Lovas András Dr.

Sorozatunk az őszi hálaadás keretében: igék, amelyek meghatározóak voltak abban, ahogyan Isten vezette és formálta gyülekezetünket, közösségünket az elmúlt két évtizedben. Olyan Istentől jött igék/üzenetek/bibliai szakaszok, amelyek világító fáklyaként mutatták, hogy kik vagyunk, valamint, hogy merre és hogyan vezet. 2008 februárján a ma olvasott bibliai szakasszal álltam a gyülekezet elé. Ez határozta meg látásunkat 2008-2014 között. Amiről akkor álmodtunk, azt ma ünnepeljük/azért ma adunk hálát.
Három gondolatban szeretnék szólni arról, amit ez a bibliai ige jelent nekünk. Az alaptétel: Isten folyamatos megújulásra hívja népét, mert ő mindig újat cselekszik.
I. Hogyan szólt hozzánk ez az ige a múltban?
 Az bibliai szakasz kontextusa és üzenete: Isten cselekedete mindig új
Ha valaki Ézsaiás próféta könyvének 40. és következő fejezeteit olvassa, örömhírrel találkozik. Ezeket a fejezeteket áthatja az örömnek, a vigasztalásnak, a reménységnek a hangja. Ézsaiás örömhírt, evangéliumot hirdet a fogságban lévő népnek. Ez a jó hír nem vákumban hangzik el, hanem Izrael életének egy konkrét, történeti valóságában. A jó hír nem valamiféle ideológia, hanem az az üzenet, hogy Isten itt és most uralkodik. A Babiloni fogság idején Isten bejelenteti a prófétával ezt a jó hírt. Leteltek bűnhődésük napjai, jön az Úr, és szabadulást szerez. Izrael 70 éve a babiloni fogságban él. A helyzet, emberi szemmel nézve, reménytelen. Otthonuk és a templom romokban, generációk óta idegen országban, idegen nép között élnek. Ennek a népnek nincsenek nagy elképzelései a jövőről. Eszük ágába se jut megpróbálni lerázni a babiloni igát és megszervezni magukat, hiszen egy ilyen próbálkozás esélye a nullával egyenlő. De Isten megszólal, és hiába Babilon minden hatalma, amellyel Izrael jövőjét magába szándékozik zárni, valamint nem akadály Izrael csüggedése a fogság hosszú és reménytelen évtizedei miatt, mert az, aki megszólal, új jövőt nyit mind Babilon, mind Izrael életében. Ehhez az újhoz azonban meg kell érteniük Isten szavát: „Ne a régi dolgokat emlegessétek, nem a múltakon tűnődjetek! Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni, majd megtudjátok! Már készítem az utat a pusztában, a sivatagban folyókat fakasztok … " Isten cselekedete mindig új, mindig több, mint amit mi elgondolunk, vagy elképzelni tudunk. Az evangélium, az örömhír, hogy Isten uralkodik, és ez az uralom, amit Jézus Krisztus halála és feltámadása által szerzett meg az ördög minden hatalma felett, mindig több, mint amit népe elképzel.
Ha mi Jézus követői vagyunk, az azt jelenti, hogy Jézus előttünk jár, és ő szabja meg, hogy hova megyünk, mit teszünk. Isten népének a fogságban meg kellett hallania, el kellett hinnie, hogy valami új készül, valami olyan, amire az Egyiptomból való szabadulás óta nem volt példa. Ha akkor a Vörös tengeren keresztül vezette ki népét a rabszolgaságból, akkor most a sivatagon keresztül készít biztonságos utat, ha kell, folyót fakaszt, hogy népe visszatérhessen ősei földjére. Természetesen Istennek ez az ígérete túlmutat a történeti helyzeten: Isten egész teremtett világ feletti uralmát fogalmazza meg. Szemben azzal a hittel, amely minden igazságot tud, de kizárólag a múltba tekint, az Úr az ő szavával olyan hitet kíván ébreszteni Izraelben, amely képessé teszi Isten népét arra, hogy ne csak elhiggye, hogy Isten ma is Isten, és újat cselekszik, hanem rá is merje magát erre bízni. Amikor eljön az idő, le kell győznie kishitűségét, és el kell indulnia a jövő felé, amit Isten készít nekik. Birtokba kell venniük azt a jövőt, amit Isten ígérete tesz lehetővé, és Isten hoz el azzal, hogy újat cselekszik.
Mit jelentett ez nekünk 2008-ban? Miért lett gyülekezetünknek "életformáló igévé?" 2004-ben költöztünk be a templomba, tíz éve volt a templomszentelési ünnepünk. Nagyon nagy álmunk teljesedett be, sok-sok imádságunk, munkánk, áldozatunk öltött testet abban, hogy ez megtörtént. 2008-ban pedig már négy éve éveztük az új helyet. És rájöttünk, hogy "belaktuk" az épületet. Ezt mondtam erről akkor: „Megvalósult a nagy álom, felépült a templom, „belaktuk”, kialakultak a szolgálatok, és megmaradhatnánk ezen a ponton. Sok új család csatlakozott a gyülekezethez, és ha semmi újat nem teszünk, akkor is – és ezt alázattal mondom – jó gyülekezet, Istentől megáldott közösség vagyunk. És ezen a ponton kapcsolódott össze bennem Isten megújuló és fellobbanó elhívása a misszióra, közös beszélgetéseink, az egyre gyakrabban jelentkező szükségek, majd a később képbe kerülő építkezés gondolata. Isten újat cselekszik, ő előttünk megy, és ebbe az újba hív meg bennünket.”
Ezt a "belakást" a következő módon értettük meg. Elénk került egy írás szervezetek (gyülekezetek) életének szakaszairól. Ezen elmélet szerint egy gyülekezet életében négy fázist különböztethetünk meg. Ezek a kreatív-álmodó szakasz, a szervezés-megvalósulás szakasza, a védekező önigazolás és kudarc szakasza, majd a másokat vádoló-meghalás szakasz.
A kreatív-álmodó szakasz, értelem szerint, az, amikor valami újnak a gondolata fogalmazódik meg. Ezt az időszakot a lelkesedés, a reménység, az ötletek, és gyakran egy kis káosz jellemzi. Sok minden mozdul, és kevés dolog épült még ki.
A második szakasz, amikor az álom valósággá válik (pl. a templom felépül), és nagyon sok szervezésre, egyeztetésre van szükség ahhoz, hogy minden megfelelően működjön, minden és mindenki megtalálja a helyét, kialakuljon a mindennapi élet stabilitása, átlátható ritmusa. Ez gyakran kemény munka, és kevésbé lelkesítő, mint az első fázis. Ennek a szakasznak nem az a végső célja, hogy innentől fogva minden ugyanúgy maradjon az idők végezetéig, hanem hogy a gyülekezet, legyőzve korábbi akadályokat, visszatérjen – eredeti elhívásának megfelelően – az álmodás szakaszához, és újabb problémákat hozzon létre, amelyeket majd megint meg kell oldani.
Ha ez nem történik meg, beköszönt a harmadik szakasz: az önigazolás, a védekezés, a kudarcok időszaka. Nincsen új látás, nincsen új cél, beálltunk a mindennapokba, járjuk a kitaposott ösvényeket, végezzük a megálmodott szolgálatokat, mindezt egy hamis biztonságban élve. Ebben a hamis biztonságban, amikor már Istenre is alig kell figyelni, nyilvánvalóan elromlanak dolgok, egyre kevesebb a szolgálatra való motiváció, az előretekintés, erősödnek a kritikák, de a vezetés csak védi önmagát és magyarázza a helyzetet. Ha ebben az állapotban túl sokáig marad egy gyülekezet, elérkezik a végső…
… a negyedik szakasz, amelyben súlyos válságba kerül, látás és cél hiányában elerőtlenedik, elfogy, és meghal. Közben erősödik a vádaskodás: lelkész a gyülekezetet, presbitérium a lelkészt, lelkész és gyülekezet az egyházat, az államot, a korszellemet, a pénzhiányt és folytathatnánk a sort.
És egyszer csak megértettük: igen, könnyen sodródunk a 3 fázis felé… de Isten újra hív! Újat készít, előttünk megy. És azt mondtuk: vissza a kreatív-álmodó szakaszba! Vissza az elhívásunkhoz, hogy minél többen megismerjék Jézust. Vissza a hőskorba, amikor hitből álltunk neki az építkezésnek. Vissza oda, hogy Isten vezessen minket, oda, amit ma még nem látunk, a bizonytalanba… és ezt három konkrét dologgal kötöttük össze: építkezés (adóssággal kezdtük!, nem nulláról, hanem mínuszból - amikor kitört a válság….; harmadik lelkipásztor szolgálatba állítása; és újabb istentisztelet indítása.) És ma két dologért adunk hálát. Az első, hogy ez megvalósult, és sokan részesei voltatok és vagytok - dicsőség érte Istennek, A második, továbbra is van látásunk, és úgy érzem, a kreatív-álmodó szakaszban vagyunk, hiszen terveink, álmaink vannak: a felnőtt gyülekezet, amihez kapcsolódik a Tanítványság Iskolájának indítása, valamint gyülekezetplántálási reményeink egy napon…
Ezt jelentette számunkra ez az ige 2008-ban. Megértettük, hogy Isten folyamatos megújulásra hív. Most lássuk másodszor azt, hogy miért van erre szükség Isten népének az életében, és minden keresztény gyülekezet életében.
II. Miért van szükség folyamatos megújulásra?
Mert Isten mindig újat cselekszik
Mit jelent, hogy Isten mindig újat cselekszik? Miért mondja, hogy „ne a régi dolgokat emlegessétek, nem a múltakon tűnődjetek!”? Világosan kell látnunk, hogy a bibliai hithez mindig is hozzátartozott, hogy Isten népe emlékezik Isten múltbeli, hatalmas tetteire, szabadítására. Mi is emlékezünk ma, visszatekintünk arra, amit Isten közöttünk tett. És - ennél sokkal fontosabb - minden úrvacsorában emlékezünk arra, amit Jézus Krisztus értünk tett: a megváltás nagy történetére, dicsőséges győzelmére. Hogyne tűnődnénk a múlton, Isten hatalmas tettein történelemben, gyülekezetünk életében, sőt, egyéni életünkben is?! De fontos egy különbségtétellel élnünk: mire van az emlékezés, mire jó a visszatekintés? Arra, hogy hálát adjunk; azért, hogy erőt merítsünk; azért, hogy a jelenben keressük Isten akaratát - és nem azért, hogy nosztalgiázzunk. Amit Isten cselekszik, az új, nem áll szemben azzal, amit régen tett. De ha Isten népe Babilonban úgy emlékezik arra, hogy az Úr kihozta már egyszer népét a rabszolgaságból (Egyiptomból), hogy ez elhomályosítja előttük azt az újat, ami Isten most készül tenni, akkor "ne a régi dolgokat emlegessétek…"  Azaz Isten népe sohasem mondhatja, hogy a múltbeli tapasztalataink alapján "kiismertük" Istent; Isten népe sohasem kész/befejezett az Úrral való kapcsolatában és a neki való engedelmességben, hiszen Isten mindig újat cselekszik.
Mert az ember szíve mindig a régi felé húz
Miközben tehát Isten mindig újat cselekszik, azt is látnunk kell, hogy az ember szíve mindig a régi felé húz. Mit értek ezalatt? Azt, hogy az az új, amit az evangélium hoz egyéni és közösségi életünkbe; az, hogy Isten Jézus Krisztusban kiválasztott és elhívott a magáénak, megváltott, megszabadított és fiaivá fogadott; valamint az ehhez kapcsolódó öröm és hála; továbbá az ebből fakadó elköteleződésünk az Istennek kedves és megszentelt életre - nem természetes a számunkra. Ez az új a kegyelem, Isten Lelke munkájának a világa, de nem a sajátunk. És ezért jelenik meg újra és újra a lelki élet egy óriás ellensége: a visszarendeződés. Amint nem táplálja Isten Lelke és igéje egy közösség életét, amint elsodródik, elfordul egy gyülekezet (akár az egymást követő generációk következtében, ti. hogy az újonnan érkező generáció már csak fejben ismeri a nagy történeteket, de személyes tapasztalata nincs az Úrral), úgy rendeződik vissza az ember/a gyülekezet belső élete a régi felé. Lehet, hogy kívülről megmaradnak a formák, a vallásosság; de elvész Isten jelenlétének jó illata, a kegyelem átéléséből fakadó alázat, öröm és hála. Ezért van szükség a folyamatos megújulásra. Tim Keller így ír a keresztény egyház történelmében újra és újra megjelenő ébredésről/lelki megújulásról: "Az ébredés nem történeti különlegesség, hanem következetes mintája  a Szentlélek munkájának, amint egy  közösségben az emberi szív alaptermészetét lefegyverzi és visszájára fordítja."  (Center Church, 55)
Melyek annak jelei, hogy valaki vagy egy közösség megújulásra szorul?
Amikor számunkra a hit régi, a múltba zárt valóság lett, akkor megújulásra van szükségünk. Ezt a múltba zártságot - mind egyénileg, mind közösségileg - két látszólag egymásnak ellentmondó hozzáállás testesíti meg.
Az egyik a büszkeség, a hamis megelégedettség. Ilyenkor Isten népe az Istennel való élő kapcsolat helyett a múltat felhasználva próbál dicsőségre szert tenni. Amikor - miközben tele szájjal beszél Istenről, a múltról - észre sem veszi, hogy ez a múlt lépett az élő Istennel való kapcsolat, a rajta való függés, a benne való bizalom helyébe. Nem Istent keresi; Istent csak használja, hogy önmaga életét igazolja, vagy fényezze. Egyénileg, amikor sorolod a református ősöket, büszkén - de azt nem tudod elsorolni, hogyan és miben szabadított meg Isten - téged! Amikor lenyűgöző bizonyságtételt tud valaki mondani megtéréséről - de ez csak arra van, hogy maga előtt is palástolja, már régen nem találkozott az Úrral, aki egykor valóban hatalmasan cselekedett benne… Ez az, amikor büszkén zárulunk be a múltba… Erről a magabiztosságról így beszél Isten az Ószövetségben: "Meghízott Jesurún, kirúgott a hámból - meghíztál, kövér, hájas lettél! - és elvetette Istent, alkotóját, elhagyta szabadító kőszikláját." (5Móz. 32.15.) Az Újszövetségben: "Ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen…"  (Jel. 3.17) - De Isten újat cselekszik!
A másik hozzáállás a büszkeség ellentéte, az, amikor aggodalommal, keserűséggel, önsajnálattal zárjuk Istent a múltba. Amikor azt éled meg, hogy egykor cselekedett, de ma már ez nem várható. Egykor virágzott az életed, de ez már többet nem lehetséges valamiért. Múltja van egy gyülekezetnek, de jövője már biztosan nincs; elerőtlenedtünk, elfogyunk, kihalunk. Egykor jó volt, dicsőséges, erővel duzzadó - de ami ma van, az már egészen más. Amikor az aggodalom, a félelem, a panaszkodás, a bűnbakkeresés kezd meghatározó lenni bennünk - megújulásra van szükségünk. Annak felismerésére, hogy ő ma ugyanaz, mint egykor; és ma ugyanúgy kész cselekedni, amint régen is cselekedett.
Mindkét hozzáállásban közös, amit - szintén a kis-ázsiai gyülekezetek egyikének - Jézus így mond: "az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet."  (Jel. 2.4) Az első szeretet elveszett - mert az Úrral való kapcsolat megfakult. A fejedben ott van sok minden, az emlékeid megvannak, a válaszokat tudod… de a kegyelem ereje olyan rég járt már át, a Szentlélek fuvallata olyan régen ért el, hogy a tűz a szívedben csak pislákol. A hidegség, a közömbösség, a fáradtság, az erőtlenség, a kedvetlenség mind-mind ugyanarra mutat: megújulásra szorulsz. És az Úr így szól: Én újat cselekszem…
III. Mi szükséges a folyamatos megújulás átéléséhez?
Mire van szükségünk a megújuláshoz és mit tehetünk a megújulásért? Isten újat cselekszik - de ehhez nekünk semmi újra nincs szükségünk. Ha ránézek gyülekezetünk életére - az időszakokra, a kérdésekre, a megfáradásokra a megújulásokra - semmi újra nincs szükségünk ahhoz, hogy az új, amit Isten cselekszik, elérjen. Ha végiggondolom személyes utam az Úrral - hasonlóan megújulások, megfáradások, nehéz és szárnyaló időszakok, mélységek és magaslatok váltakozása - azt állítom és hirdetem: semmi újra nincs szükség ahhoz, hogy az új, amit Isten cselekszik elérjen. Nincs, és nem is kell, semmi új - nincs titok, nincs csodafegyver vagy módszer. És közben mégis újat várunk? És közben mégis megújulásra van szükségünk? Nem kell semmi új - és mégis az újra szorulunk?
A napokban János első levelét olvassuk a bibliaolvasó kalauz szerint. Egy visszatérő gondolat: amit hallottatok kezdettől fogva, abban maradjatok meg… Nincs benne semmi új - és ez mégis az egyetlen új, hiszen az evangélium, az örömhír, ahogy Isten megszólít, ahogy Krisztus evangéliumát felragyogtatja egy-egy konkrét helyzetben, az mindig új. A régi ige, a régi igazság, a régi evangélium, amit talán százszor és százszor hallottál - nem kell új, nem is létezik. És mégis, amikor a Lélek erejében megszólal, amikor téged, amikor bennünket megszólít, akkor bámulatos módon újat nyit meg. A régi ige, hogy "én újat cselekszem, most kezd kibontakozni" egyszer csak megszólított bennünket, egy konkrét helyzetben gyülekezetünk életében, és egészen új lett.
Hirdetem neked, és hirdetem a gyülekezetnek: semmi újra nincs szükséged, ha Krisztusban vagy! Ha Krisztus a tiéd, minden a tiéd, ha Krisztus a miénk, vele minden a miénk. Mert az evangélium mindig új! És mert egyedül az isteni szó, az isteni ige, Isten hozzánk a Szentlélek erejében érkező, kívülről bennünket elérő, igaz és objektív szava, Isten szava, amellyel hordozza az egész mindenséget - egyedül ez az, ami újat hoz. Minden egyéb csak a régi újrarendezése, a régi vakargatása… ne hidd el!
Mit tehetünk a megújulásért? Tedd ki magad az evangéliumnak, Isten igéjének. A folyamatos lelki megújulás nem más, mint hogy Isten szavának, vezetésének, akaratának folyamatosan kitesszük magunkat… Tegyük ki magunkat most, tegyük ki magunkat újra és újra, alázatban, bizalomban, teljes Istenen való függésben. Halljuk az evangéliumot, százszor és ezerszer, és imádkozzunk Isten Lelkéért, hogy tegye meg a csodát, és elevenítse meg számunkra Isten szavát. Mert az evangélium Isten ereje - nem más. Az evangélium, hogy Isten az ő Fiát, Jézust áldozta fel a mi bűneink miatt, hogy ő szenvedett, hogy nekünk békességünk legyen; és hogy ha mi ezt hittel elfogadjuk, az ő gyermekei vagyunk - ez Isten dinamitja. Semmi más nem pótolja Isten kívülről érkező, mindent átformáló, hatalmas szavát/igéjét, az evangéliumot. Ha azt hiszed/hisszük, bármi másban van az életünk, a gyógyulásunk, a szabadításunk, a jövőnk… az annak a jele, hogy elfelejtettük az evangélium erejét. Számos dolgot kínál, helyez ennek helyébe a mai korszellem, de mi valljuk: nincs más! Ezért halljuk most Isten szavát, majd énekeljük vele együtt: "Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni, majd megtudjátok. Már készítem az utat a pusztában, a sivatagban folyókat fakasztok." Ámen!
