Római levél 8

Pál apostol az előző versekben a szenvedésekről, nyomorúságokról, küzdelmekről beszélt. Kristályiszta logikával muatta fel, hogy milyen vígasztalást talál mindezek közepette az, aki életét a Jézus Krisztussal való közösségben éli. Két dologra hívta fel a figyelmet: 1. Szenvedéseink, amely az egész teremtett világ bűn miatti szenvedésének része, valami újnak a kezdete. A fájdalmakat a vajúdás fájdalmaihoz hasonlítja. Isten Jézus Krisztus halála s feltámadása által az egész teremtett világ megújítását munkálja. 2. Nehézségeinken, fájdalmainkon keresztül  Isten formál bennünket, és valójában ez életünk célja: Krisztus képére átváltozni. Mindezekkel megerősítést, vígasztalást kíván nyújtani.
A ma olvasott részben ezeket a gondolatokat viszi tovább. Célja továbbra is a bátorítás, a vígasztalás, a megerősítés, de nem magyarázat/tanítás által. Egyetlen egy célja van: hogy bemutassa Isten szeretetének hatalmát. Ezért válik stílusa tanítóiból költőivé, ezért érnek el az utolsó sorok himnikus magasságokat. Isten szeretetét nem lehet tanítani, nem lehet megmagyarázni, csak rámutatni, bizonyságot tenni róla, megpróbálni kimondani a kimondhatatlant, és közben imádkozni: Jöjj, Szentlélek, és áraszd ki az Atya szeretét szívünkben Jézus Krisztus által!
I. Isten szeretete: Isten önközlése
„Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” Félünk? Aggódunk? Letörtünk? Elkeseredtünk? Fel akarjuk adni? Úgy érezzük, hogy összefogott ellenünk az egész világ? Semmi sem sikerül? Mindenkinek csak baja van velünk? Mindenki ellenünk? Hol van Isten?
„Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” Hová lett életünkből Isten szeretetének ereje? Miért van az, hogy elkönyveljük, Isten az ő Fiát adta értünk, azután túl lépünk az evangéliumon, és elveszítjük őt szemünk elől? Tudjuk a leckét, de az evangélium gazdagsága, Isten szeretetének hatalma nem jár át, amikor jönnek a gondok. Mi lenne, ha minden küzdelmünket újra az evangélium fényében látnánk? Mi lenne, ha először, vagy újra felragyogna szívünkben Isten szeretetének hatalma?
Isten szeretete megjelent Jézus Krisztusban (v. 39), mondja az apostol. Láthatóvá, hallhatóvá, megismerhetővé lett a Fiúban. Az Atya, Fiú és Szentlélek csodálatos, semmihez sem hasonló szeretetkapcsolatából egyszer csak kilép a Fiú, aki emberré lesz. Isten adta őt, odaadta ebbe a világba, és odaadta ezzel együtt a keresztfán elszenvedett halálba. Ez Isten áldozatos szeretete.
Ábrahám úgy szerette Istent, hogy egyszülött fiát is kész volt feláldozni Isten iránti hitből. Isten szólt, és ő elindult. Semmi kérdés, semmi kibúvó, semmi csel. Isten szuverén Úr, aki ígéretét megtartotta, gyermeket adott, és ha most el akarja venni, az ősatya engedelmeskedik. Micsoda három nap lehetett, amíg elérkezett az Isten által rendelt helyre! Kínok, félelmek, fájdalmak… Hogy megváljon a fiától? Az egyetlenétől? Öreg napjai vígaszától? Majd mégis fogja őt, felteszi az oltárra, a farakásra, és emeli kését… Érthetetlen? Megdöbbentő? Még felháborító is? Talán igen. Hogyan kérhet Isten ilyet? Hogyan engedhet neki Ábrahám? Háborog a lelkünk, és, tegyük hozzá, joggal. Az emberiség legnagyobbjai tették fel a kérdést, hogyan lehetséges ez?
Mind a két történet ugyanarról szól: az apa fogja a fiát, és a halálba adja. És mi mégis mintha máshogy viszonyulnánk az egyikhez, mint a másikhoz. Miért nem vagyunk készek az Ábraháméhoz hasonló, sőt, még mélyebb drámát feltételezni akkor, amikor Isten adja az ő Fiát a világért? Miért, hogy az egyik legmélyebb érzéseinket is felforgató, megborzongtató történet, a másik esetleg kellemesen hálás gondolatokat kelt, de nem rendít meg? Isten az „aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta…”  A Fiú az Atya felülmúlhatatlan adománya. Az Atya legteljesebb önközlése, benne az Istenség teljességét adta nekünk. Önmagát ontja ki, önmagát adja nekünk. Aki nem kímélte meg a fájdalomtól sem magát, sem egyszülött Fiát, az megkímélte szolgáját, Ábrahámot. Mikor lesz ez a hatalmas szeretet a vígasztalás csodálatos forrásává?
II. Támadások kereszttüzében
Pál azt mondja, hogy a támadások kereszttüzében.
Ki ellenünk? Ki vádol? Ki ítélne el? Ki választana el Isten szeretetétől? Költői kérdések. De nem úgy és azáltal költőiek, hogy a válasz egyszerűen „senki” lenne. Nem igaz, hogy Pálnak nincs ellensége, nincs aki vádolná, nincs aki elítélné, nincs aki kiszakítaná Isten szeretetének erőteréből. Hanem abban és úgy költői kérdések ezek, hogy hiába bárki, legyen az akár földi, akár mennyei, a támadása, Isten szeretetének hatalmát nem győzhetik le. Ezért és csak így senki a válasz.
A kérdésekben benne van: ennek így kell lennie, a támadások nem elkerülhetők. Az apostol ószövetségi igehellyel bizonyítja ezt olvasóinak: „Meg van írva: Teérted gyilkolnak minket nap mint nap, annyira becsülnek, mint vágójuhokat”.
Mikor vígasztalás, hogy Krisztus szeretetétől semmi nem választhat el minket? Amikor a nyomorúságainkban Krisztus szeretetének közelségében vagyunk. Kinek vígasztalás ez? Annak, aki éppen az Isten szeretetébe kapaszkodik. Annak, aki közösségben van azzal, akiben ez a szeretet megjelent. Amikor a világ minden erői felgerjednek és feltámadnak, hogy elszakítsanak tőle, ne félj, mert Isten veled van.
Mindez azonban egyáltalán nem magától értetődő számunkra. A mi elsődleges életsratégiánk: ezeket a helyzeteket elkerülni. Nem kihívni magunk ellen a vádakat, az ítéletet, a hatalmasságok haragját. Félünk. Félünk, hogy az evangélium, azaz Jézus Krisztus és Isten rendjének képviselete az iskolában, a munkahelyen, esetleg még a családban is kiváltja az erők, a hatalmak támadását. Ezt szeretnénk elkerülni, és el is kerüljük. Mindannyian tudjuk, hogyan lehet a legkockázatmentesebben keresztyénnek lenni mindennapi életünk különböző színterein. Félelemből eredő életstratégiánkat Jézus így jellemzi: „A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban.” Elrejtjük lámpásunk, hogy ki ne vívjuk a világ haragját, megvetését, gúnyát. Csendben megbúvunk, csak hogy ne legyenek összeütközéseink. Mindannyiunknak megvannak a sajátos módszerei, amelyek ezt megtestesítik.
Mindez azonban nem marad következmények nélkül: unalmas, halott lesz a keresztyén életünk. Más szóval: nem tapasztaljuk benne Isten jelenlétét, nem érezzük az ő szeretetét, nem éljük át a vezetését. Az Istennel való kapcsolat megmerevedik, érzéketlenné, mozdulatlanná lesz – számítógépes nyelven lefagy. Ott van előttünk, de nem mozdul, nem él, nem lélegzik. Azaz nincs benne Lélek. Jönnek a gondok, a bajok – az evangélium magunk mögött, az Isten szeretete már csak szép szavak, és panaszkodunk, küzdünk Isten eszközei helyett saját elképzeléseink szerint.
