Lovas András Dr.

Pál apostol hosszú utat járt be, amíg elért a Római levél 8. fejezetében ehhez a jól ismert vershez: „… akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál”. Minden azzal kezdődött, hogy az apostol megvallotta, két törvény van benne: egyrészt gyönyörködik az Isten törvényében, mert az jó, másrészt gyötrődik, hiszen a felismert jót felülírja egy nála erősebb erő, ami szintén benne lakik. Tudja, mi a jó, de nem képes azt cselekedni. A kettő küzdelmében így kiált fel: „Ó, én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” – Majd megadja az evangélium győzelmes válaszát: „Hála az Istennek, a mi urunk Jézus Krisztus!” (Róm.7.23-24) Ezután tér rá az Isten Lelke által való élet kibontására. A Szentlélek az, aki győz bennünk Jézus Krisztus által önmagunk felett, és aki új életet ad. A Szentlélek erejében élünk már, aki bennünk lakozik, aki vezérel, és aki szívünkben kiált: Abbá, Atya! Ő az, aki bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Csodálatos távlatok nyílnak meg előttünk mindezt olvasván.
Az apostol azonban továbbmegy: Ha Isten gyermekei vagyunk, „akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” (v.17) Örököstársnak lenni még jó lenne, de a szenvedést már nehezebben vesszük…
Mindezek után Pál arról szól, hogy az egész teremtett világ sóhajtozik, nyög, azaz szenved, mert bűn alá vettetett. Ez alól pedig az sem kivétel, aki az eljövendő, megújult, bűntől felszabadult világ Lelkét, a Szentlelket kapta. És itt érkezik meg, a szenvedésekkel kapcsolatban, a jól ismert igéhez: „… akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál”. Olyan bibliai vers ez, amelyet a legtöbben kívülről tudunk. Sőt, nemcsak jól ismerjük, hanem még „alkalmazzuk” is; vígasztaljuk magunkat és egymást a nehézségek idején. Vannak, akiknek szinte “kedvenc” igéjük, visszatérően kapaszkodnak bele újra és újra. Lássuk, hogyan hív ma az Úr mélyebbre a vele való kapcsolatban a küzdelmeinken, szenvedéseinken keresztül!
I. A “kedvenc” ige trivializálása
Mindjárt azzal kell kezdenünk, hogy szembenézünk azzal, miként tesszük fogyaszthatóvá, hogyan alakítjuk saját szájunk íze szerint az apostol mondanivalóját. Az ige azokról szól, akik Istent szeretik, amely kapcsolatból mi gyorsan üzletet csinálunk. Ennek az üzletnek szellemében éljük meg az igét, leegyszerűsítve, trivializálva annak súlyos és szép üzenetetét.
Az önző, énközpontú keresztyén élet lepleződik itt le: „Lemaradtam a repülőről, és nagyon dühös voltam. De mindez javamra vált, mert a gép balesetet szenvedett.” Vagy: „Nagyon szerettem volna megkapni azt az állást, de mást választottak. Teljesen magam alatt voltam, úgy tűnt, lemaradtam a nagy lehetőségről, pedig annyit imádkoztam érte. De Isten tudta, hogy ennek így kellett lennire, mert végül olyan munkát kaptam, ahol még többet is keresek….” És folytathatnánk a sort. Nem mondom, hogy nem kellene Isten gondviselését és vezetését az ilyen és ehhez hasonló esetekben felismernünk és azért hálásnak lennünk, de azt igen, hogy ebben az igében sokkal többről van szó. A kérdés, hogy mit tekintek az „én javamnak”?
Hamar megjelenik ennek a megközelítésnek a tarthatatlansága. Tudniillik mi van akkor, ha azt a repülőt mégsem éri baleset (téged viszont igen), vagy ha nem jobb, hanem semmilyen munkahelyet nem kapsz? Akkor nem igaz erre az esetre a fenti ige? Amikor semmi „jó” vagy „javam” nem mutatkozik a rosszban, a nyomorúságosban, az idézetteknél sokkal súlyosabb helyzetben, akkor mit mondunk? Várunk, hiszen az igének igaznak kell lennie? De mennyi ideig várunk, hogy meglássuk a jót, amit Isten kihoz a rosszból? Mennyi idő alatt kell, hogy „működjön” az ige? Mennyi ideig működik úgy, hogy a víz felszíne felett tart? A valóságos kérdés az, hogy mit tartunk jónak, mit értünk a „minden javukra van” kifejezés alatt.
Jónak azt tartjuk, ami jó, azaz amit magunkak elképzelünk – általában ugyanazon kritériumok alapján, mint bárki más a társadalomban. Jó nem lezuhanni a repülőgéppel, jó a több pénzt hozó munka, jó, aminek hasznát látjuk. Erre mondom, hogy leegyszerűsítjük, trivializáljuk, fogyaszthatóvá tesszük az Isten igéjét. Megszokva, hogy minden rólunk szól és értünk van (mégha nem is így van, de a reklámok ezt súlykolják belénk, és miért ne formálna bennünket az, amit folyamatosan hallunk?), a javunkat is csak ebből a nézőpontból látjuk. Ha kell, kiragadjuk a Biblia nagyobb összefüggéséből, lesz belőle „kedvenc ige”, amibe ha baj van, belekapaszkodunk, ha nem működik, eldobjuk. Így élünk mindennel fogyasztói világunkban. Istennek azonban más célja van az ő népével, mindazokkal, akiknek Krisztusban Lelkét, és vele együtt szenvedést ad…
II. Isten célja a szenvedéssel
Pál apostol igénket Isten elhívásának az összefüggésébe helyezi. Miután azokat, akik Istent szeretik, így azonosítja: ők azok „akiket elhatározása szerint elhívott”, két versen át fejti ki az Atya csodálatos és titokzatos munkáját, amelyben népe üdvösségét munkálja. Minden Isten választásával, majd elrendelésével kezdődött, amely alapján elhívott, megigazított és megdicsőített bennünket. Ennek az öt isteni tettnek a középpontjában ez áll: „hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez…”. Erre választott ki, rendelt és hívott el, ezért igazított meg és ez teljesedik be a megdicsőülésben. Mindennek fényében tegyük fel a kérdést: mi az a jó, mi a mi javunk, aminek érdekében a Mindenható Isten felügyelete alatt még a rossz dolgok is együttműködnek? A válasz: hogy Isten Fiának képére formálódjunk át. És ez egészen más cél, mint amit mi oly gyakran a „javunk” alatt értünk. Míg az önző, énközpontú, ez utóbbi, Isten Fiának képére átformálódni, Isten, ill. Krisztus központú megközelítés. A szenvedés célja tehát az, hogy Jézus Krisztus képére formálódjunk, aki maga is szenvedett.
Itt fel kell tennünk a kérdést, nagyon őszintén: akarunk-e mi Krisztus képére átformálódni? És még mielőtt megadnánk a helyes keresztyén választ, tényleg gondoljuk meg: életcélunk, életprogramunk önmagunk java, vagy a Krisztus képére való átformálódás. Vajon azért élünk, hogy olyanná váljunk mindenben, mint ő volt? Krisztus vagy a fogyasztói társadalom formál erősebben minket, Isten Fia vagy az individualista és önző fogyasztó képe rajzolódik ki rajtunk?
Ezzel a kérdéssel az üdvösség témájához jutottunk el. Mi az üdvösség? Mit kaptunk Istentől Jézus Krisztusban a Szentlélek által? Hol van ennek a helye életünkben? Azt látom, hogy mivel korlátozottan értelmezzük az üdvösséget, képtelenek vagyunk Isten központúan élni, és Krisztus központúan megélni a nehézségeket, küzdelmeket, szenvedéseket. Miben korlátozzuk az üdvösség jelentését?
Elválasztjuk Jézus Krisztus ajándékát, jótéteményét az ő személyétől. Bűneink bocsánata, az új élet megnyerése, az Isten gyermekének státusza, a Szentlélek vétele, az örök élet reménysége fontos és értékes számunkra, de az ajándékozóval való közösségünk, a Jézussal való egység –amely nincs szenvedés nélkül! – már kevésbé fontos. Úgy tekintünk az üdvösségre, mint a megtérésünkkor egyszer és mindenkorra elnyert ajándékcsomagra. Statikus képünk van róla, amely szerint miénk a doboz, és el vagyunk intézve. Miért kellene még Krisztus képére formálódnunk a szenvedés által? Kinek kell ez a „jó”? Ki nem mondva, de úgy érezzük, hogy a Krisztussal való szenvedés és az ezáltal való átformálódás nem része az üdvösségnek, ezért mi nem is kérünk belőle. Köszönjük szépen, ez ne legyen a mi javunkra, tudjuk mi, hogy mi szolgálja azt. Ha pedig szenvedünk, csak nyavalygunk; s ebben nem az a rossz, hogy hangot adunk a fájdalomnak, hanem az, hogy eszünkbe sem jut, hogy ez az egész keresztyén életünk lényegéről szól: hogy átformálódunk Isten Fia képére. Az üdvösség nem egy kész doboz, amit megkaptál, hanem egy út, amelyen végig kell járnod – Jézussal, a megfeszítettel. Ez pedig nem opció, ha az övé lettél, nem kérdezi meg, hogy vajon felkínálhat-e neked egy kis szenvedést is…
Más értelemben is korlátoztuk az üdvösség jelentését. Nemcsak Jézus Krisztus személyétől, de Isten hatalmas, az egész világra vonatkozó tervétől is elszakítottuk – teljesen jogtalanul. Saját kis ajándékdoboznak tekintjük azt, ami Isten legszentebb ügye, amiért Fiát adta, hogy mindeneket magához öleljen. Hiszen akkor, amikor Jézus Krisztusban elérkezik hozzánk, nem a mi egyéni, örök életünkről van szó csupán, amit majd úgy ápolgatunk, táplálgatunk ahogyan tetszik, hanem Istennek arról a munkájáról, amelyben a világtörténelem folyamán mindenek üdvösségét munkálja. Nem ajándékcsomagot adott a kezedbe, hanem dicsőséges munkájának munkatársává tett, missziójába vont be. Munkatársként pedig csak az élhet, aki felkészült, a felkészítés része pedig az, hogy átformál Fia képének hasonlatosságára.
Mert mindaz, amely kifejezésekkel Pál leírja Istennek e munkáját, nemcsak egyénekre, hanem az ő népére vonatkozik, nemcsak a máról, hanem az egész világtörténelemről szól.
“…akiket eleve kiválasztott” Vegyük figyelembe, hogy az apostol többesszámban beszél. A kiválasztásról nem lehet Isten népe, a választottak közössége nélkül beszélni. Azért választ ki, hogy népének tagjaiként, az egymással való kapcsolatban, a közösségi életben Krisztus tanúi, az evangélium erejének bemutatói legyünk.
“…azokat el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez”. Erről már beszéltünk. Itt is látnunk kell azonban, hogy Isten népének közösségéről van szó. Egyedül nem leszünk hasonlóak Jézushoz, aki közösségben élt és szolgált. Ezt erősíti meg a folytatás is: “hogy ő [Jézus] legyen az elsőszülött sok testvér között.”
“…azokat el is hívta”. Mindaz, amiről eddig volt szó, megelőzte a mi tudatos válaszunkat Isten szavára. A kiválasztás, a döntés akkor született, amikor mi még semmit sem tudtunk róla. De ő gondoskodott róla, hogy elérjen hozzánk az elhívás, ami – ne felejtsük! – valamilyen formában szintén az ő népéhez kötődik. Isten az ő népe folyamatosságában gondoskodik arról, hogy hívása elérjen hozzánk.
“…azokat meg is igazította” Isten Jézus Krisztusban, az ő halálának érdeméért igaznak nyivánított bennünket, igazzá tett.
“…azokat meg is dicsőítette” A szenvedésre adott válasz a megdicsőítés. Ahogy a Fiú életében a szenvedés a megdicsőülésbe vezetett, úgy van ez velünk is. A szenvedés által átformálódunk Krisztus képére, és ez már tekinthető a megdicsőülés részének. Ugyanakkor azt ígéri, hogy Krisztus teljes dicsőségében osztozni fogunk majd azon a napon. És hogy miért ír az apostol múlt időben arról, ami még nyilvánvalóan előttünk van? Azért, mert mindez Isten egy döntésében van elrejtve, és amit elkezdett, azt bizonyosan be is végzi. Az egyház, Isten népe, ebben a világban küzd és szenved, ha hűséges Urához, de az eljövendőben Krisztus dicsőségét ölti magára.
Mindezek fényében, minden küzdelmünket, fájdalmunkat, gyötrődésünket hozzuk újra az Úr elé! Térjünk meg önző, énközpontú keresztyén(nek nevezett) életünkből, és úgy ajánljuk magunkat neki, hogy együtt mondjuk: formálj át minket Fiad képére, jobban és jobban! Így legyünk egyek a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztussal, valamint az egész Isten népe közösségével az úrvacsora ünneplésében. És vegyünk erőt és vígaszt az igéjében: „… akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál”. Ámen

A Római gyülekezethez írt levél 8. fejezetéről gyakran szólnak bibliamagyarázók azzal a címmel, hogy "A győzelmes keresztyén élet". Miután Pál apostol a 7. fejezet végén küzdelmeire való tekintettel felkiált, hogy "Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?", valóban győzelmi jelentésnek számít mindaz, amiről bizonyságot tett eddig. Megvallotta, hogy Jézus Krisztusban szabadok vagyunk minden vádtól, kárhoztatásról. Elénkadta, hogy életünket a Szentlélek erejében élhetjük, akit Isten árasztott a szívünkbe, hogy munkálkodjon, vezessen, és bizonyságot tegyen a mi lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. A további gondolatok azonban kiábrándítóan hathatnak sokakra: ha gyermekek vagyunk, akkor örökösök is, "örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk. " (v.17)
Ezekkel a gondolatokkal érkezik el az apostol ahhoz, amit mai igénkben a szenvedésről ír: "Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk". Krisztussal együtt részünk van tehát szenvedésben és dicsőségben is, a szenvedésben a jelenben, a dicsőségben majd az eljövendőben, mondja Pál. Éppen ez az a gondolat, amit a legkevesebben kívánnak hallani. Ma inkább azt halljuk: most akarok élni és élvezni mindent a lehető legteljesebben, és nem érdekel, hogy ennek mi lesz a következménye a jövőben, akár itt, akár ez életen túl. Természetesen nemcsak hallunk erről, hanem ezt látjuk megvalósulni a többség életében.
Ennek ellenére az apostol sorai nekünk szólnak. Isten ezen kijelentés által kitágítja a látásunkat, szenvedéseinkhez, fájdalmainkhoz tágas horizontot rendel. Segít az életünkben helyükre tenni a nehéz dolgokat, megérteni és elfogadni a szenvedést. Jöjjetek, kérjük és engedjük, hogy a Szentlélek a Krisztussal való szenvedést és a vele való megdicsőülést Istentől való távlatokba helyezve láttassa velünk!
I. Lásd, hogy személyes szenvedésed a teremtett világ szenvedésének része!
Hiábavalóság és fájdalom. Pál apostol az egyén szenvedését az egész teremtett világ szenvedésének összefüggésében láttatja. Ez a szenvedés kettős formát ölt Pál nyelvhasználata szerint: hiábavalóság és fájdalom. Az első kifejezés megtalálható a szövegben, míg a másodikkal a sóvárgás, sóhajtozás és vajúdás szavak közös tartalmára utalok.
A szenvedéshez tartozik a hiábavalóság érzése. Érezzük ezt a Prédikátor szavaiból is, aki sok mindent próbált, de újra és újra ugyanoda jutott vissza: minden hiábavalóság. Csodálatos dolgokat alkotott, szép nőket ölelt, kipróbált mindenféle élvezetet, és elmélyedt a bölcsesség tanulmányozásában, mégsem szabadult meg gyötrő érzésétől. Hiábavalónak, céltalannak, üresnek találta ezeket. A hiábavalóság érzetének két okára utal: az egyik a dolgok ismétlődése, a másik a múlandóság. Ha nincs semmi új a világon, ha minden csak ismétlődik, ha a világ élete céltalan körforgás, minden értelmetlen. Hasonlóképpen, ha semmi sem örökkévaló, mert minden elmúlik, akkor minden üres, hiábavaló. Ez pedig valóságos, egzisztenciális fájdalommal jár - ma is sokak életében.
Ki az közölünk, aki még nem érezte soha hiábavalónak napi rutinszerű cselekedeteit, munkáját, vagy akár önmaga életét is? Mennyire üressé tud lenni a munka, amit csak az igazol, hogy meg kell keresni a "kenyérre valót"! És mennyire hiábavaló az élet, amikor csak abból áll, hogy elköltjük, amit megkerestünk. A pénzszerzés-fogyasztás körforgásában, a "felnövök, megházasodom, gyerekeket nevelek, megöregszem, elmegyek" világában ki ne érezte volna már, hogy milyen üres tud lenni mindez!
