Lovas András Dr.

Kedves Testvérek, két hete beszéltünk ennek a történetnek az első részéről, arról, hogy Jézus megnyitja a vakon született ember szemét. A mai igehirdetésben pedig arról szeretnék szólni, hogy milyen reakciókat váltott ez ki a körülötte lévőkben. Jézus meggyógyított egy születése óta vak embert. Ezzel azt bizonyította, hogy nem igaz a farizeusok és a tanítványok gondolkodásmódja, miszerint ha valaki vakon született, akkor neki vagy a szüleinek bűnösnek kellett lennie. De itt nincs vége a történetnek. A hit és hitetlenség hatalmas küzdelme zajlik a szemeink előtt. Egyesek lelki értelemben vett vaksága nyilvánvalóvá lesz, míg a gyógyult ember a történet végére lelki értelemben is látást nyer. Ebből a történetből kiderül, hogy van valami, ami veszélyesebb, pusztítóbb, makacsabb, mint a betegség, amiből a vak meggyógyult. Ez a lelki vakság. Az is kiderül, hogy milyen ára van annak, hogy valaki egyszer csak meglátja Jézust, lelkileg is megnyílnak a szemei, és felismeri, hogy kivel áll szemben. Minden alkalommal – ma is -, amikor Jézus megjelenik közöttünk, ugyanez a harc folyik. Minden alkalommal a hitnek és hitetlenségnek, látásnak és vakságnak, világosságnak és sötétségnek a küzdelme folyik. Ezért ez a történet nemcsak a múltban, hanem most is, itt is zajlik, amikor Krisztus megszólal közöttünk. Ennek a történetnek az a tétje mindannyiunk számára, hogy látunk vagy nem látunk. Hogy vakok vagyunk, vagy megnyílnak a szemeink. Hogy megkeményedünk, vagy pedig leborulunk Őelőtte.
Nézzük meg először a lelki vakság mibenlétét!
A lelki vakság – e történet alapján – félelmetes állapot. (Tegyünk egy kitérőt most az előbb énekelt ének nyomán, amely személyesen és szeretettel beszél Jézusról. Az a vágyam, hogy a Szentlélek megadja nekünk, hogy így halljuk meg Jézus szavát. A másik vágyam, hogy senki ne legyen úgy a történet végére érve, ahogy a farizeusok gondolják magukról: „Én látok, én az igazságban vagyok.” Isten adja meg, és legyen könyörületes, hogy mindez megtörténjék itt.)
Mit tesznek ezek a vezetők, amikor látják, hogy Jézus megnyitja a vakon született ember szemét? Számukra ez egy probléma lesz. Ők nem megállnak, hogy dicsérjék és magasztalják Istent, hogy ilyen még nem történt, felfogni sem tudjuk ezt a változást. Nem! Az ember és a gyógyulása nem fontos számukra. Ez egy probléma: ha ez így van, egy ember élete ennyire megváltozott, akkor mit kezdjünk most Jézussal. Ha ez kitudódik, akkor mindenki méginkább követni fogja, pedig ők már rég eldöntötték, hogy Jézust le kell állítani, meg kell ölni, el kell veszíteni. A lehető legrosszabbkor történik ez. Ezek az emberek az mondják, bárcsak meg se történt volna a gyógyulás, lenne még mindig vak, akkor nem kéne szembenéznünk ezzel a problémával. Ez az alaphelyzet: amikor valakinek az élete megváltozik körülöttünk, amikor Isten ereje nyilvánvalóvá lesz, akkor az ember annyit mond, bárcsak meg sem történt volna.
Hogyan megy végbe ez a folyamat, amelyben ezek az emberek ellenállnak és szembeszállnak Jézussal?
Hozzájuk vezetik a meggyógyult embert, és megkérdezik, hogyan jött meg a látása. Ő elmondja, ami történt: „Jézus sarat tett  a szemeimre, aztán megmosakodtam, és most látok.” Ez mindjárt egy súlyos dilemmát okoz. Az egyik részük azt mondja, hogy nem Istentől való Jézus, mert nem tartja meg a szombatot. Mert Jézus tette a szombat-törvény farizeusi magyarázatának ellentmond. Mások azt mondják: „Hogyan tehetne bűnös ember ilyen jeleket? Ha nem Istentől van, akkor nem tudná ezt megtenni.” És meghasonlás támad köztük. Ezért újra megkérdezik az embert, folyik tovább a kivizsgálás. „Te mit gondolsz Jézusról?” „Próféta, az Isten embere.” De ez nem tetszik nekik, nem szívesen hallják, ez veszélyes számukra. Hiszen az egész kivizsgálás célja az, hogy úgy csináljanak, mintha nem történt volna semmi. Arra gondolnak, talán hazudik ez az ember, talán nem is volt vak. Hívjuk ide a szüleit! „A ti fiatok ez, akiről azt állítjátok, hogy vakon született? Akkor hogyan lehetséges, hogy most lát?” Ezt sokféleképpen lehet kérdezni. Ők ezt úgy kérdezték, hogy olyan félelembe csomagolták be a szülőket, (hiszen János hozzáteszi, hogy tudták: ha valaki Messiásnak vallja Jézust, azt kiközösítik), hogy nem nagyon lehetett erre mit mondani. Minden erőszakot bevetnek annak érdekében, hogy azt mondják, itt nem történt semmi. A szülők szigorúan a tényekre hivatkozva csak annyit mondanak: „A mi fiunk, vak volt, és lát, de hogy hogyan, nem tudjuk. Semmit nem tudunk.” Félnek és rettegnek. Másodszor is hívják tehát az embert. Eskü terhe alatt kényszerítik szólásra. „Dicsőítsd az Istent: mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös.” Mi már előre eldöntöttük ezt magunkban, és ezt már semmi sem változtatja meg. Akkor csak annyit mond: „Hogy bűnös-e nem tudom. Egyet tudok: bár vak voltam, most látok.” Újra és újra a tényeket hallják, és ők újra és újra megkérdezik: „De hogyan tette?” Akkor az felbátorodik, és leleplezi kicsinyes nyomorúságukat. „Megmondtam már nektek, de nem hallgattatok rám. Miért akarjátok ismét hallani? Talán ti is a tanítványai akartok lenni?” Erre aztán szitkozódással, dühvel válaszolnak: „Te mindenestül bűnben születtél, és te tanítasz minket?”
Vegyük észre: eddig azt akarták bebizonyítani, hogy nem volt vak. A végén pedig azt mondják: ”Te mindenestül bűnben születtél - ami a saját teológiájuk szerint azt jelenti: te vakon születtél -, te akarsz minket tanítani?”
Látjuk, milyen az az ember, aki elvakul, aki bezárja a szívét, aki nem akarja meghallani, meglátni és megérteni Jézust? Hogyan lehetnek emberek ilyen kemények? Amikor nyilvánvaló, hogy mi történt, és mégis ilyen keményen ellenállnak. Ők előre elhatározták már magukban, hogy nem fogják elfogadni Jézust. Sem a tények, sem az emberek tanúsága ezeket már nem győzheti meg. Ők eldöntötték, hogy Jézus bűnös, hamis csaló, hogy félrevezeti a népet, és ezen semmi sem változtathat. Ezeket az embereket már semmi új nem érheti. Inkább letagadják a valóságot, és kiközösítik, kizárják a világból azt, aki az újat hozza eléjük, aki élő bizonyítéka Jézus jelenlétének.
Miért nem változnak? A félelmük áll emögött. A meggyógyult vak Jézussal, és az ő hatalmával szembesíti őket. Ha valaki Jézus hatalmával találkozik, az változást hoz. De az ember nem akar megváltozni, inkább elnyomja a szavát, elnyomja a bizonyságtevőket. Tiltakozással, tagadással, majd erőszakkal válaszolnak neki. Közben azt látjuk, hogy mennek a sötétségben. Megerősödnek abban, hogy nem látják, nem ismerik Jézust, elutasítják, és közben egyre jobban elhiszik Jézus bűnösségét.
A tét ez.
Amikor Jézus megjelenik, és megszólít bennünket, hogyan állunk akkor hozzá? Előre eldöntjük, hogy nem érhet el minket. Szlogenek vannak bennünk, amelyek ezt megerősítik és bebetonozzák az életünkbe. „Az egyház és a papok hazugok, és félrevezetnek.” „A Biblia csak egy kitalált mese, meg nem történt dolgokkal teli.” „Mennyi gonoszság történt a kereszténység nevében.” Amikor valaki mellénk áll, hogy: én vak voltam, és most látok, az én életem megváltozott, akkor azt mondjuk: ez túlzás, ez fanatizmus. Bezárjuk magunkat, mondván, hogy mi tudjuk az igazságot. Emögött is ott van a félelem - mint a farizeusok életében – a változástól. Mert amikor Jézus megjelenik, beköltözik valakinek az életébe, amikor Jézus valóságossá lesz előttünk, akkor hiába gondoljuk, hogy az életünk kis épülete ugyanaz marad , csak majd Jézus is beköltözik, és segítget nekünk, jelen lesz az életünkben. Hanem arról van szó, hogy vagy Jézus a kezdet, az alap, és őrá épül fel minden, vagy pedig nincsen helye az életünkben. Szeretném, ha ezt nagyon átgondolnánk, és nagyon megértenénk. Jézus vagy az egész életnek az alapja, a kezdete, a vége, a meghatározója, vagy nincs helye az életünkben. Ez okoz nekünk fenyegetettséget, hogy átalakít mindent, hogy egy egész új gondolkodásmódra, új életre hív. Más irányba irányítja az életünket, mint amerre eddig ment. Eddig megtűrtünk dolgokat, és megbékéltünk dolgokkal az életünkben, mert azt mondtuk, hogy rendben van, ez még belefér. Eddig Jézusnak és Istennek az volt a szerepe, hogy ha baj van, segítségül hívjuk, hogyha szükség van rá, akkor odafordulunk hozzá. De amiről itt szó van, és amiért igazi nagy a tét az az, hogy: ahol Jézus megjelenik, ott minden mássá lesz. A farizeusok, a vezetők életében, ahogy ők magyarázzák a törvényt, amilyen az ő befolyásuk és pozíciójuk a nép körében. Amire ők felépítették az egész életüket, egész gondolkodásmódjukat, ahogy az egész társadalmuk működik. Ha Jézus ebbe belép, minden felfordul. Ez az, amiért előre eldöntik, hogy: nem. Mert nem akarnak változni, mert nem engedik, hogy az életüket felfordítsa Jézus. Ezért minden ponton, amikor bizonyítékkal találják magukat szemben, azt mondják, hogy: nem, mi tudjuk az igazságot.
És nézzétek, hogy mi a vége annak, amikor valaki Jézus szavára, hívására, bizonyítékaira, jeleire újra és újra nemet mond. A végén azt mondja nekik Jézus: „Ha vakok volnátok, nem lenne bűnötök. Mivel azonban azt mondjátok, látunk, megmarad a bűnötök.” Aki azt mondja, hogy ő lát, aki azt mondja, hogy én tudom az igazságot, aki egész bizonyosan az igazság birtokában érzi magát, és nam látja, nem hallja Jézust, az Jézus szerint a sötétségben van, a lelki vakságban van, menthetlen, mert megmarad a bűne. Amikor valaki azt mondja, hogy: én vak vagyok, nem látok, keresek, bennem ott van még a nyitottság arra, hogy felismerjem Jézust, és hogy mire hív engem. Aki azt mondja, hogy vak - az pedig látni fog. Erről szól a történet második része.
Az első lehetne a mi számunkra egy nagyon kemény üzenet, Isten ítélete. Legyen is az, vegye magára, akinek magára kell venni a mai napon. Aki a szívét megkeményítve újra és újra azt mondja: ki ez a Jézus? Én tudom az igazságot nélküle is. De a történet másik fele éppen arról beszél, hogy hogyan nyílik meg a szemünk, hogyan látjuk meg Őt, hogyan történik ez ennek a vak embernek az életében. Miközben az egyik csoport távolodik Jézustól és megkeményedik, addig a másik ember hogyan közeledik és nyílik meg előtte.
Isten adja nekünk, hogy ne legyen közöttünk senki, aki azokhoz tartozik, akik távolodnak tőle és megkeményednek, hanem legyünk azok, akik a vak emberrel végigélve ami itt történik, megnyílnak Őelőtte, és beragyog szívükbe a világosság.
Nézzük meg, hogy mi történik ővele a kivizsgálás alatt. Ez a vakon született ember egy lenézett, mellőzött, félretett ember lehetett a gyógyulása előtt. Valahol ott ült, koldult, és különösebben nagy befolyása nem volt. Teher volt a családjának, szüleinek. Erről szólt az élete. A meglepő az, hogy mintha ez nem változott volna meg. Ez az ember továbbra is végig megalázott helyzetben van. Először a szomszédok vitatkoznak felette: „Ő az, nem ő az?” Ott vitatkoznak a feje felett, amíg ő el nem mondja, hogy mi történt. Milyen érzés ez? A farizeusoknak – ezt már nem kell magyarázni – csak egy probléma, inkább egy teher. Háromszor rángatják oda, hogy mondja el, mi történt. Micsoda megalázás ez, amikor a hatalmasok erejüket bevetve teszik ezt vele.
Aztán a saját szülei, akik félnek és rettegnek attól, hogy kiközösítik őket a zsinagógából. A saját szülei nem állnak mellé. Annyit elmondanak, hogy: igen, ez a mi fiunk, lát, de hogy hogy történt, azt tőle kérdezzétek meg.
Vegyük észre: ez az ember teljesen egyedül marad. Ettől az embertől – hiába nyerte vissza a látását – mindenki elmenekül.
Jézus pedig nincs a láthatáron. Nem kötelező színt vallania Jézus mellett, és mégis megteszi. Mégis úgy dönt, hogy azt mondja nekik: Istentől kell, hogy legyen, aki meggyógyított. Ezért kizárják őt a zsinagógából. Ami azt jelenti, hogy elszakad a hit közösségétől, a vallásos közösségtől, vallásilag kirekesztett lett. Együttjár ez a társadalmi kirekesztettséggel, megvetéssel. Elszakítják őt zsidó identitásától, zsidó gyökereitől. Úgy tűnik, hogy a szüleitől is. Ez az ember egyre nehezebb helyzetbe kerül a hit útján Jézus miatt. Nemcsak Jézus kegyelmében részesül, hogy meggyógyul, hanem Jézus sorsában is osztozik, hogy ellene fordulnak. Pedig semmi mást nem tett, mint mások előtt elismerte, és megvallotta, amit Jézus ővele tett. Minden lépésnél vállalta azt, aki meggyógyította. Egyre fenyegetőbb lett a helyzet. Közben megnyílnak a lelki szemei.
Gyökössy Endre fogalmazta így: „Sokszor ki kell esnünk valahonnan, hogy Jézus karjaiba hulljunk.” Nagyon hálás vagyok Istennek azért, hogy az elmúlt évben gyülekezetünkben emberek – kiesve a biztonságos életből, és az egész életből - hullanak Jézus karjaiba. Hogy az elmúlt évben sokan látták meg Jézust úgy, hogy kiestek valahonnan. Nem mondjuk azt, hogy nahát, ezért kellett kiesni, mert a rosszat, fájdalmasat soha nem akarjuk igazolni azzal, hogy utána mi következett. De Istent dicsőítjük azért, hogy a legkülönbözőbb módon éljük ezt át. Valakit elveszítve estünk ki – és hullottunk Jézus karjaiba. Házasságunk megromolva szakadt szét - – és hullunk Jézus karjaiba. Folyamatosan történik ez közöttünk, a Szentlélek munkája által. Sokszor ki kell esnünk valahonnan, hogy Jézus karjaiba hulljunk.
Nézzétek meg, hogy ez történik ezzel az emberrel. Ahogy egyre inkább elutasítják, egyre inkább a perifériára kerül, úgy mondja ki, hogy kicsoda Jézus. A történet elején még csak azt mondja, hogy: egy ember, aki meggyógyított. A történet közepén azt mondja, hogy: egy próféta, Isten embere. A történet végén azt mondja: Istentől van Ő, Isten fia – és kiközösítik. Amikor az ember kiesik onnan, ahol az élet egész, ahol az élet működik, ahol elmegy az élet Jézus nélkül is, akkor megjelenik Jézus. A történet végén megjelenik Jézus: a gyógyító, az életadó. Valahogy megkeresi azt, aki kihullott, akit kiközösítettek. Megkeresi azt, aki azért van egyedül, mert Jézusért fenyegették. Jézus megáll előtte, megszólítja a megalázott, elutasított, félretett embert: „Hiszel-e az Emberfiában?” Ki az Uram, hogy higgyek benne? Látod őt és veled beszél. Hiszek, Uram. És leborulva imádta Őt. Ez az a látás, a világosság, ami az élet. Amikor az ember egyszerűen tudja, hogy találkozott Jézussal. Amikor leborul előtte, amikor imádja Őt. Amikor azt mondja, hogy tiéd vagyok Uram, és Te az enyém vagy. Amikor azt mondja, eddig nem láttalak, eddig vak voltam, de most végre látlak, és gyönyörködöm benned, mert felragyogott az életemeben.
Ne féljünk hát beszélni róla, vállalni Jézust. Ne féljünk vállalni Jézust a munkahelyünkön, bárhol, ahol szóba kerül. Mert érezzük, hogy ezért kiközösítenek, emberek máshogy fognak ránk gondolni, máshogy fognak velünk foglalkozni. Mégis azt látjuk, hogy ahogy kiszorulunk, úgy kerülünk Őhozzá is egyre közelebb. Soha ne gondoljuk, hogy Jézus középen van. Az erősek, a hatalmasok, a befolyásosok, a gazdagok, az egészségesek között. Úgy tűnik, hogy Jézus mindig a periférián van, a kiszorultak, a gyengék, a megtörtek, az elerőtlenedettek, a fájdalommal küzdők között. Amíg minden erőnk arról szól, hogy középen akarunk lenni, erősek és egészségesek, addig nem vesszük észre, hogy a széleken találkozhatnánk Jézussal. Ha látod Őt, dicséred Őt, ha nem látod Őt, kiálts hozzá! Kiálts addig, amíg  meg nem nyitja a szemeidet. Mondjad azt: Uram, vak vagyok, de látni akarok. Vak vagyok, de nem nyugszom, amíg meg nem nyitod az én szemeimet. Jöjj Szentlélek Úristen, szállj le rám. Ámen.
