Lovas András Dr.

Szeretném, ha úgy tekintenénk a zsoltárra, úgy hallanánk az imádságot, mint amellyel Isten meghív, hogy neki énekeljünk ma este. Mint szót, igét, amit ő ad - ő ad ma este a szánkba, és ő ad ma este a szívünkbe, hogy őt dicsőítsük és neki adjunk hálát.
(Személyes ének - személyes hitvallás)
Uram… Olyan gyönyörű, amikor valaki szívében megfogan, ajkain pedig megszólal ez a vallomás: Uram! Nem tanítok rólad, hanem beszélek hozzád. Mert Úr vagy te, hatalmas és mindenható Isten - nem kétség; de az én Uram vagy. Te uralkodsz a dühöngő tengeren; ha hullámai tornyosulnak, te lecsendesíted őket – én Uram. … Tied a menny, tied a föld is, te hoztad létre a földkerekséget és azt, ami betölti - és mégis az én Urammá lettél te… Amikor azt mondom, Uram, akkor szemtől szemben állok veled. Ilyenkor nem többekkel együtt szólítalak: Urunk; ilyenkor ketten vagyunk, Uram. És milyen jó, hogy amikor így szólítalak, bizalommal tehetem. Nem a rabszolga félelemmel teli színlelt alázatoskodásával, amely talán ura távollétében izzó gyűlölet, vagy éppen érdektelen közömbösség… Uram, hozzád jövök, előtted vagyok…
És énekelek… most, amikor eléd járulok, hűségedről és kegyelmedről énekelek. Mert amikor felemlegetem magamban azt, hogy ki vagy és milyen vagy, Uram, amikor visszatekintek egy évre, minden események között egy valami ragyog fel és árad szét bennem: kegyelmed és hűséged. Énekelem kegyelmed, dalolom hűséged, mert szeretlek téged, Uram. Hogyne énekelnék… kérdezem magamtól is; hogyan tudnék csak magamban mormolni… Uram, mert nem magamról gondolkodom most, bár velem történt mindez. Én voltam, aki jóllakottan megfeledkeztem rólad --- és én voltam, akik könnyek között kerestelek, amikor fájdalmas mód látogattál. Én voltam, aki törtettem, és üres kézzel jöttem el - és én voltam, aki elengedtem, és te ajándékiddal töltötted meg életem. Én voltam, aki hirdettelek a népek között és én voltam, aki megtagadtalak a barátok között. Én voltam, aki hűséget fogadtam - és hűtlenné lettem, és te voltál, akinek hűséges szeretete mindvégig megállt. Ezért, Uram, ma szívemben hálával énekelek; kegyelmed és hűséged énekelem.
Énekelek… mert irgalmad betölti szívem, és onnan fakad fel, ahol nélküled csak homály, bizonytalanság, üresség honol...
Uram, azt is tudom, azt is érzem a zsigereimben, hogy kegyelmed örökké tart. Bár azt, hogy "örökké" fel nem foghatom. De én nem is az időről elmélkedem most, hanem rólad, Uram; nem az idő véges vagy végtelen voltáról, hanem kegyelmed és hűséged kiterjedéséről. "Nemzedékről nemzedékre" való a te hűséged. Amit ma hirdetek, és fennen éneklek, megvolt, mielőtt lettem volna, és megáll, miután elmegyek ebből a világból.  Köszönöm hűséged azok életében, akik előttem voltak, akik engem veled megismertettek - rájuk is emlékezem az év utolsó napján. És köszönöm, hogy kegyelmed megáll azok részére is, akik utánam jőnek… megáll a gyermekeim, unokáim számára is. Uram, oly sokan vannak, akik nem ismernek, és nem keresnek téged, akik nekem fontosak, akiket rám bíztál, akiket szeretek. Értük, rájuk nézve is éneklem kegyelmed és hirdetem hűséged nemzedékről nemzedékre.
Mert, Uram, én Uram, olyan bizonyos e hűséged, olyan szilárd, olyan erős, megingathatatlan és rendíthetetlen, akár az ég. Hűséged szilárd, akár az ég… Amikor felnézek, ott van. Nem múlik el, és nem rendül meg. Sok minden megrendült az elmúlt évben… És sokszor megrendült, megingathatatlannak hitt hűségem is. De a tiéd, Uram, rendíthetetlen - ezért énekelek neked...
(Szövetség)
Figyelj rám, most én beszélek… Megvallottad, hogy kegyelmesnek és hűségesnek ismersz - most én, az Úr, fogok hozzád beszélni. Hallgass meg engem, és érts meg engem, mert ki akarom neked jelenteni önmagamat! Látom, most énekelsz, de nem nemrégiben még egészen másképpen beszéltél… Örvendezem abban, amikor énekben megvallod, hogy kegyelmem és hűségem örökké megáll, de elszomorít, amikor elhomályosul előtted, a szívedben igazságom, és egészen máshogy beszélsz. Mit gondolsz, mire épül irántad való hűségem? Mit gondolsz, mi a titka örökké tartó szeretetemnek? Vajon tudod-e, milyen mélyen rejtettem el magamban irántad való hűséges szeretetem? Szeretném, ha még jobban megismernél engem, megismernéd az én útjaimat, szívedbe zárnád kegyelmem.
Itt kezdődött minden: Szövetséget kötöttem választottammal, megesküdtem szolgámnak, Dávidnak: örökre fenntartom utódaidat, nemzedékről nemzedékre építem trónodat! Itt kezdődött minden - a te számodra is. Kiválasztottam egy valakit, Dávidot, szövetséget kötöttem vele, és ígéretet tettem neki. Nem akármilyen ígéretet - esküvel köteleztem magam. Én, az Úr, megesküdtem Dávidnak, akit én választottam, hogy hűségem és kegyelmem soha el nem fogy, hogy szeretetem soha vissza nem vonom. Azt ígértem neki, hogy uralmát, trónját nemzedékről nemzedékre megtartom és építem. Nemzedékről nemzedékre… évszázadról évszázadra, évtizedről évtizedre, évről évre… 2014-ről 2015-re… Háromezer éve tettem ezt az ígértet. Háromezer éve, és te is benne voltál, hiszen ma is ez az ígéret áll.  Én mondtam, én, hogy örökké megtartom szeretetem iránta, és szövetségem állandó lesz vele. Nem ideiglenes, nem elmúló… hanem örök és biztos. Én nem ingadozom, és nem bizonytalankodom… Én ígértem, én, az Úr, hogy "mindenkor gondoskodom utódairól és trónjáról, míg csak meglesz az ég." És én nem csapom be azt, akinek ígéretet tettem; nem szegem meg szövetségemet, nem fogok hazudni Dávidnak: örökké lesz neki utódja, trónja előttem lesz, mint a nap, megmarad örökre, mint a hold…
Érted már? Minden kegyelem, minden hűség, minden szeretet, amiről énekelsz, annyira igaz és biztos, mint saját szavam, mint ígéretem, amit esküvel ígértem, mint szövetségem, amelyet Dáviddal kötöttem. Elköteleztem magam és nem vonom vissza, nem tehetem, mert én az Úr vagyok, nem ember. Minden szavam annyira igaz és annyira biztos, mint én magam… Lásd ma, hogy az utód, akiben Dávid uralma örökké áll, akinek trónja mindig előttem van, nem más, mint a Fiú, a Názáreti Jézus.
Megtartottam szeretetem, és amikor megszegtétek rendelkezéseim, amikor fellángolt haragom ellenetek, amikor meg kellett, hogy büntesselek titeket, akkor sem vontam meg kegyelmem és hűségem. Minden hűtlenséget, minden bűnt, minden vétket átívelt kegyelmem és hűségem, amit Fiamban megerősítettem neked. Sőt, amikor büntetésem és haragom végképpen elpusztított volna, akkor is megtartottam ígéretemet, nem vontam meg tőled szeretetem. Megvontam Fiamtól, megvontam tőle a kereszten, hogy ne vonjam meg tőled, soha, semmilyen körülmények között. Értsed hát, egészen mélyen, fogadd a szívedbe tőlem azt, amit énekelsz. Én mondom neked: Örökké tart kegyelmem, hűségem szilárd, akár az ég...
(Őszinte panasz)
Uram, énekelem kegyelmed és hűséged… és ezért kiöntöm most neked a szívem. Mert hűséged szilárd, mint az ég, kegyelmed megmarad nemzedékről nemzedékre… de körülöttem és bennem sok oly minden inog, ebben az évben sok minden megrendült. Ha körülnézek, Uram, mennyi helyen ugyanazt látom, mint szolgád egykor: kerítésünk lerombolva, városaink romba dőlve, méltóságunk megtépázva, fosztogatók dúlnak kívül és belül… Nem tagadom, Uram, mindezek jelenlétét és mindezek erejét körülöttem és bennem… Az életem biztosnak hitt kerítései, keretei kidőltek - ami eddig megőrzött és megtartott, most úgy tűnik, mit sem ér. Büszke voltam rá, azt hittem, tőled való, te adtad… és mégis semmivé lett. Korhadt farakás mindaz, ami egykor biztos támasz és védelem volt, erőm, díszem és koronám. Amit hittem magamról, amit hittem más emberekről, ahogy láttam a világot, benne magamat, benne téged - összeomlott, Uram. Azt hittem, virágzó város az életem, szépen körbeépített erődítmény a családom, nemzedékről nemzedékre száll kegyelmed és hűséged, de ez ma nem így van. Uram, a városomat romba döntötted, a kerítésem kitépkedted, a biztonságom szétszórtad. Fosztogatók marakodnak a koncon, fosztogatók szaladnak el összegyűjtött kincseimmel, fosztogatók viszik hónuk alatt széttört álmaim darabjait, fosztogatók gyötörnek, hogy lássam már be, úgyis mindennek vége, fosztogatók súgják a szívembe, hogy felbontottad a szövetséget. Kínoznak nappal és kínoznak éjjel, vigyorognak látva összetörtségem, elhomályosítják szemeim, elcsüggesztik a lelkem.
De, mivel a te szereted és hűséged soha nem vonod meg; mivel amit megígértél, azt nem másítod meg, nem csapsz be, ezért, Uram, ma este kiöntöm előtted a szívem:
Miért rejtőzöl el oly soká, Uram,Miért lángol haragod, mint a tűz?
Miért, Uram? És meddig, Uram? Mert Uram vagy te, most is, itt is; nem kérdés már számomra. Mert tudom, Uram, énekelem, Uram, hogy szereteted és hűséged szilárd, akár az ég. És mivel ez így van, Uram, mivel ez nem múlt el, ez nem omlott össze, mert ez nem rendülhet meg, ezért kiáltok hozzád: Miért rejtőzöl el oly soká, Uram?  Miért és meddig lángol haragod, mint a tűz? Mert rejtőzködésedben is Uram vagy, megvallom. Mert haragodban is kegyelmes és hűséges vagy - hiszem. Mert ha kerítésem le is döntötted, városomat rommá tetted, koronámat porig is aláztad, fosztogatóidat nem fékezted - én akkor is a tiéd vagyok, Uram! És bármeddig így marad, Uram, én várlak téged és bízom benned. Várlak, mint őrálló a reggelt - mert a reggel bizonyosan eljő… És ha napokon, hónapokon, éveken át is kell kiáltanom - miért rejtőzöl el oly soká, Uram? Miért és meddig lángol haragod, mint a tűz? -, akkor is hirdetem hűségedet, éneklem szereteted, nemzedékről nemzedékre. Mert ígéreted megáll minden helyzetben!
És ez nekem ma este elég lesz… És ezért ma este éneklek… Peregnek az évszázadok, az évtizedek, az évek, a hónapok, a napok, az órák… és én nem akarok mást, mint énekelni: Uram, kegyelmes tetteidről éneklek örökké, nemzedékről nemzedékre hirdetem hűségedet. Mert ezt mondom: Örökké tart kegyelmed, hűséged szilárd, akár az ég.
Te pedig megerősítesz most szövetségedben. Énekszóval megyek eléd, Uram, ahol te megtört tested és kiontott véred jegyeivel vársz és fogadsz be engem. Ámen!

A karácsonyi történet, amelynek egy szakaszát Lukács evangéliumából felolvastuk, nem mese, nem mítosz, nem tradíció, nem népszokás, nem egy hangulat - hanem örömhír, jó hír: evangélium. Meghirdetése valaminek, ami valóságosan megtörtént, s ami a világon mindent megváltoztatott.
Honnan tudhatjuk, hogy a karácsonyi örömhír valóban a miénk-e? Elér-e bennünket az ünnep forgatagában az igazi, egyszerű, alapvető üzenet, ami a karácsonyi történetben meghirdettetik nekünk? Annyi minden zajlik ezekben a napokban, annyi minden betölti, becsapja a szívünket: vallásos tradíciók, szentimentális kisjézuska-hangulat, ünnepi menüsor – mindezek között sokszor éppen a legfontosabb marad el. Ezért én most erről az egy lényegi üzenetről szeretnék beszélni. Arról az egyetlenegy mondatról, amivel az angyal hírt ad a pásztoroknak: „Ne féljetek, nagy örömet hirdetek nektek, mely az egész nép öröme lesz: üdvözítő született.”
Nagyon egyszerű a befelé tekintés lényege. Egy rövid kérdés: van-e öröm a szívemben? Az a kérdés ugyanis, hogy a karácsonyi örömhír elért-e engem, egyszerűen megragadható ebben az egyszerű, rövid, de őszinte választ kívánó kérdésben: van-e ebben a pillanatban öröm a szívemben? Ez a kérdés nem azonos azzal, hogy tudok-e beszélni az öröm nagyszerűségéről és fontosságáról. Egy egész karácsonyi istentiszteletet végigbeszélhetünk az örömről, sok-sok éneket elénekelhetünk róla úgy, hogy közben halálosan unottak vagyunk és voltaképpen egyáltalán semmi öröm nincs bennünk. Vagy kiadhatjuk a parancsot, ami talán meg is történt ezekben a napokban, mert meg szokott történni: most örülni kell! „Miért nem örülsz? Csak nyafogsz, aggódsz, panaszkodsz, pedig most annak az alkalma van, hogy örülni kell, hát örülj!” - Akinek ezt mondjuk, annak a szívében ez nyilvánvalóan nem teremti meg örömöt, és amikor mondjuk, valószínűleg a mi szívünkben sem található.
Mikor azonban a Lukács által az evangéliumban elénk adott történetet olvassuk, érezzük, hogy az ebben megszólaló öröm valóságos. Valóságosan fakad fel a pásztorokban, akik először hallják ezt a hírt. Az angyal szavai nem az örömről szólnak, hanem örömöt hoznak. Egy teológus így fogalmazta ezt meg: „az angyalok által hirdetett nagy öröm teljes fénye érzékelhetően megjelenik.” /Ratzinger: A názáreti Jézus, 72./ Érezzük, hogy nem csak beszél valaki az örömről, hanem az öröm valóságosan, érzékelhetően jelen van.  A pásztorok viselkedése, tapasztalata erre világosan rámutat.
A karácsonyi örömhírből, evangéliumból fakadó örömnek az a természete, hogy túlmutat rajtunk. Valóságos öröm, a miénk, belül van a szívünkben, de túlmutat rajtunk. Az angyal, az isteni hírnök, követ azt mondja: „nagy örömöt hirdetek néktek, amely az egész nép öröme lesz.” Olyan örömről van tehát szó, ami nem csak az én kis privát, „dugi” örömöm, eldugott kincsecském, amit megszerzek magamnak és ápolgatok. Van sok ilyen: legitim, tiszta, ártatlan, egészséges örömforrások; vagy szégyellni, rejtegetni valóak, piszkosak – amire vár az ember egész nap, egész héten, aztán amikor eljön az ideje, akkor belép abba a kis eldugott, privát örömöcskébe, és valami jót él meg benne. De itt nem erről van szó. Amikor karácsony reggelén elhangzik ez a kérdés: van-e öröm a szívedben, ez nem arra vonatkozik, hogy találsz-e magadnak valamiben ilyen kis privát örömet? A kérdés arra vonatkozik: van-e a szívedben olyan öröm, ami túlmutat rajtad? Amiről tudod, hogy másokkal megosztva az nekik is örömöt okoz? Lehet, hogy kaptál egy ajándékot, aminek nagyon-nagyon örülsz – de ha felnőtt ember vagy, akkor tudod, hogy megoszthatod ugyan mással ezt az örömödet, de ez akkor is a te egyéni örömöd marad. Nem ilyen az evangéliumból fakadó öröm. Az olyan öröm a szívedben, amiről egészen mélyen tudod jól, hogy a tiéd, de olyan módon osztható meg másokkal, hogy nekik is, mindenkinek az öröme lesz. Az öröm túlmutat rajtunk.
Másodszor: az evangéliumból fakadó öröm kimozdít a megszokottból. A pásztorok ott vannak éjszaka kint a mezőn, végzik a mindennapi - a korabeli zsidó közösségben nagyon megvetett - munkájukat. Szegény, tisztátalannak bélyegzett, zsinagógába soha nem járó emberek, a társadalom legalja. Az angyali üzenetben azonban olyan örömhírt kapnak, ami kimozdítja őket a szürkeségből, mindennapiságból. Még azon az éjszakán így szólnak: menjünk el Betlehembe, nézzük meg, hogy amiről hírt kaptunk, úgy van-e? Sietve, azonnal indulnak. - Két dolog van, ami arra késztet bennünket, hogy kilépjünk a megszokottságból: a nagy baj, vagy a nagy öröm. A nagyon nagy baj, fájdalom, nehézség kimozdít: akkor mindent felrúgunk, mindent átértékelünk, elkezdünk másként gondolkodni, másként cselekedni, átszervezzük a teveinket. Hasonlóan a nagyon nagy öröm is kimozdít a megszokottból. Gondold végig: mikor, milyen irányba mozdított meg utoljára öröm?