Lovas András

Mózes 4. könyvéből olvasom ma is az igét, a 14. fejezetből, de mivel fontos, hogy az egész történetet magunk előtt lássuk, amibe a mai szakasz illeszkedik, tekintsük át először ismét az alaptörténetet! A pusztai vándorlás idején vagyunk Izrael életében, ami két végpont közötti élet. Egyiptomban, rabszolgaságban, pusztulásban, halálban volt Izrael, ahonnan Isten Mózes által kiszabadította őket. Szabadulás, a tíz csapás, a Vörös-tengeren való átkelés - mindez hatalmas megtapasztalása volt annak, hogy Isten munkálkodik. Most pedig vezeti őket, át a sivatagon, amin – földrajzi értelemben is – keresztül kell menniük ahhoz, hogy megérkezzenek Kánaánba, arra a földre, amit Isten otthonul ígért nekik. A pusztai vándorlásnak nagyon fontos eseménye a szövetségkötés. Amikor Isten kihozza őket Egyiptomból, azt mondja nekik: én a ti Istenetek leszek, veletek maradok, tiétek leszek, ti az én népem lesztek, és beviszlek titeket abba az otthonba, abba az új életbe, amit még az ősatyáknak ígértem. Ennek a szövetségkötésnek a dokumentuma a Tízparancsolat. A pusztai vándorlásnak egy epizódját vettük múlt héten, és ez folytatódik ma: amikor Mózes Isten parancsára kiküld tizenkét kémet, tizenkét törzs tizenkét vezető emberét, hogy menjenek előre Kánaán földjére és nézzék meg, hogy milyen az a föld. Arról beszéltünk múlt vasárnap, hogy a kémek visszajönnek, de tíz közülük alapvetően félelmet gerjeszt. Először még azt mondják, jó a föld, de hozzáteszik: nem tudjuk elfoglalni, túl erősek a lakosok, nem tudunk oda felmenni. Majd pedig elkezdik rossz hírét terjeszteni a földnek: nem is jó, rossz az egész, nem mehetünk oda. Két kém van, Józsué és Káleb, akikben a bátorság lelke van, akik azt mondják: felmehetünk, el tudjuk foglalni, mert Isten nekünk szánta azt a földet. A mai szakaszban azt láthatjuk, mi a hatása a népre a kémek beszámolójának, és mit mond Isten mindezek után.
Isten súlyos ítéletet hirdet: negyven év pusztai vándorlás a következménye a hitetlenségnek. Ez a negyven év pusztai vándorlás annyira meghatározó döntése Istennek, hogy a fogalom túllépett Izrael életének az összefüggésein, fogalommá lett, nagyon sokszor használják ezt a kifejezést a mai napig az emberek. Érezzük a súlyát. A nyomorúságnak, a börtönnek, a nélkülözésnek a szimbóluma lett.
Milyen az az Isten, aki ilyen döntést tud hozni? A szerdai bibliaórán felolvastuk a történetet, és az volt a feladat, hogy egyetlen szóval próbáljuk kifejezni, milyen az az Isten, akivel itt találkozunk? A következő szavak hangoztak el: bosszúálló, kemény, következetes – ez utóbbi volt talán a legkedvesebb. Ha ez így van, hogyan viszonyuljunk akkor ehhez a történethez? Sőt: hogyan viszonyuljunk ehhez az Istenhez? Ha ilyen volt Isten akkor, milyen ő ma? Kicsoda ő? Gyakran úgy próbálják ezt a nehézséget megoldani az emberek, hogy azt mondják: az Ószövetség Istene bosszúálló, kemény. A mi Istenünk, az Újszövetségé egészen más: irgalmas, megbocsátó, szerető – ez a kép közelebb áll hozzánk. Csakhogy erre a különbségtételre, a Biblia kettészakítására semmi felhatalmazásunk nincs. Ugyanarról az egy Istenről van szó. Jézus ezt az Istent nevezte az ő Atyjának. Jézus teljes mértékben megerősítette mindazt, amit Isten önmagáról az Ószövetségben kijelentett. Látni fogjuk: ha evvel az Istennel nem tudunk megbékélni, akkor Jézussal sem tudunk megbékélni.
Miről szól ez a történet? Ítéletről? Valószínűleg azt mondanátok rá legtöbben: igen. Kegyelemről? Ezt kevesen válaszolnák. Pedig alapvetően ez a történet a kegyelemről (és az ítéletről) szól. Vizsgáljuk meg három pontban ezt a történetet!
-          Nézzük először azt, hogy mi Isten ítélete! Mit és miért dönt Isten?
-          Másodszor: hol van Isten bocsánata, kegyelme ebben a történetben? (Mert benne van!)
-          Harmadszor pedig szeretnék megnevezni néhány, a történetből fakadó, mindannyiunk számára életbevágó gyakorlati kérdést a megbocsátás, kegyelem, ítélet, bűnhődés témájában.
1. Mi Isten ítélete?
Ahhoz, hogy megértsük, mit és miért ítél meg Isten, meg kell értenünk Izrael bűnének súlyos, végletes voltát. Azzal ugyanis, hogy azt mondták: azért akar minket az Úr bevinni Kánaánba, hogy ott meghaljunk mi magunk, a feleségeink és a gyermekeink; azzal, hogy vezetőt akarnak választani maguknak, aki visszaviszi őket Egyiptomba - teljes mértékben lenullázták Isten ígéreteit. Gondoljuk át részleteiben, mi is történt ezzel a néppel! Miért szabadítja ki őket Isten Egyiptomból? Miért tesz csodákat velük? Miért nyitja meg előttük a Vörös-tengert? Mi munkál akkor, amikor a Sinai hegynél szövetséget köt velük? Miért vezeti őket keresztül a sivatagon? S most, amikor itt állnak az ígéret földje határán, miért akarja bevinni őket oda? A válasz egyszerű: azért mert megígérte az ősatyjuknak, Ábrahámnak, akit elhívott és megáldott. Isten azt mondta egykor Ábrahámnak: nagy néppé teszlek, neked és utódaidnak adok egy országot, megáldalak, és benned megáldom a föld minden nemzetségét. Isten hűséges ehhez a több évszázados szövetséghez, melyben elkötelezte magát ez iránt a nép iránt. Történelmük minden mozzanatában Istennek ehhez a szövetséghez való hűsége, szeretete munkál, minden lépést ez visz előre. Ezen a ponton is, amikor itt vannak az ígéret földjének a határán, ezt a szövetségben adott ígéretet akarja Isten beteljesíteni: otthont, életet, áldást adni a népnek.
S akkor egyszer csak a nép azt mondja: nem, ott a halál vár ránk. Menjünk vissza, csináljunk mindent vissza, amit Isten eddig velünk tett! Ezzel a lépéssel a szövetség, a kapcsolat értelmét vesztette. Az egyik fél felmondta a szövetséget, semmissé tette az ígéreteket. Hiszen mindazt, amit Isten a szövetséghez hűen, ígéreteihez ragaszkodva megadott nekik, ezek most mind eldobják maguktól. Ez olyan, mintha egy házasságban, ahol férj és feleség szeretetteljes szövetségre léptek, megfogadták egymásnak, hogy együtt fogják leélni az életet – egyszer csak egyikük azt mondaná: nekem nem kell a te otthonod, a munkád, a gyerekeid, nem kell a teáltalad elképzelt jövő, nekem nem kellesz te magad, úgy, ahogy vagy. Mekkora arcul ütés ez! Akkor annak a házasságnak vége van – és ezt mindannyian értjük, akik emberi kapcsolatokban élünk. Ha valaki ezerszer rád vágja az ajtót, egy ponton túl nem tudod már életben tartani azt a kapcsolatot. Pontosan ezt teszi Izrael. Ilyen arcul ütéssel mondja fel az Istennel kötött szövetségét. 
Ezért így szól Isten: „Meddig utál ez a nép engem? Meddig nem hisz bennem a sok jel ellenére sem, amelyeket közöttük tettem?” A szövetségtörést elszenvedő fél mondja: meddig csinálod még ezt velem? Már többször megtörtént a pusztában, újra és újra, és én mindig új kezdést, új lehetőséget adtam. De meddig folytatjátok még? Isten nagyon súlyos kifejezést használ itt: meddig utál – más fordítások szerint: meddig gyaláz, meddig vet meg – engem ez a nép, az én szövetséges társam? Közöttük vagyok hűségesen, mindenben az életüket munkálom, és ők azt mondják rólam: halált akarok? Értitek a hűtlenséget elszenvedő fél fájdalmát? Azt mondja Isten: ez a nép valamikor szív szerint benne volt ebben a kapcsolatban, szeretett, bízott bennem, engedelmességet fogadott nekem, - most egyszerre csak kilépett, elege lett, megutált és megvetett, lenéz és semmibe vesz.
A bűn tehát, ami kiváltja Isten ítéletét: a szövetségtörés. Nagyon szeretném hangsúlyozni: az nem szövetségtörés, ha valakinek, aki Isten népéhez tartozik, hitbeli kérdései, problémái, kételyei vannak. Az sem szövetségtörés, ha valaki még nem tartozik Isten népéhez, még nem követője Jézusnak, csak keresi, vagy még abban is bizonytalan, hogy őt keresi-e, nem tudja, hogyan áll Istennel. Az sem szövetségtörés, ha valaki keresztény létére elsodródik, eltávolodik Istentől, és érzelmileg, vagy akár erkölcsileg is nagyon mélyre kerül. Nem szövetségtörés az, ha valamilyen bűn megjelenik Isten népének az életében, és meg kell belőle térnie. A szövetségtörés az, amikor valaki Isten szövetségét tudatosan, egyértelműen, kitartóan, visszatérően megveti. A szövetségtörés az, ha valaki elindult Jézus útján, elkötelezte magát mellette, hitvallást tett, belépett az Isten népébe és a gyülekezet közösségébe, élte ezt az életet – de különböző okok miatt oda jut, hogy egyszer azt mondja: elég, vége, otthagyom Istent. Nem érdekel többé Isten, nem fogok neki engedelmeskedni, nem fogom őt követni, nem akarok vele élni. Nem akarok többé vele semmit!
Érezzétek meg ebben Isten fájdalmát!
A Római levélben hasonlóan olvassuk: „Avagy megveted jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát, és nem veszed tudomásul, hogy téged az Isten jósága megtérésre ösztönöz? Te azonban kemény szívvel és megtérés nélkül gyűjtesz magadnak haragot a harag napjára, amikor Isten nyilvánvalóvá teszi, hogy igazságosan ítél.” (Róm.2.4-5.)
Kemény szívvel, megtérés nélkül…
Ezért mondja ki Isten az ítéletet: „Megverem őket dögvésszel, elűzöm őket.” Majd Mózeshez fordul: „de téged náluk nagyobb és erősebb nemzetté teszlek” Ez tehát Isten döntése: azonnali halál a szövetséget felrúgó, Istent megvető népre – de Mózesen keresztül hűségesen életben tartva az ígéretet. Mert Istennek a munkája tovább kell, hogy menjen a népek között. Isten nem adja fel az egész világ üdvösségét – hiszen a legvégén erre futnak ki az ígéretek, ezt célozza a szövetség: hogy áldást nyerjen minden nép, hogy az egész világ megismerje őt.
Milyen ez az Istent? Bosszúálló? Kemény?
A történet mégsem így végződik. Isten meghirdeti az ítéletet a nép felett – de egyszer csak megjelenik valaki, aki odaáll Isten és a nép közé. Ráadásul úgy, hogy azt a népet képviseli, amelyet Isten elítélt jogos haragjában. A nép oldalára áll, és elkezd imádkozni, közbenjárni Isten bocsánatáért. Az a Mózes teszi ezt, akit a felbőszült nép három társával együtt néhány perccel korábban meg akart kövezni, ki akart irtani maguk közül. Csak Isten dicsőségének megjelenése tartja őket vissza ettől. Isten megjelenik hatalommal és dicsőségesen, bejelenti az ítéletét, azt mondja Mózesnek: ők meghalnak, belőled nagy nép lesz. Mózes azonban ellenáll: „Nem, Uram. Nem azt akarom, hogy belőlem legyen nagy nép, hanem azt akarom, hogy könyörülj meg ezen a népen!” Ez ugyanaz a Mózes, aki – mint két hete tárgyaltuk - a pusztában a hús hiánya miatt lázadozó népre tekintve azt mondta Istennek: elegem van belőlük! Ekkor sem azt kérte: öld meg őket, hanem azt mondta: nem bírom őket tovább vinni, ölj meg engem! Most pedig ott áll Isten előtt és közbenjár ezért a népért.
Imádságában kettős érvvel kéri Isten kegyelmét számukra:
Az egyik dolog, amire apellál: „Nézd, Uram, a te dicsőségedet a népek között!”  Hiszen az egész megváltás erre fut ki: hogy Isten dicsőségét, őt magát megismerje minden nép. Meglepő Mózes fogalmazása, mikor azt mondja: „Uram, hallották az egyiptomiak, hogy te hoztad ki őket, és elmondták másoknak is. Hallották, hogy te ott vagy a nép között, megjelentél, vezetted Izraelt nappal felhőoszlopban, éjjel tűzoszlopban. Uram, ha te most lemészárolod őket a pusztában, akkor azt fogják mondani, hogy ezt azért tetted, mert nem voltál képes bevinni őket Kánaánba.”
A második dolog, amire apellál, még fontosabb: „Mutasd meg hatalmadat, ahogy megmondtad: az Úr türelme hosszú, szeretete nagy, megbocsátja a bűnt és a hitszegést. De nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem megbünteti az atyák vétkét a fiakban harmad- és negyed ízig.” Amire itt Mózes hivatkozik, az Istennek az Ószövetségben adott legszentebb, legmélyebb önkijelentése. Ezeket a szavakat egy hasonló helyzetben hallotta Mózes Istentől, amikor ő ugyanígy le akarta nullázni a népet egy éppen elkövetett szövetségtörés miatt. Ez az aranyborjú története. Mózes akkor is könyörög, azt kéri Istentől: „mutasd meg nekem, Uram, a te dicsőségedet, jelentsed ki nekem, hogy ki vagy te, jöjj velünk!” Isten erre azt mondja: „Elvonulok előtted és kijelentem neked a nevemet.” S ott mondja ezeket a szavakat Isten: „az Úr türelme hosszú, az Úr szeretete nagy, megbocsátja a bűnt, megbocsátja a hitszegést.” Isten itt a legmélyebb módon fedi fel Mózesnek, hogy ki ő. S most Mózes odaáll Isten elé és erre hivatkozik: „Te mondtad. Ezt mondtad, hogy ez vagy. Bocsáss meg nekik a te nagy szeretetedből!” Mi történik ezután? Isten elsöpri ezt a kérést? Vagy félig enged neki? Nem, azt mondja: „Megbocsátok a te beszéded szerint.”  Rátekint a közbenjáróra. Rátekint arra, aki közé és a nép közé állt. Rátekint az érveire, és azt mondja: „Megbocsátok. Nem pusztítom el őket. Nem veszítem el a szövetséget. Életben maradnak. Fennmarad a szövetségem evvel a néppel. Van jövőjük.” – Ez a kegyelem. Ez a bocsánat. Ez az örömhír. Ez az evangélium.
Mi történt itt? 
Isten meggondolta magát? Azt mondta, hogy vége, ítélet következik – s aztán azt mondja, hogy megbocsát, mert a közbenjáró odaállt? Teljesen komolyan gondolta ezt az ítéletet? Amikor kimondta, még nem tudta, hogy később meg fog bocsátani? Mózes meggyőzte őt, és ő belátta, hogy tényleg túl kemény volt? Akkor nem mindenható, mindentudó? És ekkora felelőssége van az embernek? Megváltoztathatja a történelem menetét azzal, hogy hatással van Istenre?
Ha viszont Isten pontosan tudta, hogy meg fog bocsátani, akkor miért hirdetett ítéletet? Hogyan lehetne komolyan venni az ítéletet, ha végül kiderül, hogy ő úgysem gondolta komolyan? És ha Isten mindenható és mindent tud – akkor az embernek egyáltalán nincs felelőssége? Ki állhat oda elé közbenjáró imádsággal? Milyen hatásunk lehet rá?
Mi az igazság?  Az igazság az, hogy ez a kettő csak a mi értelmünkben áll ilyen kibékíthetetlen ellentétben egymással. Isten mindenható. Pontosan tudja, mit cselekszik. És mivel szuverén Úr, ő azt cselekszik, amit akar. És mégis, ezzel együtt is az embernek van felelőssége, a közbenjáró imádságnak pedig van ereje. Ez felette van a mi emberi értelmünknek – mert Isten maga felette van annak. Jó megélnünk annak szépségét, hogy szövetséges népének vele való kapcsolata egy dinamikus, élő, személyes kapcsolat, amelyben imádhatjuk, magasztalhatjuk őt, a mindenható Urat, aki mindent tud, mindent kézben tart- és mi mégis elé állhatunk, könyöröghetünk, kérhetjük tőle, hogy változzanak meg a dolgok, sőt felelősségünk is tenni ezt. 
Gondoljunk bele Mózesnek, mint közbenjárónak a szerepébe! Az egész ügy súlya, az egész nép terhe a vállán van. Belép a résbe Isten ítélete és a nép közé. Isten felajánl neki egy cserét:  a népet elveszítem, te pedig élsz és nagy néppé leszel. De Mózes ezt nem fogadja el. Nem különül el népe bűnétől, hanem magára veszi a terhüket és beviszi Isten elé – eredően az ő Istennel való különleges, személyes kapcsolatából. Mint közbenjáró, latba veti az ő kapcsolatát a nép érdekében Isten előtt.
Lehetetlen dolog nem meglátni ebben az egyetlen igaz és tökéletes közbenjárót Isten és ember között: Jézust, aki ugyanezt teszi, odaáll Isten és a nép közé.
Mózes arra apellál, amit Istentől hallott, ami Isten legszentebb önkijelentése, hogy az Úr türelmes, késedelmes a haragra, megbocsátja a bűnt. Mózes ismeri a legmélyebb isteni kijelentést – Jézus pedig maga a kijelentés. Ő maga az, akiben Isten testet öltve közénk jött, akiben az Atya kijelenti az ő szívét.
Mózes azt kockáztatja, amikor Isten elé áll, hogy ha Isten beteljesíti az ítéletet a népen, akivel ő mint közbenjáró közösséget vállalt: a néppel együtt ő is elpusztulhat. Jézus bizonyosan tudja, hogy Isten beteljesíti rajta, mint közbenjárón az igazságos ítéletet, és el kell pusztulnia, hogy a nép, akivel közösséget vállalt, és akiért közbenjár, élhessen. Hogy Isten ma azt mondhassa mindenkinek: megbocsátok neked a te beszéded szerint. 
Milyen ez az Isten? Bosszúálló? Kemény?
A bocsánat teljes.  
A ma tárgyalt történet a legtöbb bibliaolvasó keresztény számára ambivalens. Sőt első olvasatra rosszabb is, mint ambivalens (bosszúállónak, keménynek találjuk benne Istent.) Mégis, szeretném, ha most a végén ezen ambivalenciák fényében ránéznénk Isten döntésére, cselekvésére. Isten megbocsát, de önmagára esküszik, hogy a nép, amely megvetette őt, nem fogja meglátni Kánaán földjét. Megértem, hogy ott feszül bennetek a kérdés: akkor milyen bocsánat ez? Miért nem teljes a bocsánat? Pedig a bocsánat teljes. Isten meghirdette, hogy ki fogja irtani ezt a népet, azután mégis könyörül, azt mondja: nem teszem, megmaradnak, élni fognak. Megtartom a szövetséget is, és a gyermekeiket beviszem az ígéret földjére. Ez Isten bocsánata. De akkor miért bünteti őket negyven év pusztai vándorlással?
A magyarázat részben az, hogy ez a kérdés a mi individualista szemléletünkből fakad. A Biblia, mind az Ó-, mind az Újszövetség Isten népéről beszél: népben, közösségben gondolkodik, ahol a generációk összekapcsolódnak; ahol fontos, kik voltak az őseink és ahol az utánunk jövő nemzedék az élet folytatását jelenti. Mi pedig, az egész nyugati világ, egyénekben gondolkodunk. Csak magunkat látjuk. Annyira egyénileg élünk meg mindent, az Istennel való kapcsolatunkat is: csak ő meg én, én meg ő. Megbocsátottál – akkor miért kell itt meghalnom a pusztában? Akkor miért nem viszel be? Az, hogy a nép, a közösség, a törzs fennmarad, nekünk kevésbé jelent bármit is. De látnunk kell, hogy ez nem így volt Izraelben akkor, és nem így van a világ számos társadalmában ma sem. Izrael, ha a történetben ezen a ponton megtért volna – később majd látjuk, hogy nem tette, de ha megtette volna, - kultúrájából, közösségi gondolkodásából adódóan azt mondhatta volna mély hálával a szívében Istennek: köszönöm, hogy megbocsátottál, köszönöm, hogy élünk, és köszönöm, hogy a gyermekeinkben be fogunk menni Kánaánba. A közösség továbbélése teljes mértékben Isten kegyelmének és megbocsátásának a jele.
