Lovas András Dr.

Az angliai Cambridge-ben, a Robinson College kápolnájában jártam nemrégiben. Az épület egyik falát majdnem teljes egészében egy hatalmas és gyönyörű ólomüveg ablak alkotja. A kép a teremtéstörténetre utal, és legmeghatározóbb eleme a világosságot vagy Isten dicsőségét jelképező nap, ahonnan a fény árad a különben zöld és kék színekben pompázó alkotásra. Van azonban egy különlegessége ennek a kápolnának. Az ülőhelyek jelentős részéről a gyönyörű üvegablaknak csak egy kisebb része látszik, mert az ablak előtt néhány méterre egy másik fal ereszkedik alá a mennyezetről. Meglepő, hogy pont a világossárga, az Isten dicsőségét jelképező rész az, ami a leginkább a takarásban van. Vajon mi ennek a magyarázata? Egészen bizonyosan nem lehet tudni, de az egyik elképzelés szerint az építész tudatos döntése következtében bújik meg a fal mögött a műalkotás. A következő üzenetet hordozza ez: csak az látja Isten dicsőségét, aki mozgásban van. Aki egy helyben ül a kápolnában, az nem látja, aki elindul, az megcsodálhatja.
Ki az, aki felismeri Isten dicsőségét? Ki az, aki látja és ismeri az Urat? Ki az, aki világosságában fürdőzhet? Egyedül az, aki mozgásban van: „Jöjjetek utánam” – mondja Jézus – „Ők pedig azonnal otthagyták a hálóikat és követték őt.” Onnantól életük Jézus követése volt, a Mesterrel együtt mindig mozgásban voltak. Ezt jelenti tanítványnak lenni. A keresztény élet mozgásban van, hiszen nem más, mint Jézus követése.
Többen fogják ma megvallani hitüket, és tesznek fogadalmat, hogy Jézus Krisztus követői lesznek egész életükben. Fontos, hogy lássátok, nem egy hitrendszernek kötelezitek el magatokat, hanem egy személynek, Jézusnak. Nem azt valljátok meg ma, hogy mindent tudtok és készen vagytok, hanem azt, hogy egész életetekben mozgásban lesztek, éppen azért, hogy minél jobban ismerjétek és szeressétek őt, hogy lássátok dicsőségét, és mások megláthassák azt általatok. Hiszen erre hívott el titeket, hogy tanítványai legyetek, hogy kövessétek őt.
Tekintsünk hát először arra, hogy kiket hív el Jézus tanítványnak.
I. Kiket hív el Jézus?
A ma olvasott bibliai részben Jézus két testvérpárt, Simont (Pétert) és Andrást, ill. Jakabot és Jánost hívja el tanítványainak, teszi mindezt nyilvános szolgálata kezdetén. Ahhoz, hogy ennek jelentőségét meglássuk, beszélnem kell a korabeli galileai iskolarendszerről. Kiből lehetett egy híres, nagy tiszteletben álló tanító, egy rabbi tanítványa, követője?
Az első iskola az ún. Beth Sefer, az “írás háza.” Az 5-12 éves fiúk a Tórát (Mózes 5 könyve) tanulják, amelynek segítségével írni, számolni is tanulnak. (A lányok más tanultak.) Ez volt az alapoktatás, aminek a végén az igazán jók kívülről tudták a Tórát (nem a Heidelbergi Káté 40 kérdését…). Mind megpróbálta, de nem mindnek sikerült.
A többség részére ezzel befejeződött az iskola, de a legjobbak folytatták a tanulmányaikat a „Beth Midrásban”, a „tanulás házában”. Ezek a fiatalemberek részben tanulták családjuk mesterségét, részben elkezdték a zsinagógában megtanulni, memorizálni az egész Ószövetségi szentírást. Nem mindenki jutott ennek végére; nagyon nagy odaadás és elszántság, valamint kitűnő intellektuális képességek szükségeltettek ehhez. A Beth Midrásban 15 éves korukig tanultak a fiatalok.
A legjobbak legjobbjai azonban nem fejezték itt be tanulmányaikat, hanem továbbmentek az ún. Beth Talmudba, ahol egy rabbi tanítványai, azaz követői lettek. Ez az iskola tizenöt éves kortól harminc éves korig tartott. Innentől lett valaki tanítvány. A tanítvány célja az volt, hogy olyanná legyen, mint a mestere, a rabbi. Nemcsak ismeretet kívánt, hanem a rabbi egész személyiségét akarta átvenni. Teljes odaadással volt iránta, és mindenben követte. A tanítvány minden helyzetben a következő kérdést tette fel: mit mondana, vagy mit tenne a rabbi ebben a helyzetben?
Rendszerint a jövendő tanítvány nézte ki magának a rabbit, akitől tanulni szeretett volna, és megkérdezte, elfogadja-e tanítványául? A rabbi ekkor kikérdezte, megvizsgálta a jelöltet. Vajon képes lesz-e ez a fiatalember arra, amire én képes vagyok? Olyan lesz-e, amilyen én vagyok? És ha úgy látta, hogy az illetőben megvan a teljes odaadás, valamint minden képessége adott ehhez, akkor azt mondta neki: kövess engem!
Hogyan látjuk Jézus első tanítványait, Simont és Andrást, valamint Jakabot és Jánost mindezek fényében? Feltűnő, hogy nem ők keresik meg Jézust azzal, hogy tanítványok kívánnak lenni. Ez a négy fiatalember minden valószínűség szerint a családi mesterséget folytatta (a leírás utal is rá, hogy Jakab és János apjukkal, Zebedeussal együtt rendezték a halászhálókat). Mindebből pedig nyilvánvaló, hogy nem ők voltak a legjobbak legjobbjai, hiszen akkor már - 15 éves kor felett – a Talmud iskolában lett volna helyük egy rabbi mellett. Ez a négy fiatalember nem a legjobb elme, vagy nem voltak olyan képességeik, hogy a legeslegjobbak közé verekedjék magukat, vagy nem volt meg bennük az a szorgalom és odaszántság, ami a teljes életet követelő tanuláshoz kellett. Jézus mégis őket választja tanítványul. És még mielőtt kihallgatta volna, levizsgáztatta volna őket, szól így: Kövessetek engem! Jézus, a rabbi hisz bennük. Hiszi, hogy olyanok lesznek, mint ő; hogy majd miután velük tölti a szükséges időt, azt mondják majd, amit ő mondana, és azt teszik majd, amit ő tenne. Akiket Jézus elhív a követésére, azokat arra hívja el, amire minden korabeli rabbi a tanítványait: legyenek olyanok, mint ő.
„Ők pedig azonnal otthagyták a hajót és atyjukat, és követték őt.” A fentiek fényében mindez természetes. Hiszen egyszer csak olyan lehetőség nyílt meg előttük, amiről korábban csak álmodtak. Tanítvánnyá, követővé lehetnek azok, akik tudják jól, hogy nem feleltek meg a feltételeknek. Nem a legjobbak, nem a legodaadóbbak, nem a legélesebb elméjűek – de Jézusnak kellenek. Mert Isten Fia nem a sikereseket hívja a maga közösségébe, hanem mindenkit. Erőset és gyengét, beteget és egészségest, az átlagost és a kiválót, a fiatalt és az idősebbet, szegényt és gazdagot – mind meghívja a követésre, a tanítványságra. Ezért ünnepeljük őt a mai napon!
II. Mire hív el Jézus?
Jézus, mint korabeli rabbi, arra hívja el tanítványait, hogy olyanok legyenek, mint ő: „Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket.” Akik vele töltik minden idejüket, vele együtt keresik az embereket, azaz nyernek meg másokat arra, hogy életüket Isten uralma alatt éljék. De csak azáltal lesznek olyanokká, mint a Mesterük, hogyha időt töltenek vele együtt. A következő három évben látták, amint Jézus tanított, és ott voltak, amikor csodáit tette. Tanúi voltak, ahogyan Jézus rendszeresen visszahúzódott, hogy egyedül legyen az Atyával, imádságban és csendben keresve akaratát. Jelen lehettek akkor, amikor Jézust megtámadták a vallási vezetők, amikor fondorlatos kérdésekkel állítottak csapdát neki, és hallották, amint Istentől való bölcsességgel megfelelt ellenségeinek. Együtt voltak vele, és tanultak tőle.
Mi ennek a megfelelője a mai tanítvány életében? Sokan azt gondolják, hogy leginkább semmi. Mintha nekünk már nem maradt volna más, mint hogy megtanuljuk a bibliai történeteket, a keresztyén hit alapjait, és erkölcsös életet éljünk. Mintha a keresztyén élet pusztán emberi tartás, biztos morál, meghatározott értékrend lenne. De éppen a tanítványság és a követés izgalmas és szépséges volta marad ki ebből. Éppen mindennek a szíve és a lényege, az hiányzik, ami a legszebb és a legvonzóbb: hogy mi Jézus tanítványaiként olyanokká legyünk, mint ő. És ha valaki megütközik ezen, annak hadd idézem Jézus szavait:
„Ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” (Jn. 13.34)
„De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem, hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned…” (Jn. 17.20-21)
„Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” (Jn. 20.21)
Jézus tehát újra és újra arra hívja a tanítványait, hogy valamit úgy tegyenek, ahogyan ő tette. Mindez pedig kiterjed Jézus minden követőjére egészen a mai napig: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét, mindnyájan ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által, dicsőségről dicsőségre.” (2Kor. 3.18) Ki az, aki szemléli az Úr dicsőségét? A tanítvány, aki mozgásban van, aki követi Jézust. Hogyan történik ez? Bibliaolvasásban, imádságban, a közösség megélésében és engedelmességben. Elgondolkoztat, hogy a Jézus korabeli gyermekeknek fejből meg kellett tanulni a Tórát, ami majdnem kétszer annyi, mint a négy evangélium. A tanítványt át kell hogy járja Jézus tanítása – olvassuk-e újra és újra az evangéliumokat? Az imádság a reflexiónk, a válaszunk az Igére és az életre. Az imádságban találkozik mindennapi életünk Jézus tanításával. Az engedelmesség a követés szíve. Amit az Igének és az imádságban felismerünk, azt meg kell cselekednünk. Ha nem tesszük, nem vagyunk tanítványok. A közösség azért elengedhetetlen, mert mindez nem magányos feladat. Jézus közösségben és közösségre hív el. Együtt formálódunk olyanná, amilyen ő maga.
”Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.” Ez is része annak, hogy a tanítvány olyan lesz, mint mestere. Jézus megtagadta magát, hiszen mindenben az Atya akaratát helyezte az első helyre. A Gecsemáné kertben imádkozik, hogy mentse meg őt az Atya a haláltól, de közben mégis kész arra, hogy legyen meg az ő akarata. Megtagadja magát, majd felveszi a keresztjét, és meghalja halálunkat, megbüntettetik a mi büntetésünkkel. A tanítvány, aki mesterét, Jézust követi, aki vele van imádságban és tanítása megélésében, összeütközésbe kerül másokkal. Megmosolyognak Jézusért. Fanatikusnak mondanak, talán éppen szeretteid nem értenek meg, és akarva-akaratlan nagyon nagy fájdalmat okoznak. Ez a kereszt a te számodra ma – vegyed fel, azaz hordozd el. Ne lepődj meg, ne méltatlankodj, ne csüggedj el, és ne engedd hitedet meglanyhulni. Aki Jézust követi, olyanná lesz, mint ő, akit elhagytak és becsaptak, elárultak és elutasítottak. De „aki elveszti az életét énértem, megtalálja.” – mondja Jézus. Mert miközben magunkat megtagadjuk és keresztünket felvesszük, csodálatos módon nem elenyészünk, nem megkeseredünk, hanem életet nyerünk. Az élet elkezd a maga teljességében kibontakozni, és Jézus elkezd még fényesebben ragyogni. Amint járjuk ezt az utat, úgy ismerjük meg az ő dicsőségét egyre jobban, egyre mélyebben. Az élet gazdagsága árad ránk, amit sokan nem ismernek.
Hogyan lehetséges hát őt követni? Hogyan lehetséges vele lenni? Hogya lehetséges a keresztünket felvenni?
Simon Péter, akit Jézus azon a napon tanítványának hívott, három évet töltött vele, hogy olyanná legyen, mint mestere. Mégis, amikor mestere önmagát megtagadva a halálba készült, Péter – félve, hogy elveszti életét – Jézust tagadta meg. Alkalmatlanná lett arra, hogy tanítványnak nevezzék – Jézus nem mondta és nem tette volna helyében ugyanezt. Feltámadása után azonban Jézus helyreállította őt. Azt az egykor rettegő Pétert, aki Pünkösd napján, Szentlélekkel betelve hirdette Jeruzsálem minden lakosának, hogy ők megölték a Názáreti Jézust, Isten küldöttét, de ő feltámadt, és mindenek felett való Úr lett. És Péter többet nem tagadta meg Jézust, hanem olyan lett, mint a mestere. Hirdette az Isten Országát, gyógyította a betegeket, eltűrte az üldöztetést, majd végül mártírhalált halt– a keresztyén hagyomány szerint megfeszítették. Hogyan lehetséges igaz tanítvánnyá válni?
A Szentlélek jelenléte és ereje által. Hiszen a Szentlélek, aki Krisztus követőiben lakik, Jézus Lelke; általa maga Jézus van jelen bennünk és köztünk. A Szentlélek kitöltetése a kulcsa annak, hogy vele lehetünk és olyanná lehetünk, mint ő maga. A Szentlélek formál át bennünket, a Lélek ruház fel erővel, Ő az, aki a kereszthordozás idején vígasztal. Ő az, aki imádkozik bennünk és imádságra indít, általa emlékezünk Jézus szavaira, hogy engedelmeskedjünk neki.
Vegyetek Szentlelket és kövessétek Jézust, aki elhívott titeket, hogy olyanná legyetek, amilyen ő maga is! Ámen!
Lovas András

Kedves Testvérek, ez a rész a Bibliában talán az egyik legkedvesebb történetem, egy olyan történet, amelyet újra és újra felelevenítek magamban. Azt látjuk, Jézus hogyan érkezik el egy kudarcot vallott, megtört emberhez, és hogyan állítja helyre, hogyan gyógyítja meg. Amikor Isten Szentlelke újjászül bennünket az élő reménységre, új életet ad, akkor gyógyít is: érzelmi, lelki értelemben is gyógyítja az életünket. Ennek a belső, múltból való gyógyulásnak nagyon jó példája az, amit itt Jézus és Péter között látunk.
Péter és a tanítványok a feltámadás után találkoztak Jézussal, újra visszamentek halászni, ám nem fogtak semmit. Azt mondja el a lekcióban olvasott történet, hogy az élet terméketlen, üres, nem vezet semmire. Amikor Péter kiveti a hálót, és nem fog semmit, ott van Péterben az az alapvető érzés (amelyről még nem beszélt Jézussal, hiába jelent meg neki), hogy elszúrta az életét. „Jézus elhívott engem, és én megtagadtam őt. Lehetőséget adott nekem, és én eljátszottam”.
Jézus eljött a tanítványokhoz, megjelent nekik, de Péter magában még nem tudta feldolgozni, amit elrontott. Talán ha kakasszót hall, még mindig összeszorul a szíve. Egy másoknak ártatlan, semleges hang Péter számára mindig a kudarcát, a személyes törését jelenti. Miután Jézus megjelenik, Péter - amint a mellette lévő tanítvány, János kimondja, hogy: „az Úr az” - azonnal a vízbe ugrik, és kiúszik. Péter vágyik arra, hogy ott legyen Jézus mellett. Reggeli után Jézus félrehívja, és elindul ez a csodálatos, gyógyító beszélgetés.
Bárcsak Isten Szentlelke - miközben hallgatjuk, hogyan beszélget Jézus Péterrel - ilyen csodálatos, gyógyító beszélgetést végezne mindannyiunkkal!
Mert ha ez a beszélgetés nem jön létre, akkor Péter tovább hordozza a terheit, és tovább hordozza a kudarcát. Még ha találkoztunk is Jézussal, nagyon sokan hordozunk terheket és kudarcokat. Nagyon sok ember gondolkodik úgy, hogy eljön Istenhez, kapcsolatba kerül Vele, keresi Őt, de valahol a szíve mélyén igazából nem hiszi, hogy az élete helyreállhat. Méltatlannak, haszontalannak érzi magát Isten előtt. (Valakinek a családi élete futott zátonyra, de ki meri mondani: az én hibám, én vagyok a felelős érte. Vagy: valakinek azzal kell szembenéznie, hogy Istennek tett ígéretét nem tartotta be, és úgy érzi, hogy már nem mehet Isten elé, nem állhat meg Őelőtte. Vagy: valaki megtagadta Jézust, és rossz a lelkiismerete emiatt.) Sok minden van, ami miatt a múlt be tudja zárni az ember szívét. Csodálatos, hogy Jézus nem csupán a tanítványokhoz jön el újra, hanem személyesen félrevonja Pétert, hogy „beszélgessenek”. Mert Jézus nem akarja, hogy terhekkel, a múlt foglyaiként éljük az életünket.
„Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Jézus hihetetlen szeretettel és szelídséggel kérdezi ezt. Annál fájdalmasabb ez Péternek. Mindjárt a megszólítás: „Simon, Jóna fia”; Péternek ez az eredeti neve. Amikor Jézus meglátta és elhívta, hogy a tanítványa legyen, akkor mondta neki: „te Simon vagy, Jóna fia, de Kéfásnak fognak hívni” (A Kéfás arámul ugyanazt jelenti, mint az a szó, amelyből a Péter származik, a görög szó: kőszikla.) Te Simon vagy, Jóna fia, de én most megszólítalak, elhívlak, és ebben az elhívásban új identitásod lesz: Kőszikla.
Amikor Jézus visszajön, Pétert nem ezen a néven szólítja. Hogyan szólíthatná Kősziklának azt, aki néhány nappal korábban megtagadta Őt. A megszólítással - hogy a régi nevén szólítja -  a hűtlenségére emlékezteti. Azzal a névvel szólítja meg, amellyel először megszólította, de amelyből egy új életre hívta el Pétert. Péter nem a tanítványi nevét hallja. De Jézus ugyanúgy megszólítja, mint amikor elhívta őt az élete terméketlenségéből, és most újra szólítja.
Ahogyan Jézus folytatja, az Péter szívéig hatol. „Jobban szeretsz-e engem ezeknél?” Ez a másik fájdalmas emlék Péternek, hiszen ő mondta azt, hogy „ha mindenki elárul, én akkor se”. Azaz: azt mondta, hogy „én mindegyik tanítványnál jobban szeretlek téged. Én jobban ragaszkodom hozzád”. Jézus visszakérdezi ezt: „Jobban szeretsz-e engem a többieknél?” Ezzel is aláhúzza Péter kudarcát.
A harmadik kérdés után Péter elszomorodik – miért? Nyilvánvalóan azért, mert a három kérdés emlékezteti a három tagadásra. A három tagadás van Jézus három kérdése mögött.
Mit tesz tehát Jézus, amikor elkezd beszélni egy emberrel, aki a múltjának, a kudarcának a foglya?
Jézus nem elkendőz, hanem nagyon tudatosan szembesít. Szembesít a kudarccal, szembesít a bűnnel. Mert tudja, hogy ahhoz, hogy valaki szabad legyen, ahhoz radikális kezelés kell, ahhoz néven kell nevezni a gondokat.
Tanulhatunk ebből - elég sokat - az egymással való kapcsolatunkra nézve is. Ez visszatérő téma a gyülekezetben, de hadd mondjam el újra: ha valakivel problémánk, konfliktusunk van, akkor vagy elkerüljük azt az embert, vagy esetleg valaki másnak elpanaszkodjuk azt (így jut néha az én fülembe, mint lelkész fülébe, hogy ez, vagy az nem köszön nekem, észre sem vesz az utcán, meg sem ismer, csúnyán néz rám…). Ahelyett, hogy - azt tennénk, amit Jézus tesz - ami által egyedül van gyógyulás: odamegyek az illetőhöz, és szeretettel beszélek vele; „nézd, én így érzem, hogy…”, és ahelyett, hogy a másik ezt el tudná fogadni - mi elkendőzzük a dolgokat. Jézus egyértelművé teszi, hogy - akár az Istennel való kapcsolatra, akár az egymással való kapcsolatra nézve -  gyógyulás és megbékélés csak ott születik, ahol szeretettel, de valóságosan kimondják a bűnt, a kudarcot, a hibát.
