Lovas András Dr.

Ez a történet azt a kérdést veti fel, hogy ki jön el a gyermek Jézushoz, hogy leboruljon előtte és imádja őt. Ezzel a szándékkal érkeznek a bölcsek Palesztínába, és ugyanezt tervezi Heródes is - legalábbis ezt hazudja a bölcseknek. A messziről jött pogányok elismerik, hogy Jézus Úr, és így imádják őt. Izrael népének fejedelme retteg a gyermektől, és majd az életére tör. Akiktől azt várnánk, hogy ne törődjenek vele, elmennek hozzá, akitől azt várjuk, hogy köszöntse őt, gyűlöli.
Ki ez a gyermek? Ki ez a Jézus? Ki az, akinek születését ma ünnepeljük? Ki az, aki így feje tetejére állította a világot, már pusztán az érkezésével is? A Biblia szerint a Mindenható Isten, aki emberré lett. A szerető Úr, aki eljött hozzánk. Mégis, neked személyesen is meg kell válaszolnod ezt a kérdést. Vagy azzal, hogy leborulsz előtte, vagy azzal, hogy félted magad tőle.
I. Akik elismerik, hogy Jézus Úr!
"bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe". Bár az eredeti szöveg "magusokról" beszél, semmiképpen ne gondoljunk varázslókra. Eredetileg egy perzsa papi oszály tagjait illették ezzel a névvel, később kiterjedt mindazokra, akik flozófiával, csillagászattal, sőt asztrológiával, álmok magyarázásával foglakoztak. A bölcsek valószínüleg Babilonból jöttek, és nyilvánvalóan asztrológiával foglalatoskodtak.
A bölcsek a csillagok állásából olvasták ki, hogy megszületett a zsidók királya. A Biblia nem írja le, hogy miilyen csillagot láttak, többféle magyarázat is létezik. Talán a legvalószínűbb a Kr.e. 7-ben történt (Krisztus nem pont 0-ban született!), ritka, bolygóközi együttállás: a Jupiter és a Saturnus találkozott a a hal jegyében. Korabeli bizonyítok mutatják, hogy Jézus idejében Babilonban évtizedekre előre ki tudták számítani a csillagok mozgását. Ez a ritka együttállás is előre jelezve volt. Minthogy a Jupitert a világ uralkodója csillagának, a hal jegyét a végidők jelének, a Saturnust pedig Palesztína csillagának tekintették, a következő eredményre jutottak: Palesztínában megszületik a végidők királya.
A bölcseket, akik majd elismerik, hogy Jézus Úr, az asztrológia vezette Palesztínába. Mivel az asztrológia, mint életszemlélet és vallás, igen elterjedt ma, kicsit gondoljuk végig, hogy amit eddig láttunk, az mit jelent és mit nem jelent.
Nem jelenti, hogy Isten feloldotta korábbi tiltását és utálatát az asztrológiával kapcsolatban. A Biblián első lapjától kezdve végigvonul, hogy Isten teremtette az égitesteket, azért, hogy napok, hetek, ünnepek meghatározói legyenek. Isten azonban határozottan tiltja mindenféle tiszteletüket a jövő, a sors vagy a jellem tudakolása által. "Ha szemedet az égre emeled, és látod a napot, a holdat és a csillagokat, az ég egész seregét, ne tántorodj meg, ne borulj le azok előtt, és ne tiszteld azokat; mert azokat az ég alatt levő többi népeknek hagyta meg Istened, az Úr." (V.Móz.4.19) Ma tömegeket zár be sorsukba, (rossz) jellemvonásaikba, más emberek előítéletes megközelítésébe az asztrológia. Visszatérő mondat, hogy én ilyen jegyben születtem, és ezért ilyen vagyok - mégha ez egyértelműen bűnös tulajdonság is. Senki ne próbálja ezt az istentelenséget a bölcsek történetével alátámasztani!
Akkor hogyan értsük ezt? Azt kell látnunk, hogy Isten használta a pogány bölcsek asztrológiai és kultúrális hátterét ahhoz, hogy beszéljen velük. A Bibliát nem használhatta, mert nem ismerték. Isten önmaga megismertetésében, kijelentésében alkalmazkodik hozzánk. Ott találkozik velünk, ahol vagyunk. A keleti mágusokhoz így tud szólni, így szól hát hozzájuk. Mert neki mindennél fontosabb, hogy leborulva imádják Fiát. Ugyanez az alapelv Karácsony titka magyarázatának is. Miért lesz Isten emberré? Hogy szóljon hozzánk, hogy kijelentse szeretetét nekünk Jézusban. Miért nem más módon teszi ezt? Azért, mert így érthetjük meg és fogadhatjuk be a legvilágosabban.
Nem mondhatjuk azt, hogy több út létezik? A keleti mágusok - és sok mai ember útja - Jézushoz az asztrológia, esetleg másoké az egyház, a Biblia, a keresztyénség? Nem. Figyeljük meg, hogy meddig jutnak a bölcsek az asztrológia által! Van benne valamennyi igazság, mert elérkeznek Júdeába, de nem tudnak tovább menni. Jó helyen keresik őt, de mégsem elég pontos az információjuk. Végül a Szentírás, az Ószövetség segít, amelynek alapján az írástudók megadják a választ: a próféta szerint Betlehemben kell megszületnie a Messiásnak. Az Isten kijelentése adja meg a teljes választ. A történet alapján tehát nem állíthatjuk, hogy az asztrológiában semmi igazság, de azt látjuk, hogy Isten kijelentése a teljes igazság. Az asztrológia önmagában soha el nem vezet Jézus Krisztushoz, akiben az élő Istent ismerheted meg.
Miután a bölcsek megtudják, hogy Betlehemben kell keresniük az uralkodót, elindultak és elmentek a városba. A csillag előttük ment, majd megállt az általuk keresett hely fölött - ennek azonban már semmiféle csillagászati-asztrológiai magyarázatot nem lehet adni, itt Isten csodájáról van szó. A prófétai ige alapján eljutnak Jézushoz, és azt teszik, amit szándékoztak: leborulva imádják őt. Elismerik, hogy Jézus az Úr. Messziről jöttek, - és most nem földrajzi értelemben mondom ezt. Pogány asztrológusok, akik a legkevésbé valószínű jelöltek arra, hogy Jézust imádják. Vegyük észre, hogy Máté evangéliumának a legelején, Jézus születéséhez kapcsolódóan ott van: ő mindenkihez és mindenkiért jön. A pogányoknak ugyanúgy Jézus az út, mint a zsidóknak.