Másrészt: ha Isten bevitte volna ezt a generációt az ígéret földjére, vajon működött volna velük a szövetség? A válasz az, hogy nem. Az előbb már utaltam rá: nem tért meg a nép, a szíve semmit sem változott, teljesen érintetlen maradt. Nézzük ugyanis a történet folytatását! Isten azt mondja: életben maradtok, de itt maradtok a pusztában. S erre mit mond a nép? Nem úgy lesz, nem fogunk negyven évig vándorolni. Akik eddig rettegtek és féltek, most hirtelen nagy bátorságra kapnak, s nyomban neki is akarnak indulni, elfoglalni, bevenni Kánaánt. Vétkeztünk ugyan, túl is vagyunk egy ítéleten és egy kegyelmen, de nem csendesedünk meg efelett, hanem akkor most gyerünk, menjünk fel a hegyre! Hiába inti őket Mózes, hogy ezzel most megint éppen az ellenkezőjét akarják tenni annak, amit Isten mondott. Arra is hiába figyelmezteti őket, hogy Isten nem fog velük menni ebbe az ütközetbe, nem fogja oltalmazni, áldani őket. Ők mennek – és belepusztulnak.
Egy bibliamagyarázó így fogalmazott ezzel kapcsolatban: „amit kitartó bolondsággal úgy véltek, hogy isteni szándék, az végül az emberi felelőtlenség eredménye lett.” Tényleg a pusztában haltak meg. De nem azért, mert Isten ezzel a szándékkal hozta volna őket ide – ahogyan vádolták őt, hanem azért, mert a keményszívűségüknek és önfejűségüknek ez lett a következménye.
Nehéz üzenet ez, de van, hogy túl késő. Ennek a generációnak az ideje már lejárt. A kegyelem nem járt le: Isten a meghirdetett ítéletet elfordította róluk. De annak a lehetősége, hogy bemenjenek a földre, részesüljenek az ígéretekben és Istennel közösségben teljes életet éljék – elvétetett. Bízhatunk és kell is bíznunk Isten kegyelmében és bocsánatában, ami bármikor bármeddig megadatik - de vannak dolgok, amelyek az idővel elvesznek a számunkra. S ezért nem mindegy, hogy ma történik-e meg az Istenhez fordulás, a bocsánatkérés, a valamiből való kilépés - vagy pedig várunk még egy napot, egy hónapot, egy évet, öt évet, tíz évet. Lehet, hogy mire felkelsz a halogatásból, lezárulnak a kapuk, visszafordíthatatlanná lesznek az események. 
A bocsánat teljes, de a bűnnek következményei vannak.
Az istentiszteleten, az igehirdetésen, az úrvacsorában, amikor a gyülekezet Isten előtt van együtt, akkor világos, kristálytiszta az Isten kegyelme, szabadítása és bocsánata. De amikor a mindennapi élet harcait éljük, akkor olyan könnyen elhomályosodik a kép. Miért? Azért, mert ha nem tudod, hogy a megbocsátott bűnnek is vannak olyan következményei, amivel együtt kell élni, és ez sokszor nehéz; akkor nagyon könnyen oda fogsz jutni, hogy visszafele olvasol. A tapasztalt nehézségekből visszafele gondolkodva felmerül benned a kétely: lehet, hogy Isten mégsem bocsátott meg nekem teljesen?
Ha valaki anyagi tisztátalanságokban, hazugságokban vesz részt, és egy ponton rászakad ennek a terhe, bűnné lesz a számára, világosságra jön vele, bocsánatot kér Istentől – Isten bocsánata teljes és valóságos. Nem egy ember tett már hitvallást erről. De hogy az elkövetett anyagi visszaélések következményeit hordozni kell, akár a családnak is - az nem arról szól, hogy Isten nem bocsátott meg teljesen és tökéletesen, hanem arról, hogy a bűnnek következményei vannak. Nagyon gyakran beszélgetek emberekkel, akiket válás, házasságtörés, vagy mindkettő terhel - mélyen hiszem, hogy Isten bocsánata és kegyelme erre nézve is teljes és tökéletes. Mégis, az ily módon összekuszált, szétzilált élet a tökéletes és teljes bocsánat birtokában sem lesz mentes nehézségektől és küzdelmektől. Fontos, hogy ha ezekkel szembesülsz, ne a bocsánat valósága kérdőjeleződjön meg benned! S lehet, hogy nem a hűtlen, a sértő fél vagy ebben a történetben, hanem elszenvedted mindezt, akár a házasságban, akár anyagi dolgokban: becsaptak, megloptak, hűtlenné lettek hozzád. Átéled mindezt, megbocsátasz, Isten előtt vagy, és mégis, a következményekkel együtt kell élned. Ilyenkor még fájdalmasabban merülhet fel a kérdés: mégse teljes Isten bocsánata? De igen!
Miről beszél mindez? Arról, hogy a bűn nem Isten és az én dolgom kizárólag. Az én bűnöm nem csak az ő meg az én ügyem. A bűn közösségi jellegű. Az egész emberi társadalom ilyen értelemben összekötött. Családon belül különösen igaz ez. A bűn hatással van a gyermekeinkre, a házastársunkra, a kollégáinkra – nem egyéni ügy. A felolvasott történetben Isten ígéretet tesz: a gyermekeket beviszem az ígéret földjére – de amíg ez meglesz, addig nekik is vándorolni kell. Az előttük járó nemzedék bűne keményen hatással van az életükre. Mégis az utolsó szó a történetben a kegyelem szava: beviszem őket, lesz élet. Isten gazdag a bocsánatban, a szeretetben és a hűségben. Megtartja szövetségét. 
Ha Krisztusban vagy, benne Isten népében, adj hálát ezért a szövetségért, lásd, hogy ez micsoda érték, micsoda ajándék! Ha pedig nem vagy még ott, tudd, hogy Isten ezt a lehetőséget nyitottá tette: ma is vár, ma is hív a vele való közösségbe minket.
Másrészt, ha Isten ma valamiben figyelmeztetett és megítélt, ha már rég itt lenne az ideje, hogy bocsánatot kérj, és felhagyj azzal, amiben hazugságban, hamisságban vagy hűtlenségben jársz, akkor hozd azt Isten elé és nagyon komolyan valld meg, mondd el neki, kérj bocsánatot és kérd az ő erejét! Mert a bűnnek következményei vannak.
Harmadszor pedig, ha keserűség, szomorúság, neheztelés van benned, mert valami nehéz dologgal, egy megbocsátott bűn nehéz következményeivel együtt élsz, és visszafele olvasva attól félsz, talán nem volt teljes Isten bocsánata, kegyelme, nem fogadott el téged teljesen - akkor lásd meg, hogy de igen! Krisztusban teljesen megbocsátott, teljes a kegyelme, és teljesen elfogadott téged. Veled van ezekben a küzdelmekben, ő a te segítőd, ő az, aki hordoz és vezet téged. 
Amen

A Református Bibliaolvasó Kalauz szerint Mózes 4. könyvét olvassuk ezekben a hetekben. Az igehirdetés alapigéje is ez. Mivel azonban a ma tárgyalt szakasz egy nagyobb történetnek a része, szeretném először ezt a nagyobb történetet röviden felvázolni, hogy ennek összefüggésében láthassuk a mai részt. A pusztai vándorlás idején vagyunk, ami Izrael, Isten népe életében két jelentős állomás közötti átmeneti időszak. Mögöttük van az egyiptomi rabszolgaság, ahonnan Isten Mózes vezetésével kiszabadította őket. Ez az egyiptomi kivonulás Izrael történelmében, és ezzel együtt minden zsidó ember tudatában a mai napig Isten nagy szabadító tettét jelzi. Mindenki ismeri a történet nagy fordulópontjait: egyiptomi tíz csapás, a Vörös-tenger szétnyílása – Isten győzelmesen kivezette népét és egy új életet ajándékozott nekik. Ennek az új életnek a kezdetén Isten szövetséget kötött velük. Azt mondta: ti az én népem vagytok, én vagyok a ti Istenetek. Izrael belépett ebbe a szövetségbe, Isten ígéreteket adott, és utána vezeti őket, át az Arábiai félszigeten, hogy végül megérkezzenek arra a földre, ami az otthonuk lesz, amit Isten ad ennek a népnek: Kánaán földjére. S a kettő között van a pusztai vándorlás időszaka.
Múlt héten arról beszéltünk, mit tesz Isten népe, amikor nehézség adódik az életében. Ma arról lesz szó, mit tesz Isten népe, amikor előtte van egy lehetőség, feladat, elhívás, kihívás. Múlt vasárnap láttuk, hogyan vallott kudarcot Izrael a jelen küzdelmeiben, a mai történet arról szól, mit kezd Isten népe a jövő ígéretével.
A jövő ígérete kétféle dimenziót hordoz számunkra.
Egyrészt Izrael története: rabszolgaság, pusztai vándorlás, majd megérkezés az ígéret földjére - minden keresztény embernek a mindenkori története is egyben. Hiszen kereszténynek lenni azt jelenti: hisszük és valljuk, hogy Isten Jézus által megszabadított bennünket a pusztulásból, a halálból, a rabszolgaságból. Az előttünk álló reménység pedig az, hogy Isten egy napon bennünket is, sokan másokkal együtt be fog vinni az ő országa teljességébe. Egy napon Isten újjá teremti a világot. Új eget és új földet teremt, ahol nem lesz halál, betegség, fájdalom, küzdelem. Jézus által, a Szentlélek ereje és valósága által már itt és most kóstolunk dolgokat ebből az eljövendő szép világból, ahogyan Izrael is kóstolhatta a kémek által Kánaánból elhozott szőlőt. De még itt vagyunk – s ebben az értelemben kereszténynek, Jézus követőjének lenni azt jelenti, hogy egyfajta pusztai vándorlásban vagyunk, egy zarándok létben. S ahogyan Izrael számára nehéz és küzdelmes volt a pusztában vándorolni – mi is megtapasztaljuk ezt. A szabadítás révén jobb lett minden, teljesen új reménység, új élet nyílt meg előttünk. Ez az élet Krisztussal összehasonlíthatatlanul jobb, mint bármi, ami előtte volt – de ez az élet nem küzdelmek, nehézségek és próbák nélkül való. És éppen azért, mert küzdelmes, nehézségekkel és próbákkal terhelt vándorlás ez – rendkívül fontos kérdés minden keresztény ember számára, hogy mennyire képes az eljövendőnek az ígéretére tekinteni, azt megragadni és annak a meghatározottságában élni. 
Másrészt a jövő ígéretének van egy evilági dimenziója is. Hiszen földi életünk keretein belül Isten mind közösségileg, mind egyénileg elhívásokat, ígéreteket, feladatokat és lehetőségeket ad. Hogyan ragadjuk meg ezeket? Hogyan indulunk el, hogy birtokba vegyük Isten ígéretét, az elkészített örökséget? A felolvasott történetben a válasz az, hogy bátorság és hit által. Minden azon múlik, hogy a félelem és hitetlenség lelke, vagy a hit és bátorság lelke munkál-e bennünk.
Három pontban szeretnék beszélni erről:
-          Mi a félelem természete és következménye?
-          Mi a bátorság természete és ára?
-          Hogyan adatik a bátorság Lelke?
Isten azt mondja Mózesnek: küldjön előre férfiakat, hogy kikémleljék a földet. A 4.Móz.13:2-ben van egy nagyon-nagyon fontos félmondat, ami kulcs-kérdés ebben a történetben. Isten azt mondja itt: „küldj férfiakat, hogy kémleljék ki Kánaán földjét, amelyet Izrael fiainak akarok adni!”. S ezt nem itt mondja először. Ez egy nagyon régi, generációkon keresztül hordozott és őrzött ígéret Izrael életében. Az egész helyzet megértéséhez a szívünkbe kell vésni, hogy ez a történet nem bizonytalanra fut ki. Isten egyértelműen kijelenti: ezt a földet nektek akarom adni. Nem úgy tájékozódik Izrael Kánaán földjéről, hogy közben fogalma nincs, vajon övé lesz-e az valaha is. Isten még az ősatyának, Ábrahámnak megígérte ezt a földet. A vele kötött szövetségnek része az, hogy övék lesz a föld, ott lesz az otthonuk.
Amikor Mózes kiküldi Izrael tizenkét törzsének a vezető embereit, hogy egész Kánaán földjét Délről egészen Északig járják be és kémleljék ki, akkor alapvetően két szempontot ad eléjük. Részben katonai felderítést kell végezniük. Milyenek a városok? Tábor jellegűek, vagy megerősített, fallal körülvett városok? Milyenek az emberek? Hányan vannak? A másik feladat pedig, hogy hírt kell hozzanak arról, milyen maga az ország? Mennyire vonzó? Mennyire gazdag? Abban a korban egy terület gazdagságát azon mérték le, milyen volt a föld gyümölcse.  Hogyan képes eltartani az a föld egy népet? Mózes ezekkel a szavakkal indítja el őket: „legyetek bátrak, és hozzatok a föld gyümölcséből!”
Amikor negyven nap múlva visszaérkezik a tizenkét kém, megállnak a nép és annak vezetői: Mózes és Áron előtt, és elkezdődik a beszámoló. Figyeljük meg, hogyan adja elénk a bibliai szöveg azt, ahogyan a tehetetlenség, a képtelenség érzése, a félelem eluralkodik a kémeken, majd az egész népen! A félelem lélektana azóta sem változott – ahogyan bennük működött, ugyanúgy működik bennünk is.
Hogyan hatalmasodik el tehát a félelem? A kémek először egy viszonylag objektív beszámolót tárnak Mózes és a nép elé. Azt mondják: valóban tejjel s mézzel folyó föld az. Meg is mutatják: ilyen a gyümölcse. Ez fontos. Ott van a nép előtt a titkosszolgálati jelentés, hallja mindenki, hogy a föld gazdag, jó, kívánatos. De nem csak a híre van ott, hanem ott van a föld gyümölcse is. Lehet látni, érezni az illatát, akinek jutott belőle, érezhette az ízét is. Tapasztalatot szerezhettek az eljövendő Kánaán valóságából. Következő mondatukban azonban már hozzáteszik a kémek: „kívánatos a föld, de erős nép lakja, a városok erődítményei igen nagyok, és még Anák ivadékait is láttuk ott”. Még ez a beszámoló is rendben van. Elmondják, mit láttak – majd a vezetők döntenek az elmondottak alapján. Nem az ő felelősségük minősíteni a látottakat és döntést hozni a nép sorsáról – ez a vezetők felelőssége, övék a felderítés volt. Úgy tűnik azonban, hogy elmondásukból a népre sokkal erősebb hatást gyakorolnak az ott lakó ellenfélről mondottak, mint a föld kívánatos voltának az elbeszélése és a gyümölcs, ami annak a látható bizonyítéka. Mert rabszolga-lelkű nép. Mert nem szokta a harcot. Káleb, akiről azt olvassuk, hogy benne a bátorság lelke lakik, azonnal megszólal ebben a helyzetben, és csitítja a népet: „bátran fölmehetünk, elfoglalhatjuk a földet, mert meg tudunk birkózni vele.” Innentől azonban mintha teljesen elszabadulnának az indulatok. Káleb józan, bátor, biztató szavai olyanok, mint olaj a tűzre. Ekkortól kezd elhatalmasodni az irracionális félelem. Figyeljétek! Mi azonnal a válasza a kémeknek? Parafrázissal mondom: „még hogy mi képesek lennénk erre?! Lehetetlen! Nem vagyunk rá képesek! Soha nem leszünk rá képesek! Képtelenség! Nem tudunk felmenni! Nem tudjuk elfoglalni!” Elkezdik ezt sulykolni a nép felé. S mivel semmiképpen nem akarták vásárra vinni a bőrüket, azt olvassuk róluk: „rossz hírét terjesztették Izrael között annak a földnek, mert azt mondták: az a föld, amit bejártunk és kikémleltünk, olyan föld, ami megemészti a lakosait.” Magyarul: rossz föld. Nagyon-nagyon rossz föld, ami megemészti a lakosait, ahol pusztulás vár az emberekre. Testvérek, ez nem a jövő, ez a pusztulás!
A félelem eluralkodásának első lélektani következménye, hogy ami eddig kívánatos volt számukra, az most utálatossá lesz a szemükben. Miért? Azért, mert amitől félünk, azt eltávolítjuk magunktól. Rossznak állítjuk be, gyűlöltté és utálatossá tesszük, démonizáljuk. 
A félelem további eluralkodásával irracionálisan hatalmassá nő a veszély a szemükben. Itt már úgy mondják: „láttunk ott óriásokat is”. Egy ősi zsidó mitológiai emlékezet elevenedik meg bennük. Noé történeténél olvasunk ugyanis arról, hogy Isten-fiak jöttek a földre és az emberek leányaival háltak, és óriások születtek belőlük. Anélkül, hogy ezt most magyarázni akarnám: ez a homályba vesző mitológiai történet kúszik be a gondolkodásukba, s már látni vélik ezeket az óriás, félig isten – félig ember különleges lényeket a kikémlelt földön. Irracionális, amit a félelem tesz velük.
De a félelem önmagukat is lenullázza a saját szemeikben: „olyannak láttuk magunkat, mint a sáskák, és ők is úgy néztek ránk.” Ez a félelem lelke. A szolgaság lelke. Előttük van az Istentől készített jövő, a föld, amiről ő kijelenti: „nektek akarom adni” – de ezek a férfiak a mindent eltorzító félelem szemüvegén át a pusztulás földjét látják, amelyben hatalmas óriások vannak, akik őket sáskaként csemegézik reggelire, ebédre és vacsorára. Egy földet látnak, ami megemészti a lakosait. Teljes irracionalitás. Így torzítja el a félelem a valóságot, így fosztja ki és teszi jövőtlen emberré az áldozatait. Lássátok meg, hogy az irracionális félelem emészti meg őket, nem az a föld, amit Isten elkészített és adni akar nekik.
Fontos most számunkra, hogy ennek a lélektani folyamatnak lássuk a teológiai oldalát! Hiszen a Biblia nem lélektani vagy egyéb bölcsességek gyűjteménye. Nem azért van, hogy okos elemző megállapításokat tehessünk a félelem természetével kapcsolatban. (Ez is hasznos, de nem ez a történet kulcsa.) A Biblia Isten és az ő szövetséges népe története, amelyen keresztül Isten ma is kapcsolatban van népével és cselekszik népe életében - ezek pedig mi vagyunk. A történet kulcsa, minden ezen fordul meg, hogy mit kezd Isten szövetséges népe Isten ígéreteivel. A kémek ugyanis tudják, hogy Isten ígéretéről van szó. Mi alapján állítom, hogy tudják? Annak az egyetlen szónak az alapján, amit kiejtenek a szájukon, mikor a kémkedésből visszaérkezve elkezdik a beszámolót. Ezt mondják: „valóban tejjel és mézzel folyó föld az.” Valóban? Miért, ki mondta ezt? Az beszél így, aki már hallotta ezt a szófordulatot. És ők tényleg hallották ezt, sokszor hallották. Isten beszéde ez, az ő ígéretének a nyelve. Ő mondta. „elviszlek titeket a tejjel és mézzel folyó földre.” Isten mondta, többször is, újra és újra. Nekik pedig ez az első szavuk: „valóban tejjel és mézzel folyó föld” – és ezzel nem tesznek mást, mint igazat adnak Istennek. Mikor azonban a maguk kezébe veszik annak eldöntését, lehetséges-e felmenni a kánaáni népek ellen - ebben a pillanatban elfordulnak Isten ígéretétől, és elfordulnak a hittől. Ebben a pillanatban már nem foglalkoznak azzal, amit Isten mond: „nektek akarom adni”, már nem is néznek Istenre. Ez végzetes mulasztás, mely válságba sodorja Izraelt, hiszen ennek lesz következménye aztán az egész nép jajveszékelése. De ez egyben nyílt szembeszegülés is azzal, amit Isten mond és elvár: hogy szövetséges népe vegye őt komolyan. Ha ezt nem teszi, azzal megveti Istent.
Több szinten lehet erre reflektálni magatokban.
Az első, egyénileg: ha Jézus követője, keresztény ember vagy - amikor bármiféle félelem elkezd elhatalmasodni a gondolataidban, értelmedben, szívedben, akkor nem pusztán, és nem elsősorban a félelemmel kell megküzdened. A félelem fontos dolog, de nem a legmélyebb kérdés. Nem is önálló jelenség – mindig a hit elhomályosodása szüli, azzal együtt jár. Áss ilyenkor a mélyre, tedd fel a kérdést: miben, mire nézve nem hiszek? Miért nem hiszek abban? Hol vesztettem el azt, hogy az Úrra nézzek? Miben engedtem teret annak, hogy eltorzítva lássam a valóságot? A lehetőséget, ami valamikor jónak tűnt, most rossz; a veszélyt, ami valamikor legyőzhető volt talán, most legyőzhetetlen; önmagamat, aki sáskává lettem a saját szememben, semmivé. Mi az, amit egykor hittem, de most lehetetlennek tartok? Hol ingott meg a bizalmam Istenben? Miért tud ez a félelem eluralkodni rajtam? Ha valamitől ennyire félek és rettegek, akkor mit mond ez el magamról, Istenről, a kapcsolatról? Hol van a probléma? És a Szentlélek meg fogja mutatni.
