Ünnepek

Jézus feltámadása után, de még Pünkösd előtt vagyunk. Jézus megszólítja a tanítványait, sőt, parancsot ad nekik: „Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg.” A tanítványok nem egészen értik, mire kell várniuk, mire utalnak Jézus szavai. Az ő fejükben már kész program van a következő napokra, hetekre, sőt, évekre. Ők nagyon jól tudják, hogy mit várnak, mit szeretnének megvalósulni látni, miben szeretnének résztvenni. De amit Jézus mond, bár ismerős nekik, mégis mintha másképpen hangzana. Ezért nekiszegezik a kérdést: „Uram, nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot Izraelnek?” Őket a királyság, Jézus trónralépése érdekli. Azt sem értik, hogy eddig miért nem történt még ez meg, de Jézus szavai tovább erősítik a bizonytalanságot. Ők uralmat akarnak, és ez érthető.
Jézus, emlékszel, amikor elhívtál bennünket már három éve...? Mi ott hagytunk mindent, és követtünk téged. Volt, hogy veled nélkülöztünk, máskor veszélybe kerültünk. Micsoda megrázkódtatáson kellett keresztül mennünk, amikor keresztre feszítettek! Már azt hittük, hogy hiába követtünk téged, hogy tévedtünk, és nem te vagy Izrael Messiása. És micsoda kínokat, félelmeket kellett elviselnünk, hiszen nem tudhattuk, mikor törik ránk az ajtót, hogy minket is elvigyenek. És most mégis itt vagyunk, veled vagyunk, aki feltámadtál a halálból, és győztél ellenségeid felett. Mikor állítod fel a királyságot? Mire várunk még? Mikor ragadod magadhoz a hatalmat, füstölöd ki a rómaiakat, és kapjuk meg mi is a minket illető posztot a te országodban? Állítsd vissza a királyságot az országban, és mi készek vagyunk téged szolgálni. Negyven napja, hogy feltámadtál, és még mindig csak várunk. De mire? De miért? Végre célba értünk!
 Olyan emberi a tanítványok kérdése. Túl vagyunk a zűrökön, a nagy küzdelmeken, megismertük Jézust, végre révbe élt az életünk. Többen, akik most konfirmáltok felnőttként, kacskaringós utat jártatok be, amíg eddig eljutottatok. Hallottuk mindannyiotok bizonyságtételét kedd este... De mindezeken túl vagytok. Megérkeztetek, hazataláltatok a Mennyei Atyához, megbékéltetek vele Jézus Krisztusban. „Uram, nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot Izraelnek?” Kész vagy a királyságra. A rendbetett, egyenesbe került, kerek és egész életre. Jöhet az uralom. Innentől már egyenes út jár nekünk. Hát nem ezért jöttünk Jézushoz minden kérdéssel, fájdalommal, ürességgel, bűnnel? Célba értünk!
„Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett.” Nem most állítod fel a királyságot? –kérdezik a tanítványok. Nem a te dolgod – hangzik a határozott válasz. Most még ne az uralkodáson járjon az eszetek. Még nem a célba érésnél tartunk. Ne gondoljátok, hogy innentől már csak győzelmi menetelés van előttetek. Igen, ti ezt szeretnétek, beülni országomba, biztos és biztonságos helyeket elfoglalni, elfelejteni az előző hetek rettegéseit és rémképeit, a csalódásokat, a megtagadásokat, a gyávaságot, a kudarcokat. Elfelejteni a hűtlenséget, az önmarcangolást, a kilátástalanságot. És rendben: én megbocsátottam, a múltat lezártam, önmagamat kijelentettem nektek és dicsőségem megismertétek. De ne gondoljátok, hogy most, hogy megtaláltatok, hogy életeteket kezembe teszitek, valaminek vége. Ne gondoljátok, hogy innentől csak arról van szó, hogy élitek az életet, én meg biztosítom az áldásokat. Valami más tervem van veletek: „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt, egészen a föld végső határáig.” Az Isten országában való uralkodás helyett tanúság arról. Jutalom helyett feladat. Megérkezés helyett küldetés. Jeruzsálem helyett a föld végső határa. Ezt szánom nektek, erre hívtalak el benneteket. Tanúim lesztek! Mostantól a tanúm vagy, erre hívtalak el, és erre kötelezitek el magatokat.
Ki a tanú? Mit jelent tanúnak lenni?
A tanú arról számol be, amit hallott, látott, megtapasztalt. Valóságosan részese annak az ügynek, amit előad. Aki Jézusról tanúskodik, nem a Kátét mondja fel, amit esetleg alaposan megtanult, hanem azt mondja el, hogy mit tett az ő életében az Úr. Amit ő hallott, látott, tapasztalt. Ahogyan őt megszólította Isten. Azért tesz bizonyságot, azért tanúskodik Jézus mellett, mert Jézus valóságossá lett számára. Megszólított, lehajolt hozzád, felemelt. Betöltötte szívedet korábban nem ismert örömmel és hálával. Bűnbocsánatot hozott, szabadulást adott, céllal ajándékozott meg. Felismerted Isten Országát, Isten uralmát az életedben. Amikor mindez megtörténik, a tanú nem külső, hanem egy belső kényszer hatására cselekszik. Nem teheted, hogy nem mondod el, amit hallottál és láttál. Tudod, hogy tartozol mindenkinek azzal, amit te - egyedül Isten kegyelméből, hiszen milyen más magyarázat lehetséges? – megkaptál. „Tanúim lesztek”, mondja Jézus.
A tanú azonban, amint ezt korábban is mondtuk, nem a megérkezettség, a biztonság, a kényelem világában él. Mert olyan világban lesz Jézus tanúja, Isten országának a képviselője, amely világ gyűlöli Jézust, és nem akarja Isten uralma alá helyezni magát. A tanú, aki Isten Országáról tesz bizonyságot, ami Jézusban elérkezett, köztünk van, összeütközik e világ hatalmasságaival, erőivel, szándékaival. Éppen ezért útja gyakran az elutasítás, a gúny, sőt, lehet a szenvedés és a halál útja is. Jézus világosan mondta tanítványainak: „Nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak...” (Jn. 15.20). A tanítványok pozíciókat vártak Isten Országában, Jézus tanúnak rendelte őket egy olyan valóságról, amit sokan minden erejükkel ellenezni, gátolni, tagadni fognak. Hogyan lehetséges ez? Hogyan születik a tanú? A hősök, a legerősebbek, sőt – kockáztassuk meg – a fanatikusok ügye ez? Ki akar magának bármiféle kényelmetlenséget a tanúságból kifolyólag? Ki az, aki nem fél Jézus nevét megvallani ott, ahol ő idegennek tűnik?
„Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek...” – ígéri Jézus. Valamint ugyanígy a Szentlélekről mondta, hogy Jeruzsálemben várják meg az Atya ígéretét. A tanítványok Isten uralmának teljességét még nem kapják meg, de annak előízét, pecsétjét, garanciáját, a Szentlelket igen. Isteni erő és hatalom száll le rájuk, ígéri Jézus, és Istennek ez a csodálatos jelenléte rajtuk, sőt bennük, átformálja őket és felhatalmazza őket a tanúságra. Megragadja őket az isteni tűz, és olyan emberekké lesznek, akiknek ég a szívük Isten szeretetétől, és ennek következtében semmi sem lesz fontosabb számukra, mint hogy mások is megismerjék Isten uralmát, szeretetének valóságát, amit Jézus Krisztusban jelentett ki. Szenvedélyes tanúi lesznek Jézusnak, még akkor is, ha ezért üldözés, sőt halál jár. És hogy ez valóban így van, annak legjobb illusztrációja a pünkösdi történet, valamint az azt követő események.
Pünkösd napján az apostolok együtt vannak, amikor hirtelen hatalmas zúgás tölti be a házat, valamint lángnyelvek szállnak le rájuk. Amint megteltek Szentlélekkel, elkezdték Isten dicsőíteni és magasztalni, mégpedig különféle nyelveken. Hogy ez nem csak valami érzéki csalódás, belülről megélt képzelgés volt, bizonyítja, hogy egy nagy sokaság futott össze, kissé megzavarodva, hiszen nem értették, hogy mi a hatalmas zúgás, valamint hogyan lehetséges, hogy az ünnepre érkező különféle nyelvű népek a maguk nyelvén hallják, értik a tanítványokat. Álmélkodásukban és zavarukban feltették a kérdést, hogy mi akar ez lenni. És míg egyesek elintézték azzal, hogy az apostolok nyilvánvalóan csak jól berúgtak, Péter előáll, és hatalmas erővel, bölcsességgel és bátorsággal tanúskodik Jézus Krisztusról.
A Szentlélek hihetetlen erővel ruházta fel őt, akinek ez volt az első nagy, tömegek előtt elmondott tanúságtétele. Nyilvánvaló, hogy azt mondja, amit hallott és látott: „Ezt a Jézust támasztotta fel az Isten, aminek mi valamennyien tanúi vagyunk.” Eddig is tudta, hogy Jézus feltámadt, hiszen találkozott vele. De ilyen bátorsággal nem tudott volna kiállni mindenki elé. Miért kellett ehhez bátorság?
Figyeljük szavait: „A názáreti Jézust, azt a férfiút, akit az Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket általa tett az Isten közöttetek ... ti a pogányok keze által felszegeztétek és megöltétek.” A sokaságot, amely nemrég még kórusban kiáltotta a „feszítsd meg-et”, azzal szembesíti, hogy Isten küldöttét ölették meg. A sokaság mögött pedig ott áll a korabeli vallásos és politikai hatalom, akik nemcsak félretették Jézust az útból, legalábbis úgy vélik, de minden érdekük azt kívánja, hogy a Jézus ügy nehogy újra „üggyé” legyen. Azaz mindent meg fognak tenni, ami csak lehetséges, azért, hogy a kibontakozó mozgalmat elfojtsák. Talán érezzük, hogy ebben a helyzetben micsoda bátorság kell ahhoz, amit Péter cselekszik. Nem számol a következményekkel, esetleges veszélyekkel. El kell mondania, amit hallott és látott. Nem tarhatja a magáénak. Úgy van, amint Jézus mondta: „Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek...”. Péter a Lélek kitöltetése által tanú lett.
Ez az erő azonban nemcsak bátorságában, hanem érvelése világosságában is megmutatkozott. Péter, az iskolázatlan és írástudatlan ember, a Lélek mindent megvilágosító jelenléte által úgy idézi az ószövetségi irásokat, és úgy alkalmazza azokat a megfeszített és feltámadott Jézusra, hogy mindenki csodálkozik. Amikor később, Jánossal együtt, elfogják a nagytanács tagjai, mert egy gyógyítás után az egész népnek újra hirdeti Jézust, majd kihallgatják őket, a vallásos vezetők is csodálkoznak szavainak világosságán, bölcsességén, és ilyen értelmű erején.
A Lélek tesz tanúvá. A Szentlélek az, aki részesít bennünket Jézus Krisztusban. Ő az, aki megnyitja a szíved, és megnyitja a szád, valamint olyan cselekedetekre indít, amelyek Jézusról tanúskodnak. A Szentlélek az, aki belekeresztel Krisztus halálába és feltámadásába. Ő tesz eggyé Jézus Krisztussal, és teszi ma valósággá azt, amit a keresztségben, ti konfirmandusok, ígéretben kaptatok. Hogy Isten Jézus Krisztusban eljegyzett benneteket a magáénak, és ezt már akkor megtette, amikor ti még mit sem tudtatok róla. A vízzel történő keresztség ígérete, hogy Krisztussal együt meghaltatok és feltámadtatok egy új életre, a Lélek eljövetelekor, hitetek nyilvános megvallásakor valósággá lesz. Krisztushoz tartoztok, Krisztusban vagytok elrejtve, Krisztus lakozik benneteket.
„Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek...” Mi a határa a tanúságnak? Meddig terjed, amivel Jézus megbíz bennünket? Hol van, mikor van az, ahol vagy amikor már nem kell tanúnak lenni? Jézus így fogalmaz: „Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt, egészen a föld végső határáig.” A tanúságnak nincs határa. Sem térben, sem időben. Bárhol vagy, bármilyen helyzetben, bármikor, igaz, amit Jézus mond: Tanúim lesztek. Nem gondolom, hogy Péter, vagy a többi apostol Jézus ezen szavai hallatán azonnal elkezdte tervezni, hogyan jut el a föld végső határáig. Talán még az országukat sem hagyták el korábban sohasem. Talán is meg is lepődtek Jézus szavain. De egyet bizonyosan tudtak: az ő életük már Jézusé, és ezért mindig és mindenhol tanúi. Tanúi, amikor engedelmeskednek neki. Tanúi, amikor hirdetik Jézust. Tanúi, ahogy családi életüket élik. Tanúi a munkahelyükön. Tanúi az iskolában. Tanúi, amikor mártíromságot szenvednek. Tanúi – hiszen ez egyfajta negatív tanúság – amikor szégyent hoznak rá. Amikor letagadják az Urat. Amikor hibáznak, kudarcot vallanak. Hiszen akkor is őhozzá tartoznak.
A konfirmációban ill. a keresztségben való részesedésben ezt az elhívást kapjátok: tanúim lesztek. Az ígéret hozzá: Szentlelket és erőt kaptok. Isten adja meg nektek, akik ma hitvallást tesztek, valamint mindannyiunknak, akik az úrvacsorai közösségben megújítjuk a Jézus Krisztussal való szövetségünket, hogy mindvégig hűségesek legyünk ahhoz, aki ránk bízza az ő ügyét, országának megélését, a róla szóló tanúságot. ÁMEN!
Lovas András

A dolgoknak létezik egy normális, mindenki által elvárt, kiszámítható menete. Még a gyász idején is így van ez. Ezek szerint készülnek az asszonyok arra, hogy a szombat elmúltával elmenjenek, és megadják szeretett Uruknak a végtisztességet. Pontosan tudják, hogy mi vár rájuk, mire számítsanak. Előre megbeszélték a vasárnap kora hajnali találkozót a temetőbe vezető úton. Ki-ki azt hozza magával, amit elkészített erre a fájdalmas, szomorúsággal és gyötrelemmel teli, de nagyon fontos eseményre. Mindegyiküknek pontos képe van arról, hogy mit fognak látni. Még pénteken, az ő halála és sírboltba helyezése után „megnézték a sírboltot, meg azt is, hogyan helyezték el Jézus testét.” (Lk. 23.55) Lukács ezen szavaiból világos, hogy semmit sem bíztak a véletlenre. Tudják, hova kell menniük, még azt is felmérték, hogyan helyezték el a halott testet. Mindent elgondoltak, megszerveztek, elterveztek. Mennek hát a sírbolthoz, fájdalommal és gyásszal teli szívvel, de semmi különösre nem számítva.