Miért van ez így? Mert a lámpás elrejtésének stratégiájával elszakadtunk Jézustól, hiszen nem vállaltuk a közösséget vele. A közösség Jézussal nem az istentiszteleti részvétel, a megszokott imádság elmondása, a kijelölt bibliai rész elovasása, a házicsoport, a szolgálat. Ez mind lehet annak része, gyakorlásuk önmagában nem feltétlenül teremt életkapcsolatot Jézussal. A közösség Jézussal nem más, mint a vele együtt történő összeütközés a világgal. Jézust követve, őt gondolkodásunkkal, szavainkkal, tetteinkkel megvallva (és nem félelemből elrejtve), találkozunk a világ hatalmaival. Az összeütközés elkerülhetetlen, az eredmény együttszenvedés lesz. Együttszenvedés Jézussal, amelyben nemcsak mi szenvedünk miatta, hanem ő szenved velünk. Ebben az egységben, közelségben jelenléte valóságos lesz. Jézus hatalmassá, megtartóvá, élővé válik újra a számunkra.
Pál számára valóságos ez a közösség az Úr Jézussal. Ő, aki ebben a himnuszban énekeli meg Isten szeretetének hatalmát, megélte mindazt, amiről beszél. Nyomorúság és szorongattatás, üldözés és éhezés, mezítelenség és veszedelem, fegyver – mind-mind az apostol életéhez kötődnek. Azt is mondhatnánk, hogy életrajzi elemek. Pál tudja, hogy az Isten szeretetének ereje hatalmas – de ez csak akkor válik aktuálissá, ha összeütközésbe kerülünk a világgal. A támadások kereszttüzében – a hamis vádak, az igaztalan ítéletek, a sötét erők támadása között.
Mindebben nem a szenvedést keressük, hanem a Jézus iránti maradéktalan, teljes és tökéletes hűséget. Csak az, aki nem fél, hanem bátran teljes szívvel az Úrral jár, tapasztalja meg Isten erejének csodálatos hatalmát. És hogy ez mi, arról szónak a befejező sorok.
III. Diadal mindenek felett
A erők támadnak. De mi a támadás tétje? Relatív gazdagság vagy szegénység? Nem. Nem az a kérdés, hogy valamit megszerzünk, megtartunk, vagy esetleg elveszítünk. A nyugalom, a békesség megtartása vagy elvesztése? Jó hírünk, vagy az, hogy mindenki szeret minket? Nem. Nem a lelki békénkről van szó, bármilyen fontosnak is tartjuk azt. Talán az egészségünk a tét? Azt kell válaszoljuk erre is, hogy nem. „Ha egészség van, minden van” – mondják sokan, de az apostol nem ezt tartja a legnagyobb kérdésnek. Mi marad még? Az élet! Az erők támadása közepette bizonyosan az élet a tét, az életünk a célpont. De Pál azt mondja, hogy nem. Még az életünket is elvehetik, de valami fontosabb forog kockán. És ez nem más, mint Isten szeretete! Az Úrral való közösség. Hiszen a döntő kérdés nem az, hogy „Ki venné el az életünket?”, ezt nem teszi fel Pál, hanem az, hogy „Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől?” Az igazi vereség nem a halál, hanem az Isten szeretetének elvesztése lenne. Ezzel az apostol azt vallja meg, amit a zsoltáros is: „Mert szereteted az életnél is jobb…” (Zsolt. 63.4.)
Annak, akinek élete Jézus Krisztus által Isten kezében van, a tét Isten szeretete. Hatalmas erők támadhatnak ránk. Megvádolhatnak igaztalanul, elítélhetnek jogtalanul, kigúnyolhatnak szenvtelenül. Szembekerülhetünk hatalmasságokkal, amelyek nem engednek előbbre lépnünk: egy főnök, aki kárunkat keresi, egy rendszer, amely, úgy érezzük, megfojt, egy tisztségviselő, aki mindenáron keresztbe tesz. Ellenünk támadhatnak lelki-szellemi erők, maga alá temethet a csüggedés, a betegség. Összeszoríthatja szívünket az eljövendők kiszámíthatatlansága, vagy elveszíthetjük bátorságunkat a jelen helyzetben. Elérhet bennünket a halál…
És mégis, Isten szeretetének ereje bizonyos. Pál azt mondja, ez a legnagyobb hatalom és legnagyobb erő. Hiszen „mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket.” Hatalmas győzelemről van szó ebben (hüpernikaó)! Isten az, aki igazzá tett. Krisztus az, aki az Atya jobbján esedezik értünk. Hogyan félnénk hát? Isten szeretete megszabadít minden félelemtől, és arra hív, hogy teljes szívvel és szabadsággal szolgáljuk az Urat. És akkor Pállal együtt megvallhatjuk:
„Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejdelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.”

Pál apostol hosszú utat járt be, amíg elért a Római levél 8. fejezetében ehhez a jól ismert vershez: „… akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál”. Minden azzal kezdődött, hogy az apostol megvallotta, két törvény van benne: egyrészt gyönyörködik az Isten törvényében, mert az jó, másrészt gyötrődik, hiszen a felismert jót felülírja egy nála erősebb erő, ami szintén benne lakik. Tudja, mi a jó, de nem képes azt cselekedni. A kettő küzdelmében így kiált fel: „Ó, én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” – Majd megadja az evangélium győzelmes válaszát: „Hála az Istennek, a mi urunk Jézus Krisztus!” (Róm.7.23-24) Ezután tér rá az Isten Lelke által való élet kibontására. A Szentlélek az, aki győz bennünk Jézus Krisztus által önmagunk felett, és aki új életet ad. A Szentlélek erejében élünk már, aki bennünk lakozik, aki vezérel, és aki szívünkben kiált: Abbá, Atya! Ő az, aki bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Csodálatos távlatok nyílnak meg előttünk mindezt olvasván.
Az apostol azonban továbbmegy: Ha Isten gyermekei vagyunk, „akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” (v.17) Örököstársnak lenni még jó lenne, de a szenvedést már nehezebben vesszük…
Mindezek után Pál arról szól, hogy az egész teremtett világ sóhajtozik, nyög, azaz szenved, mert bűn alá vettetett. Ez alól pedig az sem kivétel, aki az eljövendő, megújult, bűntől felszabadult világ Lelkét, a Szentlelket kapta. És itt érkezik meg, a szenvedésekkel kapcsolatban, a jól ismert igéhez: „… akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál”. Olyan bibliai vers ez, amelyet a legtöbben kívülről tudunk. Sőt, nemcsak jól ismerjük, hanem még „alkalmazzuk” is; vígasztaljuk magunkat és egymást a nehézségek idején. Vannak, akiknek szinte “kedvenc” igéjük, visszatérően kapaszkodnak bele újra és újra. Lássuk, hogyan hív ma az Úr mélyebbre a vele való kapcsolatban a küzdelmeinken, szenvedéseinken keresztül!
I. A “kedvenc” ige trivializálása
Mindjárt azzal kell kezdenünk, hogy szembenézünk azzal, miként tesszük fogyaszthatóvá, hogyan alakítjuk saját szájunk íze szerint az apostol mondanivalóját. Az ige azokról szól, akik Istent szeretik, amely kapcsolatból mi gyorsan üzletet csinálunk. Ennek az üzletnek szellemében éljük meg az igét, leegyszerűsítve, trivializálva annak súlyos és szép üzenetetét.
Az önző, énközpontú keresztyén élet lepleződik itt le: „Lemaradtam a repülőről, és nagyon dühös voltam. De mindez javamra vált, mert a gép balesetet szenvedett.” Vagy: „Nagyon szerettem volna megkapni azt az állást, de mást választottak. Teljesen magam alatt voltam, úgy tűnt, lemaradtam a nagy lehetőségről, pedig annyit imádkoztam érte. De Isten tudta, hogy ennek így kellett lennire, mert végül olyan munkát kaptam, ahol még többet is keresek….” És folytathatnánk a sort. Nem mondom, hogy nem kellene Isten gondviselését és vezetését az ilyen és ehhez hasonló esetekben felismernünk és azért hálásnak lennünk, de azt igen, hogy ebben az igében sokkal többről van szó. A kérdés, hogy mit tekintek az „én javamnak”?
Hamar megjelenik ennek a megközelítésnek a tarthatatlansága. Tudniillik mi van akkor, ha azt a repülőt mégsem éri baleset (téged viszont igen), vagy ha nem jobb, hanem semmilyen munkahelyet nem kapsz? Akkor nem igaz erre az esetre a fenti ige? Amikor semmi „jó” vagy „javam” nem mutatkozik a rosszban, a nyomorúságosban, az idézetteknél sokkal súlyosabb helyzetben, akkor mit mondunk? Várunk, hiszen az igének igaznak kell lennie? De mennyi ideig várunk, hogy meglássuk a jót, amit Isten kihoz a rosszból? Mennyi idő alatt kell, hogy „működjön” az ige? Mennyi ideig működik úgy, hogy a víz felszíne felett tart? A valóságos kérdés az, hogy mit tartunk jónak, mit értünk a „minden javukra van” kifejezés alatt.