A másik fontos dolog, hogy közösségben vagyunk, s fontos, hogy a közösségben hogyan viszonyulunk egymáshoz. Amikor egy beszélgetésben megérzed, hogy a társadat, barátodat, testvéredet félelem motiválja, félelemből beszél – hogyan reagálsz erre? Belépsz a félelmébe vele együtt? Vagy tudod-e nem ítélkezve, nem kioktatóan, hanem szeretettel vezetni őt visszafelé, kifelé a félelemből? Rámutatni Istenre, hogy nézzen fel arra, akiről elnézett! Tudjuk-e egymást ilyenkor bátorítani, egymásba a bátorság lelkét önteni? Ezt próbálta tenni Káleb a történetben. Nem tudom, közületek hányan éreznek félelmet a világpolitikai híreket hallgatva. Európa szélén háború. Szankciók Oroszország ellen. Ezeknek következménye lesz Magyarországra nézve is, gazdaságilag mindenképp, de talán nem csak úgy. S akkor már az egyéni életünket is érintheti: a munkahelyeket, a megélhetést. Amikor erről szóló beszélgetések részese vagy, mit jelent számodra Isten népe tagjának lenni? Megjelenik a beszédedben, a gondolatodban egyáltalán, tudod, hiszed, hogy ennek a világnak a története Jézusban teljesedik be? Ha meg mered ezt vallani, akár a jelen politikai helyzet is vezethet valakit oda, hogy megismerje azt, akiben az egész történelem a helyére kerül, és akiben minden félelem leoldódik: Jézust. Mert végül és végérvényesen Ő a mi válaszunk a félelemre.
2. A bátorság természete
Az első egy paradoxon: a hitbeli, hitből fakadó bátorság a bizonytalanság és bizonyosság paradoxonában él.
Káleb és Józsué az a két kém, akik teljesen különböznek a másik tíztől. Róluk Isten későbbi versekben ezt mondja: „más lélek volt bennük, tökéletesen követtek engem” (Józs.14.24.). „Más lélek” - más, mint a lázadó, zúgolódó, hitetlenkedő népben, és az őket felbujtó kémekben. Ezekben az emberekben nem a félelem és szolgaság lelkülete munkált, hanem egy más lélek, a bátorság lelke, ami azt jelenti, hogy követték Istent, bíztak benne. Ezt azért fontos látnunk, mert ez a magyarázata Káleb bátorságának. Nem az, hogy Káleb optimista típus, a másik tíz pedig pesszimista. Nem is az, hogy Káleb elég megerősítést kapott gyermekkorában az apukájától és magabiztos személyiséggé fejlődött, míg a másik tízzel az ellenkezője történhetett. Erről olyan sokat tudunk, és egyébként lélektanilag ez valóban így működik – de itt nem erről van szó! Ez nem optimizmus. Nem is egy felületes, túlzó, idealista lelkesedés. Káleb azt mondja: „ha az Úr kedvel bennünket, akkor bevisz arra a földre, és nekünk adja a tejjel és mézzel folyó földet.” Az, hogy Káleb lehetségesnek tartja a föld elfoglalását, egyedül arra épül, hogy bízik Isten ígéreteiben, rááll Isten szavára. Ez a hit bátorsága. Ez a más lélek benne.
Ez a fajta hitbeli bátorság egyszerre bizonytalanság és bizonyosság. Fordítva működik, mint az emberi természet adta magabiztosság. A magabiztosság - ami önmagában jó és igen hasznos az élet sok területén - azt mondja: átnézem, felmérem, s ha kivihető, akkor megteszem. A hitbeli bátorság nem abból fakad, hogy önmagában lehetségesnek tartok valamit. Nem arra épít, hogy én magam képes vagyok valaminek a megcselekvésére, hanem egyedül Isten szavára, ígéretére épít. Magamra nézve teljes bizonytalanság, Isten ígéretére nézve teljes bizonyosság. Ez a nagy paradoxon a hitbeli bátorság titka. Ha hitben megragadod azt, amit Isten ígért, akkor sokkal biztosabb alapon mész előre, mintha saját magabiztosságod alapján tennéd. Hiszen Isten ígérete erősebb, szilárdabb, biztosabb, mint a te magabiztosságod. Amikor tehát Isten ígéretein járunk, a bizonytalanon és a biztoson járunk egyszerre. Bizonytalan, mert nem tudjuk, hogyan fog végbemenni – de bizonyos, mert Isten ígérte, hogy véghezviszi. Akkor is meglesz, ha mi képtelenek vagyunk rá. Ez a bátorság lelke, a hitbeli bátorság természete. A hitnek ez a bizonyossága újra és újra megjelenik Isten népe életében.
Örülök, ha megszületik bennetek a vágy, hogy megkapjátok ezt a más lelket, a bátorság lelkét. Nem akarom azonban elhallgatni előletek, hogy ennek a hitbeli bátorságnak ára van. Nem úgy értem, hogy megfizethető, megvásárolható lenne – hanem úgy, hogy ha gyakorlod ezt, annak következményei vannak. Nézzük tovább a történetet! Ahogy elhatalmasodik az irracionális félelem és hitetlenség, úgy megy végbe egy másik folyamat is: a félelem és a bátorság, a hitetlenség és a hit emberei elválnak, és a szakadék köztük egyre nagyobbá lesz. Aki hisz, az elválik attól, aki nem hisz – ez törvény. Két dolgot mondanék ezzel kapcsolatban.
Láthatjuk, hogy a hitnek, a bátorságnak az emberei súlyos kisebbségbe kerülnek Isten népén belül. Négyen maradnak: Mózes, Áron, Káleb, Józsué. Az ő bátorságuk, Isten előtti engedelmességük, hitük provokálja azokat, akik a félelem útján haladnak. Próbálj egyszer (remélem, már próbáltál) bátran és hittel megragadni valamit, amit Isten eléd helyezett, elindulni egy elhívás felé: garantálom, hogy lesz sok ember, akár a családtagjaid és a keresztény testvéreid között is, akik azt mondják: ez bolondság. A hitből fakadó bátorság értetlenséget és ellenségességet vált ki azokból, akikben nem ez a lélek munkál. Dávid 27. zsoltárában van azonban egy mondat, amit én sokat forgattam a szívemben: „Ha egy egész tábor jön is ellenem, nem fél a szívem.” Itt valóban az egész tábor ellenük lázad. De a bátorság lelkével lehet kitartani és szilárdan megállni az elhívásban.
A másik, hogy Kálebék számára a hit élet és halál kérdésévé lesz. Káleb buzdító, hitre hívó szavai után az egész közösség azt mondta: meg kell őket kövezni. A hitbeli bátorság és szabadság az egész hitetlen és lázadó nép haragját magukra vonja. S ez végigkíséri az egész Bibliát. Jézus azt mondja, amikor a farizeusokkal, a zsidó vallási vezetőkkel ugyanígy összeütközésbe kerül, amikor őt is meg akarják kövezni: „a ti atyáitok, az elődeitek nem ugyanígy kövezték-e meg a prófétákat?” Végig ez volt! Ebből az indulatból feszítették keresztre Jézust. Egyetlenegy menekülés volt Káleb, Józsué, Mózes és Áron számára. Azt olvassuk a történetben: „akkor megjelent az Úr dicsősége a kijelentés sátra fölött egész Izraelnek.” Meg akarják kövezni őket – megjelenik Isten. A történetet innen folytatjuk jövő héten – de most fontos látnunk: a hitbeli bátorságnak ára van..
3. Hogyan adatik a bátorság lelke?
Mi ez a „másik lélek”, ami Isten tökéletes követését munkálja az emberben? Szeretném felmutatni, hogy ez nem parancs szava, nem is erőlködés eredménye – hanem ez a Szentlélek munkája. Azt írja Pál a Római levélben: „Nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atya!” (Róm.8.15.) A bátorság, a fiúság, a szabadság lelke – ezt kapjuk Istentől. Mit jelent ez?
Ha tudni akarod, mi mozgat téged, milyen lélek munkál benned, tedd fel magadnak a kérdést: milyennek látod Istent? Kegyetlen mindenhatónak, vagy szerető, törődő, gondoskodó Atyának? Milyennek látja őt Izrael ebben a történetben? Ezt kérdezik: „miért akar minket bevinni az Úr arra a földre? Azért, hogy fegyvertől hulljunk el, asszonyaink és gyerekeink pedig prédára jussanak?” A szolgaság és a félelem lelke Istent kegyetlen, közömbös, kiszámíthatatlan erőnek látja. Izrael népe rabszolga volt Egyiptomban. Halálra dolgoztatták, bármikor megölhették őket. Az egész valóság, ami körülvette őket, kiszámíthatatlanságról, fenyegetettségről szólt. És most, itt a pusztában most, dacára Isten szabadításának, gondoskodó munkájának, vezetésének, ugyanez a rabszolga szólal meg belőlük: „semmit nem tudhatunk, még Isten is ellenünk van, senkiben sem bízhatunk. Nem terem nekünk gyümölcs sehol. Nincs előttünk semmilyen föld. Nincs jövőnk. Nincs semmi. Isten el akar minket pusztítani” – ez a szolgaság lelke. S tudjátok, mit mondok? Természet szerint mindannyian így gondolkodunk. Isten nélkül mindannyiunkban ez a lélek munkál – egy kiszámíthatatlan világban, a bűn és halál rabszolgáiként. Természet szerint, lényegünk szerint, mielőtt Isten kicseréli bennünk ezt a lelkületet, ilyenek vagyunk. A bűn miatt, ami bennünk van, a világ miatt, ami körülvesz, így viszonyulunk Istenhez. Ki tudja, milyen ő! Ki tudja, mit akar? Ki tudja, jót akar-e? Ki tudja, hogy mit fog elvenni? Ki tudja, hogy mit fog megadni? Mit tudhatunk róla? A bűn, a rabszolgaság, a félelem lelke működik az emberben.
S akkor azt mondja Pál: de ti nem ezt kaptátok. Ébredjetek fel! Jöjjetek már ki ebből! Ez volt – de már nem ennek kell lenni. Van más lélek is: a fiúság lelke, a lélek, amely által megismered, hogy Isten nem kiszámíthatatlan, kegyetlen, erőszakos, vagy közömbös akárki – hanem Atya, szerető, gondoskodó édesapa. Amikor ez a mély bizalom valakiben megszületik, akkor ott van benne a más lélek. És ez a lélek tökéletesen követni akarja Istent, mert bízik benne. Ez a lélek akkor lesz a tiéd, amikor Isten gyermekévé eszel. Hogyan? Mi által? Hogy száll le ránk a Szentlélek? Krisztusban. Krisztusban!
Nagyon fontos, hogy erre ide tudj figyelni! Nem azért csupán, hogy megértsd, hanem hogy megtörténjen veled ez a csoda! Mert tudod, ugye, hogy az istentisztelet nem arról szól, hogy információkat közlünk, hanem arról, hogy Isten Lelke ott és akkor cselekedjen. Akarod kapni a fiúság lelkét, az Isten-gyermekség lelkét, a bátorságnak a lelkét? Van egy jó hírem: itt és most megkaphatod. Megkaphatod életedben először, vagy megkaphatod újra, Isten újra rád árasztja, elmélyíti, még mélyebben munkálja. Miért? Hogyan? Krisztusban.
Jézus az egyetlen és tökéletes fiú. Isten Fia. Szabad, bátor, hittel teli. Megy a maga elhívása felé, és amikor Kálebékhez hasonlóan meg akarják őt megölni, nem száll le az Isten dicsősége, hogy megállítsa a gyilkosait. Hanem a sűrű sötétség száll le a keresztre, és Isten Fia, Jézus felkiált: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” A Fiúnak, Jézusnak ez a kiáltása a kereszten mutatja nekünk az utat a fiúsághoz, a szabadsághoz. Jézus értünk és helyettünk hordozza el a büntetést. A mi szolgalelkűségünk miatt. A mi félelmeink, hitetlenségünk, gyilkos indulataink miatt. Lehet, hogy ezerszer hallottad már ezt, de egyszer igazán szembe kell ezzel nézned. Egyszer rád szakad a felismerés: tényleg ilyen vagyok. Tényleg sokkal inkább olyan vagyok, mint az a tíz, semmint az a kettő. Tényleg inkább én is elpusztítanám a szívem mélyén azokat, akik itt Istennel jönnek nekem. Tényleg ebből a szolgaságból, félelemből, hitetlenségből mennyi sumákság, hazugság, mocsok, nyomorúság származik az életemben! Előtör a szívedből a kiáltás. „Bocsáss meg, Jézus, mert te ott ezért haltál meg!” No, ha ez megtörténik, ha elfogadod őt – akkor részesedsz a fiúságban, leszáll rád a Szentlélek. Részesedsz Jézusban, az ő Istennel való kapcsolatában, betölt a Szentlélek, leszáll rád, és Isten gyermekévé leszel. Akkor egyszer csak meglátod a pusztában a Kánaánból elhozott szőlőt. Ott lesz előtted az eljövendő ígérete. Nem csak hallasz róla, hanem kóstolod, érzékeled, tapasztalod, látod. Miért? Mert a Szentlélek, aki leszáll, aki Krisztusban adatik nekünk, ő az eljövendő záloga. Ő a kém, aki eljön a szívedbe és meggyőz téged Isten országa dolgairól. Pál szavai szerint Isten Szentlelke a szívünkben bizonyságot tesz arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. Nem csak halljuk, a szívünkben ránk áradva egészen mélyen Isten beszél mondja nekünk: te az én gyermekem vagy. A szentlélek kiált a szívünkben, mondja Pál: Abbá, Atya, Édesapám! Értitek a gyereknek ezt a szabadságát, nyíltságát, bátorságát? Ez a bátorság lelke. Ez a szabadság lelke. Ez adatik Krisztusban. S ahogy egy gyülekezetben egyre inkább megjelenik Isten Lelkének ez a valósága, ahogy imádkozunk, ahogy hordozzuk egymást, ahogy bátorítjuk egymást, ahogy magasztaljuk Istent, egyénileg a mindennapokban, meg közösségileg, amikor együtt vagyunk – úgy látja meg a világ, hogy tényleg itt van ez a gyümölcs. Hogy tényleg van egy hely, ahova Isten be akarja vezetni ezt az egész teremtett világot. Hogy mi ezt titokzatos módon hordozzuk magunkban. És akkor a gyermek bátorságával, bizalmával, bizonyosságával élünk és töltjük be küldetésünket.
Amen
(Lovas András)
Atyánk! Magasztalunk téged azért, hogy ki akarsz szabadítani a félelem, a szolgaság bilincseiből. Hogy magunk mögött hagyjuk egyszer és mindenkorra a rabszolgaságot, a bűn Egyiptomát, az istentelenség Egyiptomát. És köszönjük, hogy miközben itt járunk a pusztában, ahol ott van a gondoskodásod, a vezetésed, de ott vannak a hiányok, a kérdések – te most adni akarod magadat nekünk. Kitárjuk a szívünket és kérünk téged, hogy te beszélgess velünk! És te tölts be a te Szentlelkeddel. És te ragyogtasd fel a te evangéliumodnak ezt a hatalmas gyümölcsét a mi életünkben! Amen
Köszönjük neked, Urunk, hogy azokat, akik a pusztában úgy látták magukat, mint akik összeroskadva feküdnek a földön, és nem tudják, hogy előre vagy hátra, te meglátogattad, felemelted, megerősítetted, hogy menjenek előre. Köszönjük, hogy azokat, akiknek a szívébe adtál egy elhívást, egy látást, te ma megerősítetted, hogy ez igenis tőled van, és vigyék végbe, amire te elhívtad őket. Köszönjük, hogy megerősítetted, hogy nem szolgák vagyunk, akiket félelem kötöz, hanem Isten gyermekei, fiak, akik kiáltják, hogy Abbá, Atya! Köszönjük neked, hogy így élhetjük az életünket a te néped tagjaiként, és szeretnénk ezt vinni a társadalomba, munkahelyre, családunkba, barátok felé. Azt a szabadságot, a bátorságnak azt a lelkét, ami Krisztusban adatott nekünk. Hadd ismerjük hát fel a félelmet másokban, magunkban, és hadd tudjunk szeretettel, együttérzéssel és irgalommal terád mutatni minden helyzetben! Imádkozunk, Urunk ma este különösen azokért a helyekért, meg azokért az emberekért, ahol háború dúl. Imádkozunk Izraelért és Palesztináért, imádkozunk az ott élő emberekért, imádkozunk békéért. Könyörgünk azokért, akik gyászolnak. Könyörgünk azokért, akik a halállal néznek szembe. És könyörgünk azért, hogy úgy ott, mint Ukrajnában, Oroszországban, az egész nyugati világban adj bölcsességet a vezetőknek, és készséget, hogy keressék valóban a megbékélésnek az útját. Köszönjük neked, Úr Jézus Krisztus, hogy te vagy a Békesség fejedelme, és köszönjük azt a végső reménységet és bizodalmat, hogy egy napon újjá teremtesz mindent, ami minket nem passzívvá tesz ebben a világban, de ami békességet hoz, miközben kiáltunk azért, hogy vess véget a gonoszságnak és a gyűlöletnek! Így hozzuk eléd, Urunk, minden mi saját terhünket, kérdésünket, párkapcsolati kérdéseket, adj bölcsességet, engedelmességet, családi kérdéseket, problémákat, házassági nehézségeket. Adj szívünkbe alázatot, készséget megbékélésre, bocsánatot kérni és megbocsátani, munkahelyi kérdéseket, nehézségeket: adj türelmet elhordozni nehéz embereket! Adj tisztaságot, igazságot, ragaszkodást az igazsághoz, hogy ne menjünk a hamisságnak az útján! Még ha ára is van. Hadd éljünk úgy, mint a te gyermekeid, szabadon, felemelt fővel, vallást téve rólad szavainkkal és tetteinkkel! Köszönjük, hogy erre hívtál el, és köszönjük, hogy ezt be is teljesíted rajtunk! Tiéd legyen ezért minden dicsőség, dicséret, tisztesség és hálaadás!
Amen

A Református Bibliaolvasó Kalauz szerint Mózes 4. könyvét olvassuk ezekben a hetekben. A pusztai vándorlás idején járunk, amit az előz meg, hogy Izrael, Isten népe Egyiptomban, rabszolgaságban él, teljes halálra ítéltség közepette. A fáraó parancsára minden elsőszülött zsidó fiúgyermeket el kell pusztítani, a nép pedig kőkemény robotmunkát végez. Nyomorúságukban Istenhez kiáltanak, Isten pedig szabadítót támaszt: Mózest, aki vonakodva ugyan, de végül elfogadja ezt az elhívást. Mózes segítségével Isten kivezeti a népet Egyiptomból. Átmennek a Vörös tengeren és megérkeznek a Sinai félszigetre. A Sinai hegynél megjelenik előttük Isten, leszáll az ő dicsőségében, és szövetséget köt a néppel. A nép azt mondja: te a mi Istenünk vagy; Isten azt mondja: ti az én népem vagytok. A nép engedelmességet fogad Istennek, ő pedig vezetést, oltalmat, közösséget, önmaga jelenlétét kínálja nekik. Aztán a Sinai hegytől tovább vonulnak abba az irányba, ahova Isten vezeti őket, hogy megérkezzenek új hazájukba, arra a földre, amelyet Isten még az ősatyáiknak ígért: Kánaánba.
Ennek a nagyobb történetnek az összefüggésében áll előttünk ez a mai szakasz, melyben Izrael népe, benne Mózes is nehézségekkel kell, hogy szembenézzen. Önmagunkat is szeretnénk megvizsgálni ennek tükrében: mi történik velünk, ha nehézségekbe ütközünk? Mi fakad fel a szívünkből: önsajnálat, vagy bibliai panasz? Egyáltalán mi ez a kettő és van-e különbség köztük? Ezt a kérdést szeretnénk megvizsgálni a felolvasott történet alapján a nép, Mózes és Isten összefüggésében. Mikor ezt vizsgáljuk majd, párhuzamba fogjuk állítani, mi történik a nép szívében és mi Mózesében, mit tesz a nép és mit tesz Mózes, és hogyan válaszol mind a népnek, mind Mózesnek Isten.