Amikor megérkeznek, kizökkennek a fásultságból, korábbi szép emlékeiken, vagy éppen a halál borzalmas képein való merengésükből. Se a sírbolt, se a test nem úgy van, amint azt pénteken látták. Semmit sem úgy találnak, amint azt kellene. A sírboltot lezáró követ elhengerítve találják, a halottat pedig nem találják. Tanácstalanul állnak. Körbejárnak a szemeik, hitetlenkedve, hüledezve, hasonlóképpen a gondolataik is csaponganak.
Magam elé képzelem őket ebben a tanácstalanságban, kétségben, zavarodottságban. „Mit csináljunk a gondosan elkészített drága illatos kenetekkel?” ... „Talán valamit félreértettünk, és máshova helyezték?” ... Egymást kérdezgetik: „Mária, Johanna, tudtok erről valamit?” ... Azután az egyik kiböki: „Lehet, hogy valakik ellopták a testet? De kik, és miért?” ... „Még holtában is meggyalázzák?”
De nem elég, hogy a dolgok nem úgy vannak, amint az elvárható. Hogy nem az fogadja őket, amire számítottak, és amire két napja készülnek. Hogy kiestek az előre eltervezett programból, elakadtak, tanácstalanná, zavarodottá lettek. Egyszer csak „két férfi lépett melléjük fénylő ruhában.” Megrettennek. Honnan kerültek ezek ide kora hajnalban? Előbb még senki sem volt a környéken. És mi ez a ragyogás, ez a különleges fény, ami körülveszi ezt a két, soha nem látott idegent? Földbe gyökerezett a lábuk, rájuk sem mertek nézni. A földet bámulják maguk előtt... „Mit keresitek a holtak közt az élőt?” – hangzik el az idegenek szájából. A zűrzavar csak fokozódik. Kik ezek? Hol a test? Honnan tudják, miért vagyunk itt? És mi az, hogy élő? Tanácstalanok, kétségbeesettek, zavarodottak, mert a dolgok nem a normális rend szerint alakulnak. Ők mindent előre elkészítettek, mindent megszerveztek, elterveztek, és minden felborulni látszik. Mit jelentsen ez? Mi történik itt?
A választ azonnal megkapják a titokzatos idegenektől: „Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek, amikor még Galileában volt: Az Emberfiának bűnösök kezébe kell adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik napon feltámadnia.” Az isteni követ üzenete hihetetlen világosságot gyújtott szívükbe. A tanácstalanság, a zavar, a dolgok mindennapi rutinból való kiesése reménységgé, örömhírré állt össze szívükben. Nincs itt, hanem feltámadt!
A tizenegy már összeverődött, kora reggel együtt voltak. Titokban, csendben osontak az utcán, lesve, nem követik-e őket. Féltek, féltették magukat. De még ennél is nagyobb volt a keserűségük és a csalódásuk. „Hogyan történhetett ez meg? Félreismertük őt? Mégsem az volt, akinek gondoltuk? Nem ő volt népünk szabadítója? De akkor hogyan értelmezzük szavait és csodáit? Mi elhittük, hogy ő Isten Fia. De ha az, akkor hogyan eshetett meg, hogy megölték? És ha róla, az egyetlen esélyről és reménységről kiderül, hogy valójában mégsem az, akkor mi marad? Mit kezdjünk magunkkal, ha feltettük valamire az életünket, és kiderül, tévedtünk? Mit kezdjünk korábbi hitünkkel, meggyőződésünkkel?” Mindeközben nem csak félnek, nem csak csalódottak, hanem dühösek is. Dühösek azokra, akik ezt az egészet elkövették. A gyilkosaira. Akik kitervelték és véghezvitték e vérlázító pert, majd a kegyetlen kivégzést. „Lehet, hogy jobb lett volna harcolni érte, hogy ne fogják el, vagy ha mégis, jobb lett volna inkább akkor meghalni? Bár ő azt mondta, hogy tegyük le a kardot. De mégis csak jobb lett volna vele meghalni.” Most hogyan tekintsenek magukra? Egymásra? Mint gyáva, rettegésben bújkáló követőkre? Az egyik megtagadta, a másik elfutott, a harmadik is lapított... És hogyan fognak mások tekinteni rájuk? Egy hete még a csúcson voltak. Amikor mindenki őt éljenezte, amint bevonult Jeruzsálembe: Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Milyen büszkék voltak a tanítványok, hogy hozzá tartoznak. Ugye, nem hiába követték őt, és tartottak ki mellette, mindjárt meglesz a gyümölcse! Már osztották a helyeket, kinek milyen minisztérium jut, amikor ő majd felállítja királyságát. A nagy lelkendezésben még az egészségügyi minisztériumtól sem félt senki, hiszen megtapasztalták a mester gyógyító erejét. De egy hét, amikor a dolgok nem a rendes kerékvágásban mennek, óriási nagy idő... Mindez mostmár csak álom. Semmivé foszlott. Ott ülnek, vasárnap kora reggel, bezárkózva.
És hirtelen bevágódnak az asszonyok. Képzeljétek! – mondják kipirult arccal, az izgalomtól lihegve – képzeljétek, mi történt! Hajnalban mentünk a sírhoz, és a kő el van hengerítve, és nincs ott a test, és két ilyen ragyogó, fényárban úszó férfi egyszercsak megjelent, nagyon megijedtünk, és azt mondták, hogy feltámadt, és hogy meg is mondta, hogy a bűnösök kezébe fog adatni, megfeszítik, és a harmadik napon feltámad, és tényleg ezt mondta...
Gondolhatjátok, hogy nézett végig rajtuk a tizenegy... „Nektek teljesen elment az eszetek, össze-vissza beszéltek. Két világító ember, mi? Meg hogy feltámadt? És hogy mi ezt az egész asszonymesét higgyük el? Hát annál komolyabb férfiak vagyunk, mint hogy egy ilyen kritikus és nehéz helyzetben ilyen üres fecsegésnek üljünk fel. Kinek segít ez? Mit old meg, amit csináltok? Felejtsétek el az egészet, és jöjjön meg az eszetek! A dolgok nem szoktak csak úgy kitörni a maguk normális keretei közül. Ő meghalt.”
Péter azonban nem nyughatott. Nem volt neki elég annyi, hogy ezek csak fecsegnek. Különben is mardosta a lelkiismerete. Fülében még mindig az az átkozott kukorékolás... Fogta magát, és elfutott a sírhoz, hogy saját szemével győződjön meg az igazságról.
Azt látta, amit hallott – és amit a legkevésbé várt. A kő tényleg el van hengerítve... A teste tényleg nincs itt... csak a lepedők, amelybe becsavarták. „Erre elment, és csodálkozott magában a történteken.” Péter elámult, elcsodálkozott, meghökkent. Mert valami olyan történt, amire nem készült.
Tanácstalanok? Meglepettek? Kissé összezavarodottak? Igen, így látjuk magunk előtt a húsvét hajnali események szereplőit. Mert azon a napon, annak a hétnek az első napján minden megváltozott. A kő el van hengerítve... A teste nincs sehol... A mennyei követek pedig így szólnak: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt.”
Igen, Jézus Krisztus feltámadt! Legyőzte a bűnt, a halált, a Sátánt, és minden seregét. És ti továbbra is a holtak közt keresitek az élőt?!
Mert az életet felfoghatjuk egy szakadatlan tartó nagy keresésnek. Nem pénzkeresésnek, bár sokan, attól tartok, erre fognak rádöbbenni halálukkor. „Mit csináltál az életeddel? – Kerestem. Pénzt kerestem.” Pénzt kerestél, amikor kicsi volt a gyermeked. Pénzt kerestél, amikor a házastársadnak szüksége lett volna rád. Pénzt kerestél, amikor ünnepelni kellett volna. Pénzt kerestél, amikor odaadtad becsületed, tisztességed. Pénzt kerestél, amikor nem volt időd Uradra és Istenedre...
Az élet egy nagy keresés. Keresünk valamit, ami megelégíti üres, vágyakozó, szeretetet és bennsőségességet éhező szívünk. Keressük ezt mindenhol... Baráti összejöveteleken. Szerelemben, szexben. Hosszú, magányos órákban a képernyő előtt. Karrierben, sportban, szenvedélyben. Utazásban, kalandban. Hatalomban, nagy teljesítményekben. Így vall erről a keresésről egy régen élt, sokat tapasztalt ember: „Ezt gondoltam magamban: Megpróbálom, milyen az öröm, és élvezem a jót! De kitűnt, hogy ez is hiábavalóság. A nevetésre azt kellett mondanom, hogy esztelenség, az örömre pedig azt, hogy mit sem ér. Majd azt gondoltam ki, hogy borral vidítom magam, de csak úgy, hogy eszemet a bölcsesség vezesse. Oktalan dolgokhoz fogok, hogy meglássam: jó-e az az embereknek, amit véghez visznek az ég alatt egész életük során. Nagyszerű dolgokat alkottam: házakat építettem, szőlőket ültettem, kerteket és ligeteket létesítettem, és beültettem azokat mindenféle gyümölcsfával. Csináltattam víztárolókat, hogy öntözni lehessen belőlük az erdőben sarjadó fákat. Szereztem szolgákat és szolgálókat, voltak házamnál született szolgáim is. Marhacsordám és juhnyájam is több volt, mint mindazoknak, akik elődeim voltak Jeruzsálemben. Gyűjtöttem ezüstöt és aranyat is: királyok és tartományok kincsét. Szereztem énekeseket, énekesnőket, és ami a férfiakat gyönyörködteti: szép nőket. Naggyá lettem, és felülmúltam mindazokat, akik elődeim voltak Jeruzsálemben. De megmaradt a bölcsességem is. Nem tagadtam meg magamtól semmit, amit megkívánt a szemem. Nem vontam meg szívemtől semmi örömöt, hanem szívből örültem mindannak, amit fáradsággal szereztem, hiszen ez volt a hasznom minden fáradozásomból. De amikor szemügyre vettem minden művemet, amit kezemmel alkottam, és fáradozásomat, ahogyan fáradozva dolgoztam, kitűnt, hogy mindaz hiábavalóság és hasztalan erőlködés; nincs semmi haszna a nap alatt.” (Préd. 2.1-11)
Nem könnyen jut azonban ide a mai ember. Színek, hangok, formák, lehetőségek vannak előttünk – korlátlanul. Illetve csak a pénzed a korlát. Örökké kereshetsz. És mindig van új és még újabb, amit még nem próbáltál ki, nem éltél át. Egy élet nem elég ahhoz, hogy végigcsináld. Sok, erős, vonzó, szívedet meghódító, tested-lelked magáénak követelő. Csak keress, csak vágyj többre és még többre. Csak soha fel ne ismerd: a holtak között keresed az élőt. A halott dolgok közepette keresed az igazi életet. Mert akkor, ha minden így marad, ahogy van: te is így maradsz. Szüntelen keresed az életet, és közben halott vagy. Eltékozolod a heteket, a hónapokat, az éveket... és nem ismered fel az élőt.
Azt mondja mindez, azt írja szívedbe, hogy legyél kész és tervezz meg mindent. Készítsd elő magadat, a pénzedet, az idődet, tervezd be teljesen az életed. Egészen világosan építsd fel, legyen egy kép benned, hogy ki vagy, milyen vagy, milyen akarsz lenni, és mindent tegyél meg ezért. Ne várd a váratlant, ami kizökkent, ami felnyitja szemeid. Csak keresd, keresd a holtak között az élőt!
Megtorpanthat-e valami? Van-e bármi, ami elbizonytalaníthat? Az elhengerített kő? Az üres sír? Mennyei követek? Fecsegőnek tűnő asszonyok? Egy haláleset? Egy beszélgetés? Egy megváltozott barát? Egy istentisztelet? Egy betegség? Hogy valaki elhagyott...?
Milyen kevés, és mégis milyen sok! Apró, kicsiny, erőtelennek tűnő jelek, emberek, események, amelyek meg akarnak torpantani. El akarnak bizonytalanítani. Ki akarnak billenteni. És hozzá, most már Jézus szava: Te miért keresed a holtak között az élőt? Te miért nem látod, hogy ragyogó életed, felfelé ívelő pályád sehova sem visz? Te miért nem érzed, hogy a halál illata vesz körül?
Magabiztos vagy? Vagy tanácstalan? Lepereleg rólad a feltámadott Jézus szava, megrántod a vállad, és azt mondod, megyek tovább, keresem az életet, mint eddig? Vagy elbizonytalanodsz, és érzed a tanácstalanságot: mi van, ha ez mégis igaz? Ha Jézus feltámadt, ha ő az élet, én pedig nélküle, tőle távol, elszakítva keresem a holtak közt az élőt? A magabiztos, a változni nem akaró, a jelenlegi életét mindennél többre tartó – és az elbizonytalanodott, a meghökkenő vitázik benned most. Melyik a jobb? A magabiztos – ordítja az egész világ, és mögötte a halál legyőzött fejedelme. Ma a tanácstalan a jobb, súgja neked Jézus, az élet fejedelme, szerető, szelíd, benső hangon. Mert a magabiztos biztosan halad – az elveszettség útján. De aki bizonytalanná lesz, mert a dolgok megváltoztak, mert Jézus valóban feltámadt, és mert semmi sem maradhat úgy, mint eddig, az életet talál. Hiszen a tanácstalan a kezét nyújtja, Jézus azt megfogja, és továbbvezeti az élet útján. ÁMEN!
Lovas András

Amikor Jézus az Olajfák hegyén megjelenik, és szamárcsikón megindul Jeruzsálem felé, magasra csapnak az elvárások és az indulatok. Az, aki csodákat tett, az, aki halottat támasztott fel, semmiképpen sem lehet más, mint Izrael régen megígért uralkodója, királya, a Messiás. Az Úrnak az Olajfák hegyén kell megjelennie, hogy felállítsa Jeruzsálem királyságát, véghezvigye Izrael feltámadását. A váradalmak a hosszú ideje elnyomás és megaláztatás alatt élő nép központi reménységét testesítették meg. Nem csoda hát, hogy futótűzszerűen terjed a híre: érkezik a Messiás! A páskaünnep miatt a városba zarándokolt tízezrek vallási-politikai váradalmai még nagyobb hangsúlyt adnak az eseménynek. Egyre növekvő tömeg köszönti a szamárcsikón lovagló Jézust a messiási köszöntéssel: „Áldott a király, aki az Úr nevében jön.” A pálmaágak lengetése is (amit Lukács nem, de a többi evangélista említ) ezt a messiáspolitikai váradalmat jeleníti meg, hiszen a pálma a Jézus korabeli Izraelben a nemzeti függetlenség és ellenállás jelképe. Ez a magyarázata a farizeusok aggodalmának is: „Mester, utasítsd rendre tanítványaidat!” Szeretnék békében, a rómaiak beavatkozása nélkül végigélni az ünnepet. De Jézus, mégha nyilvánvalóan más értelemben is, mint a legtöbben gondolják, valóban Izrael reménysége és királya: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.”