Vajon te eljutsz-e oda lelki utadon, hogy ezen a karácsonyon leborulj Jézus előtt, mint Urad és királyod előtt? Eljössz-e hozzá, figyelve az ő kijelentésére? Kész vagy-e és képes vagy-e imádni az Isten Fiát? Mindenek felé emelni, mindennél többnek tartani? El tudod-e mondani örömmel és hálával: én Uram és én Istenem?
II. Aki retteg attól, hogy Jézus Úr
Jézus előtt leborulni és őt imádni nem könnyű és nem veszélytelen dolog. Heródest nyugtalanság fogta el, amikor meghallotta a bölcsek jövetele célját. Talán helyesebb lenne azt mondani, hogy Heródes felkavarodott, sőt, megrettent a zsidók királya megszületésének hírét hallván. Ezt mindjárt megértjük, ha tudjuk, ki volt ez a Heródes.
Nagy Heródes Kr.e. 40-4. között uralkodott a rómaiak támogatásával. Félig edomita, félig zsidó lévén a zsidók megvetették uralkodójukat. Hallatlan dicsvágy járta át. Mindent megtett, ami dicsőségét és uralmát növelte, és mindent elsöpört útjából, ami azt veszélyeztette. Uralkodása alatt tömeget mészároltatott le. Kivégeztette feleségét és megfojtatta 3 fiát féktelen féltékenységében. Augusztusz császár, miután - Kr.e. 8-ban kegyvesztett lett, azt modta róla: "Inkább lennék Heródesnek disznaja, mint fia."
Érthető, hogy miért olvassuk, hogy nemcsak Heródest fogta el nyugtalanság, hanem vele együtt egész Jeruzsálemet. Ettől az embertől semmi jó nem jöhetett. Teljesen beleillik a képbe a betlehemi gyermekek legyilkolása is. Amint hírét hallja egy király megszületésének, nem tud másra gondolni, mint hogy ki kell őt végezni. De nem tudja, hol keresse. Katonákkal kerestetni nem lenne célszerű. Ezért kéri meg titokban a bölcseket arra, hogy majd ha megtalálták, mondják meg neki, hogy ő is elmehessen és imádhassa az Urat.
Heródes félti az uralmát. De nemcsak ő, hanem mindenki, aki annak közelébe kerül, hogy leboruljon Jézus Krisztus előtt. Jézus Úrként való elismerése a saját életed feletti uralom elvesztése, ill. átengedése. Ha ő az Úr, akkor ő irányít. Sokan nem kívánják ezt. Jézus Krisztus asszisztálhat a problémáikban, megmaradhat vallásos életük részének, de nem válhat élet-halál Urává életükben. Már pedig ennél kevesebb szóba sem jöhet. Karácsonykor Isten emberré lett. Azért, hogy az emberré lett Isten majd Nagypénteken a kereszten tegyen eleget az emberi nemzetség minden bűnéért. Ezért ünepeljük karácsonykor Isten hozzánk aláhajoló, megváltó szeretetét. Isten az ő Fiában mindent odaadott nekünk és értünk, azért, hogy mi is odaadjuk magunkat neki. Félted magadat tőle?
Vajon mit félt az ember Jézustól? Mindannyiunk valami mást. Miben fenyeget ő téged? Mit veszítenél el, ha leborulnál előtte? Mit kellene azonnal elhagynod, miben kellene rögtön változnod? Mi lenne az, ahol csak a bizalom tarthatna meg, ha engedelmeskednél neki, és nem látnál biztos garanciát magad előtt? Lépj elé, és válaszolj neki erre a kérdésre! Isten óvjon meg attól, hogy Jézustól uralmától való félelmedben megmaradj önmagad imádásának, az önmagadba vetett hitnek a rabságában!
III. Akit nem érdekel, hogy Jézus Úr
Befejezésül a történet szereplőinek egy harmadik csoportjáról fogok szólni, akik nem ismerik el, hogy Jézus Krisztus Úr, akik nem is rettegnek ettől, akiket egyszerűen csak nem érdekel ez a lehetőség. Ők Izrael írástudói és főpapjai.
Meglepő, hogy részükről nem látunk semmi reakciót arra a hírre, ami a bölcseket és Heródest egyaránt izgalomba hozta. Biztos, hogy tudják, miért kérdezősködik Heródes a Messiás születési helye után, hiszen egész Jeruzsálem tudott a bölcsekről. Hogyan lehetséges akkor, hogy megadják a pontos és helyes választ, majd pedig minden úgy megy tovább, mint korábban? Annyira el voltak foglalva napi (vallásos) tevékenységeikben, hogy teljesen figyelmen kívül hagyták Jézust.
Sokan töltötték el hasonlóan az idei Karácsonyt, és sokan élik az életüket hasonlóan: Jézus, mint mindenek Ura, egyszerűen nem téma. Soha nem rettentek még meg közelségének gondolatára, arra, hogy az életük feletti vezetést, jogot kéri. Ugyanígy, azt sem is értik, hogy mit jelent elismerni őt Úrnak, leborulni előtte, hogy milyen öröm találkozni vele. A történet még mindig mese, Isten bölcsessége és szeretete még mindig valótlanság számukra. Szomorú látni, amikor egy istentisztelet után vállrándítással mennek tovább
Jézus Krisztus Úr. Isten, aki emberré lett, értünk. Ezt ünnepelhetjük karácsonykor. Melyik csoportban látod magad? Aki közömbös, aki retteg, vagy aki elmegy és örömmel leborul előtte?
Boldog az az ember, akinek Istene az Úr! ÁMEN!
Lovas András

Krisztus feltámadt! - Valóban feltámadt! "Ti vagytok erre a tanúk" - mondja a feltámadott a tanítványainak. Vegyük észre, hogy ez a mondat kijelentőmódban hangzik el. Nem kérdés, hogy vajon tanúi-e a feltámadásnak, nem kérés, hogy legyenek szívesek azok lenni, és nem is felszólítás, hogy legyenek azok. A feltámadott Jézus Krisztus teljes bizonyossággal jelenti ki a tizenegyről: ti vagytok a tanúk.