Lovas András
Hangfelvételről lejegyezte Fehérvári Nóra

Kedves Testvérek, múlt héten – szintén János evangéliumában – azt láttuk, amikor Jézus elé vezetnek egy asszonyt, akit házasságtörésen kaptak. Jézus és a farizeusok (a vezetők, akik csak arra vártak, hogy elítéljék az asszonyt, illetve, hogy megfogják Jézust) állnak szemtől szemben. Jézus ebben a helyzetben nem elítélte, nem is elmismásolta, amit az asszony tett, hanem kegyelmével jött el hozzá, megbocsátott neki, felszabadította, és így bocsájtotta el új emberként.
Most újra Jézust látjuk egy másik személlyel, itt is jelen van a bűn kérdése és problémája. Amikor Jézus a tanítványaival (mert itt velük, a hozzá közel lévőkkel van, akik követik őt, és nem azokkal, akikkel vitában van) megy, meglátnak egy vakon született embert. Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született? A tanítványok kérdése a korabeli zsidó gondolkodást tükrözi, hogy: bűn és betegség összetartozik. Ha valakinek valamilyen komoly betegsége van, amögött konkrét bűnnek kell lennie. Különben miért történne ez? Ki az, aki vétkezett? Ő maga, de hogyan, magzat korában? Talán a szülei? Valakinek lennie kell, az okot meg kell találni. A világnak rendben kell működnie, Isten igazságos. Így az ember – a beteg ember – teológiai problémává lesz. Hatalmas fal van a tanítványok és a vakon született ember között, a tanítványok csak a bajával foglalkoznak, az emberrel nem. Egy egészséges ember sokszor érzi egy beteg, fogyatékos társa jelenlétében, hogy nem tud vele mit kezdeni, így hát okoskodik, közben ezáltal marad távol. Ma is sokan ugyanígy gondolkodnak. Nagyon sokszor hallom, ha valaki hirtelen lesz súlyos beteg, hogy: „Miért súlyt engem az Isten, miért ér Isten csapása?” „Valami kell hogy legyen, ha ilyen nagy nyomorúság van az életében.” Ilyen kérdéseket teszünk fel ma is, mint ami ott történt. Milyen kegyetlen és téves ez a gondolkodásmód!
Mi következik ebből?
Először is bűntudat. Ha a betegség Isten csapása és büntetése a bűn miatt, és én beteg vagyok, akkor valami súlyos bűnt követtem el. Esetleg az ilyen ember talál is magának valamit. Nem elég, hogy beteg, még bűntudata is van. Talán talál valamit a múltjából, amit aztán nem képes önmagának megbocsátani, azaz Istentől elfogadni a bocsánatot rá. Így ez a súlyos önvád csak hozzátesz a betegségéhez, súlyos depresszióba vezethet ez az út. Aztán az is lehet, hogy az ember nem talál magának olyan bűnt, ami miatt Isten így büntethetné. Akkor elkezd Istennel küzdeni és harcolni: „Hol van a te jóságod?” „Hol van a te szereteted?” „Hol van a te igazságod?” Akkor úgy érzi, hogy igazságtalanul veri őt Isten. Ez pedig vádba, keserűségbe, haragba csaphat át. Látjuk tehát, hogy ez a tanítványok által felvetett gondolkodásmód nem állhat meg. Ez így nem lehet igaz. Isten nem így tekint a beteg, nyomorult emberre.
Lehet, hogy mégis ő vétkezett, és azért lett vak? Egyre több ember mondaná ma erre, hogy igen, ő vétkezett, csak nem magzat korában, hanem az előző életében. Ha felvetnénk a kérdést (kutatások is vannak erről), hogy hisz-e valaki a feltámadásban, illetve mennyien hisznek a reinkarnációban (a következő életben, abban, hogy a lélek majd újra testet ölt), akkor népszerű gondolkodás szintjén, és különösen a fiatalok között lassan többen lesznek azok, akik a reinkarnációban hisznek. Lehet, hogy nem meggyőződés szintjén, de a mai, főleg a nyugati világban egyre inkább jelen van ez a gondolkodásmód. Ennek a lényege - és ezt értenünk kell, hogy lássuk, hogy milyen világban élünk – a karma törvénye. A karma azt mondja, hogy az ember az életében az előző életének a bűnei szerint bűnhődik, vagy az előző életének a jócselekedetei szerint él jól. Ha valakinek jó, áldott, gazdag, egészséges az élete, ezt már az előző életében kiérdemelte. Más azért szegény és nyomorult, vagy súlyos beteg, mert az előző életében ezt választotta. Hallottátok már ezt a kifejezést, hogy: „Ne szóljunk bele az életébe, mindenki maga választja a sorsát.” Hogy mi a következménye ennek a gondolkodásmódnak, gondoljunk csak az indiai kasztrendszerre. Ott az érinthetetlenek az utcákon pusztulhatnak el, mert mindenki maga választotta az életét.
Ha valakivel beszélgetünk, aki ebben hisz, érdemes rámutatnunk, hogy ez milyen kegyetlen logika szerint működő rendszer. Jézus ennek az ellentétét, Isten kegyelmét hozza el ebbe a világba. Azt mondja, hogy nem működik a bűn és betegség ilyen szintű megfeleltetése. Nem ő vétkezett, nem is a szülei - mondja Jézus. Nem mondja, hogy senki nem bűnös. De a betegség ennek az embernek az esetében nem lehet azonosítható a konkrét bűnnel. Általánosságban igaz, azért van betegség, nyomorúság és halál, mert bejött a bűn ebbe a világba. Mert az ember elszakadt Istentől. Általánosságban igaz, de konkrétan nem feltétlenül van így.
Most hallja meg, aki betegségét és nyomorúságát így hordozza magában, evvel a mély és talán meg sem fogalmazott bűnváddal, hogy valamiért büntet engem Isten. Aki emiatt nem tudja Isten szeretetét és kegyelmét elfogadni, az hallja meg, hogy Isten cseppet sem szeret kevésbé, mint akkor, amikor még minden egész volt az életben. Jézus nem engedi ezt a gondolkodásmódot kibontakozni a tanítványok körében.
Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta az Isten cselekedetei. Jézus nemcsak elutasítja a korabeli gondolkodásmódot, hanem valami újat ad helyette. Azt mondja, hogy nem az a kérdés, hogy mi az oka ennek, hanem, hogy mi lesz ennek az eredménye. Gondolj bele, ha megtudnád az okát, akkor sem lenne semmi sem könnyebb. A szenvedés eredetének a felismerése nem segít abban, hogy azt elhordozzuk. Egy teljes fordulatra, gondolkodásbeli változásra van szükség ahhoz, hogy így jézusi módon lássuk a dolgokat. Isten jelenlétén, dicsőségén, munkáján van a hangsúly. Láthatóvá, mások által is megtapasztalhatóvá legyen Isten hatalma, szeretete, szabadító jelenléte. A gyászban sem az jelent vigasztalást, ha valaki megmagyarázza, hogy miért történt ez, hanam ha valaki melettünk áll, megölel, együttérez velünk és szeret bennünket.
Azért van ez, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta az Isten cselekedetei. De hogyan lesznek nyilvánvalóvá Isten cselekedetei ezen a vak emberen? Eddig csak hallotta – talán már milliószor, hisz ebben nőtt fel -, ahogy folyik felette a teológiai vita. De aztán hallotta Jézus válaszát, hogy: Nem! Talán életében először. Aztán azt érzi, hogy valami meleg dolgot kennek a szemére, majd hallja, ahogy Jézus elküldi: Menj el, mosakodj meg a Siloám-tavában.
Közben mi játszódik le ebben az emberben? Mi történik vele? Ahogy érzi és hallja Jézust, hit születik az ő szívében. Elment, megmosakodott, és már látott. A beteg emberen nyilvánvalóvá lesznek Isten cselekedetei a gyógyulásban. Ez az egyik alapvető üzenet, ami Jézus szavaiból és tetteiből következik, hogy Isten cselekedete a gyógyítás. Isten kegyelmét, együttérzését, dicsőségét mutatja fel. Akkor is, ha orvosok által, akkor is, ha imádságra tapasztalja meg valaki Isten gyógyító erejét. Isten nem a betegség pártján van, nem leli örömét a betegségben és nyomorúságban. Milyen kegyetlen Isten lenne ez!
Éppen azért, mert Isten a gyógyítás munkájában van, a keresztény gyülekezet a gyógyulásnak is a helye. Ahol Jézus cselekszik, ahol Isten nyilvánvalóvá teszi az ő munkáját a bűnbocsánatban, a vezetésben, a testi-lelki gyógyulásban. Jézus azt mondja egy helyen a tanítványoknak: Bizony, bizony mondom nektek, aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz. Mivel ezt az első keresztények így gondolták, ezért alakult ki a betegekért való imádkozás gyülekezeti formája. Erről ír Jakab apostol: Beteg-e valaki közöttetek? Hivassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt. És az Úr felsegíti őt. Sőt, ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer. Valljátok meg egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.
Amikor az igehirdetés utáni imádságban a gyülekezet együtt imádkozik a betegekért, az vajon egy formula, vagy hittel való imádság Istenhez, mint gyógyító Istenhez? Amikor valamilyen betegség ér bennünket, megfordul-e bennünk, hogy imádságot kérjünk? Egyáltalán hisszük-e, hogy Isten a gyógyítás munkájában van?
Imádkozzunk a beteg emberekért! Kérjünk imádságot a betegségünkben!
A Biblia máshol arról is beszél, hogy nem mindenki gyógyul meg. Nem minden vak nyerte vissza a látását Jézus idejében sem, és ma sem. Mégis, amit Jézus mond, az ugyanúgy érvényes. Isten cselekedetei, Isten dicsősége így is nyilvánvalóvá lehet benned. A betegségben és nyomorúságban is Isten dicsősége mutatkozhat meg. De ezt a kettőt soha ne játsszuk ki egymás ellen! Ne mondjuk, hogy: „Isten nem gyógyít, mert hitetlenek vagyunk.” Nem! De igaz, hogy Isten a rosszon keresztül is hatalmasan tud cselekedni. Amikor ez megtörténik, akkor az ember szívében szétoszlik a harag, a keserűség, a fájdalom. (Egyszer a református rádióműsorban hallottam egy beszámolót egy férfiról, aki felnőtt korában lett vakká. Ez indította őt arra, hogy Istent kezdje el keresni. Ki tudta azt mondani, hogy: „Nem cserélném el a mostani állapotomat az előzővel.” Ő éppen a sötétségben találta meg a világosságot, és ragyogott fel számára Krisztus. Vagy sokak által jól ismert Joni Eareckson története. A fiatal keresztény lány gerinctörést szenvedett, és lebénult mind a négy végtagjára. Hogy jutott el oda sok-sok küzdelem, mély depresszió, öngyilkossági gondolatok után, hogy felragyogott számára Krisztus. Egyszer csak elkezdtek Isten cselekedetei nyilvánvalóvá lenni benne és általa. Azóta mennyi embernek ad vigasztalást és erőt.)
Milyen ember akarsz lenni? Keserűen vádoló vagy krisztusi örömtől ragyogó? Valaki, aki panaszáradattal teli, aki a miérten soha nem jutott túl vagy akin meglátszik Isten dicsősége? Mert a betegségben nem csak a gyógyuláson keresztül lesz nyilvánvalóvá Isten dicsősége. Úgy is azzá lesz, hogy belülről formál át, és tesz ragyogóvá.
Honnan tudom, hogy melyiket szánja nekem Isten, mihez kezdjek, mire várjak? Pál apostol lekcióban olvasott szavai eligazítanak bennünket. Pálnak egy tövis adatott a testébe. Hogy ez pontosan mi, azt senki sem tudja, lehet, hogy betegség, de lehet, hogy nem az. Valamilyen küzdelem, nyomorúság, ami az életét megnehezítette, megkeserítette. Emiatt háromszor kérte az Urat, hogy távozzék el tőle. Ha Pál így imádkozott - aki embereket látott meggyógyulni könyörgése által – az nagyon komoly, hittel teli imádság volt. Legyen ez az első reakciónk, hogy: Isten a gyógyulás Istene. Isten a helyreállítás munkájában van. Imádkozzunk, és kérjük mások imádságát! Pál hitte, hogy Isten meg tudja szabadítani. A harmadik alkalom után végül meghallotta Isten szavát: Elég neked az én kegyelmem. Mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nem következett be gyógyulás, de Pál apostol nem maradt keserű, összetört, sopánkodó ember, hanem ragyogott.
Ha valaki azt kérdezi, hogy hol is lett is nyilvánvalóvá Isten dicsősége, az hallja meg, amit Pál mond: Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicseksze, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért a Krisztusért örömem telik az erőtlenségekben, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős. Az erőtlenségünk és a gyengeségünk azért van, hogy végérvényesen odakössön bennünket Isten kegyelméhez. Ha nem így lenne, akkor elmennénk tőle. Ilyenek vagyunk. Amikor Isten valamit ránk terhel, valami nehézséget nem vesz el, azért van, hogy magához kössön, és a mi erőtlenségünkön és nyomorúságunkon keresztül az ő ereje és dicsősége mutatkozhassék meg. Az első, hogy kérjük, amíg nincs válasz.
Végül még egy fontos üzenet azoknak, akik nem szenvednek, de betegek mellett állnak. Jézus azt mondja: Nekünk, amíg nappal van, annak a cselekedeteit kell végeznünk, aki elküldött engem. Mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. Jézus többes számban kezdi, ez az üzenete a tanítványokhoz szól. Azt mondja, nektek is cselekedni kell,. amit én cselekszem. Nem vitázni, elmélkedni, sopánkodni kell, hanem részt venni az Atya munkájában, hogy Isten tettei nyilvánnvalóvá legyenek akár a gyógyulás, akár a belső szabadulás által. De nem tehetitek ezt bármikor és bármeddig. A cselekvésnek meghatározott ideje van. Nappal lehet dolgozni, de éjjel nem. Ez egyrészt mutat Jézus földi működésére (történelmi és politikai szempontból nem lehetett mindig szabadon és nyíltan Krisztus nevében szolgálni), másrészt igaz mindannyiunk életében személyesen: Ma még megteheted, mert ott vagy, mert élsz. Holnap ki tudja, mit tehetünk meg. Jézus rajtunk keresztül akarja folytatani a működését: szeretetét és könyörületességét a betegek felé. Ez a gyülekezet egyik hívása, hogy imádkozhatunk, vigasztalhatjuk, támogathatjuk egymást. Hogy segíthetünk egymásnak, hogy az életünket Krisztusban egymással megosztva Jézus szolgái lehetünk egymás számára.
Amíg nappal van, addig tedd, mert eljön az éjszaka, amikor már nem teheted!
Ma az istentisztelet után szeretnénk imádkozni azokért, akik imádságot kérnek, aki terheket hordoznak. Imádkozni fognak azok, akik készek kérni Istent, hogy jöjjön, cselekedjen, hozza el az Ő szabadítását, gyógyítását, belső megújító munkáját. Mert szükségünk van rá.
A jó hír, az örömhír tehát az, hogy egy újabb esetben látjuk Jézust a bűnnel és a betegséggel kapcsolatban. Ő kegyelemmel, együttérzéssel, szeretettel munkálkodik a mi életünkben. Fogadjuk hát Őt így, hogy szolgáljon a szívünkben, szabadítást hozva nyomorúságainkban testi-lelki értelemben egyaránt. Ámen.
Lovas András
Hangfelvételről lejegyezte Fejérvári Nóra

A farizeusok és az írástudók egy csoportja diadalittas mámorral közeledik Jézushoz, aki a legnagyobb bosszúságukra, botránkozásukra - sokaktól körülvéve - éppen a templomban tanítja az embereket. Győztes fölénnyel hurcolják magukkal ezt az asszonyt, akit tettenértek, amikor nem törvényes férjével hált. A kegyetlen öröm, ami ott van ezekben az emberekben, ez kettős. Egyrészt végre gyakorolhatják a hatalmukat, hogy tudnillik Mózes törvényére hivatkozva kiirtják, kivágják maguk közül azt, aki erkölcstelen: a fertőzőt, a bűnöst, aki rászolgált a halálra, amit a törvény -  Mózes törvénye - előír. Milyen jó ujjal rámutatni a bűnösre, és evvel saját tisztaságuk, igazuk felől meggyőződni, hogy ők most Istent szolgálják azzal, hogy a bűnöst megfegyelmezik, megszégyenítik, sőt kiirtják a nép közül. És ez tovább emeli mások szemében a feddhetetlenségüket, az erkölcsi fölényüket.
De nemcsak emiatt érzik magukat győztesnek, és érzik magukat fent ebben a helyzetben. Ezeknek a vérszomjas férfiaknak van egy más okuk is az izgatottságra: nemcsak egy bűnös asszonyt ítélnek el, nemcsak saját tisztaságukat öregbítik, hanem ha ezt a helyzetet ügyesen forgatják, akkor most le tudnak számolni a nagy vetélytárssal, Jézussal. Ha jól aknázzák ki ezt a helyzetet, akkor elindíthatják Jézust azon az úton, amellyet ennek a házasságtörő asszonynak is szánnak, hogy vesszen el. Sokkal fontosabb számukra, hogy Jézussal leszámoljanak, mint ez az asszony és az ő esete. Jézus az igazi cél. Őtőle kell igazából megszabadítani a népet.
Ezért tehát megérkezve Jézushoz, a tettenért asszonyt középre állítják, hogy lássa mindenki, hogy miről van szó. Elképzelhetjük ennek az asszonynak a rémületét, a megalázott voltát. Azt az érzést, hogy mindjárt hullanak a kövek. Aztán ebben a helyzetben, ami teátrálisan fel van építve, nagyon jól ki van találva, Jézusnak szegezik azt a mondatot, ami szintén nagyon jól ki lett találva, át lett gondolva. „Mester, ezt az asszonyt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta nekünk a Törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket. Hát Te mit mondasz?”
Már dörzsölik is a tenyerüket, mert Jézust kelepcébe csalták. Ha azt válaszolja Jézus: hogyha Mózes azt parancsolta, kövezzétek meg, akkor kövezzétek meg. Akkor ezzel oda mindaz, amit eddig képviselt. Nem mintha Mózes törvénye nem számított volna, de oda az, hogy Jézus a bűnösökhöz jött, hogy a vámszedőkkel ült egy asztalhoz, hogy megvetett nőknek hirdette az Isten országát, és ezeknek az embereknek az élete megváltozott. Oda mindaz, amiért Jézus népszerű, amiért hallgatják őt, mert Isten szeretetét és kegyelmét hozta el.
