. Békesség néktek Húsvét reggelén, mert van reménység. Békesség nektek, mert Isten szeretete hatalmasabb, mint Isten haragja. Békesség nektek, mert amiről Jób álmodott, Jézusban megtörtént. Isten a halál birodalmába rejtette el Fiát, amíg újra szólította őt. Három napig a sírban volt, Isten haragja miatt – a mi bűneinkért! - de a harmadik napon szólította az Úr, és ő válaszolt. Feltámadt és megjelent közöttünk. Békesség néktek, mert benne örök életünk van! Szavában és az úrvacsorában mutatja neked kezeit és oldalát. A zsák, amelynek szája minden vétked elnyelte, Jézus Krisztus érted megtört teste és kiontott vére.
 Ha majd megkérdez egy haldokló, egy az élet értelmét kereső, egy öngyilkosságot fontolgató, egy gyermekként nyiladozó, hogy létezik-e reménység, ugye tudod, mi a válasz…? Ámen!
Lovas András

Pontius Pilátus neve visszavonhatatlanul és kitörölhetetlenül bevonult a világtörténelembe. Pilátus világhírű lett – Jézus Krisztus oldalán. Nem azért ismerjük ezt a római helytartót – szemben sok másik, számunkra ismeretlen római tisztségviselővel - mert kiemelkedő hadvezér, bölcs vagy államférfi lett volna. Azért nem feledkezett meg róla eddig a világ – és nem is fog, amíg világ a világ – mert bárhol bármikor vallást tesznek Jézus Krisztusról, mindig elmondják: „szenvedett Pontius Pilátus alatt”. Pilátus kitörölhetetlent alkotott, vagy inkább mulasztott. Naponta tömegek veszik ajkukra a nevét, de nem azért, hogy tisztelettel emlékezzenek meg róla. Azért nem felejtjük el Pilátus nevét, mert egy különös helyzetben találkozott Isten Fiával. Ha nem találkozott volna vele, senki sem ismerné őt. Így azonban híresebb lett a császárnál is.
A hitvallásban Pilátus több mindenkit képvisel. Képviseli az államhatalmat – a politikát – a maga fonák voltában. Képviseli a pogányokat, azaz a nem zsidókat, hogy soha ne feledjük: nem a zsidók, mint nép, felelősek Jézus haláláért. És végül képviseli az embert, minden embert, bennünket is: mi vagyunk ott Pilátus korrupt hatalomszeretetében, éppen úgy, mint a zsidó vezetők gyilkos szándékaiban és a tömeg elvakult indulatában, amely halálra juttatja Isten Fiát. Mi mindannyian ott vagyunk azok között, akik keresztre feszítették Jézust. A mai napon Pilátusra tekintünk – hogy magunkat lássuk meg. Hogyan sodródik az igazságot felismerő Pilátus? Hogyan jutott oda, hogy Jézussal való találkozása elrettentő példaként íródott be a világ történelmébe? Mit leplez le, és miben sürget bennünket a Szentlélek megtérésre ma Pilátus sodródása fényében?
I. Hogyan sodródik Pilátus?
János evangélista gyönyörű szerkesztéssel adja elénk Jézus Pilátus előtti kihallgatását. A leírás azzal kezdődik, hogy „Jézust Kajafástól a helytartóságra vitték. … Akik vitték, maguk nem mentek be a helytartóságra, hogy ne legyenek tisztátalanokká, hanem megehessék a húsvéti vacsorát.” A Jézust vádlók a helytartóságon kívül vannak, Jézus belül, Pilátus pedig ki- és bejár a két helyszín között. Hat alkalommal változtatja a helyszínt, egyszer bent beszél Jézussal, majd kint a zsidókkal. Ide-oda szaladgálása rámutat a csapdára, amibe került, és az erőkre, amelyek között döntenie kell.