Látni fogjuk, hogy
-          különbség van a problémában, 
-          különbség van a nép és Mózes problémára adott válaszában, és
-          különbség van Isten válaszában is
1. Különbség a problémában
Lássuk tehát először, mi az a nehéz helyzet, amivel a nép, ill. Mózes küzd!
A népről azt olvassuk: „siránkozni kezdtek és azt mondták: ki tart jól bennünket hússal? Emlékszünk, hogy Egyiptomban olcsón ettünk, most pedig elepedünk, mert semmit sem látunk a mannán kívül.” Röviden ezt úgy fogalmazhatnánk: „nagyon meguntuk már a mannát, elegünk van belőle”. Ez pedig a megelőző történetek, bibliai összefüggések tükrében azt jelenti: „belefáradtunk abba, amiről tudjuk ugyan, hogy Isten adja, de ami számunkra annyira egysíkú. Meguntuk azt a módot, ahogyan Isten gondoskodik rólunk.”
Értenünk kell, hogy a manna, Isten különös gondoskodása a népről egy különös időszakban: szükségszerűség. Isten ugyanis kiszabadítja Izraelt Egyiptomból, ahol a rabszolgaság ellenére civilizáció volt; majd beviszi őket egy országba, ahol később ők maguk alakítanak ki egy otthont és építenek fel egy civilizációt - a kettő közötti időszakban azonban vándorlás van, egy nomád életforma, amelyben rászorulnak Isten különös gondoskodására. Istennek kell valahogy megtartani őket, míg átmennek ezen az időszakon. Ugyanakkor a manna, az Istentől jövő gondoskodásnak ez a különleges módja több is, mint szükségszerűség. Az egész pusztai vándorlás arra adatott időszak Izrael, Isten választott népe életében, hogy megismerjék, megtanulják, ki az az Isten, aki őket népévé választotta, megszabadította, aki velük szövetséget kötött, nekik ígéreteket adott. A manna ennek a része. Annak a jele és eszköze, hogy Isten életben tart, gondoskodik rólunk ott, ahol nem lenne más módunk az életben maradásra. És igen: ki kellett menni minden reggel (kivéve a nyugalom napját), össze kellett szedni, meg kellett őrölni, meg kellett főzni, el kellett készíteni, ahogy le is írja a szentíró: „és lepény készült belőle.” És igen: minden nap ugyanaz. De ez a fáradsággal járó, naponta ismétlődő folyamat volt az a mód, ahogyan ebben a különleges helyzetben, átmeneti, különleges időszakban Isten gondoskodott róluk.
Eljött azonban a nap, amikor a nép azt mondta: „semmit sem látunk már ezen kívül!” – azaz: elegünk van az egészből! Jön a megszépítő, szelektív emlékezés: „Oh, Egyiptom olcsó biopiacai! Olcsón ettük a halat, az uborkát, a dinnyét, a póréhagymát, a vöröshagymát, a fokhagymát. Itt meg csak mannát látunk!”
Bizonyos értelemben persze valóban nehéz lehetett ez az időszak, ez az életmód, ez az étrend. De két nagyon fontos dolgot látnunk kell Izraelnek ezzel a nehézséggel kapcsolatban:
Az egyik az, hogy ez a nehézség nem élet-halál kérdése volt számukra. Ez egy életmódbeli, alapvetően kényelmi kérdés volt. A biztosított létfeltételeken túl hiányoltak valami plusz kényelmet, valami többletet – amit az ige két helyen is (a felolvasott szakasz elején és végén egyaránt) telhetetlenségnek, telhetetlen kívánságnak minősít.
A másik oldal teológiai: ez a szabadság ára. Egyrészt itt, ebben a teljes kiszolgáltatottságban tapasztalhatják meg Isten jelenlétét. Ezen keresztül élhetik át, hogy hogyan hordozza őket Isten. Ebben ismerhetik meg, mit jelent igazán rábízni magukat és hitben járni. Másrészt pedig való igaz, hogy az új életben, az Egyiptomból való szabadulás után bizonyos dolgok nincsenek, amelyek a régiben, a rabszolgaságban voltak. Nagyon fontos, hogy ezt releváns üzenetként átfordítsuk a magunk számára, akik Krisztussal járunk. Mert a Krisztus-követésben is eljöhet az a pont az ember életében, amikor azt mondja: kezd elegem lenni. Unom ezt a „keresztény diétát”. És nem az ételről van szó, értjük jól, hanem a hitben való növekedésről. Az elején tele vagyunk lelkesedéssel, odaszánással; nagy felismeréseink, nagy átéléseink vannak; minden új a gyülekezet közösségében, életében, szolgálataiban, programjaiban. Csodaként éljük át, hogy Isten beszél velünk. Egy idő után azonban mindez kezd megszokottá válni. Mindig ugyanaz van a terítéken: Jézus követése, Isten igéje, engedelmesség, neki kedves, átformálódó élet, imádság, kitartás, hűség a mindennapokban. S egyszer csak azt mondod: hiszen ez a puszta! Száraz, unalmas pusztaság. Több izgalom, több kaland, több mozgás kellene! Úgy, mint előtte volt. Akkor voltak bulik. Van, aki számára szabad volt a szex is, bárhol, bárkivel. Most nem az. Sok út korábban nyitva volt, most ezek nem járható utak. És tényleg nem azok. Nem azok! De ez nem élet és halál kérdése, és ez nem elhordozhatatlan teher. Ez a szabadság ára.
Nézzük másodszor Mózes helyzetét, küzdelmét! A nép problémája Mózes, a vezető és Isten előtti képviselő nehézségévé lesz. Nem mintha a közhangulat hatása alá kerülnet: „tényleg, milyen unalmas ez a manna. Jó hogy emlékeztetnek rá!” Nem is az erős ember gyengék iránti empátiájáról van szó: „én ugyan bírom ezt a diétát, de hát én a vezetőjük vagyok, kemény ember. Számukra viszont tényleg gondoskodhatna Isten egy kicsit korszerűbb, változatosabb és egészségesebb étrendről!” Mózes nem vonódik bele ebbe, neki ennél sokkal súlyosabb a terhe. Azt mondja: „nem tudom egyedül vinni ezt az egész népet, mert túl nehéz nekem. Itt siránkoznak, húst követelnek. Mennyi mindenen átmentünk már együtt! Nem bírom tovább vinni. Sok!” Mózesnek az alapvető elhívásával, a küldetésével összefüggésben vannak súlyos nehézségei. A küldetéssel, ami számára nem egyszerű foglalkozás vagy hivatás, hanem az életének a lényege és a teljessége. Kapott egy feladatot Istentől, vonakodása ellenére. Beállt ebbe a feladatba, végzi hűségesen. Átélte benne Isten csodáit. Néha vétkezik ugyan menet közben, de végzi a szolgálatot kitartóan, küzdelmesen. Most azonban úgy érzi: ennyi volt, nem bírja tovább. Itt mindennek vége. Se ereje, se hatalma, se bölcsessége nincs a folytatáshoz. S hogy ez a negatív életérzés mennyire intenzív, azt érzékeltetik a szavai, mikor azt mondja Istennek: „ha így bánsz velem, inkább nyomban ölj meg, légy ennyi jóindulattal hozzám, ne kelljen látnom nyomorúságomat!” Ez a teljes kétségbeesés, kimerülés, feladás állapota.
Egyértelmű tehát a különbség: a nép megunta a mannát, telhetetlen, többet kíván – Mózes nem bírja tovább az Istentől való küldetését végezni; kimerültek a forrásai, be akarja fejezni. Nem nehéz elkülöníteni egymástól a kettőt. De tudunk-e hasonló egyértelműséggel különbséget tenni, amikor saját nehézségeinkkel, terheinkkel, fájdalmainkkal szembesülünk? Kényelmi kérdés vagy létkérdés? Elhordozandó vagy elhordozhatatlan nehézség? A válasz nem mindig egyszerű. Hiszen ki mondja meg azt, hogy mit képes elhordozni az egyik ember, és mit képes a másik? Ami egy kisgyermeknek valóságosan erejét meghaladó gond vagy feladat, az egy felnőtt számára megmosolyogtató apróság lehet. Mégis kérlek, bármilyen nehézséget, gondot hordozol a szívedben, most, mielőtt továbbmegyünk ezen az igén, gondold át: tényleg annyira súlyos? Tényleg annyira alapvetően lehetetlenné tesz mindent? Tényleg nem pusztán valamiféle plusz, amit akarsz? Tényleg lehetetlen így, ezzel vagy ennek a hiányával Isten előtt hűségesen élni az életet?
2. Különbség a problémára adott válaszban
Mit tesz Izrael az unalom, kényelmetlenség problémája felett? A szöveg azt mondja: siránkozik. Siránkozik, elégedetlenkedik, zúgolódik. Nem szólítja meg Istent. Van ugyan olyan szófordulat a leírásban, hogy „siránkozik az Úrnak” – de az eredeti szövegben ez azt jelenti: siránkoznak az Úr füle hallatára. Az Úr előtt vannak, de nem tudatosan, nem őt címzik, nem őt szólítják. Az Úr hallja, az egy más kérdés. Még fontosabb látni azt, hogy ha a nép nem is szólítja meg Istent tudatosan – mégis Istennel van dolga. Istennel állnak szemben. Istennel van problémájuk. Miért? Mert Isten szabadította ki őket. Mert Istennek ígértek hűséget és engedelmességet, amikor szövetséget kötött velük. Mert Isten adja a mannát. Ha tetszik, ha nem: Istenről van szó. Ezt az olvasatot erősíti meg Isten szava, amikor a későbbiekben így válaszol nekik: „megvetettétek az Urat, aki köztetek van, és így siránkoztok előtte: miért is jöttünk ki Egyiptomból?” Nem Istennek címzik a panaszt, de Isten azt mondja: én közöttetek lakozom; hallom, amit mondotok – és ennek a teológiai lényege az, hogy az elégedetlenséggel, a siránkozással, a nem életbevágó fölötti zsörtölődéssel és kétségbeeséssel Istent vetették meg. Az Ő munkáját, szabadítását, gondoskodását, szavahihetőségét, ígéreteit vonták kétségbe. Lehet, hogy fogalmuk sincs róla, hogy ezt teszik, de mivel Istenéi, ez így van. S ha ez rájuk igaz volt, akkor ránk, akik Jézus Krisztus által lettünk Istenéi, ez még inkább áll. Mert ha valaki azt mondja: én nem ismerem Istent, nem vallom magam Krisztus követőjének, nem vagyok keresztény – az ebben a kérdésben szabadabb. De aki közületek azt mondta a szövetségkötéskor (konfirmáció, keresztség alkalmával): „Uram, Te az enyém vagy, én a tiéd vagyok. A néped tagja vagyok.” – azok számára az összes kérdés (nem csak a létkérdések, hanem az életmódbeli, kényelmi kérdések is!) Isten előtti kérdések. Mindig vele van dolgod! Gondoskodik vagy nem? Hűséges vagy nem? Tisztelem vagy megvetem? Semmi nincs, amivel kapcsolatban lerázhatnád ezt magadról, mondván: ez nem az Isten előtt van. De! Ha te nem viszed Isten elé, akkor is minden kérdés Isten előtti kérdés.
Nézzük Mózest! Mit tesz Mózes, amikor úgy érzi, nem bírja tovább, amikor sok már a teher, a küldetés, a feladat? Mózes direkt módon az Úrhoz fordul. Ő tudja, hogy Isten köztük van. Tudja, hogy minden ügy Isten ügye. Minden dolog, ami a szövetséges néppel történik, Isten előtt zajlik. Ezért Mózes imádságot mond Istennek. Panasz-imádságot, mert panasza, fájdalma, gyötrelmes nehézsége van.
A nép siránkozik, amit az Úr hall; Mózes pedig közvetlenül az Úrhoz beszél. Ez a fontos különbség az önsajnálat és a panasz-imádság között. Az önsajnálatban alapvetően önmagunkba záródunk, magunkra koncentrálunk - még ha vannak istenes gondolataink, akkor is. Még ha mondunk is valamit Istennek, az rólunk szól. Az önsajnálat az önszeretetünk egyik formája. A panasz-imádságban önmagunkat, nyomorúságunkat, bajunkat, egész lényünket tárjuk Isten elé. Közvetlenül, direkt, neki. Ott Istennel van dolgunk, nem csak önmagunkkal. Nem csak gondolati szinten rántjuk be Istent egy kicsit, hanem mindenestül előtte állunk.
Nézzük mélyebben Mózes imáját! „Miért tettél szolgádon ilyen rosszat? Miért nem vagy jó indulattal hozzám? Miért raktad rám ennek az egész népnek a gondját? Vajon bennem fogant-e meg ez az egész nép? Én szültem-e, hogy ezt mondod nekem: ahogy a dajka viszi a csecsemőt, úgy vidd az öledben arra a földre, amelyet esküvel ígértem atyáiknak? Honnan vegyek húst, hogy adjak ennek az egész népnek? Hisz így siránkoznak előttem: adj húst! Nem tudom egyedül vinni ezt az egész népet!”
Ez nem egy könnyű kis imádság. Nem egy vallásos jógyerek imádsága. Nem egy háttérben megálló, udvariasan bólogató ember szép vallásos beszéde – az ilyen „imádság” soha nem éri el Istent. Ezért aki a nyomorúságban is csak így tud imádkozni, az igazából nem tud a nyomorúságban az Úrhoz kiáltani. Így nem működik. Mózes perel az Úrral. „Miért tetted? Hol vagy te ebben? Te akartad, te adtad, te hívtál, te hoztál ide! Miért nem te viszed őket? Miért raktad rám ennek a terhét?” Tedd fel magadnak a kérdést, amikor hallgatod ezt az imát: van Mózesben szeretet Isten felé? És láthatod: van! Mózes Isten-központú ebben, szeretettel beszél – mert bizalommal és őszintén beszél. Kemények a kérdései, mert kemény számára a helyzet, amiben a kérdések fogantak. Olyan ez, mint amikor házastársak, akik szeretetben élnek, egymástól megkérdeznek, sőt: számon kérnek dolgokat. Egy őszinte szeretetkapcsolatban ki tudják mondani: miért tetted ezt? Hogy van ez? Ha már nem teszik fel egymásnak ezeket a kérdéseket, szabadon, őszintén, nyíltan - akkor bizalmatlanság, keserűség, harag van. Ugyanígy működik ez Isten felé. Mózes hihetetlen szabadsággal beszél Istenhez – de végig bizalommal. Ez a kulcs. Mózes nem veti meg az Urat. De nem is épít falat, és nem fojtja magába a nehéz kérdéseket. Nem engedi felnőni a keserűség, az elégedetlenség, a bizalmatlanság falait. Az Urat címzi.
Éppen ezért, ha meg akarod vizsgálni a nehézségekre, súlyos problémákra, helyzetekre adott reakcióidat, legfontosabb ezt a kérdést feltenned: akármennyire nehéz is, Isten elé tudod-e tárni az ügyedet, szabadon, direkt módon; vagy pedig a keserűség, a bizalmatlanság, a harag, a csalódás távol tart tőle? Akkor viszont maradsz magamnak. Jön az önsajnálat, a vádaskodás, és az nem más, mint megvetése Istennek. Nagyon fontos tehát, ahogy növekedünk a Krisztussal való közösségben, hogy felismerjük ezt a szívünkben! Vedd észre, mikor akarja a Gonosz elhullatni a szívedben a bizalmatlanság magvait – mert ez az ő munkája. De te legyél résen! Vedd észre, mikor kezd felnövekedni benned a keserűség, a harag, az önsajnálat fala – és ejtsd foglyul ezeket a gondolatokat Krisztusban! Az egymással való testvéri közösségünknek is fontos része ez: vegyük észre, halljuk meg a másik szavaiban, ha keserű, vagy bizalmatlan Isten felé, s legyünk ilyenkor szeretettel segítségére egymásnak!
A történetben első olvasatra talán meglepő fordulat, hogy Isten azt mondja a népnek: „én megadom nektek, amit kértek. Szenteljétek meg magatokat holnapra!” Ez a felszólítás arról szól: készítsétek fel magatokat az Istennel való találkozásra, az istentiszteletre. Normális esetben ez egy örömteli esemény lehetne: az Úr hív! Találkozónk lesz vele! A folytatás azonban nem az örömről beszél: „Mert húst esztek. Nem csak egy napig ehettek, nem is két napig, nem öt napig, nem tíz napig, nem húsz napig, hanem egy álló hónapig. Amíg csak ki nem hányjátok, és míg meg nem undorodtok tőle. Mivel megvetettétek az Urat, aki köztetek van!” Ez ítélet. Isten ítéletes válasza: „Ezt akarjátok? Megvetettetek? Lenéztek? Megkapjátok, amit telhetetlen kívánságotokban akartok. Tessék!” De mivel telhetetlenek, ezért addig esznek, míg bele nem pusztulnak. Lehet erre gyakorlatias magyarázatokat keresni. Fertőzött lehetett a hús? Vagy talán az emésztőrendszerük nem volt felkészülve ilyen hosszú idő után a húsfogyasztásra, azért okozta a vesztüket? Nem tudjuk, de nem is érdekes. Isten ítélete ez – és ez elegendő magyarázat. Ez Isten válasza a népnek.
A ma élő szövetséges néphez, a keresztény emberhez is szól ez. Lehet húst kívánni. Sőt: lehet Istentől húst kérni. Bár ezt tették volna! Jó dolog Istentől ajándékot kérni, és hálával élni azzal, amit ő ad. De amikor az emberben ilyen vágy munkál, mint ebben a népben: ilyen Isten elé nem tárt, telhetetlen, megelégíthetetlen kívánság (mert mindig az!) – az a végén felemészti, elpusztítja őt. Lehet keserűen, haraggal a szívedben húst követelni Mózestől, a másik embertől. És igen, lehet húst szerezni. Nagyon sok dolog van, amit megkaphatsz, elérhetsz Isten nélkül, tőle távoli utakon. Kiharcolod, kiköveteled, megszerzed, megkapod – de a végén mindaz, ami Isten nélkül való, felzabálja és megemészti az életed. Mert aki megismerte Istent, az ő szabadítását, gondviselését, munkáját – de nem bízik, és nem elégszik meg abban, annak végül saját kívánságai elnyelik az életét.
Vajon hasonló Isten válasza Mózesnek? Igen, mert neki is megadja, amire szüksége van. És nem, mert Mózes nem ítéletet, hanem valóságos megoldást kap.
Isten az ő Szentlelke által hívta el és hatalmazta fel a vezetőket az Ószövetségben. Mózesen ott nyugszik Isten Szentlelke. Ez tette őt képessé a vezetésre. Most Isten azt mondja: „veszek el ebből a lélekből, az én Szentlelkemből, s adok hetven vezetőnek, akiket szintén felhatalmazok, hogy veled együtt hordozzák a népet.” S Mózesnek ettől nem lesz kevesebbje abból a Lélekből. Ez Isten válasza Mózesnek. Gondoskodik róla, mellé áll, megsegíti. Megmutatja, hogy övé a nép, ő szülte, ő hordozza őket. Nem rázza le a felelősséget, hanem segítséget ad kimerült szolgájának. A küldetés terhe megoszlik – de nem vétetik el.
Összefoglalva tehát: különbség van a problémában; különbség annak kezelésében, és különbség van abban, ahogy Isten válaszol. A nem életkérdés felett siránkozó nép, aki Istent megveti, megkapja, amit Isten nélkül akar, de belepusztul. A kimerült és elfáradt Mózes, aki bátran Isten elé tárja ügyét, segítséget és megerősödést kap. Isten irgalmasan cselekszik azokkal, akik összetörtek és bíznak benne, miközben megítéli azokat, akik elégedetlenek vele és megvetik őt.
Mondhatnám most a végén, hogy ugye könnyű levonni a tanulságot? Legyünk olyanok, mint Mózes, ne legyünk olyanok, mint a nép! De nem! Mert az igazság az, hogy mindnyájan olyanok vagyunk, mint a nép. Ki az közülünk, aki azt tudja mondani: köszönöm, megértettem, mostantól akkor olyan leszek, mint Mózes. Engem nem fog magával sodorni egyetlen telhetetlen kívánság sem. Én mindig evvel a szabadsággal fogok az Úr elé állni, mint Mózes. Ez így, elhatározásból, nekibuzdulásból, jó szándékból nem megy.