A fájdalom, sóhajtozás, természetesen más formákat is ölt az életünkben. Minden veszteségünk fájdalmat szül. Elveszítjük az egészségünk, elveszítjük a bizalmunkat egy barátban, elveszítünk valakit a halál révén, elveszítjük a munkánk, elveszítjük az álmaink, és végeláthatalan a sor. Mindezeket sóhajtozás és sóvárgás követi.
A hiábavalóság és fájdalom az egész teremtett világban jelen van. Pál az egyén, sőt az emberi faj szenvedését az egész teremtett világ hiábavalóságának és sóhajtozásának összefüggésében láttatja. Lásd és érezd, hogy nem vagy egyedül, és nemcsak a testvéred, házastársad, a barátod, az embertársad vettetett alá mindennek. Sóhajtozik az egész világ, szenved az egész teremtés. Amiről Pál beszél, azt sajnos ma a bőrünkön érezzük, naponta hallunk róla a hírekben. A teremtett világ szenved, a vizek, a levegő, az erdők szennyezettsége, pusztulása miatt. Léte hiábavaló a sok szenvedés és a biztos elmúlás miatt. Az ember elszakíthatatlan sorsközösségben áll a természettel.
Szeretném hangsúlyozni, hogy a hiábavalóság és fájdalom érzései nem kerülik el a keresztyén embert, Isten gyermekét sem: "…mi magunk is sóhajtozunk magunkban…" Nem állunk kívül a világ szenvedésén, sőt, részben még fel is erősíti (fel is kellene erősítenie) sóhajtásunkat az, hogy tudjuk, ez a világ Isten szeretett teremtett világa.
Mi a jelentősége annak, ha látjuk, értjük, érezzük, hogy hiábavalóság- és fájdalomérzetünk része a teremtett világ szenvedésének? Az, hogy Isten válasza, Jézus Krisztus, a róla szóló bibliai kijelentés elsősorban nem egyéneknek szóló lelki vígaszok vagy gyakorlati tanácsok véletlenszerű gyűjteménye, amit orvosság gyanánt bármikor bárhol felüthetünk, hanem annak története, hogy Isten hogyan szabadítja meg teremtett világát a hiábavalóságból. Egyéni válasz csak az egésszel összefüggésben adatik, önmagad, fájdalmad csak abban kerül a helyére, ha látod, érted és hiszed, amit Isten az egész világgal tesz.
II. Lásd, hogy a világ szenvedése valami újnak a kezdete!
A hiábavalóság a dolgok céltalan ismétlődését, körforgását is magába foglalja. Így látja a világot a Prédikátor (Préd.1.1-11). Ezzel szemben Pál rámutat arra, hogy a világ nem hiábavaló önmagában; amint volt a hiábavalóság alá vettetésnek kezdete, úgy lesz annak vége is: "A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem azáltal, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára."
A bibliai kijelentés egy történetet akar láttatni veled, sőt, arra hív, hogy ezen a történeten keresztül szemléld az egész világot, az életet, önmagad, valamint fájdalmaid is, hiszen ennek a történetnek a részese vagy te is. A történet azzal kezdődik, hogy Isten, puszta szeretetből és jótetszéséből megteremti a világot. A teremtett világot azután - az ember engedetlensége következtében - hiábavalóság alá vetette. Ha az ember - aki arra hivatott, hogy Istent képviselje a teremtett világban - elszakad Istentől, nem tölti be célját és hivatását, akkor az egész teremtett világ kisiklik. Ebbe a kisiklott világba érkezünk, és ennek elveszettségében osztozunk mindannyian. Isten azonban nem hagyta a dolgokat ennyiben, és folytatta a történetet. Jézus Krisztusban eljött és megváltotta a világot a hiábavalóságból. Ezért a teremtett világ nemcsak sóhajtozik, hanem sóvárogva vár ennek beteljesedésére. A kifejezés az intenzív várakozás képével terhes (fejét előrenyújtva, türelmetlenül vár). Pál azzal akarja éreztetni velünk, hogy milyen valóságos Isten szabadítása, amellyel minden romlandóságból megszabadítja a világot, hogy megszemélyesíti a világot.
Ezen a ponton válik döntő jelentőségűvé az apostol által használt harmadik kifejezés, amely a fájdalmat írja le: vajúdás. A vajúdás nem hiábavaló, értelmetlen, cél nélküli, hanem tartalommal teljes fájdalom. Olyan fájdalom, aminek eredménye van, amely eredmény szinte elfeledteti a fájdalmat. A fájdalom az öröm beteljesedéséhez visz közelebb. Minél inkább sóhajtozunk, akár nem a magunk, hanem mások fájdalma miatt, annál jobban sóvárgunk és várakozunk az eljövendő beteljesedésre és dicsőségére.
A világ fájdalma tehát sóvárogva várakozás valami jobbra, sőt, vajúdás, amiből élet fakad. Isten azt akarja, hogy így lásd a magad fájdalmait, frusztrációit is. Indítson sóvárgásra, imádságra és reménységre.
III. Lásd, hogy a Szentlélek által ez az új elkezdődött benned!
Pál apostol, bár az egész teremtett világ hiábavalóság alá vettetve sóhajtozik és vajúdik, Isten gyermekeiről valami többet is állít: ők kapták a Lélek első zsengéjét. A kifejezés arra a zsidó szokásra megy vissza, amely szerint a termés első részét a templomban odaáldozták Istennek. Ezzel megszentelték az egész termést, és így az első zsengét később követte a learatott gabona teljessége. Két másik, mai képpel élve: a zsenge olyan, mint egy filmelőzetes, valamint mint egy kóstoló. A filmelőzetesben valóságosan a filmet látják, de még nem egészében. A kóstolóban valóságos ételt vesszük magunkhoz, de ez még nem jelent étkezést és jóllakást. Mind a jó filmelőzetes, mind a finom kóstoló meghozza a sóvárgó vágyat a teljes, az egész kivárására.
Ilyen a Szentlélek bennünk, mondja Pál. Benne megkóstoltuk az eljövendő világ erőit, a hiábavalóságból és fájdalomból felszabadult világ boldogságát. Benne és általa a legbiblikusabb értelemben mondhatjuk: a jövő elkezdődött. Ezt jelenti, hogy a Lélek első zsengéjét kaptuk.
Ezért tudunk várni. Sóvárgás és vajúdás közepette várni a teljes megszabadulásra, mert üdvösségünk reménységre szól, mondja Pál. A reménység arra utal, hogy a beteljesedés még nincs itt, még nem látjuk, még nem tapasztaljuk. De már megkóstoltuk, és ezért semmivel el nem cserélnénk. Aki megkóstólta, ízlelte Isten jóságát, Krisztus szeretét, a Szentlélek vígasztaló jelenlétét, az kész állhatatosan várni. Tudja, hogy megéri. Nem tud, és már nem is akar mást tenni. Alkalmi hiábavalóságérzetét, fájdalmait Isten nagy története részeként látja. És ez megerősítő, vígasztaló, örömöt adó horizontot nyit előtte. Távolra lát, mint a hegycsúcson lévő ember…
Mégis van, hogy elfárad a várakozásban, a sóhajtozásban, a vajúdásban. Van, hogy úgy érzi, ahogy Ézsaiás ír Izraelről: "Terhesek voltunk, vajúdtunk, de csak szelet szültünk: nem szereztünk szabadulást az országnak, és nem jöttek emberek a világra." (Ézs.26.18) Ebben a helyzetben is ott van a Szentlélek, ak "Segít … a mi erőtlenségünkön…". Segítségünkre van, amikor már semmi erőnk és bölcsességünk imádkozni. Szavakba sem öntött sóhajtásainkat megragadja és Isten előtti közbenjárássá emeli fel.
Így nyílik tágas horizont fájdalmaink közepette. Lásd, hogy szenvedésed az egész világ szenvedésének része. Lásd, hogy a világ vajúdása valami új kezdete. Lásd, hogy ez az új Jézus Krisztus érdeméért a Szentlélek által elkezdődött benned is. Belőle meríts erőt és reménységet, hogy minden küzdelmed közepette hűségesen várakozhass. ÁMEN!

Ezékiel próféta megrázó erejű látomását olvastuk a lekcióban. Isten, így kell mondjuk, egy temetőbe vezeti őt, amely halottak kiszáradt, szétdobált csontjaival van tele. Sokkoló lehetett, amikor Isten nekiszegezte a a prófétának kérdést: vajon életre kelnek-e még ezek a csontok? Gondoljunk bele a helyzet iszonyatába!
Fény derül arra, hogy a holt tetemek Isten népe, Izrael, amely Ezékiel korában a babiloni fogásgban van. Isten azonban kész megújítani őket, megeleveníteni, helyreállítani népét. Ezért parancsolja Ezékielnek a látomásban, hogy hívja az Úr Lelkét, aki eljőve életre kelti a csontokat.
El tudod-e képzelni ugyanezt ma? Láthat-e Isten bennünket - engem, téged - ugyanilyen halottként? Elhangzik-e a kérdése feletted és felettem, Isten gazdagréti református népe felett: vajon életre kelnek-e még ezek a csontok?
Én úgy látom, hogy többünk felett elhangozhat. Isten szövetséges népének tagjaként halott voltunkban csak a Szentlélek eleveníthet meg. Pál apostol egy olyan életről ír, amely valójában semmiben sem különbözik attól, amit a csonttemető képe tár elénk. Ez a test szerinti élet, amely sivár, meddő, látszatélet. Ezzel szemben adja elénk a Lélek erejében való életet. Ne engedd magad megtéveszteni! Izrael népe élt, dolgozott, pihent, szaporodott, imádkozott Babilonban is - Isten szemével nézve mégis halottak voltak. Ne gondold, egy pillanatig se véld magától értetődőnek, hogy veled nem ugyanez a helyzet. Látszólag élsz, valójában halott vagy. Jöjjetek, lássuk, mit tanít az apostol a test szerinti, valamint a Lélek szerinti életről!
I. A test szerinti élet
Először a test szerinti ill. a Lélek szerinti élet fogalmát kell tisztáznunk. Semmiképpen ne gondoljunk az emberi test és az emberi lélek téves és káros szétválasztására, amely gondolat szerint a fizikai test az alacsonyabbrendű, bűnös valónk, a lelkünk pedig a nemes, a tiszta, az örök részünk. Ennek a gondolkodásnak semmi köze a bibliai gondolkodáshoz, és természetesen az igazsághoz sem.
A "test" kifejezés az ember Istentől független természetét jelenti. Más szóval az ember bűnös természetéről van szó. A Lélek pedig Isten Szentlelke. "Lelki" mindaz, ami a Szentlélek uralma alatt van az életünkben.
Pál azt írja, hogy "akik test szerint élnek, a test dolgaival törődnek." Mi irányította, vezérelte lépéseidet, döntéseidet, vágyaidat az elmúlt héten? Mit tettél Istenre figyelve, őérte, vagy a vele való kapcsolatból fakadóan? Ezzel a két egyszerű kérdéssel világossá válik, hogy test szerint jársz, vagy Isten szerint élsz. A test szerinti élet jellemzője, hogy a test dolgaival törődik. Semmi megdöbbentő, égbekiáltó dologról nincs itt szó. A "törődik" kifejezés mögött a "gondol" ige áll. Mivel van tele a fejed és - természetesen ezzel együtt - a szíved is? Ezek persze lehetnek olyan gondolatok, célok, vágyak, amelyeket minden áron rejtve akarsz tartani. De lehetnek teljesen semlegesnek, ártatlannak tűnő ügyek is. Lehetőséged adódott több pénzt keresni, és nem szalasztottad el az alkalmat. Udvarolni kezdtél és bíztató választ kaptál. Sikerült rávenned a házastársadat, hogy új televíziót vegyetek. Elhatároztad, hogy többet nem tárgyalsz azzal, aki megbántott téged. … Látszólag nem nagy dolgok ezek. A kérdés csak az, hogy mindennapi dolgaidnak van-e köze az Úr Jézus Krisztushoz? A test szerinti élet egyik jellemzője, hogy teljesen önmagára koncentrál, öntörvényű, önmagából merített erővel önmagáért cselekszik, és ennek következtében Istent figyelmen kívül hagyja.
Máskor azonban éppen ennek az ellenkezőjében jelentkezik. Istenre koncentrál, minden porcikájában Istennek akar tetszeni. Amikor az ember megtér, Isten iránti szeretetből, hálából és lelkesedésből szeretné, ha azonnal minden megváltozna az életében. Teljes erőbedobással támad rá a bűneire és veti bele magát a Krisztus követés alapvető gyakorlatába. Buzgón olvassa a Bibliát, imádkozik, gyülekezetbe jár, bizonyságot tesz - és mindez a Szentlélek munkája. Azután különböző próbákba engedi Isten, betegségekbe, csalódásokba, kísértésekbe, és ő ugyanazt az intenzív, vidám és látványos keresztyén életet kívánja folytatni (Gyakran éppen a gyülekezet más tagjainak elvárásai miatt!). A Szentlélek azonban mást akar tanítani és munkálni, állhatatosságra akar nevelni, a hitet akarja megerősíteni, meg akar tanítani a hitet megtartani, a jó és rossz között különbséget tenni. Összetör, hogy formáljon. A lelkesedés már nem megy úgy, mint korábban. A test, az emberi "én" már nem képes produkálni azt, amit korábban a Lélek adott. Saját erőből nem meríthető, ami a Szentlélektől való. Ugyanakkor folytatni akarod, mások miatt és magad miatt is. Többeknek ezen a ponton vált testivé, önerőből valóvá a keresztyén élete, és ebből fakad a kudarca. Ennek egy jele, ha - ahogy említettem korábban - Istent figyelmen kívül hagyod, közömbössé lettél iránta.
Egy másik formája a testi "keresztyén" életnek a törvénykezés. Arra törekszik, hogy mindenben eleget tegyen Isten törvénye követelésének. Az ilyen ember Isten törvényéből erkölcsi rendszert épít fel magának, aminek - úgy gondolja - meg tud felelni. Kínosan ügyel a szabályokra, amelyek száma folyamatosan gyarapszik. Önmagát ellenőrzi nap mint nap, szinte méri, hogyan halad előre a megszentelődés útján. Már kevesebbszer csattan fel, letette a cigarettát, és nemsokára a kávéval szemben is felveszi a harcot. Ehhez abból merít segítséget, hogy másokkal összehasonlítja magát, és úgy látja, azok bűnösebbek, mint ő. A törvénykezésből vagy arrogáns, kritikus, gőgös magatartás fakad (a "test", az én óriásivá nő a "sikerek" láttán), vagy teljes összeomlás és kétségbeesés (felismeri, hogy a test nem képes eleget tenni a törvény követelésének). Az ilyen ember is önmaga körül forog, és nem az Isten dolgaival törődik.
"A test törekvése halál" - írja az apostol. Az, aki magában bízik, önmagára épít, önmaga határozza meg a mércét, önmagáért és saját (akár nemes) céljaiért él, halott az Isten számára. Olyannyira élettelen és elveszett, mint a csontok Ezékiel látomásában. Fájdalmas, ha Isten népe nem a Szentlélek megelevenítő, mindig jelenlévő erejében, hanem hanem saját testi okoskodásában és magabízásában él.
Ez a gondolkodásmód, törekvés, beállítottság nemcsak az Isten előtti halált, hanem az Istennel szembeni ellenségeskedést is magában hordozza. A halál képén túllépve Pál ellenségeskedésről beszél; a testi életvitel lázadás Isten ellen, ellenségesekedés Istennel, valamint aki test szerint él, nem lehet kedves Isten előtt. Mindezek fényében újra tedd fel magadnak a következő kérdéseket: Mi irányította, vezérelte lépéseidet, döntéseidet, vágyaidat az elmúlt héten? Mit tettél Istenre figyelve, őérte, vagy a vele való kapcsolatból fakadóan?