Pétert így emlékezteti Jézus: szeretsz-e engem, te, aki elhagytál, aki megcsaltál, aki hűtlen lettél?
Péter azt mondja: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged.” Jó ez a válasz. Nem azt mondja, hogy: „Igen, Uram, de én jobban szeretlek, még mindig jobban szeretlek Téged ezeknél. Hát elbuktam, de én jobban…” Azt sem mondja Péter: „Hát, Uram, mit mondjak? Én nem szeretlek Téged. Hogy szeretnélek én Téged, hogyha elárultalak?” Csak annyit mond, hogy: „Uram, te tudod, hogy szeretlek Téged. Te ismersz engem. Te akkor is a szívembe láttál, amikor előre megmondtad, hogy mi fog történni, és most is a szívembe látsz, tudod, hogy mi van a szívemben”.
Ez a kijelentés, ez a vallástétel már nem Péter ereje, nem Péter tüze. Ez abból fakadt, hogy Jézus eljött hozzá, Jézus ismeri őt. Ebben ott van az is, hogy ő is ismeri már magát, mert akit megismert Jézus, az megismeri önmagát.
Hadd mondjam el, hogy Péternek ezek a szavai nagyon sokat jelentenek a számomra, amikor úgy érzem, hogy az egész élet kudarc, amikor vétkeztem, nem mennek a dolgok, amikor nem úgy csinálom, ahogyan kellene. Akkor a szívem mélyén meg tud szólalni ez a hang: „de te, Uram, te tudod, hogy szeretlek Téged. Te mindent tudsz”.
Azt gondolom, hogy ez a fő kérdés Krisztus követésében és a keresztény életben, hogy a szívünk mélyén el tudjuk-e ezt mondani? Minden nyomorúságunk, kudarcunk ellenére őszintén tudom-e mondani: „Te tudod, hogy én szeretlek téged”. Akkora vigasztalás, akkora erő van ebben. (Péternek nem kell „kimenekítenie” magát ebből a helyzetből. Péternek nem kell elkezdenie magyarázni, hogy „de hát, Jézus, megérthetnéd, hogy abban a helyzetben én tulajdonképpen nem is akartam, hogy megtagadjalak, de mégis odajött, meg olyan hirtelen történt, a szolgálólány is rám kérdezett, sokan voltak, meg sötét is volt…) Nem kell magyarázkodni, Isten előtt mosogatni magunkat, csak annyit lehet mondani, hogy: Igen, ezt elrontottam, de Te tudod, hogy én szeretlek téged.
Ez az igazi evangélium. Ez az igazi örömhír, mert Jézus a három kérdésére adott válasz után azt mondja, hogy: „Legeltesd az én bárányaimat! Őrizd az én juhaimat! Legeltesd az én bárányaimat!” Ebben a hármas válaszban kapja meg Péter a bizonyosságot, hogy Jézus elfogadja őt. Jézus nem azért hívja el egy nehéz beszélgetésre, hogy leteremtse, aztán faképnél hagyja, hanem hogy helyreállítsa, meggyógyítsa.
Hiszen Jézus a saját nyáját bízza Péterre. János evangéliumában Jézus azt mondja magáról, hogy „én vagyok a jó pásztor, és a jó pásztor életét adja a juhokért” Jézus nem sokkal korábban életét adta az ő bárányaiért, majd feltámadt. Övé ez a nyáj, övék a bárányok. És most, amit drága áron szerzett meg, akiket annyira szeretett, hogy az életét adta értük, azokat most rábízza Péterre? „Legeltesd az én juhaimat, őrizd az én bárányaimat!” Egy ilyen emberre, aki ennyire állhatatlan volt?
Péter, aki végigmegy ezen a beszélgetésen, sokkal erősebb, sziklaszilárdabb ember már, mint az, aki korábban nagy hévvel és tűzzel mondja, hogy: „akárki megtagad, én nem tagadlak meg Téged”. Ez az a pont, ahol Jézus rábíz valamit, ahol Péter átéli Isten gyógyító jelenlétét: akkor is kellesz Jézusnak, ha elrontottad, ha kudarcot vallottál - kis dolgokban vagy nagy dolgokban. (Valaki azt mondja a fél életére nézve: nem jól csináltam, nem jó úton jártam. Káosz, kudarcok, sebek és romok vannak mögöttem. És Jézus mégis megszólít, helyreállít, és rádbízza az Ő nyáját; azaz feladatot ad, kifejezi, hogy fontos vagy, hogy számítasz neki, hogy szüksége van rád.)
Ez a helyreállítás azonban nem olcsó lelki békét kínál Péternek. Nem arról van szó, hogy Péter - aki a terméketlen élet jelképeként visszament halászni - gyógyult lélekkel folytatja a halászatot. Jézus meggyógyította, most már jól van; alapít egy céget, és kivirágzik a halászati ipar, és aztán boldogan él, amíg meg nem hal.
Mert mi sokszor csak azért keressük Isten gyógyító, helyreállító munkáját, hogy a terheket vegye le rólunk. Nem azért keressük, hogy azután beálljunk Jézus követésébe és szolgálatába. Pedig Ő azért ölel magához, azért gyógyít meg, hogy utána vele menjünk, őt kövessük.
„Bizony, bizony mondom neked, amikor fiatalabb voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahova akartál, de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.” Ahhoz, hogy valaki elinduljon – abban a korban – magára kellett egy övvel kötnie a ruhát. Ez jelenti a készséget arra, hogy valaki elindul, megy, csinálja a dolgát.
Ezt a képet használja Jézus. Fiatal korodban felövezted magad és oda mentél, ahova akartál. Most – azaz öregkorodban, amikor új életed van – más csinálja helyetted, más övez fel téged, azaz más fog vezetni. Most már nem arról szól az életed, hogy meggyógyultál, és azt csinálod, ami csak eszedbe jut. Most már más fog vezetni. János apostol hozzáteszi: „Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal dicsőíti majd meg Istent Péter.” (Amikor János ezt írja, valamikor az első század végén, akkorra Péter már valóban feláldozta az életét Jézusért.)
Aztán Jézus azt mondja Péternek: „Kövess engem!” Egészen más ez a helyzet, mint amikor azt mondja Péter Jézusnak: „követlek, akárhová mégy”. Jézus azt mondta neki a halála előtt: ”ahová most megyek, oda nem követhetsz”. „Kövess engem!”Ez a követés kb. 30 évvel később a halálba való követést jelenti. (Más övez fel = A Szentlélek uralma fogja vezetni Péter életét.)
Amikor Jézus közel jön hozzánk, amikor várjuk, hogy szabadítson meg a múlt terheitől, bocsásson meg, amikor szeretetével körülölel, akkor abban ott van, hogy követjük Jézust A követésnek vannak nehézségei, küzdelmei: érnek érte pofonok , megvetés vagy gúny,  félreértés, vagy a családban való meghasonlás. Követni Jézust, nem fájdalom nélkül való, de Ő előtte meggyógyít, hogy mindezt el tudjuk hordozni.
Ugyanakkor Jézus azt mondja, hogy nem egyforma feladattal bíz meg minden tanítványt. A tanítványság nem sematikus, Péternek ezt meg kell tanulnia. Péter látja a beszélgetéskor, hogy János apostol követi őket. Odafordul Jézushoz, kiváncsi, hogy „hát vele mi lesz?” Péter sejti, hogy Jánosra más vár. Jézus azt mondja: „Mit tartozik rád? Ha azt akarom, hogy megmaradjon, amíg visszajövök, mit tartozik rád? Te kövess engem!”
A két tanítvány élete nem ugyanolyan. Mindkettőjüknek Jézust kell követniük, de nem ugyaz lesz az életük. Jézus követésekor ne egymásra nézzünk (persze sok mindenben egymásra kell figyelnünk, bátorítanunk, hordoznunk kell egymást), ne azt gondoljuk: a mi életünk olyan kell legyen, mint az övé. Van akinek  látszólag  egész az élete, másnak a gyülekezetben nagyon nehéz helyzete van: beteg, nem kap gyermeket, szülei ellenségesek, szerette nem fordul Jézushoz, nem tér meg. Akkor mondhatja a második: én biztos nem jól követem Jézust. Nem! Mit tartozik rád, hogy a másikkal mi lesz. A lényeg, hogy meghalljuk, Jézus személyesen mondja nekünk: „Kövess engem!” Indulj el utánam! Megvallva a kudarcot – Ő felállít. Végy erőt abból, hogy Ő szeretetével és jóságával eljön, hogy meggyógyítson, hogy megbocsásson, hogy átmossa az életedet, majd rádbízza az Ő ügyét.
„Kövess engem!” = Úgy éld az életed a családodban, a munkahelyeden,.a barátaid közt, hogy Jézus követője vagy, hogy Jézust hordozod. A szereteteddel, a tetteiddel, az imádságoddal, gondolataiddal Jézust képviseled azok között, akik közé állított. Mert ez az élet igazi tétje, mert erre hívott el bennünket Jézus.
Befejezésül arra hívlak benneteket, hogy akinek van valami az életében, ami nehéz, fájdalmas kudarc vagy bűn a múltban, és azt gondolja, hogy ez nem megbocsátható, nem átléphető, ez sohasem fogja szabadon engedni, az őszintén tárja ki a szívét Jézusnak. Az kérje most, hogy Isten Szentlelke gyógyítsa és töltse be őt. Az folytassa a péteri beszélgetést Jézussal az elkövetkező napokban, hetekben. Mert Jézus meg akar szabadítani a múlt fogságából, hogy utána a jövőben Ővele teljes életet élhessünk.
De ha valaki úgy gondolja, hogy szeretne velünk, lelkészekkel, vagy egy tapasztaltabb testvérével beszélgetni, imádkozni, az tegye meg. Jó ezt a napvilágra hozni, nem egyedül küzdeni vele. Hanem odaállni Isten elé egy testvérünkkel együtt, és kimondani, együtt imádkozni. Mert ez a jó hír, hogy Jézus gyógyítani akar bennünket, és kiárasztja ránk az ő Lelkét, hogy az Ő szeretete teljesen és egészen átjárja a mi szívünket. Ámen.
Lovas András
Hangfelvételről leírta Fejérvári Nóra

András vagyok. A tanítvány, Jézus követője, aki azon a napon, amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, Fülöppel együtt odavezettem hozzá a messziről érkezett görög zarándokokat, akik Jézust akarták látni. Még most is fülembe csengenek szavai, még most is kóstolgatom, szívemben forgatom ezt a mondatot: „Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is.” (Jn. 12.26) Erőt ad, bátorít és vezet utamon. Elmondom nektek, hogy nyerte el mindez az értelmét, elmondom nektek, hogyan esett, hogy ma már meg vagyok győződve arról, hogy nincs jobb „hely” Jézus követője számára, mint az, ahol ő van. Nem vágyom másra, mert tudom, hogy nincs érdekesebb, izgalmasabb, megelégítőbb és tartalmasabb, mint Jézussal lenni. Nincs más „hely”, más lehetőség számomra, mint hogy ott legyek, ahol az én Uram van, hiszen önmagához hívott. Nem adatik meg, hogy máshova tartsak, mint ahova Jézus. Őt szolgálom és őt követem ma is. Hallgassátok meg történetemet!
I. Zárt ajtók mögött - bezárkózva
Aznap este zárt ajtók mögött gyűltünk össze, a lehető legnagyobb titokban. Péter és János elmondták, hogy reggel Jézus sírját üresen találták. Elterjedt az a hír is, hogy a magdalai Mária látta az Urat. Mi nem láttuk őt azóta, hogy megfeszítették. Nem tudtunk mit kezdeni Mária szavaival, őszinte legyek? – asszonybeszédnek tartottuk, talán a fájdalomban elment az esze. Mindenesetre összejöttünk, hogy megvitassuk a dolgot. Az a mozdulat - máig emlékszem rá - amellyel egyikünk bezárta az ajtót, majd amint meggyőződött arról, hogy az tényleg zárva van, mindent elmondott rólunk. Nem csak az ajtó volt zárva, hanem mi magunk is, mindannyian, súlyos terheket hordoztunk szívünkben.
Ha láttátok volna Pétert… Szinte fel sem emelte fejét, csak lehorgasztott fejjel ült. Hallottuk, hogy Júdás, aki mindvégig velünk követte Jézust abban a három évben, véget vetett az életének. Borzalmas volt belegondolni, hogy felkötötte magát. Egyszer csak valaki azt mondta Péternek: „látod, te nagy fogadkozó. Azt mondtad, hogy még az életed is kész vagy odaadni Jézusért, és végül te tagadtad meg őt.” Péter hirtelen vágott vissza. Valaki azonban lecsendesítette őket: „Mit veszekedtek? Mi sem vagyunk jobbak. Hol voltunk, amikor elhurcolták, elítélték és megfeszítették?” Mindannyian tudtuk, hogy kudarcot vallottunk. Én is hűtlen lettem hozzá, csak magamra gondoltam. Féltem, hogy mi jöhet még az elmúlt napok szomorú eseményei után. Megpróbáltam elfelejteni Jézust, de nem tudtam kitörölni őt az emlékeimből. Mindannyiunkra súlyos bűntudat nehezedett, ami bezárta szívünket egymás felé is. Nehéz volt belegondolni annak lehetőségébe, amit Mária mondott. Hogy álljunk az Úr elé a kudarcainkkal, a bűntudatunkkal?
Csalódásunk is nagyon fájt. Nem ezt vártuk Istentől. Tudjátok milyen, amikor vártok valamit és az nem úgy lesz. Az utolsó percig reménykedtünk. Imádkoztunk, hátha mégsem ítélik el. Hátha csoda történik. Hátha nem hal meg. Hátha mégis van igazság a földön… De azután pénteken úgy tűnt, hogy minden összefogott az igazság ellen. Nem történt csoda, meghalt, eltemették. Csalódásunk elmondhatatlan volt. Hol van Isten? Miért engedte ezt? Ennyire félreértettük őt? Vagy az, aki csodákat tett, ennyire gyenge és tehetetlen a gonosz erőivel szemben? Ha mindez így van, akkor minek élünk, mire vagyunk, mit csináljunk? Mit mondjunk a gyerekeinknek, miben reménykedjenek? Mire építsük a jövőnket: tényleg csak annyi marad, hogy valahogy leéljük az életünket, próbáljunk meg minél többet gyűjteni, azután vége mindennek? De hiszen mi sokkal többet vártunk Jézustól, a Messiástól. Tudjátok, úgy éreztem, hogy bezárult, lezárult számomra a jövő. Nincs szabadulás az elnyomó politikai hatalomból, soha nem nyeri el ebben a világban az igaz az igazát, nincs reménység, hogy valami megváltozik. A csalódás elvette a jövőnket, felemésztette a jövőbe vetett bizalmunkat. Nem maradt semmi sem.
És még féltünk is. Nagyon féltünk – még találkozni is. Mi van, ha folytatódnak a gyilkos indulatok? Az a tömeg, amely „feszítsd meg!”-et kiáltozott, kiszámíthatatlan. Mi van, ha az ünnep elmúltával a főpapok úgy döntenek, nincs vége a hajtóvadászatnak? Talán csak húsvét ünnepe miatt van ez a látszólagos nyugalom, csend. Lehet, hogy minket is elárult Júdás? Talán már kerestetnek is bennünket? És hogy fogunk így megélni? Hogyan lehet üldözöttként dolgozni? Miből lesz kenyér a családnak? Féltem attól is, hogy ki fognak gúnyolni. A szomszédaim, a rokonaim, mindazok, akik tudták, hogy Jézus tanítványa voltam – mit fognak mondani ezek után? Lehetetlen, elveszett volt a helyzet. Tudom, ti is ismeritek ezt. Zárt ajtók, rácsok, biztonsági zárak, riasztók mindenhol. Zárt szíveket, bűntudatból, csalódásból, félelemből emelt áthatolhatatlan falakat látok mindenfelé. Hogy hol volt Jézus, akkor még nem tudtuk, de mi – a szó valóságos és átvitt értelmében egyaránt – zárt ajtók mögött voltunk.
II. Zárt ajtók mögött – megjelenve
Amint így gyötrődtünk, így vergődtünk együtt, egyszer csak megjelent. Ne kérdezzétek, hogyan történt, hogyan lehetséges ez, nem tudom. Tény, hogy – bár az ajtó zárva - egyszeriben ott állt közöttünk. Csak néztük. Néztük őt, kezén és lábán sebeit – vajon tényleg Jézus az? A sebek ellenére élettel és dicsőséggel teli volt. Némán ültünk, mozdulatlanul, senki nem tudott szólni egy szót sem. Szívemet hihetetlen, megfoghatatlan öröm töltötte be, a reménység és a szeretet melege kezdte átjárni. Közben az agyam tiltakozott: nem mertem hinni, hogy igaz, amit látok. Azután eszembe jutott a búzamag példázata: „Bizony, bizony mondom néktek, ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal sokszoros termést hoz.” Kezdett felsejleni szavai jelentése: „Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli életét e világon, örök életre őrzi meg azt.”. Eddig ezt nem láttam, nem hittem, nem értettem. Eddig csak az a kérdés kínzott, hogy miért kellett meghalnia, hogyan pusztulhatott el?
A következő gondolatom azonban az volt, hogy vajon mit fog most mondani. Szemünkre hányja értetlenségünket? Szembesít hűtlenségünkkel? Megkorhol hitetlenségemért? Emlékeztet bűntudatomra?
Ezek helyett így szólt: „Békesség néktek!” Békesség? Jól hallom? Éreztem, amint szavai áthatolnak a kudarc, a csalódás, a félelem falain és elárasztják szívemet. Nemcsak a ház, hanem szívem bezárt ajtaján is áthatolt Jézus azon az estén. Majd megismételte „Békesség néktek”, és közben megmutatta nekünk kezeit és oldalát. Aki halott volt, az él, de feltámadásában is magán hordozta a halál jegyeit. Eszembe jutott, amit Ézsaiás prófétánál olvastam: „Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen.” Megértettem, a földbe esett búzamag képét. Elhal és sok gyümölcsöt terem. Jézus halála a békesség gyümölcsét teremte. Megbékélést Istennel és egymással.
„Békesség néktek”. És minden megváltozott. Isten iránt bizalom, szeretet és hála született a szívemben. Tudtam már, hogy ő nem csap be, nem hagy cserben. Tudtam, hogy kezében tartja a világ dolgait, hogy igazsága végül győzedelmeskedni fog. Tudtam, hogy megbocsátotta hűtlenségemet és Jézus bűnhődött helyettem. Békességem volt, mert megbékéltem Istennel.
„Békesség néktek”. És valami megváltozott bennem a többiek felé is. Már nem a fogadkozó és tagadó Pétert láttam, nem a vitatkozó és versengő Jakabot vagy Jánost, nem az engem meg nem értő társakat. Elpárolgott a haragom, a vádaskodásom. Amint ott állt Jézus közöttünk, szeretet gyúlt bennem a többiek iránt, korábban nem tapasztalt, mély, együttérző szeretet. Békességben voltunk együtt, nem kellett már egymás hibáit egymás szemére vetnünk. Megbékéltünk egymással.
„Békesség néktek”. De ez a békesség még ennél is többet jelentett számomra. Egy új világ ígérete volt Jézus szavaiban. Hiszen ha feltámadt a halálból, akkor legyőzte a halált, a betegséget, a bűnt, a gonoszságot. Akkor megbékélhet az egész teremtett világ, akkor valami új kezdődött a világban. Kezdett kibontakozni előttem a teremtő Isten csodálatos munkája arról a békességről, amelyben mindazt, ami ebben a világban szétszakadt egybefoglalja, ami elpusztult, tönkrement, azt helyreállítja Jézus által.
„Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is.” – mondta Jézus. Igen, így igaz ez. De azt tanultam meg, hogy mielőtt én követném Jézust oda, ahová ő megy, előtte ő jön el oda, ahol én vagyok. Hol van a feltámadott Jézus? Megtapasztaltam, hogy itt van, velünk van, közöttünk van. Zárt ajtók nem jelentenek neki akadályt. Sem fizikai, sem lelki értelemben. Nincs olyan zárt ajtó, áthatolhatatlannak tűnő fal, megkeményedett emberi szív, politikai vagy gazdasági rendszer, amely kívül tudná tartani a feltámadt Jézust, aki most is így szólal meg közöttünk: „Békesség néktek”.
III. Zárt ajtókat maguk mögött hagyva – küldetésben
Jézus azonban nem maradt velünk a zárt ajtók mögött. Pedig – néha arra gondolok – jó lett volna ott maradni vele, és elfelejteni mindazt, ami a nagyvilágban történik. Jó lenne Jézussal valahova behúzódni, békességben együtt lenni, és elfeledni a nehéz családtagokat, a mindennapi munka gyakori hiábavalóságát, a fenyegető híreket erőszakról, szegénységről, katasztrófákról. Vagy jó lett volna, ha Jézus szavaival azonnal beköszönt ez az új világ, amiben mindent egybefoglal és beragyog a feltámadott békessége. De Jézus valami mást gondolt.
„Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” Képzeljétek, hogy most nektek mondja: „Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.”... Mi is hasonlóan éreztük magunkat. Ahogyan engem elküldött az Atya… Hogyan is küldte őt? Isteni gazdagságát feladva lesz emberré – egy istállóban. Felnövekedve, nyilvános szolgálatát végezve folyamatosan ki volt téve a nélkülözéseknek, a meg nem értettségnek, az ellenségeskedésnek. Végül pedig abban teljesedett be küldetése, hogy elvesztette életét – azért, hogy megmentse sokakét. Az volt a küldetése, hogy halálával és feltámadásával békességet szerezzen mindeneknek. „Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.”? Hogy tudnék én úgy cselekedni, ahogy Jézus cselekszik? Hogy tudnék én úgy szólni, ahogy ő szólt? Hogy tudnék én úgy szeretni, ahogy ő szeretett? Hogy folytathatnám én azt, amit ő elkezdett? Hogyan lenne erre erőm? Hogyan lennék én erre képes? Vágytam rá, tudtam, hogy jó lenne, hogy ezért érdemes lehet élni. Hogy munkámmal, hivatásommal, családommal őt szolgáljam, az ő békességét munkáljam. Hogy elmondjam mindenkinek, azon a vasárnapon, a feltámadás napján valami új kezdődött, amit semmi meg nem állíthat. És hogy ez az új mindenkié, az egész világé, még a tietek is – akik most hallgattok engem. De hogyan?
Amint ezek a gondolatok száguldottak végig fejemben, Jézus olyat tett, amit korábban még nem. Ránk lehelt és azt mondta: „Vegyetek Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.” Jézus ránk lehelt, és az éltető Lelket, Isten Lelkét bocsátotta ránk. Mindannyian tudatában voltunk, hogy erőt és felhatalmazást adott arra, hogy küldetésében vegyünk részt. Amint leszállt a Szentlélek Jézusra megkeresztelkedésekor, úgy szállt most le miránk. Amint Jézus küldetése ezzel öltött nyilvános formát, úgy mi is a Szentlélekben kaptuk meg azt az erőt, azt a vezetést, ami nélkül lehetetlen őt követni.
Azzal kezdtem beszámolómat, hogy ezen a napon világossá lett bennem, amit Jézus mondott: „Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is.” A feltámadt Jézus nem maradt velünk a zárt ajtók mögött. Kinyitotta az ajtót, megnyitotta szívünket a világ felé, ahol azóta is jelen van a Szentlélek által. Azóta követem és szolgálom őt, azóta tudom, hogy nem akarok máshol lenni, mint ahova ő vezet. Örömmel veszek részt Istennek abban a munkájában, amelyben mindeneket egybefoglal és megbékéltet önmagával.
Az ő szavát adom tovább nektek: „Békesség néktek.” Nyíljanak meg szívetek kapui, hulljanak le a bűntudat, a reménytelenség és a félelem bilincsei. „Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket. Vegyetek Szentlelket!”
Lovas András

„Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is.” – A virágvasárnapi, nagyheti és húsvéti eseményekhez kötődik Jézusnak ez a mondata, aminek fényében nemcsak ma, hanem Nagypénteken és Húsvétkor is szólni szeretnék. Az ige a Jézussal való kapcsolatról két kifejezésben beszél: szolgálat és követés. Aki Jézust szolgálja, úgy teheti, hogy követi őt; aki Jézust kívánja követni, az nem kerülheti el, hogy szolgájává legyen. Ezek a szavak a Jézussal való kapcsolat szívére, lényegére tapintanak. Aki Jézust szolgálja és követi – olvassuk tovább - az ott van, ahol az ő Ura van. Tegyük fel hát a kérdést: hol van Jézus és hol vagyunk mi? Nyilvánvaló, hogy ezt elsősorban nem fizikai, hanem spirituális értelemben kérdezzük. Hol van jelen, merre tart ma az Úr? Hova hív ez bennünket?
I. Hol van Jézus?
Hol van Jézus a ma olvasott történetben? A válasz kettős: Jézus látszólag „karrierje” csúcsán van, népe ünneplése és lelkesedése által körülvéve, valójában azonban a halál és a pusztulás küszöbén áll. Az egyik „hely” az emberektől való dicsőséget, a másik az Atyától való dicsőséget testesíti meg.
János evangélista leírása szerint Jézus Jeruzsálembe történő nyilvános és királyi bevonulását Lázár feltámasztásának fényében kell látnunk. Ennek a csodának kettős következménye volt: az egyik, hogy a főpapok és vallási vezetők, látván Jézus hatalmas befolyását, eldöntötték, hogy amint lehet, kivégzik őt. A másik, hogy sokan éppen azért mentek a Jeruzsálemhez közel eső Betániába, hogy lássák Lázárt, és ennek nyomán hittek Jézusban. Közeledett Húsvét ünnepe, amikor sok zarándok érkezett a városba, és mindenki Jézusról beszélt. „Hallottad? Feltámasztott egy embert.” – „Nem mondod! Nem lehet igaz!” – „De igen, láttam is őt…” Az egész város róla beszél, ill. csak suttog, mert tudják, hogy a főpapok mindezt nem jó szemmel nézik. A felszín alatt hatalmas erők feszülnek, és nem sok kell ahhoz, hogy valami kirobbanjon.
Amikor a sokaság meghallja, hogy Jézus bevonul Jeruzsálembe, tudják, itt az idő. Aki halottakat támaszt fel, az csak Isten Felkentje lehet, az utolsó idők régen várt uralkodója, a Messiás. Így Jézus ünnepelt uralkodóként vonul be a fővárosba. A pálmaágak nemzeti jelkép, a makkabeusok szabadságharca óta a nemzeti függetlenség és szabadság szimbóluma. Az idegen erők elleni győztes csatákra emlékeztetnek. A kiáltás pedig - „Áldott, aki az Úr nevében jön” - a 118. zsoltárból származik, amit messiási zsoltárként tartottak számon és imádkoztak a korabeliek. Jézus tehát népszerűségének csúcsán van; a nép minden reményének beteljesítőjeként jelenik meg. Nincs gond, amit meg ne oldana, megaláztatás, amit el ne venne e leigázott nép életéből. János evangélista ezt így summázza: “A sokaság, amely vele volt, amikor Lázárt kihívta a sírból, most bizonyságot tett mellette.” Azaz elmondták mindenkinek, hogy ott voltak, szemtanúi voltak annak, amikor Jézus kihívta a halott Lázárt a sírból. Bizonyos, hogy ő a Messiás – ki más tehetne ilyet?
Nem csak azt látjuk azonban, hogy Jézust élteti és dicsőíti a tömeg, hanem azt is, hogy ellenfelei tehetetlenek. “A farizeusok így szóltak egymáshoz: Látjátok, hogy semmit sem tudtok elérni: íme a világ őt követi!” A hatalmasok megbénulnak, senki és semmi nem állhat Jézus útjába.
Sikerét és népszerűségét jelzi, hogy néhány görög is, akik az ünnepre érkeztek, Jézussal akar találkozni. Olyan egyistenhívő, az Urat tisztelő emberekről van szó, akik nem Izrael népéből valók, de Izrael Istenét imádják. Eljönnek tehát a népek, amint a messiási próféciák ígérik, hogy Istent és az ő felkentjét imádják. Hol van tehát Jézus? Látszólag népszerűsége és elismertsége csúcsán, ellenségeit maga mögé utasítva, népe által körülölelve.
Mindezen események és lelkesedés közepette talán csak egyedül Jézus az, aki látja valós helyzetét. Egyedül ő lát át a népszerűség felszínes voltán, egyedül ő látja, hogy valójában a halál és a pusztulás, életének feláldozása küszöbén áll. Amikor Fülöp és András hozzávezetik a görögöket, Jézus ezzel kezdi: „Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia.” Ez a kijelentés még nem feltétlen áll feszültségben az eddig történt eseményekkel, hiszen valóban őt dicsőíti mindenki. Jézus azonban hirtelen egészen másról kezd el beszélni, mint amit várnánk. A korábbi örvendezéssel teljes királyi bevonuláshoz képest teljesen idegen és meglepő, ahogy és amit Jézus a megdicsőülésről és a földbeesett búzamagról mond: „Bizony, bizony mondom néktek, ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal sokszoros termést hoz.” A képes beszédet azonnal meg is magyarázza: „Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli életét e világon, örök életre őrzi meg azt.” Feltehető, hogy Jézus hallgatói nem értik, miről beszél. Pályájának csúcsán, népszerűségének tetőpontján, közvetlenül királyi hatalma átvétele előtt miért beszél a halálról, az élet elvesztéséről? És míg a búzaszem pusztulása és terméshozása érthető természeti folyamat, hogyan függ ez össze az élet elvesztésével és megőrzésével?
Jézus azonban nem csak váratlan módon szól, hanem lelkileg-érzelmileg sem egy ünnepi bevonulásra hangolt: „Most megrendült az én lelkem.” – folytatja – „Kérjem azt: Atyám, ments meg ettől az órától engem?” Miközben a sokaság ünnepli, Jézus megrendül, érzelmei felkavarodnak, szíve összeszorul. Amint megrendítette lélekben, hogy barátja Lázár meghalt, és mindenki őt siratja (Jn. 11.33), amint nem tudott megrázkódtatás nélkük arról beszélni, hogy egyik választott tanítványa el fogja őt árulni (Jn. 13.21), úgy hasonlóan emberien viselkedik és érez, amikor szembenéz a halállal. Mert a búzamagnak akkor is el kell halnia, ha ebből majd élet fakad, Jézusnak az életét akkor is oda kell áldoznia, ha ezt majd sokak feltámadása, új élete követi. Senki sem várja ebben az órában Jézustól ezt a megrendülést.
Hol van Jézus – látszólag és valóságosan? Látszólag népszerűsége csúcsán, valójában a halál küszöbén; látszólag emberektől való dicsőséget élvezve, valójában az egy, az Atyától való dicsőséget keresve; látszólag fent, valójában mindennél lejjebb.
II. Hol vannak a tanítványok – egykor és ma?
Amint eddig is láttuk, a sokasággal együtt a látszatban, a valóság teljes félreértésében, azaz nem ott, ahol Jézus van. Vajon hogyan élik meg Jézus követői ezt a napot?
János evangélista, aki maga is jelen volt, utólag így ír önmagukról: „Tanítványai először nem értették mindezt, de miután Jézus megdicsőült, visszaemlékeztek arra, hogy az történt vele, ami meg volt írva róla.” Mit nem értettek? Feltehetőleg azt, hogy Jézus egy szamárcsikóra ülve vonul be Jeruzsálembe. Az, hogy Messiás királyként, a végső idők Istentől küldött uralkodójaként nyilvánosan bevonul a városba, nem kérdés számukra. Ők még inkább hisznek ebben, mint a fellelkesült tömeg. Azon sem botránkozhatnak meg, hogy pálmaágakat lengetve érkeznek Jézus fogadására, és hozsannát kiáltva dicsőítik őt. De az, hogy Jézus egy szamáron szamaragol be Isten városába – ez nem illik be a képbe. Ki látott már győztes uralkodót – egy szamárcsikón? A korabeli harci eszköz a ló („lovak erejében ne bízzatok…”). A tanítványok nem értik Jézus választását, mert nem „ott vannak”, ahol Jézus.
Jézus csendesen tiltakozik: ő nem azért jött, hogy szabadságharcot robbantson ki a rómaiak ellen és megoldja Izrael népe kenyérkérdéseit. Ő azért jött, hogy az Atya akaratát beteljesítse, és halálával engesztelő áldozatot mutasson be világ bűneiért. Beteljesíti Zakariás próféta próféciáját, az szelíd és alázatos uralkodóról, aki véget vet a háborúskodásnak, békét hirdet minden népnek, uralmát kiterjeszti a föld határáig. Mindez halála és majd feltámadása által kezdődik el.
A tanítványok azonban nem Jézus halálára készülnek. Ők ott vannak, ahol Jézus látszólag van – fürdőznek népszerűségében, élvezik fontosságukat és nyilvánvaló pozíciójukat. Mert nyilvánvaló, hogyha Jézus a középpontban áll mindenek által dicsőítve, ebből a fényből valami azoknak is jut, akik már három éve követik őt. A görögök, akik Jézussal akarnak találkozni, szintén őket keresik meg, hogy latba vessék befolyásukat és bevigyék őket Jézushoz. Bár János evangélista nem említi, de mind a három másik evangélium beszél arról, hogy virágvasárnap körül milyen viták és versengések törnek ki a tanítványok között arról, hogy ki a nagyobb, kinek lesz jobb pozíciója Jézus küszöbön álló országlásában (Mt. 20.28, Mk. 10.35, Lk. 22.24). Ők a „népszerű Jézussal” vannak jelen, de a halálba induló Jézust szem elől tévesztik. Magukkal vannak elfoglalva, nem látják hát a valóságot.
De Jézus Krisztus nem hagyja őket magukban. Szólítja őket: „Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is.” Hívja őket a földbe esett búzaszem példázatával. Szolgálatra és követésre, a látszólagos népszerűségből az esetleges félreértettségbe, a középpontból a félretétel helyére, az emberektől szerzett dicsőségből az Istentől való dicsőség keresésére. Ez lesz a helyük, Jézus Krisztus halála és feltámadása után így követik és így szolgálják őt.
Hol van Jézus ma, és hol vagyunk mi, akik szeretjük őt?
Követjük-e őt? Jézus követése azt feltételezi, hogy ismerjük és keressük őt. A követés személyes, bensőséges, szoros kapcsolatot követel. Enélkül nem beszélhetünk Jézus követéséről. Rendszeres imádságban, az Igére való hallgatásban, akarata megcselekvésében, az engedelmességben valósul meg mindez. Hol vagyunk hát most? Követjük-e őt? Közel vagyunk hozzá, vagy leszakadtunk tőle? Szánkkal kiáltjuk, hogy hozsanna a magasságban!, de szívünk meghidegült, nem keresi, nem kívánja már az Urat?
Szolgáljuk-e őt? Amint láttuk, a követés szolgálattal jár, hiszen ez Jézus útja. Szolgálat alatt itt és most ne gyülekezeti feladatainkra gondoljunk, hanem azt megelőzően szívünk beállítottságára. Mi keresztény életünk fő motivációja? Miért járunk istentiszteletre? Könnyen megcsalatunk és becsapunk másokat is. Nem lehet, hogy gyülekezeti jelenlétünk ellaposodott, ill. mi magunk laposodtunk el, és mára már csak a jó közösség, a „jófej” emberek, a jó programok, a jó zene az, ami – a megszokáson túl – idevonz bennünket? Nem lehetséges, hogy szívünk megkérgesedett és  népszerűségünk, közösségünkben elfoglalt szerepeink, pozícióink sokkal jobban meghatároznak már, mint Jézus követése és szolgálata?
Nagyhét, a szenvedés hete küszöbén állunk. Jézus arra hív, hogy szolgáljuk és kövessük őt, és ott legyünk, ahol ő van. Szánjuk magunkat oda arra, hogy követjük Jézust: hogy tudatosan megállunk, időt szakítunk az imádságra, az Igére, és megkérdezzük, milyen szolgálatra hívsz, hol mész, merre jársz előttem? Amennyiben szívünkben elhatározzuk, hogy most különösen is figyelünk Jézusra, hogy ott szeretnénk lenni, ahol ő elkészít számunkra valamit, fel fogjuk ismerni, hogy merre jár, hova hív. Meglátjuk a szolgálat, a szeretet, önmagunk élete letevésének lehetőségét, és megtapasztaljuk, hogy aki kész meggyűlölni (azaz az első helyről elhelyezni) a maga életét, az örök életre megtartja azt. ÁMEN!
Lovas András

Az elmúlt alkalommal arról beszéltünk, hogy mit jelent, hogy Isten megkeményítette a fáraó szívét. Szóltam arról, hogy a tíz csapás elbeszélésében nyomon követhetjük, hogyan áll először ellen a fáraó Isten akaratának, majd a maga által választott keménysége hogyan válik végül Isten ítéletévé. Ez a tíz csapás elbeszélésének egyik legfontosabb témája.
A fáraó azonban nem önmagában áll az Úrral szembeni harcban. Ő, aki a halált képviseli az élet Urával szemben, a káosz és gonosz erőinek megtestesítője. A tíz csapás története a gonoszság és Isten erőinek az összeütközése, a küzdelme. Létezik olyan magyarázat, amely minden csapás mögött Egyiptom vallási életének egy-egy szereplőjét, egy-egy egyiptomi istent lát. Az Úr megmutatja a fáraónak, hogy Egyiptom istenei tehetetlenek és erőtlenek vele szemben. Amikor a Nílus vize vérré változik, Ápisz, a Nílus Istene, valamint Ízisz, a Nílus istennője szenved kudarcot. A döghalál, amely elpusztítja Egyiptom jószágait, a tehénfejű istennő, Hathór, valamint újfent Ápisz, a termékenység isten vereségét jelzi. Talán még szemléletesebb, ahogy a kilencedik csapás, a három napig el nem múló sötétség demonstrálja Ré, a napisten alulmaradását. Mindez azonban, hangsúlyozom, nem pusztán szimbolikus küzdelem. Valóságos erők ütköznek össze, amelyet jól mutat az egyiptomi mágusok szerepe. A mai igehirdetésben először a mágusok okkult mesterségére figyelünk, majd mindezt szélesebb bibliai kitekintésben vizsgáljuk, hogy végül gyakorlati következtetéseket vonjunk le belőle a mi életünkre nézve.
I. Az Úr és a mágusok
Amikor Mózes és Áron bemennek a fáraóhoz, Egyiptom királya – amint Isten ezt előre megmondta – csodát követel a héber vezetőktől. Mózes és Áron pontosan úgy cselekednek, amint Isten parancsolta nekik. Áron a földre dobja botját, amely kígyóvá változik. A fáraó azonban nem lepődik meg, nem bizonytalanodik el, hanem hivatja a „bölcseket és varázslókat, és azok, Egyiptom mágusai is ugyanazt tették a maguk titkos mesterségével.” A varázslók, a mágusok tehát képesek voltak ugyanannak a megcselekvésére, amit először Isten mutatott Mózesnek, amikor elhívta őt, és amit most Isten erejével megcselekedtek. Ez az a pont, ahol el kell gondolkodnunk arról, hogy milyen erők vannak itt jelen.