A feltámadás ill. a feltámadott Jézus Krisztus tanúja az, aki teljes szívbeli meggyőződéssel bármi áron kész megvallani, hogy az, akit istenkáromlóként kivégeztek, feltámadt, él és uralkodik örökké. Ilyen tanúvá azonban nem tanfolyamon, vagy tankönyvek által lesz valaki. Ennek a tanúságnak ára van, hiszen sokan nem akarják hallani az igazságot. A Jézus melletti tanúskodás nem könnyed, örömteli, felhőtlen dolog. Nem volt az Péternek, aki letagadta, hogy ismeri őt. Nem volt az a tanítványoknak, akik félelmükben és csalódásukban szétfutottak kivégzése után. Így menetelnek ketten az úton Jeruzsálemből Emmaus felé. Lelkiállapotuk igaz tükre a tizenegynek, de sok mai tanítványnak is. Hittek abban, hogy Jézus a Messiás, ő a Király, de ennek már három napja vége. Reményük szertefoszlott. Ha valamiről tanúskodhatnak, az az, hogy a Mestert megölték, és vége a történetnek.
Hogyan lett a tanítványokból tanú? Azokból, akik az asszonyok tanúságára egy kézlegyintéssel annyit mondtak, hogy üres fecsegés. Hogyan lehetséges, hogy Jézus kijelentése annyira igaznak bizonyult, hogy később még életüket is képesek voltak feláldozni, de nem tagadták meg a róla való tanúságot? Hogyan juthat szívbéli bizonyosságra Krisztus feltámadása felől egy XX. század végi kételkedő? Vajon kimondja-e Jézus Krisztus közöttünk, ma, ugyanezzel az egyértelműséggel, hogy tanúim vagytok? Ezekre a kérdésekre keressük a választ a ma olvasott részben.
I. Hogyan viszonyul a feltámadáshoz az ember?
Kész róla beszélgetni, vitatkozni. Lukács evangélista leírja, hogy miután az asszonyok üresen találták a sírt, majd Isten követei hírül adták a feltámadást, ketten mentek Jézus tágabb tanítványi köréből az Emmausba vezető úton. Jézus melléjük szegődik, de nem ismerik fel, amíg meg nem magyarázza nekik az Írásokból, hogy a Messiásnak szenvedni, meghalni és feltámadni kellett, valamint meg nem töri a kenyeret egy közös vacsorán. A két férfi, amint felismeri, hogy Jézus felátmadt, késő este visszatér Jeruzsálembe a tizenegyhez, hogy tanú legyen. Közben Simonnak is megjelent az Úr, de a többieknek még nem.
"…mindezekről beszélgetnek". Elképzelem ezt a beszélgetést. Legalább hárman vannak, akik hisznek, akik tanúk, akik állítják, hogy Jézus feltámadt, mert találkoztak vele. De valószínű, hogy a többiekben még igen erős kétségek és kérdések élnek. Gondoljunk csak Tamásra, aki János evangélista beszámolója szerint nem volt ott, amikor Jézus megjelent a tanítványoknak, és amikor azok egybehangzóan állítják, hogy találkoztak vele, Tamás azt feleli, hogy nem hisz, amíg nem látja őt, sőt, amíg nem érinti őt és sebeit. (Jn. 20.24kk). Nem tudom, hogy milyen hangulatú lehetett ez a beszélgetés, hangos és szenvedélyes, vagy csendes és elmélyült, de bizonyos, hogy nem állt távol sok mai hasonló beszélgetéstől. Amikor hívők és nem hívők megvitatják a hit kérdéseit. Történhet ez teljes őszinteséggel, bizalommal, vagy pedig feszültebb légkörben, összecsapások közepette. Nem mindenki, de sokan, akik nem hisznek, készek ilyen jellegű beszélgetésben, vitában résztvenni. Gyakran sokkal inkább, mint egy (húsvéti) istentiszteleten résztvenni. Az ember biztonságban érzi magát: egyenlő beszélgetőpartnerével, saját értelmére, tapasztalataira támaszkodik, és úgy érzi, nagy meglepetés nem érheti. Vannak, akik hasonló módon vannak itt ma is. Azzal a fenntartással, hogy kívülállóként megfigyeled, meghallgatod azt, ami történik, ami szól, és utána majd megbeszéled, megvitatod azt. Akár magaddal, akár másokkal. Mit mondjunk erről? Amíg őszinte istenkeresés rejlik mögötte, legitim ez a hozzáállás. Amikor cinikus közöny, ellenségesség, vagy Isten előli menekülés, bújkálás motiválja, végzetes lehet.
"Miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: Békesség néktek". A beszélgetésnek, érveknek, ellenérveknek azonnal vége lett: megjelent a feltámadott. Nincs szükség több magyarázkodásra, nincs lehetőség több okoskodásra. A vita tárgya ott áll előttük. Azt gondolhatnánk, hogy erre nincs más válasz, mint a hit, de nem ezt találjuk, és ez nagyon fontos ma nekünk. A feltámadotthoz való újabb viszonyulás bontakozik ki előttünk: nem hisznek a saját szemüknek.
Először megrettennek és félnek, mert azt hiszik, hogy szellemet látnak. Természetes ez a reakció, hiszen Jézus Krisztus egyszercsak megáll közöttük - váratlanul. János evangélista hozzáteszi ehhez, hogy zárt ajtók mögött voltak. Jézus megpróbálja oszlatni ezt a félelmet, és megmutatja nekik kezét és lábát, hogy belássák, ő valóban az, akit láttak a kereszten szenvedni és meghalni. Nem szellem, amint gondolják. Ők, akik között vannak, akik úgy gondolkodnak, hogy "hiszem, ha látom", látnak és mégsem hisznek. Inkább hiszik, hogy valami szellemmel találkoznak, semmint hinnének megfeszített Jézus feltámadásában.
Számunkra is elgondolkoztató ez a magatartás. Vajon aki közülünk azt modja, hiszem ha látom, hinne, ha tényeg látna? De így is mondhatom: te, aki azt mondtad, elfogadod őt, ha egy konkrét dolog megtörténik, tényleg így cselekedtél? Mert nem kevesen vannak azok, akik elfelejtették az ilyen kijelentéseiket. A feltámadott valósága annyira új, annyira más, mint minden ebben a világban, hogy az ember ha csodát lát, azt is képes megmagyarázni, csak ne kelljen hinnie.