Pilátus több alkalommal megpróbál kitérni a zsidó vezetők nyomása elől. Először nem akar foglalkozni az üggyel, és azt javasolja, hogy ítéljék el a saját törvényük szerint. Azonban a korabeli törvények nem adták meg a halálbüntetés jogát a zsidó nagytanácsnak, ezért ők rá kell hogy vegyék Pilátust a halálos ítélet kimondására. Pilátus bement a helytartóságra, és először áll szemtől szemben Jézussal. A kihallgatás a zsidók által hangoztatott vádról folyik: „Te vagy a zsidók királya? … Az én országom nem ebből a világból való… Akkor mégis király vagy te? … Én azért születtem, és azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való hallgat az én szavamra.” Erre Pilátus csak ennyit tud mondani. „Mi az igazság?” Még ha nem is érti Pilátus, hogy milyen országról és milyen igazságról beszél Jézus, vagy ha nem is hisz abban –kemény katona létére – hogy létezik igazság, amely meghaladja a pillanatnyi hatalmi érdekeket, egy dolog bizonyossá lesz számára: Jézus ártatlan és ártalmatlan.
Kimegy a zsidókhoz, és a következő ajánlatot teszi: „Én nem találok benne semmi bűnt. Szokás nálatok, hogy valakit szabadon bocsássak a húsvét ünnepén: akarjátok-e, hogy szabadon bocsássam nektek a zsidók királyát?” Pilátus ezen a ponton kezd sodródni. Tudniillik látja, hogy Jézus ártatlan, de mégis bűnösként kezeli. Arra játszik, hogy ha amnesztiával engedi szabadon Jézust, azzal egyértelmű üzenetet közvetít a zsidóknak, és Jézusnak, valamint követőinek is. Szabadon engedi, tehát tiszta marad, ugyanakkor ezzel mintegy figyelmezteti, megfélemlíti Jézust és követőit, és ezzel kedvében jár a zsidóknak.
A zsidók igényeit azonban ez nem elégíti ki. Barabbást választják, aki rabló volt. Pilátus újra bemegy a helytartóságra, és parancsot ad Jézus megkorbácsolására, ami nem ritkán halálos kimenetű fenyítés volt. Ezzel együtt a katonák brutális játékot játszottak Jézussal, aki ellen a vád az volt, hogy királyságra tör: „tövisből koronát fontak, a fejére tették, és bíborruhát adtak rá… ezt mondták: Üdvözlégy, zsidók királya – és arcul ütötték.” Pilátus az így megalázott és meggyalázott Jézust kivitte a zsidók elé, mondván: „Íme, az ember.” Újra hangsúlyozta, hogy nem talál bűnt benne. Ez volt a helytartó második próbálkozása. Amint meglátják az összetört, véres, félhalott áldozatot, hátha jobb belátásra jutnak. Íme, az ember! – hallják; hátha belátják, esély nincs arra, hogy ez a szerencsétlen, nyomorult, véres senki bármiféle királyságot, hatalmat szerezzen magának, és fenyegesse őket. De Pilátus megint elszámolta magát. Kórusban üvöltik: „Feszítsd meg, feszítsd meg!” Majd amikor egy erőtlen próbálkozással Pilátus azt mondja, vigyétek, feszítsétek meg ti magatok; annyit mondanak: meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát.
Ezen újabb vád hallatán Pilátust valamiféle babonás félelem szállta meg, majd ismét bement a helytartóságra, és másodszor is kihallgatta Jézust. Az előző találkozó az igazságról, ez a második – az összevert Isten Fiával – a hatalomról szólt. Jézus kijelentésével végződött: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked.” Pilátus valamit megérzett. Megsejtette, hogy nem akármilyen közönséges, magát királynak tartó lunatikussal áll szemben. Tudta, hogy mi az igazság - Jézus ártatlan -, és valahol érezte azt is, hogy ennek tétje van.