Régebbi bibliamagyarázók hajlottak arra, hogy azt mondják, míg Mózes és Áron botja valóban kígyóvá változott, az egyiptomi mágusok csak szemfényvesztéssel éltek. Hasonló ez a megközelítés ahhoz a ma is népszerű gondolkodásmódhoz, ami minden ilyen jelenséget a babonaság, tudatlanság, valamint a szemfényvesztés és csalás körébe utal. Ezek az emberek kétségbe vonják, hogy a varázslók, boszorkányok, igézők, jövendőmondók, halottidézők – régen és ma - bármiféle természetfeletti erővel bírnak, illetve kerülnek kapcsolatba. Mindez szerintük, a modern világkép képviselői szerint, nem létezik. És míg alkalmanként igazuk van, mert valóban csalókkal állunk szemben, mégis alapvetően másképpen gondolkodnak, mint a bibliai világkép, amely szerint ezek az erők igenis léteznek és aktívak.
Van azonban ma egy másik, a bibliai világképpel szintén nem összeegyeztethető gondolkodásmód is, ami éppen az előbbinek ellenreakciójaként született. Ezek az emberek felismerték a szigorúan materialista világkép tarthatatlanságát. Ők azok, akik találkoztak a modernizmus korlátaival (pl. nem sikerült gyógyulást találniuk a hagyományos orvostudomány segítségével), és elkezdtek keresni. Tapasztalatokat szereztek a titkos (okkult) mesterségek gyakorlói által. Számukra Egyiptom varázslói és mágusai, semmi kétség, valóságos erőkkel cselekszenek. Ezek az erők pedig, úgy vélik, Istentől származó erők. Sokszor hallják és hangoztatják, hogy amíg szeretetből élnek a „tudással”, addig bizonyosan jó úton járnak. Kritika és óvatosság nélkül teszik ki magukat olyan lelki-szellemi hatásoknak, amiről valójában alig tudhatnak valamit. A bibliai világkép azonban ezt a gondolkodásmódot sem támasztja alá. Nem, hiszen a természetfeletti erők két pólusát ismeri; az ördögit és az Istentől valót. Éppen ezért óvatosságra int, sőt, bizonyos dolgokat egyértelműen tilt.
A mágusok és Isten követeinek e találkozóján tehát szellemi erők ütköznek össze. Az egyiptomi varázslók valós, de nem isteni, nem tiszta forrásból való szellemi erővel utánozzák Isten csodáját, és ezzel megmutatják a maguk hatalmát. Az erők, amelyek a fáraó mögött állnak, nem fognak könnyen engedni az Úrnak. „De Áronnak a botja elnyelte a botjaikat.” – olvassuk. Ez előrevetíti, hogy az összecsapásban ki lesz a győztes. Jellé válik itt, a történet kezdetén, és előremutat arra, amikor a Vörös-tenger fogja elnyelni a fáraót és seregét (15.12). A fáraót azonban mindez nem indítja meg, szíve kemény maradt.
A ma olvasott részben feltűnő máshol is a mágusok szerepe. Az első csapást és a második csapást, azaz isteni jelet, a mágusok is képesek voltak megcselekedni a „maguk titkos mesterségével” (7.22, 8.3). A harmadik csodánál azonban azt olvassuk, hogy bár megpróbálták ők is megtenni ugyanazt, mint Mózes és Áron, nem tudták. A szúnyogok elleptek mindent, ők pedig így szóltak a fáraóhoz: „Isten ujja ez!” Mindez pedig arra mutat, hogy számukra nyilvánvalóvá lett, hogy Isten ereje előtt nem állhatnak meg okkult tudományukkal és mesterkedéseikkel, a gonosz erői sohasem feljebbvalók a mi Urunk hatalmánál. Az Úr ereje nyilvánvaló lett, de a fáraó szíve kemény maradt. Isten harca folyik tovább, egészen addig, amíg a „mágusok már oda sem tudtak állni Mózes elé a fekélyek miatt…” (9.11), ill. végül az Úr teljes győzelmet arat káosz és a halál erőin.
II. Bibliai kitekintés
A mágusok és az Úr ill. az ő népe közötti lelki-szellemi összecsapás nem korlátozódik Egyiptomra. Isten népe újra és újra szembekerült azokkal, akik titkos mesterségükkel sötét erőket manipuláltak. Vegyünk számba néhány erre utaló bibliai példát!
Talán az egyik legjobban ismert figyelmeztetés az, amit Isten még akkor mond Izraelnek, mielőtt bevezeti őket Kánaánba: „Ha bemégy arra a földre, amelyet Istened, az Úr ad neked, ne tanuld el azokat az utálatos dolgokat, amelyeket azok a népek művelnek. Ne legyen köztetek olyan, aki a fiát vagy leányát áldozatul elégeti, ne legyen varázslást űző, se jelmagyarázó, kuruzsló vagy igéző. Ne legyen átokmondó, se szellemidéző, se jövendőmondó, se halottaktól tudakozódó. Mert utálatos az Úr előtt mindaz, aki ilyet cselekszik.” (5Móz. 18.9-12a) Isten tehát előre inti Izraelt, mert tudja, hogy milyen nagy lesz a kísértés arra, hogy átvegye más népektől ezeket a praktikákat. Kánaánban Isten népe olyan népek közt lakott, amelyek okkult erőket alkalmaztak az élet természetes részeként.
De még nehezebb volt Izrael helyzete akkor, amikor olyan népek győzték le és kerekedtek felé, amelyek mindazt gyakorolták, amit az Úr tiltott nekik. A babiloni fogság idején, valamint a perzsa uralom alatt, olyan népek uralkodtak felettük, amelyek – az egyiptomiakhoz hasonlóan – fejlett tudományos életük mellett varázslókra, csillagjósokra, mágusokra támaszkodtak (Ézs. 47.9,12. Dán. 2.2kk). Micsoda megerősítés lehetett ebben a helyzetben visszaemlékezni az egyiptomi 10 csapásra és megemlékezni arról, hogy Isten uralkodik a mágusok, a varázslók és az általuk képviselt erők felett! Bizonyára szüksége volt Izraelnek visszaemlékezni Isten nagy tetteire a tíz csapásban ahhoz, hogy ne sodródjon bele maga is a látszólag sikeres és győztes nép okkult gyakorlatába.
Jézus Krisztus tanítványai is újra és újra összeütközésbe kerültek az okkult erőkkel. Fülöp Samáriában hirdette az evangéliumot, abban a városban, ahol egy Simon nevű mágus varázslásával ámulatban tartotta a népet, miközben úgy tekintettek rá, hogy ő „az Isten Hatalmasnak nevezett ereje.” Simon mágus, látva, hogy a nép már Fülöpnek hisz, maga is hitt, és Fülöp mellé szegődött. Látva az Úr erejét, amint az jelekben és csodákban megnyilvánult, egészen megdöbbent. Amikor azonban pénzért akarta megszerezni a Szentlélek erejét, jelezve ezzel, hogy a varázsló, az erőkkel manipuláló még mindig él benne, Péter apostol keményen megdorgálja. (ApCsel. 8. 9-24)
Pál apostol missziói útján nem egyszer találja magát szemben okkult erőkkel. A lekcióban olvastunk Elimásról, a ciprusi mágusról vagy varázslóról, aki erős befolyással volt a helytartóra, Szergiusz Pauluszra. Mindent megtett, hogy az utóbbi ne jusson hitre, amikor Pált betöltötte a Szentlélek, és miután megfedte őt, isteni jelet is cselekszik: Elimás három napig nem lát. Amint Szergiusz Paulusz látta, hogy nagyobb az Úr ereje, mint a varázslóé, maga is hitt Jézus Krisztusban.
Egy másik alkalommal egy jövendőmondó szolgálóleány az, aki Pált és munkatársait követte, és nagyon bosszantotta őket folyamatos kiáltásaival. Pál kiűzte belőle a jövendőmondás lelkét, mire az elvesztette a jóslás képességét, amivel addig jó pénzt keresett gazdáinak. Azok úgy feldühödtek ezen, hogy Pált és Szilászt börtönbe vetették (ApCsel. 16.16-24).
Ezek a példák mind arra mutatnak, hogy Isten népe a varázslás, a mágia, a jövendőmondás és egyéb okkult erőkkel manipuláló emberek között élt és hirdette az Urat egykor is – és ma is. Botorság lenne ezeket az erőket semmisnek nyilvánítani, vagy hasonlóan az lenne veszélytelennek ítélni. Isten népe mind az Ó- mind az Újszövetségben egyedül az Úrban kellett hogy bízzon, és részt kellett hogy vegyen a gonosz elleni harcban.
III. Gyakorlati következmények
Az első feladat, ami a fentiek fényében előttünk áll, hogy mondjunk fel minden szövetséget az okkult erőkkel. Más szóval, ha részesek lettünk azokban a dolgokban, amit Isten utálatosnak nevezett az igéjében, akkor azt valljuk meg neki bűnbánatban. Ez akkor is fontos, hogy megtörténjen, ha tudatlanságból tettük. Ha a mágia bármilyen formájában (legyen az fekete vagy fehér) részünk volt, ha jóst kerestünk fel, ha halottat vagy szellemet idéztünk, ha különböző szellemi beavatáson vettünk részt, jó eséllyel kitettük magunkat azoknak a szellemi erőknek, hatalmasságoknak, amelyek Jézus Krisztus ellenségei. Bűnbánat, bűnvallás és feloldozás során van lehetőség a szabadulásra, a bocsánatra, a megtisztulásra. Jó, ha ezt nem egyedül, hanem tapasztalt lelkigondozóval tesszük meg – de tegyük meg, hogy ne adjunk helyet az ördögnek gyülekezetünkben!
A második feladatunk, hogy imádkozzunk a lelkek megkülönböztetésének ajándékáért, a Szentlélek világosságáért. Nagyon bonyolult és sokszínű világban élünk, amelyben a legkülönbözőbb vallásos és intellektuális áramlatok, gyógymódok vannak jelen. Semmiképpen nem állítom, hogy mindenről azonnal meg tudnám mondani, hogy veszélyes-e vagy nem. Sokszor szűklátókörűen ítélünk – máskor meg óvatlanok vagyunk. De milyen gyógymódokat fogadunk el és mit utasítunk el? Hol van a különbség az általunk nem értett és az okkult erővel működő között? Melyek azok a könyvek, filmek, amelyeket ártatlannak tartunk gyermekeink fejlődésére nézve, és melyektől óvjuk őket? Kik azok az emberek, akik hamis, gonosz lelkiséget képviselnek? Honnan tudjuk mindezekre a választ? Bizonyos dolgoknak utána olvashatunk, sok mindent megtanulhatunk felismerni. De ez nem elég. Szükségünk van Isten Szentlelkére, hogy ő vezessen, ahogy vezette Péter apostolt, valamin Pált is az előbbi esetekben. Könyörögjünk Isten Szentlelkének ajándékáért, az ő világosságáért, hogy felismerjük a Sátán mesterkedéseit és ne lehessünk csalárdságának áldozatává!
A mágusok a harmadik csapás után így kiáltottak fel: „Isten ujja ez!”. Jézus Krisztus azt mondta, hogy ha ő Isten ujjával, azaz a Szentlélek erejével űzi ki az ördögöket, akkor elérkezett hozzánk Isten országa, Isten uralma (Lk. 11.20). Így kérjük és várjuk Isten Lelkét, hogy általa emberek szabaduljanak meg a gonosz befolyásából, és nyilvánvaló legyen nap mint nap, amint Jézus Krisztus győzelmet vesz a káosz és halál gonosz erői felett. Ámen!

A most olvasott versek bevezetőül szolgálnak az Ószövetség egyik legjobban ismert szakaszához, a egyiptomi tíz csapás elbeszéléséhez. Küszöbön már a szabadulás ideje Izrael számára. Az Úr meghallotta sóhajtozásukat a kemény szolgálat miatt, elhívta Mózest, majd megújította bizonytalankodó követének az elhívását. Minden készen áll a szabadulásra, de a szabadulás nem történik meg kemény harc, a fáraó és Isten hatalmának összeütközése nélkül. Isten tíz csapással sújtja Egyiptomot, tíz súlyos és pusztító katasztrófával, mire végül a fáraó kész engedni az Úr hatalmának, és elbocsátja Izraelt.
Miért történik ez így? – kérdezi a mai ember. Miért a súlyos és pusztító csapások? Hogyan lehet, hogy Isten, a szeretet Istene ilyen rosszat hoz Egyiptom népére? Talán azoknak van igazuk, akik azt állítják, hogy az Ószövetség Istene kegyetlen, véres Isten, és a szeretet Istenével csak az Újszövetségben találkozunk? Túlléphetünk a tíz csapáson azzal, hogy mindez Jézus előtt történik, és ő az, akik felváltotta az Ószövetség kegyetlen és kemény Istenét?
E bevezető szakasz mintha még jobban megerősítené a fentihez hasonló véleményeket. Isten azt mondja, hogy „Én azonban megkeményítem a fáraó szívét, és bár sok jelet és csodát teszek Egyiptom földjén, a fáraó nem hallgat rátok…”. Hol itt az igazság? Isten megkeményíti a fáraó szívét, a fáraó nem hallgat Mózesre és Áronra, Isten követeire, aki ezért újabb és újabb csapásokkal sújtja az országot? Mit tehetett ezzel szemben a fáraó? Hogyan értsük, hogy Isten megkeményítette a szívét? Hol van itt Isten igazsága, és főként szeretete, amit elvárunk tőle? Ezekre a kérdésekre keressük a választ igénk alapján.
I. „Megkeményítem szívét” – az ítélet joga Istené
Amikor Istennek e sokakat megbotránkoztató kijelentését halljuk, szembe kell néznünk azzal, hogy kicsoda ő. Amikor azt mondjuk „Isten”, arról beszélünk, aki nem ember, nem egy közülünk, nem egyenlő velünk. Arról szólunk, aki minden létező életrehívója, aki a világ törvényeinek alkotója, és aki – a teremtés jogán – végül mindenek ítélője. Ő nem csak Izrael Istene, hanem Egyiptomé is, nem csak a fáraó Ura, hanem az egész teremtettségé. Ezért joga van így szólni: „megkeményítem a fáraó szívét”.
Továbbá nézzünk szembe azzal is, hogy valójában kiről is van szó. Még mielőtt a „szegény fáraó” és a „kegyetlen Isten” teljességgel hamis szereposztást kiosztanánk, gondoljuk meg, hogy mit szolgál a fáraó és mit az Úr. A fáraó az elnyomás és a halál szolgája. Embertelen körülmények között tart és dolgoztat egy egész népet, Izraelt, akinek fiúcsecsemőit halálra ítélte. Gyermekek tömegének élete az ár a fáraó elnyomó birodalmi politikájáért, hatalmi törekvéseiért. Isten pedig, ezzel szemben, az életet, a szabadságot képviseli. És mi mégis hajlamosak vagyunk arra, hogy a fáraóval együttérezzünk, Istent pedig a vádlottak padjára ültessük: „hogyan gondolja, hogy megkeményíti a fáraó szívét?” Vajon miért tesszük ezt? Hogyan lehetséges, hogy ennyire nyilvánvalóan eltorzítjuk a valóságot?
Leleplez ez bennünket. Leleplezi azt a részünket, ami szeret Istennel szemben számonkérően fellépni. Rávilágít lelkünk elrejtett, vagy nem is annyira elrejtett zugaira, ahol alapvetően lázadunk Istennel szemben. Gyakran fel sem tűnik, hogy milyen visszás, amint a halál és a pusztulás képviselőjét felmentjük, Istent pedig vádoljuk. Ennek mélyében pedig az áll, hogy nem vagyunk készek elismerni, hogy „Én vagyok az Úr”, azaz nem engedtük át magunkat Istennek fenntartás nélkül. Háborúzunk vele, de kérdéseink és fenntartásaink nem valósak, csak arra szolgálnak, hogy belső ellenállásunkat palástolják. Mert az Úrral való megbékélt kapcsolatban feltétlenül elismerjük, hogy övé a kegyelem és az ítélet szabadsága, hogy Isten – Isten. Az ítélet joga Istené – és nem a miénk. Elismerjük, hogy joga van ítéletet tartani a halál szolgája felett, az embereket megnyomorító és gyerekeket elpusztító birodalom irányítója felett. Elismerjük, hogy igaz és bölcs döntéseket hoz akkor is, amikor mi azt nem értjük.
Ez az alapállás persze csak azoktól várható el, akik életük egy pontján eljutottak oda, hogy Jézus Krisztusban megismerték Isten igazságát és szeretetét, valamint erre adott válaszukban fenntartás nélkül rábízták magukat az Úrra. Az iránta való feltétlen bizalomba beletartozik az is, hogy az ítélet jogát meghagyjuk neki. Ha pedig ezt nem tudjuk jó lélekkel és bizalommal Istenre bízni, át kell gondolnunk, vajon önmagunkat rábíztuk-e.
II. „Megkeményítem szívét” – A fáraó felelőssége
Még mielőtt bárki azt hinné, hogy az eddig elhangzottak csak arra szolgáltak, hogy egy – többek által – kifogásolt isteni tettet, a megkeményítést kivonjuk az emberi vizsgálat és megértés szándéka alól, térjünk rá ennek tartalmi kifejtésére. Igaz-e, hogy Isten abszolút döntéséről van szó, ami ellen a fáraó semmit sem tehetett, és ezáltal – lényegében – Isten azért ítélte meg őt és Egyiptomot, amit ő maga idézett elő?
Azt kell válaszoljuk erre a kérdésre, hogy nem igaz. Amit igénkben olvasunk, hogy Isten megkeményítette a fáraó szívét, ezen a ponton még nem egy végleges, visszavonhatatlan döntés. Ne tévesszük szem elől, hogy ez a rész egy bevezető a tíz csapás elbeszéléséhez, amely előrevetíti, hogy mi fog történni. Ugyanakkor a tíz csapás leírásában folyamatában láthatjuk, hogy mi történik a fáraóval, mit jelent a szív megkeményedése.
A Biblia akkor beszél kemény szívről, amikor valaki nem kész válaszolni Isten szavára, Isten üzenetére. Amikor egy személy nem fogadja be, talán már meg sem érti, amit Isten szólni kíván neki, akkor megkeményedett a szíve. Ez az állapot azonban nem feltétlenül végzetes, hiszen eljöhet az idő, amikor megbánja keménységét, azt, hogy Isten számára nem volt elérhető, és visszafordul hozzá.
Az egyiptomi csapások visszatérő motívuma, hogy a fáraó – még ha a csapás után ígéretet is tesz Izrael elbocsátására – a csapás elmúltával visszavonja azt, megkeményíti szívét. Az első öt csapás után csak a fáraóról mondja a Szentírás, hogy konok vagy kemény maradt a szíve és nem hallgatott Mózesre és Áronra, Isten követeire. Ő keményíti meg saját szívét. A megkeményítésnek először csak a hatodik csapás után lesz az alanya Isten (9.12), ekkor olvassuk először, hogy Isten megkeményítette a fáraó szívét. Az is figyelemreméltő, hogy a hetedik csapás után a megkeményedésnek már egyszer sem lesz alanya a fáraó. Itt még azt olvassuk: „Látva a fáraó, hogy megszűnt az eső, a jég és a mennydörgés, visszaesett vétkébe, és konok maradt a szíve neki is, meg szolgáinak is. Megkeményedett a fáraó szíve, és nem bocsátotta el Izrael fiait – ahogyan megmondta az Úr Mózes által.” Innentől azonban mindig Isten a megkeményítés alanya. Mire enged ez a nyelvhasználat következteni?
Arra, hogy a fáraó felelős azért, hogy megkeményítette a szívét. Lehetősége lett volna engedni az Úrnak, de nem tette. Hogy ez így van, arra mutat, amit a fáraó szolgáiról olvashatunk a tíz csapás elbeszélésében. A szolgák szíve, a fáraóéval együtt, konok maradt (9.34, 10.1), de mégis eljött az a pont, amikor – a fáraóval ellentétben – meglágyultak és készek lettek volna engedni Istennek. Megkérdezték a fáraót: „Meddig lesz még vesztünkre ez az ember? Bocsásd el ezeket az embereket, hogy szolgálhassanak Istenünknek, az Úrnak! Nem veszed észre, hogy pusztulóban van Egyiptom?”