Ha Jézus ebben a helyzetben annyit mond, hogy: „ha Mózes ezt mondta, akkor vigyétek”; akkor  mindez ellentétes azzal, ahogy eddig mindig a bűnösöket hívta magához. Ha pedig azt mondja, hogy: „engedjétek el”; akkor is vesztett, mert akkor nyilvánvalóan ellent mondott Mózes törvényének. Ki az a zsidó ember, aki ellent mondhat Isten kijelentésének? Akkor nem egy igazhitű ember, nem gyermeke Izraelnek, akkor nem engedelmeskedik az Isten akaratának.
Tehát nagyon ravaszul elő van készítve ez a kérdés, mert akár így, akár úgy válaszol, Jézust megfogják. „Mester” – és halljuk meg ebben az alázatban és tiszteletben a hamisságot és a hazugságot. Mester, mondják nyájasan, hazug tisztelettel és aljas simulékonysággal, mert nem tartják ők mesternek. „Itt ez az asszony, de te mit mondasz?”
Jézus nem mond semmit. Jézus lehajolt, és írt a földre. Ezek az emberek a győzelmük, a fölényük biztos tudatában kérdeznek, és Jézus lehajol, rájuk sem néz. Nem szól egy szót sem, csak valamit irkál a földre, valamit firkál a porba.
De Jézus, neked erre válaszolnod kell! Nem térhetsz ki, nem menekülhetsz! Talán megfogtunk téged ezzel a kérdéssel, és azért nem nézel fel? Talán azon gondolkodsz most, hogy mit válaszolj? Időhúzás mindez? Olyan, mint a sarokba szorított ember időhúzása: majd csak lesz valami, teljen az idő. Vajon erről van szó?
Vagy talán Jézus éppen időt akar - nem magának, hanem a vádlóinak - nyerni? Hogy gondolkozzanak el az egész helyzeten? Talán felindultsága, felháborodása miatt nem válaszol? Talán arra gondol, hogy hol van az a férfi, aki szintén részese volt ennek az esetnek? Rá ugyanúgy vonatkozik a törvény, vagy nem?
Mi történik itt? Egyes régi, ókori kéziratok megpróbálták magyarázni ezt, és azt mondták, hogy mindannyiuk bűnét írta a porba. Mások meg úgy próbálják megmagyarázni, hogy Jeremiás próféta könyvében ezt olvassuk: „Uram, te vagy Izráel reménysége, megszégyenülnek mind, akik elhagynak téged, a tőled elpártolók nevét a porba írják”. Jézus írja a nevüket, és emlékezteti őket a próféta szavára. Mások azt mondják, hogy talán betűket írt csak Jézus. Azt jelezte ezzel, hogy: betűk, betűk, betűk… Titeket csak a törvény betűje érdekel, de semmi abból, ami a törvénynek a szíve és a lényege: a szeretet.
Bármit is ír Jézus a földre – nem tudjuk, hogy mit írt, - ez őket nem győzte meg, mert tovább sürgetik a választ, és faggatják, hogy válaszoljon. Jézus erre a faggatásra válaszol, felegyenesedik, és azt mondja, hogy: Aki bűntelen közületek, az vesse rá az első követ. Majd lehajol és tovább firkál a porba.
Evvel a mondattal Jézus megfordította a helyzetet. Evvel a mondattal egyszer csak az asszony vádlói kerülnek a csapdába.Nem azt mondja Jézus, hogy az asszony vétlen, engedjék el. Nem menti őt fel,  de felteszi a kérdést, hogy: kinek a kezében van az ítélet? Ki jogosult cselekedni? Ki jogosult itt a halálos ítélet végrehajtására?
Ti azért jöttök diadalittasan és önigazultan, hogy elítéljétek, elkárhoztassátok ezt az embert. Aki közületek bűntelen, az kezdje. Csak az elsőt, az első követ az vesse rá, aki bűntelen, aztán a többi már jöhet, nem számít. Jézus azt mondja, hogy: igen, a vádlott bűnös, de a vádlók is bűnösek. Egyenlővé teszi őket. Jézus nem adja meg azt a lehetőséget, hogy hatalmas szakadékot húzzunk a bűnösök (ők) és az igazak (mi) közöttünk.
Hanem egyszerűen csak egy asztalra kerül mindenki. A házasságtörésen rajtakapott asszony ezekkel - a polgári értelemben nem is olyan bűnös - emberekkel. Mégis egy asztalra, egy helyzetbe kerülnek. Mert Jézus tudja, hogy ez a lelkület az, ami a leginkább megmérgezi ma is a keresztény emberek szívét. Amikor azért, mert Krisztushoz tartozunk, és ez elhív bennünket, elkötelez bennünket egy erkölcsiségre, - emiatt úgy érezzük, hogy bárkinél is különbek vagyunk. Egy felsőbbrendűségi tudatról van szó, ami pillanatokon belül átmegy a kegyetlenségbe. Persze nem állítunk középre senkit, de kicsit gondold át az érzéseidet, a gondolatodat, a szívedet! Amikor különböző embereket látsz, amikor fiatalokkal találkozol, akikből dől a káromkodás, vagy amikor erkölcstelen embereket látunk az utcán. Vagy a legkülönbözőbb dolgokat látjuk a televízióban, hogy mi történik a városban, és ott van az emberben, hogy ez már erkölcstelen.
Igaz, hogy ez nem jó, de mi az a lelkület, ami ilyenkor az Istenhez tartozó emberekben munkálkodik? Mi az  a lelkület, ami megengedi nekünk, hogy eltávolítsuk magunkat a bűnös embertől, - és abban a pillanatban magunkat igaznak állítsuk be. Mi ez a lelkület, ami falat emel közénk és a többi ember közé? A fal „mi felőli” oldalán az irgalmatlanság, kegyetlen ítélkezés van. Tudjátok, hogy mivel vádolják - jogosan - a keresztényeket a nem keresztény emberek? Mi az, amit ha megéreznek, már menekülnek? Ettől a lelkülettől, ami oly erős bennünk. Úgy ki tudjuk osztani, hogy ki a bűnös, ki a rossz. Oly kevéssé tudunk egy platformra kerülni azokkal, akik nyilvánvalóan elveszettek.
Jézus nem adja meg a lehetőséget nekik. Mert - ezzel a mondattal, hogy aki bűntelen közületek, az ítélkezzen, az tegye - kiderül, hogy nincs bűntelen. Ezt a helyzetet Jézus nem hagyja fent!
De hát a házasságtörés azért csak nagyobb bűn? Mondhatnánk: azért csak van kisebb bűn, meg nagyobb bűn.
De vajon nagyobb bűn-e, amit ez az asszony elkövetett, mint amit ezek tesznek? Tudniillik ők – mint ahogy az elején elmondtam - nem másban utaznak, mint hogy Jézust megfogják. Hogy egy ártatlan embert hazug mesterkedéssel halálra juttassanak. Vajon nagyobb bűn-e a házasságtörés, mint ez a hazug, Isten nevében történő manipuláció? Ők ezt az asszonyt eszköznek használják, tárgyiasítják, megalázzák, hogy a saját céljaikat elérjék, és Jézust megfogják.
Semmiképpen ne menjünk abba bele, hogy mi a nagyobb, mi a kisebb bűn. Jézus a maga mércéje alapján egy asztalra helyezte őket.
Az ítéletet senki nem meri vállalni. Egyik a másik után elkullog némán. Kezdve a véneken, a vezetőkön, akik a legfeddhetetlenebbek, a legnagyobb tekintéllyel bírnak, legnagyobb tiszteletben állnak. Senki nem marad ott.
Hadd mondjam azt, hogy hagyjuk el mi is a helyszínt! Álljunk fel, és lépjünk ki az ítélkező helyzetéből! Lépjünk ki az irgalmatlanságból! (Én nem emelem fel a követ, nem nyitom ki a számat, nem kezdek el róla pletykálni másoknak, nem fogok vele lekezelően viselkedni. Ott hagyom azokat, akik eltávolodnak a bűnös emberektől.) Kész vagy-e erre a lépésre? Kész vagy-e szeretni azt az embert, akit eddig megvetettél? Mert egyetlenegy módon lehet eltávozni az ítélkezők és az irgalmatlanok köréből, mégpedig úgy, ha szeretet van bennünk a nyomorult, a bűnös, az elveszett emberek felé.
Ott maradt Jézus, és ott maradt az asszony.
Jézus újra felegyenesedik. -Hová lettek a vádolóid? Senki sem ítélt el? -Senki, Uram.
Mi következik most?                                                
Jézus az egyetlen, aki elítélheti. Jézus az egyetlen, aki bűntelen. Ő az, aki szemben áll az asszonnyal. Az ő részéről nem lenne sem képmutatás, sem  önellentmondás ez. Jézus az egyetlen, aki dönteni jogosult az ügyben. Ő az egyedüli, aki felvehetné és eldobhatná az első követ. Ehelyett azonban így szól: Én sem ítéllek el. Eredj el és többé ne vétkezz!
Jézus felmenti ezt az asszonyt. Nem irgalmatlan, nem kegyetlen, hanem megbocsát neki. És bár a törvény alapján az, aki házasságtörést követ el, halállal lakoljon, Jézus azt mondja: Menj, és élj!
Ugyanazt teszi, amit korábban így olvasunk Jánosnál: Az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa.
Jézus ezt teszi. Nem elítéli, hanem megszabadítja, megbocsát neki és helyreállítja.
Az úrvacsorai közösségre készülve megvallottuk a mi bűneinket, és elfogadtuk Isten bocsánatát. De van olyan, hogy valaki megvallja a bűneit, végigmegy a liturgián, de közben mégsem tudja elfogadni Isten bocsánatát. Ez a történet – ezen a ponton – azt az örömhírt hirdeti nekünk, hogy nincs olyan cégéres bűn az életben, amit ne hozhatnánk Jézus elé. Nincs, amire Ő ne adna bocsánatot, amire Ő ne tekintene kegyelemmel és szeretettel.
Ez az egyik gondolat. A másik, hogy – mindezek után - milyen emberek akarunk lenni? Isten irgalmas szeretetének az emberei, vagy a kíméletlen ítélkezésnek az emberei?
De mi lesz a törvénnyel? Mi van az igazsággal? A bűn az bűn. Jézus futni hagyja a bűnöst, érvénytelenítette Isten szavát? Nem! Hiszen Jézus nem elenged, hanem megbocsát. Eredj el, és többé ne vétkezz! A házasságtörés nem elfogadott, mint ahogy más sem, amit Isten Mózes törvényében elénk ad. De Jézus betöltötte a törvényt. Hiszen az úrvacsorában éppen azt ünnepeljük, hogy a törvényt nem törölte el. Amikor azt mondja ennek az asszonynak, hogy: Mózes törvénye azt mondja, hogy halál. Eredj el, és többé ne vétkezz! Valakin Mózes törvényének az igazsága mégis be fog teljesedni. Nyilvánvaló, hogy éppen Jézuson. Hiszen amikor Jézus meghal a kereszten, akkor az Isten törvénye teljesedik be rajta.
A bűn zsoldja a halál. De Jézus azért adhat bocsánatot, és azért engedhet el, - úgy, hogy közben a törvény igazságát nem semmisíti meg -, mert a törvényt ő maga tölti be. Mert ő maga áll a törvény ítélete és szigora alá, hogy az asszonyt, és mindenki mást megmentsen attól.
Ha az előbb azt mondtam, hogy gondolatban menj el arról a helyről, lépj ki azok közül, akik irgalmatlanul ítélnek a szívükben, saját igazságukra tekintve; akkor most azt mondom – az úrvacsorára készülve -, hogy gyere vissza erre a helyre! Gyere vissza az asszonynak a helyére! Gyere vissza Jézus elé, aki ott áll, aki vár! Talán nem tudod, hogy mit fog mondani, még irkál a földre. Legyél ott előtte az úrvacsora alatt! Legyél ott őmellette, őelőtte! Amikor eljön annak az ideje, hogy Jézus felegyenesedik, akkor a vele való találkozásban meg fogod hallani ugyanezt: Eredj el, és többé ne vétkezzél! Ő kimondhatja, mert Ő a törvény igazságának eleget tett.
El tudod képzelni, hogy hogyan távozott el erről a helyről az asszony? Ámen.
Lovas András
(Hangfelvételről leírta Fejérvári Nóra)

A történet kezdő szava „ezután”, fontos és hangsúlyos. Mi után? Az előző sorban győzelmi éneket olvasunk: „Énekeljetek az Úrnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett!” (Ex. 15.21) Nemrég ült örömünnepet Izrael az Egyiptomból való szabadulás felett. Hiába jött a fáraó az Egyiptomot maga mögött hagyó nép után, hiába vonultatta fel a kor legerősebb hadseregét, hiába tűnt reménytelennek Izrael helyzete: Isten teljes szabadulást szerzett az ellenség felett. A Vörös tenger kettényílt, Isten népe Mózes vezetésével átvonult rajta, az elenség seregei pedig odavesztek a tenger hullámai közt. Meghalt az ellenség, végleges a szabadság, Izrael gyermekei énekelnek, ujjonganak, táncolnak; valami új kezdődött az életükben.
De nem lehet végestelen végig csak ünnepelni, magasztaló énekeket énekelni, eufórikus örömben táncot járni. Az ünnep napjai elmúlnak. Mi következik ezután? Mit történik a megszabadított néppel? Milyen az ajándékba kapott új élet? Hogyan alakul a megszabadult nép és a szabadító Isten kapcsolata? Melyek az első lépések a szabadságban? Ezen kérdések nyomán keressük Isten üzenetét a ma olvasott részben.
I. A kellemetlen meglepetés: hiány a szabadságban
Nagy lendülettel indulhatott Isten népe a Vörös tenger partjáról új hazájuk felé. Még fülükben zeng a hálaének, még szemeik előtt van, hogyan táncoltak, doboltak Mirjám és az asszonyok. A nagy örvendezés erőt adott nekik; ezzel az erővel vágtak neki a pusztának, azaz a sivatagnak. Telve voltak lelkesedéssel, bizakodással: hatalmas dolgott tett velünk az Úr!
Első nap estig azonban nem találtak vizet. Másnap reggel fáradtan, szomjasan ébredtek, de reménységgel vágtak neki az útnak. Isten vezeti őket, gondoskodni fog a szükségeikről. Estére azonban kezdtek elcsigázódni, reménységük kezdett kétségbeesésbe fordulni. A férfiak némán ültek asszonyaik, gyermekeik mellett, azon gondolkodva, hogy mi lesz ezután. A harmadik nap a kimerült csapat folytatta a vándorlást Súr pusztájában. Egyre több panasz, egyre hangosabb zúgolódás hallatszott. Egymással is egyre gyakrabban kaptak össze; mindenki feszült és ideges volt. Majd Márához érve végre csillogó vízfelszínt láttak. Hangos örömujjongással vetették rá magukat azok, akiknek még a legtöbb erejük volt. De hamar kiderült, hogy a víz ihatatlan, keserű, rossz víz. A reménység odaveszett. “Ekkor zúgolódni kezdett a nép Mózes ellen, és ezt mondta: Mit igyunk?” Ez lenne a szabadság? Ezt készítette számunkra Isten? Ezért mentett ki a Fáraó hatalmából? Ez a tejjel-mézzel folyó Kánaán? A szabadulás után egy Isten háta mögötti pusztaságba kereültünk?
Hogyan lehet az, hogy aki a szabadulás énekét zengte, aki megtapasztalta Isten közelségét, aki Isten uralmának teret adott életében, az utána hiányt szenved? Hogyan lehetséges, hogy megtértél, Istenhez fordultál, de otthon nem hogy könnyebb nem lett, de még nehezebbé vált a helyzeted? Nem a békesség időszaka köszöntött be, hanem csak fokozódott a feszültség? Hogyan lehetséges, hogy amióta Istenre bíztad magadat, és kezébe tetted dolgaidat, egyre inkább csak kudarcok, sikertelenségek érnek az iskolában? Nem jön össze egy vizsga, a felvételi, egy dolgozat… Hogyan lehetséges, hogy bár Jézus Krisztus kihozott a sötétségből, a pusztulásból, de annyi minden hiányzik, annyi minden fájdalmas még ma is?
A kérdések valóságosak és jogosak, mind Izrael, mind a mi esetünkben. Az ünneplés után, amikor az ember látta az ellenséget elveszni, az életét megnyomorító erőket semmissé lenni, úgy véli, hogy minden az övé. A gonosz végleg legyőzetett, a nyomorúság eltöröltetett, hiány nem lesz többé. Hiszen ha Isten legyőzte a Fáraót, aki élet-halál ura volt Egyiptomban, mi neki az a kis víz? Ha uralmat vett a legnagyobb ellenségen, akkor mi az, ami még probléma lehet neki? Szinte magától értetődőnek vesszük, hogy minden megadatik. A szabadságban, amit Isten szerzett, semmiben sem lehet hiány, gondoljuk. Minden kerek és egész kell hogy legyen. De kiderül, hogy nincs víz, három napig nincs mit inni. Kiderül, hogy nem oldódott meg minden konfliktus, csak azért, mert megtértél, nem lett mindenki kedves hozzád, sőt, te se lettél hibátlanná. A szabadság első lépései a kellemetlen meglepetés közepette történnek. Isten nem úgy van jelen, amint az ünneplésben gondoltad. A hiány - a fájdalom, a kudarc, a nyomorúság - még nem töröltetett el. Isten jelen van, a szabadság valóságos, de másképpen, mint Izrael hitte. Hogy hogyan másképpen, az kiderül a folytatásból…
II. Szabadulás és rendelkezések
Mózes “…az Úrhoz kiáltott segítségért, és az Úr mutatott neki egy fát. Azt dobta bele a vízbe, és édessé vált a víz.” Nagyon tömör, sőt, szűkszavú ez a leírás, amely arra mutat, hogy bár a nép panaszkodik (és nem Istenhez kiált), az Úr mégis közbeavatkozik, és szabadulást hoz. Ugyanakkor mintha itt mégsem Istennek a vezetésén, közbeavatkozásán, csodáján lenne a hangsúly. Isten csak annyit tett, hogy Mózes szeme megakadt egy fán, ami a vízbe dobva gyógyulást hozott a rossz víznek. Legyen itt szó csodáról, vagy valamilyen természetes folyamatról, az, hogy a keserű víz édes lett Márában, mintha mellékes lenne. Mert ugyaneben a versben olvassuk a következőket: “Ott adott a népnek rendelkezéseket és törtvényeket, ott tette próbára őket.” Majd ezt a gondolatot folytatja a szentíró: “Ha engedelmesen hallgatsz Istenednek, az Úrnak szavára, és azt teszed, amit ő helyesnek tart, figyelsz parancsolataira, és megtartod minden rendelkezését, akkor nem bocsátok rád egyet sem azok közül a bajok közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam.” Mintha az Istentől való rendelkezések sokkal fontosabbak lennének itt, mint a víz meggyógyulása.