A harmadik próbálkozás ezzel a megjegyzéssel kezdődik: „Pilátus igyekezett őt szabadon bocsátani…” Igyekezett. Meg volt benne a szándék. Próbálkozott a helyes irányba menni. Kísérletet tett arra, hogy szembemenjen a zsidókkal, akikkel kölcsönösen megvetették egymást. És bár látta Pilátus az igazságot, ekkorra már elsodródott. Hiába mondta, hogy ártatlan, meg akart felelni a zsidóknak, és belement abba, hogy Isten Fiát bűnösként kezelje. Hiába igyekezett a dolgokat visszájára fordítani, gyengének bizonyult. És akkor a zsidók kijátszották az aduászt: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja: aki királlyá teszi magát, az ellene szegül a császárnak.” És ezzel Pilátus érzékeny pontjára tapintottak. Az igyekezetnek vége lett; Pilátus kiszolgáltatta Jézust, hogy megfeszítsék.
Lépésről lépésre sodródott el ez az ember. Felismerte az igazságot, még szándékozott is annak fényében eljárni, de végül kudarcot vallott. Láttuk, hogyan történt ez, most próbáljuk megérteni, hogy miért sodródott el Pilátus?
II. Miért sodródik Pilátus?
Látnunk kell, hogy az egyik ok az, hogy mindjárt az elején belement a kompromisszumba, azt gondolván, hogy így megússza a súlyosabb helyzetet. Feláldozta az igazságot a remélt politikai haszon végett. Nem állt ellen a nyomásnak, nem volt szabad arra, hogy ragaszkodjon az igazsághoz. Eltaktikázta magát, hiszen azt gondolta, hogy ha jól taktikázik, akkor felveheti a harcot a hamisság ellen. Az igazság iránti teljes elkötelezettség helyett a taktikus kompromisszumkeresést választotta – végzetére. Hányszor és hányszor tesszük ugyanezt: tudjuk, hogy mi az igazság, tudjuk, hogy mit kellene tennünk vagy szólnunk egy helyzetben, de tartunk ennek az egyszerű, egyértelmű és világos lépésnek a következményétől. Abban a pillanatban megszületik a fejünkben a taktika. Kicsit bonyolultabb, de sokkal több reménnyel kecsegtet: úgy érjük el a célt, hogy közben nem fizetünk árat. Mindenki jól jár. Az igazság iránti egyszerű, egyértelmű és teljes elkötelezettség helyett, Pilátussal együtt, a bonyolult taktikázást választjuk. Ne legyenek kétségeink: erről a bölcsességről mondja Isten Igéje azt, hogy földi, testi és ördögi (Jak. 3.15). De vajon miért választja Pilátus a taktikázást az igazság helyett?
Röviden azért, mert Pilátus lelke, szíve nem az igazság foglya, hanem sok egyéb más erő szorításában volt. Hiába igyekszik az igazság felé, ha nem az igazság uralja. Hiába ismeri fel az igazságot, ha élete nem az igazság birtokában van, hanem minden fajta hamis erő fogságában. Pilátus belülről nem szabad az igazat, a jót választani. Rabja a hazugságnak, ami körbeszőtte az egész helyzetet. Rabja a zsidók iránti gyűlöletnek. (Mint római helytartó, számos alkalommal rendezett vérfürdőt a zsidók között.) De legfőképpen rabja a karrier- és hatalomvágynak, ill. annak a félelemnek, hogy megtörhet felfelé ívelő karrierje. Pilátus, aki bírja a „császár barátja” előkelő címet, korábbi kegyetlenkedései miatt figyelmeztetést is kapott a császári udvartól. Félő, ha zavargások törnek ki a zsidók között azért, mert nem tesz eleget nekik, bajba kerül. Ezért találja teljes erővel a leggyengébb pontján a zsidók fenyegetése: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja…”
Hiába ismeri fel tehát Pilátus az igazságot, mivel bensője nem az igazságnak elkötelezett, mivel ő nem az igazság rabja, hanem saját karriervágyának és múltbeli bűneinek foglya, nem tud többet, mint igyekezni, sodródni, majd végleg elsodortatni. Milyen emberi, milyen mindennapi, milyen leleplező és milyen fájdalmasan szembesítő mindez… Ez ma, Jézus Krisztus megfeszítésének a napján a kérdés nekünk: Kinek a foglya a mi szívünk? Kinek a tulajdona vagyunk? Jézus Krisztus, az igazság uralkodik rajtunk, vagy pedig számos egyéb erő kötözi a szívünket, miközben az igazságot, Jézust felismerve erőtlen lépésekkel igyekszünk valami jóra? Jézus Krisztus uralja az életünket, vagy az anyagi biztonság iránti vágy? Jézus Krisztus ural téged, vagy az a mindent elsöprő vágy, hogy mások szeressenek és megbecsüljenek? Jézus Krisztus az Urad, vagy pedig az, hogy testi vágyaidat mindenképpen ki kell elégítened? Jézus Krisztus uralja szíved, vagy az a vágy hajt, hogy te uralj mindenki mást magad körül? Vessünk egy pillantást arra a Jézusra, aki meg tud bennünket szabadítani a sodródástól!