Láttunk néhány példát a testi "keresztyén" magatartásra. Az alábbi idézet jól illusztrálja ezt Szabó Imre budapesti esperes naplójából (1926. febr. 27.):
"Egy hónapig nem tartottam csendes órát és már végleg kiéhezett lelkem. Ezek az üres napok végleg ellenem kiáltanak. Nem csináltam semmit. Vasárnap prédikáltam, hűségesen készültem, konfirmandusoknak pontosan órát adtam, lapot magam írtam, de úgy érzem, ez kevés, ennyi munka nem elég és nem elégít ki, úgy tetszik, semmit nem csináltam. A testi kényelem is rám nehezedett. De felvertél, Atyám, Uram, mint haszontalan szolgát, tunyaságomból. Éjfélkor jött Szentlelked és megszorongatta nyavalyás, hűtlen és pislákoló lelkemet. Szorongatott a szégyenre és bűnbánatra. Az egész házamnépe aludt, feleségem csendesen lélegzett, kicsi gyermekeim édesen szenderegtek, s én fehér alsóruhámban térdre borultam ágyam előtt. Semmiségem tudata lesújtott, olyan szegénynek, olyan árnyéknak, olyan lelki soványnak éreztem magam. Oh, Atyám, éreztem, hogy gúnyosan nevetsz rajtam, aki képes voltam az imádság ereje nélkül élni. Már-már kezdtem magamban, a magam erejében bízni, és elég esztelen és ostoba lelkészi szolgálatomban szentséges erődet nélkülözni. … Nem éltem közösségben veled, Atyám, én Megváltó Krisztusom. Megszentelő, belső, feszítő, békességet adó erőid aludtak bennem. Nem bűnben, nem testi bűnben jártam, aludtam. De Te felvertél, nem hagytál tespedni. … Bánj velem, mint szolgáddal, akit hűtlenségen fogtál. Míg hűségét be nem bizonyítja, és állhatatossággal meg nem pecsételi, ne éreztesd vele szíved és orcád melegét. Kell nekem a vessző, dorgálás, fenyítés. …De ma, mintha mennyei áram zúgott volna rajtam keresztül, még az izmaim is megfeszültek bele. Már őrt állok, már ébren vagyok!" (Ég, de meg nem emésztetik, 41-42)
A szorgalmas, de nem Isten erejében bízó, és ezért terméketlen élet "test szerinti" élet. Az idézet azonban arra is rámutat, hogy ki szabadít meg a terméketlenségből, hogyan támad élet a halálból. A Szentlélek az, aki megelevenít, aki életet ad. Ugyanaz, aki életet lehelt a csontokba Ezékiel látomásában, életet lehelt belénk is az Úr Jézus Krisztusban.
II. A Lélek szerinti élet
A Szentlélek erejében való élet alapja a bizonyosság, amellyel Pál a római gyülekezethez fordul: "Ti azonban nem test szerint éltek, hanem Lélek szerint, ha az Isten Lelke lakik bennetek. De akiben nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé." Aki Jézus Krisztusé, abban a Szentlélek vett lakozást. Pál háromszor is említi, hogy a Szentlélek lakik a keresztyén gyülekezet tagjaiban, Jézus Krisztus követőiben. Ennek tudatosítása az első lépés, hogy a testi "keresztyén" élet helyett Lélek szerint járjunk. A Szentlélek elfoglalt téged is, mint egy épületet. Beléd költözött, folyamatos, és végleges lakozást vett benned a megtérésedkor. Nem albérlő, aki beköltözik és kiköltözik, és nem is olyan valaki, aki idővel továbbáll. Jelen van benned, ezt Krisztus váltságának érdeméért kaptad.
Isten Lelke, az élő Isten maga szüntelenül aktív, cselekvő benned. Ahogy megvan a test törekvése, gondolata, úgy a Lélek sem tétlen bennünk. Egyáltalán nem! Pál hangsúlyozza, hogy ő annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül. Ennél többet nem mondhat a bennünk lakozó Szentlélek hatalmáról. Aki lakozást vett bennünk, ugyanazt teszi, mint amit a megfeszített és eltemetett Jézussal tett: életre kelt. "A Lélek törekvése élet és békesség" - írja az apostol.
Az életrekeltés azonban kötelezettséggel jár. Adósok vagyunk, de nem a testnek, hogy test szerint éljünk, hanem a Léleknek, hogy Lélek szerint járjunk. De a test a test dolgaira törekszik, a Lélek a Lélek dolgaira, a test ellenségeskedés Istennel szemben, míg a Lélek az Isten akaratára támaszt fel, így e kettő összeütközésbe kerül. A test, a régi éned arra törekszik, hogy független legyen Istentől, magaddal légy elfoglalva, magadból és magadért élj. A Szentlélek, aki a Krisztus Lelke, arra hív, hogy Isten akaratát keresd, és vele és érte élj. Tudnod kell erről a harcról. A összeütközésben meg kell ölnöd a test cselekedeteit. Felismerve, hogy a te életedben milyen formát ölt az énközpontú, saját erőforrásokra támaszkodó élet, engedj a tartozásodnak. A Krisztus Lelke lakozik benned, meríts erőt belőle, engedelmeskedj az Úrnak, és öld meg, hagyd hátra az Istentől független vágyakat, célokat, döntéseket.
A Lélek két másik munkája is segítségedre van az Isten szerinti életben. Az egyik, hogy a Szentlélek vezet. Ahol nem te diktálsz, ahol nem a test akarata valósul meg, ha Lélek szerint akarsz élni, újra és újra meg fogod kérdezni, hogy Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem. A vezetés leggyakrabban nem kérdés és felelet formájában történik, tudniillik hogy te, ha vezetést vársz, felteszel egy kérdést, amire Isten válaszol. A Lélek vezetése a a Lélek szerinti életben, a Lélek szerinti járásban valósul meg, azaz abban a mély életközösségben, amire Isten hívott el Krisztusban. A vezetés nem azt jelenti, hogy válaszokat kapsz és előre látod az utat, hanem azt, hogy tudod, életed nem vakvágányon, hanem a Krisztus útján halad, ha látod, ha nem látod azt az utat, akkor is.
A Szentlélek egyik legcsodálatosabb munkájával fejezi be az apostol ezt a szakaszt, ami a bátorítás hatalmas forrása lehet számunkra: "… a fiúság lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: 'Abbá, Atya'. Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk." Figyeljetek oda erre a hangra, ápoljátok a Lélek e belső bizonyságtételét, engedjétek, hogy eljusson hozzátok újra és újra. Mert nincs nagyobb bizonyosság, mint az a megfoghatatlan megerősítés, amit a lelkünk megismer, amikor a Szentlélek bizonyságot tesz, hogy az Atya gyermekei vagyunk. Szeretett, elfogadott, örökbefogadott gyermekei. Mitől fosztja meg magát az, aki test szerint él! Nem élheti át a mennyei Atya szeretetének kedves érintését, valamint a gyermeki hit és bizalom saját szívében való megszületését.
Isten Szentlelke legyen kegyelmes hozzánk, és látogasson meg bennünket, ahogyan Szabó Imrével tette! Akkor élet támad ott, ahol ma még csak csontok vannak az Isten népében. ÁMEN!

Sokan látják úgy a keresztyénséget, mint aminek nincs sok kapcsolata a mindennapok valóságával, rohanó, mókuskerékszerű, fárasztó életünkkel. Jézus Krisztus követése, a vele való kapcsolat azonban az egyetlen mérce, viszonyítási pont, erőforrás a gyülekezetünk számára. Azért jövünk össze őt imádni és akaratát keresni minden vasárnap, hogy annál teljesebb életet élhessünk a hét további 6 napján. Tapasztaljuk, hogy jelenléte valóságos jelenlét, életünket átformáló erő.
Erről kívánunk bizonyságot tenni, ezt a meggyőződésünket kívánjuk megosztani a mai napon. A felovasott bibliai rész, Pál apostol sorai alapján arról szeretnék szólni, hogyan élhetünk vádaktól szabadon, tiszta lelkiismerettel.
I. A vádak össztüzében élünk
Hiába a "vallás gyámsága" alóli felszabadulás (felvilágosodás, mint a mai nyugati kultúra egyik meghatározója), az ember lelke nem lett könnyebb. Nem járja már át az élet minden nyilvános területét az Isten törvénye, nem lesz mindenki születésénél fogva valamely felekezet tagja, nem kell hittant tanulnia az iskolában, nem bírnak az egyházak közvetlen politikai hatalommal, nem üldözik azokat, akik a keresztyénségnek ellentmondó tévtanokat hirdetnek - mégsem tisztább az ember lelkiismerete. A vádak össztüzében élünk.
Mindezek legnagyobb részben nem az Isten törvényéből fakadnak, hiszen, mint mondtam, annak közvetlen befolyásától megszabadította magát a modern társadalom. Akkor miért a sok vád, önvád, kárhoztatás a szívekben?
Mert az "Istentől való szabadulás" nem hoz szabadságot. Az Istent nem kereső világban zúdulnak rád a kimondott és ki nem mondott ítéletek. Teljesíthetetlen elvárásokat fogalmaz meg veled szemben, amelyeknek ha nem felelsz meg, hibásnak érzed magad. Hihetetlen kegyetlenséggel állítja eléd folyamatosan, hogy milyen legyen a külsőd, milyen életszínvonalon élj, és milyen teljesítménnyel vagy képességekkel kell rendelkezned ahhoz, hogy jól érezd magad a bőrödben. Eléd adja azokat, akikkel összehasonlíthatod magad (azok meg tudtodon kívül veled mérik magukat össze), és meglátod, hogy te húzod a rövidebbet. Megerősödik benned, hogy értéktelen vagy, tehetetlen vagy, semmirekellő vagy, stb. Gyűlik a szívedben az önvád úgy, hogy meg sem fogalmazod magadnak, valójában mi a bajod.
Persze nemcsak a környezeted folyamatos kritikáját kell valahogyan feldolgoznod. Vádol a lelkiismeret is, amelytől az ember nem tud megszabadulni. Elnémíthatod, elaltathatod, de meg nem szüntetheted. A lelkiismereted ismer, megmér, és nem hagy nyugodni. Mennyi múlasztással szembesít. Milyen fájdalmasan hasít belénk, amikor felismerjük, hogy valamiről végképp lemaradtunk, valamit mondani vagy tenni kellett volna, de már pótolhatatlan. Gyakran így tekintünk vissza életünk egy-egy időszakára. De a legnehezebbé akkor válik ez, amikor valaki meghal, akit szerettünk, és hirtelen meglátjuk, micsoda lehetőségeket, kötelességeket múlasztottunk el. Vádol a lelkiismeret.
Hasonlóan az elrontott dolgaink kapcsán is. Milyen keserűséget okoz, ha valakit egy ártatlannak vélt szóval vagy tettel vérig sértettünk. Különösen terhel, ha tudjuk, súlyosan vétkeztünk.
Akár tudatosítjuk magunkban ezeket a vádakat, akár nem, valamihez kezdünk velük. Lássuk, hogyan próbáljuk kezelni a kárhoztatást.
II. Próbálkozások a vádak kezelésére
Felmentés. A vádakra adott egyik válasz önmagunk felmentése, tisztára mosása. Újra hangsúlyozom, hogy ez egy lélektani folyamat részeként gyakran tudat alatt történik. Vannak, akik mindig készek védőbeszédet tartani. A magyarázkodás, a gyakori önigazolás mögött nem ritkán a rossz lelkiismeret áll. Vannak, akik mindig készek segíteni. Itt arra gondolok, hogy bizonyos emberek állandó készsége a segítségre, gyakori túlbuzgósága, akár erőszakos segítése mögött is megbújhat a vádoló lelkiismeret. Mások mindig készek vádaskodni. Önmagunk tisztára mosásának egyik vélt eszköze mások besározása.
Elnyomás. A ránk zúduló vádak egy másik kezelési (vagy inkább "nem kezelési") formája azok elnyomása, figyelmen kívül hagyása. Van, akit a tisztázatlan, békétlen lelkiismeret a munkába hajt, míg mások a bulikba, vagy egyéb szenvedélyekbe menekülnek. Kialakítják egyéni, saját kis világukat, ahova el lehet rejtőzni, amibe el lehet temetkezni az emberi lélek szólítgatásai elől. Az elnyomás egy másik formája a közöny, a közömbösség magatartásának kialakítása (szintén nem tudatos). Az ember szinte megöli bensőjét, csak hogy ne kelljen szembenéznie vele. Annyira elege van a sok kritikából, vádból, hogy egészen megkeményíti magát, hadd peregjen le róla minden.
Tagadás. Tagadásról akkor beszélhetünk, ha valaki tudatosan konfrontálódik az őt ért vádakkal, és elutasítja azokat. Azt mondja, hogy amivel vádolják, az nem volt hiba. Nem érdekli a dolog, nem számít neki, bárki bármit is mondjon. Hangosan tiltakozik, sőt, ennek megerősítéseként akár tüntetőleg folytatja is azt, amivel vádolták, esetleg még mélyebbre süllyed.
A fenti stratégiák nem tesznek szabaddá bennünket, sőt, megnyomorítanak. Sokszor nem is tudjuk, mit miért teszünk, cselekedeteinknek mik a mozgatórugói, tulajdonságainkat milyen erők formálják. A legkülönfélébb forrásokból fakadó jogos és jogtalan, nyílt vagy közvetlen, szándékos vagy véletlen vádak közepette lelkünk roskadoz, és nem talál kiutat. Hova fordulhatunk iránymutatásért?
III. Isten törvényének kettős szerepe
Ha valaki elkezdi tudatosan számbavenni, mi nyomasztja, mi mindent él meg vádként, könnyen eljut oda, hogy nem tudja eldönteni, hogy valamivel kapcsolatban jogos, helyénvaló, vagy felesleges, hiábavaló a szívében lakó kárhoztatás. Lehet, hogy a szüleid szerint jogos, a barátaid szerint nem az. Lehet, hogy amiben korábban nem "jelzett" lelkiismereted, most annál hangosabban kiált. Kihez igazítsd magad? Van-e mérce, és ha igen, mi az? A családod? A többség? Saját ízlésed?
Mi hisszük, hogy Isten - aki az egész világot teremtette, aki bennünket is megformált, aki mérhetetlen szeretettel van keze alkotásai iránt - ő az egyedüli, aki megszabhatja és meg is szabta a mércét. Ez a mérce pedig nem más, mint az ő törvénye, a Tízparancsolat. Léte felszabadulást hoz a gyötrődő ember számára. Hiszen azok a vádak, amelyekkel küzdünk, éppen abban válnak bénító erejűvé, hogy szinte lehetetlen eldönteni, hogy melyik jogos, melyik nem. Mai kultúránkban a legkülönbözőbb felfogások és életstílusok élnek egymás mellett, annak a jelszónak a zászlaja alatt, hogy "higgy, amit akarsz". Az ember lelke megzavarodik és belefárad abba, hogy kiderítse, mit fogadjon el mércének.
A Tízparancsolat, Isten törvénye tehát segítségünkre van. Nem a mi benyomásainkra, érzéseinkre kell támaszkodnunk, amikor arra keressük a választ, hogy valamiben jogosan kárhoztatjuk-e magunkat, vagy nem. Hiszen lehet, hogy úgy érezzük, bűnösek vagyunk, és mégsem (a külsőd és a pénzed miatt Isten törvénye nem ítél el…), de az is előfordulhat, hogy valamit te nem tartasz bűnnek (pl. adócsalás), Isten mégis bűnnek nevezi. Az átélt szívbeli kárhoztatások közepette világos utat mutat a törvény.
Ugyanakkor teljes megoldást mégsem hoz. Pál apostol ezzel foglalkozik a Római levél előző fejezetében. A törvény megmutatja, mi a bűn, és ezzel kiemel a bizonytalanságból, de nem képes megszabadítani a bűn hatalmából, sem pedig a jogos kárhoztatástól. Sőt, éppen a törvény fog vádolni, mert nem felelünk meg neki. Egyik oldalon tehát rendet teremt a káoszban, és felszabadít a hamis bűntudat alól, a másik oldalon meg kíméletlenül fejünkre olvassa az ítéletet Isten nevében, aki a törvényt alkotta. Pál így fogalmazza meg helyzetét: "Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?" (Róm. 7.22-24)
Vajon jobb helyzetbe kerülünk így? Nem mindegy, hogy Isten törvényének kárhoztatása, vagy pedig saját lelkünk átláthatatlan vádjai alatt élünk? Ugyanúgy a bűn, a vád, az ítélet erőterében élünk mindkét esetben - mondhatná valaki.
IV. A szabadulás útja
Pál apostol azonban továbbvezet bennünket ennél. Rámutat egy másik törvényre, mint a bűn és büntetés törvénye, egy másik princípiumra, amely szerint élhetünk, egy másik erőtérre, amelybe beléphetünk. Míg a Tízparancsolatnak igaza van, de nincs ereje segíteni, a bűn törvényének nincs igaza, de van hatalma, a Szentlélek törvénye mind igazsággal mind hatalommal bír: "Nincs tehát mostmár semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak, mivel az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és halál törvényétől." Szabadulásról van szó, amelynek az eredménye, hogy nincs többé kárhoztatás, nincs többé semmi vád az ember ellen. Szolgaságból, rabságból szabadította meg az élet Lelkének törvénye, mégpedig a bűn és a halál szolgaságából.
Hogyan történt ez? "Isten … a bűn miatt tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában, és kárhozatra ítélte a bűnt a testben."
Két mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet. Az első a Fiú elküldése. Isten tulajdon Fiát küdte el hozzánk és értünk, nem valaki számára kevésbé fontos, távoli küldöttet. Aki hozzá a legközelebb áll, attól válik meg egy időre azért, hogy újat kezdjen bennünk. Jézus "a bűnös testhez hasonló formában" jött közénk, ami azt jelenti, hogy bűntelen és valóságos emberként. Ugyanolyan emberré lett benne Isten, mint te vagy én, kivéve a bűnt. Azonosult velünk életében, azt az életet élte, amit mi is élünk, örömökkel és csalódásokkal, ünnepléssel és fárasztó munkával, barátokkal és ellenségekkel együtt.