Ha hallgatsz, ha azt teszed, ha figyelsz, ha megtartod – akkor nem sújtalak az egyiptomi csapásokkal? Isten a szabadságban rendelkezéseket, törvényeket ad? Sőt, még attól semi riad vissza, hogy fenyegessen? Ezt ismerjük mi szabadságnak? Így fogjuk fel mi a szabad életet? Ha engedelmeskedsz, nem lesz baj… Valahogy más hang ez, mint amit mi a szabad élethez kapcsolunk. Hiszen ez éppen az a hang, amely miatt sokan kritikusak az egyházzal kapcsolatban, amely miatt sokan távol tartják magukat a keresztyénségtől.
A kérdés, hogy mire szabadította meg Isten Izraelt? Mit ünnepelt, amikor táncolva dicsőítették Istent? Mi Isten helye az új életben? Ki ez az nép Istenre nézve? Isten elvégezte a dolgát, és most már mindenki megy, amerre lát? – Nem, Isten a maga számára szabadította meg a népet. A Fáraó, az elnyomás, a halál hatalmát öszetörte, de nem azért, hogy onnantól mindenki azt tegye, amit akar, hanem azért, hogy a megszabadítottak őt szolgálják. “Csöbőrből vödörbe” – mondhatod, és ez az igazság egyik oldala. Isten a maga számára szabadított meg minket, hogy ne a káosz, a pusztulás, a bűn uralma alatt éljünk, hanem az ő uralma alatt. Egyik uralomból a másikba, egyik fennhatóság alól a másik alá. A szabadság nem az, hogy most már a magam ura vagyok, hanem az, hogy az élet Urához tartozom. Ő pedig rendelkezéseket ad, figyelmet, azok megtartását követeli, hogy helyes mederbe terelje az életet.
Ezzel is meg kell bírkózni a szabad életben tett első lépések közepette. Mert szeretnénk mi egy olyan Istent, aki ha kell, elérhető; hogy segítsen, vigasztaljon, szeretetével simogasson. De vajon készek vagyunk-e azt elfogadni, hogy ez az Isten engedelmességre, tiszta, megújult életre, törvényének betartására hív?
Hogy engedelmesség és szeretet, ill. szabadság hogyan tartoznak össze, elénk adják Jézus szavai. „Ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket: maradjatok meg az én szeretetemben.” Minden azzal kezdődik, hogy Jézus szeret minket (ezért is szabadított meg halála és feltámadása által). Hogyan lehet ebben a szeretetben (az átélése feletti ünneplés, magasztalás után) megmaradni? Hogyan állunk meg abban a szabadságban, amit szerzett nekünk? „Ha parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben, ahogyan én mindig megtartottam az én Atyám parancsolatait.” Meglepő fordulat: megmaradni a szeretetben – parancsolatai megtartása által? Hát nem két ellentétes dologról van itt szó? Nem! Az engedelmesség Jézusnak nem fogcsikorgatással történik („nem akarom, de nem tehetek mást”). Nem is félelemből vagy rossz lelkiismeretből tartjuk meg parancsolatait („Mi történik velem, ha nem engedelmeskedem?”). Hanem azért, mert szeret. Szeret, ezért hiszem, hogy jót akar. Bízom benne, hogy tudja mi a jó, hogy rendelkezései az új, a szabad életben irányt mutatnak, hogy ne tévedjek el. És ezért azt választom, amit ő mond. Az engedelmesség mindig bizalom kérdése. Ezért mondja a szentíró Márával kapcsolatban: „Ott tette próbára őket.” Isten parancsa megpróbál, hogy bízol-e benne, vagy nem? Szereted-e őt, vagy nem?
Tényleg szabadságra vezet mindez? „Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljessé legyen.” Jézus maga is azt tette, amire minket hív, és örömöt talált az Atyának való engedelmességben. Nem hiány-nélküliséget!, nem mentességet a küzdelemtől, a szenvedéstől, de örömöt. És ezt az örömöt akarja beleplántálni a te szívedbe is. A szabadság második lépéseként tehát azt kell elfogadni, hogy Isten engedelmes életre hív. Rendelkezéseit, törvényeit semmilyen magyarázattal, érzéssel, körülménnyel nem írhatjuk felül. Szabadságban megmaradni, örömben járni éppen ezeken belül lehet.
III. Isten, a gyógyító
Láttuk, hogy miután Isten a rendelkezések betartására szólítja fel népét, azt is mondja, hogy „akkor nem bocsájtok rád egyet sem azok közül a bajok közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam.” Nem fenyegetés ez, hanem egy nagyon egyszerű és érthető kijelentés: ha nem az általam kijelölt mederben élitek az életet, bajba fogtok kerülni, sebek fognak érni titeket, össze fogjátok törni magatokat. Biztonság és élet ezeken a korlátokon belül van. Majd hozzáteszi: „Mert én, az Úr, vagyok a te gyógyítód.”
Izrael Máránál sebet kapott. Panaszkodik, türelmetlen, hitetlen. Nem messze van már Élim, ahol „tizenkét vízforrás volt és hetven pálmafa”. Gyönyörű sivatagi oázis, vízbőség, annak jeleként, hogy Isten tudta mit cselekszik, nem feledkezett meg róluk. A pusztában meg kell tanulni nélkülözni, fel kell ismerni, hogy még nincs minden kész – de Isten nem feledkezik meg népéről. Ők azonban ezt nem bírták kivárni, zúgolódtak, Isten ellen fordultak, és ezért – megsebződtek. De nem utoljára. Fog még Isten népe súlyos sebeket kapni. Megpróbálja őket Isten számtalanszor, és kudarcot vallanak még - nem egyszer. Hányszor és hányszor találjuk magunkat úgy, mint akik nem bíztak benne – ezért saját fejük után mentek. Tudtuk, mit kíván tőlünk Isten törvénye, de mi mást választottunk.
            Nem bíztál benne – és ezért megbocsájtás helyett még ma is tartod a haragot, szívedbe zárva a sérelmet…
            Nem bíztál benne a társra nézve – törvénytelen kapcsolatba sodródtál bele – mennyi fájdalom és seb!
            Nem bíztál benne -  és elhatározásod ellenére nem adtad oda Isten ügyére azt, amit odaszántál, a tizededet – és nincs Isten áldása az anyagi dolgaidon…
… és sorolhatnánk. Nem bíztunk, nem engedelmeskedtünk, sebeztünk és megsebződtünk. Mindjárt az út elején kudarcot vallottunk. De megtanulhatjuk a szabadság első lépései között az evangéliumot is: „Én, az Úr, vagyok a te gyógyítód.” Mert ő Jézus Krisztus mérhetetlen áldozata árán bocsánatot és gyógyulást készített számunkra. Nem elítélni, hanem életben tartani, a szabadságban megerősíteni, ha elbuktunk, helyreállítani jött. Így legyünk ma előtte mindannyian, akik még mindig csak az első lépéseket tanulgatjuk a megszabadított életben! ÁMEN!

Soha nem voltam a legjobb tanulók között – sem az általános, sem a középiskolában. Talán emiatt is nagy kérdésekkel, szorongással néztem szembe a teológiai tanulmányokkal. Hogyan leszek képes latint, hébert, görögöt egyszerre tanulni mindjárt az első évben? Hogyan fogom megállni a helyem? – „Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől…” – szólított meg Isten. És én elkezdtem buzgón imádkozni bölcsességért. Soha olyan eredményeket nem értem el, mint abban az öt évben… Vagy lehet, hogy csak az iskola volt túl könnyű?
Eljött egy másik szeptember, egy másik ősz is, amelynek erős aggodalmakkal mentem neki. Ösztöndíjasként fogok tanulni Amerikában. Hogyan leszek erre képes? Hogyan fogok angol dolgozatokat írni (ezt korábban még nem tettem)? Hogyan állom meg a helyem? Visszaemlékeztem: – „Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől…” Kértem – és kaptam. Meglepő dícséreteket kaptam egyes dolgozatokra, sőt, azok angolságára is.
Sosem szerettem a nyár végét. Diák koromban még érthető; ki szereti, ha vége a szünetnek? De azóta sem. Mindig egyfajta új kezdetet, új kihívást jelent, és én nem szeretem ezeket. Szeretek nyaralni, hegyet mászni, vízparton kikapcsolódni, utazni, csavarogni. A szeptember, az élet rendes kerékvágásába való belerázódás mindig nehezen megy. Októbertől már rendben van minden.
Idén is sok szorongásom van – az iskola miatt. Egyik gyermekünk ötödikes lesz, a második harmadikos, a harmadik most kezdi az iskolát. Kihívások, kérdések, sőt, nagyon konkrét problémák és nehézségek is rejlenek ebben. Hogyan fogok megfelelni? Hogyan tudok megfelelően helytállni otthon, munkahelyen – nem beszélve a tanulásról („a jó pap holtig tanul…” – mondják). – „Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől…” – szólít fel Isten ma is.
I. Akinek nincs bölcsessége…
Lehet, hogy csak én érzem úgy, hogy nekem nincs? Lehet, hogy csak bizonyos embereket szólít meg Jakab, olyan határozatlan, bizonytalan, gyenge fajtákat, akik sohasem tudják, mit tegyenek? Talán az, aki egészséges önbizalommal van, más lapra tartozik?
Kikhez beszél az apostol? A szövegösszefüggésből kitűnik, hogy olyan keresztyéneknek írja levelét, akik „különféle kísértésekbe” estek, más szóval megpróbáltatásokon, az élet nehézségein mennek keresztül. Mindez nem rendkívüli, sőt, ez a természetes útja annak, hogy a Jézussal való kapcsolatuk elmélyüljön, megszilárduljon, érjen – figyelmezteti őket Jakab apostol. Éppen ezért arra hívja őket, hogy így felismerve a problémáik, terheik jó oldalát, örömmel fogadják azt Istentől. De hogyan lehet a súlyos nehézségekben Isten iránti bizalommal, örömmel lenni? Hogyan találja ki az ember, hogy mi tegyen, vagy ne tegyen, merre induljon, vagy inkább csak várjon? – „Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől…”
Nehézségeid vannak a tanulásban? Aggodalommal vágsz neki az előtted álló évnek? Új iskolát kezdesz, és tartasz az ismeretlentől? – „Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől…” Új kihívások jelentkeztek a munkahelyeden? Vagy új munkahelyre kerültél? Konfliktusaid vannak a főnököddel? Szeretnél jó vezetője lenni a rádbízottaknak? Azon gondolkozol, hogyan végezz minőségi munkát? Keresed, mit jelent Jézus követőjének lenni a munkádra nézve? – „Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől…” Gondjaid vannak a családodban? Félsz, hogy nem tudod megfelelő módon nevelni a gyerekeidet? Úgy tűnik, hogy nincs erőd, újabb ötleted, hogy egyenesbe hozd a dolgokat? – „Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől…” Az otthonteremtés útvesztőiben bolyongsz? Néha úgy tűnik, eltévedtél, és se előre, se hátra? – „Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől…”
Akinek nincs bölcsessége… Tényleg nincs bölcsességem? Nehéz, persze, de ha jól össze szedem magam, menni fog… Csak akarni kell… Vannak kapcsolataim… Hozzáértő ismerőseim… Még nem jártam végig az összes barátot… És ha mégsem – hogyan ismerném el? Hogy én nem tudok jó döntést hozni? Hogy én ne tudnám rendbe hozni a dolgokat? Hogy én nem tudom elérni, amit akarok? Mi lesz, ha ez kiderül? Hogyan fognak rám nézni? Ki fogja a dolgokat irányítani?
„Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől…” Nehéz, amit írsz, Jakab. Tudom, hogy nincs, hogy töredékes, hogy nem elég, hogy sokszor melléfogtam már. De hogyan ismerjem el? Hogyan jussak el arra a pontra, ahol rájövök: kevés, ami nekem van. Hogyan szolgáltatnám ki magam valaki más bölcsességének? Hogyan alázhatnám meg magamat ennyire? Félek, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj. Félek, hogy gyengének fogok látszani. Félek, hogy visszaél majd ezzel. Hogyan mondhatnám ki, hogy nincs bölcsességem?
II. …kérjen Istentől…
Ha mégis – mindezen küzdelmek ellenére – elég erős és bátor voltál arra, hogy szembenézz a valósággal, akkor Jakab azt mondja: kérjél bölcsességet Istentől. Megrázóan, felháborítóan egyszerű ez az ember. Annyira egyszerű, hogy nem akarom elhinni. Tényleg ennyi, hogy akinek nincs, az kérjen Istentől? Majd még ezt is hozzá teszi: „és meg is kapja”. Nem valamiféle veszélyes leegyszerűsítés ez? Nem túlbuzgó lelkesedés? Nem vakhit? Nem lehet, hogy csak olyan ember látja így a dolgokat, aki maga igen híjával van a bölcsességnek? Bosszantanak, felháborítanak azok, akik ilyen egyszerűen látják a világot: nincs, kérjél, és lesz.
De hát Jakab apostol nem kezdő. Nem a szomszédom, aki a legutolsó keresztyén divatirányzat tanait hirdeti. Olyan tanító ő, akinek súlya van a korabeli gyülekezetek életében, aki kiegyensúlyozott pásztori bölcsességgel inti, bátorítja, vigasztalja a rábízottakat. Olyan valaki, aki Jézus követésében maga is el kellett, hogy ismerje, híjával van a bölcsességnek. Bizonyos, hogy nem kis nehézségeken kellett végigmennie keresztyén hitéből fakadóan. Egy olyan személy szól hozzánk, aki tudja, mit jelent Istentől bölcsességet kérni, sőt, akinek minden sora mögött ott van ez az imádság.
Mert aki bölcsességet kér, az imádkozik. Nem fűhöz-fához szaladgál, nem horoszkópot olvas, nem az ezoterikus bölcsesség rejtelmeit kutatja, hanem imádkozik. Ez azért nem magától értetődő, mert annak, aki beismeri, hogy nincs bölcsessége, még számtalan más lehetősége van. De az, aki Istentől kér, aki imádkozik, nem önmagában és nem is személytelen módszerekben, technikákban keresi a megoldást. Ez az ember nem önmagát építi, nem újabb erők és megoldások után néz, hogy ezek által önmagát megerősítve leküzdje a problémát. Nem, az ilyen ember egyszerűen csak kér: Uram, látod, milyen elveszett vagyok – kérlek, ajándékozz meg bölcsességeddel.
Kér. Amilyen egyszerű ez, olyan nehéz. Éppen egyszerűségében lesz nagyon-nagyon nehéz. Mert csak az tud kérni, aki biztonságban van. Mi pedig gyakran félünk. Félünk attól, hogy lekötelezettjei leszünk annak, akihez segítségért fordultunk. Nem akarjuk magunkat kiszolgáltatni – mi van, ha egyszer ő is kér valamit? Azért is nehéz kérnünk, mert büszkék vagyunk. Szívünk mélyén ül a büszkeség, elterpeszkedve, és uralkodik rajtunk. „Én nem szorulok más segítségére…” És inkább megpusztulunk, de a büszkeséget nem takarítjuk ki onnan…
„kérjen bölcsességet Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek”. Jakab bölcs ember, ismeri gondolatainkat, ezért mellénk lép, hogy segítsen imádkozni. Félsz kérni, ugye? Hát nézd, hogy kivel állsz szemben. Az adakozó Istennel (eredeti szöveg: „kérjen az adó Istentől”), azaz Istennel, akinek lényéhez tartozik, hogy ad. Mégpedig készségesen és szemrehányás nélkül. Jakab tudja, hogy nem egyszer megjártuk már a kéréssel. Mire nagy nehezen rávettük magunkat, hogy valakitől valami fontosat kérjünk, mikor összeszedtük a bátorságunkat, legyőztük büszkeségünket, csalódtunk. Lehet, hogy kaptunk (vagy éppen mi adtunk!), de hogyan? Vonakodva, éreztetve, hogy milyen nagylelkű hozzánk, vagy hogy mi milyen kis nyomorultak vagyunk. Talán szemrehányással, azaz gyalázkodással együtt: „Most az egyszer adok, de tudd meg, ha nem lettél volna ilyen és ilyen… akkor nem jutottál volna ide, és most nem kellene kérned!” Hosszú „prédikációk”. De Jakab azt mondja, hogy Isten nem ilyen. Ő lényétől fogva szeretettel, készségesen, szemrehányás nélkül ad bölcsességet mindenkinek.
Kérjen bölcsességet Istentől – Nem csak elismeri, hogy ítényleg bölcsességre szorul, – hanem megszólal, elkezd beszélni, kér. Imádkozik. Nem hazamegy az istentiszteletről, hogy tényleg így igaz, milyen jó volt ezt hallani, hanem kitartó imádságba kezd, könyörög: Uram, látod, milyen elveszett vagyok – kérlek, ajándékozz meg bölcsességeddel. És megtörténik a csoda, aki kér, az kap. Mint ahogy az is igaz, hogy aki nem kér, az nem kap. Ilyen egyszerű…
III. …de hittel kérje.
Vagy mégsem ilyen egyszerű – na látod, hogy nem ilyen egyszerű! – mondhatja a mindeddig kételkedő. Hiszen ki az, aki tudja, mit jelent hittel kérni? Semmit sem kételkedve… Legtöbbször még magunk sem tudjuk magunkról. Mikor merjük azt állítani, hogy olyan biztos hittel kérek bölcsességet Istentől, hogy a kételynek nyoma sincs bennem? Ki az, aki ezt ki tudja jelenteni magáról? Ha pedig nem tudom ezzel a bizonyossággal kérni a bölcsességet, akkor mégsem olyan egyszerű, hogy nincs bölcsességem, kérjem, és megkapom.
De még mielőtt kétségbeesnél, - vagy éppen megkönnyebbülnél, hogy akkor mégsem kell elkezdened Istentől kérni – lássuk, mit ért Jakab a hittel történő imádság alatt. Aki hittel kér, az nem kétlelkű és nem minden útján állhatatlan, azaz dolgait naponta meggondoló ember – derül ki a folytatásból. Nem olyan, mint a tenger hulláma, amelyet a szél sodor és ide-oda hajt. Azt hiszem, világos a kép: nem arról az emberről van szó, aki Isten elé áll, hogy Uram, segíts nekem megtalálni a helyes utat, és közben megfordul gondolataiban a kétely, az erőtlenség, a gyengeség. Nem, Jakab nem azt várja (mint ahogy Jézus sem), hogy úgy álljunk elé, hogy azt mondjuk, mi annyira hiszünk, olyan erősek vagyunk, hogy semmi meg nem ingathat bennünket. A kétlelkű, minden útján állhatatlan ember valaki más.