Mi Isten szerepe és mi a fáraóé a megkeményedésben? Kálvin János a következőt írta: „A szív keménysége az ember bűne, a szív megkeményítése Isten ítélete.” Azaz a szív, amely elutasítja Isten szavát, vergődik, szenved, mert tudja, hogy nem jó, amit tesz és egy kicsit megkérgesedik. De Isten újra szólítja, és másodszor már könnyebben mond nemet Isten szavára. Harmadszor már gondolkodás nélkül elutasítja, amit Isten kér, negyedszer más meg sem hallja a hívását… A megkeményedett szívű ember maga választotta azt, amit végül Isten – ítéletként – beteljesít rajta: ő maga keményíti meg szívét.
Ezzel találta magát szemben Jézus Krisztus is. Nem azért beszélt példázatokban, hogy egyesek ne értsék őt meg. A példázat szerepe, hogy felszínre hozza azt a megosztottságot, ami korábban kialakult körülötte. Egyesek hittek benne, mások meg azt mondták, hogy ördög van benne. Hiába látták a jeleket, a csodákat, a fáraóhoz hasonlóan nem hittek. Aki előre elhatározta, hogy nem hisz, hogy nem válaszol Jézusnak, aki újra és újra megkeményíti magát valamiben, amiről egyértelműen szól hozzá az Úr, azon beteljesedik, amit Jézus így fogalmaz meg: „…akik néznek, nézzenek ugyan, de ne lássanak, és akik hallanak, halljanak ugyan, de ne értsenek, hogy meg ne térjenek, és bűneik meg be bocsáttassanak.” (Mk. 4.12)
És itt idéznem kell egy zsoltárt, ami figyelmeztetés és intés mindannyiunk számára: „Most, amikor halljátok szavát, ne keményítsétek meg szíveteket…” (Zsolt. 95.8) Isten Szentlelke tudja ebben a pillanatban személyessé tenni számunkra mindazt, amit a fáraó megkeményedéséről tanultunk. Ha többször hallottuk már, hogy Isten arra hív, engedjük át az életünket neki, de nem tettük – tegyük meg most. Ha valamivel kapcsolatban intett bennünket az Úr, ha valamit megítélt az életünkben, de mi elhessegettük magunktól az ő szavát – ne játsszunk vele, hanem hálával, hogy újból halljuk hangját, engedelmeskedjünk neki. Ha tudjuk, hogy rólunk van szó, és mégis kívülvalónak érezzük magunkat, mert már annyira megkeményedett a szívünk – kezdd el keresni őt, kiálts és könyörögj hozzá, kérd, hogy könyörüljön meg rajtad és lágyítsa meg szíved, nehogy a magad választotta ítélet teljesedjen be rajtad!
III. „Megkeményítem szívét” – Isten dicsősége
Miközben láttuk tehát, hogy a fáraó felelős döntéséért, a történet egésze Isten dicsőségét szolgálja. A fáraó ellenáll az Úrnak, de ellenállása annál nagyobb dicsőséget szerez Istennek. Minden ellenállás után még félelmetesebb jelben, csodában, azaz csapásban mutatja meg Isten a hatalmát egészen addig, amíg „megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Úr…”. A szív megkeményítése Isten dicsőségét szolgálja hát, valamint azt, hogy Egyiptom is megismeri az ő nevét. És valóban: ha a fáraó az első szóra elengedi Izraelt, Isten nem ismerszik meg élet és halál Uraként, és az egyiptomiak semmit sem tudnak meg arról, hogy ki tartja kezében a világ dolgait. Ahol a káosz és a halál erői ellenállnak Istennek, még ha hosszan tartóan is szembeszállnak vele, ott annál világosabban ragyog fel az Úr hatalma és nagysága. A fáraó szívének megkeményedése és megkeményítése Isten céljait szolgálja. Isten ellen fordul – de éppen lázadásában és ellenségeskedésében Isten céljait teljesíti be. Ez is benne van a kifejezésben, hogy Isten megkeményítette a fáraó szívét.
Ez pedig ugyanakkor vígasztalás és bátorítás Isten követeinek, Mózesnek és Áronnak. Erről a vígasztalásról írja találóan Kálvin: „Isten szilárdsággal fegyverezte fel szolgája szívét, hogy bátran ellenálljon a zsarnok gonoszságának, és emlékezteti őt arra, hogy a megoldást a kezében tartja.” Hányszor és hányszor meghátrálhattak volna, elcsüggedhettek volna, látván, hogy a fáraó, amikor látszólag már enged, végül mindig visszavonja szavát. De nem éri őket váratlanul a fáraó ellenkezése, és nem gondolják többet, hogy elhagyta őket az Úr. Végigviszik kemény harcukat, tudván, minden az Úr ügyét szolgálja.
„Én azonban megkeményítem a fáraó szívét…” – mondja az Úr, és ezzel megvizsgált bennünket. Megvizsgált, hogy vajon rábíztuk-e magunkat teljesen – kezébe engedtük még az ítéletet is? Megvizsgált, hogy kész-e a szívünk válaszolni neki, elérhetőek, formálhatóak vagyunk-e még Isten előtt? Végül megkérdezi, hogy szembetalálva magunkat a gonosz bármilyen hatalmával ebben a világban, hisszük-e, hogy mindez az ő dicsőségét szolgálja és vígasztalást veszünk-e ebben?Ámen!

Jézus a válasz! – hirdeti egy plakát azzal a bizonyossággal, hogy Isten minden ígérete benne lett igenné, és az ember minden kérdése, minden keresése, minden reménysége benne talál megnyugtató feloldást.  – Jézus a válasz! – De mi volt a kérdés? – írta valaki alá, meglehetősen gúnyosan, és ezzel pellengérre állítva buzgó keresztyének hitet terjesztő szándékát. Talán a kritikában az fogalmazódik meg, hogy mielőtt Jézusban megoldást szeretnénk nyújtani, tanuljunk másokat meghallgatni, megérteni, és velük együttérezni.
Karácsony, az, hogy a Mindenható Isten testet ölt, emberré lesz, megszületik a világban – valóban Isten végső és teljes válasza mindarra a fájdalomra, céltalanságra, szenvedésre, amelyben a Föld népei élnek. De ez a válasz csak akkor lesz bennünket megragadó, megújító, felemelő és megváltoztató valósággá, ha előtte magunk is megfogalmazzuk a kérdéseket, szavakba öntjük hiányainkat és reménységeinket, néven nevezzük vágyódásunk. Ebben segít bennünket a most felolvasott szakasz, amely egy imádság. Az imádkozó panaszkodik; panaszkodik, mert úgy érzi, nincs jelen életükben Isten, és ennek súlyos következményei vannak. Egy olyan imádságot olvasunk, amelyet panasz-énekként ismernek a bibliamagyarázók. Ugyanakkor közösségi panasz áll előttünk, amelynek témája nem egyetlen ember, hanem egy közösség, Isten népe kilátástalansága. Arra hívlak benneteket, hogy lépjünk be ebbe az imádságba. Engedjük, hogy szavai, kifejezései kapcsolatba kerüljenek a mi érzéseinkkel, élethelyzetünkkel, egyéni vagy éppen nemzeti kérdéseinkkel, aggodalmainkkal és reménységünkkel. Engedjük, hogy amint halljuk, hogyan imádkozott Istennek ez az embere kb. két és félezer évvel ezelőtt, a mi szívünk is úgy formálódjon, hogy a bennünket nyugtalanító kérdésekre megérkezhessen a karácsonyi örömhír, mint a legteljesebb és legigazibb válasz: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész népnek öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.”
I. Az imádkozó ember Isten eljövetelére vágyik
A felolvasott részben így szólítja meg Istent: tekints le, nézz le! A kérés sürgető voltát azonnal átérezzük, ha megértjük, milyen helyzetben kiált a próféta az Úrhoz: „Miért engeded Uram, hogy letévedjünk utaidról? Miért engeded, hogy a szívünk kemény legyen, s ne féljen téged?” Izrael kritikus történelmi helyzetben van, amikor a fogság után várt kibontakozás helyett viták, széthúzás jellemzi az országot. Ellenségek hátráltatják az a fogság utáni új élet kibontakozását. Isten népe nem Isten ígéretei, Isten szándékai szerint él. A próféta két kifejezést használ a helyzet leírására: eltévedés és keményszívűség. Eltévedtünk, mondja, mert nem a te utaidon járunk. Megkeményedett szívünk, mert nem keres és nem tisztel téged.
Az eltévedéssel, a céltévesztettséggel, az iránytalansággal és kilátástalansággal könnyen tudunk azonosulni mind globális, vagy országos, mind személyes szinten. Sokak számára a mindennapok egyik legkínzóbb jellemzője az eltévedés, a céltalanság érzése. Rövid távú célok és vágyak váltották fel a nagy célokat és irányokat. A 21. század emberét egyre jobban szorongatja a magunkba zártság, a magunkra maradás, a jövőtlenség gondolata. Mindennapi hírekben halljuk, hogy ha nem változik semmi az energia felhasználásunkkal, a szennyező anyagok kibocsátásával, a következő generáció elképzelhetetlen nehézségekkel találja szembe magát. Mindeközben tehetetlennek érezzük magunkat: van-e beleszólásunk abba, amerre a világ megy? A következő történet, egy ősi indiai mese, amit Henry Nouwen, lelkiségi író ad elő, nagyon jól mutatja be korunk elveszettségét:
„Egy király négy fia azon tanakodott, milyen mesterséget válasszon magának. ’Járjuk be a földet, és tanuljunk meg egy különleges tudományt’ – egyeztek meg egymás között. Így szólt döntésük, s miután megállapodtak következő találkozójuk helyszínében, a négy testvér nekiindult a szélrózsa négy különböző irányába.
Telt-múlt az idő, s a testvérek újra összetalálkoztak a kitűzött helyen, és megkérdezték egymástól, ki mit tanult. ’Én elsajátítottam egy tudományt – szólt az első, amelynek segítségével, ha csak egy csontom is van egy teremtményből, azonnal a húsát is rá tudom varázsolni.” A második folytatta: ’Én pedig bőrt és szőrt tudok növeszteni rá, ha hús van a csontjain.’ ’Én képes vagyok megteremteni a végtagjait, ha már rajta a hús, a bőr és a szőr.’ – tette hozzá a harmadik. ’Én pedig tudom, hogyan leheljek belé életet, ha megvannak a végtagjai’ – fejezte be a negyedik.
Ezzel a négy testvér bement az őserdőbe egy darab csontért, hogy bemutathassák tudományukat. A sors úgy akarta, hogy egy oroszlán csontjára találjanak rá, ám ők, mit sem tudván erről, felvették a földről. Az első húst tett rá, a második bőrt és szőrt növesztett rá, a harmadik megfelelő végtagokat illesztett hozzá, a negyedik pedig életre keltette az oroszlánt. Dús sörényét megrázva felkelt a vérengző vadállat, s félelmetes szájával, éles fogaival és kegyetlen állkapcsával rávetette magát a teremtőire. Mindegyiküket felfalta, majd elégedetten eltűnt a dzsungelben.” (Henry Nouwen, A sebzett gyógyító. Ursus Libris, Budapest, 2006. 18-19.)
Így vesztett célt korunk, a technológiai társadalom. Hatalmas lehetőségekre tettünk szert, korábban nem is képzelt hatalommal manipuláljuk élet és halál kérdéseit. Ugyanakkor az jellemzi ezt a világot, és benne mindannyiunkat, hogy a lehetőségek, az eszközök felfaltak minket, felfalták a nagy célokat, és maguk céllá lettek. Cél lett sok minden, ami arra való, hogy könnyebbé tegye az életünket. Ezekért élünk, dolgozunk, hajtunk. Cél egy hőn vágyott elektronikus kütyü, egy autó, egy lakás, egy állás, a karrier, stb. Nem maradt más, vagy alig-alig maradt más, mint az, ami megvásárolható, megszerezhető, fogyasztható. Oroszlánként falja fel az életünket az, amit létrehoztunk. És közben azok, akik még nem léptek be ebbe a hajtásba (fiatalok), vagy akik már kiábrándultak belőle, jól érzik, hogy eltévedtünk. Világosan érzik, hogy ha ez egész világnak nincs értékes, valóságos és igaz célja és értelme, ha kérdés a következő nemzedékek és a föld jövője, mi lehet az én életem célja? Mibe kapcsolódhatok bele, miért érdemes élni, minek érdemes odaszentelni képességeimet, erőmet, időmet?
A másik jellemzője a népnek a keményszívűség. A keményszívűség, amit a próféta azzal kapcsol össze, hogy a közössége nem szereti és nem tiszteli Istent, magától értetődően jelenik meg a céltévesztettségben. Istennek nincs helye ott, ahol az ember azt hiszi, ő ad életet - akár az oroszlánnak - kezében van élet és halál, ő mindennek a kezdete és vége. Kemény a szívünk, mert az Isten iránti alázat és szeretet nem lágyítja meg, és nem fordít oda másik emberhez. És ezért elmondhatjuk mi is azt, amit a próféta: „Olyanok lettünk, mintha sohasem uralkodtál volna rajtunk, mintha nem a te nevedről neveztek volna el.” Olyan kétségbeejtő az emberek egyéni és közösségi helyzete, mintha Istennek már nyoma sem lenne a társadalomban. Mintha Istennek semmi köze nem lenne hozzánk – hozzád és hozzám. Mintha semmi hatásuk nem lenne már azoknak a közösségeknek, amelyek ebben az országban élnek. Mintha teljes győzelmet ülne a nép felett a pénz és a profit, a hazugság és a korrupció hatalma. Mintha Isten elfordította volna orcáját, és átadott volna annak, aminél jobbat úgysem érdemlünk.
Ebben a helyzetben, amelyet az imádság szavaival leírtunk, és amellyel könnyen azonosulhatunk az imádkozó ember könyörögni, kiáltani kezd az Úrhoz: „Tekints le az égből, nézz le szent és dicső hajlékodból…” A szorongatott helyzetben Istenhez fordul, akit teljes bátorsággal szólít meg. Vizsgáljuk meg, milyennek ismeri az Urat, akinek eljövetelét vágyja? Milyennek látja azt az Urat, akihez ebben a kétségbeesett helyzetben könyörög, akinek feltárja panaszát?
Isten szent és dicső hajlékában lakozik, mondja, amivel azt fogalmazza meg, hogy Isten egészen más, mint ez a világ, amiben élünk. Túl van rajtunk, városunkon, népünkön, nyomorúságainkon, nincs bezárva, hozzákötve mindehhez. Szent és dicsőséges, különáll attól a valóságtól, amely eltévelyedett, istentelen, elveszett. Nem süpped bele ebbe a világba, nem lesz maga is mocskos, nem kacsint össze velünk. Amikor örvényként mindent be is szippant a hazugság, amikor mindent, ami igaz és tiszta, besároz és megront az anyagiasság, amikor a szeretet tettein csak gúnyolódni lehet, de az önző és csaló „ügyes”, Isten akkor sem rángatható le ebbe a posványba. Ő szent és dicsőséges.
Ezért mondja a próféta: tekints le, nézz le! Majd később: Fordulj szolgáidhoz! A kérést azonban csodálatos szavakkal nyomatékosítja. Így szól az Úrhoz nagy bizalommal és bátorsággal: „Hol van féltő szereteted és hatalmad? Szíved megindulása és irgalmad miért marad távol tőlem? Hiszen te vagy a mi atyánk…” Aki így imádkozik, az ismeri Isten szívét. Aki így kiált, az nemcsak Isten szentségéről, dicsőségéről, különállásáról tud, hanem az Úr semmihez sem fogható szeretetében bízik. Tudja, hogy még ebben a posványban, elveszettségben is szerető Úr. Istennek négy tulajdonságára apellál.
Hol van féltő szereteted? Ahogy Károli fordítja: Hol van buzgó szerelmed? Néped iránti egyedülálló szereteted, féltékenységed, hogy mi ne legyünk máséi, ne kövessünk más isteneket: hol van? Hol vagy, szerető Isten, miért hagysz bennünket ebben? Másodszor: hol van hatalmad? Szentségben és dicsőségben lakozol, de nem tudsz bennünket visszafordítani magadhoz? Túl nehéz lettünk számodra? Hol van erőd, amelyet korábban megmutattál, amellyel meglágyíthatod kemény szívünket? Majd így folytatja: „Szíved megindulása és irgalmad miért marad távol tőlem?” Micsoda imádság ez a próféta ajkáról! Szíved megindulása, azaz legbensőd megmozdulása. Szíved dobogása. Miért nem dobban meg értünk a szíved, miért nem szorul össze értünk a bensőd, miért nem indul fel rajtunk irgalmad? - kiált ez az ember. Igen, az elveszettségben, a hamis utakon járva, a kemény és istentelen szíveket ismerve Isten legmélyebb szeretetére számít a próféta.
Majd itt éri el az imádság a csúcspontját. Eddig azt mondta, tekints le, nézz le ránk, fordíts vissza, téríts meg bennünket, de egyszer csak úgy érzi, ez már nem elég. Ennél több kell Isten közelségéből, több kell Isten jelenlétéből, ennél többet követel a helyzet, amiben a panaszének megszólal: „Bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál, hogy meginogjanak előtted a hegyek!” Nem elég, hogy kinézel égi hajlékod ablakaiból, nem elég, hogy szívünket megragadod. Szakítsd szét az eget, és szállj le hozzánk, közénk. Ha Isten az égben van, mi pedig a földön, akkor gyere le te magad is, tépd szét, ami közöttünk van, és jelenj meg hatalommal és erővel – te, a szent és dicső, itt, az elveszettségben és megromlottságban. A szakítás, a tépés képe mindig erős érzelmekkel és indulatokkal kapcsolatos. Az ószövetségi ember meghasogatta ruháját a gyászban, vagy nemzeti válság idején. Így várja a próféta Isten eljövetelét.
Isten a földön: nem mindennapos, nem magától értetődő, nem csendes alászállás; csak az ég széthasadásának képe elégséges arra, hogy ezt a csodát körülírja. És, azt várja, amikor leszáll az Isten, mint hajdan a törvényadáskor Mózesnek a Sínai hegyen, akkor a hegyek meginognak. A föld megrendül, a népek reszketnek, félelmetes dolgok történnek, Isten ellenségei elvesznek. Az imádkozó ember e világ minden kérdését, minden keservét, minden bűnét, minden reménységét ebben a kiáltásban sűríti össze: „Bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál...” De vajon lehetséges-e ez? Létezik-e ilyen? Eljön-e a szabadulás? Lesz-e végső válasz minden kérdésre és nyomorúságra? A válasz: igen. Jézus a válasz. És talán már senki nem kérdezi gúnyosan: de mi a kérdés…
II. Isten szétszakítja az eget és leszáll
Évszázadokkal azután, hogy ez az imádság először felhangzott, egy különös éjszaka különleges módon meghallgatásra talált. Meghallgatásra talált mindazok kiáltása, akik ezekkel a sorokkal tudtak együtt imádkozni akkor és azóta is. Isten kilépett dicsőséges és szent hajlékából, és egy gyermek született meg Betlehemben. Az ég meghasadása, az Isten dicsőségéből való kilépés nem lehetett több és teljesebb, mint hogy a mindenható Isten Jézus Krisztusban emberré lett. Igen, Isten nem csak lenézett a földre, hogy lássa, mi fáj az embereknek, és hogy tekintetével tanácsoljon, szavával gyógyítson, kérdésekre válaszoljon. Isten nemcsak annyit tett, hogy egyeseket megragadott, Szentlelkével felruházott, hogy ők legyenek követei és szószólói. Nemcsak közbeavatkozott, azzal, hogy számtalanszor csodát tett népe életében, és így mutatta meg hatalmát. Nemcsak annyit tett, hogy a halál szájából kimenekítette az övéit, mint oly sokszor. Nem. Szétszakította az eget és leszállt. Belépett ebbe a világba, hogy részese legyen mindannak, ami miatt a próféta panaszéneket imádkozik. Úgy jött el, hogy addig itt marad, amíg végig nem éli egy ember történetét, születéstől a halálig. Nem mentette ki magát ebből a világból, még akkor sem, amikor Jézus a kereszten agonizált.