A virágvasárnapi ünneplő forgatagban, az éljenzések és elvárások sűrűjében, talán kevesen vették észre, hogy Jézus megsiratja a várost. Az ő arcán nem a győzelemre készülő hadvezér büszke öröme, hanem az általa szeretett nép pusztulása miatti fájdalom látható. Tekintsünk bele Jézus fájdalmába az idei nagyhét kezdetén, hogy megtanuljunk az ő szemeivel látni és az ő szívével érezni. Keressük az ő akaratát, mint az ő népe, az ő küldöttei, akiket arra választott ki, hívott el és hatalmazott fel Szentlelkével, hogy folytassuk szolgálatát társadalmunkban. Mire hív Jézus bennünket, az ő missziói népét, mai igénk által?
I. Látni és sírni
„Amint közelebb ért, meglátta a várost, és megsiratta...” Miért is sír Jézus? Nyilvánvaló, hogy azért, mert tudja, a mostani ünneplést hamarosan a kiábrándultak és csalódottak elvetése, elutasítása fogja felváltani. Jézus tudja, hogy Jeruzsálembe való bevonulása szenvedésének kezdete. Innentől minden a keresztrefeszítés felé mutat, Jézus halála felé vezet.
Jézus azonban nem saját halálát, vagy küldetésének elutasítását siratja meg. Szavaiből egyértelmű lesz, hogy azt a várost siratja, amely az ő elutasításával a halált és pusztulást választotta. Jézus nem önmaga, vagy küldetése felett sír, hanem az elvesző emberek felett. Miért sír Jézus?
Mert szereti népét, szereti az őt elvető bűnös várost. Egészen magáénak érzi Jeruzsálemet, az ott lakókat, egész Izraelt. Az Atyától jött, de nem maradt kívülálló. Népe, testvérei, vérei azok, akik a pusztulást választják. Elmondja, mert el kell mondani a fenyegető üzenetet: „Jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön...” - de míg mondja, könnyek csorognak végig az arcán. Nem elégtételt, hanem szenvedést jelent neki az, hogy az őt elvető város a pusztulását választja. Az ellenpélda az Ószövetségből Jónás próféta. Jónást Isten Ninivébe küldi, hogy ítéletét hirdesse egy istentelenné lett társadalom felett. A történet vége az, hogy Ninive megtér istentelen életéből, Isten pedig megkönyörül rajtuk, és felfüggeszti a pusztulást meghirdető prófétai szót. Jónás meg dühöng azon, hogy Isten irgalmasságot gyakorolt azon a népen. A próféta keményszívű elégtétellel nézte volna végig a város pusztulását... Nem sírt volna Ninive felett, de végül majdnem sírt küldetése „sikertelensége” felett. Jónás sohasem azonosult Ninivével és az ott lakókkal. Ő nem szerette őket úgy, ahogy a teremtő Isten szerette ezt a várost is.
Jónás elégtétellel nézné végig azok pusztulását, akikhez Isten küldte, Jézus pedig megsiratja várost, amely elutasítja őt. Ez bennünket, Jézus mai követőit azzal a kérdéssel szembesít, hogy mi mennyire azonosulunk lakóhelyünkkel, városunkkal, népünkkel? Mennyire szeretjük Gazdagrétet, Budapestet, hogyan szeretjük ezt az országot? Hogyan viszonyulunk mindahhoz, ami közöttünk történik, hogyan érzünk mindazok iránt, akik szintén itt élnek? Elgondolkodtat Jézus szeretete, ami szolgálata elején is nyilvánvaló volt: „Jézus bejárta a városokat és a falvakat mind, tanított a zsinagógáikban, hirdette a mennyek országának evangéliumát, gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget. Amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül.” (Mt. 9.35-36) Jézus megszánta az elgyötört és elesett népet, a megalázott, függetlenségétől megfosztott népet. Miért ilyen nyomorultak? Miért olyanok, mint juhok pásztor nélkül? A „pásztor” nem a pusztán a lelkipásztort jelenti a bibliai gondolkodás szerint, hanem a vezetőt. A pásztorok a nép vezetői. Azok, akikkel Jézus újra és újra összeütközésbe került (Heródes, valamint a vallási vezetők). A hűtlen vezetők legnagyobb vétke az, hogy megnyomorítják a rájuk bízottak életét. Éppen ezért várja Izrael a Messiást, az igazi pásztort, vagy vezetőt, az utolsó idők királyát, aki majd helyreállítja Izrael dicsőségét, és elhozza a békesség és jólét idejét.
Nem tudok másképpen gondolni városunkra, országunkra, mint ezzel a képpel. Elgyötörtek és elesettek, mint a juhok pásztor nélkül. Nem így bolyonganak sokan az egészségügy útvesztőiben gyógyulást keresve betegségekre, amelyek részben önpusztító, részben elszegényedett életmódjukból következik? (Se szeri, se száma a rémtörténeteknek...) Nem egy érzelmileg, lelkileg, intellektuálisan megnyomorított nép ez, amely jövőtlenné lesz, amely most már nyilvánosan is kimondja, hogy fikarcnyit sem bízik választott vezetőiben, valamint az azok által képviselt jövőképben? Nincs motivációja, reménysége sokaknak, és nem marad más számukra, mint az, hogy még több trükközéssel, esetleg több munkával, kicsit többet szerezzen magának? Kivész ebből a népből a szolidaritás, a közösség élő és megtartó ereje helyett marad a menekülés a TV és az internet virtuális világába. Igen, elgyötörtek és elesettek, mint juhok pásztor nélkül.
Mi magunk is ebben vagyunk. Ennek az országnak a részesei, ezeknek a folyamatoknak elszenvedői, kisebb vagy nagyobb mértékben. De nem állhatunk meg a panaszkodásnál, hogy pusztán együtt panaszkodjunk másokkal. Sőt, mint Jézus követői nem ragadhatunk le egy politikai megoldás mindenhatóságába vetett hitnél. Jézus Krisztus által egészen más perspektívák és erőforrások nyíltak a számunkra. Ha panaszkodunk, együtt kesergünk, vagy éppen átkozódunk másokkal, lehet, hogy együttérzünk, de nincsen erőnk változtatni. Jézus sem azt tette, hogy együtt szidta volna a rendszert a társadalom kifosztottjaival. De még csak politikai megoldáson sem dolgozott. Nem azért, mert a politikai megoldások hiábavalóak – hiszen éppen az imént mondtam, Isten mindig is számon kérte, hogy a vezetők igazak és hűségesek legyenek, - hanem azért, mert ő sokkal többet hozott. Az Isten országát, az Isten uralmát hirdette meg és hozta el azok életébe, akik elgyötörtek és elesettek voltak. Jézus látott, és megszánt, majd amikor minden lezárult, keservesen sírt. Most azt kérdezi tőlünk: szeretjük-e őket? Szereted-e Gazdagrétet, Budapestet, az országot? Az Istentől való szeretet kicseréli-e szívedben a jónási indulatot Jézus indulatára? Kész vagy-e szeretni azokat, akik úgy panaszkodnak, bolyonganak, átkozódnak, vagy éppen pusztítják saját magukat, hogy semit sem tudnak Isten uralkodásának jó híréből? Nem ismerik az evangélium erejét és perspektíváját... És ez elvezet bennünket a következő kérdéshez: Mennyire bízunk az evangéliumban?
II. A békesség egyetlen útja
„Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat!” – mondja Jézus Jeruzsálem felett. A „békességre vezető út” Jeruzsálem meglátogatásának ideje, amint kitűnik Jézus szavaiból. Mi hozhatott volna a városnak, a népnek békességet, azaz megbékélést Istennel és egy megbékélt, jóléttel megáldott, igazságos és könyörületes életet? Jézus eljövetele, ami nem más, mint Isten látogatása. Úgy is mondhatjuk, hogy az egyetlen békességre vezető út Jézus Krisztus maga, azaz az evangélium, hogy Jézus Krisztusban eljött az Isten országa.
Mennyire bízol az evangéliumban? Sokaknak az evangélium csak egy lelki megoldás, valami, ami nem sokkal több, mint stresszoldás. Azért járnak templomba, hogy nyugalmat kapjanak. Teljesen belefér a mai gondolkodásba, hogy az evangélium egy vallásos technika, persze egy konzervatívabb fajta technika konzervatívabb, hagyománytisztelő embereknek, de ugyanazzal az értékkel bír, mint más vallások, vagy technikák, példa jóga, reiki, agykontroll, relaxálás, asztorlógia... kinek mi „jön be”. Úgy látom, többen eddig jutnak az evangéliummal kapcsolatban: nekem jó, működik, megnyugtat, könnyebbé teszi az életem, stb., de közel sem látják és hiszik, hogy Jézus Krisztus a békesség egyetlen lehetősége egy közösség vagy társadalom jólétének és egészséges életének. Jézus Krisztus látogatása Jeruzsálem számára az egyetlen lehetőség arra, hogy megbékéljenek Istennel, megtérjenek azokból a bűnökből, amelyek szétszakítják a társadalmat, ezzel pedig táptalajt adnak azoknak a fanatikus messiás-önjelölteknek, akik közül egy Kr. u 66-ban felkelést robbantott ki a rómaiak ellen. Az ún. zsidó háború leverésekor (Kr. u. 70) kísértetiesen beteljesedtek Jézus prófétai szavai: „Jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön...” Jeruzsálem nem ismerte fel Isten látogatásának idejét, elutasította Jézust, a békességre vezető egyetlen utat, és ezzel – történetileg nyomon követhetően – a pusztulás útjára lépett. Az evangélium nem csak egyéneket, hanem közösségeket, azaz lakónegyedeket, városokat, népeket és nemzeteket formálhat át. Gyógyító, felrázó, életet adó erő Jézus Krisztus személyében. Mennyire hiszel az evangéliumban? Ez a második kérdés az utolsóhoz vezet el bennünket: Mi, mint gazdagréti gyülekezet, milyen árat vagyunk készek fizetni azért, hogy az evangélium áthassa beteg társadalmunkat?
III: Túl késő?
Jézus legmegrendítőbb szavai így hangoznak: „De most már el van rejtve a szemeid elől!” (a békességre vezető út). Akik elutasították Jézust, azok számára bezárult a kapu. Három évig hirdette Jézus az Isten országát és megtérés szükségességét, de ennek az időnek vége. Jeruzsálem, aki a látszólagos ünneplés ellenére hamarosan keresztre feszíti Isten küldöttét, már túlment azon a ponton, ahol még van megtérés. A vakságot választotta, és a vakságot is kapta. Lelki szemei bezárultak, a nagy lehetőségről, Isten kegyelmes látogatásáról lemaradt. Ezért sír Jézus a város felett.
Ha mi, mint Isten népe, szívünkbe fogadjuk, hogy Isten szeretetével szeressük városunk, ha hiszünk az evangélium mindent átformáló erejében, akkor azt is tudjuk: ma még nincs késő a megfeszített és feltámadott Krisztust közös életünkkel, tetteinkkel és szavainkkal hirdetni. Hisszük, hogy Jézus nem mondja itt és most azt Gazdagrétről, Budapestről, az országról: most már el van rejtve a szemeid elől. Sőt, sokkal inkább úgy lát minket, mint elgyötört és elesett népet, akik olyanok, mint juhok pásztor nélkül. Nem az elkerülhetetlen pusztulást, hanem a szenvedés, a nyomorúság és a bűn mélységeit látva sír népünk felett. Mire vezet ez minket?
Két képet szeretnék bemutatni, mind a kettő döntő volt abban, ahogy a templomunkról álmodoztunk, ahogy ezért a helyért imádkozunk, adakozásunkban áldozatot hoztunk évekkel ezelőtt. Az egyik, ami Lukács következő soraiban olvasható is, amikor Jézus kiűzi az árusokat a jeruzsálemi templomból, mondván „Nincs-e megírva: Az én házam imádság háza lesz minden nép számára? Ti pedig rablók barlangjává tettétek.” (Mk. 11.17) Imádság háza minden népnek – milyen sokat beszéltünk arról, hogy ezért akarunk templomot építeni! Hogy minél többen megismerjék Jézust, az egyetlen békességre vezető utat. Hogy soha ne legyünk olyanok, hogy a magunk érdekei, haszna, kényelme miatt másokat kiszorítsunk abból, hogy eljussanak Jézus üdvözítő ismeretére.
A másik kép a gyümölcstermés képe. Jézus arra választott minket, hogy gyümölcsöt teremjünk – a templom azért épült, hogy sok gyümölcsöt teremjen másoknak (Jn. 15.16). Ez a két kép összefoglalja korábbi látásunkat, és azt, hogy mit jelent missziói gyülekezetnek lenni.
Ezen képek jelentését, az ebben rejlő közös elhívásunkat szeretném a szívetekre helyezni ma. Elértünk egy pontra közös életünkben. Három éve használjuk a templomot. Sokan azóta kerültek ide, számosan azóta ismerték meg Jézus Krisztust, és lettek követőivé és szolgáivá. Van, amikor úgy érezzük, ez egy kicsit sok... ez egy kicsit gyors. Körülbelül 300 ember (gyerekekkel együtt) jár rendszeresen a gyülekezetbe. Kialakult az Alfa, az I(n)Q-BÁTOR, szaporodtak a házicsoportok, megerősödött az adminisztráció, belaktuk és programokkal töltöttük meg a templomot, ez jó. De többen úgy érzik, nem ismerjük már egymást úgy, mint régen. Nem tud együtt lenni az egész gyülekezet, a nagy közösség, mert többek nem jönnek az ilyen gyülekezeti délutánokra. Nem látható úgy át a gyülekezet élete, mint korábban. És ezért azt érzitek, hogy tovább kellene stabilizálni közösségünk életét. Úgy érzitek, hogy nem kell akkora hangsúlyt fektetnünk az evangélizációra, így is annyira más lett az életünk, mint régen.
De amikor Jézus „látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül.” És amikor meglátta Jeruzsálemet, amikor már lejárt az idő, megsiratta a várost. Tudjátok mit jelent ez? Hogy a saját gyülekezeti kényelmünk érdekében nem zárkózhatunk be. Sőt, egy megroppantott társadalomban annál tudatosabban kell Jézus tanúinak lennünk. Nem tarthatjuk önző módon magunkak azt, amit mi már megismertünk. Mindent meg kell tennünk, hogy tovább adjuk. És akkor megtapasztaljuk a csodát: minél inkább továbbadjuk az evangéliumot, minél több áldozatot hozunk azért, hogy a növekvő gyülekezetben szolgálatokat vállaljunk, annál inkább megtapasztaljuk, hogy a Szentlélek használ, kiárad ránk, és megújítja a hitünket. És ellenkezőleg is: minál inkább arra koncentrál valaki, hogy megtartsa a hitét, hogy eleget kapjon, hogy ki ne fáradjon a szolgálatban, annál kevesebb marad neki...