Jónak azt tartjuk, ami jó, azaz amit magunkak elképzelünk – általában ugyanazon kritériumok alapján, mint bárki más a társadalomban. Jó nem lezuhanni a repülőgéppel, jó a több pénzt hozó munka, jó, aminek hasznát látjuk. Erre mondom, hogy leegyszerűsítjük, trivializáljuk, fogyaszthatóvá tesszük az Isten igéjét. Megszokva, hogy minden rólunk szól és értünk van (mégha nem is így van, de a reklámok ezt súlykolják belénk, és miért ne formálna bennünket az, amit folyamatosan hallunk?), a javunkat is csak ebből a nézőpontból látjuk. Ha kell, kiragadjuk a Biblia nagyobb összefüggéséből, lesz belőle „kedvenc ige”, amibe ha baj van, belekapaszkodunk, ha nem működik, eldobjuk. Így élünk mindennel fogyasztói világunkban. Istennek azonban más célja van az ő népével, mindazokkal, akiknek Krisztusban Lelkét, és vele együtt szenvedést ad…
II. Isten célja a szenvedéssel
Pál apostol igénket Isten elhívásának az összefüggésébe helyezi. Miután azokat, akik Istent szeretik, így azonosítja: ők azok „akiket elhatározása szerint elhívott”, két versen át fejti ki az Atya csodálatos és titokzatos munkáját, amelyben népe üdvösségét munkálja. Minden Isten választásával, majd elrendelésével kezdődött, amely alapján elhívott, megigazított és megdicsőített bennünket. Ennek az öt isteni tettnek a középpontjában ez áll: „hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez…”. Erre választott ki, rendelt és hívott el, ezért igazított meg és ez teljesedik be a megdicsőülésben. Mindennek fényében tegyük fel a kérdést: mi az a jó, mi a mi javunk, aminek érdekében a Mindenható Isten felügyelete alatt még a rossz dolgok is együttműködnek? A válasz: hogy Isten Fiának képére formálódjunk át. És ez egészen más cél, mint amit mi oly gyakran a „javunk” alatt értünk. Míg az önző, énközpontú, ez utóbbi, Isten Fiának képére átformálódni, Isten, ill. Krisztus központú megközelítés. A szenvedés célja tehát az, hogy Jézus Krisztus képére formálódjunk, aki maga is szenvedett.
Itt fel kell tennünk a kérdést, nagyon őszintén: akarunk-e mi Krisztus képére átformálódni? És még mielőtt megadnánk a helyes keresztyén választ, tényleg gondoljuk meg: életcélunk, életprogramunk önmagunk java, vagy a Krisztus képére való átformálódás. Vajon azért élünk, hogy olyanná váljunk mindenben, mint ő volt? Krisztus vagy a fogyasztói társadalom formál erősebben minket, Isten Fia vagy az individualista és önző fogyasztó képe rajzolódik ki rajtunk?
Ezzel a kérdéssel az üdvösség témájához jutottunk el. Mi az üdvösség? Mit kaptunk Istentől Jézus Krisztusban a Szentlélek által? Hol van ennek a helye életünkben? Azt látom, hogy mivel korlátozottan értelmezzük az üdvösséget, képtelenek vagyunk Isten központúan élni, és Krisztus központúan megélni a nehézségeket, küzdelmeket, szenvedéseket. Miben korlátozzuk az üdvösség jelentését?
Elválasztjuk Jézus Krisztus ajándékát, jótéteményét az ő személyétől. Bűneink bocsánata, az új élet megnyerése, az Isten gyermekének státusza, a Szentlélek vétele, az örök élet reménysége fontos és értékes számunkra, de az ajándékozóval való közösségünk, a Jézussal való egység –amely nincs szenvedés nélkül! – már kevésbé fontos. Úgy tekintünk az üdvösségre, mint a megtérésünkkor egyszer és mindenkorra elnyert ajándékcsomagra. Statikus képünk van róla, amely szerint miénk a doboz, és el vagyunk intézve. Miért kellene még Krisztus képére formálódnunk a szenvedés által? Kinek kell ez a „jó”? Ki nem mondva, de úgy érezzük, hogy a Krisztussal való szenvedés és az ezáltal való átformálódás nem része az üdvösségnek, ezért mi nem is kérünk belőle. Köszönjük szépen, ez ne legyen a mi javunkra, tudjuk mi, hogy mi szolgálja azt. Ha pedig szenvedünk, csak nyavalygunk; s ebben nem az a rossz, hogy hangot adunk a fájdalomnak, hanem az, hogy eszünkbe sem jut, hogy ez az egész keresztyén életünk lényegéről szól: hogy átformálódunk Isten Fia képére. Az üdvösség nem egy kész doboz, amit megkaptál, hanem egy út, amelyen végig kell járnod – Jézussal, a megfeszítettel. Ez pedig nem opció, ha az övé lettél, nem kérdezi meg, hogy vajon felkínálhat-e neked egy kis szenvedést is…
Más értelemben is korlátoztuk az üdvösség jelentését. Nemcsak Jézus Krisztus személyétől, de Isten hatalmas, az egész világra vonatkozó tervétől is elszakítottuk – teljesen jogtalanul. Saját kis ajándékdoboznak tekintjük azt, ami Isten legszentebb ügye, amiért Fiát adta, hogy mindeneket magához öleljen. Hiszen akkor, amikor Jézus Krisztusban elérkezik hozzánk, nem a mi egyéni, örök életünkről van szó csupán, amit majd úgy ápolgatunk, táplálgatunk ahogyan tetszik, hanem Istennek arról a munkájáról, amelyben a világtörténelem folyamán mindenek üdvösségét munkálja. Nem ajándékcsomagot adott a kezedbe, hanem dicsőséges munkájának munkatársává tett, missziójába vont be. Munkatársként pedig csak az élhet, aki felkészült, a felkészítés része pedig az, hogy átformál Fia képének hasonlatosságára.
Mert mindaz, amely kifejezésekkel Pál leírja Istennek e munkáját, nemcsak egyénekre, hanem az ő népére vonatkozik, nemcsak a máról, hanem az egész világtörténelemről szól.
“…akiket eleve kiválasztott” Vegyük figyelembe, hogy az apostol többesszámban beszél. A kiválasztásról nem lehet Isten népe, a választottak közössége nélkül beszélni. Azért választ ki, hogy népének tagjaiként, az egymással való kapcsolatban, a közösségi életben Krisztus tanúi, az evangélium erejének bemutatói legyünk.
“…azokat el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez”. Erről már beszéltünk. Itt is látnunk kell azonban, hogy Isten népének közösségéről van szó. Egyedül nem leszünk hasonlóak Jézushoz, aki közösségben élt és szolgált. Ezt erősíti meg a folytatás is: “hogy ő [Jézus] legyen az elsőszülött sok testvér között.”
“…azokat el is hívta”. Mindaz, amiről eddig volt szó, megelőzte a mi tudatos válaszunkat Isten szavára. A kiválasztás, a döntés akkor született, amikor mi még semmit sem tudtunk róla. De ő gondoskodott róla, hogy elérjen hozzánk az elhívás, ami – ne felejtsük! – valamilyen formában szintén az ő népéhez kötődik. Isten az ő népe folyamatosságában gondoskodik arról, hogy hívása elérjen hozzánk.
“…azokat meg is igazította” Isten Jézus Krisztusban, az ő halálának érdeméért igaznak nyivánított bennünket, igazzá tett.
“…azokat meg is dicsőítette” A szenvedésre adott válasz a megdicsőítés. Ahogy a Fiú életében a szenvedés a megdicsőülésbe vezetett, úgy van ez velünk is. A szenvedés által átformálódunk Krisztus képére, és ez már tekinthető a megdicsőülés részének. Ugyanakkor azt ígéri, hogy Krisztus teljes dicsőségében osztozni fogunk majd azon a napon. És hogy miért ír az apostol múlt időben arról, ami még nyilvánvalóan előttünk van? Azért, mert mindez Isten egy döntésében van elrejtve, és amit elkezdett, azt bizonyosan be is végzi. Az egyház, Isten népe, ebben a világban küzd és szenved, ha hűséges Urához, de az eljövendőben Krisztus dicsőségét ölti magára.