A második mozzanat kereszthalálára utal: "kárhozatra ítélte a bűnt a testben", azaz emberi mivoltában elítélte és végleg elintézte a bűnt és hatalmát. Ez történt meg a Golgotai kereszten. Nemcsak azért ítélték el, szenvedett, és halt meg Istentől és emberektől elhagyatva, mert jelenléte, tanítása és tettei kihívást jelentettek kora hatalmasainak, hanem azért, hogy Isten oldaláról nézve mindebben magára vegye a mi kárhoztatásunkat. Minden ítélet ott van rajta, Isten minden ítélete ellenünk, amit a Törvény fogalmaz meg, ott van Jézus Krisztuson. Nincs olyan vád, amelyik miatt nem érték a csapások, amelyekért nem ütötték át kezeit és lábait szegekkel. Nincs olyan ítélet ellened és ellenem, amelyet hallván nem mondhatnánk Jézusra mutatva: elvégeztetett. Valaki már fizetett, hogy én szabad legyek. Egy bűnért pedig nem kell kétszer bűnhődni.
Jézus Krisztus Isten előtti igazságot szerzett nekünk. Nincs semmiféle kárhoztató ítélet. Ez nemcsak az Isten előtti helyzeted rendezheti, hanem a másokhoz, valamint önmagadhoz való viszonyod is. Mert a vádak össztüzében, az önvád mély gödrében is bármikor odafordulhatsz Krisztushoz, hogy először is tisztázd, amivel mások vádolnak, vagy önmagad kárhoztatod, vajon abban ő is elítél. Akár igen, akár nem , Krisztusban felszabadulást és gyógyulást találsz. A Szentlélek ereje által átformálódsz, és megszabadulsz az önmagad mentegetésétől, vagy éppen a közönytől, a vádaskodástól, és más nyomorúságos kísérletektől.     
Mindez azoké, akik Jézus Krisztusban vannak. Ez nem pusztán elv, elmélet, hanem valóság, tapasztalat. Addig nem éled át a Szentlélek, az élet Lelke szabadító valóságát, lelkedet megkönnyítő érintését, a lelkedet bilincsként szorító jogos vagy jogtalan vádak lehullását, amíg nem vagy Jézus Krisztusban. A kifejezés a Jézussal való egységre vonatkozik, amely által mi vagyunk őbenne (ő értünk halt meg a kereszten és támadt fel a halálból, hogy mi is meghaljunk vele az istentelen életnek és új életet kezdjünk általa), és amely szerint ő is bennünk van. Maga Jézus Krisztus hív ma téged arra, hogy fogadd el őt, mint egyedüli igazságod és Istened, borulj le előtte, mint aki tudod, a jogos ítélettől csak általa van szabadulásod. Mert Isten egyedül őt rendelte szabadítónak és megváltónak a te számodra is! ÁMEN!

Pál apostolnak a korintusiakhoz írott második levele befejező részéhez értünk. Láttuk, hogy Pál apostol hogyan tárja fel szívét újra és újra szeretett gyülekezetének, amely ellene fordult, súlyos vádakkal illette őt. Egyetlen másik levelében sem ilyen személyes, őszinte Pál, mint ebben. Ugyanakkor újra szükségesnek látja hangsúlyozni, nem önmaga érdekében ír: "Régóta azt gondolhatjátok, hogy mentegetődzünk előttetek. Mi azonban Isten színe előtt a Krisztusban beszélünk, mindezt pedig, szeretteim, a ti épülésetekre." Pál egyetlen célja a levél megírásával az volt, hogy a korintusiak felépüljenek Jézus Krisztusban. Azaz hogy visszatérjenek az igaz evangéliumhoz, elfogadják az apostoli tekintélyt és komolyan vegyék a bűn megbüntetését. Most, amikor levele végeztével immáron harmadik alkalommal készül Korintusba utazni, nyomatékosítja az eddig elhangzottakat. A korintusiak válasza fogja meghatározni, hogy milyen lesz a következő találkozásuk.
A gyülekezet felépüléséről, a gyülekezetépítésről sok szó esik mostanában. A lelkipásztorokat különböző konferenciákra hívják ebben a kérdésben, valamint könyvek is nagy számban jelennek meg. Ma, amikor sok keresztyén vándorol, és keresi az "igazi jó" gyülekezetet, fontos a kérdés: mi kell ahhoz, hogy egy gyülekezet jó gyülekezet legyen? Mi kell ahhoz, hogy felépüljön Jézus Krisztusban? Sokféle választ kaphatunk erre a kérdésre. Vannak olyanok, akik a zenére "esküsznek", de arról is olvastam már, hogy ha az istentiszteletre járók száma eléri a terem befogadóképességének 80%-át, azonnal nagyobb hely után kell nézni, különben megáll a növekedés. Mindezekben bizonyára van igazság, de Pál egészen más dolgokat tart szem előtt. Egyáltalán nem népszerű kérdésekről ír.
Mi is tegyük fel ezt a kérdést igénknek: mit mond a Szentlélek a mai napon nekünk, a Gazdagréti Református Gyülekezetnek, a Krisztusban való felépülésről? Mi kell ahhoz, hogy ez folyamatosan történjen, megvalósuljon közöttünk?
I. A bűn néven nevezése
Pál apostol, saját bevallása szerint, félelemmel készül Korintusba. Ennek oka, hogy nem olyannak fogja találni a gyülekezet tagjait, amilyennek szeretné, valamint azok sem olyannak fogják őt látni, ahogyan ők szeretnék. Attól tart, hogy komoly bűnök vannak jelen a korintusiak életében, amelyeket az apostol néven is nevez.
A "viszálykodás, irigység, harag, önzés, rágalmazás, vádaskodás, felfuvalkodás, pártoskodás"  egy megosztott gyülekezet jellemzői. Bibliamagyarázók szerint a "tisztátalanság, paráznaság, kicsapongás" is egy téma köré csoportosíthatók: ez a szexuális bűnök köre. Lássuk közelebbről ezt a két területet.
Az első csoportból a rágalmazást és vádaskodást emelem ki, amelyeket általában nem kezelünk bűnként. Nem azért, mert ezeket hallván azt mondjuk, hogy nem rossz dolgok, hanem mert a bibliai tanítás nem járta át életünk e területét, és ezért úgy rágalmazunk, valamint vádaskodunk, hogy nem gondolunk arra, valójában mit teszünk. Az első kifejezésben a "rossz beszéd", a másodikban a "súgdolozás, fecsegés" jelentéstartalom a hangsúlyos. A kettő együttes jelentése egyértelmű: valakiről rosszat mondunk a háta mögött. Hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy a tényen nem változtat sem az, hogy amit továbbadunk, tényleg igaz, sem az, hogy azt mondjuk: én nem tudom, de azt hallottam… A kritika, a rágalmazás, a bírálgatás lelkülete pusztító. Egy ókori keresztyén szerint három személyt tesz tönkre: azt, akit rágalmaznak, azt, aki rágalmaz, valamint azt, aki meghallgatja a rágalmazást. Jézus Krisztus arra hív, hogy eljussunk oda, hogy amikor rágalmazni, vádaskodni kezdünk, a testvérünk azt mondja: ne folytasd, erre nem vagyok kiváncsi. Megbeszélted már az illetővel?
Ezen a ponton a Sátán hatalmas teret nyert a Krisztus követői ellen való harcban. Úgy érezzük, hogy valakitől megkérdezni, hogy igaz-e a rossz, ami róla terjesztenek, vagy valakit szembesíteni a bűnével szinte lehetetlen, mert - kegyesen - nem akarjuk megbántani. Ugyanakkor másnak nyugodtan elmondjuk - mintha azzal nem bántanánk meg. Ha te Krisztushoz tartozol, ennek a gyülekezetnek tagja vagy, kötelezd el magad arra, hogy senkiről többet rosszat nem mondasz, és ha rosszat hallasz, szeretettel megkérdezed a testvéred, beszélt-e már arról az illetővel. Nekem is sokat kell növekednem e téren; intsük egymást, hogy felépüljünk a Krisztusban.
A másik terület a szexuális bűnök területe. Ahogy mondtam, a "tisztátalanság" és a "kicsapongás" itt a "paráznasággal" együtt értendő. Feltűnő, hogy amíg a rágalmazást és vádaskodást nem vesszük komolyan, addig a szexuális tisztátalanságot igen - vagy talán mégsem? Sokak szemében még mindig ez A BŰN, amiből az fakad, hogy keresztyén körökben gyakran nem esik szó róla. Szégyen még csak említeni is. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem probléma; tudjuk jól, hogy ha valamiről nem beszélünk, az nem jelenti, hogy az nem is létezik. Sőt, jelen esetben annál nagyobb az ereje az ilyen irányú kísértésnek, hiszen a bűn éppen az elrejtettségben tud igazán erőt venni rajtunk. Bárcsak a közeli testvérnek - aki figyelmeztet, ha rágalmazol - el tudnád mondani ilyen küzdelmeid is, hogy Isten előtt együtt állhassatok ellene a gonosznak.
Ugyanakkor vegyük észre, hogy a Bibliában sem itt, sem máshol, nincs arra utalás, hogy a rágalmazás kevésbé bűn, mint a szexuális tisztátalanság. A gyülekezetben a megosztottság ugyanolyan pusztító, mint a paráznaság. Pál mind a kettőt néven nevezi, és attól tart, hogy a korintusiak közül többen nem tértek meg ezekből. Első levelében már írt és bűnbánatra hívott ezekből, most újra ugyanezt teszi. Szíve vágya, hogy felépüljön a gyülekezet, és ezért néven nevezi a bűnt.
II. A bűnös konfrontációja
A következő sorokat (13.1-5) nem nagyon láthatjuk másként, minthogy Pál apostol fenyegetőzik: "Előre megmondtam, most is előre mondom, mint másodszori ottlétemkor, és most távollétemben is azoknak, akik előzőleg vétkeztek, de a többieknek is: ha mégegyszer elmegyek, nem leszek kíméletes." Ha a korintusiak nem térnek meg, bebizonyosodik, hogy az apostol nemcsak leveleiben tud kemény és szigorú lenni, hanem személyes jelenlétében is. Szembesíteni fogja a bűnösöket helyzetükkel, és fellép ellenük. Pál éles gúnnyal folytatja a gondolatmenetet: "minthogy annak bizonyítékát keresitek, hogy általam valóban azt a Krisztus szól, aki veletek szemben nem erőtlen, hanem hatalmas közöttetek." A levél korábbi részleteiből kiderül, hogy a korintusiak, a hozzájuk érkező álapostolok munkálkodása nyomán, lenézik az apostolt, akinek testi megjelenése gyenge, retorikai képessége szánalmas. Hogyan szólalhatna meg ezen az emberen keresztül a mindenható Jézus Krisztus? Azt várják Páltól, hogy jelekkel, csodákkal bizonyítsa, hogy valóban Krisztus szól általa. Pál kész ezt bizonyítani, de nem úgy, ahogy a korintusiak várják. A Krisztus ereje nem a csodákban fog megnyilvánulni, mondja, hanem abban, hogy keményen fellép a meg nem térő bűnösök ellen.
A mi világunk is isteníti az erőt, a hatalmat. Nagyon sokan keresik a transzcendens, szellemi erőket, a legkülönbözőbb módokon. Keresztyének között is terjed, hogy keressük, várjuk az Isten erejét. Szükségünk is van rá, keressük is őt, várják az ő erejét. De gondolkozzunk el azon, hogy mai igénk miben láttatja ezt. Nem jelekben, csodákban, gyógyulásokban, próféciákban, hanem a bűnösök konfrontációjában. Ez nem jelenti azt, hogy ahol Isten Szentlelke akarja, ott nem történnek jelek és csodák, de arra rámutat, hogy a gyülekezet Krisztusban való felépüléséhez az erőnek ez az aspektusa is hozzátartozik.
Mert igenis erő kell ahhoz, hogy valaki megintse a testvérét. Milyen alapon, milyen felhatalmazással, milyen erővel teheti? Honnan veszi a bátorságot, honnan veszi az erőt - hiszen sokkal könnyebb lenne nem tenni ezt? Egyedül Jézus Krisztusből, aki "megfeszíttetett erőtlenségben, él az Isten hatalmából." Ő a felhatalmazás, a tekintély, az elkötelezés arra, hogy szeretetből, de ha kell, szinte kíméletlenül, néven nevezzük a bűnt, és szembesítsük a benne élőt vele. Pál ugyanígy erőtlen a korintusiak között, és mégis úgy dönt, hogy Jézussal együtt elég erős arra, hogy ne nézze el a bűnt a Krisztus testében. Int, sőt, ha nem jár eredménnyel a többszöri megintés a tanúk előtt, egészen a gyülekezetből való kizárásig megy el, ahogy azt Jézus tanította.
Az Úr építésre, nem rombolásra adta apostoli tekintélyét (13.10) - mondhatja valaki. Miért rombol hát Pál? Azért, mert tudjuk jól, ahhoz, hogy valami kellőképpen épüljön meg, sokszor a már meglévő, de hibás részt le kell rombolni. Az épülés van, hogy rombolással kezdődik.
Nem "szalonképes" gondolatok a mai társadalomban ezek, de elengedhetetlenek ahhoz, hogy a gyülekezet felépüljön a Krisztusban. Mert amíg mindenki előtt nyitottak vagyunk, amíg minden emberre kiterjesztjük Isten szeretetét és mindenkinek hirdetjük Jézus Krisztust, akiben minden bűn bocsánatot nyer, addig egy percre sem téveszthetjük szem elől, hogy megváltottjait szent és tiszta életre hívta el. Ezért meg kell tanulnunk élni a nekünk adatott erővel, felhatalmazással, és Krisztusért, Krisztussal meg kell inteni testvérünk, hogy ő is meginthessen bennünket. Lehet, hogy sok felfuvalkodottságnak, egyénieskedésnek, és egyéb dolgoknak kell lerombolódnia ahhoz, hogy az Úr felépíthessen minket a Krisztusban.
III. Önmagunk megpróbálása
Végezetül Pál arra hívja a gyülekezetet, hogy önmagukat tegyék próbára, magukat vizsgálják meg, hogy igazán hisznek-e. Ennek az a jelentősége, hogy az emberben csak az a felismerés hoz igazi változást, amire ő maga eljutott, ami túlmutat azon, hogy mit mond más. Önmaguk megvizsgálása mindig is része volt Isten gyermekei életének.
Ebben tudatosan Isten elé állunk. A biblikus önvizsgálat nem az emberből indul ki, nem is más embert vagy a társadalom által elfogadott értékeket tesz meg mércének. A 139. zsoltárban így olvastuk: "Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján." (23-24) Önmagunkat csak Isten színe előtt vizsgálhatjuk meg. Ezt teszi a zsoltáros is, hiszen nyilvánvaló, hogy Isten ismeri a szívét, tudja milyen úton jár. Amikor tehát azt imádkozza, hogy Isten vizsgálja meg őt, nem tesz mást, mint amire Pál hívja  korintusiakat - és minket is.
Pál azt kérdezi, hogy "nem ismeritek fel magatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van?" Ez a próba tétje. Ha nem ismerik fel, ha nem tudják, akkor nem tartoznak hozzá. Akkor nincsenek hitben. Ha nem bizonyosak, hogy a megfeszített és feltámadott Krisztus bennünk él, akkor nincs mit vizsgálni. Pál azonban tudja, hogy Krisztus bennük van. Ő hirdette nekik az evangéliumot, amikor szívükbe fogadták Isten üzenetetét. Ha pedig ezt felismerik, megtérnek a bűneikből.
Mert ha téged ma újra átjár a bizonyosság, a csoda feletti öröm és borzongás, hogy Jézus Krisztus benned van, hogy általa a te tested a Szentlélek temploma, akkor megútálod a rágalmazást, a vádaskodást, a viszályt, a haragot, az önzést, a tisztátalanságot, a paráznaságot, a kicsapongást. Ha megvizsgálod magad, és Isten előtt felismered, hogy igazán hiszel, még ha bűnbe is estél, akkor befejezed a rossz cselekvését.
Az a vágyunk, és azért imádkozunk - Pálhoz hasonlóan - hogy felépüljetek, hogy felépüljön a gyülekezetünk Jézus Krisztusban. Isten színe előtt kérdezlek:
Kész vagy-e ezért néven nevezni a bűnt - a saját bűnöd Istennek? Letenni a rágalmazást és a tisztátalanságot?
Kész vagy-e kíméletlenül bánni vele? Elfogadod-e testvéred intését? Kész vagy-e szeretetben inteni a testvéred?
Gyakorlod-e az önvizsgálatot Isten előtt? Kész vagy-e arra, hogy hetente egyszer komolyan elcsendesedj, és imádkozz, ahogy a zsoltáros teszi?
Isten Szentlelke adja meg nekünk, hogy felépüljünk az Úr Jézus Krisztusban! Ámen!