Harmadszor, ennek az örömnek a természetéhez elengedhetetlenül hozzátartozik az is, hogy Isten magasztalására indít. Nem csak a másik ember irányában mutat túl rajtunk, amennyiben nekik is örömöt hoz, kimozdít feléjük – ilyen örömök földi síkon is akadnak azért. De ez az öröm más. Még amíg magadban vagy vele, még nem mentél sehova, még nem adtad tovább, csak te vagy jelen és az öröm a szívedben – de akkor is kilép, akkor is túlmutat rajtad: Isten felé. Magasztalod és dicsőíted Őt, mert ez az öröm ellenállhatatlanul erre indít. Vizsgáld meg a szívedet! Az örömért, amit ott találsz, magasztalod-e Istent? Ez nagyon fontos. A gondolat, hogy így tegyél, vagy bolondságnak tűnik, vagy egészen természetes számodra. Ebben mutatkozik meg, hogy elért-e valóban a karácsonyi örömhír, az igazi evangélium. Az az ember, aki nem ismeri a Krisztusban való örömöt, azt mondja: „bocsánat, az én örömöm az az én örömöm. Kicsi vagy nagy, de egyedül az enyém! Egy-két emberrel talán megoszthatom, de Istennel hogyan oszthatnám meg? Semmi köze ehhez az én örömömhöz egy megfoghatatlan, távoli Istennek, egy vallásnak.” Ha azonban Krisztusé vagy – akár régóta, akár most kezded csak megismerni Őt – akkor tudod, átéled, milyen az, amikor betölti a szívedet az az öröm, ami magától értetődően tör fel Isten felé, és keres utat magának Isten magasztalására. Vess tehát egy pillantást befelé: ismered-e ezt az örömöt, és jelen van-e most ez az öröm az életedben? (A kérdésnek mindkét része fontos! Mert ha Krisztusé vagy, akkor állhatsz úgy, hogy ismered ezt az örömöt, valamikor régről, de őszintén most éppen nincs jelen az életedben – vagy állhatsz úgy, hogy ismered ezt az örömöt és most is betölti a szívedet.).
2.       Egy pillantás kívülre: AZ ÖRÖM FORRÁSA
A karácsonyi öröm forrása rajtunk kívül eső: valami, ami megtörtént, amit hírül adtak, amiről szóló örömhírt meghirdettek nekünk.
A pásztorok mit sem sejtve végezték a mindennapi foglalatosságukat. Az öröm teljesen váratlan, rajtuk kívül eső történeten keresztül lépett be az életükbe. Megjelent az angyal, és elhangzott a bejelentés arról, hogy valami lényeges, örömteli esemény történt, valaki megszületett. Később ennek a hírnek a fényében ők is döntést hoztak, cselekedtek, útnak indultak, mindent úgy találtak, ahogy az isteni követ mondta – de önmagukban semmi közük nem volt annak létrehozásához, ami az örömöt okozta a szívükben. Az evangélium, a karácsonyi jó hír lényegéhez ez is hozzátartozik, és segít megkülönböztetni ezt az örömet sok egyéb örömünktől. Ez az örömhír kívülről érkezik, tőlünk független eseményről tudósít. Semmiképpen nem a mi eredményünk, semmilyen módon nem működtünk közre a létrehozásában. Miért fontos tudni ezt? Azért, mert nagyon sok dolog van, ami belülről, a bensőnkből jön, és ellopja, elhomályosítja ezt az igazi örömhírt.
Ne téveszd össze az evangéliumból fakadó örömöt a vallásos teljesítményből fakadó elégedettséggel! Mindannyian, akik Jézussal járunk, újra és újra ki vagyunk téve annak a veszélynek, hogy megszülessen bennünk az a gondolat, vagy inkább megfogalmazatlan érzés, ha Istenre, a Bibliára, az imádságra, gyülekezetre, szolgálatra gondolunk, bármire, ami része a keresztény életünknek – hogy mindez jó, mert mi elég jól csináljuk. Megtesszük, elolvassuk, megtartjuk – és mindez egy kellemes, elégedett jó érzést, a „rendben levőség” érzését váltja ki bennünk. Megjelenhet ez egyfajta tradícióval összefüggésben is: jó érzés, hogy azt élhetem, azt követhetem, amit a szüleim, a távolabbi őseim is éltek és követtek. Ez lehet, hogy büszkeséggel tölt el, sőt még az is lehet, hogy hálás vagyok érte. De ezek közül egyik sem azonos a karácsonyi örömmel! Tévút, ha a vallásos teljesítményünkből fakadó elégedettséget vagy büszkeséget összetévesztjük az evangélium örömével. A karácsonyi történet tőlünk teljesen függetlenül történt, semmit nem tettünk érte. Valaki megszületett – és valaki ezt hírül adta nekünk. Így született az evangélium.
Ne téveszd össze Karácsony örömét a lélektani értelemben vett önmegvalósítás, felismerés feletti örömmel sem! Se szeri, se száma ma a különböző népszerű pszichológiai önismereti írásoknak (bizonyára a karácsonyfák alatt is sok ilyen témájú könyv akadt idén is), teszteknek, kurzusoknak, csoportoknak. Amikor az ember valami újat felismer, megért önmagáról ezek alapján, az gyakran megkönnyebbedést, egy fellélegzés-szerű érzést hoz. Megérted, hogyan gyökerezik a gyerekkorodban, a szüleiddel való kapcsolatodban mindaz, amit felnőttként átélsz, ahogy viselkedsz, amilyen képed önmagadról és a világról kialakult benned. Félreértés ne essék: ez nem baj, nem elvetni való dolog; az önismeret, ha igaz önismeret, jó. De az ilyen euforikus önismereti felfedezések, megértések még belőlünk fakadnak, éppen ezért messze nem azonosak az evangélium örömével. Vihetnek, vezethetnek arra, de nem azonosak és nem is összemérhetőek azzal.  
Ne téveszd össze Karácsony örömét azzal sem, amikor az az örömöd forrása, hogy neked, vagy valakinek, aki fontos számodra, sikerül jó irányban változni, jó irányba fordítani az életét. Nagyon nagy sikerként, nagyon mély örömként élhetünk meg egy életmód-változást, egy korábbi önpusztító élet helyett egy kiegyensúlyozott, értelmes élet felépítését. De nézd meg: nem ez az, ami a pásztorokkal történt!
Végül ne téveszd össze karácsony örömét a várakozás örömével sem! Nagyon sokan abban találunk örömet, hogy van valami előttünk, kisebb vagy jelentősebb dolog, amit izgalommal várunk. Vannak dolgok, amelyekre jó várni, mert bizonyosan el fognak jönni és valami jót fognak hozni az életünkbe. Ezek nagyon fontosak – de nem azonosak azzal az örömmel, amiről itt olvasunk.
Ez az öröm egy hírből fakad, amely hír egy olyan eseményt jelent be, ami tőlünk függetlenül megtörtént. Ha az evangélium örömét keressük, magunkon túlra, magunkon kívülre kell tekintenünk. Semmit nem tettünk hozzá és soha nem is fogunk tudni hozzátenni semmit. Teljes, tökéletes, gyönyörűséges és elégséges. Üdvözítő született. Az egész karácsonyi történet központi eseménye ez: megszületett. Isten Krisztusban eljött. Nem a pásztorok találták ki. Nem az ő vallásos képzeletük működött. Nem önmegvalósítási projektek eredményeképpen mozdultak ki a mindennapokból.  Nem a szokásos közös ünneplésük öröme az, ami körbeveszi őket, hanem egy olyan esemény történt, amelyet csak egy isteni küldött jelenthetett be, mert különben ilyen nincs: megszületett a Megváltó. Itt van. Váratlan, rajtuk kívül eső, tőlük független esemény.
Egy pillantás kifelé - ami segít egy pillantást vetni befelé. Mert természetesen az, hogy a karácsonyi örömhír kívülről érkezik, és tőlünk független eseményről ad hírt, nem jelenti azt, hogy nem ér nagyon személyesen, és nem talál el lényünk és életünk legmélyén. Hiszen ha ez a hír teljesen irreleváns lenne a pásztorok számára, akkor megrándítanák a vállukat és minden maradna a régiben. Sok ilyen kívülről jövő, rajtunk kívül eső és kívül is maradó hír ér bennünket naponként, ami semmi érdemi változást nem hoz az életünkbe. Az evangélium öröme, bár kívülről érkezik és tőlünk független eseményből indul, mégis egészen személyessé és jelentőssé lesz.
Az öröm túláradó. Az öröm kívülről hirdettetik: megszületett. Ezt sok földi édesapa is átélte már. De miért érte el a karácsonyi örömüzenet ilyen erővel a pásztorokat? Megkísérthet bennünket a gondolat, hogy nem annyira a hír tartalma, mint a közlés módja volt meghatározó. Megjelent egy isteni követ, egy angyal – ez félelmetes. Így is kezdi a hír átadását: „ne féljetek! Örömet hirdetek.” Ennek az angyali megjelenésnek az átélése önmagában is okozhat olyan eufóriát, ami biztosan kimozdít, ami Isten magasztalásába vezet. De a történet nem hagyja meg ezt a lehetőséget, hogy a pásztorok örömét egy ilyen különleges vallásos megtapasztalásnak, látomásnak, lelki-szellemi élménynek tulajdonítsuk – hiszen elmennek Betlehembe, a jászolban fekvő gyermekhez, elmondanak mindent Máriának és Józsefnek – csak ezt követően látjuk őket úgy, mint akik Istent magasztalva visszatérnek. Az örömük forrása ez: a hír igaz! Valóban megszületett. Mindent úgy találtak, ahogy az angyal mondta.
Mi tehát az öröm titka? Ez a mondat: „Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus”. Üdvözítő, görög szóval szótér, megtartó, szabadító született - ez az üzenet az elevenükbe vág. Ennél többet, jobbat, nagyobb örömhírt ezek az emberek nem hallhattak volna. Megszületett a szabadító, a megmentő, az a király, az az uralkodó, Krisztus, Messiás, Felkent, aki Isten nevében fog uralkodni. Ez azt jelentette minden zsidó ember számára, hogy teljes békességgel fog uralkodni és egy új korszakot hoz el az emberiség világába. A pásztorok, mint minden zsidó ember, tudták, hogy egyszer eljön a király, a Messiás, Isten küldötte, akiben maga Isten fogja gyakorolni az uralmat az egész világ felett, és ez teljes igazságot, teljes békességet és teljes jólétet fog hozni Izraelnek és a népeknek. Ennél nincs jobb hír: megszületett, eljött ez a kor. És azt is tudják persze, hogy ez személyesen az ő életükben is mindent megváltoztat. Ez egy olyan társadalom lesz, ahol ők sem lesznek szegények, kivetettek, megvetettek és mocskosok. Értitek, miért jelentett ez a hír akkora örömöt nekik?
Nem tudom, hogy ki az, akit ma ez a hír lázba hoz? A szótér, a szabadító, a megtartó, aki uralkodik az egész világon Isten uralmával – olyan távoli, nem? De fordítsuk le a magunk valóságára! Tudjátok, milyen ez? Bár nehéz ezt nekünk elképzelni a demokrácia világában, de olyan, mintha jönne hír: megszületett, vagy trónra lépett az az uralkodó, aki rendezi Magyarország sorsát. Mindennel együtt, ami fáj, ami nyomaszt, ami aggodalmat kelt, ami indulatot gerjeszt a szívünkben, amikor ránézünk hazánk, népünk életére. Megszületett, itt van az az uralkodó, kormányzó, aki békességet hoz, jólétet, mégpedig úgy, hogy közben békességben leszünk az USA-val, békességben leszünk Oroszországgal, Ukrajnában nem lesz háború, Afganisztánban, Iránban, valamint Szíriában szintén béke és nyugalom honol egy jó kormányzás következtében. Afrikában és máshol is megszűnik a nyomor és az éhezés. Nem lesznek járványok, nem hallasz az eboláról, nem lesznek katasztrófák. És ezzel együtt egy olyan új kor köszönt be, amikor a helyi, a közösségi, a családi és az egyéni életünk minden kérdése és minden gondja is megoldódik, mert a Messiás király úgy kormányoz, hogy senkinek nem lesz nyomorúsága, vitája, ellensége, betegsége. Olyan a pásztoroknak meghirdetett örömüzenet, mintha ma nekünk valaki ezt hirdetné meg.
Olyan, mintha…  Olyan, mintha? De hiszen az örömhír ma ugyanaz: megszületett a megtartó, a szabadító, az Úr Krisztus - és benne minden megoldódott. Benne maga a teremtő Isten, aki elgondolt, megformált téged ezzel az egész világgal együtt, emberré lett, olyanná, mint te meg én. Emberi formában közénk jött az Úr Krisztus, benne Isten meglátogatta a világot - és ebben a látogatásban egy nap minden újjá lesz. Figyelj, mit mond a követ! Nem azt, egy kisgyermek született, hogy megessen a szívünk, meg szentimentális érzéseink legyenek karácsonykor. Nem azt mondja az angyal, hogy egy gyermek született – hanem hogy Üdvözítő született: a Megtartó, az Úr Krisztus. „A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.” Innen ismeritek fel, mert etető vályúban különben nem szoktak lenni gyerekek bepólyálva – ez a jel. De lényeg az, aki benne elérkezett: az Üdvözítő, az Úr Krisztus, a Megtartó, aki elhozta egy új világ, egy új élet kereteit és valóságát.
Az üzenet ma sem kevesebb, mint akkor, mert a világ ma sem megoldottabb, mint akkor. Miről szól a karácsonyi örömhír? Arról, hogy ma reggel az ünnepre tekintettel legyen egy kis lelki béke a szívedben - vagy arról, hogy Jézus Krisztusban eljött az uralkodó és szabadító Isten, és elkezdte azt az új világot építeni, amit egy nap beteljesít? Lehet, hogy azt mondod ma erre: olyan valószínűtlen ez; Isten uralma, a világ újjáteremtése – szívesebben hallanál a jézuskáról, aki örömöt és egy kis békességet csepegtet karácsonykor a világba. Vagy kicsit komolyabban: szívesen hallanál arról, hogyan hoz békességet, bűnbocsánatot az életedbe – és hoz is valóságosan, ez igaz. De az, hogy ő fog uralkodni, hogy az egész teremtett világ életét, politikai értelemben is rendezni és uralni fogja - ez olyan valószínűtlen!
Hadd mutassak rá ennek a történetnek egy fontos részletére! A történet azzal kezdődik, hogy Augustus császár rendeletet adott ki az összeírásról. Ez a császár olyan uralkodó volt, akit – Jézus előtt, tőle függetlenül! – szótérnak, azaz üdvözítőnek, megmentőnek neveztek. Birtokolta ezt a címet: ő az üdvözítő, a megtartó, isteni személy, Isten fia, abban a világban ő volt a szótér. Nevéhez kapcsolódott az emberek szívében a reménység, hogy ő hoz majd békességet, igazságot a világba, és az ő eljövetelével egy új kor köszönt be. Költők írtak róla úgy, mint az úrról, az Isten fiáról, a megmentőről, a szótérról, akinek uralma alatt az egész Római Birodalom nagysága csúcsára jutott, és a legvirágzóbb, legbékességesebb kort hozta el, amit korábban soha nem ismertek. S tudjátok, hogy hívták abban a világban azt a hírt, amikor egy ilyen uralkodó megszületett, vagy trónra lépett? Evangélium! Örömhír.
Az angyali szózatban azok az alapkategóriák térnek vissza, amelyek Augustus császár önértelmezését és világképét meghatározzák. Ki a megmentő? Augustus császár, a legnagyobb politikai hatalom, ő a szótér – vagy ez a gyermek, Jézus, aki erőszak és látható hatalom nélkül megszületik az istállóban? Ki az úr? Augustus császár, aki az egész akkor ismert világot kormányozza, vagy ez a senki, aki a világ egy szögletében fekszik kisgyermekként egy istállóban?  Ki hozza el a békesség és az igazság korszakát? Augustus császár a hatalom csúcsán, akit istenként imádnak, vagy ez a gyermek az etetővályúban? Háromszáz évvel később Augustus császár utódja leborul Jézus Krisztus előtt. Kinek lett nagyobb hatalma? Melyik „megtartó” formálta a világtörténelmet? – A válasz egyértelmű. Nem a hatalmas, magának isteni jelzőt osztó császár, hanem a gyermek a jászolban – aki ma is uralkodik.