Mindezek fényében, minden küzdelmünket, fájdalmunkat, gyötrődésünket hozzuk újra az Úr elé! Térjünk meg önző, énközpontú keresztyén(nek nevezett) életünkből, és úgy ajánljuk magunkat neki, hogy együtt mondjuk: formálj át minket Fiad képére, jobban és jobban! Így legyünk egyek a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztussal, valamint az egész Isten népe közösségével az úrvacsora ünneplésében. És vegyünk erőt és vígaszt az igéjében: „… akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál”. Ámen

A Római gyülekezethez írt levél 8. fejezetéről gyakran szólnak bibliamagyarázók azzal a címmel, hogy "A győzelmes keresztyén élet". Miután Pál apostol a 7. fejezet végén küzdelmeire való tekintettel felkiált, hogy "Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?", valóban győzelmi jelentésnek számít mindaz, amiről bizonyságot tett eddig. Megvallotta, hogy Jézus Krisztusban szabadok vagyunk minden vádtól, kárhoztatásról. Elénkadta, hogy életünket a Szentlélek erejében élhetjük, akit Isten árasztott a szívünkbe, hogy munkálkodjon, vezessen, és bizonyságot tegyen a mi lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. A további gondolatok azonban kiábrándítóan hathatnak sokakra: ha gyermekek vagyunk, akkor örökösök is, "örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk. " (v.17)
Ezekkel a gondolatokkal érkezik el az apostol ahhoz, amit mai igénkben a szenvedésről ír: "Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk". Krisztussal együtt részünk van tehát szenvedésben és dicsőségben is, a szenvedésben a jelenben, a dicsőségben majd az eljövendőben, mondja Pál. Éppen ez az a gondolat, amit a legkevesebben kívánnak hallani. Ma inkább azt halljuk: most akarok élni és élvezni mindent a lehető legteljesebben, és nem érdekel, hogy ennek mi lesz a következménye a jövőben, akár itt, akár ez életen túl. Természetesen nemcsak hallunk erről, hanem ezt látjuk megvalósulni a többség életében.
Ennek ellenére az apostol sorai nekünk szólnak. Isten ezen kijelentés által kitágítja a látásunkat, szenvedéseinkhez, fájdalmainkhoz tágas horizontot rendel. Segít az életünkben helyükre tenni a nehéz dolgokat, megérteni és elfogadni a szenvedést. Jöjjetek, kérjük és engedjük, hogy a Szentlélek a Krisztussal való szenvedést és a vele való megdicsőülést Istentől való távlatokba helyezve láttassa velünk!
I. Lásd, hogy személyes szenvedésed a teremtett világ szenvedésének része!
Hiábavalóság és fájdalom. Pál apostol az egyén szenvedését az egész teremtett világ szenvedésének összefüggésében láttatja. Ez a szenvedés kettős formát ölt Pál nyelvhasználata szerint: hiábavalóság és fájdalom. Az első kifejezés megtalálható a szövegben, míg a másodikkal a sóvárgás, sóhajtozás és vajúdás szavak közös tartalmára utalok.
A szenvedéshez tartozik a hiábavalóság érzése. Érezzük ezt a Prédikátor szavaiból is, aki sok mindent próbált, de újra és újra ugyanoda jutott vissza: minden hiábavalóság. Csodálatos dolgokat alkotott, szép nőket ölelt, kipróbált mindenféle élvezetet, és elmélyedt a bölcsesség tanulmányozásában, mégsem szabadult meg gyötrő érzésétől. Hiábavalónak, céltalannak, üresnek találta ezeket. A hiábavalóság érzetének két okára utal: az egyik a dolgok ismétlődése, a másik a múlandóság. Ha nincs semmi új a világon, ha minden csak ismétlődik, ha a világ élete céltalan körforgás, minden értelmetlen. Hasonlóképpen, ha semmi sem örökkévaló, mert minden elmúlik, akkor minden üres, hiábavaló. Ez pedig valóságos, egzisztenciális fájdalommal jár - ma is sokak életében.
Ki az közölünk, aki még nem érezte soha hiábavalónak napi rutinszerű cselekedeteit, munkáját, vagy akár önmaga életét is? Mennyire üressé tud lenni a munka, amit csak az igazol, hogy meg kell keresni a "kenyérre valót"! És mennyire hiábavaló az élet, amikor csak abból áll, hogy elköltjük, amit megkerestünk. A pénzszerzés-fogyasztás körforgásában, a "felnövök, megházasodom, gyerekeket nevelek, megöregszem, elmegyek" világában ki ne érezte volna már, hogy milyen üres tud lenni mindez!
A fájdalom, sóhajtozás, természetesen más formákat is ölt az életünkben. Minden veszteségünk fájdalmat szül. Elveszítjük az egészségünk, elveszítjük a bizalmunkat egy barátban, elveszítünk valakit a halál révén, elveszítjük a munkánk, elveszítjük az álmaink, és végeláthatalan a sor. Mindezeket sóhajtozás és sóvárgás követi.
A hiábavalóság és fájdalom az egész teremtett világban jelen van. Pál az egyén, sőt az emberi faj szenvedését az egész teremtett világ hiábavalóságának és sóhajtozásának összefüggésében láttatja. Lásd és érezd, hogy nem vagy egyedül, és nemcsak a testvéred, házastársad, a barátod, az embertársad vettetett alá mindennek. Sóhajtozik az egész világ, szenved az egész teremtés. Amiről Pál beszél, azt sajnos ma a bőrünkön érezzük, naponta hallunk róla a hírekben. A teremtett világ szenved, a vizek, a levegő, az erdők szennyezettsége, pusztulása miatt. Léte hiábavaló a sok szenvedés és a biztos elmúlás miatt. Az ember elszakíthatatlan sorsközösségben áll a természettel.
Szeretném hangsúlyozni, hogy a hiábavalóság és fájdalom érzései nem kerülik el a keresztyén embert, Isten gyermekét sem: "…mi magunk is sóhajtozunk magunkban…" Nem állunk kívül a világ szenvedésén, sőt, részben még fel is erősíti (fel is kellene erősítenie) sóhajtásunkat az, hogy tudjuk, ez a világ Isten szeretett teremtett világa.
Mi a jelentősége annak, ha látjuk, értjük, érezzük, hogy hiábavalóság- és fájdalomérzetünk része a teremtett világ szenvedésének? Az, hogy Isten válasza, Jézus Krisztus, a róla szóló bibliai kijelentés elsősorban nem egyéneknek szóló lelki vígaszok vagy gyakorlati tanácsok véletlenszerű gyűjteménye, amit orvosság gyanánt bármikor bárhol felüthetünk, hanem annak története, hogy Isten hogyan szabadítja meg teremtett világát a hiábavalóságból. Egyéni válasz csak az egésszel összefüggésben adatik, önmagad, fájdalmad csak abban kerül a helyére, ha látod, érted és hiszed, amit Isten az egész világgal tesz.
II. Lásd, hogy a világ szenvedése valami újnak a kezdete!
A hiábavalóság a dolgok céltalan ismétlődését, körforgását is magába foglalja. Így látja a világot a Prédikátor (Préd.1.1-11). Ezzel szemben Pál rámutat arra, hogy a világ nem hiábavaló önmagában; amint volt a hiábavalóság alá vettetésnek kezdete, úgy lesz annak vége is: "A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem azáltal, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára."
A bibliai kijelentés egy történetet akar láttatni veled, sőt, arra hív, hogy ezen a történeten keresztül szemléld az egész világot, az életet, önmagad, valamint fájdalmaid is, hiszen ennek a történetnek a részese vagy te is. A történet azzal kezdődik, hogy Isten, puszta szeretetből és jótetszéséből megteremti a világot. A teremtett világot azután - az ember engedetlensége következtében - hiábavalóság alá vetette. Ha az ember - aki arra hivatott, hogy Istent képviselje a teremtett világban - elszakad Istentől, nem tölti be célját és hivatását, akkor az egész teremtett világ kisiklik. Ebbe a kisiklott világba érkezünk, és ennek elveszettségében osztozunk mindannyian. Isten azonban nem hagyta a dolgokat ennyiben, és folytatta a történetet. Jézus Krisztusban eljött és megváltotta a világot a hiábavalóságból. Ezért a teremtett világ nemcsak sóhajtozik, hanem sóvárogva vár ennek beteljesedésére. A kifejezés az intenzív várakozás képével terhes (fejét előrenyújtva, türelmetlenül vár). Pál azzal akarja éreztetni velünk, hogy milyen valóságos Isten szabadítása, amellyel minden romlandóságból megszabadítja a világot, hogy megszemélyesíti a világot.