Ő az, aki Istenhez is fordul, de más utat is nyitva hagy. Eddigi példáink alapján: bölcsességért könyörög, de horoszkópból is tájékozódik. Bölcsességet kér iskolai vagy munkahelyi feladataihoz, de a csalást sem veti meg. Isten akaratát keresi családi problémáiban, de a jósnő véleményét is kikéri. Talán ezek alapján világossá lesz, miért mondja Jakab, hogy „ne gondolja tehát az ilyen, hogy bármit is kaphat az Úrtól”. Hogy tudna Isten annak segíteni, aki nem egyedül benne bízik? Hogy tudná az ilyen ember felismerni, hogy Isten, vagy a horoszkóp (jósnő, csalás, stb.) volt a segítségére? Hogyan tapasztalhatná meg Isten erejét az, aki nem bízza rá magát teljesen és egészen, aki úgy bízza rá magát Istenre, hogy mindig fenntart egy kiutat, a menekülésnek az útját?
„Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek … de hittel kérje”. Kezdj el bölcsességért imádkozni még ma, szívedbe zárva bölcs Salamon sorait:
            „Bizony, ha bölcsességért kiáltasz,
            és hangosan kéred az értelmet,
            ha úgy keresed azt, mint az ezüstöt,
            és úgy kutatod, mint az elrejtett kincseket,
            akkor megérted, mi az Úr félelme,
            és rájössz, mi az istenismeret.” (Péld. 2.3-5)
 
És akkor megtörténik a csoda. Mert nem pusztán bölcsességet kapsz, hanem őt magát kapod, minden bölcsesség forrását, az élő Istent. A világ teremtője ölel magához, aki bölcsességét elrejtve emberré lett Jézus Krisztusban, gyalázatosan meghalt a kereszten, hogy e látszólagos bolondság által Isten mindenek felett való bölcsessége jusson érvényre. Hiszen az isteni bölcsesség nem pusztán helyes eligazodás az életben, hanem sokkal inkább helyes kapcsolat Istennel. ÁMEN!
Lovas András

Izrael száraz lábbal kelt át a Vörös tengeren, a fáraó és serege pedig végleg elveszett. A szabadulás utáni reggelen Isten népe a rettegett ellenség, az egyiptomiak holttestét látja a tenger fövenyén. Az Úr győzelmet aratott, szabadulást készített, Mózes pedig hálaadó, Istent magasztaló énekbe kezd. Ez a dicsőítő ének zárja le azt a nagy történetet, amely Izrael nyomorúságának és szenvedésének leírásával kezdődött. Akkor Isten népe a szolgaság miatt sóhajtozva kiáltott az Úrhoz, panaszát fogalmazta meg a gyászban és elnyomásban, most pedig kirobbanó örömmel dicsőít Mózessel együtt. A panaszos imádságot először Isten szabadítást ígérő szava követte (Mózes elhívása), majd hatalmas tettei (a tíz csapás és a vörös tengeri átkelés), hogy végül minden Isten népének hálaadó és magasztaló énekébe torkolljon. Az exodus, a kivonulás története a gyász felől az örömbe tart, amint az evangélium üzenete is mindig ugyanezt az irányt veszi. Az életünk alapritmusa, hogy Istenhez kiáltunk, aki szabadulást ígér és szerez, hogy végül teljes szívvel imádjuk és szolgáljuk őt. Bár többen vannak közöttünk, akik most inkább várnak a szabadításra, semmint megélték volna azt, a mai napon Isten Igéje Isten dicsőítéséről, magasztalásáról tanít és erre hív bennünket.
I. Miért dicsőíti Izrael Istent?
„Akkor” – olvassuk az ének bevezetőjében. Akkor, amikor átélték Isten nagy szabadítását és látták a fáraót elveszni seregével együtt. Akkor, amikor Isten beavatkozott életükbe, és nem várt módon szabadulást hozott. A dicsőítés Isten cselekedetére adott válaszuk, és ez a legmegfelelőbb válasz. Miért?
Aki átélte Isten szabadítását élete bármely területén is, nem teszi fel a kérdést, hogy vajon Istennek szüksége van-e a mi dicsőítésünkre? Belőle spontán tör fel annak szeretete, imádása, aki nyomorúságában mellé állt, és legyőzte az ellenséget, amely szorongatta őt. Mózes és testvére, Mirjám éneke a kirobbanó öröm hálaéneke. Ebben a spontán magasztalásban először nem mond Mózes semmi újat: „Ő az én Istenem, őt dicsőítem, atyám Istene, őt magasztalom.” Vajon eddig nem így volt? Dehogynem! De akkor mi a jelentősége ezeknek a szavaknak? Miért álljunk Isten elé őt magasztalni, ha csak azt tudjuk mondani, amit máskor is mondunk?
Ha valaki képes újra, szíve mélyéből fakadóan elmondani a régit, az a hit, az odaszánás és az elkötelezettség hangján szól. Amikor Mózes azt énekli, hogy az Úr az ő ereje és éneke, ő az Istene, atyái Istene, és őt dicsőíti és magasztalja, nem mást tesz, mint odaszánja, elkötelezi magát annak az Istennek, akit eddig is szolgált, és ezután is szolgálni fog. Az Úr szabadítására adott válaszaként az ő dicsőítésében megvallja, hogy kizárólag ő az Istene és benne bízik.
Mindenközben azt se tévesszük szem elől, hogy bár Mózes volt egyedül, aki akkor is bízott az Úrban, amikor pusztulásuk bizonyosnak tűnt, a szabadulás után mégsem azzal kezdi, hogy „köszönöm Uram, hogy én nem voltam hitetlen, mint a többiek.” Aki Isten hatalmával találkozik és eléborul, hogy az Úrban gyönyörködjön és őt magasztalja, nevét felemelje, az elfeledkezik magáról. Az Urat látja nagynak és hatalmasnak, az ő tetteit énekli meg, őbenne örvendezik. Nem marad hely semmiféle büszkeségnek, önelégültségnek.
Isten imádásának van azonban egy másik dimenziója is. Aki Istent magasztalja, és ezért felsorolja hatalmas tetteit és szabadítását, az közben másoknak is hirdeti az Urat. Először is azért, mert a bibliai gondolkodásmód szerint Isten magasztalása nem egyéni, hanem közösségi ügy: „ezt az éneket énekelte Mózes Izrael fiaival együtt…”, „Ekkor Mirjám prófétanő, Áron nénje, dobot vett a kezébe, és kivonultak utána az asszonyok mind…” Máskor a zsoltáros az, aki felhívja Isten népét, hogy vele együtt dicsérje az Urat: „Jertek, halljátok ti istenfélők mind, hadd mondjam el, mit tett velem!” (Zsolt. 66.16) Miközben ma megfellebbezhetetlen igazságként jelentik ki emberek, hogy nem kell templomba menni ahhoz, hogy imádkozzanak, nekünk látnunk kell, hogy Isten magasztalása (de ugyanígy segítségül hívása, valamint az egész keresztyén élet) nem egyéni ügy. Nagyon személyes és valóságos kell, hogy legyen – Mózes is saját nevében szólítja meg Istent – de nem igaz, hogy másra nem tartozik. Isten népe együtt magasztalja az Urat szabadításáért.
Ez a magasztalás azonban még ezen is túlmutat, nem csak Isten népe, hanem minden népek és nemzetek kell, hogy hallják azt: „Magasztallak, Uram, a népek közt, zsoltárt zengek rólad a nemzetek közt.” (Zsolt. 57.11) Mózes énekében olvassuk, hogy „Népek hallják [az Úr tetteit], s megremegnek.” Bár Mózes az Úrnak énekel, mivel ezt nyilvánosan teszi, Isten nagy tetteinek híre eljut mindenkihez, azokhoz is, akik nem az övéi.
Isten népének, a keresztyén közösségnek a megkülönböztető jellemzője, hogy Isten dicséretének közössége. Ebben különbözünk minden más közösségtől, amelyek körülöttünk élnek ill. amelyeknek tagjai vagyunk. A dicséret, a magasztalás teljességgel hiányzik a modern társadalomból. A tisztelet, az a hozzáállás, ami valami nála nagyobbra és jobbra csodálattal és szeretettel tekint szinte szégyellnivaló világunkban. Kivéve akkor, ha pop- és rocksztárokról, médiaszemélyiségekről, híres sportolókról van szó. Értük lehet lelkesedni, jelenlétükben nem illetlen akár még önkívületi állapotba is kerülni. A keresztyén gyülekezet azonban olyan közösségként találkozik, amely elismeri, hogy Isten határtalan jóságából és kegyelméből él. Ennek átéléséből, ennek öröméből fakad a misszió. Amint Isten magasztaljuk istentiszteleteinken, ha az őszinte, igaz és szenvedélyes, mindazok, akik még nem találkoztak az Úrral, de keresik őt, megéreznek valamit jelenlétéből. Furcsa kimondani, de vonzza őket Istennek a magasztalása. Megismerik, hogy ki az az Úr, és mi mindent cselekedett népe életében.
II. Hogyan dicsőíti Izrael Istent?
Mózes és Mirjám éneke alapján figyeljük meg Izrael dicséretének némely sajátosságát!
Az első megjegyzés az, hogy Mózes nem légüres térben, hanem konkrétan átélt, valóságosan megélt szabadulás következtében magasztalja az Urat, és ezt elmondja énekében is. A 4. vers egyértelműen szól: „A fáraó szekereit és hadát tengerbe vetette, válogatott harcosai a Vörös-tengerbe fúltak.” Később ezt még elmélyíti azzal, hogy feleleveníti a fáraó szavait, dramatizálja az ellenség büszke magabiztosságát: „Üldözöm, elérem! – mondta az ellenség. Zsákmányt osztok, bosszúm töltöm rajtuk. Kirántom kardomat, kezem kiirtja őket.” Megképzi az ellenség szavait, amelyek akkor az egyiptomiak félelmetes erejét hordozták. Mindez azonban a szabadulás után, a dicsőítésben irónikussá válik: lássátok, mi lett abból, aki így dicsekedett. Az iróniát elmélyíti a következő vers is: „Ráfújtál szeleddel, a tenger elborította őket.” A bosszút lihegő, fegyveres ellenségre csak ráfúj az Úr, és az semmivé lesz. Az ellenség fogadkozik, esküdözik, fenyegetőzik, kardot ránt – az Úr meg csak kibocsátja leheletét. A szabadulás nem általános, hanem konkrét.
Ezen a ponton szükséges megállnunk és elgondolkoznunk. A szabadulás nem azonos az általános hitvallással. Mózes nem azt mondja valahol Egyiptomban, hogy Isten szabadító, hanem azt, hogy megszabadított engem az Úr. Neked sem elégséges, ha csak annyit tudsz mondani, hogy Jézus Krisztus szabadító, de azt nem tudod elmondani, hogy miből szabadított meg téged az Úr. Dicsőítés csak Isten szabadító munkájának megismeréséből fakad, a szabadítás pedig mindig konkrét. Lehet ez annak megvallása, hogy Jézus megszabadított a hiábavaló, üres életedből, valamilyen szenvedélyből vagy bűnből, testi-lelki nyomorúságból, megoldhatatlan konfliktushelyzetből, stb. De ha nincs semmi, amit néven tudsz nevezni, hogy az Úr megszabadított téged, akkor valószínű, hogy dicsőíteni, magasztalni sem tudod őt igaz szívből. A szabadítás, és ezért a dicsőítés is, konkrét.
A második megjegyzés, hogy Mózes hálaadó éneke konkrét volta ellenére túlmutat az egyszeri történeti eseményen. Mert amit megénekel, az nem csak egyszer, ott és akkor igaz, hanem újra és újra. Mózes éneke, „Erőm és énekem az Úr, mert megszabadított engem”, megjelenik máskor is az Ószövetségben (Zsolt. 118.14, Ézs. 11.2). A szavak ugyanazok, a helyzet más. Az ellenség szétszórása, a tenger, mint a káoszt megjelenítő erők jelképe, az Úr, aki felemelt jobbjával harcol – mind mind olyan témák, amelyek túlmutatnak ez egyszeri szabadításon. A dicsőítésben, meghirdetve mindenkinek, hogy mit tett az Úr, túllépünk a konkrét helyen és időn. Istennek nemcsak egyszeri, történeti, hanem örök, kozmikus győzelmét valljuk meg. Hasonlóan ahhoz, hogy Jézus Krisztus feltámadása nemcsak Jézus korabeli ellenfeleinek a legyőzését jelentette (hiszen nyilvánvaló vereség volt ez azoknak, akik keresztre juttatták), de kozmikus győzelmet a bűn, a halál és a Sátán erői felett. Ezért írja a Jelenések könyve, hogy amikor legyőzettetik a fenevad, az üvegtenger mellett éneklik „Mózesnek, az Isten szolgájának énekét és a Bárány énekét.” A szabadító Isten dicsőítése és magasztalása minden kort átfog, hogy minden nyelvből és népből magasztalják őt. Ezért amikor őt magasztaljuk, részesei vagyunk mindazok énekének, akik előttünk dicsőítettek, és akik majd utánunk jönnek. Az Úr a mi szabadítónk – minden helyzetben! „Az Úr uralkodik örökkön örökké!”
A harmadik sajátossága Mózes és Mirjám énekének, Isten dicséretének, hogy művészi jellegű: költői, zenével gazdagított, és szenvedélyes, odaszánt.
Figyeljük meg Mózes szóhasználatát! Nemcsak az a fontos, amit elmond, hanem az is, ahogyan ezt teszi. Képletesen festi le Egyiptom pusztulását a tengerben, ill. a környező népek reakcióját. Pl.: „kőként merültek a tengerbe”, „elmerültek, mint ólom a hatalmas vízben”, „néma kővé válnak”. Az imádkozó maga előtt látja az ellenséget, mint egy élettelen követ, amely dermedten, tehetetlenül hull alá a mélységbe. Ez lett a nemrég még oly életerős ellenségből. Hasonlóan költőien sokszínű, amint a népek reakcióját fogalmazza meg az ének: „megremegnek, fájdalomban vonaglanak”, „megzavarodnak…”, „hatalmasait rettegés fogja el, kétségbe esik”, „rettentő félelem szakad rájuk”. Az ismétlés és a nyelvi gazdagság mind az Istent dicsérő nép képzeletét termékenyítik meg. A költészet szerepe az, hogy a meggazdagított, termékennyé lett képzelet el tudja hinni, maga elé tudja álmodni az Isten által készített szabadságot. Elmondhatná Mózes mondanivalóját rövidebben és egyszerűbben is, de az Isten dicsőítése ennél többről szól. Többet érdemel a szabadító, mint ahogy többre van szüksége a dicséretet éneklőnek is.
A másik művészi sajátosság a zene. Bár Mózes énekénél nincs erre utalás (amint az oly nyilvánvaló, pl. a zsoltárokban), de Mirjám és az asszonyok dobolnak és körtáncot járnak. Ebben a helyzetben a zene erőt, lendületet, az öröm és dicsőítés egy újabb kifejezési módját nyújtja. A szóval együtt tere van Isten magasztalásában, bevonva az érzelmeket, sőt, megmozgatva még a testet is. Azt látjuk, hogy Izrael dicsőítésében az egész ember részt vesz, testestül-lelkestül örvendeznek az Úr előtt.
Végül hadd mutassak rá mindebben az odaszántságra, a szenvedélyességre. Nem kell bizonygatni, hogy Mózes, Mirjám és Izrael fiai valamint leányai teljes szívvel részt vettek Isten magasztalásában. Nem maradtak udvariasan kívül, nem próbáltak valamiféle biztos távolságot tartani, nem rideg racionalitással jöttek az Úr elé. A hiteles művészet mindig együtt jár azzal, hogy az alkotó maga is benne van az alkotásban, önmagát adja. Nem más valakit, nem azt, amit kapni szeretne a közönség, nem azt, ami eladható, hanem azt, ami a szívén van, sőt, önmaga szívét adja. Ha nem így teszi, hamar megérezzük, és hiteltelenné válik alkotás és alkotó egyaránt. Professzionális lehet, de mégis lelketlen és üres. Ennek az üres lelketlenségnek, kívülmaradásnak az ellentéte a szenvedélyesség, az odaszántság. Aki az Urat magasztalja, az egész valóját kell, hogy adja. Szívéből, annak is teljességéből szóljon, mert ha nem így teszi, hamisan cseng éneke és imádata.
Kérjük és engedjük hát, hogy kiárassza ránk az Úr magasztalásának, dicséretének Lelkét, hogy együtt leborulva előtte zengjük a szabadító nagy nevét, énekeljük Mózes énekét! Ámen!

Az Egyiptomból való kivonulással úgy tűnt, Izrael végleg maga mögött hagyta a fáraó halálos uralmát, vége a szolgaságnak és új élet kezdődött. A szabadság zálogaként Isten a páska törvényével gondoskodott arról, hogy népe soha ne felejtse el, hogyan szabadította meg őket a rabszolgasorsból. Nyilvánvaló hát, hogy végleges, egyszer és mindenkorra szóló szabadulást élt át Isten népe. A rendelkezésekkel Isten megerősíti őket abban, hogy új élet, új lehetőségek, új reménység áll előttük.
És egyszercsak minden megváltozik. A legyőzöttnek hitt fáraó új erővel jelenik meg, hogy végső csapást mérjen azokra, akik eddig őt szolgálták, most pedig az Urat kívánják szolgálni. Izraelnek azzal kell szembenéznie, hogy kinek van erősebb karja? A fáraónak vagy az Úrnak, aki megszabadította őket? Ki fog győztesen kikerülni ebből a küzdelemből? A válasz egyértelmű számunkra, akik több ezer évvel az események után olvassuk a Vörös tengeri átkelés történetét. Izrael számára azonban ez a hitnek, a bizalomnak újabb próbája lesz. Hasonlóan ahhoz, amikor – bár szánkkal megvalljuk, hogy Isten a szabadító, és át is éltük ezt már számtalanszor – mégis félelem és aggodalom vesz erőt rajtunk, amikor nem várt módon lehetetlen helyzetbe kerülünk. Ilyenkor egészen másképpen vetődik fel a kérdés: Kinek van erősebb karja? Ki fog győzni ebben a helyzetben? Isten, vagy pedig az elnyomás, a káosz, a bűn, a gonosz?