Hogyan lehet ezt befogadni? Mi az örömünk titka? Hogyan jut el a karácsony örömüzenete a szívünkig? Megszületett az Üdvözítő, megszületett az Úr Krisztus, aki ma is uralkodik, aki egy új kort hozott el, amely új kor egy nap teljessé lesz az Ő uralmában. Akinek uralma minden más uralmat túlél, és végül legyőz. Aki elhozza az igazság és békesség korszakát. Nagyon valószínűtlennek látod? Jézus Krisztus evangéliuma kevésnek tűnik ebben a mai bizonytalan és forrongó időben? - A legtöbbünknek azért nehéz ezt befogadni, mert azt mondjuk, hogy ez hihetetlen. Túl okosak vagyunk, túl sokat tudunk, túl sok a hatalmunk, túlzottan értjük, hogyan működik a világpolitika. Hihetetlen, hogy Őbenne lenne a válasz mindenre az egész világon! Nézd meg, kikhez megy az angyal! Heródes palotájába a politikusokhoz? A vallási vezetőkhöz, akik hatalommal bírnak? A középrétegekhez, akik ugyanúgy ott vannak a Római Birodalomban a maguk kis kompromisszumaival? Nem. Lemegy a társadalom legaljára, a pásztorokhoz. E lenézett, megvetett társadalmi csoport volt az, akik először hallották örömhírt. És ők mit tettek vele? Befogadták és továbbadták. A pásztorok. A senkik, a megvetettek, a lenézettek, a tanulatlanok, az ostobák és a buták. Istennek elég jók.
Három évtizeddel később ugyancsak egy „kétes hírű csoport”, az asszonyok azok, akik először hallják és először adják tovább a tanítványoknak az örömhírt, hogy a megfeszített Jézus feltámadt a halálból. Nők, akik nem tanúskodhattak abban a korban – ki hisz ezeknek? Mi a valószínű? Valószínű az, hogy van más megoldás, más üdvözítő, megmentő, szabadító az emberiségnek? Nagyon kicsinek kell lennünk ahhoz, hogy a karácsonyi örömhír betöltse a szívünket és betöltse az életünket.  
Örömhírt hirdetek nektek. „Ne féljetek, mert íme hirdetek nektek nagy örömet, ami az egész nép öröme lesz. Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus a Dávid városában.” (Lk.2.10-11.) A világ üdvözítője a te üdvözítőd. Ne félj! A világ megtartója a te megtartód. Ne aggódj! A világ szabadítója a te szabadítód is! Légy általa szabad a bűntől! A világ Ura és Királya legyen ma a te életed Ura és Királya! Hiszen érted is jött, érted is meghalt a kereszten, érted is feltámadt, hogy az egész világnak szóló örömhír ma reggel a te örömöd forrása legyen!
Ámen
(Lovas András)

Azt a címet is adhattam volna a mai igehirdetésnek: "A sorozat véget ér…" Az efézusi levelet végigkövető igehirdetések mind a nagykorú gyülekezetről szóltak, hiszen ez Pál levelének fókusza. Az volt a célunk, hogy belelássunk Isten népe, az egyház csodálatos titkába, krisztusi-evangéliumi lényegébe, és hogy az apostol szavaival élve, egyre inkább növekedjünk „a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra" (Ef. 4.13), hogy megvalósuljon köztünk Pál csodálatos látomása: „Az egész test pedig az ő hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben. " (Ef. 4.16) Hiszen ahogy növekszik Krisztus teste, mind érettségben, elkötelezettségben, szolgálatban és számban, úgy lesz jelévé Isten nagy titkának, amit kijelentett nekünk az idők végének rendjéről: hogy „Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van."
Ennek a levélnek az utolsó nagy egységében a gonosz elleni harcról, a Sátán és minden serege elleni lelki küzdelemről hallottunk. Elmondtuk, hogy ez a harc komoly és valóságos, amint Jézus életében is látjuk; nehéz kihívás elé állítja mind keresztények mind nem keresztények gondolkodását, hiszen az alapvető világnézetünkben nincs helye démoni erőknek, szellemi hatalmasságokkal való küzdelemnek. („Ezt hagyjuk meg a Hobbit 3-nak és a fantasy-knek…"). Ráadásul talán van közöttünk, aki ezt a mai - csak feltételes - címet ("A sorozat véget ér…") megkönnyebbült sóhajtással nyugtázza: végre! Hiszen igaz, hogy hetek óta beszélünk arról, hogy az ördög/Sátán a „lehető legkönyörtelenebb, legalattomosabb, legintelligensebb és leghatalmasabb ellenség… aki bármelyik oldalról meg tud támadni.” (Martyn Lloyd-Jones igehirdetése, „The Wiles of the Devil”) Próbáltuk is leleplezni stratégiáját, és újra és újra szembesültünk az apostol buzdításával: öltözzük fel az Isten fegyverzetét. Egy idő után pedig ez fárasztó: a gonoszról hallani, a fegyverzetet felölteni, hétről hétre ezzel szembesülni… Szóval ha én azt mondanám, hogy "a sorozat véget ér", talán többen rávágnátok: végre! De nekem, Isten igéje alapján, egy kibővített címmel kellene előállnom: "A sorozat véget ér - de a háború folytatódik!" És ha te csak erre vártál, hogy végre vége legyen, azzal egyetlen dolgot mondasz, hogy fogalmad sincs, miről beszéltünk eddig… A valóság nem ér véget!
A sorozat véget ér - a háború folytatódik; Isten népe, benne a gazdagréti (felnőttkorba lépő) gyülekezet, és minden egyes tagja részére mindvégig. Mert Krisztushoz tartozni harcot jelent, ugyanakkor győzelmes harcot. Ma az imádság szerepéről lesz szó ebben a harcban, hiszen végezetül az apostol imádságra hív: "Minden imádságotokban és könyörgésetekben imádkozzatok mindenkor a Lélek által..." Miért ezzel fejezi be azt a szakaszt, amelyben a gyülekezetet felkészíti, hogy megálljanak a gonosz elleni harcban? Miért ide fut ki mindaz, amit a lelki fegyverzet felöltéséről tanított? Miért ez az utolsó nagy felszólítása ebben a levélben/igehirdetésben (amelyet imádsággal kezdett)? Miért elengedhetetlen az imádság? 1. Mert a lelki harc dimenziója az imádság dimenziója; 2. Mert az imádság által maradunk éberek a harcra; 3.Mert az imádság fogja össze a felnőtt gyülekezetet a harcban
I.      Mert a lelki harc dimenziója az imádság dimenziója
Pál apostol felsorolta Isten fegyverzetének hat elemét, majd minden látszólagos átmenet vagy lezárás nélkül tér rá az imádságra. (vv.17-18) Az imádságot nem azonosítja a római katona fegyverzetének egy elemével, nem mondja, hogy vegyük fel, miközben mégis egyértelműen az Isten fegyverzetének felöltéséhez kapcsolja. Ez a kapcsolat abszolút döntő: arra mutat, hogy az egész lelki harc, és azon belül a fegyverzet felöltése az imádság dimenziójában zajlik. Az imádság nem egy fegyver, hanem az a kontextus, az a tér, az a spirituális-lelki valóság, amelyben megragadjuk a gonosszal való harc lényegét, és amelybe belépve megvívjuk a harcot. Ez annyira így van, hogy vagy imádságban történik a felkészülés és a harcban való megállás, vagy egyáltalán nem történik - még ha elméletben tudunk is a háborúról. Miért van ez így?
A mennyeiek világa. Többször beszélt az apostol arról, hogy mit jelent, hogy a keresztyén közösség Krisztusban van; azaz a Szentlélek valóságában titokzatos módon egyesültünk Jézus Krisztussal, részesedtünk belőle. Ennek a terét, dimenzióját nevezte a "mennyeiek világának". Azt hallottuk, hogy megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban (1.3); de tovább is ment, és azt a szinte felfoghatatlan dolgot állította, hogy Krisztussal együtt feltámasztott és a mennyeiek világába ültetett bennünket. Egyszerre vagyunk itt, ebben a világban, feladattal, küldetéssel, örömökkel és kudarcokkal, mint minden ember, és mégis a láthatatlan, a mennyeinek nevezett világban, egy másik dimenzióban, amely ugyanolyan valóságos számunkra, mint ez a világ. Ráadásul a mennyeiek világához tartoznak mindazok a hatalmasságok és fejedelemségek, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei, amelyek felett Jézus Krisztus győzött, és amelyeket Isten a lábai alá vetette (1.20-21; 6.12). Amikor Pál azt mondja, hogy a mi harcunk nem test és vér ellen, azaz nem emberi erők, okoskodások, körülmények ellen zajlik, akkor ugyanezt fogalmazza meg: a mennyei, ha úgy tetszik, a szemünk előtt láthatatlan spirituális valóság, a lelki dimenzió világában zajlik ez a harc. Egyáltalán nem függetlenül a mindennapi eseményeinktől, de mégis gyökereiben, szívében mind ez evangéliumot, mind a harcot e lelki-szellemi dimenzióban ragadhatjuk meg.
A mennyeiek világában az imádság által veszünk részt. Látjuk már, hogy miért mondtam, az imádság az a dimenzió, amelyben a harc zajlik? Persze sokan egészen másképpen gondolnak az imádságra. Vannak, akik szerint nem más, mint bolond önbecsapás. Azt hiszed, hogy megszólítasz valakit, aki valójában nem létezik vagy ha létezne is, úgysem figyel, tehát az imádság felesleges bolondság. Ezzel most nem foglalkozunk többet… Vannak olyanok is (mind keresztények(!), mind nem keresztények), akik szerint az imádság alapvetően egy lélektani folyamat. A lényege, a haszna ebben fogható meg: akár van valaki (keresztény), akár nincs (nem keresztény), az imádság hasznos, mert lenyugtat, rendszerez, hozzájárul a testi-lelki egészséghez, stb. És miközben ez utóbbi minden kétségen kívül igaz, most mégis azt kell látnunk, hogy Pál (és a Biblia) nem így beszél az imádságról. Az imádság kapcsolódás Istenhez, részesedés Krisztus által a mennyeik világában, az imádság teljesen valóságos történés a teljesen valóságos spirituális dimenzióban. Imádság nélkül pedig nem tudsz kapcsolódni ehhez a világhoz. (Ha nem test és vér ellen hadakozunk, akkor a fegyvereink sem testiek - azaz emberiek, e világhoz tartozók; vö. 2Kor. 10. 4) A lelki harcban, amely a mennyeiek világában zajlik, csak imádság által vehetünk részt.
A fegyverzet megértése vagy felöltözése? Legyünk akkor ezen a ponton egészen gyakorlatiak. Hogyan öltözhetnénk fel Isten fegyverzetét imádság nélkül? Sehogy! És hogyan öltözhetjük fel imádságban?
Mi az, amit Pál Isten fegyverzetének nevez? Egy kiterjedt, több részből álló metafora van előttünk. Pál házi őrizetben van, egy római katona őrzi éjjel és nappal. Amikor arra készül, hogy megerősítse az evangélium (lelki) igazságaival a gyülekezetet a Sátán elleni harcban, kapva kap az alkalmon, hogy az evangélium egy-egy igazságát a katona valóságos fegyvereivel kapcsolja össze.  Egy külső képet használ arra, hogy egy belső/lelki/evangéliumi valóságról (annak 6 dimenziójáról) beszéljen. Ezért mondta, hogy vegyük fel a következőket: övezzük derekunkra az igazság szeretetét, öltsük magunkra a megigazulás páncélját, saruzzuk fel lábainkra a békesség evangéliuma készségét, vegyük fel a hit pajzsát, az üdvösség sisakját, és a Lélek kardját, amely az Isten beszéde. De mit jelent ezeket magunkra ölteni, felvenni?
Nyilvánvaló, hogy nem pusztán annyit, hogy értjük. A harchoz ismernünk és értenünk kell az evangélium igazságát, egyre mélyebben meggyökerezni benne úgy, hogy azt egészen konkrétan tudjuk alkalmazni azokban a helyzetekben, ahol a Sátán támad és megpróbál elfordítani Istentől (ezeket a különböző helyzeteket konkrétan elemeztük korábban). Hogyan tudja az ember egészen mélyen a szívébe engedni az evangélium igazságait? Hogyan tud ez olyan mélységben megjelenni, hogy a gondolatainkat, az észlelésünket, a döntéseinket, a céljainkat, mind-mind meghatározza? A válasz: beleimádkozzuk magunkat az igazságba - a Szentlélek által. A Krisztus igazságát az imádságban vesszük magunkhoz, sőt, az imádságban öltjük magunkra. Itt található a metafora, a képes beszéd ereje, az apostol zsenialitása. Mert nem elég, ha érted az evangéliumot, annak lényed legmélyét kell átjárni. És ebben segít a kép, amit a Szentlélek ihletett, és segít, amint ezt szintén a Szentlélek ihletésével magadra veszed. Amint egyenként imádságban felveszed a fegyvereket, képszerűen végigimádkozod az evangéliumi igazságot, a Szentlélek megújítja a szíved, megújítja a képzeleted. A szívedben ott lesz annak tudata, az érzete, hogy az evangélium körbevesz és átjár. A fejbeli ismeret/tudás mellé kapcsolódik a lelki/spirituális meggyőződés, a szívbeli tudatosság és bizonyosság. Képszerűen meggyőz arról, hogy igenis az igazságot választom a hamisság és hazugság ellen, mert derekamra kötöttem; hogy igenis ellenállok minden ördögi vádnak és kárhoztatásnak, mert Krisztus megigazító munkáját, mint páncélt felöltöttem; igenis a békességet munkálom ott, ahol szétdobálás van, mert lábaimra a békesség evangéliumát saruztam; igenis megállok a gonosz minden rettentő és félelmet keltő nyila ellen, mert felvettem a hit pajzsát; igenis megállok minden hiány és veszteség, fájdalom idején, mert rajtam az üdvösség sisakja; és igenis mindez igaz, mert kezemben a Lélek kardja, Isten objektív kijelentése. Az imádságnak ez a formája az, ahogyan egészen mélyen azonosítod magad az evangéliumi igazsággal. Imádság nélkül pedig elvesztünk a harcban, mint akik mezítelenek és védtelenek…
II.     Mert az imádság által maradunk éberek
Láttuk, hogy Pál azért hív „mindenkor imádságra", mert az imádság a harc dimenziója. Másodszor, azért elengedhetetlen az állhatatos, kitartó imádság a lelki harcban, mert az imádság tart készenlétben, az imádság által maradunk ébren: "legyetek éberek…" Pál ugyanazt mondja a lelki harc összefüggésében, amit Jézus az utolsó idők megpróbáltatásaival, valamint az ő visszajövetelével kapcsolatosan: „Vigyázzatok magatokra, nehogy szívetek elnehezedjék mámortól, részegségtől vagy a megélhetés gondjaitól … legyetek éberek és szüntelen könyörögjetek." Mi ez az éberség, és mi ennek a jelentősége a harcban? Ha az ellenség valóban a „lehető legkönyörtelenebb, legalattomosabb, legintelligensebb és leghatalmasabb ellenség… aki bármelyik oldalról meg tud támadni”, akkor világos, hogy mindig, minden időben készen kell állnunk a harcra. A keresztény katona/gyülekezet sohasem mondhatja, hogy most pedig békeszünet van, vagy elmentünk szabadságra. Ezért hangsúlyozza Jézus is, Pál is a készenlétet, az éberséget, szemben azzal, amikor "elalszunk", mert maga alá temetnek a mindennapi élet gondjai, vagy éppen az élet élvezete. Lássuk közelebbről az imádság és éberség összefüggését a lelki harcban!
Visszatérően beszéltünk arról, hogy miközben ez a háború nagyon is valóságos, nekünk, a nyugati civilizáció embereinek nehéz megragadni, hiszen kihívást jelent a világképünk számára. Azaz sokkal inkább elképzeljük a kereszténységet racionális értelemben (igaz, mert érthető és védhető), vagy etikai értelemben (ilyen és ilyen fajta életvitel fakad a hitünkből), semmint lelki-szellemi, spirituális értelemben (Jézus Isten uralmát hirdette meg, és ez egy nagy kozmikus háború része, amelyben ő végső győzelmet aratott a Sátán, seregei a démonok, a bűn, halál és kárhozat felett). Az imádságban azonban rendszeresen és tudatosan a mennyei valóságba lépünk be, az imádságban éljük meg újra és újra, hogy Krisztushoz tartozunk. Amíg rendszeresen imádkozunk, addig vagyunk - lelki értelemben - ébren. Amikor nem imádkozunk, nem gyakoroljuk a kapcsolatot - bár tudunk róla, tudunk róla beszélni, és erkölcsi értelemben még egy ideig úgy élünk… már elnehezülnek a pilláink, azaz elnehezül a szívünk. Amennyiben imádságban rendszeresen felöltözzük Isten fegyverzetét, ébren maradunk arra nézve, hogy háború van; amikor ez elmarad, a világképünk is egyre inkább visszavezet bennünket oda, hogy ez a háború nem valóságos, mintha nem is létezne. Egy idő után már csak így gondolunk vissza: „nem is tudom, egykor hogyan gondolhattam, élhettem meg valóságként…" (Illusztráció: gondolj bármire, amit folyamatosan követsz az interneten, vagy a hírekben, egy sportoló vagy csapat, egy cég akciói, valakinek a blogja, vagy bármi, ami erősen érdekel. Addig vagy "ébren", ameddig napra készen követed az eseményeket, rendszeresen és kitartóan. Azután, ha az érdeklődésed lelohad, és már csak egyszer-egyszer nézel rá, már nem vagy éber. Lehet, hogy a legjobb meccset, a legnagyobb akciót, a legjobb fórum lehetőségeket kihagytad… Elaludtál.) Az éberség tehát rendszeres gyakorlást, rendszeres imádságot feltételez.