Van egy másik oka is kételkedésüknek; azt olvassuk, hogy "…még mindig nem mertek hinni örömükben, és csak csodálkoztak…". Annyira jó volt, amit láttak, hogy nem merték elhinni. Ez egy másik oldala annak, hogy látják, de nem hisznek. Nem mernek hinni, ez olyan jó, hogy nem lehet igaz. Hallottam már embert, aki így fogalmazott, amikor elkezdte felismerni, hogy Jézus Krisztus micsoda választ nyújt egyéni problémáira, bajaira. "De jó lenne, ha igaz lenne…" - "De valóban igaz, tanúja vagyok" - nem, nem merem hinni…" A sokat csalódott ember már nem mer örülni, nem mer hinni, mert fél, hogy újra csalódik. Pedig Jézus Krisztusban nem kellene csalódnia.
Így viszonyul az ember a feltámadáshoz: kész róla csevegni vagy vitatkozni, hajlamos a bizonyítékot félremagyarázni, vagy csalódottságában azt mondani: ez túl szép… Lássuk, hogyan viszonyul a feltámadott a kételkedő emberhez!
II. Hogyan viszonyul a feltámadott Jézus a kételkedő emberhez?
Ugyanezt a leírást vizsgáljuk meg Jézus szemszögéből. Mit tesz ő annak érdekében, hogy tanítványaiból tanúk legyenek?
Eljön a beszélgetésbe. Azaz nem elégedik meg azzal, hogy róla beszélgetnek, vitatkoznak, spekulálnak. Nem elég neki annyi, hogy szó esik róla. Vannak, akik azt gondolják, hogy ez kimeríti a "hívő", vagy "vallásos" fogalmát, de ő nem így látja. Tanúkat akar. A beszélgetésben megjelenő kételkedés nem tartja vissza őt attól, hogy húsvéti hittel ajándékozza meg őket. Jézus nem tart a kételytől, is nem is akar megtartani abban. Azon van, hogy élő hit, szívbeli meggyőződés fakadjon minden szívben, és tanújává legyen minden ember. Ennek bizonysága, hogy egyszer csak megállt közöttük azért, hogy kijelentse, megismertesse magát.
Ez a titokzatos megérkezés sokaknak tapasztalata: Váratlanul egyszercsak megjelent - nem testben, de azzal a szívbéli bizonysággal, hogy jelen van, itt van, hozzátartozol, és nélküle elképzelhetetlen már az élet. Megtörténhet éppen egy beszélgetésben, egy istentiszteleten, úrvacsorában, a csendes órában, kirándulás alatt, bárhol és bármikor. Itt is és most is. Az emberibe, a mindennapiba, az evilágiba eljön, és feltámadása valóságát elhozza. Találkozol az élő Krisztussal - míg a melletted ülő, a veled egy fedél alatt élő semmit sem lát ebből. Ugyanazt hallod és látod, mint ő, te mégis Jézussal találkozol, míg a másik csak önmagával, vagy egy másik emberrel.
Hadd osszam meg egy mai, frissen olvasott példáját annak, hogy Jézus eljön és örömmel jelenti ki magát az őt keresőnek, hogy tanújává tegye. Egy iszlám férfi megtérésének történetéből idézek. "1985-ben Európában tanult. A muszlim böjt, a Ramadán utolsó hetében nem tudott aludni. Az altató sem segített. Allahhoz kiáltott: 'Isten, miért büntetsz engem'? Talált egy Bibiát a hotelszobában. Ott nyitotta ki, ahol ez állt: Segítség baj idején - olvassa a 4. zsoltárt. Ibrahim megdöbbent. Elolvasta és így imádkozott: 'Tudom, hogy vannak, akik hisznek ebben a könyvben. Ha te vagy ennek a könyvnek az Istene, add meg, hogy elaludjak'. Lefeküdt, és mély, álom nélküli alvásba zuhant. Azonban hamar megfeledkezett erről az élményről. Egyszer utcai evangélizációba botlott, ahol hallotta, amint egy keresztyén azt mondja, hogy 'Jézus az egyetlen út Istenhez, ő a Békesség Fejedelme'. Ibrahim megkérdezte: 'honnan tudod, hogy a keresztyénség az egyetlen út? Vagy hogy a Biblia Isten Szava, és nem a Korán?' 'Ha tudni akarod a választ ezekre a kérdésekre, kérdezd Istent. Ő szeret téged, és megmutatja az utat.' - mondta neki a keresztyén ember. 'Teljesen megdöbbentem. Soha nem hallottam még senkiről, aki azt mondta volna, hogy Isten szólt hozzá.' - mondta. Egész életében egy kárhoztató, és nem egy szerető Istent szolgált. Kényelmetlenül, de imádkozott Ibrahim: 'Isten, képes kell hogy légy arra, hogy szólj hozzám. Ha nem, elfordulok tőled.' A következő éjjeleken álmában ragyogó világosságot látott az égen. Ahogy kjobban megnézte, felismerte, hogy egy kereszt az. Ezután hangot hallott: 'Ez az én utam. Jézus az én Fiam. Békességemet adom neked, és örömömmel ajándékozlak meg.' Ibrahim felébredt, és alig tudta elhinni: Isten szólt hozzá." Másnap Ibrahim átgondolta döntésének következményeit, majd Krisztus követője lett.
Jézus kijelenti magát a tanítványoknak, megmutatja kezét és lábát, majd pedig megeszik egy halat, hogy a valóságot lássák, és ne gondolják szellemnek. Ezután "megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat". Az Ószövetség alapján bemutatja, hogy meg kellett halnia és fel kellett támadnia. A tanítványok is az Ószövetség alapján tájékozódtak arról, hogy mit hisznek a Messiásról, mégsem értették meg, hogyan lehetséges, hogy az Isten felkentje, a végidők Királya kereszthalált hal. Hiába olvassák, Isten dolgaira korlátozott a látásuk, amíg Jézus Krisztus meg nem nyitja az értelmüket. Csak a feltámadás fényében ért(het)ik meg, hogy a kereszthalál nem kudarc, hanem győzelem; a bűn, a kárhozat, a Sátán hatalmának legyőzése. Ugyanígy, akármit nem értesz, nem bírsz befogadni Jézus Krisztusból, az ő személyéből, a vele történt dolgokból: Kérd, hogy nyissa meg értelmed az Írások alapján. És ő meg fogkja nyitni, mert tanúvá akar tenni.