I: A legyőzöttnek hitt ellenség feltámad
A kivonulás után Isten vezeti Izraelt. Nappal felhőoszlopban, éjjel tűzoszlopban jár előttük az úton. A felhő és a tűz Isten jelenlétének ószövetségi jelképei. A nemrég szabadult nép egészen valóságosan éli meg, hogy a mindenható Isten jelen van életükben. Nincs olyan pillanat, hogy ne nézhetnének fel és ne látnák, hogy kihez tartoznak, kinek kezében van az életük. Maguk mögött hagyták az ismertet, még ha nyomorúságos élet is volt az, és előttük az ismeretlen. De nem egyedül menetelnek az ismeretlen felé, az Úr áll az élen. Még azt is olvassuk, hogy Istennek stratégiája van arra nézve, merre vezeti népét: „nem vezette Isten őket a filiszteusok országa felé, bár az közel volt, mert úgy gondolta Isten, hogy hátha megbánja a nép a dolgot, ha harcot lát, és visszatér Egyiptomba.”
És egyszercsak megjelenik a fáraó. Nyomasztó, hihetetlen, értelmezhetetlen - de mégis valóság. A fáraó, aki látszólag végzetes csapást szenvedett el azzal, hogy egész Egyiptomban elpusztultak az elsőszülöttek, aki a csapás súlya alatt kikergette Izraelt Egyiptomból, most hatalma teljében támad fel. Megbánta, hogy elengedte a jól jövedelmező rabszolgákat a munkából és minden erejével felvonul ellenük. Az Egyiptomból sietve kivonuló, de bizonyára nagy reményekkel bíró és ékszerekkel gazdagon megajándékozott nép most üldözötté lett. Ellenállásról, harcról, önmaguk megvédéséről szó sem lehet. „Az egyiptomiak tehát üldözték őket – a fáraó minden lova, harci kocsija, lovasa és hadereje – és utolérték őket, amikor a tenger mellett táboroztak Pí-Hahirótnál, Baal-Cáfonnal szemben.” Előttük a tenger, mellettük átjárhatatlan hegyek, mögöttük a kor katonai szuperhatalma, amely teljes fegyverarzenálját bevetve támad rájuk. Úgy mészárolja le őket, ahogy akarja. Úgy tűnik, hogy a fáraó most mindenért bosszút áll. Úgy tűnik, itt van mindennek a vége. Be vannak kerítve, nincs menekvés. Eddig tartott Isten ereje. Miért hozta őket ide? Hibás stratégiát választott? Mit tud most tenni? Mindnyájan elveszünk! Az utolsó szó mégis a fáraóé lesz…
Egy zsidó írásmagyarázó szerint három csoport volt Izraelben. Az egyik elkeseredésében dühöngve azt mondta: vessük magunkat a tengerbe! A másik csoport abban látta a kiutat, ha visszamennek Egyiptomba, a rabszolgaságba. A harmadik csoport harcolni akart, mégha ez a harc reménytelen is. A káosz, a kavarodás óriási Izrael népében. Föltekintenek, látják az egyiptomiakat és nagy félelem fogja el őket. Félelmükben Istenhez kiáltanak segítségért, ugyanakkor Mózest okolják minden miatt: „Nincs talán elég sír Egyiptomban, hogy a pusztába hoztál bennünket meghalni? Mi tettél velünk, miért hoztál ki bennünket Egyiptomból? Nem megmondtuk neked még Egyiptomban, hogy hagyj nekünk békét, hadd szolgáljuk az egyiptomiakat? Mert jobb nekünk, ha az egyiptomiakat szolgáljuk, mint ha a pusztában halunk meg.”
A helyzet rosszabb, mint bármikor korábban. Amikor a legyőzöttnek hitt ellenség támad fel, a ellenség legyőzhetőségébe vetett bizalmunk inog meg. Van, amikor feltámad egy már megharcolt, Isten elé vitt és az ő segítségével magunk mögött hagyott bűn. Egyszercsak újra megjelenik és minden erejével rádtámad. Más esetben egy lelki probléma jelentkezik újra, a kétségbeesés, a félelem, a reménytelenség, a depresszió. „Azt hittem, Isten megszabadított – és mégse?!” – kiált fel elkeseredetten az ember. Hasonlóan elemi erővel jelentkezhet életünkben újra egy fájdalmas emlék, csalódás vagy gyász. Amikor az elnyomás, az életünket szétziláló káosz, mindezek mögött pedig a Sátán erői váratlanul hatalmas lendülettel támadnak ránk, könnyen oda jutunk, ahová Izrael gyermekei. Bekerítve, magunk megvédésére képtelenül, esélytelenül inkább feladnánk az egészet. Vagy a tengerbe vetnénk magunkat (legyen már mindennek vége!), vagy visszatérünk a régi, Isten nélküli életünkbe, vagy elkeseredett harcot vívunk a túlerő ellen. Mindezek az opciók jelen vannak a keresztyén emberek között, de talán a második a leggyakoribb. Amikor úgy érzed, nincs erőd tovább, nem érted, Isten miért engedett ebbe a helyzetbe, és azt gondolod, hogy feladod a benne való hitet, a gyülekezethez tartozást, a keresztyén életet. Ha Istennek csak eddig tartott az ereje, akkor megpróbálod magad, nélküle.
Izrael elkeseredettségében visszakívánkozik Egyiptomba, a fáraó szolgálatába. Hiába azonban lázadásuk és elégedetlenségük Mózes iránt, a helyzet nem változik meg. A fáraó és csapatai közelednek, Izrael fiai látják ezt és rettegnek.
II. Isten harcol népéért: maradjatok veszteg!
Bár Izrael a fáraó harci kocsijait, lovait és katonáit látja és fél, nem látja azt, amit Isten cselekszik: „Én pedig megkeményítem a fáraó szívét, hogy üldözőbe vegye őket, és megmutatom dicsőségemet a fáraón és egész haderején. Akkor megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Úr”. Talán Izrael azt gondolja, Isten rossz stratégiát választott, úgy érzi, lehetetlen helyzetbe került, de a valóság az, hogy Isten irányítja az eseményeket. Nem véletlenül vezette őket úgy, hogy a fáraó azt gondolja, Izrael eltévedt a pusztában. És míg Izrael valóban bekeríttetik és semmit sem tehet a megmeneküléséért, Isten cselekszik. Erre mutatnak Mózes szavai: „Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg ma az Úr benneteket! Mert ahogyan ma látjátok az egyiptomiakat, úgy soha többé nem fogjátok látni őket. Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!” Hogyan harcol az Úr?
Először is azt olvassuk, hogy a mindeddig Izrael előtt haladó felhőoszlop a nép mögé áll, Egyiptom és az üldözöttek közé, és ezen az éjszakán nem világít. Sűrű sötétség akadályozza a fáraót és védelmezi Izraelt.
Ezután Mózes kinyújtja kezét a tenger felé, és „…az Úr … egész éjjel visszafelé hajtotta a tengert erős keleti széllel, és szárazzá tette a tengert, úgy hogy a víz kettévált. Izrael fiai szárazon mentek be a tenger közepébe…” Amint az egyiptomi csapásokkal kapcsolatban is megjegyeztük, hibás lenne természeti jelenségeket keresni Isten e tette megyarázatánál. Nem természeti jelenségről, hanem a teremtő és szabadító Isten tettéről van szó, és erre utal a leírás nyelvezete is. A teremtéskor Isten Lelke az, aki rendet hoz elő a káoszban (1Móz. 1.2). A „szél” szó azonos a „lélek” szóval, a víz, a tenger pedig gyakran a káosz erőinek jelképe a Bibliában. Ezért miközben azt olvassuk, hogy az Úr erős széllel hajtja a tengert – azt is halljuk, hogy az Úr Lelke erejével szembeszáll a káosz erőivel, amint tette ezt a teremtés hajnalán is. Hasonlóképpen, amikor a víz kettéválik, és megjelenik a szárazföld, a Bibliát olvasó ember emlékszik arra, hogy az Úr szavára gyűltek a vizek egy helyre, hogy meglássék a száraz (1.Móz. 1.9). A teremtő Úr cselekszik, harcol népéért, utat nyit számukra ott, ahol nincs út.
Izraelnek be kell mennie a Vörös tenger közepébe. A sötétségben nem látnak mást, csak azt tudják, hogy Isten vezeti őket. Nincs lehetőségük mérlegelni, Istent felülbírálni, okoskodni. Vagy elindulnak, vagy elpusztulnak. Eljön majd a reggel, amikor újra látnak, de miközben a szabadulás történik, csak az Úrban bízhatnak. Gyakran a sötétségben kell őt követnünk, nem látunk előre. Még csak a következő száz métert sem látjuk, hogy vajon ott is falként áll-e a tenger. A megmenekülés, a szabadulás útja mindig a hit és a bizalom útja. Nem azért indulunk el, mert olyan bizonyos, hogy a tenger addig nem csap össze, amíg ott vagyunk, hiszen nem a mi kezünk tartja azt távol, hanem azért, mert hiszünk az Úrban és engedelmeskedünk neki. Lehet, hogy vannak, akik megvárnák a reggelt… de a reggel már túl késő lenne. Ha Isten utat nyitott számunkra a bekerítettségben, induljunk el azon – akkor is, ha nem látunk semmi mást, csak őt!
Az egyiptomiak azonban nem restek, és egész hadseregükkel követik a menekülő népet a tengerbe. Isten azonban újra cselekszik: „… rátekintett az Úr … az egyiptomiak táborára, és megzavarta az egyiptomiak táborát. Akadályozta a harci kocsik kerekeit, és nehezen vonszolták azokat.” Valami súlyos, visszatartó erő fékezi meg a harci kocsik és lovak vágtáját. Sötét van, nem látnak semmit, és egyre kevésbé haladnak. Elakadnak, majd újra indulnak, egyre kimerültebben vonszolják magukat. Összezavarodnak, elbizonytalanodnak, egymás ellen fordulnak. Növekszik a félelem. Hiába a túlerő, a gyilkos indulat, a harci technika, valami nem engedi őket. Nem tudják, nem értik, csak érzik, hogy egy náluk erősebbel állnak szemben, és ez az erősebb nem a fegyvertelen Izrael. Ezért ők mondják ki, ők nevezik néven, amit Izrael gyermekei még nem tudnak megfogalmazni: „Meneküljünk Izrael elől, mert az Úr harcol értük Egyiptom ellen!” Micsoda irónia! Az ellenség már látja azt, amit Isten népe még csak meg sem gondolt! Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!
A menekülés azonban már késő. Amint Izrael átért a tenger túlsó partjára, az Úr parancsolt, Mózes kinyújtotta kezét, a tenger visszatért medrébe, és az egyiptomiak fáraóstul, lovastul és harci kocsistul elvesztek.
III. Feltámadás és új élet
A vereségből hirtelen feltámadott ellenség végleg elveszett. „Így szabadította meg az Úr azon a napon Izraelt Egyiptom hatalmából.” Az eredeti szöveg szerint: „Egyiptom kezéből”.
Reggel van, a sötétséget szétoszlatták a felkelő nap sugarai, Izrael újra lát. Újra látja az egyiptomi seregeket, mint a megelőző este is látta – de most holtan, a tenger partján. Isten harcolt Izraelért. De mást is lát Isten népe: „látta Izrael, hogy milyen nagy hatalommal bánt el az Úr Egyiptommal…” Az eredeti szöveg szerint: „látta Izrael a hatalmas kezet, amellyel cselekedett az Úr Egyiptommal.” Látták, hogy Isten karja erősebb, mint a fáraóé.
Izrael nemcsak lát, hanem újra fél. Előző este a közeledő seregeket látta és félt, most a holtakat látja, Isten hatalmát látja, ezért „félni kezdte a nép az Urat”. Tisztelettel borulnak le az előtt, aki harcolt értük, zúgolódó, kesergő, szabadítását könnyen megvető, a szolgaságba visszavágyó népéért. Hogyne félnék ezt az Urat, hogyne borulnának le előtte, hogy ne hinnének benne.
Azon a reggelen mindent másképpen láttak, mint néhány órával azelőtt. Mást láttak, mást féltek, mást hittek. Isten harcolt a népért, akik a vízen keresztül menekültek meg. A Vörös tengeri szabadulást megénekelték a zsoltárokban, megemlékeztek róla újra és újra. A későbbiekben mégsem látták mindig az Úr erős karját, és mégsem mindig csak őt félték. Sokszor viselkedtek még úgy, mintha ez a reggel sohasem virradt volna meg rájuk. Ezért írja Pál apostol mindannyiunknak: „Mindez pedig példaképpen történt velük, figyelmeztetésül íratott meg nekünk, akik az utolsó időben élünk.” Hiszen akik a felhő alatt voltak, és a tengeren mentek át, ők a mi atyáink, mondja apostol. Atyáink, hiszen gyakran éppen olyanok vagyunk, mint ők: bekerítettségünkben kétségbeesettek, Isten szabadítását magunktól elvetők. Atyáink, mert ők is a vízen, azaz a halálon keresztül nyerték el az életet, ahogy mi is Jézus Krisztus halála és feltámadása, és az erre mutató keresztség által járunk új életben.
Jézust is körülzárta a fáraó, az ellenség. Úgy tűnt, hogy legyőzi az élet Urát, hogy a káosz, a halál erői maga alá gyűrik őt az éjszaka sötétjében. De Isten nem aludt. A harmadik nap reggelére kiderült, hogy az ő láthatatlan karja mindennél hatalmasabb. És ez a kar, amely Krisztust feltámasztotta a halálból, téged is kihozott a bűn és a kárhozat Egyiptomából, a váratlanul feltámadó ellenség szorításából. Hiszed-e ezt? Amikor nincs menekvés, Isten utat nyit. Amikor az ellenség karja nehezedik rád, az Úr karja megment. Az Úr harcol értetek – ti pedig maradjatok veszteg! Ámen!

Isten, amint ígérte, kihozta népét Egyiptomból. A tizedik csapás – minden egyiptomi elsőszülött halála – megtörte a fáraó keménységét, és végül ő kergette ki Izraelt a rabszolgaság földjéről. Az Egyiptomból való szabadulás történetét, amint korábban láttuk, átszövik azok a rendelkezések, amelyek pontosan szabályozzák, hogyan ünnepeljék meg Izrael fiai évről évre a nagy szabadulást. Isten rendelkezik az ún. páskabárány levágásáról, elfogyasztásáról, az étkezést kísérő keserű füvekről, a kovásztalan kenyér ünnepéről, az elsőszülöttek megváltásáról, valamint arról, hogy ki fogyaszthatja el a páskavacsorát. Az évezredek óta mindig pontosan megtartott ünnep szerepe nem pusztán az emlékezés. Istennek e rendelkezésekkel nemcsak annyi a célja, hogy Izrael gyermekei sohase felejtsék el, hogy őseiket az Úr szabadította meg a rabszolga élettől. A páska alkalmával a későbbi generációk felidézik, újraélik az Egyiptomból való szabadulást. Újra meg újra átélik, hogy Isten az elnyomásból, a rabságból, a halálból szabadító Isten, és hogy életüket Isten szabadító tettének köszönhetik, ők a szbadulás közössége. Minden páskaünnep liturgiája visszaviszi őket arra a csodálatos éjszakára, közös életük, Istenhez tartozásuk, önazonosságuk kulcsfontosságú eseményeihez.
Izrael szabadulása a mi szabadulásunk is. Jézus Krisztus utolsó vacsorája, amelyen az úrvacsorát szerezte, páskavacsora. Amikor Jézus megünnepli a fáraó halálos uralmából való szabadulást, egy másik szabadításra készül fel. Istennek arra a páskájára, amelyben ő a levágott bárány, akinek vére által a benne hívőket elkerüli a pusztító ítélet. Az úrvacsora számunkra, Jézus követői számára, a páska helyébe lép. Elmélyíti, kiterjeszti, átértelmezi azt. Mi is a szabadulást ünnepeljük, a Sátán, a bűn és halál erőiből való szabadulást a megfeszített és feltámadott Jézus által. És éppen ezért tehetjük fel a kérdést: mit tanítanak a páskával összefüggő rendelkezések nekünk, Jézus követőinek?
I. Ki vehet benne részt? Befogadás és kívülmaradás
Ki vehet részt a páskában, ki fogyaszthatja el a szent vacsorát? Olyan világban élünk, amelyben újra és újra azt halljuk, hogy az egyik legfontosabb érték a nyitottság. Valakinek valamiből való kizárása cseppet sem szalonképes dolog. A befogadás, idegen szóval az inkluzivitás mindennél fontosabb. Az angol nyelvű teológiai írásokban Istent nem lehet a hímnemű személyes névmással illetni („He”), nem illik Atyának szólítani, mert ez a nőkre nézve exkluzív, kizáró jellegű - mondják. A kisebbségek befogadása mellett, ill. a negatív megkülönböztetésük ellen hatalmas – néha átlátszóan önérdekű – kampány folyik. A Háttértársaság a Melegekért beperelte a Károli Gáspár Református Egyetemet, mert az intézmény elfogadhatatlannak nevezte homoszexuális lelkészek szolgálatát, ill. azt közölte, hogy homoszexualitásukat nyíltan vállaló tanulók nem lehetnek az iskola tagjai. A bíróság a felperesnek nem adott igazat. Mindezt annak illusztrálása végett mondom, hogy mennyire erős ma mindazoknak a hangja, akik bármiféle kizárás, megkülönböztetés ellen emelik fel szavukat. Azt is ki kell mondani, hogy sokszor mindez jogos meglátás, más alkalmakkal azonban egy mást figyelembe nem vévő és el nem ismerő ideológia hangja.
Ki vehet részt a páskavacsorában? Kit fogad be Isten népe a számára leglényegibb, legközpontibb, legszentebb eseménybe, és kit zár ki abból? A fentiek fényében kizárhat-e bárkit is? A kérdés már Egyiptomban felvetődik, hiszen sok „keverék nép” (12.38) is úton volt Izraellel a kivonulás napján, de az is nyilvánvaló, hogy itt későbbi korokra, más környező népekre is tekintettel van az ige. Az Úr rendelkezései a következőket adják elénk: idegen, körülmetéletlen, zsellér és napszámos nem ehet belőle. Olyanokról van szó, akik együtt élnek Izrael közösségével, de nem részesei Izrael hitének. Ugyanakkor a pénzen vásárolt szolga és a jövevény (akik szintén idegenek!) ehetnek a páskából, ha körül vannak metélve. Mi ez a diszkrimináció? – kérdezheti ma valaki. Miért ez az akadékoskodás, miért vannak egyesek kitiltva, mások befogadva?