Imádkozz, hogy kapj jézusi szeretetet lakóhelyed, városod, országunk iránt! Imádkozz, hogy lásd, az evangélium az egyetlen békességre vezető út – ma is, Magyarországon is! Imádkozz, hogy a tiéd legyen Isten elhívása abban, ahogy gyülekezetünket továbbvezeti a misszióban, és képes légy odaszánni magad az ő szolgálatára! Ámen!
Lovas András

Tizenöt éve történt. Mégis emlékszem rá. Ez egy nagyon fontos emlék számomra a mai napon. Hétről-hétre beszéltem el Ábrahám történetét elsős gyerekeknek hittanórán. Elmondtam, hogyan szólította meg Isten az idős Ábrahámot, és meddő feleségét: hagyjátok ott a várost, ahol éltek, és kövessetek engem. Nagy néppé teszlek, országot adok nektek, megáldalak és áldás leszel. Bemutattam a gyerekeknek Ábrahám hitét és engedelmességét, éppen úgy, mint botlásait és küzdelmeit. Beszéltem nekik arról, hogy Ábrahámnak gyermeke született felesége szolgálójától, Hágártól, de nem ő volt az, akit Isten megígért. Elolvastuk, amint Isten angyala megjelent neki a Mamré tölgyesében, és azt ígérte, hogy egy év múlva beteljesedik az ígéret, fia fog születni. Majd csodálattal és örömmel hallgatták, hogy Isten megtartotta ígéreteit, és végül Sára életet adott az ígéret gyermekének, Izsáknak. A történetnek azonban, amint tudjuk, itt nincs vége. A következő órán folytattuk Ábrahám hitének és életének megismerését: „Fogd a te fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul...” – szólt Isten. És amint elbeszéltem, hogyan fogta Ábrahám a fiát, hogyan készítette össze a szamarát, a szolgáit, a fiát és a tűzifát, megakadt a szemem az egyik kisfiún. Tátott szájjal, feszülten figyelt, miközben hatalmas könnyek csordultak ki a szeméből, és folytak lefelé az arcán... Egy apa hogyan adhatná oda régen várt, szeretett gyermekét?
„Aki tulajdon fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?”
Bárcsak Karácsony története megragadná a szívünket. Bárcsak gyermekivé, egyszerűvé tudnánk lenni Isten csodálatos szeretete előtt. Bárcsak kicsordulna ma a könnyünk afelett, akit ezekben a napokban ünnepelünk. Bárcsak miénk lehetne Antal Peti gyermeki szíve, amely megnyílt a féltőn szerető Isten hatalmas szava előtt. Nem tiltakozott, nem okoskodott, csak válaszolt. Válaszolt a szívével, megdöbbenésével, könnyeivel. Bárcsak megadatna nekünk, hogy úgy halljuk a karácsonyi örömhírt, mint a gyermek: mintha még sohasem hallottuk volna!
„Aki tulajdon fiát nem kímélte...”
Sokat számolunk az évnek ebben az időszakában. Számoljuk a pénzünket. Mi az, ami belefér, és mi az, ami már nem? Számoljuk az időnket. Mi az, amit meg tudunk tenni, és mi az, amit le kell mondanunk, el kell engednünk. Nehéz ez a folyamatos számolás. Van, amikor sokkal többet szeretnénk. Több időt, több pénzt, szeretnénk többet adni. Nehéz, ha nem tudjuk odaadni, amit szeretnénk. De még nehezebb ennek a számolásnak egy másik oldala. Ne legyünk képmutatók, és boldog az az ember, akinek a szíve tiszta attól, amit most mondok. Azt is számítjuk, hogy mennyi az a legkevesebb, amit mégis oda kell adni. Mert illik. Mert elvárják. Mert nem maradhatunk le. Mert überelni kell a másikat. Több, kevesebb, mennyibe kerül, mit igen, mit nem, mi fér bele, mi nem... ezek a fogalmak, ez a nyelvezet, ez a lelkület elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik ahhoz, ami mára a Karácsonyból lett.
Mindeközben Karácsony mégis csak annak a tettéről szól, aki tulajdon Fiát nem kímélte. Isten tettéből éppen a józan számítgatás, a racionális beosztás hiányzik. Ki adhatna többet saját gyermekénél? Mi másban mutathatta volna meg a teremtő Isten e világ iránti szeretetét, mint hogy a legdrágábbat, a pótolhatatlant, az egyetlent nem tartja meg magának, nem őrzi meg mindattól a nyomorúságtól és fájdalomtól, ami eljövetelével együtt jár? Isten, amint elküldi Fiát ebbe a világba, nem kíméli meg a pénztárcáját, nem kíméli meg az idejét, nem kíméli meg legnagyobb kincsét, nem kíméli meg önmaga szívét. Nem kíméli meg azt, akit szeret, nem teszi.
Persze megfordulhat a gondolatunkban, hogy vajon nem kegyetlen-e az Atya ebben? Mint aki kidobja Fiát a mennyei dicsőségből erre a sáros bolygóra, nem kíméli, nem ad neki választási lehetőséget, hanem rákényszeríti arra, hogy eljöjjön. Hogy fogadhatnánk ezt az Atya szeretetének jeléül? Ezért fontos ma azt is meglátnunk, hogy a Fiú az Atyához hasonlóan részes volt abban a döntésben, hogy emberré lesz és közénk jön. Így beszél a Fiú döntéséről más helyütt a Biblia: „Ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel...” (Fil. 2.6-7) Amikor tehát ma arra emlékeztet minket az Ige, hogy Isten tulajdon Fiát nem kímélte, nem tartotta meg önmagának, nem óvta meg a nyomorúságtól, akkor előttünk van az Atya és a Fiú, amint tökéletes egyetértésben és szeretetközösségben döntenek arról, hogy a Fiú eljön ebbe a világba. Az isteni szeretet árad ránk ebben a semmit sem számolgató, mindent odaadó szeretetben.
„Mindnyájunkért odaadta...”
Nem kímélte, hanem odaadta. Járjuk körül, fogadjuk be a karácsonyi örömhírt Pál apostol e két szavának fényében: mindnyájunkért odaadta.
Az „odaadta” kifejezés az átadás, kiszolgáltatás, elárulás szava. Az evangéliumokban Jézussal kapcsolatban leggyakrabban Júdás árulásával függ össze. Júdás odaadta, azaz átadta, elárulta Mesterét, Jézust. Többször jelenik még meg a „börtönbe vet” értelemben. A szónak ez a jelentésárnyalata visszatükröződik a karácsonyi történetben is, ha megpróbáljuk lefejteni róla a pásztoros-angyalos romantikát, és szeretnénk meghallani a történteket a maguk valóságában.
Hova adta? Hogyan adta? A karácsonyi történet, egyik oldalról vizsgálva, egy reménytelen és kegyetlen történet, olyan, ami azóta is ismétlődik, és csak a fájdalom és az együttérzés hangján szólhatunk ezekről az eseményekről. Ne engedjük, hogy az angyali ének, valamint a pásztorok öröme eltakarják előlünk Isten Fia érkezésének valóságos és nyomorúságos körülményeit.
József kilencedik hónapban lévő jegyesével, Máriával nem jó szándékából indul útnak Betlehembe. Több várandós édesanya van a gyülekezetben, valamint többen vannak, akik nemrég adtak életet gyermeküknek. Ők még erősebben átérzik, amit mindannyian tudunk: a gyermek érkezésének közeledtével az édesanya békességre, nyugalomra vágyik. De Józsefnek és Máriának nem adatik meg ez a nyugalom: Augusztus császár népszámlálási rendelete kényszeríti őket arra, hogy nekivágjanak egy hosszú és veszélyes útnak. Adminisztratív erőszaknak vannak kitéve, az állam döntései nem vesznek figyelembe egyéni sorsokat, várandósságot, felmentő körülményeket. Józsefnek és Máriának pakolni és menni kell.
A felbolydult Betlehemben nem találnak normális szálláshelyet. Vajon hogyan érezhette magát József, aki látja, hogy közeledik Mária órája, feltehetően mindent megtesz, hogy megfelelő helyre juttassa, és mégis azzal kell szembesülnie, hogy tehetetlen. Hiába minden, nem tud megfelelő helyet biztosítani jegyesének. Így kerül Mária elsőszülöttje, Jézus, az Isten Fia egy jászolba.
Isten „tulajdon Fiát nem kímélte, hanem...  odaadta...” Átadta – nem a börtönnek – de egy sokszor brutális politikai hatalom által vezérelt, nyomorúságokkal teli, önző és embertelen világnak. Tulajdon Fiát kiszolgáltatta az ellenség erőinek, a bűnnek, a halálnak. És hogy miért kellett ilyen kegyetlennek, embertelennek lennie Isten Fia születése történetének? Miért nem született „normális” körülmények között? Azért, hogy mindazokra is sugározzon Isten végtelen szeretete, akik ki vannak téve a gonosz erőinek. Akik kiszolgáltatottak, akik tehetetlenek, akik testi vagy érzelmi értelemben otthontalanok, menekültek.
Ebben a sötétségben ragyoghat fel igazán Isten szeretetének világossága, amit Pál apostol másik kifejezése foglal össze: odaadta mindnyájunkért. A karácsonyi események másik oldala éppen erre mutat rá. A nagy dicsőségben és ragyogásban a pásztoroknak megjelenő angyal éppen ezt fogalmazza meg: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, mely ez egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, ki az Úr Krisztus a Dávid városában.” Amikor Isten nem kíméli tulajdon Fiát, hanem odaadja, kiszolgáltatja őt, azt az egész népért, sőt, minden emberért teszi. A szabadító Jézus jött el, mindnyájunkért. Isten e világra lehajló szeretetében ott van mindenki, ott vagy te, és ott vagyok én. Az Atya és a Fiú döntésében, hogy a Fiú emberré lesz és eljön ebbe a világba, ahol majd életét adja oda önként a világ bűnéért, ott vagy te, és ott vagyok én. Felfoghatatlan és kikutathatatlan szeretet! Valóban a gyermeki szív egyszerűsége és bizalma kell ahhoz, hogy meghalljuk, elhiggyük, befogadjuk,: „Aki tulajdon fiát nem kímélte...  mindnyájunkért odaadta.” És valóban igaz, hogy akit átjár annak bizonyossága, hogy ő is ott van a „mindnyájunkért odaadta” nagy titkában, annak szíve nem marad közömbös, és talán még szeme sem marad száraz. Isten atyai szeretetében fürdeti meg mindazokat, akik Jézust szívükbe fogadják, mint Urukat és szabadítójukat.
„Hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?”
Pál apostol azonban nem fejezi be gondolatát ezen a ponton: „Aki tulajdon fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” – Azaz nemcsak tulajdon Fiát adta oda mindnyájunkért, hanem vele együtt mindent nekünk ajándékoz. Ajándékozásában Isten bőkezűségét és jóakaratát, kegyelmét gyakorolja irántunk. A kérdés, mi az a „minden”, amit Jézussal együtt nekünk ajándékoz az Úr?
A „mindent” mi úgy halljuk és értjük a legszívesebben, mint egy Jolly Joker-t. Vagy mint egy kitöltetlen, bianco csekket. Valami, amibe bármit bármikor behelyettesíthetünk, és akkor az bizonyosan meglesz. Ha Jézussal együtt Isten mindent nekünk ajándékozott, és a „minden” bármit jelent, amit elgondolunk, az annyira jó, hogy már Jézus sem kell. Mert nekünk inkább kell mindaz, amit magunk belehelyezkedünk a „mindenbe”, semmint az a „minden”, amit Isten Jézussal együtt nekünk ajándékoz. Akkor lehet, hogy inkább választunk anyagi javakat, vagy betegségben egészséget, zaklatottságban békességet, magányban társat, robotolás helyett szerethető munkát, semmint Jézus Krisztust és vele együtt mindent. Vagy Jézust csak addig, és azért, mert ez a „minden” vele együtt adatik, elfogadjuk hát Jézust is, de valójában csak árukapcsolásként a „mindenért”, amit elképzelünk magunknak. Mindebből nyilvánvaló, hogy az a „minden”, amit Isten tulajdon Fiával nekünk ajándékoz, nem a Jolly Joker.
Amikor Isten tulajdon Fiát odaadta értünk, mindent odaadott. Mindent odaadott, mert nem volt többje, amit adhatott volna, nincs semmije, amit visszatartott volna. De van a „minden”-nek egy másik értelme is. Tudniillik az, hogy Jézusban áll fenn a mindenség. „általa van a mindenség, és mi is őáltala” – írja Pál a korintusiaknak (1Kor. 8.6). „Benne [Jézusban] teremtetett minden a mennyen és a földön... minden általa és ránézve teremtetett.” – olvassuk a kolossébeliekhez írott levélben (Kol. 1.16-17). „Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött.” – írja János evangéliuma kezdetén az Igéről, aki testté lett (Jn. 1.3).
Figyeljük meg, mennyire másképpen szól ezek után az apostol szava: „Aki tulajdon fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” Azon az éjszakán, egy odaadott, kiszolgáltatott csecsemőben sűrítve a mindenható Isten mindent, önmagát és a szeretetet elhozta ebbe a világba. Röpke három évtizeddel később a felnőtt gyermek szintén odaadott mindent, egész életét, teljes önmagát a kereszthalálban. Ez a „minden” ma teljesen a tiéd lehet. Összesűrítve a térben és időben, itt és most kínálja neked a legtöbbet, amit adhat. Ő ma is tékozlóan árasztja ránk szeretetét. Mi még az Úrral is számítgatnánk, méricskélnék, mit adnánk neki, mit tartanánk inkább magunknak. Az Atya viszont neked adta tulajdon Fiát, és vele együtt mindent. Szeretetét árasztja rád.
Vajon lesz-e köztünk olyan, lesz-e csak egy is, akinek nem kérdései, nem kifogásai, nem okoskodásai és nem fenntartásai vannak? Lesz-e olyan, és te az leszel-e, akinek Isten mindene előtt megnyílik szíve, és akinek örömében a könny kicsordul a szeméből?
Lovas András

„Csúfolódók támadnak, akik mindenből gúnyt űznek.” Nincsen számukra semmi, ami szent, érinthetetlen, tiszteletet követelő lenne. Nem maradt semmi érték, amit a gúny és cinizmus szavai ne szednének ízekre.
Néhány napja bejött a templomba egy fiatalember, és hozott közel 10.000Ft-ot. Az utcán találta, és nem érzi magát felhatalmazva arra, hogy eltegye. Becsületes vagy bolond? Idealista, gyengeelméjű, képmutató, vagy tisztességes? Ki tudja ma már? Mindenki gondoljon, amit akar. Minden így marad?