Ezen a ponton válik döntő jelentőségűvé az apostol által használt harmadik kifejezés, amely a fájdalmat írja le: vajúdás. A vajúdás nem hiábavaló, értelmetlen, cél nélküli, hanem tartalommal teljes fájdalom. Olyan fájdalom, aminek eredménye van, amely eredmény szinte elfeledteti a fájdalmat. A fájdalom az öröm beteljesedéséhez visz közelebb. Minél inkább sóhajtozunk, akár nem a magunk, hanem mások fájdalma miatt, annál jobban sóvárgunk és várakozunk az eljövendő beteljesedésre és dicsőségére.
A világ fájdalma tehát sóvárogva várakozás valami jobbra, sőt, vajúdás, amiből élet fakad. Isten azt akarja, hogy így lásd a magad fájdalmait, frusztrációit is. Indítson sóvárgásra, imádságra és reménységre.
III. Lásd, hogy a Szentlélek által ez az új elkezdődött benned!
Pál apostol, bár az egész teremtett világ hiábavalóság alá vettetve sóhajtozik és vajúdik, Isten gyermekeiről valami többet is állít: ők kapták a Lélek első zsengéjét. A kifejezés arra a zsidó szokásra megy vissza, amely szerint a termés első részét a templomban odaáldozták Istennek. Ezzel megszentelték az egész termést, és így az első zsengét később követte a learatott gabona teljessége. Két másik, mai képpel élve: a zsenge olyan, mint egy filmelőzetes, valamint mint egy kóstoló. A filmelőzetesben valóságosan a filmet látják, de még nem egészében. A kóstolóban valóságos ételt vesszük magunkhoz, de ez még nem jelent étkezést és jóllakást. Mind a jó filmelőzetes, mind a finom kóstoló meghozza a sóvárgó vágyat a teljes, az egész kivárására.
Ilyen a Szentlélek bennünk, mondja Pál. Benne megkóstoltuk az eljövendő világ erőit, a hiábavalóságból és fájdalomból felszabadult világ boldogságát. Benne és általa a legbiblikusabb értelemben mondhatjuk: a jövő elkezdődött. Ezt jelenti, hogy a Lélek első zsengéjét kaptuk.
Ezért tudunk várni. Sóvárgás és vajúdás közepette várni a teljes megszabadulásra, mert üdvösségünk reménységre szól, mondja Pál. A reménység arra utal, hogy a beteljesedés még nincs itt, még nem látjuk, még nem tapasztaljuk. De már megkóstoltuk, és ezért semmivel el nem cserélnénk. Aki megkóstólta, ízlelte Isten jóságát, Krisztus szeretét, a Szentlélek vígasztaló jelenlétét, az kész állhatatosan várni. Tudja, hogy megéri. Nem tud, és már nem is akar mást tenni. Alkalmi hiábavalóságérzetét, fájdalmait Isten nagy története részeként látja. És ez megerősítő, vígasztaló, örömöt adó horizontot nyit előtte. Távolra lát, mint a hegycsúcson lévő ember…
Mégis van, hogy elfárad a várakozásban, a sóhajtozásban, a vajúdásban. Van, hogy úgy érzi, ahogy Ézsaiás ír Izraelről: "Terhesek voltunk, vajúdtunk, de csak szelet szültünk: nem szereztünk szabadulást az országnak, és nem jöttek emberek a világra." (Ézs.26.18) Ebben a helyzetben is ott van a Szentlélek, ak "Segít … a mi erőtlenségünkön…". Segítségünkre van, amikor már semmi erőnk és bölcsességünk imádkozni. Szavakba sem öntött sóhajtásainkat megragadja és Isten előtti közbenjárássá emeli fel.
Így nyílik tágas horizont fájdalmaink közepette. Lásd, hogy szenvedésed az egész világ szenvedésének része. Lásd, hogy a világ vajúdása valami új kezdete. Lásd, hogy ez az új Jézus Krisztus érdeméért a Szentlélek által elkezdődött benned is. Belőle meríts erőt és reménységet, hogy minden küzdelmed közepette hűségesen várakozhass. ÁMEN!

Ezékiel próféta megrázó erejű látomását olvastuk a lekcióban. Isten, így kell mondjuk, egy temetőbe vezeti őt, amely halottak kiszáradt, szétdobált csontjaival van tele. Sokkoló lehetett, amikor Isten nekiszegezte a a prófétának kérdést: vajon életre kelnek-e még ezek a csontok? Gondoljunk bele a helyzet iszonyatába!
Fény derül arra, hogy a holt tetemek Isten népe, Izrael, amely Ezékiel korában a babiloni fogásgban van. Isten azonban kész megújítani őket, megeleveníteni, helyreállítani népét. Ezért parancsolja Ezékielnek a látomásban, hogy hívja az Úr Lelkét, aki eljőve életre kelti a csontokat.
El tudod-e képzelni ugyanezt ma? Láthat-e Isten bennünket - engem, téged - ugyanilyen halottként? Elhangzik-e a kérdése feletted és felettem, Isten gazdagréti református népe felett: vajon életre kelnek-e még ezek a csontok?
Én úgy látom, hogy többünk felett elhangozhat. Isten szövetséges népének tagjaként halott voltunkban csak a Szentlélek eleveníthet meg. Pál apostol egy olyan életről ír, amely valójában semmiben sem különbözik attól, amit a csonttemető képe tár elénk. Ez a test szerinti élet, amely sivár, meddő, látszatélet. Ezzel szemben adja elénk a Lélek erejében való életet. Ne engedd magad megtéveszteni! Izrael népe élt, dolgozott, pihent, szaporodott, imádkozott Babilonban is - Isten szemével nézve mégis halottak voltak. Ne gondold, egy pillanatig se véld magától értetődőnek, hogy veled nem ugyanez a helyzet. Látszólag élsz, valójában halott vagy. Jöjjetek, lássuk, mit tanít az apostol a test szerinti, valamint a Lélek szerinti életről!
I. A test szerinti élet
Először a test szerinti ill. a Lélek szerinti élet fogalmát kell tisztáznunk. Semmiképpen ne gondoljunk az emberi test és az emberi lélek téves és káros szétválasztására, amely gondolat szerint a fizikai test az alacsonyabbrendű, bűnös valónk, a lelkünk pedig a nemes, a tiszta, az örök részünk. Ennek a gondolkodásnak semmi köze a bibliai gondolkodáshoz, és természetesen az igazsághoz sem.
A "test" kifejezés az ember Istentől független természetét jelenti. Más szóval az ember bűnös természetéről van szó. A Lélek pedig Isten Szentlelke. "Lelki" mindaz, ami a Szentlélek uralma alatt van az életünkben.
Pál azt írja, hogy "akik test szerint élnek, a test dolgaival törődnek." Mi irányította, vezérelte lépéseidet, döntéseidet, vágyaidat az elmúlt héten? Mit tettél Istenre figyelve, őérte, vagy a vele való kapcsolatból fakadóan? Ezzel a két egyszerű kérdéssel világossá válik, hogy test szerint jársz, vagy Isten szerint élsz. A test szerinti élet jellemzője, hogy a test dolgaival törődik. Semmi megdöbbentő, égbekiáltó dologról nincs itt szó. A "törődik" kifejezés mögött a "gondol" ige áll. Mivel van tele a fejed és - természetesen ezzel együtt - a szíved is? Ezek persze lehetnek olyan gondolatok, célok, vágyak, amelyeket minden áron rejtve akarsz tartani. De lehetnek teljesen semlegesnek, ártatlannak tűnő ügyek is. Lehetőséged adódott több pénzt keresni, és nem szalasztottad el az alkalmat. Udvarolni kezdtél és bíztató választ kaptál. Sikerült rávenned a házastársadat, hogy új televíziót vegyetek. Elhatároztad, hogy többet nem tárgyalsz azzal, aki megbántott téged. … Látszólag nem nagy dolgok ezek. A kérdés csak az, hogy mindennapi dolgaidnak van-e köze az Úr Jézus Krisztushoz? A test szerinti élet egyik jellemzője, hogy teljesen önmagára koncentrál, öntörvényű, önmagából merített erővel önmagáért cselekszik, és ennek következtében Istent figyelmen kívül hagyja.