Fontos, hogy lássuk, hogy senki sincs kizárva pusztán azért, mert nem Izrael népében született. Isten azért választotta ki Izraelt, hogy benne minden népeket megáldjon. Ugyanakkor senki sem lehet részese a páskának, csak azért, mert ugyanott él. Azok vehetnek részt a páska ünnepében, akik megvallják hitüket a páska Istenében. A többiek meghívást kapnak arra, hogy csatlakozzanak a közösséghez. A kulcs a körülmetélkedés, azaz az Istennel való szövetség jelének a felvétele. Isten népe kész tagjai közé fogadni azokat, akik azonosulnak hitükkel. Egy idegen rabszolga is tagjává lehet Isten népének!
Ez a gondolat hasonlóképpen élt Jézus első követői, az őskeresztyének között is. Amint a páska előképe az úrvacsorának, hasonlóképpen a körülmetélkedés is előképe a keresztségnek. Az egyik (a körülmetélkedés és a keresztség) egyszeri esemény, ami az Istennel való szövetségre mutat, míg a másik (a páska ill. az úrvacsora) rendszeresen ismétlődő esemény, amelyben azt valljuk meg, hogy az Úr megtartotta a szövetséget és megszabadította népét. Az első keresztyének életében az istentisztelet két részből állt, az ige és az úrvacsora liturgiájából. Az elsőn részt vettek azok, akik még nem voltak megkeresztelve, de már készültek a nagy eseményre (katechumenátusok), azonban az úrvacsorakor csak azok lehettek jelen, akik már megvallották hitüket Jézus Krisztusban, és magukra vették a szövetség jegyét.Mindez pedig elvezet bennünket a mai napig, és a mi egyházi, gyülekezeti gyakorlatunkig. Sokan keresnek meg úgy bennünket, hogy szeretnék gyermekeiket megkereszteltetni, és nehezményezik, hogy azt kérjük tőlük, vegyenek részt az Alfa kurzuson, ha ezt nem tudják megoldani, az édesanya jöjjön mama-körbe, valamint szívesen látjuk őket istentiszteleten. Elmagyarázzuk, hogy a gyermekek keresztelése a szülők hitvallására nézve történik. Nem zárjuk ki őket a keresztségből, hanem meghívjuk őket, hogy legyenek részesei annak a hitnek, amelynek – Isten kegyelméből –mi is részesei lettünk. Nagy örömünk, hogy többen lettek így „idegenből” az Úr népének tagjaivá, akik megvallották a hitüket a gyülekezet előtt és részesei az Úr asztalának is. Sajnos azonban olyanok is vannak, akik meghívásunknak nem tesznek eleget, és kicsit megbántódva távoznak.
Az úrvacsorai közösség azoké, akik az Úréi. Akik megvallják hitüket Jézus Krisztusban, mint megfeszített és feltámadott Isten Fiában. Ezért hívjuk azokat, akik konfirmáltak, vagy akik más keresztyén egyházakban élnek az úrvacsorával. Ezért hangoznak el a kérdések az úrvacsorai liturgia során, hogy teljesen egyértelművé legyen: azok járulunk az Úr asztalához, akik szeretjük és ismerjük őt. Ez sem elsősorban kizárás, hiszen mindig jelen van benne a meghívás: „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdetitek, amíg eljön.” (1Kor.11.26) Az Úr halálának hirdetése minden alkalommal meghívás a benne való hitre, az ebből fakadó ajándékokra.
II. Hogyan ünnepeljünk? A tisztaság fogalma
A második nagy témája az igénkben olvasott rendelkezéseknek a kovásztalan kenyerek ünnepe. „Megemlékezzél erről a napról, amelyen kijöttél Egyiptomból, a szolgaság házából, mert erős kézzel hozott ki benneteket onnan az Úr. Ezért nem szabad kovászosat enni.” A páskabárány elfogyasztása után hét napon át tartott a kovásztalan kenyér ünnepe, amely időszak alatt nemcsak kovászosat fogyasztani volt tilos, de ki kellett takarítani minden kovászt a házból. Milyen jelentőséggel bírt ez Isten népének a páskaünnepén, a szabadulásra való emlékezésben?
Először is, megemlékeztek arról, hogy a kivonulás hirtelen és gyorsan történt. „Az Egyiptomból magukkal hozott tésztából kovásztalan lepényeket sütöttek, hiszen nem volt benne kovász, mivel az Egyiptomiak kergették őket. Nem késlekedhettek tehát, és útravalót sem tudtak készíteni maguknak.” (12.39)
Ugyanakkor, bár közvetve a szabadulás eseményeihez nem kötődött, a kovász szigorú kitakarítása a házból (Izrael közösségéből való kiirtás terhe mellett, 12.19) a tisztaságról és szentségről is beszélt Isten népében. A kovász, ami erjedést okoz, a bűn és a tisztátalanság jelképe lett az istenfélő ember számára. Az utolsó morzsáig való kitakarítása a házból az élet megszentelését, megtisztítását jelképezte.
Ebben az értelemben alkalmazza igénket Pál apostol az Újszövetségben: „Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, már megáldoztatott.” Amint a páskabárány elfogyasztásával kezdődött a kovásztalan kenyerek ünnepe, így a kovász kitakarítása, úgy tisztítsuk meg életünket hiszen Krisztus halála után vagyunk. Mi a kovász? Rosszaság, gonoszság, konkrétabban pedig ezen a helyen Pál apostol a következő bűnökkel szembesíti a gyülekezetet: paráznaság, felfuvalkodás, nyerészkedés, bálványimádás, részegesség, harácsolás. Azt is látnunk kell, hogy az apostol itt elsősorban nem arról beszél, hogy minden egyes keresztyén a saját életében harcoljon a bűn ellen. A kovász kitakarítása a gonosz maguk közül való eltávolítása. Azaz Pál arra hívja szeretett gyülekezete tagjait, hogy azokkal ne éljenek közösségben, akik Jézus követőinek vallván magukat nyilvánvalóan bűnben élnek. És itt visszajutottunk a ki tartozik hozzánk, kit zárunk ki gondolatához. Az apostol nem azoktól óv, akik paráznák, nyerészkedők, rágalmazók, stb. úgy általában, hanem azoktól, akik testvérnek nevezik magukat, és mégis tudatosan és szívüket megkeményítvén Isten akarata ellenében élnek. Őket ki kell zárnia a gyülekezetnek, mert „egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti.” Azaz az egész közösség tisztasága, Isten előtti élete, Isten ügyének a külvilág előtti hitelessége forog kockán. Az úrvacsorai közösség különösen is a gyülekezet önvizsgálatának, bűnbánattartásának, megtisztulásának az ideje. Ünnepeljünk hát így, a „tisztaság és igazság kovásztalanságával”, őszintén Jézus elé jőve, hogy ne legyünk mi, ne legyek én az a kicsiny kovász, amely az egészet megkeleszti. Mert milyen nyilvánvaló, hogy a keserűség, az elégedetlenség, a rágalmazás, de hasonlóképpen a parázna lelkület, és oly sok minden más kórosan terjedhet egy közösség életében. Te, aki a gyülekezet úrvacsorázó közössége tagjaként ünnepled ma a szabadítás Istenét, határozd el magadban, hogy nem adsz teret semmiféle bűn kovászának, hanem – Isten segítségével – kitakarítod azt!
III. Mire terjed ki? Az elsőszülöttek megváltása
A harmadik nagy téma az elsőszülöttek megváltására mutat: „Nekem szentelj minden elsőszülöttet, amely megnyitja anyja méhét; akár ember, akár állat, enyém az.” Izrael sohasem felejtheti el, hogy milyen áron menekült meg. Azt sem felejtheti, hogy őt magát nevezi Isten a saját elsőszülött fiának (4.22) Mindenével az Úré, mindenével az Úrhoz tartozik, és ez nemcsak a páskaünnepben éli meg, hanem minden alkalommal, amikor az élet ajándékának csodájával szembesül. Minden elsőszülött állatot oda kell áldozni az Úrnak. Sőt, még  az ember sem kivétel; az elsőszülött fiú is az Úré. Mivel azonban emberáldozatot az Úr nem követel, ezért meg kell váltani a gyermeket, ami azt jelenti, hogy állatot kellett helyette áldozni (Lsd. Jézus megváltása, Lk. 2.23). Így állandóan jelen van Izrael népében a szabadulás nagy csodája: „És ha majd megkérdezi egykor a fiad, hogy mit jelent ez, akkor mondd el neki: Erős kézzel hozott ki bennünket az Úr Egyiptomból, a szolgaság házából. … megölt az Úr minden elsőszülöttet Egyiptomban … Ezért áldozok véresáldozatul az Úrnak minden hímet, amely megnyitja anyja méhét, és ezért váltok meg minden elsőszülött fiút.” Izrael gyakorolja az Úr rendelkezéseit, a felnővekvő gyermek meg kérdez. Ahányszor csak kérdez, elhangzik a válasz, és felelevenedik a szabadulás nagy története. Télen és nyáron, hónapról hónapra, hétről hétre, napról napra benne élnek Isten szabadításának a valóságában. Az Úr megváltottjai ők. Annyira így van ez, annyira így kell ennek lenni, hogy kétszer is mondja Isten: „Legyen ez jelül a kezeden és emlékeztetőül a homlokodon, hogy az Úr törvénye a szádban legyen. Mert erős kézzel hozott ki az Úr Egyiptomból.” (v.9. vö. v.16). Az isteni ige érdekében (törvénye szádban legyen) még a testre is szükség van; az értelem nem elégséges az emlékezéshez. Ebből alakult ki később az imaszíjak használata a zsidóságban, amelyekre – egyebek mellett – az itt olvasható igék vannak felírva.
De nem ezért kezdtek el valamikor emberek keresztet hordani magukon? Hogy még így is emlékeztessék magukat a Jézus Krisztusra, a szabadításra? Nem ezért hordanak fiatalok „wwdj” (what would Jesus do? – Mit tenne Jézus?) feliratú karkötőt? Nem ezért tesz fel magára valaki egy keresztyén szimbólumot ábrázoló kitűzőt?
Mindezek csak egy célt szolgálhatnak: hogy törvénye a szánkban legyen. Hogy szabadítása egészen közel legyen hozzánk. Hogy Jézus Krisztust magát a szívünkben hordozzuk. Hogy a szabadulást nagy eseményét az úrvacsorai közösségben – együtt! – újra és újra átéljük. Így részesedjünk most Jézus testének és vérének jegyeiben, megtisztítva magunkat minden tisztátalanságtól, és elpecsételtetve általa, hogy testetül-lelkestül az övéi legyünk! Ámen!

A tizedik csapás és az Egyiptomból való szabadulás elbeszéléséhez értünk. Ez a rész az egyik legmeghatározóbb Izrael hitére nézve. Sok minden történt azóta, hogy a fáraó megrettent látva Izrael népének termékenységét. Gyilkos parancsa ellenére egy Mózes nevű héber fiúgyermek megmaradt, sőt, éppen az uralkodó udvarában nőtt fel. Férfivé érve szembesült népe nyomorúságával, majd heves természete miatt menekülnie kellett Egyiptomból. Midján földjén telepedett le, és talán úgy vélte, egyszer és mindenkorra maga mögött hagyta Egyiptomot, valamint saját népét is. Isten azonban megjelent neki a pusztában, és megszólította: feljutott hozzám népem kiáltása, általad szabadítom meg Izraelt, menj Egyiptomba! Mózes ellenállt és tiltakozott, de végül Isten győzött. Elment a fáraóhoz, és megszólította: „Így szól az Úr!” De a fáraó csak annyit válaszolt: „Ki az az Úr?”, majd még jobban sanyargatta Isten népét. Isten azonban úgy döntött, hogy megismerteti magát Egyiptom urával, és kezdetét vették a csapások. A csapások súlya alatt a fáraó egy idő után enged – majd visszatáncol, enged, majd visszatáncol. Meddig nem engedi el Izraelt? Meddig áll ellen megkeményített szívével az Úrnak?
Hosszú idő után, de eljött a szabadulás órája. A tizedik csapás iszonyatos súlya alatt a fáraó nem elengedi, hanem elzavarja Izraelt. Isten népe pedig szabadon, Egyiptom ékszereievel felékesítve, teljes számban hagyja el a rabszolgaság házát. Mit üzen Isten az ő népének ma ezen esmények által? Ezt három szópárral foglalom össze: történet és liturgia, vér és jel, halál és élet.
I. Történet és liturgia
Az Úr bejelenti Mózesnek az utolsó csapást: „Még egy csapást hozok a fáraóra és Egyiptomra, s akkor majd elbocsát benneteket innen. Mindenestül elbocsát, sőt, kikerget benneteket innen.” Isten Mózes tudtára adja, hogy Egyiptom minden elsőszülöttje el fog veszni, de Izrael népét – mint korábban – ez a csapás is elkerüli. Végre eljött az óra. A fáraó nem szegülhet tovább szembe az Úrral, Izrael hamarosan megszabadul. Aki olvassa az elbeszélést, amint egyik csapást követi a másik, egyik fogadkozást a másik, úgy érzi, már rég itt az ideje annak, hogy a történet elérjen a csúcspontjához, és Isten megmutassa szabadító hatalmát. A meglepő azonban az, hogy mégsem ez történik. Ahelyett, hogy a történet folytatódna, a tizedik csapás követné Isten bejelentését, egy hosszú és részletes leírás szakítja meg az események pergését, ami késlelteti a várva várt szabadulást.
Isten pontos leírást ad arról, hogyan készüljenek Izrael gyermekei a kivonulás éjszakájára. Először is arról olvasunk, hogy ez a hónap lesz Izrael első hónapja az év hónapjai között. - Miért fontos ez most? - A hónap tizedik napján minden családnak egy hibátlan, egyéves hím bárányt kell vennie, amelyet a tizennegyedik napon kell levágni, elkészíteni és elfogyasztani nagyon pontos előírás szerint. - Vajon tényleg ilyenkor szokás naptárt alkotni? – A levágott bárányt nem lehet főzni, csak sütni, mind el kell fogyasztani – ha nem sikerül, el kell égetni a maradékot. Szó esik a kovásztalan kenyérről és a keserű füvekről, amit a báránnyal együtt kell elfogyasztani a kivonulás éjszakáján. Isten arról is rendelkezik, hogy a bárány vérével meg kell kenni minden olyan ház ajtófélfáit és szemöldökfáját, ahol elfogyasztják a bárányt. Majd olvasunk a kovásztalan kenyér elrendeléséről. Hét napig semmi kovászost nem lehet tartani a házakban. „Tartsátok meg tehát a kovásztalan kenyér ünnepét, mert éppen ezen a napon hoztam ki seregeiteket Egyiptomból.” – De hát még nem hozta ki! - És közben az olvasó egyre inkább megérez valamit: itt már rég nem csak arról az egy éjszakáról van szó. Egyre többször hallja, hogy „örök rendelkezés ez”, egyre erősebb a benyomás, hogy itt a következő generációk ünnepéről, annak pontos szabályozásáról hallunk. Egészen addig megy mindez, míg végül a pontos leírást szertartásnak nevezi a szentíró: „Amikor bementek arra a földre, amelyet az Úr ad nektek, ahogyan megígérte, akkor is tartsátok meg ezt a szertartást.” A szertartás más szóval szolgálat, istentiszteleti szolgálat, idegen szóval liturgia. Akkor most mit olvasunk? A tizedik csapás elbeszélését, vagy egy későbbi ünnep, a páskaünnep, elrendelését? Hogy kerültünk a tizedik csapás történetétől a következő generációk ünnepi istentiszteletéhez, liturgiájához? Minden nép, amely történetében átél egy szabadulást, a szabadulás után kialakítja az arra való emlékezés ünnepét. Itt azonban minden egybemosódni tűnik.
Történet és liturgia. Az egész Egyiptomból való szabadulás történetét körbeveszik azok a liturgikus részek, rendelkezések, Istent magasztaló énekek, amelyek a következő generációk bekapcsolódását szolgálják. A liturgikus részek kiveszik a történetet a mindennapi események sodrából – és teszik ezt azért, hogy Izrael minden későbbi nemzedéke életében valóságos legyen az Egyiptomból való szabadulás. Izrael legfontosabb ünnepe ez, hiszen ennek a szabadulásnak a fényében értik és azonosítják magukat Izrael fiai. A páska ünnepén a mai napig azt mondják, hogy megszabadított bennünket Egyiptomból az Úr, és nem azt, hogy őseinket szabadította meg az Úr. Ahányszor csak felolvassák, felelevenítik a szabadulás történetét, újra és újra megélik, hogy Isten szabadulást munkál, újra és újra átélik, hogy ők a szabadulás közössége. Az évszázadok során a fáraó jelenthette a babiloni királyt, a római császárt, a Harmadik Birodalom vezérét… De nem múlt el év azóta az éjszaka óta úgy, hogy Izrael gyermekei nem élték volna át az Egyiptomból való szabadulás csodáját.
Azt látjuk tehát, hogy az istentisztelet és a múlt eseményei nem válnak el egymástól élesen. Az istentiszteleten nem pusztán emlékezünk a régmúlt szabadításra, hanem újra meg újra átéljük azt. Megértjük és megerősödünk abban, hogy bármiféle jele is legyen a bűnnek, a betegségnek, a káosznak, a halálnak az életünkben, mi a szabadulás közösségéhez tartozunk a szabadító Isten nagy tettei révén.
II. Vér és jel
„…átvonulok ezen az éjszakán Egyiptom földjén, és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, akár ember, akár állat az. … De az a vér jel lesz házaitokon, amelyekben ti laktok. Ha meglátom a vért, akkor kihagylak benneteket, és tirajtatok nem lesz pusztító csapás, amikor megverem Egyiptom földjét.” Mit jelent, hogy a vér lesz a jel?
Első olvasatra nyilvánvaló a magyarázat. Valamivel meg kellett különböztetni a héberek házait az egyiptomiak házaitól, hiszen Isten azt ígérte, hogy a vérrel jelzett házakat elkerüli a pusztító. Innen származik az ünnep héber neve is: peszah, az elkerülés ünnepe. A páskabárány vére, amely az ajtófélfán van, jelzés az Úrnak. De vajon teljesen esetleges, hogy éppen vérrel kellett megjelölni a házakat, és a vér mint jel csak ennyi jelentést hordoz? Bármi mással helyettesíthető lett volna a vér?