Jöjjünk ezért most ahhoz, aki Mózesnél sokkal teljesebben töltötte be a küldetését! Értünk, ránk nézve, hogy általa, benne mi is megtehessük ezt. Hallottunk ma róla a lekcióban: a Gecsemánéban imádkozik. Küzd az Atyával. „Túl nagy nekem ez a teher! Nem bírom elhordozni. Az egész nép, az egész világ bűneit! Ha lehet, Atyám, vedd el tőlem ezt a poharat, ezt a küldetést, ezt a feladatot!” – ahogy Mózes. Egy nagy különbséggel. Nem azt mondja: „inkább ölj meg, ha nem teszed!”, hanem azt mondja: „legyen meg a te akaratod, és engedelmességből akár meg is halok, hogy betöltsem a küldetésem.” Nem kap hetven segítséget. Kiissza a keserű poharat. De feltámad a halálból, és ezzel lehetővé teszi azt, ami Mózesnek csak vágy volt: „bárcsak az Úr egész népe kapná a Szentlelket!”
Jöjj Jézushoz, akár úgy, hogy életedben először teszed ezt, és még nem ismered őt, akár úgy, hogy már szövetséges népének tagja vagy! Jöjj, mert ha előtte leborulsz, vele közösséged van, ha őt imádod, a szíved mélyére fogadod – akkor ő választ ad a problémáidra, a nehézségeidre. Nem intellektuális választ, hanem egészen mélyen átformálja a szívedet. Megelégíti, elégedetté teszi azt. Egyedül ő képes erre. A telhetetlen kívánságra nem az a válasz, hogy küszködsz vele: „nem akarok telhetetlen kívánságot, nem akarok telhetetlen kívánságot!” – hanem az, hogy betölti a szívedet Jézus gyönyörűsége, kegyelme, szeretete. Legmélyebb vágyaddá válik őt szeretni, őt imádni, vele lenni. És akkor minden más a helyére kerül. Hálával élvezhetsz, hálával kérhetsz dolgokat, és azok nem fogják leuralni az életedet. Mert Krisztus lesz a szíved gyönyörűsége, a szíved vágya, a lelked kincse, aki a Gecsemánéban ott imádkozik értünk, és végigviszi a megváltást. Egyedül ő szabadít meg minket a telhetetlen kívánságtól, senki más.
S másodszor: nehézségeink vannak. Keserűség, bizalmatlanság, harag. Jézus szabad utat nyitott az Atya jelenlétébe! Az egész Újszövetség erről beszél. Nyíltság, szabadság, bátorság Krisztusban, közvetlenül az Atyához, az Atyáig menni. Ha azt akarod, hogy képes legyél a szíved mélyéről direkt az Úrnak címezni a legnehezebb dolgokat, az elviselhetetlen fájdalmakat, ahogy Mózes teszi, ahogy Jézus teszi a Gecsemánében: „Atyám, vedd el tőlem!” – akkor ezt Jézus által, Jézusban megteheted és megkapod. Ezért boruljunk le előtte, imádjuk őt, és örvendezzünk benne!
Amen
(Lovas András)
Köszönjük neked, Úr Jézus Krisztus, hogy ennyire szépen, teljesen, kereken elrendeztél minket, elrendeztél mindent. Dicsőítünk téged a megválts hatalmas nagy munkájáért, engedelmességedért, az Atyával való bensőséges kapcsolatodért. Magasztalunk téged, aki meghaltál és feltámadtál, legyőzve a bűnt, a halált, a kárhozatot. És köszönjük, hogy ezek nem csak távoli szavak, mert Szentlelked által mindezt kiárasztottad ránk, és bevontál minket ebbe a te csodálatos győzelmedbe. Eléd hozzunk hát most mindazt, amit szívünk telhetetlen kívánságainak ismertünk fel, amelyek uralkodnak rajtunk, amelyek szétrobbantják, szétdobálják az életünket, amelyek bűnbe visznek, aztán lelkiismeret-furdalást adnak, amelyek elválasztanak tőled. Rád nézünk, Úr Jézus Krisztus, és benned a halálba adjuk, általad a pusztulásba adjuk most ezt, hogy te ragyogjál bennünk, hogy téged imádjunk, hogy minden vágyunk te legyél. Köszönjük neked a szabadságot és a nyíltságot, amellyel eléd jöhetünk, az Atyához jöhetünk általad, hogy szabad utat nyitottál a Szent Isten jelenlétébe. Ahol szabadok vagyunk elpanaszolni a nehézségeinket, ahol szabadok vagyunk megkérdezni téged, és ahol benned, Úr Jézus Krisztus, erőt kapunk elhordozni azt, ami nem változik. Mert biztos, hogy beviszel a te országod teljességébe egy napon, amikor újjá teremtesz mindeneket. Így imádkozunk azokért most, akik elhordozhatatlan nehézségeket hordoznak, testileg betegségben, fájdalomban, álmatlanságban, lelkileg, érzelmileg kapcsolataikban, valamelyik szerettük iránt. Állj melléjük, segítsd őket! Hadd tudjunk, mint gyülekezeti közösség a vigasztalás forrása lenni! Segíts nekünk abban is, hogy tudjuk egymást bátorítani, hogy soha ne keseredjünk meg, hogy a keserűség gyökere ne növekedhessen fel a szívünkben, hogy a bizalmatlanság magvait a Gonosz ne hinthesse el a szívünkben! Újra és újra tudjuk egymást hívni a te szeretetedbe, bizalmadba – vagy ha nem tudunk már menni, tudjuk egymást vinni! Imádkozunk, Urunk, az országért, Magyarországért. Kérünk téged, hogy áldd meg ezt a nyári időszakot, amikor sokan pihennek – adj felüdülést, megújulást az embereknek! S különösen kiáltunk hozzád, Urunk, azokért a helyekért a világban, ahol emberek halnak meg. imádkozunk Ukrajnáért, Oroszországért, imádkozunk azért, hogy te adj bölcsességet a vezetőknek, és add, hogy béke szülessen ott, ahol annyi emberi érdek a háborút és a pusztulást akarja. És ugyanígy imádkozunk, Urunk, a Közel-Keletért, hogy ott is te adjál békét! Imádkozunk azokért, akik gyászolnak, és imádkozunk azért, hogy vess véget a halálnak és a pusztulásnak! Köszönjük, hogy egy nap bizonyára véget vetsz, és köszönjük, hogy mi ennek a napnak a gyermekei, ennek az új világnak a közössége lehetünk. Itt és most, az Úr Jézus nevében. Amen

Az elmúlt fél évben az Efézusi levéllel foglalkoztunk az istentiszteleteken, s ez a levél az evangéliumnak, az örömhírnek hihetetlen gazdagságát, mélységét tárta fel előttünk. Ebben voltunk együtt hétről hétre. A mai lekcióban a levél első fejezetéből olvastunk fel újra egy szakaszt. Pál apostolnak egyetlen lendületes, hosszú mondata ez, a szívéből előtörő örömteli ujjongás, mely így kezdődik: „áldott a mi Urunk, Istenünk, Jézus Krisztus Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával.” Most, amikor a nyár elején lezárjuk az Efézusi levelet - majd ősszel folytatjuk még a hátralévő rövidebb részt - két rövid jézusi példázatnak az alapján szeretnék visszatekinteni erre a túlcsorduló örömre. Hiszen abban, ahogyan Jézus a Máté 13-ban leírt példázataiban Isten országáról beszél, arról, ahogyan az emberek Isten országára rátalálnak; ugyanez az öröm jelenik meg, mint ahogyan Pál apostol beszél az evangéliumról. Mert Isten országa azt jelenti, hogy Isten uralkodik. Isten Krisztusban uralkodik. Mikor ennek a valósága betör az ember szívébe, mikor eljön az Isten uralma az életünkbe, akkor éljük át azt a mindenek felett való örömöt, amit Pál apostol, valamint a példázatbeli szántóvető és kereskedő átélt.
Az alapigénkben felolvasott két rövid példázattal Jézus ma Isten uralmába hív mindannyiunkat. Lehet, hogy benne élünk már – akkor ebben az örömben akar most megújítani bennünket. Ha még nincs ebben részünk, akkor ebbe az országba, Isten uralmába hív most meg minket. Arról szeretnék beszélni két nagyobb gondolatban, mit mondanak ezek a példázatok egyrészt arról, hogyan találjuk meg; másrészt arról, hogyan ölelhetjük magunkhoz Isten országát, az ő uralmát, az evangéliumot, hogyan lehet az a mienk.
Nézzük meg először a szántóvető példázatát! Palesztina Egyiptom és Mezopotámia között fekszik, földrajzilag és történelmileg is, éppen ezért állandó háborús csatatér. Mint minden háborús övezetben, itt is igen gyakori volt, hogy a kincseket, értékeket el kellett ásni, el kellett rejteni az ellenség elől. Jézusnak több mondata is utal erre a gyakorlatra: „Ne gyűjtsetek kincseket magatoknak a földön, ahol a tolvajok kiássák és ellopják”, vagy a talentumok példázatában a gonosz és rest szolga elássa a rábízott egy talentumot. Ez a rövid példázat is arról szól, hogy valaki valamikor elásott egy kincset a földbe. Meghalt, eltűnt, nem tudunk róla semmit. Egy idő után jön egy szántóvető ember, egy napszámos, bérlő, aki szántás közben beleakad ebbe a kincsbe. Tudja, hogy meg kell szereznie a földet, bármilyen értéktelen is legyen az a föld önmagában, hogy övé legyen a kincs. Mindenét eladja tehát, hogy megvehesse. Lehet, hogy mások bolondságnak látják a tettét, nem értik, miért ragaszkodik annyira éppen ahhoz a földhöz – de ő tudja, hogy az a föld kincset rejt. Olyan kincset, amiért érdemes mindenét eladni. Azzal a kinccsel ugyanis gazdag és boldog lesz. Hát ilyen az Isten országa – mondja Jézus.
Meg olyan az Isten országa, mint mikor van egy kereskedő, aki gyönyörű igazgyöngyöket gyűjt. Képzeljük magunk elé ezt az embert és bontsuk ki a képet! Az ilyen szenvedélyesen gyűjtő ember sokat utánajár egy-egy gyöngynek, messzire elmegy érte, kutat, keres, érdeklődik, s amiket megtalál és megszerez, azokat az igazgyöngyöket valószínűleg az otthonában is egy vitrinben tartja. Gondosan elhelyezve, szem előtt. Minden gyöngynek megvan a története: hogyan szerezte meg, mit adott érte. Nézegeti, gyönyörködik benne, nagy kincsnek tartja. Mégis, amikor ez az ember egy különleges, hihetetlen szépségű igazgyöngyre talál, akkor nem gondolkozik azon, hogy az összes többit odaadja-e érte. Mindazt, amit ki tudja, hány évtizeden keresztül épített fel, gyűjtögetett, nézegetett, ami olyan kedves volt neki - mindet eladja, csakhogy azt az egyet megszerezze. Nos, ilyen az Isten országa, ilyen az Isten uralma – mondja Jézus.
Hogyan találjuk meg Isten országát? A két példázat párhuzamos. Mindkettőben valaki nagy kincset talál, örül neki, mindent elad érte, megszerzi. Egy nagyon fontos különbség mégis van a két történet között.
A szántóvető beleütközik a kincsbe. Ez egy váratlan, meglepetésszerű dolog, miközben ő a mindennapos cselekedeteit végzi. Veled is történhet így. Végzed a mindennapos cselekedeteket: felkelsz, elmész munkába vagy az iskolába, dolgozol, tanulsz, pihensz, sportolsz. Megy a mindennapos élet, nincs benne semmi különös, nincs benne semmi rossz. S egyszer csak ebben a teljes mindennapiságban váratlanul valami történik – és ebben a valamiben egy nagy titok: Isten valósága, Isten jelenléte úgy tör be az életedbe, hogy megérzed, hogy itt van valami fontos, amit eddig nem értettél, nem láttál. Egyszer csak ott van. Nem kerested, nem kutattad, de beleütközöl és találkozol vele. Sokféle módon történik ez a mai világban, sokféle módon megtörtént az ittlevők életében is. Lehet ez egy kapcsolatnak a válsága, vagy bármilyen értéknek az összetörése, elvesztése. Nagy mélységbe kerülsz, és mégis ebben a mélységben egyszer csak felsejlik előtted, hogy több az élet, mint amit elveszítettél, ami eddig a legfontosabb volt számodra. Lehet, hogy jön egy új kolléga, és egyszer csak elkezd beszélni Jézusról. A többség furcsaságnak, bolondságnak tartja, amit mond, de téged megérint, beleütközöl. Van, hogy látsz egy filmet, és abban valami megmozdít, megrendít, egy új valóság jelenik meg rajta keresztül. Lehet, hogy valahol felveszel véletlenül egy könyvet és beleolvasol. Talán éppen a Bibliát, amit nem nagyon ismertél korábban, de most valahogy eléd került, és amit benne találtál, az a szívedbe markolt. Valahogy véletlenül betévedtél ide a templomba, és itt tapasztalod, hogy valami történik veled. Érzed, hogy Istennel állsz szemben...
Ez a váratlan esemény, amikor valaki így találkozik Isten jelenlétével, valóságával, uralmával, az evangéliummal; annak, aki megéli, teljesen véletlennek tűnik. Mint a szántóvetőnek. Semmit nem tud. Megy, dolgozik, beleakad, ott van. De mégis látnunk kell, hogy mindennek van egy előtörténete. Valamikor valakinek - ki tudja? - évtizedekkel, évszázadokkal korábban, valami történt az életében, valahogy lett egy nagy kincse, valami történt az országban, valamiért el kellett, hogy ássa azt a kincset – ez az előzmény. Velünk is ugyanígy van ez. Amikor azt éled meg, hogy váratlanul beszűrődik, vagy akár egészen keményen betör az életedbe Isten valósága - akkor azt kell látnod, hogy ennek is van egy komoly előtörténete. Ha nem látod is, van. Isten berendezte a teret, az életet, munkálkodott a háttérben, sok-sok mindent tett, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor te „váratlanul” beleütközöl a kincsbe.
A kereskedő példázata ebben más. Ő kutatja az igazgyöngyöket. Keresi, jár a világban, hallja a híreket, nézi az embereket, elmegy a piacokra. Talán nem is biztos benne, hogy létezik valóságosan az az egyetlen különleges igazgyöngy, de hallott róla, sejti, hogy van, nyugtalanítja, hajtja, keresi, kutatja, sóvárog utána. Nagyon sok ember így találkozik az Isten uralmával, Isten valóságával. Az is lehet, hogy nem ilyen céltudatos a keresésed, de mindig is érezted, hogy valami, nem tudod mi, alapvetően és mélyen hiányzik az életedből. Aki váratlanul ütközik bele a kincsbe, az nem éli át előtte, hogy valami hiányzik, nem szomjúhozik, nem keres. De van, aki szomjasan keres, utánajár - és egyszer csak rátalál. Igen, létezik ez a gyöngy. Felismeri az Isten országát. Megismeri, hogy van sok gyöngy, amit megtalált, van sok minden, amit kipróbált, meg is szerzett akár, de van egy igazi kincs, ami egészen más, mint a többi.
Hogyan találjuk meg? Nagyon egyszerű. Abban találod meg Isten országát, aki történeteket mond róla. Jézusban. Aki itt is, most is a Biblián keresztül szól hozzánk, és történeteket mond róla. Abban találjuk meg az Isten uralmát, aki ezt a titkot ki akarja jelenteni az értelmünkbe és a szívünkbe. Abban találjuk meg az Isten országát, az Isten uralmát, aki az egész élete szolgálatát így foglalta össze: bennem (Jézusban) eljött, elérkezett, elközelített Isten uralma – térjetek meg! Azaz: forduljatok meg és öleljétek magatokhoz! Ezzel a példázattal itt és most, Jézus ma minket Isten uralmába, Isten közelségébe hív.
Honnan tudod, hogy megtalálod? Onnan, hogy örömet találsz. Ha „véletlenül” botlottál bele, akkor az az öröm a tiéd, amit különben átélünk az élet sok helyzetében, amikor váratlanul történik valami jó. Ha már hosszan sóvárogtál utána és kerested, akkor a beteljesült legmélyebb vágyakozás feletti öröm a tiéd. Öröm.
Miért kincs? Miért igazgyöngy? Mi hozza az örömet? Miért így beszél erről Jézus? Azért, mert az ember számára a legfőbb jó Isten királyi uralmának a megkóstolása. Az ember számára a legfőbb jó, amikor Isten jelenléte ledönti a falakat, ami a szíve és Isten között volt. Az ember számára a legfőbb jó, mindaz, amiről oly sokat beszéltünk az Efézusi levél alapján a korábbi hetekben: hogy felismerem, hogy Isten kiválasztott engem a magáénak Krisztusban, az övé lehetek. Amikor felismerem, hogy Isten minden hibámat, minden bűnömet, minden elrontott dolgomat és annak minden terhét leveszi rólam, mert ráhelyezte az ő Fiára, Jézus Krisztusra, és szabad lehetek. Amikor átélem, hogy nem magam vagyok a világban, hanem Isten az ő gyermekévé fogadott Jézus Krisztusban. A legfőbb jó, amikor átélem, hogy az Isten Szentlelke betölt és elpecsétel, és én őhozzá tartozom.
Szent Ágoston (Augustinus) mondja: „Nyugtalan a lelkünk, amíg benned nyugalmat nem talál.” Éhes és szomjas a lelkünk, amíg a legfőbb jót, Isten jelenlétét, szeretetét és kegyelmét nem kóstolja meg. Ezért mondja egyik református hitvallásunk, a Westminsteri Hitvallás: „Az ember életének legfőbb célja Istent dicsőíteni és őt örökké élvezni.” Micsoda hedonista megfogalmazás! Istent örökké élvezni? Igen! Igen! Mert ez kincs, igazgyöngy. Amikor ezt a kincset magadhoz öleled, azt élvezed, gyönyörködsz benne, a legfőbb jóként, a legnagyobb értékként tapasztalod meg. Nem véletlen, hogy azt mondja Jézus: ilyen az Isten országa. Ilyen az Isten országát megtalálni: határtalan öröm, határtalan izgalom, határtalan ujjongás.  Ott van a kincs a földben. Ott van az igazgyöngy valahol. S amikor meglátják, mindent, mindent odaadnak érte.
Ahhoz, hogy magunkhoz tudjuk ölelni Isten országát, uralmát, szükséges, hogy érezzük, megtapasztaljuk, amint felfakad a szívünkben az öröm. Mert ebből tudjuk, hogy egyáltalán találkoztunk vele.  De ez még nem a magunkhoz ölelés. Ekkor még nem mienk a kincs. Megtaláltuk, örülünk neki, de még nem a miénk. Az öröm abszolút szükséges, de nem elég önmagában. Ezért a példázat nem csak a megtalálás feletti örömről szól, hanem mind a két történet így folytatódik: örült a szántóvető, s örömében elment, eladta mindenét, megvette a szántóföldet, hogy övé legyen a kincs. Elment a kereskedő, örömében eladta az egész gyűjteményét, és megvásárolta az egyetlen értékes, különleges gyöngyöt. Ha a szántóvető örömében nem adja el mindenét, amije van, akkor nem tudja megvenni a földet és nem lesz övé a kincs. Gondolkodhat rajta, hogy van ott egy kincs a földben – de az nem az övé. Ha a kereskedő nem adja el mindenét, mert úgy gondolkodik: „ezek a régi szép gyöngyök annyira a szívemhez nőttek már!”, akkor nem lesz övé a különleges gyöngy. Gondolj arra a pillanatra: mindenüket eladják, és még vissza kell menni. Mennyi félelem gyötörhetné a szívüket! Ott lesz még a kincs? Tényleg akarom? De a példázatban ezeknek az embereknek már semmi sem drága. Mindent feltesznek egy lapra. Mindenáron megszerzik a kincset.
Hogyan öleljük magunkhoz az Isten országát, uralmát? Úgy, hogy mindent odaadunk érte. Erről szól a példázat: mindent feltesznek egy lapra. Jézus ezt egy más helyen úgy mondja: aki meg akarja tartani az életét, azaz aki semmit nem akar elengedni, az a végén elveszít mindent. Elveszíti az életét. Aki kész mindenét odaadni értem, nekem, mondja Jézus, az mindenét megtalálja majd.
Amikor az Isten országát, a kincset, az igazgyöngyöt magunkhoz öleljük, az csak úgy megy, hogy előtte dolgokat elengedtünk, dolgokról lemondtunk. Mit kell eladni? – kérdezhetitek. Mindent! Az Isten uralmába belépve mindent el kell adni. Ne akarjuk magunkat azzal áltatni, hogy ez csak valami lelki dolog, de közben az életünkben semminek nem szükséges megváltoznia! Mindent eladni - ez azt jelenti, hogy mindenünk az övé. Az időnk, a pénzünk – ez a két legértékesebb kincs a mai világban. Övé a családunk, a gyermekünk, szüleink, házastársunk, munkánk, pihenésünk, szenvedélyünk, az autónk, a játékaink, a lakásunk, az álmaink, a hobbink, a jövőnk, az egészségünk, a könyveink, a ruháink, a gondolataink. Mi a te kincsed?  Minden az övé.