III. A tanú feladata
A tanú feladatát is elmondja Jézus. Ha Krisztus feltámadt a halálból, ha a kételkedésben ő valami olyan jóval és széppel ajándékoz meg, ami szinte túl szép ahhoz, hogy elhiggyük, akkor arról másnak is tudnia kell. Akkor "hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között…" Mert ez a tanú üzenete. Egyrészt nincs olyan nép, közösség, személy, akinek ne kellene hirdetni az örömhírt, hogy Krisztus feltámadt, valóban feltámadt! A halál legyőzetett. a Sátán vereséget szenvedett. Ez a te feladatod is: nem megmagyarázni, nem pusztán érvelni, ne nagy szónoklatokat tartani, csak tanúskodni, hogy én sem hittem, engem megkeresett, és nem akarok már nélküle lenni - egy pillanatig sem. Az üzenet tartalma pedig a megtérés és a bűnbocsánat. Aki odafordul ahhoz, aki ő utána jött, aki meglátja sebeit a kezén és lábán, aki lebotul a feltámadott előtt, az tudja, hogy szabad emberré lett. Bűnei megbocsáttattak, vétkei ekfedeztettek. Ez az ő ajándéka részünkre, kételkedő emberek számára. Nyissad meg előtte szíved, mert ma rólad mondja a feltámadott Úr: Te vagy erre a tanúm! ÁMEN!
Lovas András

Ha valaki végigolvassa Jézus Krisztus elfogatását, a Nagytanács, Pilátus ill. Heródes előtt lezajlott kihallgatását, mindezekben való megaláztatását, feltűnik neki, hogy Jézus - jobbára - hallgat. Ahogyan Ézsaiás megprófétálta: "Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki." (Ézs.53.7) Ritkán szólt, és akkor sem kereste védelmét, nem háborgott az őt ért igazságtalanság miatt, nem fogadott bosszút, nem jajveszékelt a halállal szemben. Némaságában méltóságot hordozott.
Megfeszítése után, a kereszten már semmit sem mond vádlóinak, ill. az őt gúnyoló tömegnek. Egyedül a megtérő latorhoz, ill. anyjához szól, mennyei Atyján kívül. Jézus a kereszten imádkozik. Kivégzés alatt, haldoklás közben - imádkozik. Az ő Atyjához szól, aki nem vette el tőle ezt a pohárt, bár háromszor kérte. Ahhoz fordul, aki kiszolgálatta őt, egyszülött Fiát, ellenségeinek. Beszél, őszintén és bizalommal azzal, akinek akarata teljesedik be rajta. "Atyám" - szólítja meg őt a gyermeki bizalom hangján. Nem liturgia ez, nem szokás, nem előre megírt imádság. A szenvedő Fiú szívéből fakadó közlés a szerető Atya szívéhez. Azzal, hogy imádságba lezd, elismeri az Atya hatalmát, fennhatóságát, megközelíthetőségét, figyelmét és törődését.
Lehetne Jézus néma, összeszorított ajkú, bezárt szívű. Végigcsinálhatná azt, ami felőle megiratott úgy, hogy nem beszél az Atyával. Mondhatná, hogy végigcsinálom, amit kívánsz, de azt ne várd, hogy közben bizalommal legyek irántad… De nem így történt. Az, aki engedelmes Fiúként önként vette át az Atya akaratát, engedelmesen és bizalommal cselekszi azt meg. Ezért képes még itt is, még most is imádkozni. Ezért képes hinni és bízni halálában is.
I. Jézus az ellenségeiért imádkozik
Ha Jézus imádságát tekintjük, még nagyobb kérdésekkel találjuk magunkat szemben, mint hogy hogyan képes ő egyáltalán imádkozni. Jézus nem magáért imádkozik, mégcsak nem is tanítványaiért, vagy azon kevesekért, akik valóban gyásszal vannak a kivégzőhelyen. Azokért jár közben, akik szembenállnak vele, az ellenségeiért. A tömeg gúnyolódik, mocskolódik és közben jól szórakozik. Valami végre történik a városban. Egy kivégzés mindig eseményszámba ment, ez a mai is. "Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről…másokat megmentett, mentse meg magát, ha ő az Isten választott Krisztusa…" mondják röhögve. Ezekért imádkozik Jézus. Ahhoz imádkozik, akinek küldöttétmegölik, az, akit megölnek, azokért, akik ezt véghezviszik, akkor, amikor ez történik. Erre nem lehet mást mondani, minthogy abszurd, képtelenség, érthetetlen és értelmetlen. A haldokló gyilkosaiért imádkozik utolsó szavaival? Ahhoz könyörög, akinek Fiát kivégzik? Nem feltámadása után, hanem akkor, amikor mindez zajlik? Mi történik itt? Hogyan lehetséges ez?
Nagyon tévedünk akkor, ha ezt a képtelenséget elintézzük azzal, hogy ő Jézus, az Isten Fia. Még nagyobbat, ha természetesnek vesszük, ha elvárjuk, ha azt mondjuk, hogy persze, könnyű neki. Ha a képtelenség élét eltompítjuk azzal, hogy isteni természetére tekintünk. Mert amint Jézus vért verejtékezve fogadta el az Atya kezéből a halálos döntést, ugyanúgy emberi természete teljes valójával volt jelen a kereszten. Hogy ez mennyire így van, azt bizonyítja az, hogy ami itt történik, az nem más, mint amire Jézus bennünket is tanított: "Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket, hogy legyetek a ti mennyei atryátoknak a fiai" (Mt. 5.44-45). Amit tanított, azt éli itt meg. Ez a Mennyei Atya jelleme, akinek abban vagyunk mi is fiai, ha úgy cselekszünk, amint ő is cselekedett.
És ha valaki közülünk - saját kudarca, múlasztása beismerése helyett - még mindig azt magyarázná, hogy erre csak Jézus képes, tekintsen egyre Jézus első követői közül, aki - amikor megkövezték - így imádkozott: "Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt" (Apcsel.7.60). Ugyanaz munkál benne, mint Jézusban: a szeretet. Miközben a gyilkos gyűlölet tárgya, isteni szeretettel szeret. Péter apostol ugyanezt írja levelében az üldözött keresztyéneknek: "Ne fizessetek gonoszért gonosszal, gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg: mondjatok áldást, hiszen arra hivattatok el, hogy áldást örököljetek." (IPét.3.9)
Ez nem fanatizmus, "extrakeresztyénség", hanem az evangélium és a keresztyén élet középpontja. Éppen abban látszik Krisztus követésünk erőtlensége, hogy elkezdünk tiltakozni: ez lehetetlen, ezt nem is várhatja el, erre nem vagyok képes. De mondogathatjuk-e ezt annak, aki imádkozott értünk, és aki példát hagyott ránk? Lehetünk-e az övéi úgy, hogy ami tanításának és életének, - halálának! - szíve, azt elintézzük azzal, hogy nem ránk tartozik. Pedig ezt tesszük!