III. Hogyan és miért szabad Jézus?
Pilátus, akié látszólag a legtöbb hatalom Jézus kihallgatásában, sodródik - kitéve a zsidók gyűlöletének és saját szenvedélyeinek. Jézus Krisztus, aki látszólag sodródik az egymásnak feszülő hazug erők és taktikázások közepette, akit végül maga alá temetnek ezen erők, hiszen keresztre feszítik, mégis az egyetlen szabad személy a történetben, és ő az egyetlen, aki szabadságot tud hozni nekünk, sodródóknak a mai napon.
Lássuk most úgy magunk előtt a megkorbácsolt, kigúnyolt és keresztre feszített Jézust, amint Pilátusnak jelentette ki magát: ő jött, hogy bizonyságot tegyen az igazságról, és övé minden hatalom, ő az Úr. Egyedül Jézus Krisztus az igazság, egyedül ő a valóság. Ő benne van jelen teljes mértékben az ember, te és én, valamint benne van jelen közöttünk, számunkra a legteljesebb módon Isten. Jézus Krisztus valóságos ember és valóságos Isten. Ez az igazság, a valóság lényege.
Jöjj, és nézd meg benne az embert! Pilátus mondja: Íme, az ember! Nem ismeri szavai jelentőségét és mélységét. Ne tudja, hogy az összevert, meggúnyolt, majd keresztre feszített Jézust bűneink miatt törték össze. Nem gondolja, hogy taktikázása és sodródása közben az igazságot mondja, amit maga nem ismer fel: Íme, az ember! Íme, az ember a maga Istentől való elszakítottságában, bűnei súlya alatt, fájdalmait és nyomorúságait hordozva, Isten ítélete alatt. Jézus Krisztus az igazság, mert benne szemlélheted a magad elveszett voltát. De benne láthatod meg az igaz Istent is, az Atya igazi képét. Íme, az Isten. Az Isten, aki igazságos, és megbünteti a bűnt, és az Isten, aki szeretetében lehajolt értünk Fiában. Az Isten, aki elhordozza a bűn súlyát, az átkot, amit maga mondott ki a bűnösre. Íme, Jézusban, itt van az értünk és velünk szenvedő Isten. Isten, az élet, aki meghal, és elpusztul. Ez az az igazság, az a valóság, az a Jézus, aki uralni akarja egész lényedet. Ez az az igazság, aki birtokba vesz, aki megszabadít a hiábavaló erőktől, aki magához kötöz, hogy ne sodródjál, hanem benne végérvényesen elköteleződjél. Ne csak felismerd ma az igazságot, hanem add magadat át neki, kérd, hogy uraljon téged!
Ezé az Istené minden hatalom. Jézus Krisztusban szemlélheted Isten hatalmát, szeretetének erejét. Hiszen, amikor úgy tűnik, a gonosz diadalt aratott, hiszen elpusztította Isten Fiát, akkor az Atya az ártatlan szenvedésével a mi megváltásunkat végezte el. Amikor úgy tűnik, a gonosz munkája megállíthatatlanul megy előre a sodródó politikus, az istentelen vallásos vezetők, az áruló tanítvány, az eszét vesztett tömeg asszisztálásával, valójában az Úr akarata bontakozik ki.