Nyilvánvalóan nem. A vér az életet jelképezi, ahogy egy helyütt olvassuk „a test lelke a vérben van.” (3Móz. 17.11) A vér mint jel arra mutat, hogy a megváltásnak ára van, ez az ár pedig nem más, mint az élet odaadása. Isten arra tanítja népét, hogy áldozat nélkül nincs szabadulás. A páskabárány vére örökre azt hirdeti nekik, hogy a „vér alatt”, a „vér által elfedezve” kerülték el Isten csapását.
A vérnek ereje ugyanakkor nem valamiféle mágikus hatásban van, hanem Isten ígéretében. Istennek abban a szavában, hogy „ha meglátom a vért, akkor kihagylak benneteket.” Izraelnek meg kellett tanulnia, hogy a szabadulás, majd később a bűnök bocsánata, amely szintén véráldozattal, azaz áldozati állatok megölésével járt, nem az állatban magában, hanem Isten hűségében és ígéretében van. Azaz hiába kenték volna meg vérrel az ajtófélfákat, ha Isten nem teszi ígéretét. Hiába mutatják be később áldozataikat, ha szívük azzal együtt nem fordul az élő Istenhez.
Izrael későbbi áldozati liturgiájában a vérnek mint jelnek kettős üzenete van. Az egyik a helyettesítés gondolata. A vétkes bűnei – kézrátétel által – jelképesen átruháztattak az állatra, amely feláldoztatván életével fizetett a bűnért. A vér tehát a helyettes áldozat gondolatát hordozza magában. Ugyanakkor a vér a megtisztulás jele is volt. Hiszen a bűn tisztátalanná tett, méltatlanná arra, hogy a szent és igaz Isten elé járuljunk, és így a vér kiontása, az állat odaadása nemcsak a helyettesítés, hanem a megtisztulás jelképe is.
Vér és jel. A vér, mint az odaadott élet jele, Isten ígéretével együtt szabadulást hozott Izraelnek. Isten elkerülte a megjelölt házakat azon az éjszakán.
III. Halál és élet
„Történt azután éjfélkor, hogy megölt az Úr minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, a trónján ülő fáraó elsőszülöttjét csakúgy, mint a tömlöcben levő foglyok elsőszülöttjét, és az állatok minden elsőszülöttjét.” Halál és élet tartoznak együvé a szabadulás történetében.
Javarészt gyermekek veszítik az életüket. Miért? Hogyan lehetséges ez?! – kérdezzük megindulva, talán felháborodva. S közben szem elől tévesztjük, hogy gyermekek gyakran vesznek el a fáraók, a felnőttek miatt – ma is. Nem ők okozzák a háborúkat, amelyekben ők a legsérülékenyebbek. Nem a gyerekek irányítják a globális gazdaságot, de mégis ők a legkiszolgáltatottabbak az éhezés fenyegető rémének. Nem ők választják, hogy AIDS-esen, vagy drogfüggőként születnek. Nem ők adják el magukat a gyermekrabszolga piacon… A felnőttek bűneiért a gyermekek (is) fizetnek. De mégis, miért őket sújtja Isten Egyiptomban?
Ki tudja, hogy sikerült-e elkerülni a halált minden héber fiúgyermeknek, akit a fáraó rendelete halára ítélt… Isten csapásának mértéke a fáraó mértéke. Aki rideg és kegyetlen szívvel ad parancsot az összes héber újszülött fiú kiirtására, azt mi más törheti meg, mint saját elsőszülöttének elvesztése? „Azon az éjszakán fölkelt a fáraó és összes szolgája, meg valamennyi egyiptomi, és nagy jajveszékelés támadt Egyiptomban, hiszen nem volt ház, ahol ne lett volna halott.” Eddig csak Izrael népének ajkát hagyta el jajkiáltás a fáraó sanyargatása miatt (2Móz. 3.7,9). Most a fáraó szembesül tettei súlyával. Népe fájdalmával és gyászával körülölelve haladéktalanul elbocsátja Isten népét, akiket mindeddig visszatartott.
Halál és élet. Izrael szabad. Sietve bár, de szabadon, felemelt fejjel, az egyiptomiak szemében kedvességet találva, ékszereik által felékesítve hagyja maga mögött a halál, az elnyomás, a rabszolgaság földjét. Az Úr szabadulást szerzett népének, legyőzte a fáraót, ítéletet tartott Egyiptom istenei felett. A névtelen, ünneptelen, nincstelen, hét napon át robotoló rabszolganép Istentől új életet, új identitást, új jövőt kapva vonul a pusztában. Övék a szabadulás története, övék az újraátélés lehetősége, a páska ünnepe. Örökre tartó rendelkezés ez.
Évszázadokkal később egy éjszaka valaki hozzáfűz a páskaünnep szigorúan szabályozott liturgiájához. Szavaival nem eltörli, hanem elmélyíti, kiteljesíti, és új fénybe helyezi a szabadulás csodáját. „És vette a kenyeret, hálát adott, megtörte és e szavakkal adta nekik: Ez az én testem, amely tiértetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlóképpen vette a poharat is, miután megvacsoráztak, és ezt mondta: E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki.” (Lk. 22.19-20) Történet és liturgia, vér és jel, halál és élet – mindez Jézus Krisztusban áll előttünk. Mert megszabadított minket az Úr a fáraó és Egyiptom minden hatalmából! Ámen!

Mózes és az egyiptomi 10 csapás történetének folytatását olvastuk ma. Korábban két nagy témára figyeltünk eben a történetben. Először azt próbáltuk megérteni, hogy Isten megkeményítette a fáraó szívét. Láttuk, hogy a halál és elnyomás szolgája újra és újra ellenáll Isten akaratának, szívét megkeményíti, egészen addig, amíg be nem teljesedik rajta Isten ítélete. Szó esett arról is, hogy a történetet láthatjuk Isten és Egyiptom isteneinek összeütközéseként, valóságos szellemi-lelki erők összecsapásaként. Egyiptom mágusai a sötétség erőit manipulálják az isteni erőkkel szemben.
A mai napon arra mutatok rá, hogy az egyiptomi tíz csapás leírásában hogyan formálódik ki, hogy a teremtő Isten az egész föld Ura. S bár mindezt közülünk kevesen vitatják, valamint többször esett róla szó, mégis úgy látom, hogy nagy szükségünk van arra, hogy az Ige alapvetően formáljon át bennünket ebben a kérdésben. Az a tapasztalatom, hogy gyakran korlátozzuk Isten úr-voltát az egyházra. Mintha Isten csak az egyházban, az ő népének, közelebbről a gyülekezetnek lenne a feje. Nehéz elfogadnunk, hogy Jézus Krisztus Úr a kellemetlen szomszédunk, a nehezen elhordozható főnökünk, a nehéz családtag felett. És akkor még nem is ejtettünk szót az életünket meghatározó, sőt, gyakran megszorító, korlátozó gazdasági folyamatokról és törvényszerűségekről, helyi és világméretű a politikai eseményekről, népekről és nemzetekről, az egész teremtett világról. Adja Isten Szentlelke, hogy minél hatalmasabbnak lássuk őt!
I. Hirdessék nevem az egész földön!
Isten parancsol Mózesnek, aki odaáll a fáraó elé és bejelenti a hetedik csapást. Ha a fáraó nem bocsátja el Izrael népét, akkor Isten minden csapását rábocsátja. Utána így folytatja: „Mert már kinyújtottam a kezemet, és megvertelek téged és népedet dögvésszel, úgy, hogy kipusztulhattál volna a földről.” Isten már rég befejezhette volna a fáraó győzködését, aki nem enged neki. Hányszor könyörgött a fáraó Mózeshez, egy-egy csapás súlya alatt, hogy imádkozzon szabadulásért. Azután hányszor gondolta meg magát… Már az előző csapások végzetesek lehettek volna, és csak az Úr döntésén múlt, hogy nem így történt. Miért várt Isten? Mi a célja a csapások sorozatával? Így szól:  „De mégis megtartottalak, hogy megmutassam neked az erőmet, és hirdessék nevemet az egész földön.”
Hajlamosak vagyunk, hogy az egész történetet csak Isten népe, Izrael szemszögéből olvassuk. Mintha Isten és az ő népe belterjes történetéről, másra nem tartozó magánügyéről lenne szó, amihez nem sok köze van – az egyiptomin kívül – a többi népeknek, az egész világnak. „Foglalkozzanak ezzel azok, akiknek különös és egyéni érdeklődése Izrael Istene.” – mondanák ma sokan. Ezzel szemben Isten nem pusztán Izraellel és Egyiptommal van elfoglalva. Nem kizárólag Izrael szabadulásának a története ez. Hiszen Isten minden népek Istene, és a célja az, hogy neve ismertté legyen az egész földön. Abban a világban, amit ő hozott létre, aminek ő viseli gondját, amit ő szeret az alkotó szeretetével. A fáraó szűnni nem akaró ellenállása, az engedékenység és ellenszegülés szabályos váltakozása, Mózes és Áron hűséges kitartása, a csapások egyre súlyosbodó terhe mind azt szolgálja, hogy az Úr ereje és hatalma ismertté legyen az egész földön. „De mégis megtartottalak…” Megtartja a fáraót – de itt már ítéletre tartja meg azt, aki megkeményíti szívét. Mindezt azért teszi, hogy hirdessék mind a mai napig, hogy az Úr megszabadít az elnyomástól és a haláltól, összetöri a kegyetlen és gyilkos uralkodó hatalmát, lerombolja annak munkáját, aki mindig a halált szolgálja az élettel szemben. Ez nem az egyház belterjes története, hanem az élet fejedelmének mindenek felett való hatalma! Az egész földre nézve cselekszik.
„Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved.” – imádkozik Isten népe, imádkozunk mi magunk a szabadító Jézus Krisztus szavaival újra és újra. Jézus azért élt, sőt, azért élt és halt meg, hogy az Atya nevét hirdessék, ismerjék és tiszteljék az egész földön. Nem pusztán az egyházban, nem kizárólag követői között, hanem az egész földön. „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” (Mk. 16.15) Az egész teremtett világnak, mert minden, az egész, az Atyáé. Akiket imádkozni tanít, „szenteltessék meg a te neved”, azokat mindenekhez küldi, mert mindent megváltott halálával és feltámadásával.
Ezzel az imádsággal kezdhetünk bekapcsolódni abba, ami oly fontos Isten számára. Vajon hogyan látja Jézus, mennyire formál bennünket az, amire imádkozni tanított? Vajon együtt dobban-e szívünk az övével, vágyjuk-e látni, hogy „hirdessék az ő nevét az egész földön”? Túlmutat-e látásunk önmagunkon, az egyházon, és felöleli-e az egész földet? És ezt nem valamiféle pragmatikusan értelmezett missziói szempontból kell egyen-egyenként meggondolnunk, tudniillik hogy növekednie kell a gyülekezetnek. Sokkal inkább lelkiségről, az Úrral való kapcsolatunk elevenségéről és valóságáról van szó. Hogy azonosulunk-e Jézussal, hogy olyanná leszünk-e, amilyen ő, ez keresztyén életünk legfőbb kérdése. Jézus Krisztus minden szava és tette, egész lénye egy szempontból ragadható meg: „szenteltessék meg a teneved!” Mindent az Atya akarata szerint, az ő dicsőségéért tesz. Kérjük őt, hogy ezt a lelkületet, ezt az irányultságot, ezt az egész világra kiterjedő isteni szándékot formálja meg bennünk. Lássuk, hogy Isten az egész világ Ura!
II. A teremtett világ Ura
Fontos látnunk, hogy az egyiptomi tíz csapás mindegyike a természet világához kapcsolódik. Nem önkényes ítélete Istennek, aki például idegen hadsereget is fordíthatott volna Egyiptom ellen. Nem is lehet ezeket a jelenségeket a „csodás” jelzővel illetni, hiszen mindaz, ami Egyiptom földjét érte megtalálható volt az élet mindennapi menetében. Ugyanakkor az is téves lenne, ha pusztán természetes magyarázatot szeretnénk adni a történtekre. A csoda és a természet mindennapi működése között lássuk az eseményeket úgy, mint az elszabadult természet jelenségeit. A teremtett világ nem úgy működik, mint normálisan, a hétköznapi jelenségek eltorzulnak, irtózatos méreteket öltenek és pusztító intenzitással sújtanak. Mi áll mindezek hátterében?
Az isteni törvénytől eltérő társadalmi rend. A fáraó fenyegeti Isten teremtési szándékait. Az Úr teremtésbeli parancsa: szaporodjatok és sokasodjatok. Ez az isteni áldás bontakozik ki Izrael életében, akik elszaporodtak, megsokasodtak Egyiptomban (1.7). A fáraó viszont szembekerül az áldást adó Istennel. Félelmében, hogy túl sokan lesznek Izrael fiai, valamint mérhetetlen és kielégíthetetlen haszon utáni vágyában embertelen körülmények között dolgoztatja a hébereket, majd elrendeli, hogy minden újszülött fiúgyereket el kell pusztítani. Ahol azonban az Istentől való törvényeket lábbal tiporják a társadalmi kapcsolatokban, ott nem csak az emberek élete, hanem az egész föld megromlik. Ahol a fáraó az élet Istene ellen fordul parancsával, ott Isten teremtett világa is kifordul magából. A tíz csapásban azt látjuk, amint a természet kitör normális keretei közül, és szabadjára eresztetik. Mindennek nyomában káosz és pusztulás jár. A víz már nem víz, a betegségek pusztítóak, a rovarok minden mértéken felül elszaporodnak.
A jégeső olyan, amilyen még nem volt, mióta emberek lakják Egyiptomot – olvassuk. Figyeljük a pusztítás mértékét: „Elverte a jégeső egész Egyiptomban mindazt, ami a mezőn volt: embert és állatot, a mező minden füvét is elverte a jég, összetördelte a mező minden fáját.” A jégesőt követő sáskajárás hasonlóan totális: amit meghagyott a jégeső, azt mind felfalták a sáskák. (Az eredeti szövegben 11-szer szerepel a „mind” szó a 12-15 versekben.) A kilencedik csapásban tapintható, sűrű sötétség borítja Egyiptom földjét. A teremtés a visszájára fordul. Hiszen Isten így szólt a teremtés hajnalán: „Legyen világosság! És lett világosság. … elválasztotta … Isten a világosságot a sötétségtől.” (1Móz. 1.3-4) Amit Isten elválasztott, az most összekeveredik… A sötétség, a káosz, a pusztulás szedi áldozatai Egyiptomban. Ahol az uralkodó az élet Istene ellen tör, ott az élet a visszájára fordul.
Korábban nem látott módon megszaporodnak az árvízek Kelet-Magyarországon, mert a gátlástalan fakitermelés következtében az eső és az olvadó hó feltartóztatás nélkül zúdul le a hegyoldalakon Ukrajnában. Kipusztul a Tisza élővilága, mert az aranybányászathoz használt ciános oldószer baleset következtében végzetes szennyezést okoz. Éhség és betegségek pusztítanak naponta tízezreket Afrikában, miközben a világ gazdagabb felén fegyverekre és katonai fejlesztésekre a szükséges segélyek sokszorosát költik. A – gyakran korlátozhatatlannak tűnő – széndioxid kibocsátás és az ezzel járó felmelegedés következtében olvadnak a gleccserek az Alpoknak, zsugorodnak a sarki jégtakarók. Jéghegyek szakadnak le és indulnak útnak. Apokaliptikus próféciák hangzanak: leállhat a Golf-áramlat, újabb jégkorszak köszönthet be az északi féltekén. A beköszöntő éhínségek és nyomorúságok újabb háborúk kirobbantói lehetnek… Mindezeket folyamatosan halljuk mindannyian.
De milyen összefüggésbe ágyazzuk a híreket? Hogyan magyarázzuk a kialakuló helyzetet? Mit jelent ebben az összeföggésben, hogy Isten az egész föld Ura?
Bár nem mindent látunk tisztán, és nem egyezik mindenben a szakemberek véleménye, a bibliai igazságot bizonyos jelenségek kapcsán világosan szemlélhetjük. Ahol az önzés, a mindenek előtti haszon, a pénz uralma nyer teret, ott idővel a teremtett világ eltorzul, az élet ellehetetlenedik – mindannyiunk számára. Van, ahol ez egyértelműen megmutatkozik, pl. a tiszai árvizek esetében, és van, ahol ez sokkal összetettebb és nehezebben követhető, pl. a globális felmelegedés okai és következményei tekintetében. Mire hív bennünket, hogy Isten Jézus Krisztusban mindenek Ura?
Először is hitre és bizalomra. Amint esetleg szaporodnak az apokaliptikus próféciák, úgy válik az emberiség egyre agresszívebbé és/vagy egyre reményvesztettebbé. Mi azonban hisszük, hogy Isten tartja kezében mindazokat a folyamatokat, amelyek fenyegethetik az életet. Bizonyosságunk van arról, hogy az utolsó szó – globális értelemben is – az életé, hiszen Isten Izrael szabadulása, majd Jézus Krisztus váltsága által új eget és új földet teremt. E világ fáraói mindvégig ellenállhatnak neki, a szabadulást és újjáteremtést semmi nem hátráltathatja.
Másodszor egyszerűbb és elégedettebb életre. Ha belátjuk, hogy az élet a mai formájában nem fenntartható, ha hisszük, hogy a teremtő Isten ajándékainak sáfárai vagyunk, érjük be kevesebbel. Elgondolkodtató, hogy ha a világban a jobbnak mindig a több, a nagyobb, az erőteljesebb számít, miért van az, hogy leggyakrabban mi is csak ezt tartjuk szem előtt? Isten szempontjából a jobb lehet a kevesebb, az egyszerűbb, a gyengébb.
Harmadszor tudatos, stratégikus döntésekre. Munkahelyi pozíciónkban, egyéb helyeken újra és újra döntéshelyzetbe kerülünk. Választhatunk, hogy a pénz, a profit, az elnyomás, a halál uralmát, vagy az élet, az áldás, azaz Isten uralmát képviseljük egy-egy helyzetben. Ha folyamatosan imádkozzuk,  „Szenteltessék meg a te neved”, és egyre inkább átjár bennünket ennek igazsága, bizonyára nemcsak felismerjük, hogy mi az Úr szerinti választás, de lesz elég erőnk és bátorságunk őt választani. És bár mindeddig úgy tűnik, a fáraó eredményesen ellenáll az Úr követeinek, Isten munkája feltartóztathatatlanul halad előre. ÁMEN!