Hogyan néz ez ki a gyakorlatban? Rendszeresség és rutin. Ne ijedjünk meg! Először is, a rendszeresség nem jelenti azt, hogy naponta több órát kellene imádkozni. Sőt, a „gyakrabban keveset" jobban segít az éberség fenntartásában, mind a „ritkán sokat." Egy nap két-három alkalommal való megállás Isten előtt (reggel és este hosszabban, napközben pár perc visszatekintés) nagyban segít tudatosan az ő jelenlétében végezni a dolgainkat. („imádkozzatok mindenkor…”) Másodszor, a rutin nem a gépies, kiüresedett, lélektelen imafelmondást jelenti, hanem azt, hogy ezt a napi két-három imádságot, megállást olyan mértékben építem be az életembe, hogy az rutinszerűvé válik. (Amint megnézzük a híreket, vagy ránézünk a facebookra - mindegyiket rutinszerűen tesszük sokan, mégsem panaszkodunk közben, hogy milyen gépies és lelketlen…) Az éberséget segíti még, ha valakivel együtt is imádkozol rendszeresen (házaspár, lelki barát…).
III.   Mert az imádság fogja össze a felnőtt gyülekezetet a harcban
A harmadik érv amellett, hogy az imádság elengedhetetlen a lelki harcban az, hogy az imádság fogja össze a gyülekezetet. A harcunk nem egyéni küzdelem, hiszen Isten egész népe áll a háborúban. Ennek pedig két oldaláról beszél az apostol. Az első, hogy imádkozzunk az összes szentekért. Harcban vagyunk - ezért imádkozzunk egymásért. Imádkozz a családtagjaidért, imádkozz a testvéreidért. Imádkozz a betegekért, a nehéz helyzetekben lévőkért - és imádkozzunk a sikeresekért, azokért, akiknek minden működik. Az imádság kölcsönös, és amint ezt gyakoroljuk, ez össze fogja és erősíti meg a gyülekezetet a harcban. Nem nekem kell megállni a gonosz napon, hanem nekünk kell megállni. Nemcsak énrólam van szó, hanem mindnyájunkról szó van. És akkor tudunk igazán imádkozni másokért, ha ismerjük és szeretjük őket, valamint ha ismernek bennünket. Hiszen mit ér, ha én megállok a harcban, de a testvérem elvérzik mellettem… És hogyan látnám őt, amikor erős, miközben engem elborítanak a kétségek, vagy a félelmek. Imádkozzunk „az összes szentekért” - hívja az efézusiakat az apostol. Ezért is annyira fontos, hogy a házicsoportokon keresztül mélyebben megismerj másokat, és mások megismerhessenek téged.
Végül pedig - talán nem várt - fordulat következik. Pál, aki Istent magasztalta a levél/igehirdetés elején kitörő hálával; az apostol, aki ebben az írásban több helyen is könyörög a gyülekezetért; Isten szolgája, aki a gonosz ellen való harcról tanít így szól: „és énértem is, hogy adassék nekem az ige … hogy bátran ismertessem meg az evangélium titkát.” Majd így folytatja: „amelynek követe vagyok a bilincsben is.” Egy követ bilincsben? Az örömhír követe - láncok között? Az Isten harcosa - börtönben? Olyan ez, írja NT Wright, mint egy szárnyaszegett sas, mint egy óceánjáró a sivatagban, vagy egy mozdony a szántóföldön… (Paul for Everyone/The Prison Letters, 77) Követ bilincsben? És Pál nem azért kér imádságot, hogy levegyék róla a bilincset, hanem azért, hogy bátran hirdesse az evangéliumot. Imádkozzatok énértem is… Ez is hozzátartozik a harchoz. Pál, aki tanít a harcról, tud kérni, imádságot kérni ahhoz, hogy hirdesse az evangéliumot, forgassa a Lélek kardját. Mert ez az imádság nem tesz embertelenné… Nem tesz emberfelettivé… Sőt, egészen hitelessé, egészen emberivé tesz, ahogy összefog bennünket a gyülekezet közösségében. Imádkozzunk egymásért, és imádkozzatok értem is.
Mert Jézus ugyanezt teszi. Halála előtt, a Gecsemáné kertben gyötrődik és imádkozik, és kéri a tanítványait, hogy ezen az éjszakán imádkozzanak és virrasszanak vele. Imádkozzatok énértem… Azok pedig újra és újra elalszanak. Nem képesek ébren lenni, imádkozni, és ez nemcsak fizikai, hanem lelki értelemben is igaz. Nézd, Jézust, az embert: amikor az egyik legnagyobb harcot vívja a sötétség erőivel, amikor gyötrődik és szenved, küzd, segítséget kér. A tanítványokért is harcolja a harcot, mégis kéri, álljanak mellé. Mert az imádság segít.
Pár órával később már a kereszten vívja a haláltusát. És miközben elhordozza a kínhalált értünk, helyettünk és miattunk, mit tesz: imádkozik az összes szentekért. Imádkozik azokért, akik ezt teszik vele, imádkozik érted és értem: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk. 23.34) Imádkozzunk hát a harcban – mert Jézus imádkozott és imádkozik értünk. Harcoljuk meg a harcot – mert Jézus megharcolta értünk. Álljunk meg hitben győztesen – hiszen Jézus Krisztus megszerezte számunkra a győzelmet! Ámen!
Lovas András

Pál apostol az Eféziusiakhoz írt levél 6. fejezetének a végén beszél az ún. lelki - szellemi harcról: egy olyan háborúról, amely Isten népe és a gonosz erői között zajlik. Ebben a szakaszban Isten fegyverzetéről olvasunk, melyet felöltözve megállhatunk a harcban. Hétről hétre a fegyverzet egyes darabjairól beszélünk részletesen, és hétről hétre visszatérően ugyanazt a három gondolatot mondom el elöljáróban, ami bevezet bennünket a lelki - szellemi harc témájába.
- Az első, hogy ez a harc, amiről Pál apostol azt mondja, hogy „nem test és vér ellen”, tehát nem emberi erők, hatalmak ellen, hanem a levegőbeli fejedelmek, hatalmasságok, gonosz lelkek ellen zajlik – ez a harc valóságos, komoly, konkrét, súlyos és létező. Ezzel szembe kell nézni mindenkinek, aki Jézust, ill. a kereszténységet szeretné megismerni. Ha valaki elolvassa bármelyik evangéliumot, hogy megismerje, kicsoda Jézus, mit tanított Jézus, mit tett Jézus, látni fogja, hogy Jézus valóságosan harcban áll a gonosszal. Nem minden erről szól, de újra és újra szembe találja magát ördögi, démoni erőkkel. S amint ez a harc Jézus személyes életében jelen van, ugyanígy az ő követőinek az életében is valóságosan jelen van. A keresztény embernek tudnia kell, hogy háború van. Egy idézet, amit csak legelőször mondtam el: ebben a lelki háborúban „a lehető legkönyörtelenebb, legalattomosabb, legintelligensebb és leghatalmasabb ellenséggel szembesülsz, aki bármelyik oldalról meg tud támadni.” (Martyn Lloyd-Jones, Igehirdetés, „The Wiles of the Devil”) Veszélyes dolog azt gondolni, hogy ez a harc nem komoly vagy nem valóságos.
- Másodszor tudni kell mindenkinek, hogy a világképünk kérdése nem megkerülhető. Az értelmünk, gondolkodásunk valamilyen mértékben a világképünk foglya. Azt tartjuk valóságnak, amit a világképünk valóságnak enged tartani. De miért gondoljuk, hogy a mi világképünk a teljes valóságot felöleli? A kereszténység, az hogy a világ több, mint amit megfoghatunk, látunk és tapasztalunk, különösen pedig az a tény, hogy egy lelki, szellemi háborúnak a részesei vagyunk - hihetetlenül nagy kihívást jelent a nyugati, materiális, racionális világkép számára. Ezért fontos, hogy újra és újra megértsük ezt a gondolatot: miközben „erény, ha nem hiszünk olyan dolgokban, amelyek nem léteznek, veszélyes, ha azokat nem hisszük, amelyek a mi korlátozott kategóriáinkon kívül esnek.” (Wink, Naming the Powers, 4.)
- És harmadszor: ez a harc nem testetlen, a mindennapi élettől független. A körülményekben, eseményekben, ideológiákban, kapcsolatokban, lélektani benső valóságunkban, hamis tanításban zajlik. Nem levegőbeli szellemekkel hadakozunk függetlenül a bennünket körülvevő tapasztalati valóságtól. Ez pedig józanságra, bölcs különbségtételre hív, mely a nagykorú, érett keresztény gyülekezet jellemzője: felismerni a mindennapi helyzetekben, történésekben, trendekben, hogy mi az, ami ördögi és gonosz – és az evangélium igazságaiban szilárdan megállva felvenni a harcot ellene.
Az elmúlt tíz napban több olyan beszélgetésem volt, ami mindezeket illusztrálja. Józan, mérnök, tudós férfiak számoltak be arról, hogyan éltek meg szellemi támadást, és hogyan tapasztalták meg, hogy amikor Jézus nevében ellene mondtak a gonosznak, a durva, kísértő hang, gondolat elcsendesedett; a nyomasztó, megfoghatatlan sötétség elszállt. Megtapasztalták, hogy ez a harc konkrét mindennapi élethelyzetekben zajlik valóságosan – valóságos a támadás és valóságos a Krisztusban ránk ruházott erő is, amivel ellene megyünk. S miközben ezt megtapasztalták, miközben bizonyságot tettek ennek hiteles átéléséről, mégis ott volt bennük a rácsodálkozás: „ez tényleg igaz?” Mert a világképünk újra és újra azt mondja, hogy ez hihetetlen. Megtapasztalod, és mégis rácsodálkozol, mint lehetetlenre.
A jelen sorozat összefüggésében ez két dolgot jelent. Az egyik, hogy vannak, akiknek megnyílik a szemük arra a lelki, szellemi valóságra, ami eddig elrejtett volt előttük. Ez a cél. Felismerik, hogy szellemi, démoni támadás zajlik ott, ahol eddig csak emberi nehézségeket láttak. A másik dolog viszont az, amit korábban is mondtam, hogy a gonosz elleni harcról való tanítás már önmagában a gonosz elleni harc része. Nem csak beszélünk arról, hogy háború van, hanem ebben a pillanatban, amikor erről beszélünk, már zajlik a háború és harcoljuk a harcot. Hiszen amikor leleplezi bárki az ellenség stratégiáját, taktikáját, mesterkedéseit, azzal nyilvánvalóan gyengíti az ellenséget – s ezt az ellenség nem nézi jó szemmel, és nem nézi ölbe tett kézzel. Nem kell csodálkozni tehát, ha a támadások kereszttüzében találjuk magunkat, amikor erről a témáról beszélünk, gondolkodunk. Háború van. Halálosan komoly. Krisztusban győztünk - de ne vegyük félvállról a harcot!
Pál apostol arra szólít fel bennünket, hogy álljunk meg a harcban, és azt mondja: ahhoz, hogy meg tudjunk állni, vegyük fel az Isten fegyverzetét! Többször elmondtam, hogy Pál apostol, mikor ezt a levelet írja, börtönben van, bilincsben, ott van mellette egy római katona. Amikor arról beszél, hogy milyen háborút jelent az evangéliummal élni, ránéz a katonára, végigveszi a fegyverzetét, és annak egy-egy eleméhez egy-egy evangéliumi, lelki igazságot kapcsol. Tehát ez egy hasonlat, egy metafora, amit arra használ, hogy képszerűvé tegye számunkra az evangéliumi igazságokat, és segítsen nekünk ezeket az igazságokat jobban megragadni. Mert mikor azt mondja: vegyétek kézbe a hit pajzsát, öltsétek magatokra az igazság övét, stb., ez sokkal szemléletesebb, erőteljesebb, megragadhatóbb számunkra, mintha csak azt mondaná: higgyetek és legyetek mindig tisztességesek, becsületesek, az igazságban járjatok! 
Ma a hatodik, az utolsó konkrét fegyverről beszélünk: „álljatok meg tehát, és ehhez vegyétek fel a Lélek kardját, az Isten igéjét!”
Az elmúlt öt alkalommal egy-egy lelki igazsághoz, fegyverhez hozzárendeltük a gonosznak egy-egy tipikus munkáját. A Gonosz sokféle módon támad, és egy-egy lelki igazság kapcsolható a különféle támadó stratégiákhoz. Beszéltünk arról, hogy a hazugsággal, a hamissággal szemben (a Sátán a hamisság atyja) meg kell állni az igazságban, az igazság övével. A vádaskodással és kárhoztatással szemben felöltözzük a megigazulás páncélját. Amikor a gonosz szétdobálja a közösségeket és békétlenséget kelt, azzal szemben felsaruzzuk lábunkra a békesség evangéliuma hirdetésének a készségét. A félelemmel szemben felvesszük a hit pajzsát. Múlt héten pedig arról volt szó, hogy a nehézségekkel, a szenvedésekkel, veszteségekkel, hiányokkal szemben vegyük fel az üdvösség sisakját.
Mikor a Lélek kardjáról beszélünk, ami az Isten beszéde, ezt a fegyvert nem lehet a Sátán valamelyik konkrét módszeréhez hozzárendelni. Sokkal inkább eszköz ez, amely elengedhetetlen a harcban. Hiszen mindegyik evangéliumi igazság felöltözéséhez szükség van igére és imádságra. Igére: a Lélek kardjára – erről beszélünk ma, és Lélek általi imádságra – erről lesz szó jövő vasárnap, a sorozat záró alkalmán.
Három gondolatban szeretném kifejteni az üzenetet:
- Miért van szükség erre a fegyverre, a Lélek kardjára, az Isten igéjére?
- Mit jelent felvenni?
- Hogyan lehetséges felvenni, ki adja ránk, ki adja a kezünkbe ezt a fegyvert?
A kép, ami előttünk áll, a római katona kardja - amit Pál a Szentlélek kardjának nevez, majd úgy azonosít, hogy ez nem más, mint Isten beszéde. Isten igéje, szava, mely a Szentlélek erejében, mint kard vág át az ellenség minden állásán, védelmi rendszerén, illetve mint kard véd meg a támadóval szemben. Az egész bibliai világképben, a zsidó-keresztény gondolkodásban abszolút döntő, hogy Isten egy olyan Isten, aki kijelenti magát, megszólal, beszél, kijelenti az igazságot. (Nem minden vallásban ilyen az isten-kép.) Az Ószövetség több helyen úgy beszél Istenről, mint aki beszédével, igéjével teremt, kimondott szavával hozza létre a világot; de úgy is beszél róla, mint aki a szavával harcol, a beszédével ítél. (Hós.6.4-5., Ézs.11.3-5.) Az Újszövetség Jézust, Isten Fiát is úgy láttatja János jelenéseiben, mint akinek a szájából kétélű éles kard jön ki. (Jel.1.16., 2.12., 19.15.) Az ő beszéde, az ő szava, az isteni szó: éles fegyver. A Zsidókhoz írt levél szerzője pedig úgy foglalja ezt össze: „Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.” (Zsid.4.12.) Isten igéje, Isten beszéde tehát az ember értelmén, lelkén, szívén keresztül egészen mélyre hatol; elválasztja az igazat a hamistól, a sötétet a világosságtól; gyógyít, szabadít, megítél, helyreállít.
Amikor Pál apostol leírja ezt: „vegyétek fel a Lélek kardját, az Isten beszédét”, akkor Isten igéje alatt nyilvánvalóan nem értheti még az egész Bibliát a mai formájában, hiszen az Újszövetség még formálódik. Éppen most írja Pál azt a levelet, ami majd az Újszövetség része lesz. Mind Pál, mind Jézus szóhasználatában az ige az Ószövetséget, Isten írásba foglalt kijelentését jelenti. Fontos értenünk, hogy Isten igéje, Isten szava mindig emberek, próféták által hangzott el egy-egy helyzetben, majd leírásra, rögzítésre került. Az Isten igéje az élő szó; és az Isten igéje, beszéde annak írott, normatív formája - így tekintették a próféták, így tekintette Izrael népe, így tekintette Jézus, így tekintjük mi is. Ezért, amikor Isten igéjéről beszélünk, mi már az egész Bibliáról: Ó- és Újszövetségről, a teljes Szentírásról beszélünk – ez így Isten igéje, az általa ihletett szó, ami a Szentlélek erejében, világosságában a Lélek kardja, amely ugyanúgy megszólal és ugyanúgy kétélű, éles fegyver ma is, mint ahogyan egykor volt. 