Pilátus találkozott Jézus Krisztussal, és ez a találkozás bukásává lett. Isten irgalmas hozzánk, hogy amint ma találkozunk vele az Igében és a sákramentumban, az megváltásunkká, igazságunkká, életünkké legyen! Ámen!
Lovas András

Hiány. Költségvetési hiány… szeretethiány… pénzhiány… boldogsághiány… egy jóbarát hiánya…. egy szeretett személy hiánya… alváshiány… gondolathiány… a remény hiánya… az egészség hiánya… szerelemhiány… törődéshiány… békességhiány… érzelemhiány… Istenhiány… Hiány.
Valami alapvetően hiányzik, hiszen valami mindig hiányzik. Az élet nagyon ritkán teljes. Akkor is csak egy-egy pillanatig. A másodperc töredékéig, amikor elértünk valamit, amire régen vágytunk. Néhány percig, esetleg óráig, amikor a meghittség ajándéka megadatott nekünk, amikor egy-egy pillanatra átélünk valamiféle teljességet. De már ott és akkor jelen van a félelem, a szorongás: mi lesz, ha nem lesz? Már ott megszólal a hang: de valami mégis hiányzik. Még ma reggel is hiányzik, még Karácsony reggelén is bennünk kísért.
Megtanulunk a hiánnyal élni. Együttélünk vele úgy, hogy tagadjuk. Fejünkkel azt mondjuk, nincs hiányunk, nem veszünk róla tudomást. Akaratunk erős, mozgósítjuk a hiány, a fájdalom, az üresség elnyomására, de néha mégis az utóbbi győz. Felülkerekedik, és egyszer csak minden értelmetlennek, feleslegesnek, szürkének tűnik. Egyedül érzed magad, pedig nem vagy egyedül, de mégis, mintha mindenki fényévekre lenne tőled. Nem értenek meg, nem osztják érzéseid, és nem érzel mást, mint valami megfoghatatlan, néven nevezhetetlen, ugyanakkor kíméletlenül valóságos hiányt. De együtt kell élni a hiánnyal, akárhogyan is mar belülről. Ha nem megy elnémítása erős akarattal, találunk más pótszert. Pótszert, ami oldja a hiány feletti szenvedést. Mámort ad a hatalom, tompítja a fájdalmat az alkohol, a drog. Gyors és olcsó felejtést ígérnek futó kalandok, titkolt együttlétek. A folyamat vége persze az, hogy nem mi győztük le a hiányt, hanem a hiány vert rabszíjra bennünket. A bennünk lévő hiány magába szippantotta a függőséget, a hazugságot, az erőszakot, a paráznaságot. Azt hittük, hogy megszelídíthetjük a hiányt, tompíthatjuk, felülkerekedhetünk rajta, de végül ő hajtott bennünket uralma alá. És itt vagyunk, hiányok által mardosva, bűnök és szenvedélyek által megkötözve Karácsony reggelén. Leveszed-e az álarcot? Igazat adsz-e annak, aki eljött ebbe a világba? Beismered-e, hogy már régen nem te irányítod a dolgokat, hanem azok téged? Van-e valahol teljesség? Lehetőséget adsz-e mindezzel Jézus Krisztusnak, megváltódnak és szabadítódnak?
I. Hol van a teljesség?
A karácsonyi evangéliumot János evangélista nem a történeti események elbeszélésével adja elénk. Bár tud róla, nem beszél Józsefről és Máriáról, Mária a jegyesét váratlanul ért terhességéről, az angyal Józsefhez címzett üzenetéről, az utolsó napokban való kényszerű utazásról Betlehembe, a gyermek születéséről az istállóban, az angyalok és a pásztorok szerepéről Isten nagy tettében. János nem az eseményeket írja le, hanem annak jelentésére, emberi szemmel láthatatlan valóságára hívja fel figyelmet. A jól ismert történet lényegét így fogalmazza meg: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” Az Ige, aki Isten maga, aki nélkül semmi sem lett, ami létrejött, aki magában hordozza az életet és a világosságot – ő lett testté, ő lett emberré a Názáreti Jézus Krisztusban. Aki mindenek teremtésénél jelen volt, aki az életet és a világosságot hordozza, az a teljesség. Ő lakozott köztünk, és mi láttuk az ő dicsőségét, írja János, aki ismerte Jézust. A dicsőség Isten önleleplezésének, önkijelentésének a látható megnyilvánulása az Ószövetségben (2Móz. 33-34). Amikor János azt mondja, hogy láttuk az ő dicsőségét, azt vallja meg, hogy Jézusban maga Isten jött el ebbe a világba. Ez az isteni dicsőség, ez az isteni természet, ez az isteni valóság itt a földön – ez a teljesség, amely itt lakozott közöttünk, mondja János.