Az igazságot hazugságnak mondják, a hazugságot igazságnak. Honnan is tudnánk, hogy mi az egyik, és mi a másik? Minden nézőpont pusztán egy bizonyos pontból való nézet. Csak próbálja valaki azt mondani, hogy létezik igazság és hazugság. Hogy létezik egy objektív nézőpont. A csúfolódók mindenből gúnyt űznek. Minden így marad?
Isten a maga képmására férfivá és nővé teremtette az embert. Megáldotta őket: szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Az Isten által megszentelt szexualitás folyamatos kigúnyolása történik a társadalmunkban. Nincs igaz és tiszta szex, pusztán preferenciák vannak. Minden így marad?
Egy barátom nemrégiben afelett kesergett, hogy ma Magyarországon nem lehet elképzelni, hogy egy erkölcsileg hiteles, igaz és tiszta személy meghatározó példaképpé emelkedjen, mert mielőtt ez megtörténhetne, a média úgyis ízekre szedi, nevetségessé teszi, vagy éppen démonizálja, mai kifejezéssel élve „kilövi.” Minden így marad?
„Csúfolódók támadnak, ... akik saját kívánságaik szerint élnek.” Olyanok, akik mindenki mást figyelmen kívül hagynak. Akiknek csak az számít, hogy ők mit érnek el, nekik éppen mi a jó, a hasznos, a kellemes. Mivel egyedül saját kívánságaik, ösztöneik vezérlik őket, semmi korlátjuk nincs. Ha kell, romlott ételekkel mérgeznek tízezreket. Ha úgy érzik, maguk mögött hagynak házastársat, családot, csak hogy megvalósítsák önmagukat. Kigúnyolnak mindent, ami morális mércét tartana eléjük, hiszen csak saját kívánságaik kielégítése lebeg szemeik előtt. Nem tűrhetik még a gondolatát sem annak, hogy létezik olyan mérce, amelynek alapján cselekedeteik elítéltetnének.
Minden így marad? Úgy tűnik, igen. Hol van Jézus Krisztus és az ő ígérete? Hol látszik Krisztus jelenléte és győzelme ebben a világban? Miközben a többség mintha csak a saját kívánságai szerint élne, miközben szinte semmi nincs, ami ne lehetne nevetség és gúny tárgyává, miközben sem a világ-, sem a belpolitikában nem látunk reménységet alapvető változásra, talán nem is kérdésként, hanem beletörődve, egyfajta közönnyel fogalmazzuk meg: minden így marad. Nem változik semmi ebben a világban. Ilyen volt, és ilyen is marad. Nem várunk semmit, nem várunk változást, mert megszoktuk, hogy ez a világ rendje. Ilyen a világ, amelyben élünk. És ha a hitvallásban meg is valljuk, hogy Jézus Krisztus „eljön ítélni élőket és holtakat”, nem úgy tekintünk erre az eseményre, mint ami a történelem része. Talán magunkban azzal azonosultunk, amit a gúnyolódók fennhangon mondanak: „Hol van az ő eljövetelének az ígérete? Mert amióta az atyák elhunytak, minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétől fogva van.” Ha pedig minden így maradt, ha a teremtés kezdetétől fogva semmi sem változott, és ez így is marad, akkor éljünk úgy, ahogy tetszik. Akkor azt csinálunk, amit akarunk, úgy teszünk, ahogy jólesik. És ha körülöttünk egyre inkább a farakastörvények érvényesülnek, és úgy tűnik, csak így lehet egyről a kettőre jutni, sőt, minél gátlástalanabb valaki, annál többre jut, akkor mi keresztyének is megbarátkozunk a gondolattal: minden így marad, és – tudjátok mit? - maradjon is így, hiszen mi magunk is megalkudtunk ezzel a világgal. Belesimultunk, belefeledkeztünk, beleragadtunk posványába. Ha már úgyis minden így marad...
Rejtve marad előttük...
De nem, nem, ne higgyétek, hogy minden így marad, ébredjetek fel! „Mert rejtve marad előttük, szándékosan meg is feledkeznek róla...” Tudniillik arról, hogy minden megváltozik. Az ő szemeik elhomályosultak. A csúfolódók, a saját kívánságaiknak kiszolgáltatottak nem tudják, de nem is akarják látni Istennek hatalmát. Milyen korlátoltak, milyen vakok, milyen keményszívűek. Minél inkább csak saját vágyaikat hajszolják, annál gátlástalanabbul tesznek félre mindenféle morális meggondolást vagy gátat és annál cinikusabbá válnak. Szándékosan elkerülik az igazságot, hogy azután teljesen bezáruljon értelmük, megkeményedjen a szívük. Magabiztosságuk elhatalmasodik felettük, minden gondolatuknak önmaguk a kiindulópontja, végcélja, és mércéje. Rejtve marad előttük az igazság.
Minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétől fogva van? Azt gondolják, minden véletlen és esetleges? Hogy csak úgy történnek a dolgok, és csak úgy élnek egy mozdulatlan, változhatatlan, gazdátlan, erkölcsileg relatív és céltalan világban? „Rejtve van előttük ... hogy egek régóta voltak, és föld is, amely a vízből és víz által állt elő az Isten szavára.” Nem tudják, nem akarják tudni, hogy a káosz vizeiből Isten szavára állt elő a teremtés rendje. Elfelejtették az Úr szavának hatalmát. Rejtve van előttük, hogy valamikor nem volt minden úgy, amint most van, mert Isten szava hívta elő a nem láthatókból a láthatót. Szándékosan elfeledkeztek arról, hogy Isten munkája az, hogy dobog a szívük, hogy lélegeznek, hogy gondolkoznak, hogy élnek.
Az is rejtve van előttük – vagy inkább szándékosan feledkeztek meg róla? – hogy „ezáltal az isteni szó által az akkori világ özönvízzel elárasztva elpusztult.” Minden nép tudja, minden nép emlékeiben ott él a víztől való pusztulás nagy története. A Teremtőnek hatalmában áll megítélni alkotását, ha az nem az általa rendelt cél szerint él. Az özönvíz idején is, hasonlóan a jelenhez, azt hitték, hogy „minden úgy marad.” Nem törődtek az erőszakkal, a mindent elárasztó gonoszsággal és istentelenséggel, azt gondolták, a világ megmásíthatatlan, és azt tesznek, amit jólesik. Szívük minden szándéka és gondolata szüntelenül gonosz volt (1Móz. 6.5), és rejtve maradt előttük, hogy Isten megelégelte mindezt. Jézus így beszélt érzéketlenségükről, vakságukról: „azokban a napokban, az özönvíz előtt [is] ettek, ittak, házasodtak és férjhez mentek egészen addig a napig, amelyen Noé bement a bárkába, és semmit sem sejtettek, míg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem sodorta...” (Mt. 24.38-39). Rejtve volt előttük, hogy Isten szava tartja fenn az életet.
És végül az is rejtve van a csúfolódók és saját kívánságaik szerint élők előtt, hogy ugyanez az isteni szó kímélte meg és tartotta meg a világot mind a mai napig. Hogy nem véletlen, hogy minden úgy van, amint van, és hogy ez nem mindig marad így. Megkeményedett szívük nem látja Isten szavának valóságát: „a mostani egek és a föld pedig ugyanezen szó által megkímélve megmaradtak, hogy tűznek tartassanak fenn az ítéletnek és az istentelen emberek pusztulásának napjára.” Pedig ha kicsit is meggondolnák, belátnák, hogy a világ közel sem olyan stabil és biztos, mint amilyennek gondolják. Néhány gombnyomással bármikor tűztengerré tehető. Ha elkerüljük a globális háború fenyegető rémét, még mindig előttünk a környezet válsága. Meddig marad minden úgy, ahogy ma ismerjük? Meddig mondhatják cinikusan: hol van Isten? Mit ér a Krisztusban való hit? „Hol van az ő eljövetelének ígérete?”
De ti előttetek ne legyen rejtve!
Igen, a többség előtt rejtve van Isten szavának hatalma. Sokan azt mondják, minden így marad. Isten nem jön el, nem cselekszik, nem menti vagy éppen nem ítéli meg ezt a világot. Ha van is, távol és messze van. De ti előttetek ne legyen rejtve, hogy „nem késlekedik az Úr az ígérettel.” Ti előttetek ne legyen rejtve, hogy Isten másképpen méri az időt, mint az ember. Nem elkésett, nem elszámolta magát, de „az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap.” Gondoljatok a gyerekekre! Milyen soknak tűnik még nekik az a hét nap, amit várniuk kell Karácsonyig. És gondoljatok időseitekre! Milyen gyorsan elszállt az a hetven, nyolcvan esztendő, sóhajtják. Egy egészen más nézőpont. Az idő relatív. Istennek van ideje, és egészen más a perspektívája. Ne feledjétek, a hitetek az örökkévalóság embereivé tett benneteket. Csak a gúnyolódók és saját vágyaiknak kiszolgáltatottak rabjai az időnek.
Ugyanakkor Istennek célja is van a várakozással: „türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.” Isten céljai se legyenek előttetek rejtve. Ő késedelmes a haragra és kegyelmes. Nem arra hív, hogy megvessétek és gyűlöljétek a gúnyolódókat, a pillanatnyi kívánságaik beteljesedéséért élőket. Sőt, éppen miattuk vár az Úr az ő eljövetelével. Vár, hogy ne vesszenek el, hanem megtérjenek. Időt ad nekik arra, hogy ami ma rejtve van előttük, arra megnyíljanak lelki szemeik. Azt kéri tőletek, hogy ugyanaz legyen szívetekben, mint az övében. Legyetek türelmesek, irgalmasok, kegyelemmel teljesek, és imádkozzatok, hogy minél többen megtérjenek. Hirdessétek, hogy az Úr azért nem jött még vissza, hogy azért van még minden úgy, mint régen, hogy megtérjenek a gúnyolódásból, minden szent és igaz megvetéséből, a cinizmusból, saját önző kívánságaik gátlástalan hajszolásából. Az Úr visszajövetelének késése ne közömbösségre, még kevésbé gyűlöletre, hanem igazi evangelizációra indítson benneteket. Most van a kegyelem ideje, most van az Úrhoz fordulás lehetősége.
Ugyanakkor az se legyen rejtve előttetek, hogy bizonyosan „el fog jönni az Úr napja, mégpedig úgy, mint a tolvaj.” Váratlanul, hirtelen, kiszámíthatatlanul. El fog jönni az Úr ítélete, és „az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomlanak, a föld és a rajta levő alkotások megégnek.” A világ nem marad olyan, amilyennek most ismeritek. Ami hiábavaló, az semmivé lesz, de nem önmagáért való ez a pusztulás. A történelem vége nem a tűz és az ítélet, és semmiképpen nem azt akarom, hogy a gúnyolódók közül önigazultan visszahúzódjatok, mondván, ellenségeitek majd mind elpusztulnak. Valami másról, sokkal többről van szó: „Új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyben igazság lakozik.” Nem marad minden így, ahogy most van, de nem is a pusztulás mindenek vége, még ha Isten szava az ítélet tüzét és a világ teljes megrendülését is hozza majd magával. A megítélt romjain az Úr újat teremt, egy olyan világot, amelyben igazság lakozik, amelyben az igazság uralkodik. Ahol nem kell már senkinek hazugságnak mondani az igazságot, és igazságnak a hamisságot, ahol nem kell manipulálni az embereket, hogy azt tegyék, amit nem akarnának tenni, ahol nem leszünk kiszolgáltatva elemi ösztöneinknek és vágyainknak, mert helyreáll az az ember, akit Isten a maga képére tökéletesnek alkotott, és a vele való kapcsolatban igaz boldogságra talál. Ne legyen rejtve előttetek, szeretett testvéreim, hogy bármily valószerűtlennek is tűnjen most, hogy nem marad minden így, az Úr valóban visszajön és megváltozik az egész teremtett világ, hiszen minden újjá lesz.
És éppen ezért „milyen szentül és kegyesen kell nektek élnetek, akik várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét.” Ha nincs ennek a világnak célja, ha nem tart sehová, ha minden így marad – akkor nincs más lehetőség, mint a hedonizmus vagy a kétségbeesés. A semmiből jöttünk, a semmibe tartunk, hát akkor együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk! – mondja a hedonista. Nincs értelme semminek, nem tartunk sehova, hiába minden, elvesztünk – szól a kétségbeesett. De ha az Úr napja közeledik, és ő új eget és új földet teremt, akkor éljünk szentül és kegyesen, azaz tisztán és élő kapcsolatban az Úrral! Akkor készen várjuk, sőt, siettetjük eljövetelét imádsággal, megszentelt élettel, és bizonyságtétellel. Ne legyen formális az imátok, amit az Úrtól tanultatok: „Jöjjön el a te országod!” Imádkozzatok, és várjátok, sőt, kívánjátok az Úr eljövetelét. És meglátjátok, amint visszanyeritek ezt a perspektívát, az Úr visszajövetelének várását, örömmel tisztítjátok meg magatokat minden tisztátalanságtól. Kiemelkedtek e világ mocsarából, hiszen magatok is az igazság uralmát várjátok. Ha nem marad minden úgy, amint van, ti sem maradhattok meg úgy, ahogy most vagytok: közömbösségben, megalkuvásban, bűneitekben. Advent hatalmas felszólítás mindannyiotoknak: „igyekezzetek, hogy ő tisztának és feddhetetlennek találjon benneteket békességben.” ÁMEN!
Lovas András

Az angliai Cambridge-ben, a Robinson College kápolnájában jártam nemrégiben. Az épület egyik falát majdnem teljes egészében egy hatalmas és gyönyörű ólomüveg ablak alkotja. A kép a teremtéstörténetre utal, és legmeghatározóbb eleme a világosságot vagy Isten dicsőségét jelképező nap, ahonnan a fény árad a különben zöld és kék színekben pompázó alkotásra. Van azonban egy különlegessége ennek a kápolnának. Az ülőhelyek jelentős részéről a gyönyörű üvegablaknak csak egy kisebb része látszik, mert az ablak előtt néhány méterre egy másik fal ereszkedik alá a mennyezetről. Meglepő, hogy pont a világossárga, az Isten dicsőségét jelképező rész az, ami a leginkább a takarásban van. Vajon mi ennek a magyarázata? Egészen bizonyosan nem lehet tudni, de az egyik elképzelés szerint az építész tudatos döntése következtében bújik meg a fal mögött a műalkotás. A következő üzenetet hordozza ez: csak az látja Isten dicsőségét, aki mozgásban van. Aki egy helyben ül a kápolnában, az nem látja, aki elindul, az megcsodálhatja.
Ki az, aki felismeri Isten dicsőségét? Ki az, aki látja és ismeri az Urat? Ki az, aki világosságában fürdőzhet? Egyedül az, aki mozgásban van: „Jöjjetek utánam” – mondja Jézus – „Ők pedig azonnal otthagyták a hálóikat és követték őt.” Onnantól életük Jézus követése volt, a Mesterrel együtt mindig mozgásban voltak. Ezt jelenti tanítványnak lenni. A keresztény élet mozgásban van, hiszen nem más, mint Jézus követése.