Miért szükséges ez a gonosz elleni harcban? Miért van szükség Istennek ezen objektív, tehát tőlünk, a véleményünktől, az aktuális tapasztalatainktól, a bennünket körbevevő kultúrától független kijelentésére? Mert ezer év múlva, ha még itt leszünk a Földön, (advent van, ami azt jelenti: Jézus visszajön, ezt ne felejtsük el!), ha lesz még egy ezredév múlva földi élet, akkor biztos, hogy lesz Jézus Krisztusnak népe - teljesen más lesz a kultúra, teljesen más lesz a világ, de a Szentírás ugyanaz lesz számukra is. Ebben az értelemben, ami itt rögzítve van, független attól, hogy mit gondolunk, mit élünk át, mit tapasztalunk, mi történik ebben a világban. (Az, hogy hogyan olvasom, hogyan értem, már nem független: az már az én szűrőmön megy át.) Miért szükséges tehát ez az objektív kijelentés? Miért olyan fontos Isten igéje Isten népe számára, hogy reformátusként azt mondjuk: az életünk, hitünk mércéje, normája, mértéke egyedül a Szentírás? Miért fontos, hogy ez tőlünk függetlenül létezik, hogy Isten tőlünk függetlenül kijelentette magát? - Azért, mert az Istennel való kapcsolat valóság és igazság kérdése. Ezt nagyon mélyen írjuk a szívünkbe! Erről lesz szó most.
Az Istennel való kapcsolatunk mindenekelőtt a valóság, igazság kérdése. Ennek a kapcsolatnak a szíve, alapja Jézus Krisztus örömhíre: az ő eljövetele, halála, feltámadása – nem annak a kérdése, hogy mindez tetszik-e nekünk, működik-e számunkra, kívánatosnak, vonzónak tartjuk-e, hozott-e békességet, örömet, szeretetet az életünkbe. Ez mind jó, ha így van, de az Istennel való kapcsolat, a benne való hit, a neki kedves élet igazság, valóság kérdése. Nem az a kérdés, a Lélek kardjáról szólva, hogy éppen mi működik, mi esik jól, mit tartunk elfogadhatónak. Az ige a végső kérdésekkel szembesít: Mi az igazság a világgal? Mi a valóság az emberrel? Ki az ember? Mire van itt? Mi a létezése értelme? Mi a probléma? Mi a megoldás? Létezik egy olyan végső valóság, ami minden kérdésre választ ad? Létezik egy olyan végső valóság, igazság, ami alapján ki lehet mondani, hogy mi a jó, mi a rossz, mi az igaz, mi a hamis? Létezik egy olyan objektív keret, ami meghatározza mindennek a működését, a célját és az értelmét? Van-e bizonyos igazság mindezek fényében arról, hogy mi lesz a világgal, hová tartunk? - Lehet, hogy azt mondod: ezek nagyon távoli kérdések, ezek annyira nem foglalkoztatnak engem. De hogy mit élünk meg egy-egy kapcsolatban, hogyan alakítjuk a családunk életét, hogyan döntünk ma délután egy konkrét helyzetben, milyen terveink, reményeink, céljaink vannak, mit kezdünk a pénzünkkel, a munkánkkal – ezek a mindennapi kérdések itt gyökereznek, itt dőlnek el ezeknek a nagy kérdéseknek a fényében.
Arról beszélünk, hogy miért fontos és szükséges az Isten beszéde, a Lélek kardja a gonosszal való háborúban. Gondold végig! A valóság, amit igaznak tartasz, és amihez méred az életed, aminek fényében hozod a döntéseidet, végeredményben vagy benned dől el - ami azt jelenti, hogy mi teremtjük a magunk valóságát, kulturális, társadalmi meghatározottságban, de mégiscsak szubjektív módon - vagy pedig létezik egy olyan rend, célszerűség, értelem, ami Istentől való, objektív valóság. Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy hisszük, hogy létezik egy végső, objektív valóság: Isten, aki a szeretet Istene, aki önmagában létezik. Isten létrehozta ezt a világot. Általa, benne, rá nézve lett minden, ami létezik: és ezért mindennek van tőle való rendeltetése, igazsága, célja és értelme. Isten eljött ebbe a világba, amely elfordult tőle, hogy Krisztusban megmentse, megszabadítsa. Ez mindent meghatároz, És Isten igéje mindezt kijelentette. Ez a valóság. Erre odaadjuk az életünket. Nem azért, mert működik, (működik különben), hanem azért, mert igaz.
Mi ennek a jelentősége a lelki harc kérdésében? Az, hogy Isten igazsága és világossága összeütközik az ördög ravaszságával. A Sátán célja, hogy minden eszközzel elhomályosítsa és elfedje, eltorzítsa azt a végső igazságot, amely Istenből, az ő lényéből, a teremtés és megváltás munkájából fakad. Ez a harc. Persze nem filozofál (mindig) a gonosz ilyen nagy dolgokról, nem feltétlenül a nagy szavak embereként (azaz bukott angyalaként) lép fel: általában megelégszik azzal, hogy a mindennapi élet egy-egy területén félrevezessen, ott ferdítse el a dolgokat – éppen ebben áll a ravaszsága. Elég, ha a mindennapokban elbizonytalanít arra nézve, mi van Istentől, mi nem. Elég, ha homályosságot kelt, hogy ne tudjuk, mihez igazodhatunk, mihez mérhetjük magunkat és a dolgainkat. Elég, ha eléri, hogy már ne tartsuk igaznak mindazt, amit korábban igaznak tartottunk, vagy ha igaznak tartjuk is, ne legyen erőnk megállni benne. Ez a Gonosz munkája.
Pál visszatérően beszél a gonosz ravaszságáról:
- „Elvetjük a szégyenletes, titkos bűnöket, nem járunk ravaszságban, nem is hamisítjuk meg az Isten igéjét, hanem az igazság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt.” (2.Kor.4.2.)
- „Félek azonban, hogy amint a kígyó megcsalta Évát ravaszságával, úgy tántorodnak el a ti gondolataitok a Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől” (2 Kor.11.3.).
- Az Efézusi levélben pedig azt mondja, hogy az a cél, hogy „ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától, hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus.” (Ef.4.14-15.)
Értitek, hogy mi a jelentősége annak, hogy létezik egy objektív igazság, mint Isten igéje és beszéde a gonosz elleni harcban? Az, hogy a harc ott zajlik, és ott dől el, hogy mit tartasz igazságnak, és meddig tudsz megmaradni emellett az igazság mellett. Mit tartasz igazságnak – ez még önmagában könnyű, de amikor hihetetlen nyomás éri ezt, nyomás alá kerül, amit igazságnak tartunk, akkor milyen alapon tudunk megmaradni az igazság mellett? Hol van az a biztos, szilárd pont, amelyre állva minden körülmények között - a legelcsüggesztőbb, legnyomorultabb, legszomorúbb helyzetben, vagy a legvonzóbb, leggyönyörűbb csábítás, a legnagyobb kínálkozó lehetőség alkalmával - felismered, hogy mi az Istentől való igazság? Hogy bármelyik módon próbálna is elvonni téged a gonosz az igazságtól, megállhass, sőt megvallhasd az igazságot azzal szemben, aki profi módon csavar ki és torzít el mindent. Hol van az az arkhimedeszi pont, amelyen megállva minden körülmények között kimozdíthatjuk a gonosz által mesteri módon felépített világot, a hazugság és az illúzió világát? A válasz: Isten igéjében. Ez a Lélek kardja. 
Azt mondtuk, hogy Isten igéje mindig embereken, prófétákon keresztül érkezett, valamint írásba foglaláson, a Szentíráson keresztül jut el hozzánk. Figyelj erre: ez Isten igéje. Nem a tiéd, nem az enyém. De mégis nekünk kell felvenni: neked és nekem. A Lélek kardját felvenni azt jelenti, hogy te fogsz élni ezzel a szóval. Te élsz az igével. Te mondod ki az isteni szót: aktívan, cselekvően, akár védelemről, akár támadásról van szó a harcban. (A kard az egyetlen olyan fegyver ebben a felsorolásban, amivel támadni is lehet – erről lesz még szó.) Hogyan vesszük kézbe a kardot, a Lélek kardját, hogyan lesz annyira a miénk az, ami eredendően nem a miénk, mert Isten igéje, hogy biztosan ragaszkodva az igazsághoz megállhatunk az ördög minden ravaszsága ellen? Három lépést szeretnék bemutatni, amelyek összetartoznak, és talán egészen el sem választhatók. Nagyon egyszerű – elmondani. De azért jó, hogy egyszerű elmondani, mert akkor meg is tudjátok jegyezni – és ha meg tudjátok jegyezni, akkor van esély arra, hogy meg is tudjátok cselekedni. Mert ha nem cselekedjük meg, akkor meg úgysem ér semmit az egész. Ezt nagyon komolyan mondom, ne felejtsd el, mi a tét! Ez nagyon komoly, nagyon valóságos háború. Három dolog tehát: ismernünk kell az igazságot, bíznunk kell az igazságban, és cselekednünk kell az igazságot.
Ismerni kell az igét, az igazságot – az ismeret, az „igaznak tartás”: a racionális, értelmi oldal.
Az igazság, Isten igéje választja el a hamisat az igaztól. A Lélek kardja felvétele ott kezdődik, hogy megismerjük az igazságot. Megtanuljuk. Megértjük. Nem tudom, mennyire áll a párhuzam, de ha egy katona nem ismeri a kardot, nem ismeri az alapvető fogásokat, nincs „otthon” a fegyverével, nem tudja, hogyan működik, akkor nehéz elképzelni, hogy hathatósan fogja forgatni. Ez a harc nem olyan, mint a Mátrix c. filmben, ahol beprogramoznak, letöltik a programot és az automatikusan működik benned. Ebben a harcban ismerni kell a fegyvert, meg kell tanulni bánni vele. Ahhoz, hogy Isten igéjével felfegyverkezve felismerd, hogy milyen gondolat, ötlet, szándék, cselekedet, lehetőség, döntés mögött áll (vagy nem áll) az ördög ravaszsága, ismerned kell Isten igéjét - tartalmi értelemben is ismerned kell, és meg is kell érteni, hogy meg tudd ragadni a jelentését. Szeretném hangsúlyozni: a Lélek kardja, az Isten igéje nem egy „csodafegyver”, Isten igéje nem mágikus erejű. Nem úgy működik, mint egy-egy ördögűzős filmben, hogy egy felkapott, felmutatott Biblia elől elmenekülnek a gonosz, ártó lelkek. Úgy sem működik, hogy értelem nélkül mondogatod az igét. Úgy sem működik, hogy bajban vagy, és akkor gyorsan felcsapod a Bibliádat, és ahol kinyílik, az választ, vezetést, megoldást kínál. Nem ezt tanítjuk.
Hanem hogy működik? Az értelmünkön keresztül. (Sajnálom, keresztényként is kell gondolkodni, tanulni, értelmesnek kell lenni, használnod kell az eszedet, amit Isten adott!) Nem csak az érzés, a benyomás számít, mint oly sokan gondolják. Úgy működik ez, hogy olvasod, hallgatod, tanulod az Isten igéjét, erőfeszítéseket teszel arra, hogy egyre jobban megértsd. Az ördög elleni harcban az értelmünk nem kerül kikapcsolásra, sőt, sokszor igenis kemény intellektuális munka az, hogy átgondold és felismerd, hogy egy ideológia, egy vallási irányzat, egy népszerű trend milyen módon része annak, ahogy a Sátán, mint „a világosság angyala” (2.Kor.11.14.) megpróbálja igaznak és jónak mutatni azt, ami hazug és pusztító. Ha tehát fel akarod venni a Lélek kardját, ismerned kell az igazságot. Ehhez egyénileg és a gyülekezet közösségében is folyamatosan tanulni kell a Bibliát. (Rendszeres bibliaolvasás, kapcsolódó könyvek, Tanítványság Iskolája bibliaismereti kurzus.) Nem elég, ha csak dicsőítéseket hallgatsz reggel a buszon – nagyon jó, de nem elég. Nem elég, ha csak az erdőben sétálsz és találkozol Istennel – nagyon jó, de nem elég. A Lélek kardját, az Isten igéjét meg kell ismerni. Ne felejtsd el: komoly a harc, komoly a háború. Kérlek! Ha fárasztó is, ha nehéz, ha nem érsz rá, ha nyomasztó a decemberi sötétség, akkor is! Kérlek! Táplálkozzatok az Isten igéjével! Akarjátok megismerni! Akarjátok megérteni! Mert különben nem tudod kézbe venni a Lélek kardját.
Másodszor: hinni kell az igét - a szív, a bizalom oldala
Nem csak igaznak tartani, hanem rá is bízni magam. Ha az első a fej dolga, akkor ez a szívé. Folytassuk a kard metaforájával! Egy katona lehet, hogy ismeri a fegyverét, otthonosan bánik vele, nem éles helyzetben fantasztikusan vív, de ha nem hisz, nem bízik benne, akkor az első adandó alkalommal, ha élő ellenséggel találja szembe magát a harcmezőn, eldobja a fegyverét és elmenekül. Azaz nem elég ismerni az igazságot, hinni is kell, bízni kell az Isten igéjében. Az igazságnak nagyon mélyen meg kell gyökerezni a szívben, ami persze nem független attól, hogy milyen mélyen gyökerezik a fejben. Ez a bizalom azt jelenti, hogy amikor a körülmények, a körülöttünk élők, a tapasztalatunk az ellenkezőjére mutatnak, akkor is ki tudunk tartani abban, hogy mi az igazság. Mert lehet, hogy érted az igazságot, de amikor jön a nyomás, akkor eldobod azt magadtól, és észre sem veszed, hogy mi történik. Ezért nagyon mélyen a szívbe kell beírva lenni annak, hogy én hiszem ezt az igazságot. Amikor minden összeesküszik az Isten szerinti valóság ellen, amikor úgy tűnik, hogy a ravaszság által kifordított hazugság az igazság, akkor is kitartunk Isten igéje mellett. Ez csak akkor működhet, ha nem tartok meg menekülési útvonalakat, kibúvókat. Nem addig használom az igét, amíg az értelmem vagy a tapasztalataim igazolják, hanem mindvégig, mert ez az igazság.
Nagyon jól tudom, hogy ez hihetetlen nehéz, amikor minden tapasztalat ez ellen szól, amikor mindenki le akar beszélni arról, hogy Istenhez akard igazítani az életedet. Hogyan születhet meg mégis ez a mély belső bizonyosság? A válasz: a Lélek kardja, a Szentlélek írja a szívünkbe. Ezt írja Kálvin János: „Ha lelkiismeretünknek igazán a javát akarjuk, hogy a bizonytalan kételkedés folytonosan magával ne ragadja, vagy ne ingadozzék és ne habozzék bármely legkisebb kételynél: mélyebbről kell merítenünk ezt a meggyőződést - ti. hogy Isten igéje igaz – mint emberi okosságból, ítéletből, következtetésekből; ti. a Szentlélek titkos bizonyságtételéből. Mert amint egyedül Isten tanuskodhatik önmagáról beszédében, úgy ez az ige sem talál hitelre addig az ember szívében, amíg a Szentlélek bensőbb bizonyságtétele meg nem pecsételi. Ugyanazon Szentléleknek kell tehát a mi szívünkbe is behatolnia, amely a próféták szája által beszélt, hogy meggyőzzön bennünket arról, hogy hűségesen adták elő, amit isten rájuk bízott.”
A Lélek kardja, ami arra hív, hogy az igét imádságos szívvel, a Lélek jelenlétében zárd a szívedbe, forgasd ott, kérve Isten Lelkét, hogy az ige igazságát egyre mélyebben pecsételje el benned. Szól ez annak is, aki azt mondja: én nem vagyok keresztény, nem is tudom, hogy miért higgyek a Bibliának. Nem baj! Nem kell hinni, hogy a Biblia igaz - olvasni kell. Nem kell hinni, hogy az ige igaz – hallgatni kell, mert az ige, a Szentlélek majd önmagát fogja igazolni a szívedben és az értelmedben. Ha pedig keresztény vagy, Jézus követője, és már tudod, hogy az ige igaz, akkor ez téged arra hív: nem elég, hogy ismered és érted az igét, hanem azt mélyen be kell imádkozni a szívedbe. Amint naponta nemcsak „átfutod”, hanem végigimádkozod az igét, hagyd, hogy a Szentlélek egyre mélyebben beírja azt a szívedbe! Fogd az igét, amit olvasol, naponta, akár csak egyetlen mondatot belőle, gondolkodj, meditálj rajta, imádkozz, amíg a Szentlélek a szívedet fel nem melegíti, meggyőz annak az igazságáról, eltölt élettel. Ha ezt folyamatosan gyakorlod, akkor maga a szívedben meggyökerező ige egyre erősebben odaköt téged az igazsághoz. Nincs erre erőd? Nincs időd? Háború van! Ez a Lélek kardja! Hogy-hogy nincs erőd, nincs időd a fegyvert felvenni, amikor háború van?!
Harmadszor: cselekedni kell az igazságot. „Kimondom és megteszem.” A cselekedet, a magatartás oldala.
Fej, szív, cselekedet. Amikor a katona megfogja a kardot, és nem hátrál, mert hisz a fegyverében, még nem harcol. Gondold el ezt a mozzanatot! Megfogja, tudja, hogy működik, hisz benne, jön az ellenség – de még nem harcol. Eljön az a pont, amikor először felemeli a kezét és lesújt, amikor cselekszik – onnantól folyamatosan hadakoznia kell. Fontos, hogy ismerjük az igazságot, hogy bízzunk az igazságban, de végül erre az ismeretre és bizalomra támaszkodva meg is kell cselekedni az igazságot. Kimondani az igazságot, és ami olyan, azt megcselekedni, engedelmesen.