"Esztelenné lettem; ti kényszerítettetek rá" - fejezi be Pál apostol levelének azt a részét, aminek "a bolond beszéde" címet adhatnánk. Az általa alapított és szeretett korintusi gyülekezetnek kénytelen olyan dolgokkal és olyan módon dicsekedni, amit maga is bolondságnak tart. Mégis megteszi, mert a gyülekezetbe érkezett álapostolok eltántorítják a korintusiakat az evangéliumi hittől, részben azáltal, hogy oly dolgokkal hozakodnak elő, amilyenekkel Pál nem. Kénytelen bemutatni, hogy semmiben sem kevesebb, mint azok a hamis apostolok, akik megpróbálják őt lejáratni, beteges, erőtlen, szeretetlen, csaló emberként láttatni. Tudja ugyanakkor, hogy ez a fajta dicsekvés semmit sem használ, azaz hiábavaló. Korábban is írta, ha valaki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék.
Ezek alapján kezd el beszélni azokról a titokzatos és csodálatos eseményekről, amelyek történtek vele. Ez az erővel való dicsekvés. Ugyanakkor a kijelentések, látomások tárgyalása után rátér saját erőtlenségeire és nyomorúságaira, amelyekkel szívesen dicsekszik. Ez az erőtlenséggel való dicsekvés. Az erővel való dicsekvés normális dolog, Pál mégis bolondságnak látja, az erőtlenséggel való dicsekedés bolondság, Pál mégis örömmel teszi. Jöjjetek, figyeljünk arra, hogy mit akar ma a Szentlélek elvégezni bennünk erősségeink és erőtlenségeink területén.
I. Az erővel való dicsekvés
Pál az Úr megjelenéseiről és kinyilatkoztatásairól kezd el beszélni. Ennek hátterében az áll, hogy a Korintusba érkezett hamis apostolok a jelek és csodák, a kifinomult retorikai képességek, az igazi zsidó háttér mellett a látomásokat és az Úrtól való kijelentéseket értékelték nagyra. Mindezek az Isten közelségének, erejének, az általa történt felkenetésnek voltak a bizonyos jelei szemükben. Pál tehát, bár tudja, hogy nem használ és bolondság, rátér arra, hogy saját látomásairól beszéljen.
Kiderül, hogy Pál nem akármilyen látomással dicsekedhet. Elragadtatott a harmadik égig, a paradicsomba, ahol olyan beszédeket hallott, amiket nem szabad elmondania. Azaz Isten olyan egyedi, szent dolgokba avatta be, amelyek nem tartoznak másokra. Pál ezzel ószövetségi hithősök nyomába lép, mint amilyen Énók és Illés. Ők testben ragadtattak el, és így kerültek Istenhez. Nincs messze Pétertől, Jakabtól és Jánostól, akik Jézussal együtt voltak a megdicsőülés hegyén, amikor az Atya bizonyságot tett a Fiúról. Pálnak tehát csodálatos, kivételes, dicsőséges, semmi máshoz nem hasonlítható élményben volt része, és ő ennek tudatában van.
Feltűnő, hogy az apostol milyen visszafogottan ír erről. Mindvégig harmadik személyben beszél magáról (Ismerek egy embert), amellyel mintegy távolságot von a között, aki 14 évvel ezelőtt elragadtatott, és a között, aki mindezt most leírja. Abba sem megy bele, hogy ez az elragadtatás testben vagy testen kívűl történt-e, nem tudja, csak az Isten tudja. Tegyük hozzá, hogy nem is ez a fontos. Semmit nem mond el arról, hogy mit látott, vagy mit hallott. Nem tudunk arról, hogy beszélt-e erről máskor, az biztos, hogy leveleiben nem olvasunk róla. Pál nem kovácsol tőkét az elragadtatásából, nem adja azt áruba, és nem ezzel próbálja igazolni magát. Mérsékli magát, mondja, és gyorsan áttér a gyengeségeire, hogy azokkal dicsekedjen. Több fontos dolgot tanulhatunk abból, ahogy Pál erről a különös élményéről beszél:
Pál elismeri Isten e különös tettét, de nemállítja hite és élete középpontjába. Eliseri, hiszen nyilvánvaló, hogy Isten cselekedett ebben. Ugyanakkor nem keresi újra, nem kutatja, nem veri nagy dobra, megelégszik vele, pedig 14 éve történt. Ez a hozzáállás bennünket is eligazít egy olyan világban, amely egyrészről kergeti az álmokat, a látomásokat, a kijelentéseket, másrészről pedig megveti, elutasítja, tagadja azokat. Mindkettő megtalálható a mai evangéliumi keresztyének között.
Vannak, akik az ilyen átéléseikkel dicsekednek, ezekből következtetik, hogy Isten elhívott emberei, ezek birtokában irányítanak, uralnak másokat. Vannak gyülekezetek, ahol kergetik az ilyen élményeket, és az számít valamirevaló keresztyénnek, aki gyakori vagy "hatalmas" megtapasztalásokról tud beszámolni. Pál apostol hozzáállása józanságra int: a különleges megtapasztalások, mint látomások, Isten közelségének fizikai átélése, személyes kijelentések, önmagukban nem elégségesek Krisztus követéséhez, és nem tesznek érett keretyén emberré. Azt is meg kell itt jegyeznünk, hogy Pál elragadtatásához hasonlót megélnek emberek nem Isten Szentlelke munkájának következtében is. Jógik, de más okkult erőkkel kapcsolatban állók is képesek arra, hogy "elhagyják testüket". Továbbá némely a klinikai halált átélt személyek is beszámolnak arról, hogy kívülről látták magukat. Az elragadtatás semmiképpen sem bizonyítéka Isten jelenlétének, mert gonosz erők is produkálhatnak ilyet. Ezért is döntő, hogy józanok, Krisztusra nézők és a Biblia alapján állók legyünk.
Ugyanakkor az is igaz, hogy helyet kell adnunk Isten ilyen jellegű, nem irányított, nem kiszámítható munkájának is. Mert van helye a keresztyén életben a különleges, titokzatos eseményeknek. Isten van, amikor elragad, amikor úgy érint meg, hogy azt sem nem tudod, sem nem akarod szavakkal leírni. Van, hogy látomást ad, és azon keresztül akar valamit mondani. Sokan tagadják, hogy Isten ma így munkálkodna, de kik vagyunk mi, hogy őt korlátoznánk? (A legtöbb iszlámból Krisztushoz térő ember álom ill. látomás nyomán bizonyosodik meg arról, hogy Jézus Isten Fia.) Ezek azonban Isten különös cselekedetei, amelyek azért történnek, hogy valamiben megerősítsenek, valamire ráirányítsák a figyelmed, és nem azért, hogy dicsekedj velük, hogy ezentúl kergesd őket, és hogy ezeket átélvén többnek tartsad magadat bármelyik testvérednél is. Isten adjon nekünk bölcsességet és kegyelmet életünknek ezen a területén.
II. Az erőtlenséggel való dicsekvés
Pál tehát hosszasan dicsekedhetne különleges élményeivel, ehelyett azonban erőtlenségéről kezd beszélni: "Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam." Sok elmélet született arra nézve, hogy vajon mi lehet ez a tövis. Vannak, akik szerint rosszakaróról, ellenségről van szó, aki folyamatosan támadja az apostolt. Mások szerint lelki küzdelmekről, kísértésekről, míg megint mások betegségre gondolnak. Ezt egyértelműen nem tudjuk eldönteni, az azonban nyilvánvaló, hogy egy olyan, az apostol életében folyamatosan jelenlévő nyomorűságról van szó, amely fájdalmat, gyengeséget okoz neki, ami - emberileg szólva - megnehezíti a szolgálatát. Kimeríti, kiszívja az erejét. Erről a tövisről azt mondja, hogy a "Sátán angyala", azaz Sátán követe. Úgy látja, hogy a Sátán adta életébe, mégis tovább megy ennél, amikor így fogalmaz: "tövis adatott". Ki által adatott a tövis, a Sátán angyala? Isten által, aki azért engedte ezt, hogy Pál - talán éppen a kinyilatkoztatások különleges nagysága miatt - el ne bizakodjon, fel ne fuvalkodjon. Hogy nehogy azt gondolja, már Isten nélkül is képes valamire. Hogy nehogy úgy tekintsen másokra, mint akik kevesebbek nála.
Milyen elgondolkodtató Isten pedagógiája: Isten kiválasztja Pált az ő szolgálatára, bevonja csodálatos kinyilatkoztatásába, majd pedig egy tövissel óvja az elbizakodástól. Tudja, hogy még Pálnak hűséges szolgájának is szüksége van erre ahhoz, hogy hűséges maradjon.
Pál azonban ezt nem tudja azonnal, és ez természetes is. Ezért: "Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék az el tőlem". Nem tudom, hogy el tudjuk-e képzelni, hogy hogyan imádkozott az apostol, aki a harmadik mennyben járt, hogy hogyan imádkozott az, akinek imádságai nyomán sokan szabadultak meg és gyógyultak meg. Hittel, bizonyossággal, erővel. Nem hiszem, hogy egy mondatban elintézte: "Uram, gyógyíts meg, ha ez a te akaratod" - és közben biztos volt benne, hogy nem történik semmi. És akkor, amikor azt tapasztalta, hogy nincs válasz az imádságára, újra imádkozott, megint hittel, majd pedig harmadszor is. Egészen addig hordozta tövisét, nyomorúságát a Mindenható Isten előtt, amíg választ nem kapott.
Pál apostol ebben is példa számunkra. A töviseddel fordulj az Úrhoz, és bátran, hittel kérd őt, hogy vegye el tőled. Sokan azt gondolják, hogy Istennek nem kedves az ilyen imádság. De Pál is ezt tette, amikor nyomorúságban volt. Az Úrhoz kiáltott, hogy mentse ki őt a bajból. Mert természetes, hogy az ember Istenhez szabadulásért kiált először. Aki nem teszi, nem ismeri a szerető Atyát, nem bízik erejében és hatalmában. Kérjetek az Úrtól szabadulást a tövistől, legyen az bármi az életedben. Jakab apostol írja: "Beteg-e valaki közöttetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte …" (Jak.5.14). Hitetlenség, ha valaki nem fordul a bajával Jézus Krisztushoz. Képmutatás, ha először nem gyógyulást és szabadulást kér. Kérted-e már az Urat, úgy, ahogy Pál, a nagy imádkozó, hogy távoztassa el tőled a tövised? Vagy pedig csak hitetlenül keseregsz, nyavalyogsz nyomorúságod felett?
"De ő ezt mondta nekem: 'Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz." Pál nem szabadult meg a tövistől, de választ kapott az Úrtól. Nem hiszem, hogy azért kérte Istent éppen háromszor, mert ez egy szent szám, hanem azért, mert addig könyörgött újra és újra, amíg nem kapta meg Isten válaszát. Amikor azt mondom, hogy imádkozz, kérd Istent, hogy vegye el a tövised, nem azt ígérem, hogy ez bztosan így fog történni. De ha nem fordulsz vele hozzá, soha nem jutsz el akár a szabadulásig, akár Isten válasza megértéséig.
Pál számára ez most nem a szabadulás igéje, amint Ázsiában, korábban, Isten megszabadította őt a nehéz helyzetből (1.8-10). Ez alkalommal nem ez történik, hanem az, hogy erőt kap a tövis elhordozására. Sőt, nemcsak erőt kap, hanem felimeri Isten dicsőséges munkáját: "Éppen abban fogod megtapasztalni, hogy az én kegyelmem elég lesz neked, hogy nem távozik el a tövis a testedből. Mert abban mutatom meg az erőmet, hogy az erőtlen által cselekszek hatalmasan."
Ugyanezt tette Jézus Krisztus által a kereszten. Az ő erőtlenségében muatta meg erejét, megalázásában, keresztrefeszítésében a dicsőségét. Amit Jézus Krisztus által tett, azt teszi mind a mai napig. Nem hiszem, hogy van Istennek olyan gyermeke, olyan szolgája, akinek ne lenne erőtlenség - testi-lelki - az életében. Sőt, talán meglátjuk egyszer, hogy minél erősebb valaki az Úrban, annál gyengébb önmagában.
Pál nemcsak hallotta Istennek e szavát, hanem a szíve legmélyébe zárta. Így jut el oda, hogy - e világ szerint teljesen bolond módon - azt írja a korintusiaknak: "Legszívesebben hát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért a Krisztusért örömöm telik az erőtlenségekben, … mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős". Ez Isten Országa fordított valósága. Ahogyan Jézus Krisztus erőtlenségéből, halálából erő és élet fakadt, úgy Pál gyengeségében Krisztus ereje teljesedhetik ki.
Te vajon mit tartasz erőnek és mit erőtlenségnek az életedben? És biztos, hogy jól értékelsz-e? Nem lehet, hogy erősséged gyengeség, mert miatta nem támaszkodsz Istenre, gyengeséged meg erőforrássá lesz, ha Krisztusra bízod magad? Pál, aki bolonddá tette magát, hogy dicsekedett származásával, dicsekedett látomásaival, olyan közel van a megfeszített és feltámadott Jézushoz, hogy legszívesebben az erőtlenségeivel dicsekszik. Vágysz-e erre a közelségre? Erre a veszélyes, mindent feje tetejére állító kapcsolatra? Jézus Krisztusra, aki által szíved mélyén megtanulsz dicsekedni - bolond módon az erőtlenségeddel? ÁMEN!

Pál apostol folytatja a harcot a Korintusba érkezett hamis apostolokkal szemben, akik megpróbálják tekintélyét aláásni, és így a gyülekezet tagjait a Pál által hirdetett Jézus Krisztustól eltántorítani. Ennek a küzdelemnek azonban két másik dimenzióját is látnunk kell. Az egyik, hogy Pál nem önmagáért veszi fel a harcot az álapostolokkal szemben, hanem lelki gyermekeiért. A másik, hogy tisztában van azzal, nem emberek ellen küzd csupán. Korábban írta, hogy nem test szerint hadakozik, hiszen nem test és vér ellen van küzdelme. A csaló munkások ténykedése mögött a nagy megtévesztő áll, aki el akarja tántorítani Krisztus követőit az élet forrásától. Ezért Pál nemcsak azt írja a ma olvasott részben, hogy az "ilyenek álapostolok, csaló munkások", hanem azt is, hogy a Sátánnak, a világosság angyalának a szolgái (11.14-15). Pál ellenfelei tehát a Sátánt szolgálják, aki azonban nem egyértelműen, nyilvánvalóan jelenik meg, hanem önmagát a világosság követének álcázva. Nem meglepő ez, sem akkor, sem ma, hiszen keveseket tudna azzal eltántorítani a hittől, hogy "ne Jézust kövesd, hanem engem, a Sátánt". Ez az oka annak, hogy a csaló apostolok az igazság szolgáinak adják ki magukat, 2000 éve, valamint napjainkban is.
Fontos hangsúlyozni, hogy az eltántorítás ma is folyik. Nem kell sokat beszélnem arról, hogy különböző szekták, valamint szektás jellegű keresztény közösségek milyen dinamikusan terjeszkednek. Meglepő, hogy a korintusi álapostolokkal többük milyen rokon vonásokat mutat. Mai igénkben felismerjük, hogyan munkálkodtak a csaló munkások, a világosság angyalának Krisztustól eltántorító követei, valamint hogyan végezte szolgálatát Krisztus apostola, Pál. Három területen szeretném felmutatni a különbséget: 1. Az önmagukról alkotott képük, 2. Az evangéliumhoz való viszonyuk, 3. A gyülekezettel való kapcsolatuk.
Előtte még azonban lássuk meg Pál apostol motivációját. Igénkben visszatérő kifejezés, hogy "esztelenné lettem". Pál úgy érzi, hogy azzal, amit a korintusiaknak ír, "bolondot csinál magából". Az teszi, amit legszívesebben nem tenne, hiszen oly dolgokkal kell dicsekednie, amelyekkel nem érdemes. A korintusiaknak mégis ez számít. Pál tehát kész még bolonddá lenni is, mert a szerelmes féltékeny, kizárólagos szeretete ég benne:"Isten féltő szeretetével féltelek titeket: mivel eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy tiszta szűzként állítsalak benneteket a Krisztus elé. Félek azonban, hogy amint a kígyó megcsalta Évát ravaszságával, úgy tántorodnak el a ti gondolaitok is a Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől." Lássuk hát, hogy  mit tudunk meg a világosság angyalának követeiről, és mit a Krisztus igaz apostoláról.