Az Úr szétszakította az eget, eljött hozzánk, eljött közénk. De szétfeszítette az Istenről való bármilyen radikális, vagy merész elképzelést is: Isten az, aki belépett ebbe a világba – nem Istenként, hanem védtelen, kiszolgáltatott, szülei gondviselésére szoruló gyermekként. Ki gondolta volna? Ki tudta volna ezt kitalálni? Ki tudta volna ezt megsejteni? Isten szíve nagyot dobbant, irgalma és féltő szeretete fellobbant, hatalma megmutatkozott – éppen a karácsonyi történet szereplőinek gyengeségében, kivetett voltában.
És nem rendült meg a föld, nem inogtak meg a hegyek, nem rettentek meg az ellenségek. Ezt másképpen rendezte az Úr, mint ahogy a próféta várta. Nem látszott, hogy szétszakad az ég, nem volt különösebben feltűnő jele annak, hogy Isten minden kérdésre, szenvedésre, bűnre és reménységre önmagát adta válaszul Jézusban. A jel, a mennyei követek szavaival, ez volt a pásztoroknak: „találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.”
A pásztorok, e durva, félig nomád, a mezőn élő, a törvény szempontjából tisztátalan közösség elindultak oda, ahol Isten leszállt a földre. Isten földre szállása váratlan célt adott nekik. Célt, amely túlmutat a mindennapok kérdésein: melyik állat, mikor, hol, milyen körülmények között, mennyit ér, kihez tartozik, mibe kerül, hogy veszett el, mikor ellik… Ők elmentek azt meglátni, aki szétszakította az eget. Elmondták, amit a mennyei követtől hallottak: Szabadító született, a felkent, a Messiás, ő ez a gyermek. Azután „a pásztorok visszatértek, dicsőítve és magasztalva az Istent mindazért, amit pontosan úgy hallottak és láttak, ahogyan ő (az angyal) megüzente nekik.” Egy közösséget látunk, akik nem tévelyegnek, és nem kemény a szívük. Világos út, egyértelmű cél, Istent magasztaló, benne örvendező szív. Más emberekké lettek. Tudták, Jézus eljövetele minden kérdésükre valóságos és végső válasz.
Jézus a válasz! – hirdeti karácsony nagy csodája. De mi a kérdés? – kérdezik sokan. Ha végigjártad most az imádság útját a prófétával, ha vele együtt Isten elé tártad szavakba öntve egyéni és közösségi elveszettségeinket, nincs már más kérdés, mint hogy neked is Jézus lett-e válasz? Az ő kérdése ma reggel hozzánk: minden személyes és minden közösségi kudarcunkkal, gyötrődésünkkel, reménytelenségünkkel oda tudunk-e állni az elé, akiben Isten szétszakította az eget? Megdobban-e immár a te szíved, felindul-e a te szereteted, és megnyílsz-e az előtt, aki egyszülött Fiát adta értünk? Eljött csendben, láthatatlanul, majd meghalt a kereszten, megalázva, de feltámadt a halálból, hogy majd egy nap újra visszajöjjön. És akkor, azon a napon, amikor Jézus visszajön, újra áthasítva az eget, akkor meginognak a hegyek, és elvesznek gyűlölői. De addig Isten féltő szeretetét, hatalmát, szíve megindulását és irgalmát nyújtja feléd. Térj hát meg a hiábavaló utakról, lágyítsd meg szíved, és leborulva imádjad őt! ÁMEN
Lovas András

A hetedik parancsolat magyarázatának utolsó részéhez érkeztünk. Több visszajelzést, segítő és építő megjegyzést kaptam a korábbi igehirdetések kapcsán. Ezek alapján formálódott meg bennem ennek a záró igehirdetésnek a gondolata, amelyben a korábbiaknál határozottabban szeretnék a „Ne paráználkodj!” pozitív oldaláról szólni. Kevésbé arról, hogy mit ne tegyünk, mitől óvja szövetséges népét az Úr, és inkább arról, hogy Isten hogyan erősít, és hogyan újít meg bennünket. Két kérdésre fogok összpontosítani. Az első, hogyan lehet megerősödni abban, hogy érdemes a hűséget választani, még nehéz helyzetben is, bármilyen vonzónak, ígéretesnek, megelégítőnek tűnik is egy a házasság mellett felbukkanó új kapcsolat lehetősége. Hogyan táplálja, hogyan újítja meg bennünk ezt az elkötelezettséget, hűséget Isten irántunk való szeretete? A másik kérdés így hangzik: ha valaki a megfáradt, meghidegült házasságában mégis a hűség mellett dönt, elkötelezi magát az agapé szeretetre, hogyan újulhat meg a szerelemben? Hogyan frissülhet fel kettejük között a szeretet két másik dimenziója: a barátság (filia), valamint a vonzódás, a szerelem, az erosz?
I. Az Énekek éneke megértése
Mindehhez a Biblia legszerelmesebb, sőt, legerotikusabb könyvét, az Énekek énekét hívjuk segítségül. Az Énekek énekében, a „legszebb énekben” (a cím héberről fordítva ezt jelenti!) férfi és nő szerelméről, halálos szeretetéről olvasunk. Megjelenik benne a szerelmes vágyódása, fájdalma, hogy kedvese nincs vele, ugyanúgy, mint a közeledés feszültsége, vagy a találkozás gyönyörűsége, a szerelem megmámorosító élménye. Nyíltan beszél meztelenségről, hosszan és kényelmesen elidőzik a testrészek szépségének költői leírásánál, de mindezt tisztán és szent módon teszi, egy nő és egy férfi szenvedélyes, lángoló szeretetének összefüggésében. Mindez pedig nem más, amint bibliamagyarázók rámutatnak, mint a Genezisben olvasható, a férfi és nő teremtését elénk adó történet kifejtése. Isten férfivé és nővé teremtette az embert a maga képmására. Azt mondta, hogy nem jó az embernek egyedül, alkotok neki segítőtársat. Ennek beteljesedését, a teremtés ajándékának ezt a szépségét énekli meg ez a szerelmi költemény, a „legszebb ének”.
Az Énekek énekének magyarázata, mind zsidó, mind keresztyén magyarázók oldaláról sok kérdést vet fel. Évszázadokon keresztül úgy (is) olvasták ezt a könyvet, mint amely Isten és népe, Isten és az emberi lélek, Krisztus, a vőlegény, és az egyház, mint a menyasszony kapcsolatáról szól. Régi kommentárok rámutatnak az Istent kereső és szerető ember lelkének mozzanataira, a lélek sóvárgó vágyódására vagy éppen Istennel való találkozásának eksztatikus örömére a könyv sorai alapján. Modern magyarázók hajlamosak ezt úgy értékelni, hogy a régieket zavarba hozta a nyílt szexualitás, - hiszen nyilvánvalóan prűdek voltak, gondolják – és ezért e lelki síkra terelt magyarázat nem más, mint kegyes kísérlet az előbbiek elfedésére. A régiek azonban sem prűdek nem voltak, de nem is választották el a szexualitást, a testet a mindenható Istentől. Magyarázatukban nem a gyávaság játszott szerepet, sőt, éppen a bátorság. Bátrak és szabadok voltak arra, hogy az intimitás nyelvén beszéljenek az Úrral való kapcsolatról, valamint arra, hogy a bensőséges szerelmi kapcsolatot Isten előtt éljék meg.
Az Énekek éneke megértéséhez még egy szempontot meg kell gondolkodnunk. Ez a bibliai könyv az ún. öt tekercs része, öt olyan kisebb könyv egyike, amelyeket Izrael öt nagy ünnepén olvastak fel. A „legszebb ének” a páska ünnepi istentiszteleten nyerte el liturgiai helyét. Az Egyiptomból való szabadulás Izrael életének központi élménye volt. A Tízparancsolattal összefüggésben újra és újra hangsúlyoztuk, hogy ennek a népnek az élete Isten ajándéka, hiszen ő szabadította meg őket a rabszolgaságból, a pusztulásból. Izrael hitének tehát különösen fontos része volt a Páska ünnep, amikor a szabadulás történetének elbeszélésével, szimbolikus ételek elfogyasztásával (keserű füvek, páska bárány, stb.), valamint zsoltárénekléssel megemlékeztek Isten hatalmas tetteiről. Hogy jön ehhez a nagyszerű történethez, a húsvéti ünnepléshez a szerelmes ének? Miért olvasták fel az Énekek énekét, hogyan került ez az írás a páska ünnepének összefüggésébe?
Bármilyen nagyszerű is volt, amit Isten népe átélt a szabaduláskor, és bármilyen központi is volt ennek az eseménynek az ünnepen történő évenkénti felemlegetése, újra átélése, a veszély fennállt, hogy az ünnep kiüresedik, megmerevedik, üres vallási ceremóniává lesz. Ismerjük ezt mindannyian; amit egyszer hatalmas és csodálatos eseményként éltünk meg, az idővel könnyen megmerevedik, kiüresedik. Így van ez az Istennel való kapcsolatunkkal: a megtérés utáni első szeretet tüzét elveszítjük. Így van ez a szerelemmel: a láng egy idő után már kevesebb szenvedéllyel lobog. Ez fenyegette Isten népét: megmarad a forma, elvész a tartalom. Megmarad az igaz hittartalom és ismeret, de elvész belőle az Isten iránti szeretet, a vele való bensőséges kapcsolat. Kiüresedik az imádság, kliséket mondunk, de nem találkozunk az Úrral. Végezzük a szolgálatot, tudjuk a jó keresztyén válaszokat, de nem személyes a kapcsolatunk az Úrral. Rutinná válik a szerelem, „igen drágám, persze drágám, hát tudod, hogy szeretlek” – hangzik az újság mögül. A házaséletben is minden kiszámított, beosztott, ismétlődő és unalmas.
És akkor egyszer csak ott vagyunk, és olvassuk az Énekek énekét, a „legszebb éneket”. Hallottuk a szabadítás nagy történetét, végigmentünk a ceremónián, és hirtelen a mindennapokban találjuk magunkat. Az életet átformáló szeretet, amely olyan hatalmas és bizonyos a kivonulás történetében, megjelenik a személyes kapcsolatok mindennapiságában, méghozzá egy olyan nyelven, amit mindenki megért, egy olyan tapasztalatban, amely csak annyira van távol tőlünk, mint a hálószobánk. (Eugene Peterson, Five Smooth Stones…, 32) Egészen közelről, egészen személyesen hallunk Isten szeretetéről. Ez az írás megpróbál megőrizni minket attól, hogy a szabadítás, az üdvösség ünnepét, intézményét úgy ismerjük, hogy a szabadítóval nincs élő közösségünk.
Az Énekek éneke tehát nem csak férfi és nő kapcsolatát énekli meg, hanem ünnepli a megváltott, helyreállított szeretetkapcsolatot. Isten hűséges, ezért népét kihozza a halálból, és szövetséget köt velük. A szövetség szeretetkapcsolatot feltételez, amely nem véletlen, nem ideigtartó, hanem a felek elkötelezettségére épül, és bensőségességet kíván. Az egész teremtés lényege, szíve a szeretet, az egészséges és harmonikus kapcsolatok. Ez tört meg a bűnesettel, és ezt állítja helyre a szabadító Isten. Ennek a helyreállított szeretetkapcsolatnak a kerete a szövetség: Isten ígéretet tesz népének, és népe elfogadja őt Istenének, és kizárólagos hűséget ígér. E a szövetségi hűség és szeretet bensőséges, valóságos, életszerű és közeli.
Ugyanakkor, az üdvösség az emberek egymással való kapcsolatában is helyreállítást, gyógyulást jelent. A szerelmes ének azt is elbeszéli, hogy férfinek és nőnek van lehetősége egész, ép, megváltott kapcsolatra, aminek kerete szintén szövetség, a házastársi szövetség. Amelyben férfi és nő ígéretet tesznek arra, hogy szeretik egymást mindhalálig, és amelyben kapcsolatuk a kijelentett hűségre épül. Istennek ez az üdvözítő, szabadító munkája, amelynek eredményét és teljességét az Énekek éneke bemutatja, az Úrral és a házasságunkban való megújuláshoz vezet. Az eddig elmondottak alapján fordítsuk figyelmünk a következő sorokhoz: „Bizony erős a szeretet, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír. Úgy lobog, mint a lobogó tűz, mint az Úrnak lángja.”
II. Megújulás Istennel
Az Énekek éneke tehát a szerelem nyelvét és képeit alkalmazza arra, hogy bemutassa az Úrral való szeretetkapcsolatot. Ez meglepő, szokatlan, sőt, ijesztő talán, de ugyanakkor gyógyító és felszabadító. Ez a bensőségesség nyelve. Ez Isten szeretetének nyelve. A szenvedélyes szerelem nyelve, amelynek lángja az Úrnak lángja. Ez az imádság, az imádás, a dicsőítés nyelve. Hasonlóan ahhoz, amikor Isten, elhagyatva népétől, aki más Istenek után jár, a megcsalt hitves fájdalmával szól:
Emlékszem rád: mátkaságod szeretetére,
amikor követtél a pusztában, a be nem vetett földön.  …
réges rég összetörted igádat, széttépted köteleidet,
és ezt mondtad: Nem akarok szolgálni!
De minden magas dombra és minden bujazöld fa alá
lefekszel mint egy parázna…” (Jer. 2.1,20)
 
Majd ezt mondta: Ha valaki elbocsátja feleségét, és az eltávozva férjétől
egy másik férfié lesz, vajon visszatérhet-e megint hozzá? …
Te pedig, aki sok barátoddal paráználkodtál, vissza akarsz térni hozzám?
Nézz föl a hegytetőkre, és lásd meg: Hol nem háltak veled?
Kiültél eléjük az útra, mint az arab a pusztában:
Gyalázatossá tetted az országot a paráznaságoddal és gonoszságoddal.” (Jer. 3.1-2)
 
Ez is a szerető nyelve; a megcsalt, becsapott szerető nyelve. Az Énekek énekében Isten a boldog szerelmes nyelvét használja, hogy egész közel jöjjön hozzánk, hogy közel hozza hozzánk a vele való kapcsolat valóságát, hogy felébresszen és megújítsa szívünkben csodás szeretetét.
Textusunkban három erőteljes képet használ a szerelmes: a pecsét, a halál ill. a sír, valamint a tűz képét. Hogyan szeret minket az Úr az ő szerelmes Fiában, Jézus Krisztusban? A szerelmes így szól: „Tégy engem, mint pecsétet a szívedre, mint pecsétet a karodra.” Hadd legyek ott, hadd legyen ott a jelenlétem, a lenyomatom kitörölhetetlenül a társamon. Ne csak egy gyűrű pecsételje meg a másik ujján, hogy őhozzá tartozom; a szerelmes ennél sokkal többet akar: hadd legyek én magam ott tenálad, a szívedben, örök pecsétül, a szerelem visszavonhatatlanságának, megváltoztathatatlanságának jeléül. Ezt tette Jézus Krisztus velünk, amint elpecsételt a magáénak Szentlelkével. Nemcsak egy jegy van rajtunk, hanem magát írta be szívünkbe a Lélek által. És ezzel együtt minket is felvett önmagába, bezárt szívébe. Kitörölhetetlenül ott vagy ő benne, aki minden bűnödet és fájdalmadat hordozta a kereszten.
Szerelme halálig, sírig tartó szeretet. Ebben kerül egymás mellé a szerelmesének és Passió története. Mert Isten sírig tartó, és halálba is leszálló szeretete az, ami Jézust a kereszten tartotta. A következő vers gyönyörűen fogalmazza ezt meg:
Miért épp egy nehéz kereszt volt az,
és miért kellett hordanod?
Minek a vas szög, hát hogy-hogy nem látták,
csak a szeretet tartott ott.
 
Kereszt volt az, mert a kereszten a
tolvajok vesztek el
S míg Jézus itt járt ezen a földön
a szívünket lopta el (Michael Card, ford. Kelemen Ferenc)
 
Ha valahogy rabul ejti szívünket az Úr, az leginkább úgy történik, hogy végtelen és mégis egészen személyes szeretetére döbbent rá. Szeretetével ejti meg szívünk, szerelmével kötelez el minket, szerelmével kötöz minket magához. Hűsége minden hűtlenségünkön átragyog, szeretete szívünk minden keménységét és ellenállását megolvasztja. Ez a szenvedélyes szerelem olyan, mint a tűz, amelyet semmi víz el nem olt. Nincs olyan hatalmas folyó, amely Isten szeretetének tüzét ki tudná oltani, meg tudná szüntetni.
Ilyen az Úr szeretete, ilyen irántunk való hűsége. Ez a szeretet és hűség természete, ez a szeretet és hűség semmihez nem fogható értéke ebben a világban. Ezzel fordul az Úr hozzánk, minden hűtlenségünkben, nyomorúságunkban. Ez az a hűség és szeretet, amire szövetkeztünk a házasságban. Ez erősíthet meg abban, hogy akármilyen nehéz helyzetbe is került a házasságunk, hűségesek maradjunk. A hűség néha nehéz, fájdalmas és küzdelmes útját járva az Úr útját járjuk. Miért lépnénk le az élet útjáról, miért lépnénk ki Isten szövetségéből, miért hagynánk ott szövetséges társunk egy délibábszerű kapcsolatért? Az Úr meg akar újítani a hűségben!
III. Megújulás a házasságban
Az Úrban való megújulás a házasságban való megújulás felé vezet. Hetekkel ezelőtt azt hangsúlyoztam, hogy ha meghidegült egy házasságban a barátság és az erosz, az ezek hiánya által ütött résen könnyen bekerülhet egy harmadik személy a képbe. De még ha szerelmes is lettél másba, válaszd – mert választhatod – a filiával és az erosszal szemben az agapé szeretetet, a házassági hűséget, házastársadat. Láttuk azt, hogy ez a választás hogyan köt össze a szövetség Istenével. De a kérdés megmarad: ha így is döntök, most már hűségben, de hidegségben élünk „holtomiglan-holtodiglan?” Megújulhat-e a barátság, fellobbanhat-e a szerelem, életre kaphat-e még szenvedély? És ha igen, hogyan?
Ha valaki végigolvassa az Énekek énekét, megerősödik benne, hogy az az Isten, aki a házasságot alkotta, akinek fontos, hogy az ő rendje ne bomoljon fel, aki bensőséges kapcsolatra teremtette a férfit és a nőt, semmiképpen nem mondja azt, hogy kínkeservesen és fogcsikorgatva maradjatok hűségesek, és így éljétek le az életetek – az ő dicsőségére. Isten biztosan a megújítás és megújulás oldalán van, hiszen ez mutat teremtési tervére. Ő meg tud újítani, gyógyítani, fel akar frissíteni és kiteljesedésre akar vezetni minden házastársi kapcsolatot. És létezik-e nagyobb esély és bíztatás, mint Isten maga? Létezik-e bármilyen módszer, könyv, bölcsesség, amely pro- vagy kontra bármivel többet és érvényesebbet tudna mondani, mint az, aki jelen van a „legszebb ének” minden oldala, minden sora mögött? A szerelem lángra lobbantása tehát annak a munkája, aki szenvedélyes szeretettel szeret minket, és bensőséges, megelégítő szeretetre teremtett bennünket. Mégis hadd foglaljak össze néhány konkrét és gyakorlati lépést, amely ebben a folyamatban irányt adhat nekünk.