Lehet, hogy most szívesen visszakérdeznél: tényleg mindent el kell adni? Nézd már meg ezt a példázatot! Semmit nem kell! Miről szól a példázat? Örömében elmegy és eladja mindenét. Mit számít már bármi, amikor itt a kincs? Kérlek: kínból, fogcsikorgatva semmit ne adj! Tudod, miért? Mert az éppen annak a jele, hogy nem ért még el az Isten országának valósága. Mert amikor az Isten országa valósága, az evangélium hatalma és ereje elér, az olyan boldoggá teszi a szívedet, hogy abból a boldogságból, örömből természetesen fakad fel, hogy mindent odaadnál érte. Mindennél jobban akarod. Ha igazán találkozol Isten jelenlétének a valóságával, az úgy hat rád, annyira magadhoz akarod ölelni, hogy nem kérdés, nem lehet kérdés, hogy bármit odaadj, bármit megváltoztass, mindent alárendelj Krisztusnak!  
Tedd fel magadnak a kérdést – ez egy veszélyes kérdés: mi ad neked legmélyebben örömöt? Mi a kincsed? Mi az, amire ma azt mondod, ezt biztos nem tudnám odaadni? Mi az, amire ma azt mondod, ha a Krisztus követője vagy, hogy elébb adnál fel minden lelki áldást Krisztusban, mint azt? Mert az a legfontosabb neked. Ha így nem tudod megragadni a kérdést, tedd fel azt másképpen! Ebben a pillanatban mi az, amit, ha megkapnál, mindent odaadnál érte?  Mi az, amiről most azt gondolod, úgy megörvendeztetné a szívemet, hogy azért mindent odaadnék? Mindent. Ha keresztény vagy: hát ezért talán még a hitemet is odaadnám. Van-e ilyen? 
Jézus azt mondja ebben a két példázatban: Isten országa olyan, mint a kincs, amiért mindent odaadsz. Nem azért adod oda, mert így kell lenni, nem törvényt hirdet, nem elvárásként állítja ezt eléd Jézus, hanem azt mondja: ilyen az Isten országa. Ha leszállt rád az Isten uralmának a valósága, ha megkóstoltad Krisztusban az életet, a szabadítást, a bocsánatot, a vigasztalást, akkor tudod, hogy ilyen. Ez sokszor fájdalmas, mégis azt mondhatod, hogy nem kell más, csak az evangélium, csak Krisztus.
Mikor történjen mindez? Ha így szeretném magamhoz ölelni – mikor tegyem? A válasz: azonnal! Most. Sem a szántóvető, sem a kereskedő nem vár és nem gondolkodik. Nem mondják, hogy majd elmegyünk, felértékeltetjük a meglévő dolgokat, még meggondoljuk, hogy megéri-e a befektetés. Alig bírják kivárni, hogy eladják mindenüket. Alig bírják kivárni, hogy magukhoz öleljék a kincset. Nem haboznak, mert tudják, hogy ez soha vissza nem térő alkalom. Mi van, ha más is megtalálja a kincset? Mi van, ha más megveszi a gyöngyöt? Persze erre azt mondod: ez az Isten országával nem így van, ezt nem viszi el előlem más! Ez igaz. Igaz, de a példázatban Jézus mégis arra hív, hogy itt és most cselekedj! Ha meglátod a kincset, akár véletlenül botlottál bele, akár régóta szomjazod és keresed: itt és most ragadd meg! Mert Jézus arról is tud, amikor már késő. Az evangélium nem egy kellemes vallásos gondolat, amit ha kedved van, akkor felfedezel, gondolkodsz róla a szabadidődben - hanem az a tét. Az élet tétje. Élet és halál kérdése.
Itt és most. Azért is fontos ez, mert sokan vannak, akik örülnek, amikor megüti a szívüket Isten szeretete, kegyelme, mikor átélnek valamit ebből a kincsből. Örülnek, de ha ez az első öröm nem viszi el őket oda, hogy Krisztusnak odaadjanak mindent, akkor egyre könnyebben jön majd a kétely. Egy idő után a dolgok visszarendeződnek. Kérdések, bizonytalanságok merülnek fel: érdemes mindent eladni? Mi van, ha odaérek, már nem is lesz olyan jó az a kincs? Mi van, ha már nem is fog annyira tetszeni az a gyöngy? Ha az Isten uralma meglátása feletti öröm nem sarkall arra, hogy mindent odaadva megragadd azt, ezek a kérdések az örömtől is, a cselekvéstől is messze sodornak, és nem fog veled megtörténni a lényeg, és nem lesz tied a kincs! Ezért hív erre Jézus ebben a példázatban: itt és most ragadd meg, itt és most öleld magadhoz!
Befejezésül: akár véletlen, meglepetésszerűen találkoztál vele, akár régóta vágyódol rá: itt van az Isten országa köztünk. Mert az, aki történeteket mond róla, ezt a történetet ma nekünk mondja. Jézus itt van köztünk. Itt van kegyelme, szeretete, gyógyítása, bocsánata, a fiúság. Itt van a lehetőség, hogy az életünket, az identitásunkat, azt a vágyunkat, hogy szeressenek minket és elfogadjanak – a bálványoktól elvegyük, és Isten kezébe tegyük.
Ha pedig Krisztus követőjeként vagy jelen, akkor tedd fel azt a kérdést: hol csúszott el az öröm? Miért van benned keserűség? Ha felteszed ezt a kérdést Jézusnak, a válasz jönni fog. Szépen vissza fog vezetni Isten uralmába. Vissza fog vezetni oda, hogy a szíved újra benne gyönyörködjön.  S mikor a szíved benne gyönyörködik, amikor ő lesz a legnagyobb örömöd, amikor azt mondod, hogy mindent kész vagy elengedni, de őt nem, akkor szépen a helyére fog kerülni minden. A házastárs, a pénz, az idő, a lakás, az autó, az álmok, a jövő – mindennek megvan a helye. Mert ezekre szükség van. De legyen az első Isten országa és Isten uralma az életünkben!

Amikor a feltámadt Jézus, János evangélista bizonyságtétele szerint, megjelent a félelmükben és reménytelenségükben bezárkózott tanítványok között, miután köszöntötte őket, rájuk lehelt, és azt mondta nekik: „Vegyetek Szentlelket!” (Jn. 20.22.) Amikor ma Pál apostol felszólítását olvassuk– „teljetek meg Lélekkel”, ugyanez van előttem. Bárcsak Jézus maga, aki Pünkösdkor kitöltötte minden testre a Szentlelket, lehelne ma mindannyiunkra, és különösen azokra, akik hitvallást tesznek. Bárcsak azzal, hogy megszólít Igéjében és parancsol, teljünk meg Lélekkel, meg is történne e csoda! De ne csak óhajtsuk, hanem kérjük, és ha kérjük, higgyük, hogy meg is adatik!
Hosszabb ideje tanulmányozzuk együtt istentiszteleteinken Pál apostol levelét az efézusiakhoz. Azt hiszem, akik együtt követtük az apostol mondanivalóját, egy szívvel tudjuk elmondani, hogy csodálatos gazdagsággal fejti ki előttünk Isten mérhetetlen szerelmét és jóságát, amelyet Jézus Krisztusban korlátlan bőséggel árasztott ránk. Ma pedig nem kérünk és nem várunk kevesebbet, mint hogy ezt a gazdagságot mutassa fel újra, és ezzel a krisztusi gazdagsággal töltse el a szívünket. Ezért szólít fel, hogy teljünk be Szentlélekkel. Lássuk hát: 1. Mit jelent Szentlélekkel betelni? 2. Miért van erre szükség? 3. Hogyan telhetünk be Szentlélekkel?
I. Mit jelent Szentlélekkel betelni?
A lehető legtöbbet, a lehető legtitokzatosabbat, a lehető legdicsőségesebbet. Hiszen amikor azt mondjuk, hogy a Szentlélek betölt egy embert, valamint egy közösséget, a lehetetlent ünnepeljük: a mindenható, szent és tökéletes Isten, mindenek alkotója és teremtője annyira közel jön, hogy belénk költözik, közöttünk lakozik. Ez nem magától értetődő, és nem automatikus adottság a Biblia szerint, hanem Istennek különleges kegyelme, szeretete, ajándéka. Gondolj arra, hogy létezik egy üres edény, amelyet megtöltenek vízzel. Sőt, nem is üres, hanem olyan edény amelyben mindenféle tárgy van; hasznos és haszontalan, méltó és méltatlan, tiszta és szennyes. Amilyenek vagyunk… És Isten megtisztítja, kipucolja, a hiábavalóságokat kiszedegeti, és az egészet önmagával megtölti. Annyira, hogy onnantól a magáénak mond, hiszen ezt olvastuk korábban, hogy: „őbenne (Krisztusban)… titeket is eljegyzett pecsétjével, a megígért Szentlélekkel, örökségünk zálogával.” Ez azonban nem kizárólag egyszeri elpecsételő, eljegyző munkája a Szentléleknek (ami garantálja, hogy „meg vagyunk jelölve”, hogy kihez tartozunk), hanem dinamikus, élő, eleven valóság, amely során újra és újra beteljesedünk Szentlélekkel.
Kedves konfirmandusok, ti tudjátok – hasonlóan a gyülekezet sok tagjához – hogy miről beszélek. Ezért értitek azt is, ami talán meghökkentő, hogyan állíthatja Pál apostol párhuzamba a részegeskedést és a Szentlélekkel való megtelést: „Ne részegeskedjetek, mert a borral léhaság jár együtt, hanem teljetek meg Lélekkel…” Túlmutat ez valamiféle általános erkölcsi intelmen az alkohol veszélyeiről és a vallásos élet hasznáról. Sokkal dinamikusabb ez a párhuzam, sokkal direktebb ennél. Tudniillik ahogy az alkohol átjár, és egyértelmű hatással van az emberre, úgy a Szentlélek is valóságos hatás. Sem az alkohol hatása, sem a Szentlélek hatása nem kizárólag elméleti, mind a kettő tapasztalati valóság. Valamint ahogyan az alkohol átjárja és irányítja az egész lényünket (gondolkodás, beszéd, érzés, erkölcsi ítélet…), úgy a Lélekkel beteljesedett ember is a maga teljes életében áll a Szentlélek hatása alatt. És ti ezt ismeritek, tudjátok, megtapasztaltátok, milyen, amikor betölt a Szentlélek.
Nyilvánvalóan ellentét is van a két hatás között. Martyn Lloyd-Jones, a múlt század egyik legnagyobb hatású brit igehirdetője, akit Isten orvosi tanulmányai után hívott el a lelkészi szolgálatra, beszél arról, hogy míg az alkohol depresszáns, alapvetően tompít és elnyom, a Szentlélek az, aki stimulál, aki kivilágosít, aki megújít. Az alkohol azzal „lelkigondoz”, hogy tompítja a fájdalmat, elnyomja a stresszt; a Szentlélek meg azáltal, hogy józanná tesz, és reménységet, örömet táplál a szívünkbe. Pál levelében láttuk azt a kitörő örömet, hálát, amellyel Istent dicsőíti mindazért, amivel Jézus Krisztusban elhalmozott minket. Ez az öröm, ez a túlcsorduló hála az, ami a Szentlélekkel való beteljesedés velejárója.
Mielőtt azonban továbblépnénk, és bővebben kifejteném, miért szükséges a Lélekkel való beteljesedés, hadd hangsúlyozzam újra a nagy titkot: nem a hatás, hanem a csoda, az isteni kegyelem nyűgöz le bennünket. Az, hogy a mindenható Isten a Szentlélek által beköltözik ebbe a törékeny, gyakran oly haszontalan cserépedénybe. Ezt a csodát ünneplik a tanítványok az első Pünkösdkor Jeruzsálem népével együtt. És amikor csak a hatást látva egyesek azt gondolták, hogy Péter és társai megrészegedtek, Péter rámutat arra, hogy amit itt átélünk, azt Isten már rég megígérte: „Mert nem részegek ezek… hanem ez az, amiről Jóel így prófétált: Az utolsó napokban, így szól az Isten, kitöltök Lelkemből minden halandóra…” Ezért mondhatja ma az ige nekünk: „teljetek meg Szentlélekkel”. Hiszen ez Isten kedve, terve, célja az emberrel.
II. Miért szükséges Lélekkel megtelni?
A Lélekkel való beteljesedés hatás, ami mindenre kihat bennünk. De ettől még valaki azt is gondolhatná, hogy opció, amint az alkoholos befolyásoltság állapota is. Mi lenne, ha minden alkoholfüggő azt mondaná, hogy ez annyira jó, hogy mindenkinek erre kellene törekedni? Nem hasonló Pál, akinek talán hasonlóan van egy nagy élménye, tapasztalata, egy nagy ügye, és ezt akarja mindenkinek átadni?
Látnunk kell, hogy Pál apostol ezt a felszólítást a Jézus Krisztus által megváltott élet, valamint a nagykorú gyülekezetről tanítottak összefüggésében teszi. És miközben hiszem és vallom, hogy Isten mindenkit be akar tölteni Szentlelkével – ha tehát te ma tőle távol élsz, rád nézve is ez a vágya, terve, hiszen itt lesz az ember egész – most mégis elsősorban a konfirmandusokhoz és a gyülekezeti tagokhoz szólok. A felszólítás egyértelmű, és nem opcionális. A keresztény gyülekezetben a Szentlélekkel való megtelés nem választás kérdése. Ha meg akarjuk élni mindazt, amit Isten Krisztusban nekünk adott, ha új életben, világosságban szeretnénk járni, ha meg akarjuk tartani a gyülekezet egységét és sokszínűségét, ha bölcsen akarunk élni kihasználva az alkalmas időt, be kell teljesednünk Szentlélekkel. A Szentlélek jelenlétének átélése, megélése, tudatosítása a krisztusi élet elengedhetetlen része. És ha ennél konkrétabban tesszük fel a kérdést, hogy miért van szükség Szentlélekkel megtelni, akkor textusunk azokra a viszonyulásokra hívja fel a figyelmünket, amelyek a Lélek által születnek.
Egymással való viszonyunkról így ír: „mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket…” Nem, ez nem azt jelenti, hogy a Szentlélekkel megtelő gyülekezet tagjai onnantól énekkel érintkeznek egymás között… A nyilvános istentisztelet kontextusát tartja maga előtt Pál, amikor énekekkel egymást bátorítjuk, egymást buzdítjuk, vagy éppen egymást intjük, vagy áldjuk. (pl. „A mester itt van, ma is gyógyít … ne vidd tovább a terhedet, ő letörli minden könnyedet, és gyászod örömre fordul…”; vagy: „Emlékezzél meg az Úr jóságáról, emlékezzél meg oltalmáról…”.) A lényeg, hogy amikor betölt a Szentlélek – és csak akkor, amikor a Szentlélek hatása alatt vagyunk – csordul túl úgy az életünk, hogy kritikák, zúgolódások, megbántódások, irigység, féltékenység helyett bátorítás, szeretettel teli intés, egymás áldása határozza meg a kapcsolatinkat. És megint igaz, hogy ezt nem kell magyaráznom, hiszen ismerjük. Tudjuk milyen, amikor Isten Lelke, Jézus jelenléte, igéje betölt, és annyira egyek vagyunk vele, hogy tényleg így látjuk a testvérünket. Bátorítjuk a csüggedőt, és nem kritizáljuk; együtt sírunk a szenvedővel, és nem távol tartjuk magunkat; áldást mondunk a másikra, és nem bántást… Együtt örülünk az Úrban, és énekelünk, és ezt állítja szembe Pál azzal, amikor egy társaság bordalokat énekel, hogy örömöt találjon. És mivel azt is tudjuk, milyen az, amikor – visszatérve az edény képéhez – mintha idővel elfolyna belőlünk ez a hozzáállás, öröm, mintha „kifolyna a Szentlélek”, amikor gyengül felettünk a hatása, értjük, miért parancsolja Pál: „teljetek meg Lélekkel.”
De nézzétek, mit mond az Istenhez való viszonyulásról az ige: „énekeljetek és mondjatok dicséreteket szívetekben az Úrnak…” Ez a kifejezés az Úrnak való énekünk, magasztalásunk komoly, autentikus voltára mutat: az a szívből fakad. Bár igaz ez az istentiszteletre, most mégis ragadjuk meg egy másik oldalról. Amikor betölt a Szentlélek, a szívedben felfakadhat egy dal, egy dallam. Van, akinek ez valós énekként meg is születik, de most nem erről beszélek, hanem arról a szívben rejlő, akár néma dallamról, belső hangról, amely – akár szavak nélkül is – benned dicsőíti az Istent. És megint azt mondom, hálával, tudjátok, miről beszélek. Tudjátok, hogy nem mindegy, hogy Isten iránti hála, öröm, magasztalás zajlik ott benn, vagy valami egészen más szöveg, érzés zakatol… Amikor a Lélek betölt, gyönyörű dallam fakad fel, és ennek öröme, harmóniája, szépsége bearanyoz mindent.
Ez vezet a következő viszonyuláshoz, amely a körülményeinkkel kapcsolatos: „adjatok hálát az Istennek, az Atyának, mindenkor mindenért…”. Boldog az az ember, aki elégedett és hálás körülményei között. Természetesen vannak helyzetek, amiért nem tudunk hálát adni, amikor csak az Úr segítségéért, szabadításáért tudunk kiáltani. De a Szentlélek nagyon mély hálát, elégedettséget hoz a szívünkbe. A Lélekkel teljes gyülekezet nem panaszkodik, hanem köszönetet mond az Úrnak. A hála ellentéte, a zúgolódás lelkülete nem áll meg a Szentlélekkel együtt. Amikor zúgolódni kezdünk, elégedetlenkedni, önmagunkat sajnálni, megszomorítjuk Istennek Lelkét. Akkor Ő visszahúzódik, akkor az edény, amely vele lehetne teljes, üresedik, és az űrben azonnal ott van minden korábbi hiábavalóságunk, gyengeségünk, szennyünk… A zúgolódás, az elégedetlenség Izrael egyik ősbűne a pusztai vándorlás során, mégpedig azért, mert a gyökere Isten megvetése. Nem elég, amit adsz, nem örülünk ajándékaidnak, gondoskodásodnak, nem köszönjük meg, amink van. Ez hálátlanság, ez bizalmatlanság. A Lélekkel teljes gyülekezet viszont hálás, pozitív, kisugárzó, és nem azért, mert bebeszéli magának, hanem azért, mert amikor betölt a Szentlélek, kiárad szívedbe Isten szeretete, és felismered, hogy bőségesen elég, amid van.
„Teljetek meg Szentlélekkel” – szólít fel az apostol. Ha mindezt ismered, egyetlen válaszod lehet: Igen, Uram! És ha mindezt nem ismered, akkor is ez lehet a válaszod: még nem tapasztaltam, de ezt szeretném!
III. Hogyan telhetünk be Szentlélekkel?
Az első fontos dolog, hogy bár bennünket szólít meg, mégsem ad a Biblia receptet. Valójában passzív igealak szerepel itt, mintha azt mondanánk: teljesíttessetek be Szentlélekkel. A Szentlélekkel való betelés alanya Isten, ő maga, hiszen ő tölt be. A Szentlélek nem valami, amit megfogunk, hogy magunkba töltsük; ő Isten aki eljön, lakozást vesz bennünk, betölt. Az első dolog tehát, hogy bár van felelősségünk (ha van felszólítás), nincs recept, és bizonyos értelemben ki vagyunk szolgáltatva az Úr cselekedetének.