I. Önmagukról alkotott képük
Pál a következőket mondja az álapostolokról: önmagukat ajánlják, magukhoz mérik és magukhoz hasonlítják magukat. Mérték, azaz mérce nélkül dicsekednek, hiszen egyetlen mércéjük saját maguk. Örömmel mutatják fel mások fáradozásának és munkájának a gyümölcsét úgy, mintha a sajátjuk lenne. Túlmentek a nekik kiszabott határon - ami talán arra való utalás, hogy a 12 apostol elfogadta, hogy Pál és Barnabás megy a pogányok közé, az álapostolok pedig valószínűleg a 12 nevében jöttek. A világosság angyalának követei tehát önmagukkal vannak elfoglalva, önmagukkal hasonlítják össze magukat, önmagukat tartják sikeresnek, önmagukat ajánlják, és annyival különbnek tartják magukat Pálnál, hogy megjelennek az Istentől neki adatott területen, mintha ott még senki sem hirdetette volna az evangéliumot. A látszólag keresztyén szolgálatban az "én" nő hatalmassá, és mindenhol az „én”-nel találkozhatunk. Ez a hatalmas ego kiszorítja, sőt, letaszítja trónjáról Istent, akinek szerepe csak annyi, hogy a szolgálat tárgyává válik. Ő róla beszélnek, de nem ő beszél. A szolgálat birodalma épül, nem az Isten Országa. Isten, Jézus Krisztus, az evangélium csak eszközzé lesz arra, hogy az álapostol naggyá, tekintélyessé, hatalmassá nőjön. Ezért ismételgeti az Úr nevét, ezért végez utazó szolgálatot, ezért ajánlgatja könyveit, magnókazettáit, videofelvételeit. Sajnos az evangéliumi világban megfigyelhető ez a "birodalom-építés". Vannak utazó evangélisták és tanítók, akik az Urat szolgálják, és vannak, akik önmagukat hizlalják. Vannak lelkipásztorok, akik az Úrban dicsekednek, és vannak, akik - kegyesen ugyan - de önmagukban.
Pál azonban nem ilyen szolga. Számára Isten a mérce, Isten a középpont, Isten a szolgálat alanya, az eredmények forrása. Ő és az ő akarata a mérce, amelyen megméretik az apostol. ezért mondja azt, amit mindnyájan jó, ha szívünkre veszünk. "Aki pedig dicsekszik, az Úrral dicsekedjék". Vannak emberek, akik dicsekednek az Úrral. Minden második mondatukban elismerik az Úr kegyelmét, nagyságát, és a maguk erőtlenségét, méltatlanságát. Néha csodabogárnak gondoljuk őket. Valahogy normálisabbnak tűnik az, aki önmagára mutat. Talán jobban is tudunk bízni abban, aki "normális", mint sokan mások ebben a világban. Pedig "nem az a megbízható ember, aki önmagát ajánlja, hanem az, akit az Úr ajánl."
Vajon nem kellene-e gondolkodásunknak egészen átformálódni? Vajon nem tántorodtak el sokan a Krisztustól azért, mert inkább hallgattak azokra, akik nagy hangon, ügyesen menedzselték magukat, közösségüket, akik már meglévő gyülekezetekről és szolgálóikról kimondták, hogy "az semmi", nem igazi keresztyénség, és ezért ott halásztak, túl, a nekik kiszabott határon? Vajon nem vonz-e esetleg téged is jobban az, aki magabiztosan, önmagát ajánlva és dicsérve végzi a szolgálatot? Nem az ilyen jellegű közösségek tűnnek fejlődni? És vajon nem a "világ szava" mindez, és nem a világosság angyala jár elöl ezen az úton?
II. Az evangéliumhoz való viszony
A másik terület, amelyen a korintusi álapostolokat vizsgáljuk, az evangéliumhoz való viszonyuk. Pál apostol határozottan állítja, hogy az evangélium ellenségei, hiszen különben nem tántorítanák el a korintusiak gondolatait a Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől. Ezt a tevékenységüket Pál a kígyó ravaszságával állítja párhuzamba, amellyel megcsalta Évát. Akkor is a világosság angyalaként jelentkezett, hiszen nem azt mondta az embernek, hogy meg fogsz halni, hanem azt, hogy olyan leszel, mint Isten. Most is hasonlóan cselekszik, hiszen nem nyilvánosan tagadtatja meg Krisztust, hanem eltántorítja a gondolataikat a Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől. A megfogalmazás sejteti, hogy egy alattomos, nehezen nyomon követhető folyamatról van szó, amely közel sem tűnik olyan félelmetesnek, mint amilyen valójában. A Krisztus iránti bizalom őszintesége, egyértelműsége, egyszerűsége kezd eltűnni, ami még az intellektuális elmélyülés és érés álruháját is magára öltheti.
Jézusról beszélnek, de más Jézust hirdetnek, a gyülekezet más lelket fogad be - nem a Szentlelket, és más evangéliumot hall - nem azt, amit Pál kapott a feltámadott Úrtól (11.4). Fontos, hogy értsük, amit Pál ír. Az álapostolok Jézusról beszélnek, de olyan torz módon, hogy ez egy "másik Jézus". Hogy mennyire így van, azt jelzi, hogy egy másik lélek - ördögi lélek - jár vele együtt. A "másik Jézust" elfogadni nem pusztán egy intellektuális kaland, egy következmények nélküli esemény, hanem egy hamis lélekhez való kötödés, hiszen az ember a hazugság fogságába kerül. Ez pedig "más evangélium", sőt, nem is evangélium, nem örömhír. Vajon mit tudhatunk e "más Jézusról" Korintusban?
Az álapostolok által hirdetett evangéliumra Pál soraiból következtethetünk. A csaló munkások szemében hitelesítő jegy volt a magas szintű retorikai képesség, a jó megjelenés (10.10), a szolgálatokért való megfelelő anyagi juttatás (11.7-11), a transzcendens szellemi-lelki tapasztalatok, mint álmok, látomások, stb. (12.1-6), a jelek és csodák (12.12). Aki ezek alapján méri, hogy valaki az Úr szolgája, az ezek alapján látja, véli ismerni és hirdeti Jézust is. Ebben a triumfáns Jézusban nincs helye a gyengeségnek, a szenvedésnek, az üldözéseknek, a börtönnek, amelyekben Pálnak mind-mind része volt. A "más Jézus" tehát egy olyan győzelmes, hatalmas, erőteljes Jézus, akiben és aki követőjében nincs helye a szenvedésnek, a gyengeségnek, a megaláztatásnak, - nincs helye a keresztnek. Pál pedig Jézust, a megfeszítettet hirdette, így ez a triumfáns Jézus egy "más Jézusnak" bizonyult.
Velük szemben Pál apostolságának hitelesítő jegyeit a Jézussal való megaláztatásában látja. Azzal bizonyítja, hogy Krisztus szolgája, hogy felsorolja az üldöztetéseket, a nélkülözéseket, a veszedelmeket, a zaklatásokat, amelyek az Úr szolgálatában érték (11.23-31.). Ez fakad az ő evangéliumából, amelynek szíve a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus. Az, akivel együtt szenvedünk, és akivel együtt meg is dicsőülünk.
Melyik Jézus vonzóbb ma, abban a világban, amelyik ugyanúgy a magabiztos fellépést, az egészséget, a sikert, a győzelmet isteníti, mint a korabeli görög kultúra? Melyik Jézushoz vonzódnak könnyebben, és szeretnek megtérni az emberek, ahhoz, akinek követése szenvedéssel is jár, vagy ahhoz, aki azonnali győzelmet ígér? A tetszetős evangélium sokakat vonz, azután sokakat hagy cserben. A megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus sohasem lesz népszerű és vonzó, a követése soha nem lesz azonos a társadalmilag elismert, megkívánt, irigyelt életutakkal, de ő a valóságos Krisztus. A te Krisztusod a Páléhoz hasonlít, vagy a magukat "legfőbb apostoloknak" nevezőkéhez? Nem kérdés, hogy melyik hoz biztos sikert a vallásos piacon, de az sem, hogy melyik az igazi Jézus…
III. A gyülekezethez való viszony
Hogyan viszonyulnak a korintusi gyülekezet tagjaihoz a sikeres álapostolok, és hogyan Pál? Az olvastuk, hogy a korintusiak "más lelket"fogadtak be, és ez nem az Isten Lelke volt. Erről a lélekről annyit tudunk, hogy nem teremte meg a szeretet, a türelem, a szelídség, a szívesség, a jóság gyümölcsét, amint a Szentlélek teszi (Gal.5.22-23). Sőt, az ellenkezőjét hozta el Korintusba: "…eltűritek, ha valaki leigáz benneteket, ha valaki élősködik rajtatok, ha valaki zsákmányul ejt titeket, ha valaki hatalmaskodik rajtatok, ha valaki arcul üt benneteket."
Pál öt kifejezéssel érzékelteti, hogy a triumfáns Jézust hirdetők uralkodnak a gyülekezeten, akik balga módon eltűrik ezt. Az álapostolok szorosra vonták a kontrollt a korintusiak élete felett lelkileg és anyagilag egyaránt. Szolgaként kezelik őket, elemésztik őket, sőt, a fizikai tettlegességre is sor kerül - mégis eltűrik. Közben lenézik Pált, aki ingyen szolgált közöttük (7-11). Azt az embert, aki soha nem akart uralkodni a hitükön (1.24), aki atyaként szereti őket. Pál, való igaz, nem fogadott el pénzt a korintusi gyülekezettől az evangélium szolgálatáért, munkából, ill. más gyülekezetek támogatásából élt. A korintusiak - talán az álapostolok munkája nyomán - ezt azzal magyarázták, hogy Pál nem szereti őket (v.11). Az is elhangozhatott, hogy Pál azért nem fogadott el pénzt, mert ravasz módon az általa gyűjtött adományból szerezte meg, amire szüksége volt, így csalván meg a korintusiakat (12.17-18).
Meglepő, hogy a korintusiak hagyják magukat minderről meggyőzni - persze azért, hogy a hamis apostoloknak fizethessenek, Pál elveszti előttük a tekintélyét, eltántorodnak Krisztustól, hagyják magukat leigázni, és kontroll alatt tartani. Meglepő, hogy ma ugyanez történik, és számban gyorsabban fejlődnek azok a közösségek, ahol uralkodnak az emberek hitén és életén, mint ahol ez nem történik. A világosság angyala, a Sátán az által is eltántoríthat a Krisztustól, hogy Jézus Krisztus követése helyett emberek követésére vesz rá. A láthatatlan Isten felelősségteljes döntésekkel teli szolgálata helyett könnyebb útként egy embernek vagy csoportnak való engedelmességet állítja be. Sokan inkább ezt választják, minthogy felnőjenek Jézus Krisztussal.
El ne tántorodjatok! Mert a Sátán célja ez. Tanuljunk meg az Úrban dicsekedni, hogy felismerjük, ha valaki önmagát helyezi a középpontba. Vállaljuk tudatosan Jézus Krisztussal a nehézségeket, a küzdelmeket, hogy felismerjük, ha valaki más Jézushoz hív minket. Kövessük őt és szánjuk magunkat oda neki teljes szívből, hogy senki más életünk felett való uralkodására ne legyen szükségünk ÁMEN!

Ha valaki egyben olvassa a 2. korintusi levelet, feltűnik neki, hogy az 1-9 és a 10-13 fejezetek között hatalmas törés van. A levél első részének hangneme az öröm, a bizakodás, amely abból fakadt, hogy jóra fordultak a dolgok. Tudjuk, hogy Pál apostol komoly ellentétbe került az általa alapított gyülekezettel, mert valaki súlyosan vétkezett, majd ennek kapcsán nem megtért, hanem az apostol ellen fordult, aki mellett nem állt ki szeretett gyülekezete, és nem büntették meg a vétkest. Pál apostol Korintusba utazott, hogy rendezze a helyzetet, ám ez az útja sikertelennek bizonyult. Ezután írt egy újabb levelet Korintusba gyötrődések és sok könnyhullatás között, amely levél elérte a célját. Megszomorította a korintusiakat, amely szomorúságból megtérés fakadt. A bűnöst megbüntették. Ezek a jó hírek jutottak el Pálhoz, aki az öröm és megkönnyebbülés hangján írt az előző fejezetekben.
Most azonban váratlanul és hirtelen igen kemény védekező, sőt, támadó hangnemet üt meg. Kérdés, hogy vajon mi lehet ennek a magyarázata? Vagy a levélírás közben érték újabb - rossz - hírek Korintusból, vagy pedig egy más alkalommal írt levele lett idecsatolva. A 10-13 fejezetek háttere nyilvánvaló: A Korintusba érkező álapostolok - talán éppen a gyülekezet bizalmának helyreálltát látván - megtámadják Pált, és súlyos vádakkal illetik. A hamis apostolok kritikáját Pál soraiból rekonstruálhatjuk. Azt vetik a szemére - és terjesztik a korintusi gyülekezet tagjai között - , hogy távollétében, leveleiben keményen, erősen, bátran szól, de amikor jelen van, akkor félénk és erőtlen. Levelei által ijesztget, amikor megérkezik, akkor pedig kiderül, hogy "testi megjelenése erőtlen, és beszéde szánalmas." Bármi is legyen erőtlensége, betegsége, a görög, egészséget imádó, kultúrában az rossz pontnak számított. Ugyanígy nem sokat ért az, aki nem volt jó rétor, aki nem volt az ékesszólás mestere. Mindez, úgy tűnik, igaz volt Pálra nézve.
Pál nem próbált többnek látszani, mint egy egyszerű ember. Ő nem hatalommal, presztízzsel, ékesszólással, látomásokra, jelekre és csodákra való hivatkozással, ajánlólevelekkel felszerelkezve érkezett Korintusba az evangéliumot hirdetni. Az álapostolok viszont így jöttek, és ezek hiányában kritizálják Pált. Az apostol a mai részben a katonai életből vett képekkel válaszol az őt ért támadásokra. Lássuk, hogy mit tanít a harcról, arról, ahogyan megvédi magát az álapostolokkal szemben és támadást intéz ellenük, valamint arról a harcról is, amely az evangélium szolgálata életében.
I. Nem test szerint hadakozik
Pál azt írja, hogy "testben élünk, de nem test szerint hadakozunk". Ezzel azt mondja, hogy ebben a világban élünk, de nem e világ eszközeivel harcolunk, hiszen harcunk nem az e világhoz tartozók ellen van. Amikor hamis apostolok más evangéliumot hirdetnek a korintusiaknak, Pál azt vallja meg, hogy a más Jézus mögött más lélek (11.4), azaz nem Isten Lelke, áll - ezért a harc lelki-szellemi harc. Amikor apostoli szolgálatára , az evangélium hirdetésére tekint, szintén tudja, hogy nem emberi erőkkel harcol, hiszen e világ istene vakította meg az emberek gondolkozását (4.4). Ugyanezt így fogalmazza meg az Efézusi levélben: "Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak" (6.12).
Éppen ezért kéri Pál a Krisztus szelídségével és gyöngédségével, hogy fogadják meg intéseit. Ő megtanulta Krisztustól, hogy szelídlelkű és alázatos, és éppen ezt vetik szemére gyengeségként. Pál azonban nem kezd el tombolni, kirohanni ellenük, feljelentéseket írni, hamis viszontvádakat terjeszteni, másokat bemocskolni, vagy valamivel a korintusiakat zsarolni: nem test szerint hadakozik. Tud ő bátor, határozott lenni, szelídsége mögött erő van. Ez azonban Isten ereje, nem emberé. Saját felindulásából, sérelméből, megbántottságából cselekedni test szerinti harcot jelentene, ami semmit sem ér. Amíg a test szerint hadakozó ember jól érzi magát a válaszcsapásban, addig a Lélek szerint harcoló, még ha keménynek kell is lennie, fájdalmat hordoz. Ezért kér Pál, és ezért mondja, hogy amikor jelen lesz, "ne kelljen erélyesnek lennie".
Te vajon ki ellen harcolsz, és hogyan teszed ezt? Gyakran megyünk neki embereknek, körülményeknek, akadályoknak - testi módon. Vakon arra, hogy nem test és vér ellen van hadakozásunk. Téves harcainkkal megbántunk másokat, kimerítjük magunkat, és mégsem látunk változást. Nem lehet test szerint harcolni a "nem test és vér" ellen. Bárcsak meglátnád ma, hol vívsz szélmalomharcot, és eljutnál oda, ahová a mélyen megbántott, lenézett, kinevetett apostol: Testben élünk, de nem test szerint hadakozunk.
II. Mi ellen küzd?
Vajon mi ellen küzd az apostol? Tudjuk, hogy az álapostolok ellen, tudjuk, hogy a korintusi gyülekezet tagjaiért, és azt is, hogy a háttérben szellemi hatalmasságok állnak. Mégis elmond még valamit a harcról: "hadakozásunk fegyverei … erősek az Isten kezében erődítmények lerombolására. Ezekkel rombolunk le minden okoskodást és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek." Pál erődítményről és magaslatról beszél. Minkét szó a katonai nyelvből való, és védelmi pontokat, állásokat jelöl, amit a hódítónak be kell venni. Ezeket az erődítményeket és magaslatokat Isten ismeretével szemben emelt okoskodásnak nevezi az apostol. A harc tehát a fejben, a gondolatvilágban folyik! Talán jobb, ha okoskodás helyett gondolatra, érvrendszerre, eszmére utalunk. Olyan igazságként berögzült meggyőződésekre, amelyek nem engedik be az Isten ismeretét az emberbe. A hódítónak, a harcosnak le kell rombolnia az erődítményeket, a bástyákat, ahhoz, hogy bevegye a várat. Először az Isten ismeretét akadályozó és fenntartó hamis gondolatoknak, érveléseknek, eszméknek kell összeomolniuk, és csak utána "veheti be" Isten valakinek az életét.