Többen fogják ma megvallani hitüket, és tesznek fogadalmat, hogy Jézus Krisztus követői lesznek egész életükben. Fontos, hogy lássátok, nem egy hitrendszernek kötelezitek el magatokat, hanem egy személynek, Jézusnak. Nem azt valljátok meg ma, hogy mindent tudtok és készen vagytok, hanem azt, hogy egész életetekben mozgásban lesztek, éppen azért, hogy minél jobban ismerjétek és szeressétek őt, hogy lássátok dicsőségét, és mások megláthassák azt általatok. Hiszen erre hívott el titeket, hogy tanítványai legyetek, hogy kövessétek őt.
Tekintsünk hát először arra, hogy kiket hív el Jézus tanítványnak.
I. Kiket hív el Jézus?
A ma olvasott bibliai részben Jézus két testvérpárt, Simont (Pétert) és Andrást, ill. Jakabot és Jánost hívja el tanítványainak, teszi mindezt nyilvános szolgálata kezdetén. Ahhoz, hogy ennek jelentőségét meglássuk, beszélnem kell a korabeli galileai iskolarendszerről. Kiből lehetett egy híres, nagy tiszteletben álló tanító, egy rabbi tanítványa, követője?
Az első iskola az ún. Beth Sefer, az “írás háza.” Az 5-12 éves fiúk a Tórát (Mózes 5 könyve) tanulják, amelynek segítségével írni, számolni is tanulnak. (A lányok más tanultak.) Ez volt az alapoktatás, aminek a végén az igazán jók kívülről tudták a Tórát (nem a Heidelbergi Káté 40 kérdését…). Mind megpróbálta, de nem mindnek sikerült.
A többség részére ezzel befejeződött az iskola, de a legjobbak folytatták a tanulmányaikat a „Beth Midrásban”, a „tanulás házában”. Ezek a fiatalemberek részben tanulták családjuk mesterségét, részben elkezdték a zsinagógában megtanulni, memorizálni az egész Ószövetségi szentírást. Nem mindenki jutott ennek végére; nagyon nagy odaadás és elszántság, valamint kitűnő intellektuális képességek szükségeltettek ehhez. A Beth Midrásban 15 éves korukig tanultak a fiatalok.
A legjobbak legjobbjai azonban nem fejezték itt be tanulmányaikat, hanem továbbmentek az ún. Beth Talmudba, ahol egy rabbi tanítványai, azaz követői lettek. Ez az iskola tizenöt éves kortól harminc éves korig tartott. Innentől lett valaki tanítvány. A tanítvány célja az volt, hogy olyanná legyen, mint a mestere, a rabbi. Nemcsak ismeretet kívánt, hanem a rabbi egész személyiségét akarta átvenni. Teljes odaadással volt iránta, és mindenben követte. A tanítvány minden helyzetben a következő kérdést tette fel: mit mondana, vagy mit tenne a rabbi ebben a helyzetben?
Rendszerint a jövendő tanítvány nézte ki magának a rabbit, akitől tanulni szeretett volna, és megkérdezte, elfogadja-e tanítványául? A rabbi ekkor kikérdezte, megvizsgálta a jelöltet. Vajon képes lesz-e ez a fiatalember arra, amire én képes vagyok? Olyan lesz-e, amilyen én vagyok? És ha úgy látta, hogy az illetőben megvan a teljes odaadás, valamint minden képessége adott ehhez, akkor azt mondta neki: kövess engem!
Hogyan látjuk Jézus első tanítványait, Simont és Andrást, valamint Jakabot és Jánost mindezek fényében? Feltűnő, hogy nem ők keresik meg Jézust azzal, hogy tanítványok kívánnak lenni. Ez a négy fiatalember minden valószínűség szerint a családi mesterséget folytatta (a leírás utal is rá, hogy Jakab és János apjukkal, Zebedeussal együtt rendezték a halászhálókat). Mindebből pedig nyilvánvaló, hogy nem ők voltak a legjobbak legjobbjai, hiszen akkor már - 15 éves kor felett – a Talmud iskolában lett volna helyük egy rabbi mellett. Ez a négy fiatalember nem a legjobb elme, vagy nem voltak olyan képességeik, hogy a legeslegjobbak közé verekedjék magukat, vagy nem volt meg bennük az a szorgalom és odaszántság, ami a teljes életet követelő tanuláshoz kellett. Jézus mégis őket választja tanítványul. És még mielőtt kihallgatta volna, levizsgáztatta volna őket, szól így: Kövessetek engem! Jézus, a rabbi hisz bennük. Hiszi, hogy olyanok lesznek, mint ő; hogy majd miután velük tölti a szükséges időt, azt mondják majd, amit ő mondana, és azt teszik majd, amit ő tenne. Akiket Jézus elhív a követésére, azokat arra hívja el, amire minden korabeli rabbi a tanítványait: legyenek olyanok, mint ő.
„Ők pedig azonnal otthagyták a hajót és atyjukat, és követték őt.” A fentiek fényében mindez természetes. Hiszen egyszer csak olyan lehetőség nyílt meg előttük, amiről korábban csak álmodtak. Tanítvánnyá, követővé lehetnek azok, akik tudják jól, hogy nem feleltek meg a feltételeknek. Nem a legjobbak, nem a legodaadóbbak, nem a legélesebb elméjűek – de Jézusnak kellenek. Mert Isten Fia nem a sikereseket hívja a maga közösségébe, hanem mindenkit. Erőset és gyengét, beteget és egészségest, az átlagost és a kiválót, a fiatalt és az idősebbet, szegényt és gazdagot – mind meghívja a követésre, a tanítványságra. Ezért ünnepeljük őt a mai napon!
II. Mire hív el Jézus?
Jézus, mint korabeli rabbi, arra hívja el tanítványait, hogy olyanok legyenek, mint ő: „Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket.” Akik vele töltik minden idejüket, vele együtt keresik az embereket, azaz nyernek meg másokat arra, hogy életüket Isten uralma alatt éljék. De csak azáltal lesznek olyanokká, mint a Mesterük, hogyha időt töltenek vele együtt. A következő három évben látták, amint Jézus tanított, és ott voltak, amikor csodáit tette. Tanúi voltak, ahogyan Jézus rendszeresen visszahúzódott, hogy egyedül legyen az Atyával, imádságban és csendben keresve akaratát. Jelen lehettek akkor, amikor Jézust megtámadták a vallási vezetők, amikor fondorlatos kérdésekkel állítottak csapdát neki, és hallották, amint Istentől való bölcsességgel megfelelt ellenségeinek. Együtt voltak vele, és tanultak tőle.
Mi ennek a megfelelője a mai tanítvány életében? Sokan azt gondolják, hogy leginkább semmi. Mintha nekünk már nem maradt volna más, mint hogy megtanuljuk a bibliai történeteket, a keresztyén hit alapjait, és erkölcsös életet éljünk. Mintha a keresztyén élet pusztán emberi tartás, biztos morál, meghatározott értékrend lenne. De éppen a tanítványság és a követés izgalmas és szépséges volta marad ki ebből. Éppen mindennek a szíve és a lényege, az hiányzik, ami a legszebb és a legvonzóbb: hogy mi Jézus tanítványaiként olyanokká legyünk, mint ő. És ha valaki megütközik ezen, annak hadd idézem Jézus szavait:
„Ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” (Jn. 13.34)
„De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem, hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned…” (Jn. 17.20-21)
„Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” (Jn. 20.21)
Jézus tehát újra és újra arra hívja a tanítványait, hogy valamit úgy tegyenek, ahogyan ő tette. Mindez pedig kiterjed Jézus minden követőjére egészen a mai napig: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét, mindnyájan ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által, dicsőségről dicsőségre.” (2Kor. 3.18) Ki az, aki szemléli az Úr dicsőségét? A tanítvány, aki mozgásban van, aki követi Jézust. Hogyan történik ez? Bibliaolvasásban, imádságban, a közösség megélésében és engedelmességben. Elgondolkoztat, hogy a Jézus korabeli gyermekeknek fejből meg kellett tanulni a Tórát, ami majdnem kétszer annyi, mint a négy evangélium. A tanítványt át kell hogy járja Jézus tanítása – olvassuk-e újra és újra az evangéliumokat? Az imádság a reflexiónk, a válaszunk az Igére és az életre. Az imádságban találkozik mindennapi életünk Jézus tanításával. Az engedelmesség a követés szíve. Amit az Igének és az imádságban felismerünk, azt meg kell cselekednünk. Ha nem tesszük, nem vagyunk tanítványok. A közösség azért elengedhetetlen, mert mindez nem magányos feladat. Jézus közösségben és közösségre hív el. Együtt formálódunk olyanná, amilyen ő maga.
”Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.” Ez is része annak, hogy a tanítvány olyan lesz, mint mestere. Jézus megtagadta magát, hiszen mindenben az Atya akaratát helyezte az első helyre. A Gecsemáné kertben imádkozik, hogy mentse meg őt az Atya a haláltól, de közben mégis kész arra, hogy legyen meg az ő akarata. Megtagadja magát, majd felveszi a keresztjét, és meghalja halálunkat, megbüntettetik a mi büntetésünkkel. A tanítvány, aki mesterét, Jézust követi, aki vele van imádságban és tanítása megélésében, összeütközésbe kerül másokkal. Megmosolyognak Jézusért. Fanatikusnak mondanak, talán éppen szeretteid nem értenek meg, és akarva-akaratlan nagyon nagy fájdalmat okoznak. Ez a kereszt a te számodra ma – vegyed fel, azaz hordozd el. Ne lepődj meg, ne méltatlankodj, ne csüggedj el, és ne engedd hitedet meglanyhulni. Aki Jézust követi, olyanná lesz, mint ő, akit elhagytak és becsaptak, elárultak és elutasítottak. De „aki elveszti az életét énértem, megtalálja.” – mondja Jézus. Mert miközben magunkat megtagadjuk és keresztünket felvesszük, csodálatos módon nem elenyészünk, nem megkeseredünk, hanem életet nyerünk. Az élet elkezd a maga teljességében kibontakozni, és Jézus elkezd még fényesebben ragyogni. Amint járjuk ezt az utat, úgy ismerjük meg az ő dicsőségét egyre jobban, egyre mélyebben. Az élet gazdagsága árad ránk, amit sokan nem ismernek.
Hogyan lehetséges hát őt követni? Hogyan lehetséges vele lenni? Hogya lehetséges a keresztünket felvenni?
Simon Péter, akit Jézus azon a napon tanítványának hívott, három évet töltött vele, hogy olyanná legyen, mint mestere. Mégis, amikor mestere önmagát megtagadva a halálba készült, Péter – félve, hogy elveszti életét – Jézust tagadta meg. Alkalmatlanná lett arra, hogy tanítványnak nevezzék – Jézus nem mondta és nem tette volna helyében ugyanezt. Feltámadása után azonban Jézus helyreállította őt. Azt az egykor rettegő Pétert, aki Pünkösd napján, Szentlélekkel betelve hirdette Jeruzsálem minden lakosának, hogy ők megölték a Názáreti Jézust, Isten küldöttét, de ő feltámadt, és mindenek felett való Úr lett. És Péter többet nem tagadta meg Jézust, hanem olyan lett, mint a mestere. Hirdette az Isten Országát, gyógyította a betegeket, eltűrte az üldöztetést, majd végül mártírhalált halt– a keresztyén hagyomány szerint megfeszítették. Hogyan lehetséges igaz tanítvánnyá válni?
A Szentlélek jelenléte és ereje által. Hiszen a Szentlélek, aki Krisztus követőiben lakik, Jézus Lelke; általa maga Jézus van jelen bennünk és köztünk. A Szentlélek kitöltetése a kulcsa annak, hogy vele lehetünk és olyanná lehetünk, mint ő maga. A Szentlélek formál át bennünket, a Lélek ruház fel erővel, Ő az, aki a kereszthordozás idején vígasztal. Ő az, aki imádkozik bennünk és imádságra indít, általa emlékezünk Jézus szavaira, hogy engedelmeskedjünk neki.
Vegyetek Szentlelket és kövessétek Jézust, aki elhívott titeket, hogy olyanná legyetek, amilyen ő maga is! Ámen!
Lovas András

András vagyok. A tanítvány, Jézus követője, aki azon a napon, amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, Fülöppel együtt odavezettem hozzá a messziről érkezett görög zarándokokat, akik Jézust akarták látni. Még most is fülembe csengenek szavai, még most is kóstolgatom, szívemben forgatom ezt a mondatot: „Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is.” (Jn. 12.26) Erőt ad, bátorít és vezet utamon. Elmondom nektek, hogy nyerte el mindez az értelmét, elmondom nektek, hogyan esett, hogy ma már meg vagyok győződve arról, hogy nincs jobb „hely” Jézus követője számára, mint az, ahol ő van. Nem vágyom másra, mert tudom, hogy nincs érdekesebb, izgalmasabb, megelégítőbb és tartalmasabb, mint Jézussal lenni. Nincs más „hely”, más lehetőség számomra, mint hogy ott legyek, ahol az én Uram van, hiszen önmagához hívott. Nem adatik meg, hogy máshova tartsak, mint ahova Jézus. Őt szolgálom és őt követem ma is. Hallgassátok meg történetemet!
I. Zárt ajtók mögött - bezárkózva
Aznap este zárt ajtók mögött gyűltünk össze, a lehető legnagyobb titokban. Péter és János elmondták, hogy reggel Jézus sírját üresen találták. Elterjedt az a hír is, hogy a magdalai Mária látta az Urat. Mi nem láttuk őt azóta, hogy megfeszítették. Nem tudtunk mit kezdeni Mária szavaival, őszinte legyek? – asszonybeszédnek tartottuk, talán a fájdalomban elment az esze. Mindenesetre összejöttünk, hogy megvitassuk a dolgot. Az a mozdulat - máig emlékszem rá - amellyel egyikünk bezárta az ajtót, majd amint meggyőződött arról, hogy az tényleg zárva van, mindent elmondott rólunk. Nem csak az ajtó volt zárva, hanem mi magunk is, mindannyian, súlyos terheket hordoztunk szívünkben.