II. Hogyan értsük Jézus imádságát?
"Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek" - nehéz értelmeznünk Jézus Krisztus szavait. Tudniillik először arra gondolhatnánk, hogy Jézus azt mondja: Atyám, mivel nem tudják mit tesznek, nem is baj, amit tesznek, ne tekints erre. Mintha nem is vétkeznének. Mintha nem lenne súlya a tettüknek. Azonban erről szó sincs, Jézus imádsága nem felmentés a bűn ténye alól. Mit jelent akkor z a félmondta, ez az indoklás?
Sokkal inkább elmélyíti a bűn tényét, semmint jelentéktelenítené azt. Bocsáss meg nekik, mert bocsánatra van szükségük, kegyelemre, hiszen olyan vakok, hogy azt sem tudják, azt sem fogják fel, hogy vétkeznek. A vallási vezetők azt gondolják, hogy isteni gondviselésszerűen ők mentik meg a népet, Isten népét, egy istenkáromlótól. A felheccelt tömeg és katonák megrészegednek a vértől, a zsákmánytól, a látványtól. Eszük ágában sincs azt gondolni, hogy ebben bármi bűn van - a kivégzés mindig is a nép cirkusza volt. Hogy gúnyolják, köpdösik, gyalázzák - része a játéknak, a szorakozásnak. Nem tudják, hogy mit tesznek; tudják, hogy kivégzésen vannak, de nem tudják, hogy bűn amiben részt vesznek. Az Isten Fiát irtják ki maguk közül.
Éppúgy történik, mint ma is. Az ember tudja, hogy mit csinál, de nem tudja, hogy az bűn. A héten megakadt a szemem egy internetes fórumon, amely témája a bűntudat volt. Ellátogatván a mutatott helyre a következő kérdést találtam, amelyhez mindenki, szabadon, természetesen telkjes inkognitóban, így felelősség nélkül, hozzászólhatott: "Bűntudatot érzel-e akkor, ha társadat megcsalod?" A válaszok lényege az, hogy azt sem tudjuk, mi az, hogy megcsalás, hogy ha a másik nem tudja, nem okoz neki fájdalmat, és így tovább. Az egyik hozzászóló azt írta, hogy ha valaki azt állítja magáról, hogy őszinte, nézzen a tükörbe és köpje le, amit lát (mert úgysem az - azaz ilyen nem létezik), vagy ha mégis, ő a legnagyobb balek a világon. Amikor tehát a világ azt mondja, hogy a bűnt - jelen esetben a hűtlenséget - mégcsak definiálni sem lehet, mert ilyen nem létezik, amikor bűn nincs, ha a másik nem tud róla, amikor mindenkinek joga van mindenhez, ami eszébe jut - beteljesedik Jézus szava: nem tudják, mit cselekszenek. Tudják, de nem látják. Máshol ezt így mondja Isten Igéje: "Ezeknek gondolkozását e világ Istene megvakította, mert hitetlenek…" (IIKor.4.4).
Éppen ezért Jézus nem úgy imádkozik, hogy "Atyám, nézd el nekik", hanem úgy, hogy "bocsásd meg nekik". Megmutatja, hogy az egyetlen egy dolog, amit a bűnnel tenni lehet: hogy valaki megbocsátja azt. Mindegy, hogy tudod, vagy nem, az elkövetett bűn megmarad, nem lehet semmivé varázsolni, jóvátenni, elfelejteni. Részesévé lett a világnak és az életünknek. Ami megtörtént, azt nem lehet megnemtörténtté tenni. Isten előtt van, mert minden bűn végeredményben ellene való bűn. Az egyetlen lehetséges válasz rá, a megbocsátás. Oda kell menni, ahol a bűn van. Ezért imádkozik Jézus - mert nélküle a bűnök megmaradnak.
Bárcsak Isten nyitná fel a mi szemeinket is arra, amit teszünk, és amiben nem tudjuk, mit teszünk. Amiben másoknak olyan fájdalmakat és kárt okozunk, amit el sem tudunk képzelni. vagy amivel kapcsolatban azzal nyugtatjuk magunkat, hogy senkinek nem ártunk vele - de Isten szent felségét mégis megsértjük és bemocskoljuk. Nem én, nem te, nem a közvélemény, hanem egyedül Isten a mérce. Egyedül őt illeti a jog, hogy valamiről kimondja, bűn vagy nem. De amit ő annak nevez, mi ne nevezzük másnak, legyen az a mi életünkben, vagy a máséban, mindegy.
III. Jézus imádságának legmélyebb jelentése
A fentieken túl van Jézus imádságának egy igen mély, elrejtett értelme, ami számunkra az örömhír forrása. Amikor azt mondják neki, hogy másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni, igazat mondanak. Azzal ment meg másokat - ott, a kereszten - hogy nem menti meg magát. Ugyanígy Jézus imádságának is kettős értelme bontakozik ki előttünk. Ezek valójában nem tudják, mit cselekesznek.
Amikor Jézust mindenki elutasítja, megveti, az Atya elfogadja. Az utált, megvetett. eldobott Jézus éppen ebben az elvetettségben lesz az egyetlen, tökéletes, megismételhetetlen bűnért való áldozat. Nem tudja ezt Pilátus, nem tudják a vallásos vezetők, nem tudja a szórakozó tömeg, nem tudják a gyászoló és rettegő tantványok. De tudja az Atya, és tudja a Fiú. Isten titka az, hogy a mi vegy végbe a Golgotán, hogy minek lesznek a részesei Jézus ellenségei. nem menti ez a bűnüket, nem oszlatja felelősségüket. De megszerzi számukra a bocsánat lehetőségét. Ezért imádkozhat így a Fiú: Bocsáss meg nekik… Bocsáss meg Atyám, mert itt függük ég és föld között, hogy a te ellenük való haragodat elhordozva elmondhassam ezt az imádságot.
"És a Mennyei Atya kétségtelenül meg is hallgatta ezt a könyörgést, így történt azután, hogy a nép közül sokan hittel itták később azt a vért, melyet kiontottak" - írja Kálvin. Nemcsak Pünkösdkor, nemcsak Jeruzsálemben, hanem itt is, a mai napig is. Mert te, aki velem együtt ott voltál azok között, akik nem tudták, mit cselekszenek, velem együtt ott vagy azok között, akikért imádkozott Isten Fia halálának óráján.