Védelem, és támadás
Mit jelent ez a lelki harcban? Az ige igazságának megvallása védelmet jelent a gonosz támadásával, kísértésével szemben. Nézzük meg, Jézus hogyan használta az Isten igéjét, mint a Lélek kardját az ördög elleni harcban, amikor szolgálata elején megkísértette őt. „Magával vitte az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és annak dicsőségét, és ezt mondta neki:- neki, aki halála és feltámadása árán az egész világ Ura lesz! - „Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem.” Ez valós kísértés: megkaphatná azt, ami úgyis az övé lesz: az egész világ uralmát, úgy, hogy nem kell keresztülmennie a halálon. De Jézus azt mondja, így olvassuk: „így szólt hozzá Jézus: „Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”(Mt.4.8-10.) - Jézus ismerte ezt az igét. Nem azért, mert Isten Fia, hanem azért, mert gyerekkora óta tanulta az írásokat. Ismerte az igét, mert megtanulta. Hitt benne, mert a szívében volt. Aztán kimondta, és elküldte vele a Gonoszt.
Végeérhetetlen azoknak a helyzeteknek a sora az életünkben - akár egy konkrét döntésről van szó, akár egy benső hangulatról, szívbeli állapotról, bennünket kínzó gondolatokról, elénk jövő rémképekről – amikor a Lélek kardjával élés pontosan ezt jelenti. „Távozz tőlem, Sátán, mert az Isten igéje azt mondja, hogy…” Ráállsz az ige igazságára egy csábító ajánlattal, egy gonosz indulattal, egy szívedbe férkőző hazug gondolattal szemben, és azt mondod: Távozz! Vádol a gonosz: „nem vagyok semmire sem jó, nem vagyok elég, soha nem lesz velem semmi” – mondd ki bátran: „Távozz tőlem, Sátán, mert Isten azt mondja, hogy én az ő drága gyermeke vagyok.” Pontosan így működik. Kimondhatod az igazságot. Isten igéjének világosságában, Isten törvényére hivatkozva elutasíthatod a gonosz csábítását, és azt mondhatod: „Távozz tőlem, Sátán, mert amire most hívsz, nem teszem meg”, vagy ellenkezőleg: „Távozz tőlem, Sátán, mert te azt akarod, hogy ezt ne tegyem meg, de én megteszem, mert Isten igéje azt mondja, hogy…” Cselekedet. Amikor ez történik, amikor kimondod Isten igazságát, amikor annak világosságában megteszel vagy éppen nem teszel meg valamit - akkor forgatod a kardot. Akkor sújtasz le. Akkor zajlik a harc. Ezt jelenti a Lélek kardjával élni cselekedetben. Ismered, bízol benne, megvallod (ez is cselekvés), engedelmeskedsz neki.
Szólnom kell a Lélek kardjának támadó használatáról is – óvatosan és nagyon röviden (nem szeretem a támadást.) De tudnunk kell, hogy az Isten igéje kard, amely a Lélek erejében leleplezi a hazugságot, és az igazság erejével szabadulást munkál. Hidd el, hogy Isten igéje elég erős, és élj vele bizalommal minden olyan helyzetben, ahol emberek, közösségek a Sátán ravaszságának a csapdájában vannak, ahol a sötétség erői, a ravaszság eltorzítják az igazságot. Légy bátor abban, hogy amikor megfelelő alkalom kínálkozik, alázattal és szeretettel, nem úgy, mint aki különb vagy, nem gőgösen, nem vagdalkozva, de a kellő pillanatban megvalljad az ige igazságát a mindennapi helyzetekben. Tudom, mindenki csal a munkahelyen, mindenki hazudik, téged is visznek bele, hogy ezt meg kell tenni - de te azt mondhatod: bocsánat, én ezt nem teszem, mert Isten gyermeke vagyok és az ő világosságában járok. Vállald! Lehet, hogy nem fognak örülni? Biztos! Lehet, hogy ára lesz? Igen. De mondd ki bátran! Pál is ezért kér imádságot: „hogy adassék nekem az ige, ha szóra nyitom a számat, hogy bátran ismertessem meg az evangélium titkát, amelynek követe vagyok a bilincsben is” (Ef.6.19-20.)
Vagy ha a szeretteid távol vannak Istentől - nem mondom, hogy állandóan mondd az igéket, mert attól meg lehet őrülni, - de amikor Isten kaput nyit, te mondd ki határozottan a bibliai igazságot, és hidd, hogy ez kard. Nem bántására a másiknak, hanem arra, hogy elválassza a hamisat az igaztól, és gyógyulást, szabadulást, életet hoz a másik embernek.
Félek, hogy sokan úgy gondolkodnak: én csak védelemre használom az Isten igéjét, a magam érdekében, de nem szolgáltatom ki magam ilyen helyzetekben, hogy támadjak vele. De vajon használhatod-e hitelesen az Isten igéjét a védelmedre, úgy, hogy a szíved ne gyúlna fel azok iránt, akik még a Sátán ravaszságában vannak? A válasz: nyilvánvalóan nem. Ha Jézusé vagy, mások is számítanak.
Legyünk őszinték! Az van bennünk: ez túl szép. De túl nehéz. Ez csak valami ideális világban létezik. Hogy mindig, minden körülmények között, a fejemben, a szívemben, a beszédemben, a cselekedeteimben olyan elkötelezett legyek az igazságnak, hogy soha nem bizonytalanodom el, és soha nem ingok meg, és soha nem kavarodom össze, soha nem lesznek kételyeim, lehetséges ez? Nem követel ez annyi tanulást, annyi imádságot, amit nem tudok megcselekedni? Nem jobb, ha realista vagyok, és lemondok erről, elengedem ezt, úgyse megy?!
Tudom, hogy nem megy. Pontosan ezért szeretném, hogy megértsük: ez a fegyver nem a miénk, hanem a Szentléleké. Az ige, az igazság beszéde nem a miénk, hanem Istené. Sőt: az ige, az igazság maga Isten, aki Jézusban emberré, testté lett az első karácsonykor. Az írott ige, a Biblia róla tanúskodik. Jézus az igazság.
Nézz Jézusra! Felvillantottunk egy pillanatot, amikor Jézus megharcolta az ördöggel a harcot. Mikor megkísértette, az igével, a Lélek kardjával elküldte őt: „Távozz tőlem, Sátán!” Miért tette ezt Jézus? Azért, mert nem akarta úgy elfogadni az ördögtől a teremtett világ fölötti uralmat, hogy nem megy el a halálba. Meghalt értünk, hogy megváltson bennünket – a teremtett világ feletti uralmat ezen keresztül Istentől fogadta el. Megcselekedte az igazságot, az Atyának mindvégig engedelmeskedve. Az igazság mellett mindvégig kitartva ment a keresztre, a halálba – helyettünk és értünk.  Értünk harcolt, hogy minket megmentsen. És később Jézus nem elnyomta ezt az igazságot, hanem kijelentette, hirdette újra és újra mindenkinek. Támadott ezzel az igazsággal, és velünk is ezt tette: hirdettette nekünk, eljuttatta hozzánk, éveken, évtizedeken keresztül különféle formában. Mennyit harcolt értünk Jézus, hogy az ő igazsága elérje a mi szívünket és az életünket! 
Én sokszor nem ismerem az igazságot, de Jézus ismer engem. Én lehet, hogy nem hiszek, nem bízok az igazságban; nem tudom értéknek tartani, amikor ára van; de Jézus bízott bennem annyira, hogy meghalt értem. Én lehet, hogy nem tudok engedelmeskedni, és elbukok ebben a kérdésben újra és újra, de Jézus az Atyának engedelmes volt énértem - mindhalálig. Majd a harmadik napon győztesen feltámadt a halálból, hogy meghirdesse: Isten győzelme és szeretete a végső valóság a Sátán minden hazugságával, ravaszságával, pusztító szándékával szemben
S mikor feltámadása után azt mondta: jöjjetek énhozzám, mert nem tudtok az igazságban járni, akkor az történt, hogy ő, az igazság ölelt magához minket. Mi vagyunk Krisztusban, mi vagyunk az igazságban. Ő bennünk és mi őbenne. Ez a keresztény örömhír: Jézus Krisztus meghív magához: jöjj hozzám, fogadj el, először, ha még nem ismersz; vagy újra és újra, ha már keresztény vagy; jöjj hozzám, éppen azért, mert nélkülem nem megy ez a dolog. Értsem meg, hogy éppen azért, mert nekem ez lehetetlen, ezért ő megteszi nekem, helyettem, velem, értem: benne vagyunk Jézusban, az igazságban. És ha én tényleg Krisztusban, az igazságban vagyok, akkor megismerhetem, hihetem

Pál apostolnak az Efézusi gyülekezethez írott leveléről beszélünk hétről hétre, ezen belül is a levél utolsó nagy témájáról: a lelki - szellemi harcról. Első megközelítésben ez a fogalom talán nehezen érthető, nehezen megfogható, ezért újra és újra elmondok néhány bevezető gondolatot, hogy azok is be tudjanak kapcsolódni, akik nem voltak itt velünk korábban.
Amikor a Biblia akár ebben a levélben, akár más helyeken lelki - szellemi harcról beszél, akkor nem kevesebbről van szó, mint a gonosz szellemi erőkkel, a sötétség hatalmaival, néven nevezve: a Sátánnal, az ördöggel és az ő minden seregével szemben folytatott háborúról. A keresztény élet, a Krisztus-követés folyamatos háborút jelent mindazon erőkkel szemben, amelyeknek érdekeit sérti az evangélium igazsága. Azon erők ellen, amelyek Krisztus uralma ellen törnek.  Ennek a harcnak a kimenetele nem kétséges, Jézus Krisztus végső győzelme egyértelmű. A golgotai kereszten megtörtént már az az összeütközés, amely egyszer s mindenkorra eldöntötte a háború kimenetelét, kijelölte a győztest és a vesztest – de ezen a ponton még nincs egészen vége a háborúnak. A harc végére hitben előre tekintünk, de addig még a győztes oldalán is lesznek veszteségek. Advent első vasárnapja van, s ahogyan az adventi énekünk mondja: „a sötétség szűnni kezd már” - Jézus Krisztus világossága felragyogott már a világunkban, de még a sötétség erői is jelen vannak, munkálkodnak, a harc még zajlik.
Három dolgot tartok fontosnak hangsúlyozni ezzel kapcsolatban:
- Az első, hogy ez a harc valóságos - nem egy mítikus, szimbolikus fogalomról beszélünk. Ha valaki szeretné megérteni, hogy kicsoda Jézus, mi a kereszténység, és elkezdi olvasni valamelyik evangéliumot, ami bemutatja Jézus életét, szolgálatát, akkor látni fogja, hogy Jézus valóságosan szembe találja magát az ördög erejével. Jézus újra és újra úgy beszél saját szolgálatáról, munkájáról, küldetéséről, mint aki azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa. Akik Jézus követői, szintén bekerülnek ebbe a harcba, és tudniuk kell, hogy ez a háború komoly, konkrét, súlyos és létező. Mert ha nem tudja ezt egy keresztény gyülekezet, akkor már el is vesztette a háborút.
- Ugyanakkor annak is tudatában vagyok, hogy ez nem egyszerű, nem magától értetődő valóság. Az értelmünk, gondolkodásunk valamilyen mértékben a világképünk foglya. Hiszen a világképünk alapvetően meghatározza azt, hogy mit tartunk valóságosnak, befogadhatónak, és mit nem tartunk annak. Ez önmagában nem rossz dolog: egyrészt segít elhelyezni, értelmezni a dolgokat, életünk eseményeit; másrészt viszont korlátoz is. Azzal a nyugati, racionalista, materialista világképpel, amelyben mi mindannyian nevelődtünk, már Isten létét, jelenlétét is nehéz összeegyeztetni - de ezzel még a többség megbirkózik valahogy. Azokat a fogalmakat viszont, mint „Sátán”, „ördög”, „sötétség erői”, „gonosz hatalmak” – igazán nagy kihívás beleilleszteni ebbe a világképbe. Ezért újra és újra elmondok egy idézetet egy teológustól, mely szerint „erény, ha nem hiszünk olyan dolgokban, amelyek nem léteznek, de veszélyes, ha azokat nem hisszük, amelyek a mi korlátozott kategóriáinkon kívül esnek”. (Wink, Naming the Powers, 4.) Csak azért tehát, mert valami az én fogalmi kategóriáimon kívül esik, még bőven lehetséges. Nyugodtan alkalmazd ezt a gondolatot arra, hogy mit kezdj a démonnal, Sátánnal, ördöggel szemben folytatott háborúval!
- A harmadik fontos gondolat: amikor arról beszélünk, hogy ez a harc a gonoszság, a Sátán, az ördög erőivel szemben zajlik, akkor nem egy testetlen, mindennapi életünktől független harcról beszélünk. Nem arról van szó, hogy a keresztény ember él egy mindenki máséhoz hasonló hétköznapi életet, és ettől függetlenül hadakozik valami szellemi, lelki erőtérben, egy levegőbeli láthatatlan valóságban. Sokkal inkább úgy van ez, hogy a hétköznapi eseményekben, történésekben, a körülményeinkben, a kapcsolatainkban, a belső lélektani valóságunkban, vagy nagyobb távlatokban: a társadalmi folyamatokban, ideológiákban, hamis tanításokban jelenik meg a gonosznak ez a támadása. A nagykorú, érett gyülekezetnek fel kell ismernie mindezt, és ebben nekünk, Jézus követőinek józanságra és bölcs különbségtételre van szükségünk. Láttuk ugyanis, hogy nem az a nagykorú, érett keresztény, aki minden bokorban ördögöket és démonokat lát. Mint ahogy az sem a nagykorúság jele, ha valaki úgy gondolkodik: valamikor gyermekkoromban még elhittem az ördögről szóló meséket, de már túljutottam ezeken a mítikus valóságokon, és józanul látom, hogy ezek nem léteznek. Nem: érett keresztény az, aki az eseményekben, mindennapi jelenségekben felismeri a Sátán konkrét munkáját, az evangélium igazságával felvértezve harcba száll az ellenséggel, és meg is tud állni ebben a harcban.
Ennek a fényében olvasom most a hosszabb igeszakaszt Isten fegyverzetéről, amiről hétről hétre beszélünk; majd kiemelve újra azt az egy mondatot, ami a mai alapigénk.
Ef.6.10-20./Ef.6.17a
Pál apostol harcról és Isten fegyverzetéről beszél, miközben ő maga házi őrizetben van, egy római katona vigyázza. Láthatjuk rajta ezt a bátorságot, hogy bár ő maga fizikai értelemben fogoly, mégis lelki értelemben benne áll a harcban. Azt kéri levelében: imádkozzatok értem, hogy bátran képviseljem az evangéliumot. Mert ez egy olyan harc, amelyben nem test és vér, nem emberek, nem körülmények ellen harcolunk, hanem az ördög erőivel szemben. Éppen ezért nem emberi módon, emberi módszerekkel, emberi eszközökkel harcolunk, hanem lelki eszközökkel: az evangéliumnak, a Jézus Krisztusról szóló örömhírnek az igazságával.
Pál apostol ott látja maga mellett a római katonát, aki fogságában őrzi őt, és miközben arról beszél, hogy „öltsétek fel az Isten fegyverzetét!” – végigveszi a római katona öltözetét, és annak egyes darabjaihoz kapcsol egy-egy lelki valóságot, evangéliumi igazságot. Ezen a képi metaforán keresztül mondja el nagyon hangsúlyosan: vegyétek fel, imádkozzátok magatokba egészen mélyen az evangélium üzenetének egy-egy konkrét igazságát, hogy ezzel magatokat felruházva, megerősítve meg tudjatok állni a Sátán támadásával szemben.
Négy fegyverről és ezzel párhuzamosan négy evangéliumi igazságról beszéltünk eddig. Mindegyikkel kapcsolatban hangsúlyoztam, hogy egészen egyértelmű, tetten érhető, megismerhető az ördög speciális munkája, mesterkedése, stratégiája, haditerve – és ezek mellé nagyon jól illeszkedve oda tudjuk tenni az Istentől kapott védelmet, amit az evangéliumi igazságokban, mint lelki fegyverzetben kínál nekünk. Meg kell tehát érteni az ellenség módszereit, hogy a harcban célzottan, a megfelelő fegyverrel szállhassunk szembe vele. Fontos tudnod azt is, hogy melyik személyesen a te gyenge pontod. Melyik az a stratégiája, taktikája az ördögnek, amellyel leginkább támadhat téged? Ahogy ezt meglátod, ahogy közösen leleplezzük a Sátán munkálkodását, ezzel már önmagában vívjuk a harcot. Ha ugyanis ezt ismered, és tudod, hogy a te életedet hogyan tudja támadni, akkor fel tudsz erre készülni, szembe tudsz vele szállni, és meg tudsz állni a harcban.
- Így beszéltünk először arról, hogy a Sátán a hazugság atyja, aki alapvetően a hazugságba, hamisságba akar bevezetni bennünket. Ezzel szemben - mondja Pál apostol – öltsük fel magunkra az igazság övét, járjunk igazságban és világosságban, szemben a hazugsággal.
- Aztán beszéltünk arról, hogy a Sátán az, aki vádol és kárhoztat. Ezzel szemben vegyük magunkra a megigazulás páncélját: azt a bizonyosságot, hogy Isten Krisztusban igaznak nyilvánított minket. Szabadok vagyunk előtte állni tiszta lelkiismerettel. Nem vádolhat semmivel és nem kárhoztathat a gonosz.