Az apostol két másik kifejezést is használ, hogy ezt a teljességet, ami Jézusban eljött, kibontsa és közel hozza a számunkra: „telve kegyelemmel és igazsággal.” Jézus a teljességet hordozta, a kegyelem és az igazság teljességét. Mit mond el az igazi, valóságos, isteni teljességről ez a két kifejezés? Hogyan tartozik Isten lényéhez a kegyelem és az igazság teljessége?
A kegyelem Isten hozzánk vezető útjának fényében értendő. Az a szeretet irántunk, amit mi nem igényelhetünk, ami az embernek nem jár, ami nem magától értetődő. Az egész bibliai kijelentés fényében azt kell mondanunk, hogy az ember a maga istentelenségében Isten ellensége lett. Az egész emberi történelem fényében azt kell mondanunk, hogy az ember semmit sem érdemel Istentől, hiszen újra és újra az erőszakot, a gyűlöletet, az önzést választotta – mind globális, mind egyéni szinten. Az Úr irántunk való szeretete, amellyel ez ellenséges világhoz fordul, kegyelem. A mi elveszettségünket, és minden tapasztalt hiányunk végső okát így fogalmazza meg a Biblia: „Mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének.” (Róm. 3.23)Valami alapvető hiányzik minden emberből, és ez nem más, mint Isten szeretetének és igazságának a visszatükrözése. Isten dicsősége rajtunk az lenne, ha a szeretet és igazság rabjai lennénk – más lenne a világ. De ennek híjával vagyunk, ez a dicsőség nincs meg bennünk, mert vétkeztünk. És Isten válasza: kegyelem. Ami nincs, azt nem számon kérem, hanem megadom, rátok ruházom, mondja. Ez a kegyelem. A hiányt, amit lényed legmélyén ismersz, én szeretetemmel betöltöm. Ez a kegyelem. A bűnt, ami tőlem elválaszt, ami bemocskolt, és ami hatalmába kerített, én megbocsátom és eltörlöm. Ez a kegyelem. Ez a kegyelem, amelynek teljességét láttuk a testté lett Igében, a Názáreti Jézus Krisztusban, mondja János.
Ugyanakkor a kegyelemmel együtt jár az igazság is, annyira, hogy ahol nincs igazság, ott nem beszélhetünk kegyelemről. Jézus teljességében egyszerre van jelen a kegyelem és az igazság. Ha nincs igazság, nincs igazságtól való eltérés, hiszen nincs mitől eltérni. Ha nincs igazságtól való eltérés, nincs bűn. Ha nincs bűn, nincs egyetemes hiány (Isten dicsőségének hiánya), nincs szükség bocsánatra és szabadulásra, és hiszen minden úgy jó, ahogy van. Ha minden úgy jó, ahogy van, akkor miért tapasztaljuk mégis a hiány kínzó érzését, és a kíméletlen szövetségeseinek jelenlétét? János szerint a karácsonyi örömhír minden embernek, aki hiányban és rabságban él az, hogy bár létezik a hiány, létezik a teljesség is, és ez a teljesség megjelent Jézus Krisztusban, aki telve van kegyelemmel és igazsággal. Hogyan érkezik el ez a teljesség hozzánk?
II. Hogyan kerülünk kapcsolatba a teljességgel?
János válasza így hangzik: „Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.” János apostol saját tapasztalatáról beszél, de mégsem kizárólag csak róla van szó, hanem egy közösségről. Azok közösségéről, akikről úgy írt, hogy mi „láttuk az ő dicsőségét.”