Lovas András

Pál apostol az előző versekben a szenvedésekről, nyomorúságokról, küzdelmekről beszélt. Kristályiszta logikával muatta fel, hogy milyen vígasztalást talál mindezek közepette az, aki életét a Jézus Krisztussal való közösségben éli. Két dologra hívta fel a figyelmet: 1. Szenvedéseink, amely az egész teremtett világ bűn miatti szenvedésének része, valami újnak a kezdete. A fájdalmakat a vajúdás fájdalmaihoz hasonlítja. Isten Jézus Krisztus halála s feltámadása által az egész teremtett világ megújítását munkálja. 2. Nehézségeinken, fájdalmainkon keresztül  Isten formál bennünket, és valójában ez életünk célja: Krisztus képére átváltozni. Mindezekkel megerősítést, vígasztalást kíván nyújtani.
A ma olvasott részben ezeket a gondolatokat viszi tovább. Célja továbbra is a bátorítás, a vígasztalás, a megerősítés, de nem magyarázat/tanítás által. Egyetlen egy célja van: hogy bemutassa Isten szeretetének hatalmát. Ezért válik stílusa tanítóiból költőivé, ezért érnek el az utolsó sorok himnikus magasságokat. Isten szeretetét nem lehet tanítani, nem lehet megmagyarázni, csak rámutatni, bizonyságot tenni róla, megpróbálni kimondani a kimondhatatlant, és közben imádkozni: Jöjj, Szentlélek, és áraszd ki az Atya szeretét szívünkben Jézus Krisztus által!
I. Isten szeretete: Isten önközlése
„Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” Félünk? Aggódunk? Letörtünk? Elkeseredtünk? Fel akarjuk adni? Úgy érezzük, hogy összefogott ellenünk az egész világ? Semmi sem sikerül? Mindenkinek csak baja van velünk? Mindenki ellenünk? Hol van Isten?
„Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” Hová lett életünkből Isten szeretetének ereje? Miért van az, hogy elkönyveljük, Isten az ő Fiát adta értünk, azután túl lépünk az evangéliumon, és elveszítjük őt szemünk elől? Tudjuk a leckét, de az evangélium gazdagsága, Isten szeretetének hatalma nem jár át, amikor jönnek a gondok. Mi lenne, ha minden küzdelmünket újra az evangélium fényében látnánk? Mi lenne, ha először, vagy újra felragyogna szívünkben Isten szeretetének hatalma?
Isten szeretete megjelent Jézus Krisztusban (v. 39), mondja az apostol. Láthatóvá, hallhatóvá, megismerhetővé lett a Fiúban. Az Atya, Fiú és Szentlélek csodálatos, semmihez sem hasonló szeretetkapcsolatából egyszer csak kilép a Fiú, aki emberré lesz. Isten adta őt, odaadta ebbe a világba, és odaadta ezzel együtt a keresztfán elszenvedett halálba. Ez Isten áldozatos szeretete.
Ábrahám úgy szerette Istent, hogy egyszülött fiát is kész volt feláldozni Isten iránti hitből. Isten szólt, és ő elindult. Semmi kérdés, semmi kibúvó, semmi csel. Isten szuverén Úr, aki ígéretét megtartotta, gyermeket adott, és ha most el akarja venni, az ősatya engedelmeskedik. Micsoda három nap lehetett, amíg elérkezett az Isten által rendelt helyre! Kínok, félelmek, fájdalmak… Hogy megváljon a fiától? Az egyetlenétől? Öreg napjai vígaszától? Majd mégis fogja őt, felteszi az oltárra, a farakásra, és emeli kését… Érthetetlen? Megdöbbentő? Még felháborító is? Talán igen. Hogyan kérhet Isten ilyet? Hogyan engedhet neki Ábrahám? Háborog a lelkünk, és, tegyük hozzá, joggal. Az emberiség legnagyobbjai tették fel a kérdést, hogyan lehetséges ez?
Mind a két történet ugyanarról szól: az apa fogja a fiát, és a halálba adja. És mi mégis mintha máshogy viszonyulnánk az egyikhez, mint a másikhoz. Miért nem vagyunk készek az Ábraháméhoz hasonló, sőt, még mélyebb drámát feltételezni akkor, amikor Isten adja az ő Fiát a világért? Miért, hogy az egyik legmélyebb érzéseinket is felforgató, megborzongtató történet, a másik esetleg kellemesen hálás gondolatokat kelt, de nem rendít meg? Isten az „aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta…”  A Fiú az Atya felülmúlhatatlan adománya. Az Atya legteljesebb önközlése, benne az Istenség teljességét adta nekünk. Önmagát ontja ki, önmagát adja nekünk. Aki nem kímélte meg a fájdalomtól sem magát, sem egyszülött Fiát, az megkímélte szolgáját, Ábrahámot. Mikor lesz ez a hatalmas szeretet a vígasztalás csodálatos forrásává?
II. Támadások kereszttüzében
Pál azt mondja, hogy a támadások kereszttüzében.
Ki ellenünk? Ki vádol? Ki ítélne el? Ki választana el Isten szeretetétől? Költői kérdések. De nem úgy és azáltal költőiek, hogy a válasz egyszerűen „senki” lenne. Nem igaz, hogy Pálnak nincs ellensége, nincs aki vádolná, nincs aki elítélné, nincs aki kiszakítaná Isten szeretetének erőteréből. Hanem abban és úgy költői kérdések ezek, hogy hiába bárki, legyen az akár földi, akár mennyei, a támadása, Isten szeretetének hatalmát nem győzhetik le. Ezért és csak így senki a válasz.
A kérdésekben benne van: ennek így kell lennie, a támadások nem elkerülhetők. Az apostol ószövetségi igehellyel bizonyítja ezt olvasóinak: „Meg van írva: Teérted gyilkolnak minket nap mint nap, annyira becsülnek, mint vágójuhokat”.
Mikor vígasztalás, hogy Krisztus szeretetétől semmi nem választhat el minket? Amikor a nyomorúságainkban Krisztus szeretetének közelségében vagyunk. Kinek vígasztalás ez? Annak, aki éppen az Isten szeretetébe kapaszkodik. Annak, aki közösségben van azzal, akiben ez a szeretet megjelent. Amikor a világ minden erői felgerjednek és feltámadnak, hogy elszakítsanak tőle, ne félj, mert Isten veled van.