- Szó volt arról, hogy a Sátán munkája az, hogy szétdobálja, szétszedje, szétverje a közösségeket. Ezzel szemben a mi fegyverünk, ha felsaruzzuk a lábainkra a békesség evangéliuma hirdetésének a készségét. Legyünk készek békességet vinni helyzetekbe, közösségekbe, megtartani a békességet, szemben azzal, aki szét akarja dobálni a közösségeket és a kapcsolatokat.
- Múlt vasárnap a hit pajzsáról beszéltünk, ami kioltja a gonosz minden tüzes nyilát, támadását. Ezzel kapcsolatban érdemes végiggondolni a félelmeinket: mi nem fog sikerülni, mi az, amit el fogok veszíteni – és ezekkel a félelmekkel szemben hogyan ad erőt az Isten jóságába, szeretetébe, kegyelmébe vetett hit.
Így érkezünk most meg az ötödik fegyverhez, amit így olvasunk a 17. versben: „Vegyétek fel az üdvösség sisakját is!”
Arról fogok most szólni, hogy
A sisak egy bronzból, vasból készült kemény fém része az öltözetnek, ami körbeveszi, beborítja, védelmezi a katona koponyáját. De nemcsak védelmezi, hanem ékesíti, és ezen keresztül bizonyos értelemben fémjelzi is a katona külső megjelenését. Bizonyára láttunk több Jézus-filmet és emlékszünk rá, hogy a római katonák sisakja nagyon díszes volt. Volt rajta egy pompás (a fiatalok kedvéért a punkok, mások kedvéért az irokézek megjelenésére emlékeztető) nagy vörös tollból készült bóbita, amelynek konkrét megjelenése attól is függött, hogy ki milyen rangban szolgált a hadseregben. Biztos, hogy ennek a díszítésnek fontos szerep jutott. A katona számára az erő mutatásához, a magabiztossághoz mindig hozzátartozott a fegyver és a páncélzat szépsége, mívessége is. Arra is gondoltam, ha egy hadseregnyi katonán együtt jelenik meg ez a sok piros, annak elrettentő ereje van az ellenséggel szemben. Nos, ehhez a védő, oltalmazó és biztonságot sugalló sisakhoz kapcsolja Pál apostol az üdvösség fogalmát. „Vegyétek fel az üdvösség sisakját!”
Mi az üdvösség?
Az üdvösség, vagy szabadítás mindaz, amit Isten Jézus Krisztusban megszerzett és ránk ruházott.
Bele tartozik ebbe mindaz a lelki áldás, amellyel megáldott minket Krisztusban, amelyet az első fejezet oly gazdagon kifejt: megszabadított, megváltott, kihozott minket a nélküle való életből, teljes bocsánatot adott, megigazulást szerzett, Isten gyermekei lettünk, Istenfiúságot kaptunk, megbékélt velünk és megbékélést munkál közöttünk, Szentlelkét ajándékozta nekünk, átélhetjük gyógyító jelenlétét, vigasztaló erejét. Mindabból, ami Krisztusban a mienk, ezek a lelki áldások már most megtapasztalhatók, megkóstolhatók, mindez realizált módon is a miénk – ha benne vagyunk, és ő bennünk van. Ez a keresztény életnek a szíve, lényege és titka. Mindez része az üdvösségünknek, és nagyon fontos, hogy keresztény életünkben megragadjuk az üdvösségnek ezeket a jelen dimenzióit. Az üdvösség valóság!
Látnunk kell azonban, hogy az üdvösségnek ezen jelen idejű dimenziója mellett van egy igen gazdag jövő idejű dimenziója is. A Krisztusban elnyert áldások között van, ami még vár ránk, ami most még „csak” reménység szerint a miénk. Pál apostol így fogalmazza ezt több helyen: az örökségünk. „A Szentlélek ajándéka az eljövendő örökségnek a záloga.” Ez is a miénk, hozzánk tartozik, senki el nem veheti tőlünk, de még nem realizáltuk, még nincs itt. Még nem a miénk a teljes és tökéletes egészség. Nem a miénk a teljes és felhőtlen élet. Nem a miénk az örök élet abban az értelemben, hogy meg fogunk halni, hacsak az Úr Jézus közben vissza nem jön. Nem a miénk egy környezetszennyezéstől, pusztulástól, háborútól, harcoktól, erőszaktól, balesetektől, szenvedéstől mentes világ. Ez mind a miénk az örökségben, de nem a miénk realizált módon, mert nem éljük meg, mert itt még nem ez a valóság.
Az üdvösség mindkét – jelen és jövő – dimenzióját fontos szem előtt tartanunk. Ha csak a jelent ragadjuk meg, akkor szem elől tévesztjük az evangélium ígéretét az új ég és új föld valóságáról, a végső és teljes gyógyulásról, amely nem csak személyesen a miénk, hanem az egész teremtett világé. Ha viszont csak a jövőt ragadjuk meg, szem elől veszítjük, hogy Isten erői betörtek már ebbe a világba, és az evangéliumnak itt és most ereje van minket átformálni, megszabadítani, meggyógyítani.
Mindkettő fontos - ma azonban szeretném az üdvösségnek az eljövendő oldalát, a jövő dimenzióját hangsúlyozni. Már csak azért is, mert egy másik helyen, az első Thessalonikai levélben, amikor ugyanezt a képet használja az apostol, azt mondja: „vegyük magunkra a hit és szeretet páncélját, és mint sisakot, az üdvösség reménységét!” /1.Thess.5.8./ Ebben az összefüggésben részben arról szól az apostol, mi lesz azokkal, akik Krisztusban hunytak el, másrészt arról, hogy  Krisztus visszajövetelének a reménységében hogyan kell józanul és felkészülten élnünk. Ennek tehát egyértelműen a jövőre irányuló dimenziója van. Figyeljünk tehát most arra, hogy mi ez az eljövendő, még nem realizált, de hozzánk tartozó valóság, amit mint az üdvösség reménységének sisakját öltsünk magunkra az ördög ellen való harcban! Mi az ördög stratégiája, és ebben, ahogy az ördög munkálkodik, hogyan ad védelmet, hogyan erősít meg az üdvösség reménysége?
2. Az ördög stratégiája, a fegyver funkciója, működése
Az Ószövetségben (utaltam rá, mikor ezt a sorozatot kezdtük), Jób története egy olyan példa, amely leleplezi előttünk a Gonosznak a munkáját.  A történet bepillantást enged a mennyei valóságba, ahol megjelenik a Sátán Isten előtt, és kettejük között zajlik egy dialógus. Isten azt mondja: „látod az én szolgámat, Jóbot? Istenfélő." (Úgy látszik, Istennek számít, hogy valaki istenfélő. Számon tartja.) A Sátán így felel: „nem ok nélkül féli Jób az Istent. Hiszen te oltalmazod őt, a házát és mindenét, amije csak van. Keze munkáját megáldottad, és jószága elszaporodott a földön. De nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá arra, amije van, majd káromol még téged.” /Jób 1.9-11./ A Sátán azt állítja tehát, hogy abban a pillanatban, amikor megjelenik a hiány és a veszteség az Istenben bízó ember életében, az Istenben bízó ember elveszíti ezt a háborút. „Majd akkor káromol.” „Majd akkor megtagad.” „Majd akkor elfelejt.” Ez az ördög mesterkedése. Kihasználja a fájdalmainkat, a szenvedéseket, a csapásokat, a nehézségeket, a hiányokat, hogy bizalmatlanságot és kételyt keltsen bennünk ezek miatt és ezekből fakadóan Istennel szemben; hogy felőrölje a hitünket, összeroppantsa a bizalmunkat. Ezzel szemben mondja az apostol: „vegyétek fel az üdvösség reménységének a sisakját!” – hogy egy nap minden teljessé és tökéletessé lesz Isten népe számára
Hiányok és veszteségek – ezt a két szót használtam. Hiány az, amikor azt mondod, hogy „meglehetne, de nincsen meg.” A veszteség pedig az, hogy „megvolt, de elvétetett”. Ezek súlyos dolgok. Megjelenhetnek a kapcsolatainkban, az anyagi ügyeinkben, vonatkozhatnak az egészségünkre: hiány, vagy veszteség. Legsúlyosabb veszteség maga a halál, amikor valaki elszakíttatik tőlünk. A hiányok és veszteségek érhetnek bennünket rosszindulatból, amikor valaki szándékosan és tudatosan árt nekünk, bánt, becsap, megcsal, otthagy, erőszakos, elfordul. De a veszteség forrása lehet pusztán az, hogy itt élünk egy hiányokkal terhelt, töredékes világban, ahol baleset, természeti katasztrófa, bármilyen más módon megmagyarázhatatlan hiány vagy veszteség érheti az életünket. S ahogyan az Újszövetség számtalan helyen utal rá, veszteségeink, hiányaink hátterében állhat a világ keresztényekkel szembeni gyűlölete, Isten népének az üldözése is. 
Hogyan támadja ezen keresztül a gonosz az Istennel való közösségünket, a Benne való bizalmunkat?
Amikor hiányról vagy veszteségről beszélünk, akkor körülményekről van szó, dolgokról, amelyek bennünk vagy velünk történnek, amelyeket sokszor nem tudunk megváltoztatni. A lelki, szellemi harc pedig a fejünkben, a gondolatainkban zajlik; arról szól, hogy a tényekre, történésekre milyen válasz születik bennünk. Mit engedünk be, minek adunk igazat, minek engedünk teret és mire állunk rá? Ezért mondja Pál apostol egy másik helyen, de ugyanennek a lelki háborúnak az összefüggésében: „Foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre.” /2.Kor.10.5./ Ez a harc. Nem az a kérdés, hogy mi történt, mi hiányzik, vagy milyen veszteségek vannak – ez más szempontból fontos, de a harc szempontjából nem ez az elsődleges. A sorsdöntő az, hogy a hiányokhoz, veszteségekhez milyen gondolatok kapcsolódnak bennünk, és mit kezdünk ezekkel a gondolatokkal. A megoldás, a megállás lehetősége, - az üdvösség sisakjának a felvétele is ezt jelenti, - hogy ennek a nagy evangéliumi igazságnak, az üdvösségnek a birtokában és bizonyosságában foglyul ejtünk a Jézus Krisztus iránti engedelmességre minden olyan gondolatot, amely a gonosztól jön, hogy felőrölje a bizalmunkat és a hitünket. Könnyen lehet, hogy ezeket a kísértő, romboló gondolatokat nem mondod ki, nem fogalmazod meg, de ott élnek a szívedben. Mondok néhány ilyen jellemző gondolatot:
- „Isten irigy és szűkmarkú”, mert nem adja meg azt nekem, ami annyira fontos és értékes, ami nekem annyira szükséges. Ez a klasszikus sátáni támadás, amikor megjelenik az édenkerti történetben a gonosz kígyó képében és megközelíti az első emberpárt, Ádámot és Évát. Akkor ezt a kérdést teszi fel: „csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” Mintha azt mondaná: tényleg ilyen irigy és szűkmarkú?  Miközben a történet arról szól, hogy Isten azt mondta, hogy „minden a tiétek - egy fáról nem ehettek.” Csakugyan azt mondta? Fejezd be a következő mondatot a magad számára Isten előtt: „Nekem miért nincs…?” „Nekem miért nem adatott meg, hogy …?” Ez a kérdés önmagában még nem baj. De ha ez a kérdés abból fakad, vagy az kapcsolódik hozzá a szívedben, hogy „Isten irigy, szűkmarkú, Isten engem nem szeret eléggé vagy nem ért meg eléggé” – akkor ismerd fel, hogy kicsoda suttog a mélyben!
- Egy másik hasonló gondolat: „Isten késik”. Van egy erre vonatkozó történet az Újszövetségben: Jézus és Lázár története. Lázár és két testvére, Mária és Márta egy olyan család, akikkel Jézus jó kapcsolatot ápol. Lázár súlyos beteg lesz. Mária és Márta küldenek Jézusért, hogy jöjjön, mert Lázár, akit szeret, aki a barátja, beteg. Tudják, hogy Jézus már több alkalommal meggyógyított embereket. És Jézus nem jön. Jézus még ott marad egy pár napot, ahol van - és amikorra megérkezik, addigra Lázár meghal. Mindkét testvér azzal megy Jézus elé, hogy „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem”. Ha időben jössz, ha nem késel el, akkor nincs ez a veszteség, nincs ez a gyász. Tudjuk, hogy itt, ennek a történetnek a végén Jézus feltámasztja Lázárt, visszaadja az életét – de ez nem mindig történik így, ilyen gyorsan, ilyen közvetlenül. Szeretnék most azokra a nagyon fájdalmas élethelyzetekre rámutatni, amikor eluralkodik a szívünkben az az érzés, hogy Isten késik. Sőt: Isten elkésett.  
Lehet, hogy ott él és keserűséget munkál a szívedben ez a gondolat. Valami már nem adatik meg, ami megadathatott volna. Lehet, hogy az van benned, hogy túl későn eszméltetek, túl későn próbáltátok meg rendbe hozni a házasságotokat. Miért nem vettétek észre előbb? Miért nem szólt közbe Isten valamilyen módon már sokkal hamarabb, amikor még lehetett volna segíteni? Miért nem történt valami? Miért kellett eljutni idáig, hogy csak romok maradjanak? Lehet, hogy az van benned, hogy túl későn indultál el a gyógyulásnak és a szabadulásnak az útján. Esetleg éveket tékozoltál el értelmetlenül, bolond módon. Most már látod, és ennek hihetetlenül nehéz következményei vannak az életedben. Miért nem szólt Isten előbb? Miért nem hívott el engem hamarabb az ő követésére? Miért nem ismerhettem őt meg már sokkal régebben? Elkésett. Lehet, hogy azt mondod: túl sok év telt el az életedből súlyos terhek hordozása alatt. Valaki meghalt, semmi nem lesz már ugyanaz, mint régen. Isten elkésett. Lehet, hogy az van benned, hogy valamiért nem lehetsz már anya. Miért nem történt korábban a szabadítás? Isten elkésett.
Szeretném hangsúlyozni, hogy tudom: mindez a hiány és veszteség valóságos. Sorsdöntő kérdés azonban, hogy ehhez az kapcsolódik-e a szívedben, hogy „mindez azért van, mert Isten elkésett”? Mert ha ez nő fel a szívünkben, abból növekvő és elhatalmasodó bizalmatlanság születik - és ez az ördögnek a munkája.
- „Isten közömbös.” Sőt: „Isten kegyetlen.” – születhet meg a szívedben, mert nagyon sok a fájdalom, a szenvedés. Sokaknak ma a szexualitáshoz kötött fájdalom, hiány vagy űr jelent ennyire erős fájdalmat.  Nagyon fontos erről újra és újra beszélnünk egy nagykorú keresztény gyülekezetben. „Nincs párom. Miért vagyok egyedül? Miért kell hordoznom ezt a fájdalmat, ezt az ürességet, az ölelésnek, a szeretetnek, a bensőségességnek a hiányát? Nekem soha nem lehet párom. Miért nem változtatta ezt meg Isten?” Egyedüllétre ítélve – micsoda fájdalom! Ahhoz, hogy hordozni tudjuk egymást ezekben a fájdalmakban, azt is látni kell, hogy ugyanilyen, vagy hasonló fájdalmat hordoz az, akinek volt társa, de csúnyán, durván elhagyta őt. Vagy akinek jó a házassága, de nevel egy sérült, beteg gyermeket és annak a fájdalmát hordozzák. Vagy akinek jól működik a családja, de a munkahelyén hordoz nehéz terheket, vagy elveszíti a munkahelyét, nélkülöz, és nehézségben van.
A veszteségek, hiányok ott vannak a keresztény ember, keresztény gyülekezet életében is. Nem az tehát a kérdés, hogy van-e fájdalom és van-e hiány, hanem az a kérdés, hogy erre válaszként az születik-e meg a szívedben, hogy Isten közömbös és kegyetlen, mert nem érdekli őt az én fájdalmam és az én hiányom. Az ördög ezt súgja.
- „Isten igazságtalan”. Mennyi mindent tettem érte? Mennyi ideje hűséges vagyok hozzá? Mennyi módon szolgáltam őt? Mennyi mindent az ő nevében tettem? Mégis ezt kapom? Vagy: mégsem kapom meg ezt? Hiány. Igazságtalan Isten.
Értitek, hogy mi a Sátánnak a stratégiája a hiányokon és veszteségeken keresztül, amelyek minden ember életében, és minden Krisztus-követő ember életében is jelen vannak? Ez működhet pici lépésenként, sérelemről keserűségre, keserűségről neheztelésre, neheztelésről haragra Isten iránt a szívedben – a lassú folyamatos felőrlés stratégiája. A bizalom alattomos, kimerülésre játszó, csendes aláásása – ez az ördög jellemző mesterkedése. Ismerd fel, ha ott van a szívedben! Ismerd fel! Máskor működhet úgy, mint ahogyan Jób kapcsán említettük korábban, hogy elérkezik „a gonosz nap”, amikor minden összejön. Rövid idő alatt lepereg az összes borzalom, ami beszakad az ember életébe, és hirtelen töri őt össze.
Mit ér ilyenkor az üdvösség sisakja? Hogyan lesz fegyverré? Hogyan véd meg?