„Az ő teljességéből kaptunk…” Először hadd hangsúlyozzam ezt a szót: kaptunk. Mennyire egyszerű, és egyszerűségében mennyire szép. Egy egészen mindennapi esemény: kaptunk. Nem vettünk, nem vásároltunk, nem kértünk, nem megszereztünk, nem kicsikartunk, nem behajtottunk, nem beváltottunk, nem kikönyörögtünk, nem loptunk… egyszerűen csak kaptunk. Nincs benne semmi erőszak, semmi furfangosság, semmi kereskedelem, semmi önsanyargatás. Mert János közössége nem a gazdagok, nem az élelmesek, nem a mindenki másnál jobbak, nem a kiváltságosak, nem a másokat megelőzők, nem szuperhívők közössége. Azok közössége, akik egy szívvel egy lélekkel együtt el tudják mondani a testté lett Igéről, a Názáreti Jézus Krisztusról, hogy mi tőle kaptunk. Gazdagabbak lettünk valamivel, amit nekünk ajándékozott.
Az ő teljességéből kaptunk. Nem teljességét kaptuk meg, hiszen egész isteni lénye, dicsősége hogyan is lehetne a miénk? De isteni teljességéből kaptunk. És az, amit belőle megkaptunk, pótolja alapvető hiányainkat. Az isteni teljességből kapni, a Názáreti Jézus Krisztus kegyelmében és igazságában részesülni, lehet-e valami ennél több? Egy szem morzsája az isteni teljességnek nem elégíti-e meg hiányos, szomjazó, éhező, vágyódó szívünk? Jézus közelségének, szeretetének, elfogadásának tapasztalása nem emel-e fel oly sok más hiányon, és nem töri-e meg függőségnek, megkötözöttségnek, bűnnek hatalmát? Igenis felemel, igenis megtöri a függőség hatalmát, igenis megtöri az eltitkolt bűnök megkötöző erejét. Annyira így van ez, hogy ma, Istennek hála, bizonyságot tehetünk arról, hogy gyülekezetünkben a mögöttünk lévő évben is számosan megtapasztalták ez evangéliumnak ezt a nagy csodáját. Kaptak abból a teljességből, amely Jézus Krisztusban jött el ebbe a világba, és újat kezdtek. Függőségben élők, kötözöttségekkel viaskodók, hosszú ideje hordozott titkolt bűnük megnyomorító terhe alatt senyvedők ismerték fel és élték át Jézus Krisztus szabadítását. Ma, Jánossal és János közösségével együtt mi is elmondhatjuk, az ő teljességéből kaptunk, és ezért hiányaink többé nem uralkodnak rajtunk.
Az örömhír azonban még ennél is többről szól: „Az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.” A kifejezést, „kegyelmet kegyelemre” többféleképpen is értelmezhetjük. Lényege azonban a gazdagság, a túláradó kegyelem. Az egyik kegyelmet követi a másik kegyelem, a másikat a harmadik, a harmadikat a következő, és így tovább. Valahogy úgy, ahogyan a tengerparton egyik hullámot követi a másik, majd a harmadik... A kegyelem, amit Jézus Krisztus teljességéből vettünk, mondja János, folyamatosan és hullámokban érkezik azóta, hogy bekapcsolódtunk. A kegyelemnek egy láncreakciója indult el, amelyben a kegyelem egyik megnyilvánulása teret ad a kegyelem következő megnyilvánulásának. Amióta az Ige testté lett, amióta János és társai bizonyságot tettek arról, hogy látták az ő dicsőségét telve kegyelemmel és igazsággal, amióta kaptak ebből a teljeségből, ez a láncreakció tart, a kegyelem hullámai folyamatosan érkeznek, és egyre nagyobb területet érnek el.