Isten ismerete nem más, mint az evangélium elfogadása. Mint annak elismerése és befogadása, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, átokhalált szenvedett, hogy az én bűnöm átkát magára vegye, feltámadt, hogy uralkodjon, és igényt tart az életemre. Mennyi magaslat emeltetik mindezzel szemben. Micsoda hatalma van a hitetlenségnek, a büszkeségnek, az Isten elleni lázadásnak az emberi értelemben! Micsoda megerősített bástyák, hogy csak az élő Isten be nem törjön oda, és el ne fogalja azt - az őt illető helyet! Mennyi agyafúrt, fondorlatos gondolat, csak hogy Jézus Krisztus ne uralkodjon rajtad! És ha az egyik magaslatot összezúzza, azonnal épül a másik. Ha eddig az volt, hogy a tudomány fejlettsége mellett lehetetlen csodákat tevő Istenben hinni, holnap az lesz, hogy minden isten egyenlő - mindegy, hogy hívjuk, holnapután pedig azzal tartod távol, hogy ha lenne Isten, nem lenne ennyi szenvedés a világban…
Pál egy másik képet is használ, mégpedig a foglyul ejtés képét: "…foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre". Amint láttuk a harc a gondolkodásunkban folyik. Az ellenség, a Sátán gondolatok formájában jelenik meg. Gondolatok, amelyek nem igazak, hanem hamisak, amelyek nem az Isten akaratára vezetnek, hanem Isten ellen valók. Pál úgy látja a harcot, az evangélium hirdetését, hogy a gondolatokat foglyul kell ejteni, azaz meg kell fékezni, le kell fegyverezni. Azért, hogy engedelmeskedjenek Krisztusnak, aki erősebb és hatalmasabb náluk.
Ez a már hívő emberek életére nézve is igaz. A keresztyén élet harc, amely gyakran a gondolkodásban folyik. Sokakat gyötörnek különféle gondolatok. Legtöbben nem tudják, hogy igazak vagy hamisak-e, higgyenek és engedelmeskedjenek neki, vagy nem. Vannak olyanok, amelyek félelmeket és rettegést keltenek, mások szégyenérzetet és méltatlanság érzést, megint mások alkalmatlanságérzést, erőtlenséget, vagy éppen kételyt és hitetlenséget. Néha a bosszú és gyűlölet irányában indulnak el gondolataink, máskor a keserűség és önsajnálat jelentkezik. Nekünk szól a tanács: ejtsetek foglyul minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre!
Hogyan? Mi által? Melyek a fegyverek, amelyek rombolnak?
III. A lelki fegyverek
Pál ebben a részben nem nevezi néven a fegyvereket, csak annyit mond róluk, hogy nem testiek és erősek az Isten kezében. A testi/evilági ellentéte a lelki, a Szentlélektől való, az ő hatalma alatt álló. Melyek azok a fegyverek, amelyek Istentől való erővel bírnak? Pál apostol bővebb kifejtését adja ennek az Efézusi levél már idézett részében, azonban most csak két vonatkozására szeretnék kitérni.
Az első az Isten Igéje, az evangélium hirdetése. Ezt nevezi Pál a Lélek kardjának. Ahol az evangélium hirdettetik, ott az Isten ereje kiárad, hiszen az evangélium Isten ereje mindenkinek üdvösségére, aki hisz (Róm.1.16). Az egész Szentírásnak ez a központi mondanivalója: Jézus Krisztus meghalt és feltámadt, hogy neked életet adjon. Ennek az evangéliumnak a megvallása, a továbbmondása, a megélése által Isten leront erődítményeket és magasságokat.
Az Ige azonban ennél gazdagabb. Nem mond többet, mint Jézus Krisztus, mint az ő értünk való halála és feltámadása, de ennek titkát mélyen kibontja. Ennek kapcsán beszél a félelmekről, a szégyenről, az alkalmatlanságérzésről, a kételyről, és így tovább. Világosságot gyújt ott, ahol bennünk homály, bizonytalanság van. Így ejthetjük foglyul a gondolatainkat a Krisztus iránti engedelmességre: megvalljuk azt, amit Krisztus az ő Igéjében mond rólunk. Ehhez azonban olvasni, tanulmányozni, szívükbe rejteni kell az ő beszédét.
A másik oldala a lelki fegyvernek az imádság. Az imádságban fogadjuk el az Ige igazságát minden hamisság felett. Imádságban hívjuk segítségül Jézust, a szabadítót. Imádságra adatik a Szentlélek, imádságban vagyunk kapcsolatban az Úrral. Imádság nélkül nem tudunk Lélek szerint hadakozni, imádság nélkül elvesztünk.
Gondoljuk hát végig, milyen harcokat vívunk? Hiábavalót, test szerint, vagy amire Isten hívott, Lélek szerint? Az Ige és az imádság köt össze Isten erejével. Ezek nélkül nem hadakozhatunk lelki módon, hiszen nincs erőnk. Így marad gyakran a test szerinti küzdelem. Mi azonban vessük el magunktól a test szerinti küzdelmet, és hadakozzunk Lélek szerint. Szánjuk magunkat oda az Igének és az imádságra, és meglátjuk, ahogyan Isten munkálkodni fog bennünk. Ámen.

Pál apostol folytatja az adakozásról szóló tanítás kifejtését. A Korintusba írt második levélben két fejezet is azzal a nagy adománygyűjtési kampánnyal foglakozik, amellyel a pogánykeresztyén gyülekezetek siettek a Júdeában élő, éhség sújtotta zsidókeresztyén gyülekezetek segítségére. A korintusi gyülekezet korábban kapcsolódott be ebbe a szolgálatba, amikor ígéreteket, felajánlásokat tettek szükségben lévő testvéreik számára. Most jött el annak az ideje, hogy ígéretüket beváltsák, és a felajánlott összeget az arra megbízottaknak átadják. A korintusiak szívében azonban - úgy tűnik - nagyobb volt a lelkesedés, az elhatározás, mint a véghezvitel. Amíg a sokkal szegényebb macedóniai gyülekezetek - éppen a korintusiak korábbi ígéreteinek alapján felbuzdulva - erejükön felül adakoztak, Pál attól tart, hogy a korintusiakkal szégyenben marad. Ezért emlékezteti őket levélben felajánlásaikra, és írja nekik: "…az úgy legyen készen, mint hálaáldozat, nem pedig mint kényszerű adomány." Ennek az utolsó gondolatnak az alapján az apostol újra az adakozásról tanítja kedves gyülekezetét (6-15 versek), amely tanításnak az "adakozás titkai" címet adhatjuk. Ennek alapján lássuk, hogy mit üzen Isten nekünkarról, hogy: 1. Hogyan lehetséges örömmel adni? 2. Hogyan lehet az adakozás által meggazadagodni? 3. Mi jár még együtt az Isten szerinti adakozással?
I. Az első titok: hogyan lehetséges örömmel adni?
Pál az adakozás lelkületére, és nem annak mértékére utal, amikor különbséget tesz hálaáldozat és kényszerű adomány között. Az első kifejezés jelentése: dícséret, áldás, áldáskívánás, jótétemény; a másodiké: nyereségvágy, kapzsiság, telhetetlenség (Varga Zs. szótár). Az apostol azt szeretné, hogy a korintusiak Isten előtt kedvesen adakoznának: "Mindenki úgy adjon, ahogy előre eldöntötte a szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert 'a jókedvű adakozót szereti az Isten'". A jókedvű adakozó nem más, mint aki örömmel, jó szívvel, hálával ad, szemben azzal, aki csak kényszerből teszi ezt.
Az örömmel és tiszta szívvel való adakozás jó példája Dávid (IKrón.29). Miután adományt adott, majd a nép csatlakozott hozzá, azt olvassuk, hogy "… örült a nép az önkéntes adakozásnak, mert tiszta szívvel, önként adakoztak az Úrnak." Figyeljünk Dávid szavaira hálaadó imádságában: "Tudom, Istenem, hogy te a szíveket vizsgálod, és gyönyörködsz az őszinteségben. Én mindezt őszinte szívvel, önként adtam, és most örömmel látom, hogy önként adakozott neked néped, amely itt összegyűlt." Egy hatalmas népünnepélyként jelenik meg előttünk ez a nap, vajon mi a titka?
Az, amit Dávid imádsága elején vall meg. Istent áldja, magasztalja, majd így szól: "Tőled ered a gazdagság és a dicsőség, te uralkodsz mindenen. Mert ki vagyok én, és mi az én népem, hogy honnan volt erőnk ilyen önkéntes adakozásra? Bizony tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit kezedből kaptunk." Dávid azt vallja meg adakozása feletti örömében, hogy Isten az igazi adakozó. Ő az, akitől mindenünk származik. Amikor ad a sajátjából, valójában Istennek adja vissza, ami az övé.
Ugyanezt várja Pál a korintusiaktól, ugyanezt várja Isten tőlünk is. Mondd, mid van, amit Isten nem szabadon, tiszta és őszinte szívvel, örömmel és jókedvűen adott neked? El tudod képzelni, hogy fanyalogva, keseregve, számolgatva adta az életed? Képes vagy rá úgy gondolni, mint aki Jézus Krisztust úgy adta oda megváltásunkra a keresztre, hogy közben valamit megtartott magának, valami még értékesebbet elrejtett a szemeink elől, csakhogy azt már ne kelljen odaadni nekünk? Nem, erre csak mi vagyunk képesek. Gondolod, hogy bármiféle kényszer hajtotta Istent abban, hogy Fiát elküldte ebbe a világba? Talán tetszeni akart valakinek, meg akart felelni valakinek? Nem, így csak mi adunk. Isten az ő szabad szeretetéből, meg nem érdemelt kegyelméből adott Fiával együtt mindent minekünk (Róm. 8.32).
Éppen ezért gondold végig, hogy az, ahogyan te használod a pénzed, de nem csak a pénzed, hanem az anyagi javaid, a lelki javaid, a képességeid, az időd, az energiád - Isten ügyében, méltó válasz-e arra, ahogyan Isten használta mindazt, ami az övé, érted. Mi a motivációd az adakozás mögött? Van, aki bűntudatból akar így lefaragni. Van, aki "ki akarja fizetni" azt, hogy valamit, amit Isten rábízott, nem tesz meg. Van, aki szíve mélyén arra büszke, hogy ő többet ad… Van, aki kényszerből: úgy érzi, nem maradhat le. Sokat adhatunk különböző hamis indítékok alapján is (kedvetlenül, szó szerint: szomorúsággal, mert a pénzt, amit szeret, nem tudja elngedni könnyen), de jókedvűen, örömmel csak az képes bámit is adni Istennek, aki ezt az ő kegyelmére válaszként teszi.
II. A második titok: hogyan lehet az adakozásból meggazdagodni?
Pál arról ír, hogy az adakozás meggazdagít. Annak, aki ad, aki Isten ügyére áldoz, nem kevesebb lesz, hanem több. Ennek illusztrációjára - a Példabeszédek könyvéhez visszanyúlva - egy a mezőgazdasági életből vett képet használ: "Tudjuk pedig, hogy aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat." Azaz, aki bőven, hálával, jó lélekkel ad, az olyan, mint az a szántóvető, aki bőven vet és bőven is arat. Aki ad, az nem elveszít, hanem elvet valamit, amiből sokkal több fog kikelni. Az örömmel való bőkezű adakozás ugyanolyan bizonyosan terem "gyümölcsöt", mint az elvetett mag az aratás idején. Így gazdagodhatunk meg mindannyian, ehhez azonban sokaknak alapvető szemléletváltásra van szüksége.
Mit foglal magában ez a meggazdagodás?
Nem pénzbeli gyarapodást. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert mind külföldön, mind hazánkban elterjedőben van egy olyan felfogás, amely szerint az Úrnak történő adakozás a legjobb anyagi befektetetés, a megtérés egyenlő az anyagi gondok megszűnésével, a meggazdagodással. Általában olyan ószövetségi helyekre építik ezt, amelyekben - Isten áldásának jeleként - anyagi bőséget ígér Izraelnek. Jézus követése azonban nem erről szól. Ugyanakkor igaz, hogy sokan tapasztalták már életük folyamán: amikor örömmel és hálával adtak az Úrnak, ő csodálatos módon térítette azt vissza. Valamint az is igaz, hogy aki nem tiszteli az Urat vagyona legjavából, az ezzel semmit sem spórol meg magának. Ez azonban nem vezethet egy hívő embert sem arra, hogy szívében azzal adakozzon, hogy "majd többszörösen visszaadja ezt nekem az Úr". Ez a kalmárszellem nem egyeztethető össze a "jókedvű" adakozással.
­ Akkor miben várhatjuk a meggazdagodást? Pál így ír: "Az Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek…" Isten a szükségest adja meg, amely kifejezés a megélhetéshez alapvetően szükséges dolgokat, és az ezek meglétéből származó elégedettséget foglalja magában. Igazán az gazdag, aki elégedett; aki Isten kegyelmére válaszként örömmel ad a rászorulónak, az elégedett és gazdag. Aki azért ad, hogy többet kapjon vissza, az még adakozásában is szegény. Figyeljük meg, hogy ebben a mondatban Pál Istennek hatalmára utal, és ezt húzza alá azzal, hogy négyszer szerepel a "minden" szó. Minden kegyelmét kiárasztja rátok, mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek…
­De még ennél is többet ad: bőséget minden jó cselekedetre. Aki örömmel ad, azt Isten úgy gazdagítja meg, hogy újra tudjon adni. Itt kezd kibontakozni előttünk, hogy nem egyszeri , vagy akár egymást követő eseményekről van szó, amikor magunk elé képzeljük a "jókedvű adakozót", hanem egy lelkületről, egy életmódról, arról az emberről, akit az Ószövetség igaz embernek nevez. Erről beszél a 112. Zsolt., amit idéz is Pál: "Bőkezűen osztott a szegényeknek, igazsága megmarad örökké." Ezeket olvassuk még róla a zsoltárban: az Urat féli, könyörületes, kölcsönt ad, törvényesen jár el ügyeiben, nem fél a rossz hírtől, bőven ad a szegényeknek, igazsága megmarad.
Szeretnél-e ilyen ember lenni? Aki boldogan ad mindabból, amit az Úrtól kapott. Aki hihetetlenül gazdag, mert tudja, mindene ajándék, és elégedett. Aki nem fordítja el a fejét a szegények mellett.. Akinek az életformája az adás. Nemcsak pénzben, hanem mindenben: autója, lakása, képességei, ideje - mind-mind az Úré, mind-mind használatban, ha szükség van rá. Lehetsz-e másmilyen ember, ha Krisztus követője vagy? Nem ilyen volt maga Jézus? A Róm.8.12-ben az adakozás, mint lelki ajándék is említést nyer. Vannak, akiket Isten különösen megáldott azzal, hogy tisztaszívűen, örömmel, hálával, szerényen, titokban adnak. Nagyon gazdag, áldott, igaz emberek ők. Bárcsak lennének minél többen ezek a gyülekezetünkben!
III. A harmadik titok: mi jár még együtt az Isten szerinti adakozással?
Amikor Pál az adakozás erdményéről beszél, többra mutat annál, hogy enyhülnek a júdeai keresztyének terhei, valamint meggazdagodnak azok, akik tiszta szívvel adnak: "Mert ennek a szolgálatnak az ellátása … sokakat hálaadásra is indít az Isten iránt.", sőt: "… e szolgálat eredményességéért dicsőítik majd az Istent, azért az engedelmességért, amellyel Krisztus evangéliumáról vallást tesztek…". Minden adakozás célja Isten dicsősége, amely sokaknak száján és szívében gyarapszik. Jézus Krisztus minden követőjének öröm, ha valaki meglátja őt. Felismerjük-e, hogy a róla való bizonyságtétel egy módja az, ha a szükségben lévőt észrevesszük és megsegítjük? Elcsodálkozunk-e Istennek azon a kegyelmén, amikor azt tapasztaljuk, hogy valakire gondoltunk, valakit megsegítettünk, és kiderült, hogy ő éppen Isten előtt volt imádságban, nehéz szükségében, és a mi szívünk indulata Isten válasza volt erre. Ekkor ő nem nekünk lesz leginkább hálás, hanem Istennek, aki ilyen csodálatos módon viseli gondját, és ez nem elkedvetlenít minket, hanem örömmel tölt el. Istennek sok dicsőséget szerez, ha gyermekei nem kapzsiak, nem a pénz szerelmesei, hanem bőven adnak abból, amit tőle kaptak. Ebből a szabadon ajándékozó Istenből mutatnak be valamit a világ számára, ami hálaadást szül. Mi pedig mi mást szeretnénk, mint hogy minél többen magasztalják őt?