Máskor azonban éppen ennek az ellenkezőjében jelentkezik. Istenre koncentrál, minden porcikájában Istennek akar tetszeni. Amikor az ember megtér, Isten iránti szeretetből, hálából és lelkesedésből szeretné, ha azonnal minden megváltozna az életében. Teljes erőbedobással támad rá a bűneire és veti bele magát a Krisztus követés alapvető gyakorlatába. Buzgón olvassa a Bibliát, imádkozik, gyülekezetbe jár, bizonyságot tesz - és mindez a Szentlélek munkája. Azután különböző próbákba engedi Isten, betegségekbe, csalódásokba, kísértésekbe, és ő ugyanazt az intenzív, vidám és látványos keresztyén életet kívánja folytatni (Gyakran éppen a gyülekezet más tagjainak elvárásai miatt!). A Szentlélek azonban mást akar tanítani és munkálni, állhatatosságra akar nevelni, a hitet akarja megerősíteni, meg akar tanítani a hitet megtartani, a jó és rossz között különbséget tenni. Összetör, hogy formáljon. A lelkesedés már nem megy úgy, mint korábban. A test, az emberi "én" már nem képes produkálni azt, amit korábban a Lélek adott. Saját erőből nem meríthető, ami a Szentlélektől való. Ugyanakkor folytatni akarod, mások miatt és magad miatt is. Többeknek ezen a ponton vált testivé, önerőből valóvá a keresztyén élete, és ebből fakad a kudarca. Ennek egy jele, ha - ahogy említettem korábban - Istent figyelmen kívül hagyod, közömbössé lettél iránta.
Egy másik formája a testi "keresztyén" életnek a törvénykezés. Arra törekszik, hogy mindenben eleget tegyen Isten törvénye követelésének. Az ilyen ember Isten törvényéből erkölcsi rendszert épít fel magának, aminek - úgy gondolja - meg tud felelni. Kínosan ügyel a szabályokra, amelyek száma folyamatosan gyarapszik. Önmagát ellenőrzi nap mint nap, szinte méri, hogyan halad előre a megszentelődés útján. Már kevesebbszer csattan fel, letette a cigarettát, és nemsokára a kávéval szemben is felveszi a harcot. Ehhez abból merít segítséget, hogy másokkal összehasonlítja magát, és úgy látja, azok bűnösebbek, mint ő. A törvénykezésből vagy arrogáns, kritikus, gőgös magatartás fakad (a "test", az én óriásivá nő a "sikerek" láttán), vagy teljes összeomlás és kétségbeesés (felismeri, hogy a test nem képes eleget tenni a törvény követelésének). Az ilyen ember is önmaga körül forog, és nem az Isten dolgaival törődik.
"A test törekvése halál" - írja az apostol. Az, aki magában bízik, önmagára épít, önmaga határozza meg a mércét, önmagáért és saját (akár nemes) céljaiért él, halott az Isten számára. Olyannyira élettelen és elveszett, mint a csontok Ezékiel látomásában. Fájdalmas, ha Isten népe nem a Szentlélek megelevenítő, mindig jelenlévő erejében, hanem hanem saját testi okoskodásában és magabízásában él.
Ez a gondolkodásmód, törekvés, beállítottság nemcsak az Isten előtti halált, hanem az Istennel szembeni ellenségeskedést is magában hordozza. A halál képén túllépve Pál ellenségeskedésről beszél; a testi életvitel lázadás Isten ellen, ellenségesekedés Istennel, valamint aki test szerint él, nem lehet kedves Isten előtt. Mindezek fényében újra tedd fel magadnak a következő kérdéseket: Mi irányította, vezérelte lépéseidet, döntéseidet, vágyaidat az elmúlt héten? Mit tettél Istenre figyelve, őérte, vagy a vele való kapcsolatból fakadóan?
Láttunk néhány példát a testi "keresztyén" magatartásra. Az alábbi idézet jól illusztrálja ezt Szabó Imre budapesti esperes naplójából (1926. febr. 27.):
"Egy hónapig nem tartottam csendes órát és már végleg kiéhezett lelkem. Ezek az üres napok végleg ellenem kiáltanak. Nem csináltam semmit. Vasárnap prédikáltam, hűségesen készültem, konfirmandusoknak pontosan órát adtam, lapot magam írtam, de úgy érzem, ez kevés, ennyi munka nem elég és nem elégít ki, úgy tetszik, semmit nem csináltam. A testi kényelem is rám nehezedett. De felvertél, Atyám, Uram, mint haszontalan szolgát, tunyaságomból. Éjfélkor jött Szentlelked és megszorongatta nyavalyás, hűtlen és pislákoló lelkemet. Szorongatott a szégyenre és bűnbánatra. Az egész házamnépe aludt, feleségem csendesen lélegzett, kicsi gyermekeim édesen szenderegtek, s én fehér alsóruhámban térdre borultam ágyam előtt. Semmiségem tudata lesújtott, olyan szegénynek, olyan árnyéknak, olyan lelki soványnak éreztem magam. Oh, Atyám, éreztem, hogy gúnyosan nevetsz rajtam, aki képes voltam az imádság ereje nélkül élni. Már-már kezdtem magamban, a magam erejében bízni, és elég esztelen és ostoba lelkészi szolgálatomban szentséges erődet nélkülözni. … Nem éltem közösségben veled, Atyám, én Megváltó Krisztusom. Megszentelő, belső, feszítő, békességet adó erőid aludtak bennem. Nem bűnben, nem testi bűnben jártam, aludtam. De Te felvertél, nem hagytál tespedni. … Bánj velem, mint szolgáddal, akit hűtlenségen fogtál. Míg hűségét be nem bizonyítja, és állhatatossággal meg nem pecsételi, ne éreztesd vele szíved és orcád melegét. Kell nekem a vessző, dorgálás, fenyítés. …De ma, mintha mennyei áram zúgott volna rajtam keresztül, még az izmaim is megfeszültek bele. Már őrt állok, már ébren vagyok!" (Ég, de meg nem emésztetik, 41-42)
A szorgalmas, de nem Isten erejében bízó, és ezért terméketlen élet "test szerinti" élet. Az idézet azonban arra is rámutat, hogy ki szabadít meg a terméketlenségből, hogyan támad élet a halálból. A Szentlélek az, aki megelevenít, aki életet ad. Ugyanaz, aki életet lehelt a csontokba Ezékiel látomásában, életet lehelt belénk is az Úr Jézus Krisztusban.
II. A Lélek szerinti élet
A Szentlélek erejében való élet alapja a bizonyosság, amellyel Pál a római gyülekezethez fordul: "Ti azonban nem test szerint éltek, hanem Lélek szerint, ha az Isten Lelke lakik bennetek. De akiben nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé." Aki Jézus Krisztusé, abban a Szentlélek vett lakozást. Pál háromszor is említi, hogy a Szentlélek lakik a keresztyén gyülekezet tagjaiban, Jézus Krisztus követőiben. Ennek tudatosítása az első lépés, hogy a testi "keresztyén" élet helyett Lélek szerint járjunk. A Szentlélek elfoglalt téged is, mint egy épületet. Beléd költözött, folyamatos, és végleges lakozást vett benned a megtérésedkor. Nem albérlő, aki beköltözik és kiköltözik, és nem is olyan valaki, aki idővel továbbáll. Jelen van benned, ezt Krisztus váltságának érdeméért kaptad.
Isten Lelke, az élő Isten maga szüntelenül aktív, cselekvő benned. Ahogy megvan a test törekvése, gondolata, úgy a Lélek sem tétlen bennünk. Egyáltalán nem! Pál hangsúlyozza, hogy ő annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül. Ennél többet nem mondhat a bennünk lakozó Szentlélek hatalmáról. Aki lakozást vett bennünk, ugyanazt teszi, mint amit a megfeszített és eltemetett Jézussal tett: életre kelt. "A Lélek törekvése élet és békesség" - írja az apostol.