Isten az, aki feltölt szeretettel, az ő szeretetével és iránta való szeretettel. Ez lesz az alapja mindannak, amin végig kell mennünk. Elengedhetetlen, hogy bocsánatot kérjünk házastársunktól mindazért, amiben megbántottuk, elhanyagoltuk, figyelmen kívül hagytuk. A meghidegült kapcsolat mögött legtöbbször hosszú évek húzódnak meg, amelyek során a felek sokat tettek társuk ellen, ill. sok mindent nem tettek meg érte. Ha felismered, hogy magára hagytad őt, hogy munkát, hobbit előbbre helyeztél, mint férjed vagy feleséged, ha eléd jönnek azok a helyzetek, amikor komoly fájdalmat okoztál neki, ismerd el, és kérj bocsánatot. Ha szembesülsz keményszívűségeddel, az általad okozott fájdalommal, és kész vagy bűnbánatot tartani, valamint bocsánatot kérni párodtól mindezekért, elkezd meglágyulni a szíved. A sebek, a fájdalmak kemény kérget húznak köré, mert el akarják kerülni az újabb sebet. Ezért döntő a bocsánatkérés, illetve a megbocsátás. Itt kezdhetnek leomlani a falak, amelyek az érzelmi elhidegülést okozták.
Imádkozzatok együtt. Ne egymásnak, de együtt jöjjetek Isten elé. Lehet, hogy nem is tudtok mit mondani, csak sírni előtte, de nem baj. Az imádságban személyesek vagytok, jelen vagytok az élő Isten előtt, és jelen vagytok egymás számára is. Az imádságban nem fogtok hazudni, szerepeket játszani. Amikor kiöntitek szívetek Istennek, lehet, hogy nem lesz könnyű, de mégis találkoztok. Találkoztok lelkileg az Úrban. Ne azon gondolkozzatok előre, mit fogtok mondani, hanem kezdjetek el imádkozni. A többi legyen az Úr dolga.
Tegyétek a szeretet cselekedeteit. Ne arra várjatok, hogy majd ha szerelmesek lesztek újra, akkor teszünk valamit a másikért, hanem kezdjétek el megcselekedni mindazt, amivel kifejezitek a másiknak, hogy szeretitek. Ha Isten szeretetében bízol, ha ő megújít, félre tudod tenni az „én-t” és középpontba helyezni a „te-t”, nem kell, hogy saját elvárásaid és szükségeid rabja légy. Adj a másiknak szeretetet, figyelmet, törődést, gyengédséget, hogy elfogadva érezze magát. Ez keltheti fel benne hasonlóképpen a szeretet érzését, hogy viszonozza azt.
Látogassatok meg közösen olyan helyszíneket, amelyek fontosak voltak kapcsolatotokra nézve. Elevenítsetek fel jelentős eseményeket a múltból. Készítsetek teret (időben, térben) a szabad, elvárásoktól mentes időtöltésre, amikor együtt lehettek, beszélgethettek, játszhattok, de nincsen semmi nyomás rajtatok, hogy bizonyos dolgokat meg kell oldani, el kell érni, át kell élni, különben nem haladtatok előre a kapcsolat megújításában. Ha Isten szeretetére és hűségére bíztátok magatokat, ha ezt együtt kimondtátok az Úr előtt, engedjétek, hogy ő végezze a maga munkáját a saját elgondolása szerint. Hiszen tudjátok már hogy lángjai az Úrnak lángjai, hadd lobbantsa hát lángra a parázsló hamut az Úr. Bízzatok benne, és mindenek felett való hűségében! Ámen!

A Hegyi Beszédből Jézus hetedik parancsolat magyarázatát olvastuk. Isten Fia nem azért jött, hogy eltörölje, hanem hogy betöltse a törvényt, a Tízparancsolatot. Ez azonban nem azt jelenti, hogy még a farizeusoknál is részletesebb kazuisztikus magyarázatot ad, hanem azt, hogy a törvény szívét, lelkét, lényegét állítja hallgatói elé, akik a sok nyakatekert értelmezés közepette könnyen szem elől téveszthették Isten eredeti szándékait. Mindezt páratlan hatalommal és tekintéllyel teszi, amire a következő szófordulat mutat rá: „Hallottátok, hogy megmondatott… én pedig azt mondom nektek…” Jézus Mózeshez, a törvényadóhoz hasonló igénnyel lép fel, amely kortárs hallgatói számára mindenképpen meglepő.
A „ne paráználkodj”-hoz fűzött soraiban először a házasságtörés gyökerére fordítja a figyelmünket. Mikor történik meg a házasságtörés? Mi az, ami még „belefér”? – kérdezi a mai ember. Jézus azonban egészen radikálisan értelmezi Isten szavát. Másodszor pedig a házassági elválás és a házasságtörés kérdéséről szól.
I. Szexuális fantáziák
„Hallottátok, hogy megmondatott: Ne paráználkodj! Én pedig azt mondom nektek: aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele a szívében.” Úgy tűnik, mintha Jézus az elhordozhatatlanságig szigorú lenne ebben a szakaszban. Annyira, hogy ha a következő sorait szó szerint vennénk, fél szemmel és fél kézzel ülnék itt a legtöbben mi, akik be szeretnék menni az ő uralmába. Próbáljuk megérteni, melyek voltak szándékai, amikor ezeket szólta!
Jézus házasságtörésről szóló tanításának (ne feledjük, ez a hetedik parancsolat elsődleges értelme) központi üzenete, hogy az nem az ágybabújással valósul meg, de még csak egyéb szexuális cselekedetek körbeírásával sem definiálható. A házasságtörés a szívből indul. A szívünkben, a bensőnkben, az agyunkban születik meg, és jön napvilágra. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert az Isten törvényével mi, bűnös emberek visszaélünk. Azt játsszuk, úgy csűrjük és csavarjuk, mintha nem érintene bennünket. Azt mondja, ne paráználkodj, mi pedig büszkén mondjuk, hogy nem követtünk el házasságtörést, nem feküdtünk le másokkal. És miközben esetleg tényleg nem történt meg a harmadik személlyel a szexuális kapcsolat, szívünk lehet súlyosan megromlott, gondolkodásmódunk, egész bensőnk mocskos és tisztátalan – házasságtörő. Erre mutat rá Jézus kíméletlen egyértelműséggel. És teszi mindezt azért, hogy egyrészt megóvjon bennünket az álszent képmutatástól, másrészt pedig időben figyelmeztessen, és megelőzze a bajt. A szívben, gondolatban, fantáziában megélt házasságtörés az első lépés az úton, ami a házassági szövetség megromláshoz vezet. Márpedig ha nem akarsz Bécsbe menni, ne szállj fel a bécsi gyorsra - tartja a mondás. De mit is jelent kívánsággal tekinteni egy asszonyra?
Nem hiszem, hogy van olyan férfi közöttünk, aki még nem tekintett vonzódással egy asszonyra/lányra (valakire, aki nem hozzá tartozik), de megkockáztatom, hogy még ha a nőket kevésbé is vonzza a látvány, mint a férfiakat, ők is tudják, miről beszél Jézus. Az egészséges szexuális vonzalom, amit akkor érzel, amikor egy szép nőt látsz, vagy egy vonzó férfit, még nem meríti ki azt, amit Jézus elítél. Ne ess kétségbe pusztán azért, mert egészséges férfi vagy nő vagy! „Kívánsággal tekinteni” az első pillantást követő, szexuális töltetű végig mérést, bámulást, szexuális fantáziálást jelent. Luther Márton mondta: azt nem akadályozhatod meg, hogy a madarak átrepüljenek a fejed felett, de azt igen, hogy fészket rakjanak rajta. Amikor meglátsz egy vonzó nőt/férfit, és az első benyomásod az, hogy az illető tetszik, normálisan és egészségesen reagálsz. Lehet, hogy végigszalad benned, hogy az illető nagyon-nagyon vonzó, és erőteljes hatással van rád. A madarak azonban akkor kezdenek el fészket rakni, amikor egy ilyen helyzetben nem tudod azt mondani, hogy te máshoz tartozol, az illető is másé, és szabadon engeded a szexuális fantáziád, képzeletedben levetkőzteted az illetőt (bár a mai öltözködési divatban ehhez nem kell túl sok képzelet). Mindezt azért teszed, mert hiszen ez nem házasságtörés. Ebben a helyzetben szólít meg minket Jézus: „aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele a szívében.”
Ezzel kapcsolatban ki kell térni a szexuális tartalmú képekre, filmekre, ill. a pornográfiára, amely a 21. századi ember életét körbeveszi. Egy kattintásra, egy gombnyomásra szinte bármikor elérhető. (Bár az mindenkinek a maga felelőssége, hogy mit enged be, pl. televízión keresztül, az otthonába) Amikor középiskolás voltam, egy-egy újságos stand kivételével nehéz volt véletlenül „beleszaladni” a pornográfiába. Ha valaki élni akart vele, sokkal több lépést kellett tennie, mint ma. Ma azonban egészen más a helyzet, és nem sok olyan férfi van, akit ez nem kísért meg. De még kevesebb azok száma, akik a titokban eltöltött órák, valamint az ezzel együtt járó bűntudat helyett az választják, hogy világosságra hozzák a bűnt, megosztják párjukkal, egy testvérükkel, és ilyen módon Istennel is. Ebben élhetik át, hogy megtörik a kísértés ereje, és Jézus Krisztus megtisztító bocsánatának erejével mennek tovább.
Jézus azonban, feltehetően, elsősorban nem erre gondolt, amikor a kívánsággal teli tekintetről szólt. Nemcsak azért, mert abban a korban ilyen fajta pornográfia nem létezett, hanem azért is, mert még ennél is veszélyesebb, amikor valaki olyan nővel vagy férfival kezd el fantáziálni, akit ismer, aki a környezetében van. A házasságtörések jelentős része nem egy idegennel történik, aki véletlenül megjelenik valakinek az életében, hanem egy baráttal, egy kollégával, egy jó ismerőssel. A szabadon engedett fantáziálás ebben az esetben birtokolni, megszerezni akarja a másik embert. Nem véletlen, hogy Jézus hamarosan a válás és újraházasodás kérdésére tér rá.
A hűség a szívből fakad, amint a hűtlenség, a házasságtörés is először a szívben történik, mutat rá Jézus. Hogy mennyire komolyan gondolja mindezt, azt hangsúlyozzák következő sorai: „Ha a jobb szemed visz bűnre, vájd ki, és dobd el magadtól, mert jobb neked, ha egy vész el tagjaid közül, mintha egész tested vettetik a gyehennára. Ha pedig jobb kezed visz bűnre, vágd le, és dobd el magadtól, mert jobb neked, ha egy vész el tagjaid közül, mintha egész tested vettetik a gyehennára.” Az Úr nem öncsonkításra hív – hanem mondandóját aláhúzandó a túlzás eszközével él. Arra mutat rá, hogy radikális lépésekre van szükség, az így megszülető, táplált, kényeztetett szexuális fantáziák, az általuk felépített és belakott (virtuális és hamis!) világ azonnali lerombolására. Fel kell adni ezt a fantáziavilágot, ha bárkihez kötődsz, aki nem hozzád tartozik Isten törvénye szerint. Lehet, hogy meg kell szüntetned egy kapcsolatot, egy számodra kedves tevékenységet, ami újból és újból olyan helyzetet jelent, amelyben kívánsággal tekintesz egy asszonyra, aki nem a tiéd. Ugyanakkor ennek az elszakításnak a másik oldala, hogy tanulj meg abban gyönyörködni, akit Isten neked ajándékozott. Ez a legjobb ellenszere annak, hogy valaki máson legeltessed szemeidet. Így tanácsol a Példabeszédek könyve: „Örülj ifjúkorodban elvett feleségednek. Szerelmes szarvasünő és kedves őzike ő, keblei gyönyörködtetnek mindenkor, szerelmétől mindig mámoros leszel. Miért mámorosodnál meg, fiam, a más asszonyától, miért ölelnéd idegen asszony keblét?”
II. A házassági válás
Amint utaltam rá, nem véletlen, hogy a bűnös kívánsággal való tekintet után Jézus a válás kérdéséhez jut el a „ne légy házasságtörő!” parancsolat kifejtésében, hiszen az egyik könnyen vezet a másikhoz. Ahhoz, hogy értsük Jézus mondandóját, bele kell tekintenünk a korabeli törvénymagyarázásba, válási gyakorlatba. Mózes törvényében ezt olvassuk: "Ha valaki feleségül vesz egy lányt, és férje lesz annak, de később nem találja kedvére valónak, mert valami ellenszenveset talál benne, akkor írjon válólevelet, adja azt az asszony kezébe, és úgy küldje el a házából." (Deut.24.1) A kérdés az volt, hogyan értelmezzék a „nem kedvére való” kitételt. Egy szigorúbb rabbinikus irányzat szerint ezt csak a házasságtörés merítette ki, egy másik - és népszerűbbé vált - iskola azonban gyakorlatilag minden panaszra kiterjesztette ezt. Egy férfi elválhatott a feleségétől bármilyen mondva csinált indokkal, pl. nem ízlik a főztje, vagy nem olyan szép már, mint korábban volt. Mindeközben még hangoztathatta is, hogy Isten törvénye szerint jár el, hiszen válólevelet ad az asszonynak. Így, látszólag igaz emberként, a házassági kötelékből megszabadulva, készen állt arra, hogy egy következő asszonnyal kösse össze az életét. Mindeközben pedig, úgy vélhette, a törvény betűje szerint nem vétkezett.
Ez az a helyzet, amelyben Jézus így szól: „Én azt mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét, paráznaság esetét kivéve, az házasságtörővé teszi őt, és aki elbocsátott asszonyt vesz feleségül, az házasságtörést követ el.” Azaz Jézus nem fogadja el azt a nyilvánvalóan képmutató gyakorlatot, amely általános volt napjaiban. Nem engedi, hogy a törvény mögé bújjanak azok, akik egyszerűen és világosan csak házasságtörők, és akik feleségüket házasságtörővé teszik. (Ez utóbbi esetben nem az újraházasodó feleségeken van a bűn terhe, hanem a férfiakon, akik eldobták őket. Az asszonyoknak abban a kultúrában újra kellett házasodni, ha nem akartak koldusbotra jutni.)
Jézus tehát arra hívja fel a figyelmet, hogy Mózes parancsa a válólevélről semmiképpen sem igazolja a válást. Egy olyan társadalomban, ahol a házassági elválás könnyen megtörténik, bevett megoldássá lehet, amelyen egyre könnyebben átlépünk. Mintha egészen rendben való, normális esemény lenne, amelyen már sokan meg sem hökkennek. Egy alkalommal a farizeusokkal kerül Jézus vitába arról, hogy milyen okok hatalmaznak fel a válásra. Ennek összefüggésében mondja el Jézus a jól ismert szavakat: „Amit tehát az Isten egybekötött, ember el ne válassza.” (Mt. 19.6). Isten teremtői szándékára mutat rá, amelyben semmi helye nem volt annak, hogy férj és feleség útjai elváljanak egymástól. Majd a válásra nézve így folytatja: „Mózes csak a szívetek keménysége miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket, de ez kezdettől fogva nem így volt. Mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét – a paráznaság esetét kivéve -. És mást vesz feleségül, az házasságtörő.” (Mt. 19. 8-9) Mindez arra figyelmeztet bennünket, hogy a válás nem megoldás, és hogy Isten színe előtt nem lehetséges felbontani a házasságot – csak megtörni azt. Ha egy házasság felbomlik, annak oka az ember kemény, hajthatatlan, bűnös szívében, természetében van. De ezt csak akkor fogja látni, elismerni, és csak akkor kezdhet el változni, ha látja Isten eredeti szándékát is. Ha elfogadja, hogy a házasság, két ember egy testté létele nem olyan dolog, amely bármikor, minden további következmény nélkül ismételhető egy másik személlyel. Ha valaki a házasság felbontását megengedhetőnek tartja, nem szembesül keményszívűségével, nem jut bűnbánatra, megtérésre, nem fog átformálódni. Ezért mutat rá Jézus többször is arra, hogy a válás házasságtöréshez vezet. Ez nem azt jelenti, hogy Jézus nem ismeri el, hogy létezik annyira elmérgesedett házastársi kapcsolat, amikor Isten minden eredeti szándékával ellentétben a házastársak elválnak. Ez azonban sohasem "jó" megoldás, legfeljebb a két rossz közül (együttmaradunk, elválunk) a kevésbé rossz.
Jézus egyértelmű és határozott tanítása a „ne paráználkodj” kapcsán nem jelenti azt, hogy az elvált embert leírta volna, és az nem számíthat bocsánatra és gyógyulásra. Az, hogy Jézus valamit bűnnek nyilvánít, nem azonos azzal, hogy a bűnben érintett embert elutasítja, sőt, éppen ellenkezőleg.
A válás az egyik legnagyobb veszteség, ami embert érhet. Senki sem léphet ki úgy egy kapcsolatból, hogy azonnal szabad hosszú évek emlékeitől, érzelmeitől, bűntudattól vagy az elutasítottság érzésétől, esetleg gyűlölettől. Az elvált ember hirtelen magányossá lesz, gyakran korábbi barátait is elveszti. Anyagi nehézségei támadhatnak, lehet, hogy egyedül kell nevelnie gyerekét, gyermekeit. Lelkileg-érzelmileg megrendülve kerül ki a házasságból. Sokaknak nehezére esik a magány testi/szexuális értelemben is. Isten előtt is lehet, hogy úgy éli meg a válást, mint ami kizárta őt az Istennel való kapcsolatból. Lelkiismerefurdalás, bűntudat gyötri. Ha Jézus elítélte a válást, ha a szív keménységével, a bűnnel köti össze, hol van remény a számára? Mi a keresztyén gyülekezet feladata iránta?
Sajnos gyakran a gyülekezet, a testvérek sem tudnak mit kezdeni vele. A keresztyén ideál, helyesen és biblikusan, a család. Ha ebben a közösségben a házasság és a család a legfontosabb értékek közé tartoznak, nem csoda, hogy az, aki éppen ezen a területen vall kudarcot, úgy érzi, hogy el kell bujdosnia. Sajnos gyakran a keresztyén párok is úgy tekintenek az elvált emberekre, mint akik már csak másodrangú gyülekezeti tagok lehetnek. Isten azonban nem így tekint rájuk.
A válás valóban a keményszívűség miatt történik meg. De ugyanígy a keményszívűségünk, az Istennek ellenálló akaratunk vezet a pénz imádásába, a rosszindulatú pletykába, más dolgainak a kívánásába, hazugságokba, csalásokba, haragtartásba, stb. Vajon ezeknek nincs bocsánat? Vajon azoknak, akik a válás nagy megpróbáltatásán mennek keresztül, nincs helyreállító szó, gyógyulás és reménység? Vajon Jézus Krisztus nem ezzel a céllal beszélgetett a samáriai asszonnyal, akinek korábban 5 férje volt? Vajon nem ez az asszony lett Samária első evangélistája?
"Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet."(Lk.19.10) Mennyire elveszett valaki, aki egy házasságban, az Úrtól való legminősítettebb kapcsolatban élte át a bűnt, a sérelmet, a reményei szétfoszlását. Az a Jézus, aki azt tanítja, hogy "amit tehát az Isten egybekötött, azt ember el ne válassza", egyszerre hív arra, hogy keményszívűségünket elismerve keressünk bocsánatot benne, aki értünk meghalt, valamint csalódásunkat, fájdalmunkat, magányunkat öntsük ki előtte, aki mindezeket végig kellett hogy élje a kereszten. Mint keresztyén gyülekezet pedig, aki Isten irgalmából él, figyeljünk azokra, akik elváltak. Imádságban, törődésben, szeretetben próbáljuk meg hordozni őket, hogy az Atya gyógyító szeretete rajtunk keresztül is kisugározzék az ő életükre. Ámen!