Mindez azonban egyáltalán nem magától értetődő számunkra. A mi elsődleges életsratégiánk: ezeket a helyzeteket elkerülni. Nem kihívni magunk ellen a vádakat, az ítéletet, a hatalmasságok haragját. Félünk. Félünk, hogy az evangélium, azaz Jézus Krisztus és Isten rendjének képviselete az iskolában, a munkahelyen, esetleg még a családban is kiváltja az erők, a hatalmak támadását. Ezt szeretnénk elkerülni, és el is kerüljük. Mindannyian tudjuk, hogyan lehet a legkockázatmentesebben keresztyénnek lenni mindennapi életünk különböző színterein. Félelemből eredő életstratégiánkat Jézus így jellemzi: „A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban.” Elrejtjük lámpásunk, hogy ki ne vívjuk a világ haragját, megvetését, gúnyát. Csendben megbúvunk, csak hogy ne legyenek összeütközéseink. Mindannyiunknak megvannak a sajátos módszerei, amelyek ezt megtestesítik.
Mindez azonban nem marad következmények nélkül: unalmas, halott lesz a keresztyén életünk. Más szóval: nem tapasztaljuk benne Isten jelenlétét, nem érezzük az ő szeretetét, nem éljük át a vezetését. Az Istennel való kapcsolat megmerevedik, érzéketlenné, mozdulatlanná lesz – számítógépes nyelven lefagy. Ott van előttünk, de nem mozdul, nem él, nem lélegzik. Azaz nincs benne Lélek. Jönnek a gondok, a bajok – az evangélium magunk mögött, az Isten szeretete már csak szép szavak, és panaszkodunk, küzdünk Isten eszközei helyett saját elképzeléseink szerint.
Miért van ez így? Mert a lámpás elrejtésének stratégiájával elszakadtunk Jézustól, hiszen nem vállaltuk a közösséget vele. A közösség Jézussal nem az istentiszteleti részvétel, a megszokott imádság elmondása, a kijelölt bibliai rész elovasása, a házicsoport, a szolgálat. Ez mind lehet annak része, gyakorlásuk önmagában nem feltétlenül teremt életkapcsolatot Jézussal. A közösség Jézussal nem más, mint a vele együtt történő összeütközés a világgal. Jézust követve, őt gondolkodásunkkal, szavainkkal, tetteinkkel megvallva (és nem félelemből elrejtve), találkozunk a világ hatalmaival. Az összeütközés elkerülhetetlen, az eredmény együttszenvedés lesz. Együttszenvedés Jézussal, amelyben nemcsak mi szenvedünk miatta, hanem ő szenved velünk. Ebben az egységben, közelségben jelenléte valóságos lesz. Jézus hatalmassá, megtartóvá, élővé válik újra a számunkra.
Pál számára valóságos ez a közösség az Úr Jézussal. Ő, aki ebben a himnuszban énekeli meg Isten szeretetének hatalmát, megélte mindazt, amiről beszél. Nyomorúság és szorongattatás, üldözés és éhezés, mezítelenség és veszedelem, fegyver – mind-mind az apostol életéhez kötődnek. Azt is mondhatnánk, hogy életrajzi elemek. Pál tudja, hogy az Isten szeretetének ereje hatalmas – de ez csak akkor válik aktuálissá, ha összeütközésbe kerülünk a világgal. A támadások kereszttüzében – a hamis vádak, az igaztalan ítéletek, a sötét erők támadása között.
Mindebben nem a szenvedést keressük, hanem a Jézus iránti maradéktalan, teljes és tökéletes hűséget. Csak az, aki nem fél, hanem bátran teljes szívvel az Úrral jár, tapasztalja meg Isten erejének csodálatos hatalmát. És hogy ez mi, arról szónak a befejező sorok.
III. Diadal mindenek felett
A erők támadnak. De mi a támadás tétje? Relatív gazdagság vagy szegénység? Nem. Nem az a kérdés, hogy valamit megszerzünk, megtartunk, vagy esetleg elveszítünk. A nyugalom, a békesség megtartása vagy elvesztése? Jó hírünk, vagy az, hogy mindenki szeret minket? Nem. Nem a lelki békénkről van szó, bármilyen fontosnak is tartjuk azt. Talán az egészségünk a tét? Azt kell válaszoljuk erre is, hogy nem. „Ha egészség van, minden van” – mondják sokan, de az apostol nem ezt tartja a legnagyobb kérdésnek. Mi marad még? Az élet! Az erők támadása közepette bizonyosan az élet a tét, az életünk a célpont. De Pál azt mondja, hogy nem. Még az életünket is elvehetik, de valami fontosabb forog kockán. És ez nem más, mint Isten szeretete! Az Úrral való közösség. Hiszen a döntő kérdés nem az, hogy „Ki venné el az életünket?”, ezt nem teszi fel Pál, hanem az, hogy „Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől?” Az igazi vereség nem a halál, hanem az Isten szeretetének elvesztése lenne. Ezzel az apostol azt vallja meg, amit a zsoltáros is: „Mert szereteted az életnél is jobb…” (Zsolt. 63.4.)
Annak, akinek élete Jézus Krisztus által Isten kezében van, a tét Isten szeretete. Hatalmas erők támadhatnak ránk. Megvádolhatnak igaztalanul, elítélhetnek jogtalanul, kigúnyolhatnak szenvtelenül. Szembekerülhetünk hatalmasságokkal, amelyek nem engednek előbbre lépnünk: egy főnök, aki kárunkat keresi, egy rendszer, amely, úgy érezzük, megfojt, egy tisztségviselő, aki mindenáron keresztbe tesz. Ellenünk támadhatnak lelki-szellemi erők, maga alá temethet a csüggedés, a betegség. Összeszoríthatja szívünket az eljövendők kiszámíthatatlansága, vagy elveszíthetjük bátorságunkat a jelen helyzetben. Elérhet bennünket a halál…
És mégis, Isten szeretetének ereje bizonyos. Pál azt mondja, ez a legnagyobb hatalom és legnagyobb erő. Hiszen „mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket.” Hatalmas győzelemről van szó ebben (hüpernikaó)! Isten az, aki igazzá tett. Krisztus az, aki az Atya jobbján esedezik értünk. Hogyan félnénk hát? Isten szeretete megszabadít minden félelemtől, és arra hív, hogy teljes szívvel és szabadsággal szolgáljuk az Urat. És akkor Pállal együtt megvallhatjuk:
„Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejdelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.”