Az életrekeltés azonban kötelezettséggel jár. Adósok vagyunk, de nem a testnek, hogy test szerint éljünk, hanem a Léleknek, hogy Lélek szerint járjunk. De a test a test dolgaira törekszik, a Lélek a Lélek dolgaira, a test ellenségeskedés Istennel szemben, míg a Lélek az Isten akaratára támaszt fel, így e kettő összeütközésbe kerül. A test, a régi éned arra törekszik, hogy független legyen Istentől, magaddal légy elfoglalva, magadból és magadért élj. A Szentlélek, aki a Krisztus Lelke, arra hív, hogy Isten akaratát keresd, és vele és érte élj. Tudnod kell erről a harcról. A összeütközésben meg kell ölnöd a test cselekedeteit. Felismerve, hogy a te életedben milyen formát ölt az énközpontú, saját erőforrásokra támaszkodó élet, engedj a tartozásodnak. A Krisztus Lelke lakozik benned, meríts erőt belőle, engedelmeskedj az Úrnak, és öld meg, hagyd hátra az Istentől független vágyakat, célokat, döntéseket.
A Lélek két másik munkája is segítségedre van az Isten szerinti életben. Az egyik, hogy a Szentlélek vezet. Ahol nem te diktálsz, ahol nem a test akarata valósul meg, ha Lélek szerint akarsz élni, újra és újra meg fogod kérdezni, hogy Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem. A vezetés leggyakrabban nem kérdés és felelet formájában történik, tudniillik hogy te, ha vezetést vársz, felteszel egy kérdést, amire Isten válaszol. A Lélek vezetése a a Lélek szerinti életben, a Lélek szerinti járásban valósul meg, azaz abban a mély életközösségben, amire Isten hívott el Krisztusban. A vezetés nem azt jelenti, hogy válaszokat kapsz és előre látod az utat, hanem azt, hogy tudod, életed nem vakvágányon, hanem a Krisztus útján halad, ha látod, ha nem látod azt az utat, akkor is.
A Szentlélek egyik legcsodálatosabb munkájával fejezi be az apostol ezt a szakaszt, ami a bátorítás hatalmas forrása lehet számunkra: "… a fiúság lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: 'Abbá, Atya'. Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk." Figyeljetek oda erre a hangra, ápoljátok a Lélek e belső bizonyságtételét, engedjétek, hogy eljusson hozzátok újra és újra. Mert nincs nagyobb bizonyosság, mint az a megfoghatatlan megerősítés, amit a lelkünk megismer, amikor a Szentlélek bizonyságot tesz, hogy az Atya gyermekei vagyunk. Szeretett, elfogadott, örökbefogadott gyermekei. Mitől fosztja meg magát az, aki test szerint él! Nem élheti át a mennyei Atya szeretetének kedves érintését, valamint a gyermeki hit és bizalom saját szívében való megszületését.
Isten Szentlelke legyen kegyelmes hozzánk, és látogasson meg bennünket, ahogyan Szabó Imrével tette! Akkor élet támad ott, ahol ma még csak csontok vannak az Isten népében. ÁMEN!

Sokan látják úgy a keresztyénséget, mint aminek nincs sok kapcsolata a mindennapok valóságával, rohanó, mókuskerékszerű, fárasztó életünkkel. Jézus Krisztus követése, a vele való kapcsolat azonban az egyetlen mérce, viszonyítási pont, erőforrás a gyülekezetünk számára. Azért jövünk össze őt imádni és akaratát keresni minden vasárnap, hogy annál teljesebb életet élhessünk a hét további 6 napján. Tapasztaljuk, hogy jelenléte valóságos jelenlét, életünket átformáló erő.
Erről kívánunk bizonyságot tenni, ezt a meggyőződésünket kívánjuk megosztani a mai napon. A felovasott bibliai rész, Pál apostol sorai alapján arról szeretnék szólni, hogyan élhetünk vádaktól szabadon, tiszta lelkiismerettel.
I. A vádak össztüzében élünk
Hiába a "vallás gyámsága" alóli felszabadulás (felvilágosodás, mint a mai nyugati kultúra egyik meghatározója), az ember lelke nem lett könnyebb. Nem járja már át az élet minden nyilvános területét az Isten törvénye, nem lesz mindenki születésénél fogva valamely felekezet tagja, nem kell hittant tanulnia az iskolában, nem bírnak az egyházak közvetlen politikai hatalommal, nem üldözik azokat, akik a keresztyénségnek ellentmondó tévtanokat hirdetnek - mégsem tisztább az ember lelkiismerete. A vádak össztüzében élünk.
Mindezek legnagyobb részben nem az Isten törvényéből fakadnak, hiszen, mint mondtam, annak közvetlen befolyásától megszabadította magát a modern társadalom. Akkor miért a sok vád, önvád, kárhoztatás a szívekben?
Mert az "Istentől való szabadulás" nem hoz szabadságot. Az Istent nem kereső világban zúdulnak rád a kimondott és ki nem mondott ítéletek. Teljesíthetetlen elvárásokat fogalmaz meg veled szemben, amelyeknek ha nem felelsz meg, hibásnak érzed magad. Hihetetlen kegyetlenséggel állítja eléd folyamatosan, hogy milyen legyen a külsőd, milyen életszínvonalon élj, és milyen teljesítménnyel vagy képességekkel kell rendelkezned ahhoz, hogy jól érezd magad a bőrödben. Eléd adja azokat, akikkel összehasonlíthatod magad (azok meg tudtodon kívül veled mérik magukat össze), és meglátod, hogy te húzod a rövidebbet. Megerősödik benned, hogy értéktelen vagy, tehetetlen vagy, semmirekellő vagy, stb. Gyűlik a szívedben az önvád úgy, hogy meg sem fogalmazod magadnak, valójában mi a bajod.
Persze nemcsak a környezeted folyamatos kritikáját kell valahogyan feldolgoznod. Vádol a lelkiismeret is, amelytől az ember nem tud megszabadulni. Elnémíthatod, elaltathatod, de meg nem szüntetheted. A lelkiismereted ismer, megmér, és nem hagy nyugodni. Mennyi múlasztással szembesít. Milyen fájdalmasan hasít belénk, amikor felismerjük, hogy valamiről végképp lemaradtunk, valamit mondani vagy tenni kellett volna, de már pótolhatatlan. Gyakran így tekintünk vissza életünk egy-egy időszakára. De a legnehezebbé akkor válik ez, amikor valaki meghal, akit szerettünk, és hirtelen meglátjuk, micsoda lehetőségeket, kötelességeket múlasztottunk el. Vádol a lelkiismeret.
Hasonlóan az elrontott dolgaink kapcsán is. Milyen keserűséget okoz, ha valakit egy ártatlannak vélt szóval vagy tettel vérig sértettünk. Különösen terhel, ha tudjuk, súlyosan vétkeztünk.
Akár tudatosítjuk magunkban ezeket a vádakat, akár nem, valamihez kezdünk velük. Lássuk, hogyan próbáljuk kezelni a kárhoztatást.
II. Próbálkozások a vádak kezelésére
Felmentés. A vádakra adott egyik válasz önmagunk felmentése, tisztára mosása. Újra hangsúlyozom, hogy ez egy lélektani folyamat részeként gyakran tudat alatt történik. Vannak, akik mindig készek védőbeszédet tartani. A magyarázkodás, a gyakori önigazolás mögött nem ritkán a rossz lelkiismeret áll. Vannak, akik mindig készek segíteni. Itt arra gondolok, hogy bizonyos emberek állandó készsége a segítségre, gyakori túlbuzgósága, akár erőszakos segítése mögött is megbújhat a vádoló lelkiismeret. Mások mindig készek vádaskodni. Önmagunk tisztára mosásának egyik vélt eszköze mások besározása.
Elnyomás. A ránk zúduló vádak egy másik kezelési (vagy inkább "nem kezelési") formája azok elnyomása, figyelmen kívül hagyása. Van, akit a tisztázatlan, békétlen lelkiismeret a munkába hajt, míg mások a bulikba, vagy egyéb szenvedélyekbe menekülnek. Kialakítják egyéni, saját kis világukat, ahova el lehet rejtőzni, amibe el lehet temetkezni az emberi lélek szólítgatásai elől. Az elnyomás egy másik formája a közöny, a közömbösség magatartásának kialakítása (szintén nem tudatos). Az ember szinte megöli bensőjét, csak hogy ne kelljen szembenéznie vele. Annyira elege van a sok kritikából, vádból, hogy egészen megkeményíti magát, hadd peregjen le róla minden.