Korábban a házasságtörés kérdéseit jártuk körül a hetedik parancsolat alapján, hiszen abban a teremtő és megváltó Isten elsősorban a házasság szentségét védi. A „Ne paráználkodj!” elsődleges jelentése, hogy se a magad, se más házassági szövetségét ne rontsad meg azáltal, hogy egy harmadik fél belekerül abba. A parancsolat azonban ennél tágabb jelentéssel is bír. A Biblián végigvonul az a gondolat, hogy Isten előtt felelősek vagyunk azért, amit a testünkkel teszünk, beleértve a szexuális jellegű tetteinket. A „paráznaság” kifejezés kiterjed arra a szexuális viselkedésre, tevékenységre, amely nem a teremtő és szabadító Isten rendje szerint való. Újra hangsúlyozom, hogy ne felejtsük el, a tízparancsolatban Isten az ő szövetséges népét szólítja meg. Azokat hívja, akiket ő szabadított ki a halálból, a pusztulásból, a jövőtlenségből, mindabból, amit Egyiptom jelentett a rabszolganépnek. Miután megváltotta őket, szövetségre lépett velük, ami azt foglalta magába, hogy Isten népe minden nép számára bemutassa az Urat azáltal, hogy életét Istenhez igazítja. Isten ezért adta nekik a Tízparancsolatot, ami ugyanakkor kijelöli a megelégedett, áldott élet határait. Ebben az összefüggésben mondja: „Ne paráználkodj!” A parancsolat mai üzenetét Pál apostol előbb olvasott szavai alapján fejtem ki.
I. Egy szex-központú világ
Egy szex-központú világban hatalmas erők feszülnek ellen Isten azon elgondolásának, amelyet a nemiségnek szánt. Hasonló helyzettel találta szemben magát az apostol Korintusban. Korintus a Római Birodalom egyik jelentős metropolisza volt ebben az időben. Fontos kereskedelmi város mind a szárazföldi, mind a tengeri utak tekintetében. A kontinentális Görögországot a Peloponnézoszi félszigettel összekötő keskeny földnyelven fekszik, ebből fakadt stratégiai szerepe. A földnyelvet akkoriban még nem szelte át egy csatorna, amely az Égei tengerről Itália felé hajózókat egy hosszú és akkoriban veszélyesnek számító úttól kíméli meg. A hajók többsége azonban akkoriban sem kerülte meg a félszigetet. A kisebbeket görgőkön húzták át a földnyelv egyik oldaláról a másikra, míg a nagyobbaknak rendszerint a rakományát hordták át az egyik kikötőből egy, a másik kikötőben várakozó hajóra. Mindez alkalmanként több napot is igénybe vett. A tengerészeknek valamivel el kellett ütniük az idejüket.
Ebben a sokszínű, multikulturális, kozmopolita városban magasodott - többek között - a görög Aphrodité, a szerelem és szépség istennőjének temploma. Ezen a helyen 1000 kultikus prostituált teljesített szolgálatot, akik esténként ellepték a város utcáit. A szerelem, a termékenység és így az élet istennőjének imádása egybeesett a templomi prostitúcióval, azaz a kultuszi prostituáltak szolgáltatásainak igénybevételével. Aphrodité imádása, a szexualitás istenítése és dicsőítése át- meg átjárta a gazdag és hatalmas kereskedőváros mindennapi életét. Ez a magyarázata annak, hogy Korintus messze földön híres volt erkölcstelenségéről.
Korintusban tehát Aphrodité képe, szellemisége mindent belengett. Sokan őt imádták - a testükben. A bálvány tisztelete a szexuális erkölcstelenségbe, az élvezetek hajszolásába való bemerülés volt. A mai helyzet nem annyira más, mint először gondolnánk. A szerelem, a szépség, a szex istennője ma is jelen van, mindenhol. Vizuálisan ejt meg és tart fogva (másképpen a férfiakat, és másképpen a nőket, de mindkét nem tagjai hatalmába kerülnek). Bárhová nézel, visszatekint rád. Reklámban, újságban, televízióban. Át- meg átjárja mindennapi életünket. Mindeközben szövetkezett pénz-istenséggel, és egymást támogatva keresnek egyre hatalmasabb befolyást. Hatalmas ipart működtetnek: ezért a nyílt és gyakran torz megjelenítése a szexnek a TV-ben, az interneten. Nincs korlát, mert nézettséget, és így pénzt szállít. Közben pedig drasztikusan formál át bennünket, fogyasztókat, és tesz bennünket hódolóivá. Hogyan imádjuk, hogyan szolgáljuk ezt a bálványt, ezt a szellemiséget? Nem úgy, hogy képe előtt hajlongunk. Amint az élő Isten imádása nem rituálék sorozata, hanem szava meghallása és engedelmesség, hasonlóképpen Aphrodité modernkori imádása nem más, mint sugalmai megfogadása, értékeinek átvétele, és akaratának megcselekvése, vagyis ugyanaz a paráznaság, amit pogányok, de keresztyének is elkövettek akkor és elkövetnek ma is. Ahogy egy teológus írja: "Nem a bálvány áll a bálványimádás szívében. A cselekedetek kötnek össze a hamis istenekkel." (John White).
Azok, akik Pál igehirdetése nyomán Jézus Krisztus követőivé lettek Korintusban, hozzánk, Krisztus mai követőihez hasonló körülmények között éltek: egy szex-központú, zsúfolt, örökké mozgó városban. Ők, ugyanúgy, mint mi, nem lettek azonnal szabadok korábbi életük minden kísértésétől, és megtérésükkel nem repíttettek el egy másik világba. Pál leveléből kiderül, hogy milyen nehéz volt ebben a helyzetben életüket Isten törvényéhez igazítani, illetve milyen könnyen megcsalattak, és átadták magukat, testüket a paráznaságnak, amely nem megelégedettségre, nem életre, hanem fájdalomra és pusztulásba vezet.
Még mielőtt közelebbről megvizsgálnánk az apostol mondanivalóját, szükségesnek tartom újra hangsúlyozni: a szexre úgy tekintünk, mi, keresztények, mint Isten csodálatos ajándékára. Hisszük, hogy az Istentől rendelt helyén, férfi és nő házasságában, az egységnek, az örömnek, az élvezetnek forrása, ami nem kizárólag az utódok nemzése miatt adatott. Ugyanakkor azt is hisszük, hogy a szex nem az élet középpontja, hogy nélküle is lehet értékes és tartalmas életet élni. Továbbá azt is látjuk és elismerjük, hogy a nem helyénvaló szex mennyi fájdalom, szégyen és nyomorúság forrása lett szex-központú világunkban. Szex-bálvány kielégíthetetlen éhségét táplálja és előtte áldoz a mai ember: összetört életekkel; újabb és újabb, egyre durvább stimulus után kiáltó kielégíthetetlenséggel; szexuálisan aktív tizenéves tömegével; válásokkal, magányos gyerekekkel, abortált magzatok tömegével… Leplezzük hát le, hogyan csal meg bennünket ez a bálvány, mit súg és mire hív a mindennapi életben! Valamint erősödjünk meg Isten – a mai világban nagyon idegen és ezért rég elavultnak tűnő! – igazságában, hogy mind saját, mind gyermekeink, mind hozzátartozóink életére Isten szándéka szerinti hatással legyünk!
II. A testünk arra van, hogy Istent dicsőítsük vele
A korintusi keresztyének feltehetően úgy gondolkodtak, hogy az, amit a testükkel tesznek, nem befolyásolja az Úrral való kapcsolatukat. Talán szállóigévé lett körükben, amit Pál idéz: mindent szabad nekem. Elvégre Jézus Krisztus szabadságra hívott el, nem rabságra. Elvégre örömöt akar adni, és nem megszomorítani. Elvégre az Úrral való kapcsolat lelki, és nem testi. Miért kellene a dolgokat összekeverni?! Nem úgy vagyunk ezzel is, mint a hasunkkal: "Az eledel a gyomorért van, a gyomor meg az eledelelért, de Isten ezt is, amazt is meg fogja semmisíteni"? Ha úgyis semmivé lesz az eledel is, a gyomor is, miért kellene ezzel foglalkoznunk? Ha úgyis semmivé lesz a testünk, miért kellene a szexből olyan nagy ügyet csinálni? A lényeg a lélek, a lelkünkben vagyunk kapcsolatban a feltámadott Jézussal. Miért kellene összekeverni azt, ami nem tartozik össze? Miért ne szerethetném és szolgálhatnám az Urat úgy, hogy túllépek a szabadságomat korlátozni kívánó, idejétmúlt szexuális erkölcsökön? Miért kellene gyermekeimet a mai kor értékeivel szemben nevelnem ezen a területen? Valóban köze van ehhez az Úrban való hitnek? Ki szólhat bele ebbe, és ki ítélhetné meg ez alapján a hitemet?
A lélek és a test szétválasztásának gondolata, amiből a szabadosság táplálkozik, meghatározóan jelen volt a korintusi gyülekezetben, és él ma is. Sokan vannak, akik nem hiszik, hogy istenkeresésük nemcsak filozófiai vagy lelki, de testi, erkölcsi kérdés is. Mit ír a testet megvető, ugyanakkor lelkiekben felfuvalkodó keresztényeknek Pál?
Üzenetének summája az, hogy testünkben dicsőítsük az Istent. Egészen új és megbotránkoztató kijelentés azok számára, akik megvetik a testet. De Pál szerint a test nem közömbös a Teremtőnek, sőt, óriási értékkel bír. Öt gondolattal cáfolja azokat, akik szerint a testnek, és így a szexnek, nincs sok köze a hithez, miközben elérkezik a fenti felszólításhoz.
Az Úr a testért van. Pál az Úrról beszél, aki nem más, mint a testté lett Ige, Jézus Krisztus. Ha Isten emberi testet öltött, senki nem gondolhatja, hogy őt csak a "lelkiek" érdeklik. Ha Isten hozzánk vezető útjainak a végállomása a test, akkor neki célja van a testünkkel is. Isten feltámasztotta az Urat, és hatalmával minket is fel fog támasztani. Pál levele vége felé keményen érvel a testet megvető korintusiaknak a feltámadás valóságáról. A Krisztusban való élet azt jelenti, hogy vele együtt testben támadunk majd fel. "Nem tudjátok, hogy a ti testetek a Krisztus tagja?" - folytatja Pál. Azaz nemcsak az az értéke, hogy Isten is emberré lett (múlt), hogy mi vele együtt feltámadunk (jövő), hanem az, hogy a jelenben is, ezzel a csodálatos és törékeny, szép vagy kevésbé szép, erőtől duzzadó vagy betegség által megterhelt testtel tartozunk hozzá. A Krisztus testrésze vagyunk, ír Pál a titokról. "Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok?" - fejti ki az apostol még jobban a nagy titkot. Nemcsak jelképesen Krisztus tagja a testünk, hanem egészen valóságosan is: a Szentlélek, a Krisztus Lelke lakozik benne. "Mert áron vétettetek meg…" - emlékeztet Pál mindenkit az Úr Jézus Krisztus (testben való) kereszthalálára, amely áldozattal testestül-lelkestül megváltott bennünket magának.
Az Istennek való engedelmesség, az istentisztelet nem lelki, hanem egész lényünket igénybevevő dolog. Ezért mondja az apostol, hogy dicsőítsétek Istent testetekben. Más helyen pedig így ír: "…okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek." (Róm.12.1), valamint: "Tagjaitokat is adjátok át az igazság fegyvereiként az Istennek." (Róm.6.13). Amit a testünkkel kezdünk, az része az Istennel való kapcsolatnak. Pál arra hívja a korintusiakat, és bennünket is, hogy testünkkel is dicsőítsük az Urat.
III. Kerüljük a paráznaságot!
Az olvasott részből nyilvánvalóvá válik, hogy a korintusi gyülekezet bizonyos tagjai prostituáltakkal voltak együtt. Az apostol ezt paráznaságnak nevezi, és az előbbiek fényében arra hívja őket, hogy kerüljék, ill. meneküljenek ez elől a bűn elől. Meglepő, hogy visszautal Mózes első könyvére, ahol azt olvassuk, hogy a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Pál azt írja, hogy a jelen paráznaság esetében sem csak annyi történik, hogy egy test találkozik egy másik testtel egy rövid időre, azután pedig minden halad tovább változatlanul. "Vagy nem tudjátok, hogy aki parázna nővel egyesül, egy testté lesz vele?" Ne vezessen félre a nyelvezet; az "egy testté létel" sokkal több, mint a szex. Két ember kapcsolatában a szexuális egyesülésben történik valami megváltozhatatlan, visszafordíthatatlan. A prostituálttal való egyesülésben nem születik meg két embernek életre szóló, nyilvános elkötelezettséggel járó, testi-lelki egysége, de mégis olyan kapocs jön létre, ami Pált az egy testté lételre emlékezteti. Valami lelki-szellemi egység, kötelék épül ott, ahol az ember testében kitárulkozik. Az esemény az egész személyiségére hat. Márpedig azok, akik egyek Krisztussal, Jézus Krisztus tagjai, a Szentlélek temploma, hogyan lehetnek ugyanakkor egyek egy paráznával? Saját testük ellen vétkeznek - mondja Pál - hiszen nem az az eggyélétel teljesedik be, ami az istenképűség része, amely az isteni szeretetközösséget hivatott tükrözni. Valaminek a részesei lesznek, ami egyrészt hasonlít, másrészt mégis távol áll Isten eredeti szándékától. Célt tévesztenek, azaz vétkeznek.
"Kerüljétek a paráznaságot" - int az apostol. De mi számít annak? Hiszen szövegünk csak a prostituáltakkal való együttlétet nevezi annak. Vajon csak a prostituáltakkal való házasságon kívüli szex a paráznaság? Hogyan döntsük el, hogy mit kell kerülni, ha testünkben tényleg dicsőíteni akarjuk az Urat?
A Biblia máshol is használja ezt a szót. Van, amikor vérfertőzés kapcsán (5.1), máskor, amint láttuk, házasságtörés esetében (Mt.5.32). Úgy tűnik azonban, hogy a Biblia minden házasságon kívüli szexuális kapcsolatot paráznaságnak ítél. Az apostol ezt írja a következő fejezetben: "…jó a férfinak asszonyt nem érinteni. A paráznaság miatt azonban mindenkinek legyen saját felesége, és minden asszonynak saját férje." (7.2) Nehéz ezt a verset, valamint az ezt követőket, másképpen értelmezni, minthogy az apostol kiterjeszti a paráznaság bűnét a házasságon kívüli szexuális kapcsolatra. Ezt erősíti meg egy másik vers is: "Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek: hogy tartózkodjatok a paráznaságtól, hogy mindenki szentségben és tisztaságban tudjon élni feleségével." (1Thessz.4.3-4).
Az "egy testté létel" misztériumából egyenesen következik az, hogy az ember nem váltogathatja a partnereit úgy, hogy ne sértse meg az alkotóját és ne vétkezzen saját teste ellen. "Mindent szabad nekem" - mondják a korintusiak, és Pál nem tiltakozik, csak hozzáteszi: "de nem minden használ". Az egy testté létel valóságát, Istentől való ajándékát soha igazán meg nem kóstolhatja az, aki azt gondolja, hogy következmények nélkül lehet megpróbálni többekkel egy testté lenni. Fizikailag lehetséges, de láttuk, ennél mindig több történik. A képet tovább gondolva: az ilyen ember többekkel lesz eggyé: azaz darabokra szakad.
Hadd mutassak rá még néhány mai népszerű gondolatra, ami mögött szex-istenség megcsalja gondolkodásunk, értékrendünk, és ennek következményeként cselekedeteink. Az első: az együttjáráshoz hozzátartozik a szex is. Ez ma teljesen természetes, és megkérdőjelezhetetlen. Leginkább azért, mert az együttjárásnak gyakran nincsen iránya, más célja, mint hogy ne legyünk egyedül, legyen párunk. Ugyanakkor, ha Isten rendje, a házasság oldaláról nézzük, akkor az udvarlás felkészülés a házasságra, egy másik emberrel való életre szóló szövetségre, az egy testté létel csodájára. Nyilvánvaló, hogy két szerelmes tinédzser nem azzal kezd együttjárni, hogy megértsék, vajon Isten egymásnak szánja-e őket, bár alkalmanként ez is megtörténik. De ennek hiányában is azt tanulhatják, hogy mit jelent megismerni egy férfit, egy nőt, hogyan lehet felelős módon szerelmesnek lenni, egy másik embert szeretni. Minél fiatalabb korban, valamint a kapcsolatukban minél hamarabb fekszenek le egymással, annál képtelenebbek lesznek megtanulni mindazt, amit megtanulhatnának ebből az időszakból. Ugyanakkor, amennyiben hiszik és értik, milyen módon védi őket a hetedik parancsolat attól, hogy a házasság szövetségén kívül, idő előtt legyenek egy testté egy olyan személlyel, aki azután vélhetőleg kisétál az életükből, megállhatnak a kortárs nyomással, talán éppen a másik fél nyomásával szemben.
Egy másik népszerű gondolat, hogy a hűséges házassági kapcsolatot elősegíti, ha valaki már „jól kitombolta” magát ezen a területen, hiszen ha az elsővel összeházasodik, akkor sokkal kisebb az esélye annak, hogy nem akar kipróbálni adandó alkalommal egy másik férfit vagy nőt. Meggyőződésem, hogy ennek éppen az ellenkezője az igaz! Ha egy férfinak és nőnek senki más nem volt az életében, a házastársuk az első és egyetlen, sokkal jobban fognak vigyázni erre a kincsre. Ezt mutatják a válási statisztikák is: amióta a szexuális forradalom szabadosságot hozott, nem megerősödött, hanem meggyengült a házasság intézménye. A számos kapcsolat utáni házasságban sokkal nagyobb a kísértés, hogy korábbi partnerek képei ugorjanak be, összehasonlítások szülessenek, ill. az ember elinduljon egy újabb kaland felé.
De mi van azokkal, akik tudják, hogy egymáséi, de még nem házasok? Mit számít az a "papír", különösen ma, amikor olyan könnyen és gyorsan fel lehet bontani egy házasságot? – mondják keresztények, akik egyetértenek azzal, hogy többekkel lefeküdni, Pál apostol szavaival élve, nem használ. Múlhat-e egy papíron a paráznaság kérdése? Jogosak ezek a kérdések mindazok életében, akik szeretik egymást, és még nem házasok. Nagyon nehéz várni. De hadd kérdezzek vissza: miért nem tudunk várni? Miért gondoljuk, hogy a várakozás rossz? Miért gondolja azt valaki, hogy a házasságban nincsenek olyan időszakok, amikor ugyanúgy kell várni, mint a házasság előtt?
Jézus, akit mi keresztyének Mesterünknek vallunk, akit követni akarunk, aki mindenben a példa - nemcsak a megváltó - számunkra, tisztelte azt a "papírt". Azaz Istentől valónak fogadta el a házasság intézményét; különben nem lett volna értelme annak, hogy a farizeusokkal házasságról ill. válásról vitázott (Mt.19.3-9). Minden kultúrában megvolt férfi és nő élete összekötésének ünnepélyes és nyilvános formája. Az ünnepélyesség és nyilvánosság az egy életre szóló teljes elkötelezettség jele. A hűség jele, amely oltalmazó keretet ad annak, hogy férfi és nő a legteljesebb biztonságban és szabadságban adják egymásnak magukat. És hogy ez a keret is összetörhet és felbomolhat? Igen. De milyen visszás gondolkodás az, amelyik azt mondja, hogy akkor ne is hozzuk létre. "Minden szabad nekem" - mondják a korintusiak, és elismeri Pál is, - "de nem minden használ" - folytatja az apostol.
Látjuk tehát, hogy két lehetőség áll előttünk: testünkben vagy az élő Istent dicsőítjük, vagy bálványokat és démonokat szolgálunk. Jézus Krisztus, aki élete árán vásárolt meg minket, kész megtisztítani minden korábbi tisztátalanságból, megszabadítani megkötözöttségből. Vére által elmossa minden bűnünket, ha őszinte bűnbánatban hozzá fordulunk, és elkötelez bennünket a tiszta életre. ÁMEN!
Lovas András