Ha láttátok volna Pétert… Szinte fel sem emelte fejét, csak lehorgasztott fejjel ült. Hallottuk, hogy Júdás, aki mindvégig velünk követte Jézust abban a három évben, véget vetett az életének. Borzalmas volt belegondolni, hogy felkötötte magát. Egyszer csak valaki azt mondta Péternek: „látod, te nagy fogadkozó. Azt mondtad, hogy még az életed is kész vagy odaadni Jézusért, és végül te tagadtad meg őt.” Péter hirtelen vágott vissza. Valaki azonban lecsendesítette őket: „Mit veszekedtek? Mi sem vagyunk jobbak. Hol voltunk, amikor elhurcolták, elítélték és megfeszítették?” Mindannyian tudtuk, hogy kudarcot vallottunk. Én is hűtlen lettem hozzá, csak magamra gondoltam. Féltem, hogy mi jöhet még az elmúlt napok szomorú eseményei után. Megpróbáltam elfelejteni Jézust, de nem tudtam kitörölni őt az emlékeimből. Mindannyiunkra súlyos bűntudat nehezedett, ami bezárta szívünket egymás felé is. Nehéz volt belegondolni annak lehetőségébe, amit Mária mondott. Hogy álljunk az Úr elé a kudarcainkkal, a bűntudatunkkal?
Csalódásunk is nagyon fájt. Nem ezt vártuk Istentől. Tudjátok milyen, amikor vártok valamit és az nem úgy lesz. Az utolsó percig reménykedtünk. Imádkoztunk, hátha mégsem ítélik el. Hátha csoda történik. Hátha nem hal meg. Hátha mégis van igazság a földön… De azután pénteken úgy tűnt, hogy minden összefogott az igazság ellen. Nem történt csoda, meghalt, eltemették. Csalódásunk elmondhatatlan volt. Hol van Isten? Miért engedte ezt? Ennyire félreértettük őt? Vagy az, aki csodákat tett, ennyire gyenge és tehetetlen a gonosz erőivel szemben? Ha mindez így van, akkor minek élünk, mire vagyunk, mit csináljunk? Mit mondjunk a gyerekeinknek, miben reménykedjenek? Mire építsük a jövőnket: tényleg csak annyi marad, hogy valahogy leéljük az életünket, próbáljunk meg minél többet gyűjteni, azután vége mindennek? De hiszen mi sokkal többet vártunk Jézustól, a Messiástól. Tudjátok, úgy éreztem, hogy bezárult, lezárult számomra a jövő. Nincs szabadulás az elnyomó politikai hatalomból, soha nem nyeri el ebben a világban az igaz az igazát, nincs reménység, hogy valami megváltozik. A csalódás elvette a jövőnket, felemésztette a jövőbe vetett bizalmunkat. Nem maradt semmi sem.
És még féltünk is. Nagyon féltünk – még találkozni is. Mi van, ha folytatódnak a gyilkos indulatok? Az a tömeg, amely „feszítsd meg!”-et kiáltozott, kiszámíthatatlan. Mi van, ha az ünnep elmúltával a főpapok úgy döntenek, nincs vége a hajtóvadászatnak? Talán csak húsvét ünnepe miatt van ez a látszólagos nyugalom, csend. Lehet, hogy minket is elárult Júdás? Talán már kerestetnek is bennünket? És hogy fogunk így megélni? Hogyan lehet üldözöttként dolgozni? Miből lesz kenyér a családnak? Féltem attól is, hogy ki fognak gúnyolni. A szomszédaim, a rokonaim, mindazok, akik tudták, hogy Jézus tanítványa voltam – mit fognak mondani ezek után? Lehetetlen, elveszett volt a helyzet. Tudom, ti is ismeritek ezt. Zárt ajtók, rácsok, biztonsági zárak, riasztók mindenhol. Zárt szíveket, bűntudatból, csalódásból, félelemből emelt áthatolhatatlan falakat látok mindenfelé. Hogy hol volt Jézus, akkor még nem tudtuk, de mi – a szó valóságos és átvitt értelmében egyaránt – zárt ajtók mögött voltunk.
II. Zárt ajtók mögött – megjelenve
Amint így gyötrődtünk, így vergődtünk együtt, egyszer csak megjelent. Ne kérdezzétek, hogyan történt, hogyan lehetséges ez, nem tudom. Tény, hogy – bár az ajtó zárva - egyszeriben ott állt közöttünk. Csak néztük. Néztük őt, kezén és lábán sebeit – vajon tényleg Jézus az? A sebek ellenére élettel és dicsőséggel teli volt. Némán ültünk, mozdulatlanul, senki nem tudott szólni egy szót sem. Szívemet hihetetlen, megfoghatatlan öröm töltötte be, a reménység és a szeretet melege kezdte átjárni. Közben az agyam tiltakozott: nem mertem hinni, hogy igaz, amit látok. Azután eszembe jutott a búzamag példázata: „Bizony, bizony mondom néktek, ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal sokszoros termést hoz.” Kezdett felsejleni szavai jelentése: „Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli életét e világon, örök életre őrzi meg azt.”. Eddig ezt nem láttam, nem hittem, nem értettem. Eddig csak az a kérdés kínzott, hogy miért kellett meghalnia, hogyan pusztulhatott el?
A következő gondolatom azonban az volt, hogy vajon mit fog most mondani. Szemünkre hányja értetlenségünket? Szembesít hűtlenségünkkel? Megkorhol hitetlenségemért? Emlékeztet bűntudatomra?
Ezek helyett így szólt: „Békesség néktek!” Békesség? Jól hallom? Éreztem, amint szavai áthatolnak a kudarc, a csalódás, a félelem falain és elárasztják szívemet. Nemcsak a ház, hanem szívem bezárt ajtaján is áthatolt Jézus azon az estén. Majd megismételte „Békesség néktek”, és közben megmutatta nekünk kezeit és oldalát. Aki halott volt, az él, de feltámadásában is magán hordozta a halál jegyeit. Eszembe jutott, amit Ézsaiás prófétánál olvastam: „Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen.” Megértettem, a földbe esett búzamag képét. Elhal és sok gyümölcsöt terem. Jézus halála a békesség gyümölcsét teremte. Megbékélést Istennel és egymással.
„Békesség néktek”. És minden megváltozott. Isten iránt bizalom, szeretet és hála született a szívemben. Tudtam már, hogy ő nem csap be, nem hagy cserben. Tudtam, hogy kezében tartja a világ dolgait, hogy igazsága végül győzedelmeskedni fog. Tudtam, hogy megbocsátotta hűtlenségemet és Jézus bűnhődött helyettem. Békességem volt, mert megbékéltem Istennel.
„Békesség néktek”. És valami megváltozott bennem a többiek felé is. Már nem a fogadkozó és tagadó Pétert láttam, nem a vitatkozó és versengő Jakabot vagy Jánost, nem az engem meg nem értő társakat. Elpárolgott a haragom, a vádaskodásom. Amint ott állt Jézus közöttünk, szeretet gyúlt bennem a többiek iránt, korábban nem tapasztalt, mély, együttérző szeretet. Békességben voltunk együtt, nem kellett már egymás hibáit egymás szemére vetnünk. Megbékéltünk egymással.
„Békesség néktek”. De ez a békesség még ennél is többet jelentett számomra. Egy új világ ígérete volt Jézus szavaiban. Hiszen ha feltámadt a halálból, akkor legyőzte a halált, a betegséget, a bűnt, a gonoszságot. Akkor megbékélhet az egész teremtett világ, akkor valami új kezdődött a világban. Kezdett kibontakozni előttem a teremtő Isten csodálatos munkája arról a békességről, amelyben mindazt, ami ebben a világban szétszakadt egybefoglalja, ami elpusztult, tönkrement, azt helyreállítja Jézus által.
„Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is.” – mondta Jézus. Igen, így igaz ez. De azt tanultam meg, hogy mielőtt én követném Jézust oda, ahová ő megy, előtte ő jön el oda, ahol én vagyok. Hol van a feltámadott Jézus? Megtapasztaltam, hogy itt van, velünk van, közöttünk van. Zárt ajtók nem jelentenek neki akadályt. Sem fizikai, sem lelki értelemben. Nincs olyan zárt ajtó, áthatolhatatlannak tűnő fal, megkeményedett emberi szív, politikai vagy gazdasági rendszer, amely kívül tudná tartani a feltámadt Jézust, aki most is így szólal meg közöttünk: „Békesség néktek”.
III. Zárt ajtókat maguk mögött hagyva – küldetésben
Jézus azonban nem maradt velünk a zárt ajtók mögött. Pedig – néha arra gondolok – jó lett volna ott maradni vele, és elfelejteni mindazt, ami a nagyvilágban történik. Jó lenne Jézussal valahova behúzódni, békességben együtt lenni, és elfeledni a nehéz családtagokat, a mindennapi munka gyakori hiábavalóságát, a fenyegető híreket erőszakról, szegénységről, katasztrófákról. Vagy jó lett volna, ha Jézus szavaival azonnal beköszönt ez az új világ, amiben mindent egybefoglal és beragyog a feltámadott békessége. De Jézus valami mást gondolt.
„Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” Képzeljétek, hogy most nektek mondja: „Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.”... Mi is hasonlóan éreztük magunkat. Ahogyan engem elküldött az Atya… Hogyan is küldte őt? Isteni gazdagságát feladva lesz emberré – egy istállóban. Felnövekedve, nyilvános szolgálatát végezve folyamatosan ki volt téve a nélkülözéseknek, a meg nem értettségnek, az ellenségeskedésnek. Végül pedig abban teljesedett be küldetése, hogy elvesztette életét – azért, hogy megmentse sokakét. Az volt a küldetése, hogy halálával és feltámadásával békességet szerezzen mindeneknek. „Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.”? Hogy tudnék én úgy cselekedni, ahogy Jézus cselekszik? Hogy tudnék én úgy szólni, ahogy ő szólt? Hogy tudnék én úgy szeretni, ahogy ő szeretett? Hogy folytathatnám én azt, amit ő elkezdett? Hogyan lenne erre erőm? Hogyan lennék én erre képes? Vágytam rá, tudtam, hogy jó lenne, hogy ezért érdemes lehet élni. Hogy munkámmal, hivatásommal, családommal őt szolgáljam, az ő békességét munkáljam. Hogy elmondjam mindenkinek, azon a vasárnapon, a feltámadás napján valami új kezdődött, amit semmi meg nem állíthat. És hogy ez az új mindenkié, az egész világé, még a tietek is – akik most hallgattok engem. De hogyan?
Amint ezek a gondolatok száguldottak végig fejemben, Jézus olyat tett, amit korábban még nem. Ránk lehelt és azt mondta: „Vegyetek Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.” Jézus ránk lehelt, és az éltető Lelket, Isten Lelkét bocsátotta ránk. Mindannyian tudatában voltunk, hogy erőt és felhatalmazást adott arra, hogy küldetésében vegyünk részt. Amint leszállt a Szentlélek Jézusra megkeresztelkedésekor, úgy szállt most le miránk. Amint Jézus küldetése ezzel öltött nyilvános formát, úgy mi is a Szentlélekben kaptuk meg azt az erőt, azt a vezetést, ami nélkül lehetetlen őt követni.
Azzal kezdtem beszámolómat, hogy ezen a napon világossá lett bennem, amit Jézus mondott: „Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is.” A feltámadt Jézus nem maradt velünk a zárt ajtók mögött. Kinyitotta az ajtót, megnyitotta szívünket a világ felé, ahol azóta is jelen van a Szentlélek által. Azóta követem és szolgálom őt, azóta tudom, hogy nem akarok máshol lenni, mint ahova ő vezet. Örömmel veszek részt Istennek abban a munkájában, amelyben mindeneket egybefoglal és megbékéltet önmagával.
Az ő szavát adom tovább nektek: „Békesség néktek.” Nyíljanak meg szívetek kapui, hulljanak le a bűntudat, a reménytelenség és a félelem bilincsei. „Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket. Vegyetek Szentlelket!”
Lovas András

Jézus a válasz! – hirdeti egy plakát azzal a bizonyossággal, hogy Isten minden ígérete benne lett igenné, és az ember minden kérdése, minden keresése, minden reménysége benne talál megnyugtató feloldást.  – Jézus a válasz! – De mi volt a kérdés? – írta valaki alá, meglehetősen gúnyosan, és ezzel pellengérre állítva buzgó keresztyének hitet terjesztő szándékát. Talán a kritikában az fogalmazódik meg, hogy mielőtt Jézusban megoldást szeretnénk nyújtani, tanuljunk másokat meghallgatni, megérteni, és velük együttérezni.
Karácsony, az, hogy a Mindenható Isten testet ölt, emberré lesz, megszületik a világban – valóban Isten végső és teljes válasza mindarra a fájdalomra, céltalanságra, szenvedésre, amelyben a Föld népei élnek. De ez a válasz csak akkor lesz bennünket megragadó, megújító, felemelő és megváltoztató valósággá, ha előtte magunk is megfogalmazzuk a kérdéseket, szavakba öntjük hiányainkat és reménységeinket, néven nevezzük vágyódásunk. Ebben segít bennünket a most felolvasott szakasz, amely egy imádság. Az imádkozó panaszkodik; panaszkodik, mert úgy érzi, nincs jelen életükben Isten, és ennek súlyos következményei vannak. Egy olyan imádságot olvasunk, amelyet panasz-énekként ismernek a bibliamagyarázók. Ugyanakkor közösségi panasz áll előttünk, amelynek témája nem egyetlen ember, hanem egy közösség, Isten népe kilátástalansága. Arra hívlak benneteket, hogy lépjünk be ebbe az imádságba. Engedjük, hogy szavai, kifejezései kapcsolatba kerüljenek a mi érzéseinkkel, élethelyzetünkkel, egyéni vagy éppen nemzeti kérdéseinkkel, aggodalmainkkal és reménységünkkel. Engedjük, hogy amint halljuk, hogyan imádkozott Istennek ez az embere kb. két és félezer évvel ezelőtt, a mi szívünk is úgy formálódjon, hogy a bennünket nyugtalanító kérdésekre megérkezhessen a karácsonyi örömhír, mint a legteljesebb és legigazibb válasz: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész népnek öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.”
I. Az imádkozó ember Isten eljövetelére vágyik
A felolvasott részben így szólítja meg Istent: tekints le, nézz le! A kérés sürgető voltát azonnal átérezzük, ha megértjük, milyen helyzetben kiált a próféta az Úrhoz: „Miért engeded Uram, hogy letévedjünk utaidról? Miért engeded, hogy a szívünk kemény legyen, s ne féljen téged?” Izrael kritikus történelmi helyzetben van, amikor a fogság után várt kibontakozás helyett viták, széthúzás jellemzi az országot. Ellenségek hátráltatják az a fogság utáni új élet kibontakozását. Isten népe nem Isten ígéretei, Isten szándékai szerint él. A próféta két kifejezést használ a helyzet leírására: eltévedés és keményszívűség. Eltévedtünk, mondja, mert nem a te utaidon járunk. Megkeményedett szívünk, mert nem keres és nem tisztel téged.