Mindannyiunk tapasztalata ez, akik életünk egy pontján elfogadtuk az ajándékot, amit Jézus Krisztustól kaptunk. Beáradt a kegyelem először – majd pedig vége lett ennek? Vagy minden ugyanúgy maradt, mint amikor először fogadtad el teljességéből a kegyelmet? Biztos, hogy nem. Szemünk előtt bontakozik ki, ahogy egyének életében a kegyelem újabb és újabb hullámai érkeznek el. Amikor azt látjuk, hogy az Úr elkezdi a szabadulásnak és a gyógyulásnak a munkáját annak az életében, aki elfogadja Jézus Krisztust. Telnek-múlnak az évek, és egyszer csak olyan hiányok jelennek meg, vagy inkább bukkannak fel, amelyekről nem is gondoljuk, hogy velünk vannak. Amikor megjelennek, Jézus Krisztus kegyelme és igazsága újra elégségesnek bizonyul arra, hogy ezek a hiányok ne kezdjenek el uralkodni rajtunk. A kegyelem és gyógyulás egy újabb hulláma, a teljesség egy újabb morzsája érkezik el a Szentlélek által a szívünkbe.
Megtapasztaljuk a kegyelmet kegyelemre nagy csodáját akkor is, amikor újra vétkeztünk, amikor elestünk valamiben, amiből már az Úrhoz fordultunk, és amiből szabadulást kaptunk. Vannak, akik azért nem mernek hiányukkal és ahhoz tartozó megkötözöttségükkel Jézushoz fordulni, mert nem tudják elképzelni, hogy valóban szabadok lesznek. Attól félnek, hogy mi történik, ha elfogadják Jézust, és visszaesnek. Annyira félnek ettől, hogy inkább nem nyitják meg szívüket a Jézusban jelenlévő teljességnek. János szavai erre nézve is igazak: kegyelmet kapunk kegyelemre. Ha elestünk, van új lehetőség, van új kezdet, nem merült ki az ő teljessége.
Azután, ha életed egyik területén átélted a szabadulást, fel fogod ismerni, hogy ez a kegyelem hogyan gyűrűzik tovább életed más területeire. Fokozatosan, de határozottan elkezd megváltozni a gondolkodásmódod, az értékeid, az érzéseid, a magatartásod. Lehet, hogy egyetlen jól körülírható hiány hajt Jézushoz, de majd azt ismered fel, hogy életed más területei is átalakulnak.
Talán mondani sem kell, hogy ez a kegyelem, amely elér hozzád, rajtad keresztül elér másokhoz. Hatással lesz a házastársadra, a gyermekeidre, a szüleidre, a barátaidra, a kollégáidra. A kegyelem hullámai továbbáradnak rajtad, és így lesz még inkább valósággá, hogy az ő teljességéből vettünk kegyelmet kegyelemre. És így hat ki a gyülekezetre, egyre több közösségre, és az egész országra. Bárcsak szívedbe írná a Szentlélek ezen a Karácsonyon azt az álmot, azt a látást, hogy ha az ő teljességéből veszünk kegyelmet kegyelemre, akkor ez a teljesség egyre jobban terjed, egyre többeket elér, és így egyre többen fogják dicsőíteni az egyszülött Istent, aki testté lett, aki közöttünk lakozott, és aki kijelentette az Atyát.
János így vall: „Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.” Valamennyien. Körbenézek most, karácsony reggelén, körbenézünk magunkon, hiányokkal küszködő, terheket hordozó, kötözöttségekkel birkózó embereken. És megkérdezem: Mi valamennyien kaptunk kegyelmet? Mi valamennyien merítettünk teljességéből? Mi valamennyien ismerjük a kegyelem gyógyító és felszabadító hullámait? Mi valamennyien Úrnak valljuk Jézus Krisztust?
Isten legyen kegyelmes hozzánk, hogy így legyen. Hogy senki ne éljen hiányban – amikor a teljesség elérhető. Hogy senki ne haljon éhen koldusként – a bőséges élelem mellett. Hogy idén karácsonykor ne a hiányt próbáljuk elnyomni, elfelejteni ideig-óráig, hanem megkóstolhassuk és örvendezhessünk Jézus Krisztus teljességében. ÁMEN!
Lovas András