Tagadás. Tagadásról akkor beszélhetünk, ha valaki tudatosan konfrontálódik az őt ért vádakkal, és elutasítja azokat. Azt mondja, hogy amivel vádolják, az nem volt hiba. Nem érdekli a dolog, nem számít neki, bárki bármit is mondjon. Hangosan tiltakozik, sőt, ennek megerősítéseként akár tüntetőleg folytatja is azt, amivel vádolták, esetleg még mélyebbre süllyed.
A fenti stratégiák nem tesznek szabaddá bennünket, sőt, megnyomorítanak. Sokszor nem is tudjuk, mit miért teszünk, cselekedeteinknek mik a mozgatórugói, tulajdonságainkat milyen erők formálják. A legkülönfélébb forrásokból fakadó jogos és jogtalan, nyílt vagy közvetlen, szándékos vagy véletlen vádak közepette lelkünk roskadoz, és nem talál kiutat. Hova fordulhatunk iránymutatásért?
III. Isten törvényének kettős szerepe
Ha valaki elkezdi tudatosan számbavenni, mi nyomasztja, mi mindent él meg vádként, könnyen eljut oda, hogy nem tudja eldönteni, hogy valamivel kapcsolatban jogos, helyénvaló, vagy felesleges, hiábavaló a szívében lakó kárhoztatás. Lehet, hogy a szüleid szerint jogos, a barátaid szerint nem az. Lehet, hogy amiben korábban nem "jelzett" lelkiismereted, most annál hangosabban kiált. Kihez igazítsd magad? Van-e mérce, és ha igen, mi az? A családod? A többség? Saját ízlésed?
Mi hisszük, hogy Isten - aki az egész világot teremtette, aki bennünket is megformált, aki mérhetetlen szeretettel van keze alkotásai iránt - ő az egyedüli, aki megszabhatja és meg is szabta a mércét. Ez a mérce pedig nem más, mint az ő törvénye, a Tízparancsolat. Léte felszabadulást hoz a gyötrődő ember számára. Hiszen azok a vádak, amelyekkel küzdünk, éppen abban válnak bénító erejűvé, hogy szinte lehetetlen eldönteni, hogy melyik jogos, melyik nem. Mai kultúránkban a legkülönbözőbb felfogások és életstílusok élnek egymás mellett, annak a jelszónak a zászlaja alatt, hogy "higgy, amit akarsz". Az ember lelke megzavarodik és belefárad abba, hogy kiderítse, mit fogadjon el mércének.
A Tízparancsolat, Isten törvénye tehát segítségünkre van. Nem a mi benyomásainkra, érzéseinkre kell támaszkodnunk, amikor arra keressük a választ, hogy valamiben jogosan kárhoztatjuk-e magunkat, vagy nem. Hiszen lehet, hogy úgy érezzük, bűnösek vagyunk, és mégsem (a külsőd és a pénzed miatt Isten törvénye nem ítél el…), de az is előfordulhat, hogy valamit te nem tartasz bűnnek (pl. adócsalás), Isten mégis bűnnek nevezi. Az átélt szívbeli kárhoztatások közepette világos utat mutat a törvény.
Ugyanakkor teljes megoldást mégsem hoz. Pál apostol ezzel foglalkozik a Római levél előző fejezetében. A törvény megmutatja, mi a bűn, és ezzel kiemel a bizonytalanságból, de nem képes megszabadítani a bűn hatalmából, sem pedig a jogos kárhoztatástól. Sőt, éppen a törvény fog vádolni, mert nem felelünk meg neki. Egyik oldalon tehát rendet teremt a káoszban, és felszabadít a hamis bűntudat alól, a másik oldalon meg kíméletlenül fejünkre olvassa az ítéletet Isten nevében, aki a törvényt alkotta. Pál így fogalmazza meg helyzetét: "Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?" (Róm. 7.22-24)
Vajon jobb helyzetbe kerülünk így? Nem mindegy, hogy Isten törvényének kárhoztatása, vagy pedig saját lelkünk átláthatatlan vádjai alatt élünk? Ugyanúgy a bűn, a vád, az ítélet erőterében élünk mindkét esetben - mondhatná valaki.
IV. A szabadulás útja
Pál apostol azonban továbbvezet bennünket ennél. Rámutat egy másik törvényre, mint a bűn és büntetés törvénye, egy másik princípiumra, amely szerint élhetünk, egy másik erőtérre, amelybe beléphetünk. Míg a Tízparancsolatnak igaza van, de nincs ereje segíteni, a bűn törvényének nincs igaza, de van hatalma, a Szentlélek törvénye mind igazsággal mind hatalommal bír: "Nincs tehát mostmár semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak, mivel az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és halál törvényétől." Szabadulásról van szó, amelynek az eredménye, hogy nincs többé kárhoztatás, nincs többé semmi vád az ember ellen. Szolgaságból, rabságból szabadította meg az élet Lelkének törvénye, mégpedig a bűn és a halál szolgaságából.
Hogyan történt ez? "Isten … a bűn miatt tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában, és kárhozatra ítélte a bűnt a testben."
Két mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet. Az első a Fiú elküldése. Isten tulajdon Fiát küdte el hozzánk és értünk, nem valaki számára kevésbé fontos, távoli küldöttet. Aki hozzá a legközelebb áll, attól válik meg egy időre azért, hogy újat kezdjen bennünk. Jézus "a bűnös testhez hasonló formában" jött közénk, ami azt jelenti, hogy bűntelen és valóságos emberként. Ugyanolyan emberré lett benne Isten, mint te vagy én, kivéve a bűnt. Azonosult velünk életében, azt az életet élte, amit mi is élünk, örömökkel és csalódásokkal, ünnepléssel és fárasztó munkával, barátokkal és ellenségekkel együtt.
A második mozzanat kereszthalálára utal: "kárhozatra ítélte a bűnt a testben", azaz emberi mivoltában elítélte és végleg elintézte a bűnt és hatalmát. Ez történt meg a Golgotai kereszten. Nemcsak azért ítélték el, szenvedett, és halt meg Istentől és emberektől elhagyatva, mert jelenléte, tanítása és tettei kihívást jelentettek kora hatalmasainak, hanem azért, hogy Isten oldaláról nézve mindebben magára vegye a mi kárhoztatásunkat. Minden ítélet ott van rajta, Isten minden ítélete ellenünk, amit a Törvény fogalmaz meg, ott van Jézus Krisztuson. Nincs olyan vád, amelyik miatt nem érték a csapások, amelyekért nem ütötték át kezeit és lábait szegekkel. Nincs olyan ítélet ellened és ellenem, amelyet hallván nem mondhatnánk Jézusra mutatva: elvégeztetett. Valaki már fizetett, hogy én szabad legyek. Egy bűnért pedig nem kell kétszer bűnhődni.
Jézus Krisztus Isten előtti igazságot szerzett nekünk. Nincs semmiféle kárhoztató ítélet. Ez nemcsak az Isten előtti helyzeted rendezheti, hanem a másokhoz, valamint önmagadhoz való viszonyod is. Mert a vádak össztüzében, az önvád mély gödrében is bármikor odafordulhatsz Krisztushoz, hogy először is tisztázd, amivel mások vádolnak, vagy önmagad kárhoztatod, vajon abban ő is elítél. Akár igen, akár nem , Krisztusban felszabadulást és gyógyulást találsz. A Szentlélek ereje által átformálódsz, és megszabadulsz az önmagad mentegetésétől, vagy éppen a közönytől, a vádaskodástól, és más nyomorúságos kísérletektől.     
Mindez azoké, akik Jézus Krisztusban vannak. Ez nem pusztán elv, elmélet, hanem valóság, tapasztalat. Addig nem éled át a Szentlélek, az élet Lelke szabadító valóságát, lelkedet megkönnyítő érintését, a lelkedet bilincsként szorító jogos vagy jogtalan vádak lehullását, amíg nem vagy Jézus Krisztusban. A kifejezés a Jézussal való egységre vonatkozik, amely által mi vagyunk őbenne (ő értünk halt meg a kereszten és támadt fel a halálból, hogy mi is meghaljunk vele az istentelen életnek és új életet kezdjünk általa), és amely szerint ő is bennünk van. Maga Jézus Krisztus hív ma téged arra, hogy fogadd el őt, mint egyedüli igazságod és Istened, borulj le előtte, mint aki tudod, a jogos ítélettől csak általa van szabadulásod. Mert Isten egyedül őt rendelte szabadítónak és megváltónak a te számodra is! ÁMEN!