Az Isten iránti hálán túl az adakozás egy másik "gyümölcséről" is ír az apostol: "És ők könyörögnek is értetek, és vágyódnak utánatok, mivel Istennek jósága bőven kiáradt rátok." Az adakozó és az adományt elfogadó, a korintusi és a júdeai gyülekezetek között a szeretet és az imádság kapcsolata kezd el kiteljesedni. Távol vannak egymástól, nemcsak földrajzilag, hanem kultúrálisan is, de most egy olyan közösséget tapasztalnak meg, amelynek látható kifekjezését a pénz adja meg. Mindkét fél tudja, hogy ebben az eseményben Isten kegyelme munkálkodott, hiszen Isten kezdte el a bőkezűség, a hálaadás, az ebből fakadó közösség láncreakcióját. A korintusiak engedelmessége nagyobb, látható egységet szült - és ez az Isten szerinti adakozás egyik titka.
Hogy hogyan és kivel köt össze Isten, ha engedelmeskedsz neki, nem tudom. De azt igen, hogy ha engedelmeskedünk annak az Istennek, aki kimondhatatlan ajándékkal ajándékozott meg minket, és őt követve mindig csak kapni és birtokolni akaró életből elsősorban adni kívánó emberekké változunk át, meglátjuk, ahogy titkait fellebbenti előttünk, és úgy látjuk meg őt munkálkodni, ahogy korábban soha. Adjad magadat őneki, hogy ő adhasson téged másoknak!  ÁMEN!

A mai napon Isten Igéje alapján az adakozásról, a pénről fogok szólni. Arról, hogy az adakozásban legyetek bőkezűek. Adjatok bőven, adjatok örömmel! Amióta Gazdagréten vagyok lelkipásztor, még egyszer sem beszéltem direkt módon az adakozásról. Voltak, akik már fel is rótták ezt nekem, és igazuk volt. Mindig azt mondtam, akkor fogok az adakozásról igét hirdetni, ha az olvasott bibliai rész erről szól. Közel egy éve már készültem erre, annak a résznek az alapján, ahol azt olvassuk, hogy Ábrahám tizedet adott Melkisédeknek, Sálem királyának. Amikor azonban eljött annak ideje, hogy ezt a részt tanulmányozzam, úgy láttam, hogy elsősorban nem az adakozásról szól, így én sem beszéhetek erről. A mai igénkkel azonban més a helyzet. Isten egyértelműen az adakozásról, a pénzünkről beszél velünk általa.
 Pál apostol levelének 7. fejezetében leírta, mennyire örült annak, hogy munkatársa, Titusz jó híreket hozott Korintusból. A korintusiak korábbi bűnük miatt megszomorodtak, méghozzá megtérésre szomorodtak meg. Titusz azonban, úgy tűnik, más híreket is hozott Korintusból. Tájékoztatta Pált, hogy miként áll annak az adománygyűjtésnek az ügye, amelybe korábban kapcsolódott be a gyülekezet (IKor.16.1-4). Pál már hosszabb ideje szervezett egy gyűjtést a pogánykeresztyén gyülekezetekben a júdeai zsidókeresztyén gyülekezetek részére. Júdeában súlyos éhínség ütötte fel a fejét az előző években, és Pál úgy tartotta, hogy a pogánykeresztyének tartoznak azzal, hogy anyagiakkal szolgáljanak cserébe a lelki áldásokért, amit a zsidóságon, ill. az első keresztyén gyülekezeten keresztül kaptak (Róm.15.26-27). Ebben részt vettek az antókhiai gyülekezet (Ap.Csel 11.27-30), Galácia, Macedónia és Akhája gyülekezetei, köztük a korintusiak is. Ez utóbbiak lelkesedése azonban mintha kezdene alábbhagyni. Ebben az összefüggésben írja nekik az apostol, és üzeni nekünk ma a Szentlélek: az adakozásban legyetek bőkezűek! Az olvasott rész üzenete három részre bomlik: 1. A macedóniai gyülekezetek jó példája, 2. A bőkezű adakozás titka, 3. Gyakorlati megfontolások.
I. A macedóniai gyülekezetek jó példája
Pál a korintusiakat kívánja buzdítani, ezt azonban más gyülekezetek áldozatának bemutatásával teszi. A thesszaloniki és a filippi gyülekezetekről van szó. Ezektől az apostol nem várta azt az adományt, amit ők összegyűjtöttek. Egyrészt azért, mert "a nyomorúság sok próbája között" élnek. Nemcsak akkor támadt ellenségeskedés ezekben a városokban, amikor Pál az evangéliumot hirdette (Apcsel. 16-17), hanem később is üldöztetéseket kellett elszenvedniük (IThessz.2.14). Nyilvánvaló, hogy az ellenségeskedés, az üldözés, amelyet hitük váltott ki környezetükben anyagi, gazdasági veszteséggel, bizonytalansággal is járt. Pál szavaiból ki is derül, hogy ezek a gyülekezetek az üldözéssel együtt nagyon szegények is voltak. Mégis a nyomorúság sok próbája és a szegénység közepette bőséges örömben élnek, és "erejükön felül … önként adakoztak". Sőt, azt olvassuk, hogy "erősen sürgetve kérték tőlünk, hogy a szentek iránti szolgálatban adakozással részt vehessenek". Nem őket noszogatja az apostol, hanem ők unszolják Pált: hadd vegyünk részt az adakozás szolgálatában. És sokkal többet gyűjtenek, mint amit bárki is gondolna.
A macedóniai gyülekezetek nem egyedülálló példa. Engem a mai napig meglep, amikor hasonlóval találkozom. Előttem van egy idős, nyugdíjas házaspár, a férfi rokkant, az asszony fizikailag alig bírja az ápolását. Mindketten hívő emberek. Egyszer az asszony megjelent az irodában, hogy templomépítésre szeretne adakozni, és leteszi a pénzt az asztalra. Ereje feletti terheket hordoz. Nagyon szegény, nem véletlenül van csak egy égő becsavarva a lámpájukba. Erején felül adakozik, önként és örömmel - hiszen senki nem kérte őt. Szinte úgy érzem, vissza kellene adni neki. Nem ő az egyetlen ilyen eset. A meggyötört macedóniai gyülekezetek örömmel veszik ki részüket a jeruzsálemi szentek szükségeiből, idős emberek, nyugdíjasok, kispénzűek gyakran ugyanígy. A bőkezű, örömmel való adakozás titka nem az anyagi bőség. Sokak által megfigyelt tény: nem a tehetősebbek adakoznak többet, a mi gyülekezetünkben sem így van ez.
Ahogyan Pál a macedóniaiakat a korintusiak elé állítja Isten szerint való példának, ugyanúgy gondolhatunk mi az általam említett asszonyra. Vagy arra a másikra, aki a következőket írta a "Fedél nélkül - hajléktalanok lapja" egyik nem túl régi számában: "Ahol látok egy hajléktalant kezében a lapjukkal, én megyek oda hozzá, hogy megvegyem. A második, a harmadik embertől természetesen már el sem kérem a lapot. Kisnyugdíjas vagyok, de százasnál kevesebbet soha nem adok. Borzasztó látni, hogy az emberek egy része legyintve elmegy mellettük. …72 éves vagyok, de a jó Isten adott annyi erőt, hogy 3 hónapig jártam - végül már napi 3X1-1 órát utazva - egy 96 éves néni ápolásában segíteni. A Horváth kerten vitt át az utam. Egyik alkalommal 2 férfit láttam aludni egy padon. Középre rakták kis holmijukat, és fejüket összedugva védve cók-mókjukat, békésen aludtak. Lassan megközelítve őket 1-1 százast csúsztattam a kezükbe. Csak akkor tértek magukhoz, mikor már messze jártam. Jó volt nézni, ahogy csodálkozva vették ki a zsebükből a meglepetést…." Mit mond Isten a macedóniakon keresztül a korinusiaknak? Azoknak, akik sokkal jobb anyagi helyzetben, üldözésektől mentesen élnek? Mit mond Isten nekünk az ilyen hívő asszonyokon keresztül?
II. A bőkezű adakozás titka
A macedóniai gyülekezet viselkedése meglepő, még Pál számára is. Vajon mi a titka? Az apostol szavaiban a válasz kibomlik előttünk.
Azt írja a macedóniaiakról, hogy nemcsak adakoztak, hanem "először önmagukat adták az Úrnak..." Való igaz, hogy mind a thesszalonikai, mind a filippibeli gyülekezet tagjai először lettek Krisztus követőivé, először fogadták be az Urat, és szánták magukat oda az Úrnak, és csak ezután ébredt fel a vágy a szívükben, hogy részt vegyenek az adakozásban. Csak Jézus Krisztus tudta velük megtenni azt, hogy a nyomorúságok és szegénység közepette erejükön felül, örömmel adakozzanak. Ezt azért fontos világosan látni, hogy véletlenül se keveredjünk össze annak kérdésében, mire tart igényt Istent. Istennek nem a pénzed kell, hanem a szíved! Ha őszinte vagy magadhoz, a szíved, az életed sokkal "drágább", mint a pénzed. Először önmagad add az Úrnak, és soha ne gondold, hogy akármennyi pénzzel letudhatod ezt. Ugyanakkor az is igaz, hogy hogyan adhattad volna magadat az Úrnak akkor, ha a pénzed felett nem lett Úrrá? Övé lehet-e életed, szíved úgy, hogy nem lett az övé a pénzed? Ezért mondják: az a megtérés, amelyben a pénztárcánk "nem tért meg", nem megtérés.
Ugyanezt állítja Pál a korintusiak elé abban az igében, amely ennek a résznek legjobban ismert mondata, általában karácsonyi prédikációkból. Mi a titka a bőkezű adakozásnak? "Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok." Az igazi példa nem egy másik adakozó áldozata, hanem Jézus Krisztusé. A korintusiakról azt feltételezi Pál, hogy ismerik őt, amely ismeret nem róla való tudást, hanem vele való életközösséget jelent. Ha valaki önmagát az Úrnak adta, azért tette, mert megismerte őt.
Gazdag létére szegénnyé lett értünk. Jézus Krisztus a Szentháromság második személye, aki öröktől fogva van, az Atyával egyenlő. Ahogy a Filippibeliekhez írt levélben olvassuk, nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, hanem szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, megalázta magát, engedelmeskedett mindhalálig (2.6-8). Ez az ő értünk való megszegényedése. De azért lett Ő Isten létére szegény és megalázott úgy betlehemi születésében, mint golgotai kereszthalálában, hogy bennünket meggazdagítson.
Hogy mi az ő szegénysége által meggazdagodjunk. Meggazdagodni csak annak lehet, és annak kell, aki szegény. Csak az adja oda önmagát a kereszten kivégzett Jézusnak, aki felismeri, hogy Isten előtt élete üres, értéktelen, eredménytelen. Jézus Krisztus nélkül nincs Isten előtt igazsága, jó cselekedete, nincs bűnbocsánata, nincs üdvössége, nincs örök életre szóló reménysége. Amíg azt hiszed, hogy mindez megvan, lenézed, semmibe veszed a Megváltót. Nem érted, hogy minek jött el, miért halt meg, és miért van, hogy egyeseknek olyan sokat jelent ez. de ha felismered, hogy koldusszegény vagy, semmid sincs, azt is meglátod, hogy Isten Fia ,egszegényedése milyen csodálatos módon lesz gazdagságoddá. Nála kapsz igazságot, bocsánatot, üdvösséget, általa leszel Isten gyermeke. rajta keresztül kapod meg a Szentlelket. Akkor már nem gondolkozol azon, hogy önmagad mindenestől neki add.
Ez a lehetőség Isten kegyelme, mondja Pál. A kegyelem szó kulcsfontosságú ebben a részben. Isten kegyelmet adott a macedóniai gyülekezeteknek (v.1), ez az, amiről hírt ad Pál a korintusiaknak. Bőséges adakozásuk Isten kegyelmének a következménye. Ugyanezt állítja elénk Jézus Krisztusban: "ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét…" Fontos, hogy ahol Isten kegyelme, gazdagsága, szeretete, bőkezűsége kiárad az emberre, ott az továbbárad a másik emberre. Ezt jelzi a v.3. eredeti megfogalmazása, amelyben szintén szerepel a "kegyelem" szó, és amit így fordíthatnánk: "erősen sürgetve kérték tőlünk, hogy a szentek iránti szolgálat kegyelmében/jótéteményében/kiváltságában adakozással részt vehessenek". A macedóniak, a két említett asszony, és minden Isten szíve szerint való bőkezű adakozó a reá áradt isteni kegyelmet adja tovább. Ez a kegyelem, a Jézus Krisztus kegyelme a bőkezű, hálás, örömteli adakozás titka és forrása. Enélkül a sok kevés, ezáltal a kevés is sok.
III. Gyakorlati megfontolások
Miután Pál mind a macedónokat, mind az ő Urát élő például állította a korintusiak elé, gyakorlati tanácsokat ad az adakozással kapcsolatban.
A vágy, az akarás, az elhatározás és az adakozás véghezvitele nem azonosak egymással. A korintusiak elkötelezték magukat a gyűjtésre, felajánlásokat tettek, most mégis arra kell hogy figyelmeztesse őket az apostol, hogy "most pedig a cselekvést is végezzétek el". Én is felajánlásokat kértem a gyülekezettől a templomépítésre az ősz folyamán. Sokan válaszoltak erre, bár nem mindenki. Talán van, akiben mint a korintusiakban, alábbhagyott a lelkesedés. Hogyan fogja a mi adományunk megsegíteni az éhezőket? Túl kevés az, nem is érdemes elküldeni… Mit számít az én felajánlásom a templomépítésben? És hol vannak a másoktól várt millók? Ne engedjétek magatokat megtéveszteni, elcsüggeszteni: "amilyen az akarás készsége, olyan legyen a véghezvitel is".
Vajon mi a kedves Istennek? Volt, aki azért nem tett felajánlást a templomépítésre, mert túl kevésnek tartotta azt, amit ő tud adni Istennek. Mennyi az elég, mennyi kedves Istennek? Pál azt írja: "Mert ha megvan a készség, az aszerint kedves, amije kinek-kinek van, nem aszerint, amije nincs." Világos Isten üzenete: nem azt kéri, ami nincs, hanem azt, ami van. (A Parázsban írtam és kértem a diákokat is, gondolják végig, mi az ő felajánlások, legyenek részesei közös ügyünknek. Kevesen válaszoltak erre. De van olyan középiskolás, aki havonta 300Ft-ot ad a gyülekezetnek. Kedves Istennek!)
Mennyit adjak, abból, amim van? Vannak, akiknek rossz a lelkiismeretük, hiszen mindig lehetne töbet adni; mi az Isten szerint való határ? Az ige ebben is eligazít: "… azért, hogy másoknak könnyebbségük legyen, nektek ne legyen nyomorúságotok. Ellenben az egyenlőségnek megfelelően a mostani időben a ti fölöslegetek pótolja azok hiányát, hogy máskor azok fölöslege is pótolja majd a ti hiányotokat"
Minden Krisztusban hívő és benne élő testvéremet kérem, Isten színe előtt gondolja végig az elhangzottak fényében: a macedóniai vagy a korintusi gyülekezet írja-e le az ő helyzetét? Vajon a gazdagréti református gyülekezet olyan közösség lesz, ahol Isten kegyelme, a szeretet valódisága túlcsordul rajtunk, és erőnkön felül adakozunk, vagy pedig olyan, ahol az akarás megvan, de a véghezvitel nem? Isten előtt gondolj újra a templomépítésre, amit nem magunknak építünk, hanem azért, hogy gyülekezetünk gyümölcsöt teremjen, hogy még többen megismerjék az Urat. Gondold végig, nem hív-s Isten rendszeres adakozásra a rászorulók javára, az "Egymásért" csoporton keresztül? Kérdezd meg tőle, hogy a lelki javakért, amelyet itt, az ő népében kapsz, megfelelő lelkülettel és mértékben járulsz hozzá gyülekezetünk életéhez. Tőlem soha, senki ne kérdezze meg, elég-e ez, vagy az. Az Úrral beszéld meg, ő elé állj a pénzügyeiddel.
Az adakozás valamiről való lemondás, Isten szerint való böjtölés. Ma van az egyházi évben böjt első vasárnapja. Kérdezd meg Istent, nem hív-e arra, hogy valamiről lemondj Húsvét vasárnapig, aminek költségét mások javára fordíthatod?
Újra mondom: Istennek nem a pénzed kell, hanem az életed kell. De az életed nem lett az övé, ha a pénzed nem az övé.
"Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok." Ezt a kegyelmet hirdeti most nekünk, ezt az ajándékot kínálja nekünk, önmagában részesít bennünket az úrvacsorai közösségben. Saját gazdagságát osztja szét nekünk megtört testében és kiontott vérében. Adjuk magunkat oda az Úrnak! ÁMEN!