Az eltévedéssel, a céltévesztettséggel, az iránytalansággal és kilátástalansággal könnyen tudunk azonosulni mind globális, vagy országos, mind személyes szinten. Sokak számára a mindennapok egyik legkínzóbb jellemzője az eltévedés, a céltalanság érzése. Rövid távú célok és vágyak váltották fel a nagy célokat és irányokat. A 21. század emberét egyre jobban szorongatja a magunkba zártság, a magunkra maradás, a jövőtlenség gondolata. Mindennapi hírekben halljuk, hogy ha nem változik semmi az energia felhasználásunkkal, a szennyező anyagok kibocsátásával, a következő generáció elképzelhetetlen nehézségekkel találja szembe magát. Mindeközben tehetetlennek érezzük magunkat: van-e beleszólásunk abba, amerre a világ megy? A következő történet, egy ősi indiai mese, amit Henry Nouwen, lelkiségi író ad elő, nagyon jól mutatja be korunk elveszettségét:
„Egy király négy fia azon tanakodott, milyen mesterséget válasszon magának. ’Járjuk be a földet, és tanuljunk meg egy különleges tudományt’ – egyeztek meg egymás között. Így szólt döntésük, s miután megállapodtak következő találkozójuk helyszínében, a négy testvér nekiindult a szélrózsa négy különböző irányába.
Telt-múlt az idő, s a testvérek újra összetalálkoztak a kitűzött helyen, és megkérdezték egymástól, ki mit tanult. ’Én elsajátítottam egy tudományt – szólt az első, amelynek segítségével, ha csak egy csontom is van egy teremtményből, azonnal a húsát is rá tudom varázsolni.” A második folytatta: ’Én pedig bőrt és szőrt tudok növeszteni rá, ha hús van a csontjain.’ ’Én képes vagyok megteremteni a végtagjait, ha már rajta a hús, a bőr és a szőr.’ – tette hozzá a harmadik. ’Én pedig tudom, hogyan leheljek belé életet, ha megvannak a végtagjai’ – fejezte be a negyedik.
Ezzel a négy testvér bement az őserdőbe egy darab csontért, hogy bemutathassák tudományukat. A sors úgy akarta, hogy egy oroszlán csontjára találjanak rá, ám ők, mit sem tudván erről, felvették a földről. Az első húst tett rá, a második bőrt és szőrt növesztett rá, a harmadik megfelelő végtagokat illesztett hozzá, a negyedik pedig életre keltette az oroszlánt. Dús sörényét megrázva felkelt a vérengző vadállat, s félelmetes szájával, éles fogaival és kegyetlen állkapcsával rávetette magát a teremtőire. Mindegyiküket felfalta, majd elégedetten eltűnt a dzsungelben.” (Henry Nouwen, A sebzett gyógyító. Ursus Libris, Budapest, 2006. 18-19.)
Így vesztett célt korunk, a technológiai társadalom. Hatalmas lehetőségekre tettünk szert, korábban nem is képzelt hatalommal manipuláljuk élet és halál kérdéseit. Ugyanakkor az jellemzi ezt a világot, és benne mindannyiunkat, hogy a lehetőségek, az eszközök felfaltak minket, felfalták a nagy célokat, és maguk céllá lettek. Cél lett sok minden, ami arra való, hogy könnyebbé tegye az életünket. Ezekért élünk, dolgozunk, hajtunk. Cél egy hőn vágyott elektronikus kütyü, egy autó, egy lakás, egy állás, a karrier, stb. Nem maradt más, vagy alig-alig maradt más, mint az, ami megvásárolható, megszerezhető, fogyasztható. Oroszlánként falja fel az életünket az, amit létrehoztunk. És közben azok, akik még nem léptek be ebbe a hajtásba (fiatalok), vagy akik már kiábrándultak belőle, jól érzik, hogy eltévedtünk. Világosan érzik, hogy ha ez egész világnak nincs értékes, valóságos és igaz célja és értelme, ha kérdés a következő nemzedékek és a föld jövője, mi lehet az én életem célja? Mibe kapcsolódhatok bele, miért érdemes élni, minek érdemes odaszentelni képességeimet, erőmet, időmet?
A másik jellemzője a népnek a keményszívűség. A keményszívűség, amit a próféta azzal kapcsol össze, hogy a közössége nem szereti és nem tiszteli Istent, magától értetődően jelenik meg a céltévesztettségben. Istennek nincs helye ott, ahol az ember azt hiszi, ő ad életet - akár az oroszlánnak - kezében van élet és halál, ő mindennek a kezdete és vége. Kemény a szívünk, mert az Isten iránti alázat és szeretet nem lágyítja meg, és nem fordít oda másik emberhez. És ezért elmondhatjuk mi is azt, amit a próféta: „Olyanok lettünk, mintha sohasem uralkodtál volna rajtunk, mintha nem a te nevedről neveztek volna el.” Olyan kétségbeejtő az emberek egyéni és közösségi helyzete, mintha Istennek már nyoma sem lenne a társadalomban. Mintha Istennek semmi köze nem lenne hozzánk – hozzád és hozzám. Mintha semmi hatásuk nem lenne már azoknak a közösségeknek, amelyek ebben az országban élnek. Mintha teljes győzelmet ülne a nép felett a pénz és a profit, a hazugság és a korrupció hatalma. Mintha Isten elfordította volna orcáját, és átadott volna annak, aminél jobbat úgysem érdemlünk.
Ebben a helyzetben, amelyet az imádság szavaival leírtunk, és amellyel könnyen azonosulhatunk az imádkozó ember könyörögni, kiáltani kezd az Úrhoz: „Tekints le az égből, nézz le szent és dicső hajlékodból…” A szorongatott helyzetben Istenhez fordul, akit teljes bátorsággal szólít meg. Vizsgáljuk meg, milyennek ismeri az Urat, akinek eljövetelét vágyja? Milyennek látja azt az Urat, akihez ebben a kétségbeesett helyzetben könyörög, akinek feltárja panaszát?
Isten szent és dicső hajlékában lakozik, mondja, amivel azt fogalmazza meg, hogy Isten egészen más, mint ez a világ, amiben élünk. Túl van rajtunk, városunkon, népünkön, nyomorúságainkon, nincs bezárva, hozzákötve mindehhez. Szent és dicsőséges, különáll attól a valóságtól, amely eltévelyedett, istentelen, elveszett. Nem süpped bele ebbe a világba, nem lesz maga is mocskos, nem kacsint össze velünk. Amikor örvényként mindent be is szippant a hazugság, amikor mindent, ami igaz és tiszta, besároz és megront az anyagiasság, amikor a szeretet tettein csak gúnyolódni lehet, de az önző és csaló „ügyes”, Isten akkor sem rángatható le ebbe a posványba. Ő szent és dicsőséges.
Ezért mondja a próféta: tekints le, nézz le! Majd később: Fordulj szolgáidhoz! A kérést azonban csodálatos szavakkal nyomatékosítja. Így szól az Úrhoz nagy bizalommal és bátorsággal: „Hol van féltő szereteted és hatalmad? Szíved megindulása és irgalmad miért marad távol tőlem? Hiszen te vagy a mi atyánk…” Aki így imádkozik, az ismeri Isten szívét. Aki így kiált, az nemcsak Isten szentségéről, dicsőségéről, különállásáról tud, hanem az Úr semmihez sem fogható szeretetében bízik. Tudja, hogy még ebben a posványban, elveszettségben is szerető Úr. Istennek négy tulajdonságára apellál.
Hol van féltő szereteted? Ahogy Károli fordítja: Hol van buzgó szerelmed? Néped iránti egyedülálló szereteted, féltékenységed, hogy mi ne legyünk máséi, ne kövessünk más isteneket: hol van? Hol vagy, szerető Isten, miért hagysz bennünket ebben? Másodszor: hol van hatalmad? Szentségben és dicsőségben lakozol, de nem tudsz bennünket visszafordítani magadhoz? Túl nehéz lettünk számodra? Hol van erőd, amelyet korábban megmutattál, amellyel meglágyíthatod kemény szívünket? Majd így folytatja: „Szíved megindulása és irgalmad miért marad távol tőlem?” Micsoda imádság ez a próféta ajkáról! Szíved megindulása, azaz legbensőd megmozdulása. Szíved dobogása. Miért nem dobban meg értünk a szíved, miért nem szorul össze értünk a bensőd, miért nem indul fel rajtunk irgalmad? - kiált ez az ember. Igen, az elveszettségben, a hamis utakon járva, a kemény és istentelen szíveket ismerve Isten legmélyebb szeretetére számít a próféta.
Majd itt éri el az imádság a csúcspontját. Eddig azt mondta, tekints le, nézz le ránk, fordíts vissza, téríts meg bennünket, de egyszer csak úgy érzi, ez már nem elég. Ennél több kell Isten közelségéből, több kell Isten jelenlétéből, ennél többet követel a helyzet, amiben a panaszének megszólal: „Bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál, hogy meginogjanak előtted a hegyek!” Nem elég, hogy kinézel égi hajlékod ablakaiból, nem elég, hogy szívünket megragadod. Szakítsd szét az eget, és szállj le hozzánk, közénk. Ha Isten az égben van, mi pedig a földön, akkor gyere le te magad is, tépd szét, ami közöttünk van, és jelenj meg hatalommal és erővel – te, a szent és dicső, itt, az elveszettségben és megromlottságban. A szakítás, a tépés képe mindig erős érzelmekkel és indulatokkal kapcsolatos. Az ószövetségi ember meghasogatta ruháját a gyászban, vagy nemzeti válság idején. Így várja a próféta Isten eljövetelét.
Isten a földön: nem mindennapos, nem magától értetődő, nem csendes alászállás; csak az ég széthasadásának képe elégséges arra, hogy ezt a csodát körülírja. És, azt várja, amikor leszáll az Isten, mint hajdan a törvényadáskor Mózesnek a Sínai hegyen, akkor a hegyek meginognak. A föld megrendül, a népek reszketnek, félelmetes dolgok történnek, Isten ellenségei elvesznek. Az imádkozó ember e világ minden kérdését, minden keservét, minden bűnét, minden reménységét ebben a kiáltásban sűríti össze: „Bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál...” De vajon lehetséges-e ez? Létezik-e ilyen? Eljön-e a szabadulás? Lesz-e végső válasz minden kérdésre és nyomorúságra? A válasz: igen. Jézus a válasz. És talán már senki nem kérdezi gúnyosan: de mi a kérdés…
II. Isten szétszakítja az eget és leszáll
Évszázadokkal azután, hogy ez az imádság először felhangzott, egy különös éjszaka különleges módon meghallgatásra talált. Meghallgatásra talált mindazok kiáltása, akik ezekkel a sorokkal tudtak együtt imádkozni akkor és azóta is. Isten kilépett dicsőséges és szent hajlékából, és egy gyermek született meg Betlehemben. Az ég meghasadása, az Isten dicsőségéből való kilépés nem lehetett több és teljesebb, mint hogy a mindenható Isten Jézus Krisztusban emberré lett. Igen, Isten nem csak lenézett a földre, hogy lássa, mi fáj az embereknek, és hogy tekintetével tanácsoljon, szavával gyógyítson, kérdésekre válaszoljon. Isten nemcsak annyit tett, hogy egyeseket megragadott, Szentlelkével felruházott, hogy ők legyenek követei és szószólói. Nemcsak közbeavatkozott, azzal, hogy számtalanszor csodát tett népe életében, és így mutatta meg hatalmát. Nemcsak annyit tett, hogy a halál szájából kimenekítette az övéit, mint oly sokszor. Nem. Szétszakította az eget és leszállt. Belépett ebbe a világba, hogy részese legyen mindannak, ami miatt a próféta panaszéneket imádkozik. Úgy jött el, hogy addig itt marad, amíg végig nem éli egy ember történetét, születéstől a halálig. Nem mentette ki magát ebből a világból, még akkor sem, amikor Jézus a kereszten agonizált.
Az Úr szétszakította az eget, eljött hozzánk, eljött közénk. De szétfeszítette az Istenről való bármilyen radikális, vagy merész elképzelést is: Isten az, aki belépett ebbe a világba – nem Istenként, hanem védtelen, kiszolgáltatott, szülei gondviselésére szoruló gyermekként. Ki gondolta volna? Ki tudta volna ezt kitalálni? Ki tudta volna ezt megsejteni? Isten szíve nagyot dobbant, irgalma és féltő szeretete fellobbant, hatalma megmutatkozott – éppen a karácsonyi történet szereplőinek gyengeségében, kivetett voltában.
És nem rendült meg a föld, nem inogtak meg a hegyek, nem rettentek meg az ellenségek. Ezt másképpen rendezte az Úr, mint ahogy a próféta várta. Nem látszott, hogy szétszakad az ég, nem volt különösebben feltűnő jele annak, hogy Isten minden kérdésre, szenvedésre, bűnre és reménységre önmagát adta válaszul Jézusban. A jel, a mennyei követek szavaival, ez volt a pásztoroknak: „találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.”
A pásztorok, e durva, félig nomád, a mezőn élő, a törvény szempontjából tisztátalan közösség elindultak oda, ahol Isten leszállt a földre. Isten földre szállása váratlan célt adott nekik. Célt, amely túlmutat a mindennapok kérdésein: melyik állat, mikor, hol, milyen körülmények között, mennyit ér, kihez tartozik, mibe kerül, hogy veszett el, mikor ellik… Ők elmentek azt meglátni, aki szétszakította az eget. Elmondták, amit a mennyei követtől hallottak: Szabadító született, a felkent, a Messiás, ő ez a gyermek. Azután „a pásztorok visszatértek, dicsőítve és magasztalva az Istent mindazért, amit pontosan úgy hallottak és láttak, ahogyan ő (az angyal) megüzente nekik.” Egy közösséget látunk, akik nem tévelyegnek, és nem kemény a szívük. Világos út, egyértelmű cél, Istent magasztaló, benne örvendező szív. Más emberekké lettek. Tudták, Jézus eljövetele minden kérdésükre valóságos és végső válasz.
Jézus a válasz! – hirdeti karácsony nagy csodája. De mi a kérdés? – kérdezik sokan. Ha végigjártad most az imádság útját a prófétával, ha vele együtt Isten elé tártad szavakba öntve egyéni és közösségi elveszettségeinket, nincs már más kérdés, mint hogy neked is Jézus lett-e válasz? Az ő kérdése ma reggel hozzánk: minden személyes és minden közösségi kudarcunkkal, gyötrődésünkkel, reménytelenségünkkel oda tudunk-e állni az elé, akiben Isten szétszakította az eget? Megdobban-e immár a te szíved, felindul-e a te szereteted, és megnyílsz-e az előtt, aki egyszülött Fiát adta értünk? Eljött csendben, láthatatlanul, majd meghalt a kereszten, megalázva, de feltámadt a halálból, hogy majd egy nap újra visszajöjjön. És akkor, azon a napon, amikor Jézus visszajön, újra áthasítva az eget, akkor meginognak a hegyek, és elvesznek gyűlölői. De addig Isten féltő szeretetét, hatalmát, szíve megindulását és irgalmát nyújtja feléd. Térj hát meg a hiábavaló utakról, lágyítsd meg szíved, és leborulva imádjad őt! ÁMEN
Lovas András