Ha mégis tudni szeretnénk arról, hogyan történik ez, a pünkösdi történet két pontban is eligazít. Az első, hogy amikor Péter, maga is a Szentlélek által megtelve, előáll, Jézus Krisztusról beszél. Bátran és szabadon elmondja, hogy azt a Jézust, akit Isten igazolt jelekkel és csodákkal, a jeruzsálemiek (pár hete) halálra adták, a rómaiak által kivégezték. Szembesíti őket ezzel, majd meghirdeti, hogy Isten feltámasztotta a halálból, neki adott mindent hatalmat, és ő lesz egy nap mindenek bírája. Az üzenet olyan meggyőző erővel hangzik (a Szentlélek emberi szíveket meggyőző erejével), hogy a hallgatók megrettentek. Péter szavai alapján nem volt kérdés bennük, hogy igazat mond; de ha ez a Jézus valóban az Isten Fia, akkor mit kezdjenek azzal, hogy korábban nem hittek neki, sőt, ők maguk is kiáltoztak Pilátus előtt, hogy feszítse keresztre. A saját múltjuk, a saját döntéseik foglyaként állnak, megrendülve, és ezért csak ennyit tudnak mondani: „Mit tegyünk?” Péter így válaszol: „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.” Figyeljetek, Isten akarja adni a Szentlelket, be akar tölteni titeket is. Ehhez azonban el kell ismerni, hogy nem engedelmeskedtetek neki, hogy a szívetekben – az edényben – ellenségeskedés, hitetlenség, és mindenféle csúfság volt. És ez így van ma is… Isten a Lelkét akarja neked adni – de ez csak akkor lehet, ha megnyitod előtte a szíved. Ha elismered, hogy annyi hiábavalóság, annyi szenny, annyi harag, annyi gyűlölködés, annyi gonoszság van ott, de azt is felismered, hogy Jézus Krisztusban még bőségesebben van a bocsánat, a megtisztulás, a megbékélés részedre is. És amint ezt megteszed, megnyílsz, kapod a Szentlélek ajándékát.
A második pont, hogy az imádsággal teljes várakozás. A tanítványok Pünkösd napja előtt így várták, hogy elkövetkezzen, amit Jézus megígért, a Szentlélek eljövetele. A keresztény életben erre a várakozásra, nyitott szívvel történő vágyódásra van szükségünk ahhoz, hogy újra és újra beteljünk Lélekkel. Amikor elfolyni látszik a Lélek intenzív jelenléte, egyszerűen csak jöjj Jézus elé, vizsgáld meg magad, és kérjed, hogy töltsön be Szentlélekkel. Tárjad egészen ki az ajtót, és engedd, hogy a Szentlélek egészen hatalma alá vonjon, egészen betöltsön és megújítson. ÁMEN!
Lovas András

Az idő telik… Itt vagyunk, együtt vagyunk, és közben telnek a percek. Megéri-e ez nekem? Jól döntöttem-e, hogy ezt választottam ma reggel? Megéri-e a rá fordított időt, az áldozatot, vagy végül időpazarlásnak fog bizonyulni? Feszít-e, hogy máshol kellene lennem? Miért hoztam áldozatot, mit nem teszek most azzal, hogy itt vagyok? Zakatol-e bennem, hogy mi mindenre kell még időt találnom ma, holnap, holnapután? Visszanézek az előző napokra: van-e bennem bosszúság, hogy ellopták az időmet?
Az idő faktor – megkerülhetetlen, kikerülhetetlen, sőt, gyakran úgy tűnik, legyőzhetetlen dilemmája az életünknek. Időzavarban élve hatékony technikákat keresünk. Hogyan tudunk kevesebb idő ráfordítással többre jutni? A mobil, a tablet, a laptop, a desktop… Vagy jobb időbeosztás, hatékonyság növelő tréning a kulcs? Alulmaradunk a versenyfutásban, vagy van esély a győzelemre? Hogyan éljünk bölcsen, miközben lepereg az idő? Megválthatjuk-e, visszavehetjük-e az időt? Ezek a kérdések jelennek meg az Efézusi levél ma olvasott részében. Pál azt helyezi hallgatói elé, hogy az idővel való bölcs élés elengedhetetlen része a keresztény életnek. Lássuk először, hogy mi az emberiség problémája az idővel; másodszor, hogy mit jelent kihasználni az időt; harmadszor, mi szükséges ahhoz, hogy bölcsen éljünk.
I. Mi az emberiség problémája az idővel? („az idők gonoszak…”)
Az apostol arra hív, hogy használjuk ki az alkalmas időt. Ez pedig látszólag éppen az, amiért versenyfutásban vagyunk az órákkal, a napokkal, a hetekkel… Ki kell használnunk az időt – hiszen olyan kevés! A mai városi ember, és így legtöbbünk, azt fogalmazza meg, hogy túl sok a dolog és túl kevés az idő. Sohasem elég az idő mindarra, amit terveztünk, vagy amit szeretnénk. Nincs elég időnk, hogy azzal foglalkozzunk, amit igazán szeretnénk, mert mintha mindig meglopnának bennünket különböző időzabáló dolgok. Nem elég, ami van – vagy ha a másik oldalról nézzük, túl sokat szeretnénk belegyömöszölni a meglévőbe. Ha pedig sokat kell belegyömöszölni a kevésbe, akkor nincs megállás, akkor hajsza van, rohanás, versenyfutás… hiszen ki kell használni az időt. Persze tudjuk jól, minél jobban szaladunk, minél többet akarunk, minél túlzsúfoltabb az életünk, annál erősebb az érzet, hogy az időnk korlátozott, hogy semmire sincs idő.
A kimerültség, a hajszoltság mellett megjelenik a szétesettség, a sodródás is. Mert igaz, hogy vannak, akik minden időt beosztanak (a nem lévőt is), de a másik oldalon meg a tervezés és tudatosság elmaradása jelenik meg. Hogyan mondjam meg ma, hogy mit fogok tenni pár nap múlva? Hogyan kötelezzem el magam egy eseményre, hogy valahol ott leszek, hogy számíthatnak rám, amikor annyi minden más jöhet még közbe? Jobb dolgok, jobb lehetőségek – amiket ki kell használni, meg kell ragadni. Ha ma elígérem magam kedd estére, mit teszek, ha kedd délután sokkal jobb alkalom adatik, az időm sokkal ígéretesebb kihasználásának lehetősége? Inkább nem mondok biztosat…
Ahogy továbblépünk (hogy ne raboljam túlságosan a drága időtőket…) a bibliai időfogalom két kifejezését szeretném elétek tárni. Az egyik a „kairos”, a minőségi idő, az alkalom, a jelentéssel, lehetőséggel teli idő. Amikor valaminek „kairosa” van, azaz éppen most van ideje. A másik kifejezés a „kronos”, az elfolyó, lepergő idő, az idő, amely telik. Amikor valaki „telegyömöszöli” az idejét mindenféle dologgal, és csak rohan, hogy mindent elérjen, átéljen, megvalósítson, valójában a „kronos”-szal próbál versenyezni. A folyamatos időhiány annak a jele, hogy bolondok vagyunk, mert ott akarunk nyerni, ahol csak veszíteni lehet, azzal futunk versenyt, aki biztosan legyőz. A folyamatos elfoglaltság, időzavar annak a jele, hogy nem tudjuk megkülönböztetni a kairost a kronostól, és nem az alkalmas időt használjuk ki (Pál itt a kairos-t használja), hanem az idő múlását akarjuk legyőzni.
Ugyanakkor az, aki mindig arra vár, hogy majd valami jó fog történni, nagy lehetőség fog adódni, az meg a kronos által győzetik le. A kronos-t nem lehet lefutni, de az is bolondság, ha valaki hagyja, hogy a kronos csak teljen, jelentés, értelem, tartalom nélkül, mert ő vár a nagy kairosra. Az ilyen ember csak sodródik az árral…
Mi a probléma az idővel, illetve velünk és az idővel? Felgyorsult a társadalom, meg kell tanulni ebben bölcsen élni, igen. De hadd mutassak rá, hogy ez először nem időbeosztás (hogy mindenki értse, idegen szóval is mondom: time management) kérdése. Hallgassuk CS Lewis gondolatait az emberről: „Az, hogy történelemmel rendelkezünk, azt is jelenti, hogy elvesztettük valóságunk egy részét (mivel az már elsüllyedt a múltban), és még nem szereztük meg egy másik részét (mivel az még a jövőben van); s tulajdonképpen semmi másunk nincs, mint a parányi jelen, amely elrepül, mielőtt még beszélhettünk volna róla." (Keresztény vagyok, 160) Igen, az ember kitett, törékeny, elmúlik, olyan mint a pára, vagy a lehelet. Nem az idővel van a baj, hanem velünk az idő kontextusában. Örökkévalóság a szívünkbe írva (de sokszor keressük ezt a szerelemben, a zenében, az utazásban egy-egy gyönyörű helyen, az ismeretben…), és kegyetlen elmúlás a testünkbe kódolva. Mennyire szükségünk van arra, hogy teletömjük magunkat élményekkel… hogy kipróbáljunk minden lehetőséget… hogy megragadjunk minden alkalmat… hogy elhitessük magunkkal csak egy pillanatra is az örökkévalóság illúzióját… Mert, ahogy Pál írja, az idők gonoszak. Kegyetlenek, és ez kárhoztat bennünket a hajszára, a rohanásra, vagy éppen a sodródásra, a tehetetlenségre. Ritkán látjuk meg, hogyan diktálja bensőnk azt, ahogy élünk, de talán most felvillan valami. Lehet, hogy azért hajtasz, mert az élményben az örökkévalót keresed; lehet, hogy azért rohansz, mert tudod, hogy az élet rövid, és félsz, hogy sohasem lesz elég; lehet, hogy azért nem indulsz el egy cél felé, és sodródsz, mert úgyis minden értelmetlen – az emberi szív száz és százféle módon reagál a nagy egzisztenciális megoldatlanságra, problémára, válságra: a múlt elmúlt, a jövő nincs itt, a jelen csak egy pillanat. És amíg a szív békére, megnyugvásra nem talál, addig nem tudunk bölcsen, csak bolond módon élni.
II. Mit jelent kihasználni az időt?
Vizsgáljuk meg közelebbről, mit jelent bölcsen élni, kihasználva az alkalmas időt, annak fényében, hogy az idők gonoszak. Egy teológiai-spirituális és egy gyakorlati oldalát látjuk ennek.
Ahhoz, hogy az időt kihasználjuk, bölcsen éljük, nem elég megértenünk, hogy mi a baj az idővel, illetve, amint láttuk, velünk. A megértés önmagában nem elég erős ahhoz, hogy megváltoztasson; sem a belső kétségbeesést, ürességet nem szűnteti meg, sem a külső viselkedést nem változtatja meg. Ezért fontos, hogy ezt a felszólítást az egész levél fényében lássuk, hiszen amikor Pál hallgatói ezeket hallják, már eljutottak egy pontig Pál érvelésében, valamint a hallottak átélésében. Szeretnék emlékeztetni arra, hogy az apostol hosszan fejtette ki a hallgatók (a levelet felolvasták, ezért inkább hasonlíthatott igehirdetéshez, semmint levélhez) előtt, hogy milyen hihetetlen gazdagságot öleltek magukhoz, amikor Jézus Krisztuséi lettek. Pállal együtt emlékeztek arra, hogy halottak voltak – de Isten Jézusban életre keltette őket. Korábbi életvitelük fogságában éltek - de Isten Krisztusban kiszabadította őket. Személyes és szerető Isten nélkül éltek, bálványokat imádtak – de Isten Krisztusban szeretetét árasztotta rájuk, fiaivá fogadta őket, és Szentlelkével pecsételte el őket. És mindez nem dogma, hanem olyan keresztény igazság, amit átéltek, megtapasztaltak. Idegenek voltak, Isten népétől távol – de Krisztusban Isten közel hozta őket, befogadta őket népébe, családjába. Mint pogányok, ellenségeskedés volt köztük és a zsidók között – de Krisztusban megbékéltek és Isten egyetlen új népe, egy új emberiség lettek. Sötétségben, gyűlölködésben, szexuális kicsapongásban éltek – de Isten Krisztusban újjáteremtette őket igazságban és szentségben, és ezért szabadok Istennek kedves életet élni. És, tudjátok, aki mindezt átélte, annak szívét mérhetetlen hála tölti el azért, hogy Jézus Krisztus eljövetele, élete, kereszthalála és feltámadása ennyi kincset, ennyi áldást, ennyi újdonságot hozott nekik. A keresztény élet, a keresztény etika ebből – és csak ebből! – a hálából, Isten-magasztalásból fakad.
Ez lesz a teológiai-spirituális alapja annak, hogy bölcsen éljünk. Igen, az idők gonoszak – de a mi szívünk már nem retteg a múlandóság miatt. Igen, annyi lehetőség, élmény, élvezet van, de mi már nem vagyunk rabjai annak, hogy mindenbe belevessük magukat. Egyrészt ismerjük, hogy milyen üresség jár a kicsapongás nyomában, másrészt a Szentlélek betöltötte a szívünket, és megelégített minket. Igen, a múlt lezárult, a jövő még előttünk, a jelen parányi pillanat, de Jézus Krisztusban egybefoglalva van múltunk, jelenünk és jövőnk. Ezért szabadok vagyunk arra, hogy bölcsen éljünk, kihasználva az alkalmas időt. Sőt, éppen ezért nem mindegy, hogyan élünk, és mit teszünk az időnkkel. Továbbá, ha ennyire a Krisztuséi vagyunk, mert ő megváltott minket, az is világos lesz, hogy az időnk nem a mi tulajdonunk, hanem az övé, és mi hűségesen kell, hogy gazdálkodjunk azzal. De tehetjük ezt bátran, szabad szívvel, hiszen tudjuk, nem csak az idők kezdetén van az Úr, hanem az idők végén is; és ha a kronos telik is, megállíthatatlanul, nem a kronos, hanem Jézus a végső Úr. Annak Ura Jézus, aki egy nap véget vet az időnek, ahogy mi ismerjük, és az a nap közeledik. Nem mindegy hát, hogyan élünk!
„Kihasználva az alkalmas időt…” - visszavásárolva, vagy megváltva a kairost. Ha Krisztusban vagy, ez motivál, ez sürget, hogy bölcsen élj, hogy megragadd a lehetőségeket, az elkészített, jelentéssel teli időket, az alkalmakat. Ez a bölcs élet nem a hatékonyság kultusz már, nem a versenyfutás az idővel, hanem a Krisztus biztonságában, erejében, szabadságában megélt bölcs élet. Hogyan?
Pál ezzel vezette be: „Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek…”. Hadd bontsam ki ezt a képet. Az „élni” szó a levélben számos más helyen is (2.2, 4.1, 4.17, 5.2) eredetileg a „járni, sétálni” kifejezésből fakad. Minta az apostol azt mondaná: most, hogy Krisztusban ez a hihetetlenül, felfoghatatlanul gazdag ajándék a tiétek, legyetek nagyon tudatosak, legyetek nagy-nagy figyelemmel arra nézve, hogyan jártok ennek fényében. Hogyan lehet a nagy isteni csodákat lebontani a mindennapi életre? Úgy, hogy fegyelmezetten, tudatosan élünk. Ha valahova megyünk, haladunk, egy cél felé tartunk. Értitek? Nem csak lófrálunk céltalanul… nem rohanunk a semmi felé esztelenül… nem körbe-körbe megyünk értelmetlenül… Krisztusban járunk, haladunk előre, és ehhez figyelni kell. Hova lépünk, merre megyünk, milyen úton haladunk. Alkalmazd ezt a képet arra, ahogy az időhöz viszonyulsz ebben az új életben! Ha bölcsen akarsz élni, haladni, akkor az időhöz proaktív módon kell viszonyulni. Nem elég mindig csak reagálni arra, ami történik, hanem biztos meggyőződés és irány szerint neked kell kialakítanod azt a ritmust és azokat a szokásokat, amelyek biztosítják a bölcs élet kereteit. Mindkét kifejezés hangsúlyos: ritmus és szokások. A ritmusban benne van az, hogy tudod, mikor dolgozol és mikor pihensz; mikor fekszel le és kelsz fel ahhoz, hogy értelmes módon haladj az úton előre. A munka és pihenés ritmusának tudatos fenntartása (ami persze tovább lebontandó pl. családi/otthoni feladatok, gyülekezeti élet és szolgálat, testi-lelki egészség ápolása, barátságok fenntartása, stb…) megőriz attól, hogy halálra hajszold magad, és attól is, hogy céltalanul sodródjál. A ritmus ugyanakkor elősegíti a szokás kialakulását is. Amit rendszeresen cselekszel, bölcsen, átgondolva, kihasználva az időt, azt begyakorlod, az szokássá lesz. Mennyi időfaló, értelmetlen, haszontalan szokásunk van nekünk, akik olyan gyakran panaszkodunk, hogy semmire sincs időnk! Nem folytatom, mert hosszú leszek… Összefoglalásul: ha Krisztusban van az életed, ezt a hatalmas ajándékot, kegyelmet át kell váltanod a mindennapi élet ritmusába, szokásaiba ahhoz, hogy ne esztelenül, hanem bölcsen élj!
III. Mi a bölcs élet végső célja?
Eddig nem beszéltünk arról, hogy milyen célnak alárendelve élhetünk bölcsen az idővel, az időben, mint Krisztus követői, Isten népe. Ez azért fontos, mert amiről az apostol beszél, nem egyszerűen time management kérdés. Lehetséges, hogy valaki jól osztja be az idejét, munka, család, pihenés – minden a helyén, és eredményes életet él. És, hadd hangsúlyozzam, ez nem kis dolog, nem mindegy, hogy valakinek rámegy-e az egészsége vagy a családja a karrierjére. Mégis, alapvető kérdés, hogy mi szerint rendezzük, mi köré csoportosítsuk a ritmust és a szokásokat. Hiszen lehet, hogy jól súlyoztunk – de egyszer csak azzal szembesülünk, hogy jó időbeosztással, de értelmetlen hiábavaló ügyre fókuszálva vesztegettünk el éveket, évtizedeket az életünkből. Ha tehát arra hív az apostol, hogy használjuk ki az alkalmas időt, a kairost, akkor azt a kérdést kell feltennünk, hogy mi alapján dől el, hogy mi az alkalmas idő, mi a minősített, lehetőséggel teljes idő. Mi alapján döntsük el, hogy valamit megragadjunk vagy elengedjünk?
Az apostol válasza: „ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.” Krisztus népe számára Isten akarata minősíti az időt. Isten akaratának a felismerése az a kritérium, amely alapján bölcsen élhetünk. Csak Jézus Krisztus akaratának megismerése fog eligazítani abban, hogy megértsük, hogy minek van kairosa az életünkben. Jézus akarata az a tágabb kontextus, amelyben látnunk kell a mindennapi életünk kérdéseit. Képletesen: Jézus Krisztus akaratának ismerete az a szemüveg – és egyetlen szemüveg – amellyel tisztán látjuk, hogy mit jelent bölcsen élni, kihasználva az időt.
Láttuk, miért fontos megérteni, mi az Úr akarata. Végül tegyük fel a kérdést, hogyan érthetjük meg, hogyan ismerhetjük fel, hogy mire hív, mit akar tőlünk? Három gyakorlati dologra utalok.
Az első, hogy az Úr akaratának felismerése ott kezdődik, hogy magunkat először, majd újra és újra átadjuk Jézus Krisztus akaratának. Alárendeljük magunkat annak, aki a kereszten mindannyiunknál alább szállt, hogy megváltson, majd feltámadásában és mennybemenetelében mindennél feljebb emeltetett, hogy uralkodjon. Jézus akaratának megismerése nem olyan, mint a borítékos sorsjegy: vagy nyert, vagy nem nyert; vagy tetszik és bejön, vagy nem. Nem keresheted Jézus akaratát úgy, hogy közben kívül állsz, mintegy függetlenül, hogy eldöntsd, tetszik, nem tetszik. Nem véletlenül imádkozunk így: „jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod…”.
A második dolog, hogy Isten nem unalmas, nem szürke, nem fantáziátlan, és ezért gyakran ugyanazt másképpen végzi el. Azaz ne hidd, hogy ha egyszer valamiben felismerted a vezetését, akkor más alkalommal már nem is kell keresned, hiszen tudod, mit vár. A konkrét élethelyzetekben, életkérdésekben gyakran vezet korábban még meg nem tapasztalt módon. Ez arra hív, hogy folyamatosan keressük őt, hiszen folyamatosan rajta függünk. Így tanít arra, hogy figyeljünk rá, hogy bízzunk benne és engedelmeskedjünk neki.
A harmadik szempont pedig ebből fakad: a megértéshez hozzátartozik Isten Igéjének a tanulása, a szívünkbe zárása, az egyéni és közösségi imádság, a lelassulás, a csend. Ez visszavezet bennünket a ritmus és a szokások kérdéséhez. A bölcs élet, a helyesen kihasznált idő feltétele az a csendes, kitartó, folyamatos erőfeszítés, amivel belegyakoroljuk magunkat az Úr közelségébe, az Úr akaratába, ami nem más, mint szeretet és kegyelem, irgalom és áldás mindannyiunk számára. Imádkozzunk hát a zsoltáros szavaival: „taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” ÁMEN!