Úgy, hogy az üdvösség azt jelenti, hogy van egy végső bizonyosságunk egy olyan teljességről, ami minden ilyen kérdésre, hiányra, veszteségre teljes, tökéletes válasz és vigasztalás. Szó volt arról, hogy a sisak a katonát védelmezi és ékesíti. Charles Hodge így fogalmaz ezzel kapcsolatban: „A keresztényt az a tény díszíti és védelmezi, és az teszi képessé, hogy magabiztosan és örömmel emelje fel a fejét, hogy üdvössége van.” Stott így folytatja ezt a gondolatot: „és hozzátehetjük még, hogy (a keresztény) tudja, hogy üdvössége végül teljessé lesz.” (John Stott: Az Efézusi levél)
Az üdvösség sisakját felvenni azt jelenti, hogy az üdvösségnek az eljövendő valóságát, amit még nem realizáltunk, magunkba engedjük, magunkba imádkozzuk, egészen mélyen magunkba öltözzük. Péter apostol így fogalmaz: „Urunk…  újjászült minket … élő reménységre, arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a Mennyben van fenntartva számotokra. Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen áll arra, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben /1.Pt.1.4-5./
Hogyan segít ez a megoldatlanságok, a hiányok és a veszteségek közepette?
Az üdvösség megragadása azt jelenti, hogy a szívünk mélyén el tudjuk azt mondani, hogy nem nyerhetünk, és nem veszthetünk el már semmi igazán lényegeset ebben az életben. Nem nyerhetünk semmi többet, mert Krisztusban minden a miénk, és nem veszthetünk el véglegesen semmit, mert Krisztusban minden a miénk. Persze, tudom, hogy nyerhetünk: nem mindegy, hogyan alakul az életünk - és persze tudom, hogy veszíthetünk: a bolondságaink és a bűneink miatt is veszíthetünk, és nem mindegy, hogy mi vész el. Ez igaz. De mégis a Krisztusban való üdvösség azt jelenti, hogy mindez akármennyire fontos is, relatívvá lesz. Nem közömbös, de relatív. Számít, de nem ez a végső dolog az életünkben. Krisztusban egyszer s mindenkorra minden a miénk. Végső értelemben minden megoldódott számunkra, minden el van rendezve, minden veszteség, hiány és fájdalom felett gyógyulás vár ránk. Az üdvösség reménysége az, hogy határtalan gazdagság, tökéletesség, teljesség van elkészítve számunkra Isten jelenlétében. Egy napon egészen bizonyosan ott fogunk állni a megöletett Bárány előtt, dicsőítve, magasztalva őt. Akkor átjár majd bennünket az ő világossága, szeretete, kegyelme – s nem csak minket, hanem az egész teremtett világot átjárja majd a gyógyulás és a szabadság. Helyére kerülnek a dolgok, Isten lesz minden mindenekben, jelenléte mindent besugároz. Olyan valóságos otthonra találás, hazaérkezés, teljes egésszé létel lesz ez, amihez képest relatív bármi, ami itt megnyerhető vagy elveszíthető.
Mindez, amiről beszélek, egyszerre múlt és jövő. Múlt, mert nem fér hozzá kétség, eldőlt, megtörtént, biztos, mögöttünk van. Krisztusban, aki meghalt és feltámadt kétezer évvel ezelőtt, valósággá lett, elindult ez az új világ. És jövő, mert ami ott elkezdődött, az számunkra itt és most még nem realizálódott, nem lett teljessé, még előttünk van – de ez nem azt jelenti, hogy nem valóságos. C.S.Lewis úgy próbálja megragadni ezt, hogy ha egyszer eljutottunk az új világba, amikor ott leszünk az új ég, új föld, új teremtés valóságában, akkor az a boldog állapot „az időben visszafelé is hatni fog és a kínszenvedést is dicsőséggé változtatja” /A nagy válás, 79./ Értitek, mit jelent ez? Olyan csodálatos lesz az üdvösség teljessége, hogy visszafele is hatni fog. Isten előtt nincsen ilyen értelemben idő. Egy pillantás alatt minden a helyére kerül, minden meggyógyul, minden kisimul, minden megoldódik és minden rendben lesz. Olyan valóságosan ott fogunk állni előtte, hogy minden valóság, amit itt megszereztünk és elértünk, semmivé foszlik ahhoz a végső nyereséghez képest, hogy szemtől szembe ott állunk Jézussal, aki „letöröl minden könnyet a szemünkről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé” /Jel.21.4./ Nem lesz gyász, halál, betegség, pusztulás, háború, baleset, szomorúság, nem lesz miért aggódni, mert a régiek elmúltak, és íme újjá lett minden. Ez az örömhír. Hiszed-e ezt? Ezt hisszük mi keresztények – és ez már most, örökségként a miénk. Ez messze több, mint a földi élet. Ezért mondja azt Pál máshol, hogy „ha csak erre az életre nézve reménykedtek Krisztusban, mindenkinél nyomorultabbak vagytok”
Az üdvösség sisakjának felöltözése ez a bizonyosság, ill. hogy ezzel a bizonyossággal, az ajkaimon az eljövendő világ előízével élek – és hordozom el a hiányt, a veszteséget, a fájdalmat, a világ összetört és nyomorult voltát. Nem tagadom, ami itt van, de az a bizonyosság, ami vár rám, megerősít abban, hogy Istenre nézve, reménységgel hordozzam annak a valóságát. Ezzel a jelenben felvértezhetem magam, sőt: feldíszíthetem magam, felemelhetem a fejemet.
S amikor a Sátán eléd áll, és rámutat a hiányaidra, és mellé teszi, hogy „látod, Isten irigy és szűkmarkú”, akkor te azt tudod mondani, mert rajtad van az üdvösség sisakja, hogy „távozz tőlem, Sátán, mert enyém az üdvösség, enyém az a bőség és gazdagság, amit soha senki nem vehet el tőlem”. Krisztus nevében foglyul ejted ezt a gondolatot. És amikor a Sátán eléd áll, és megmutatja a veszteségeket és a romokat, és a füledbe súgja, hogy „látod, Isten elkésett”, akkor te azt mondod, hogy „távozz tőlem, Sátán, a Krisztus nevében, mert Isten nem késett el. Jézus Krisztusban már a múltban elvégezte az én tökéletes üdvösségemet, amely a jövőben van, és nem csak az enyémet, hanem az egész teremtett világét”. És amikor a Sátán elénk áll, és felnagyítja a küzdelmeinket, a fájdalmunkat, a magányunkat, és akár ezen keresztül még azt is eléri, hogy vétkezzünk, és azt akarja, hogy most már tényleg gondoljuk azt, hogy Isten kegyetlen és közömbös, akkor azt mondjuk, hogy „nem, mert vétkeztünk, de van bocsánat. Sőt, ennél több van: ott van az, hogy egy napon teljessé lesz az életünk Krisztusban. Távozz innen, Sátán!” Ez az üdvösség sisakja.
Ez a gonosz munkája – ez az üdvösség sisakja. Erre mondja Pál: „álljatok meg a gonosz napon, feltéve az üdvösség sisakját!” Visszafele: ha nem vesszük fel az üdvösség sisakját, nem tudunk megállni az Istennel szembeni mély bizalomban, szeretetben, a vele való közösségben, amikor a hiányok és veszteségek körülvesznek bennünket. Márpedig a hiányok és a veszteségek körül fognak venni bennünket. Akkor is, ha Krisztus követői vagyunk, és akkor is, ha ebből az üdvösségből sokszor sok minden betör ebbe a világba, és kipótolja a hiányainkat és meggyógyít a veszteségekből. Itt is teszi, cselekszi. Imádkozunk érte, várjuk a szabadulást, várjuk a gyógyulást. Hisszük, de tudjuk, hogy a végső megoldás, a teljesség ott van az üdvösség jövő dimenziójában, és ez nekünk elszakíthatatlan, elvehetetlen, megszűnhetetlen örökségünk.
Bízhatunk-e benne, kis b-vel, az eszközben, a sisakban? Járható út-e az ember számára, hogy a jövő reménysége éltesse a jelenben? Működik-e ez a stratégia az élet nehézségeivel szemben?  Az üdvösség, mint általunk elképzelt jövő jelenik meg. A kérdés tehát az: adjam oda a jelent a jövőért? Adjam oda a jelen nehézségeit, kérdéseit, küzdelmeit egy általam elképzelt jövőért? Adjam oda a jelent, ami megfogható, tapintható, valamiért, ami ígéret, de nem realizált, nem megfogható és nem tapintható? A legszebb, a leggyönyörűbb, a lehető legteljesebb ez az elképzelt jövő, de hogyan tudnám a jelen küzdelmeit a jövő ígéretével hordozni? Nem bolondság ez? Várni valamire, számítani valamire, ami nincs még itt? És ennek a fényében élni, döntéseket hozni, kitartani? - De gondolj bele! Lásd meg, hogy valójában mindig ezt tesszük. Az ember így működik. Az ember csak egy elképzelt, vágyott jövő fényében képes munkálkodni, cselekedni, dolgozni, tanulni. Mert ha nincsen egy elképzelt, vágyott jövő, egy cél, egy reménység – akkor ahhoz sincs erőnk, hogy reggel felkeljünk az ágyból. Ez a vágy persze, ami mozgat, motivál minket, sokféle lehet, gyakran meg sem fogalmazzuk, nem is vagyunk a tudatában. Lehet ez csupán annyi, hogy holnap este lesz egy jó buli, és holnapután is lesz valami. Vagy állhat természetesen jóval komolyabb perspektíva valaki előtt: azért tanulok, mert egyetemre fogok járni, ilyen és ilyen munkám, családom lesz, ennyi pénzt fogok keresni, így fogok élni - és ez nem baj, ez jó. Egy vágyott jövő érdekében képesek vagyunk áldozatot hozni: tanulni, edzeni, gyakorolni, dolgozni. Ez éltet, így működik az ember.
De az üdvösség, a jövő, amiről itt beszélünk - azt mondhatod, hogy ez más. Mert az előbbit elérhetem, reális célok mozgatnak. Kitűzöm, dolgozok, tanulok, elérem. De az utóbbi olyan, mint egy fikció. De csak azért, mert az utóbbi olyan, mint egy fikció, miért adnád fel a lehető legnagyobb álmot?  Miért érnéd be kevesebbel, mint e lehető legszebb, legteljesebb elképzelt jövő képével? Különösen azért kérdés ez, mert a szívedbe van írva a vágy, hogy ez így legyen. Nem? Ki az, aki nem szeretne egy olyan világot, ahol a jó uralkodik, ahol békesség, szeretet, kreativitás van, ahol gyönyörű a természet, ahol nincsen háború, betegség, pusztulás? Mindannyian ezt szeretnénk. De honnan jön ez a közös vágyakozás? Miért szeretnénk ezt, honnan tudjuk, hogy ezt szeretnénk, hiszen mindig is egy másfajta világban éltünk? Mindig olyan világban élünk, ahol háború, erőszak, hiány, veszteség, fájdalom van. Honnan jön bennünk ez a kép a vágyott világról? Merd megválaszolni a kérdést: onnan, hogy Isten mélyen bevéste ezt a képet, ezt a vágyat a szívünkbe.
A következő kérdés az, hogy ha ezzel tudok is élni, mert működik a sisak, így működik az ember lelke, élteti az ígéret, a reménység – de mégis, nem bolondság, becsapás, ámítás, fikció ez az egész? Valóság ez? Bízhatunk-e Benne, nagy B-vel? Benne, aki az ígéretet tette, aki a reménységet táplálja? Az üdvösség, mint elképzelt jövő, számunkra egy ígéret. Micsoda egy ígéret kulcsa? Egy ígéret kulcsa az ígéretet tevő jelleme: hogy milyen az, aki az ígéretet tette. Megbízható-e? Igaz-e mind

Az Efézusi levélben Pál apostol hihetetlen gazdagon kifejti, mi az evangélium, a Jézus Krisztusról szóló örömhír; és hogyan teremt ez új nemzetséget, új népet a világban. Az apostol gyönyörű dolgokat mond el arról, hogy ezt az evangélium által életre hívott új közösséget, az egyházat miképpen áldotta meg Isten minden lelki áldással Krisztusban: kiválasztott, saját népébe tagolt, gyermekeivé fogadott minket, bocsánatot kaptunk, az ő Szentlelkét adta nekünk. A levél végén azonban utolsó nagy üzenetként egy komoly figyelmeztetést helyez a szívünkre, mely arról szól, hogy mindezen ajándékok birtokosaként egy hatalmas kozmikus háborúba került Isten népe.
Bevezetésként (és egyben rövid visszatekintésként az elmúlt hetek igehirdetéseire) három dolgot szeretnék hangsúlyozni ezzel a lelki-szellemi harccal kapcsolatban:
Pál apostol börtönben van, megbilincselve, ott áll mellette egy felfegyverzett római katona. Levelet ír, és a levele végén megfogalmazott végső nagy üzenetének a célja, hogy megerősítse a keresztény gyülekezetet, hogyan lehet a lelki harcban megállni, a hitet megtartani. Maga előtt látja a katona fegyverzetét; ehhez a külső képi valósághoz kapcsolja a belső, lelki, evangéliumi igazságokat. A kép használata segít nekünk a megértésben, az evangéliumi igazságok tudatos megragadásában, abban, hogy életgyakorlatunkká váljon mindez és megállhassunk a harcban.
Beszéltünk először az igazság övéről, arról, hogy a Sátán a hazugság atyja, és mit jelent ezzel szemben megállni az igazságban. Másodszor, a megigazulás páncéljával kapcsolatban arról volt szó, hogy a Sátán egyik stratégiája, hogy vádol, saját szívünkön vagy másokon keresztül, és ezzel szemben milyen módon állhat meg a keresztény ember, a keresztény gyülekezet abban, hogy a gonosz minden vádaskodása ellenére mi szabad emberek és Isten gyermekei vagyunk.
Mai igénkben, a 15. versben ez áll: „álljatok meg tehát, felsaruzva a lábatokat a békesség evangéliuma hirdetésének a készségével!” Az új fordításban így hangzik ez: „álljatok meg tehát, sarut húzva lábatokra, készen a békesség evangéliuma hirdetésére!”
Három pontban szeretném kifejteni ennek az igének az üzenetét:
I.A saru és a békesség evangéliumának a készsége
Amikor a római katona fegyverzetére gondolunk, a sisak, a kard, a pajzs, a páncél sorába kevéssé illeszkedőnek tűnik a katona saruja. Nem magától értetődő, hogy ez is a felszerelés része, hiszen nem klasszikus értelemben vett fegyver. De a hozzá kapcsolt lelki tartalomra is hasonlóan igaz: a békesség evangéliuma sem tűnik különösebben fegyvernek. Akár ebben az értelemben is van tehát létjogosultsága a párosításnak. Látni fogjuk azonban, hogy a békesség, ami első hallásra éppen ellentétének tűnik bármiféle fegyverkezésnek és harcnak, nagyon is hatékony fegyverünk az ördög elleni küzdelemben.
Fontos, hogy az apostol nem teljesen újként állítja elénk ezt a képet. A békesség evangéliumának komoly ószövetségi előzménye, a zsidó gondolkodásban mély beágyazottsága van. Ézsaiás próféta több mint 500 évvel Jézus előtt, Pál előtt, amikor hirdeti Izraelnek, hogy Isten újat kezd, szabadulást hoz a babiloni fogságból, ezt az igét mondja: „mily szép, ha feltűnik a hegyeken az örömhírt hozó lába, békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet, azt mondja Sionnak: Istened uralkodik.” (Ézsaiás 52.7.) Mikor tehát Pál azt írja a levélben: „álljatok meg felsaruzva a békesség evangéliuma készségét a lábatokra”, akkor erre az ószövetségi képre utal vissza, mely mélyen meggyökerezve ott élt ennek a népnek a gondolataiban: a béke hírnöke, amikor megérkezik és meglátjuk a lábait, hirdeti, hogy Isten uralkodik, és ennek az a középpontja, hogy békesség van.  
Bontsuk ki jobban a képet! A katona sarujának kettős funkciója van a harcban: az egyik a megállás, a másik pedig az előrehaladás. Ha egy katona felkötözi a lábára a sarut, szíjakkal megerősíti, az utána biztonságot, erőt jelent, képességet arra, hogy szilárdan megvesse a lábát. Ugyanakkor a saru másik funkciója a mozgásra, a gyors haladásra, előrenyomulásra, vagy kitartó menetelésre való képesség. Taktikai szempontból mindkettő hihetetlenül fontos az egész sereg életében.  
Mi a békesség evangéliuma, amit a saruhoz, mint képhez belső, evangéliumi igazságként rendel Pál apostol? Ha megkérdezem, mi a békesség, a legtöbben azt mondják: békesség az, amikor minden rendben van itt belül, amikor zavartalan harmónia uralkodik a lelkemben, amikor senki nem zavar.  A Biblia azonban alapvetően nem ezt, nem a kiegyensúlyozott, harmonikus lelkiállapotot nevezi békességnek, legalábbis nem elsősorban és nem kizárólagosan. Sokkal gazdagabb fogalom ez ennél. Ha meg akarjuk érteni, mi a békesség örömhíre, amit Pál szerint fel kell saruznunk a lábunkra, akkor leghelyesebb, ha az Efézusi levél kontextusában keressük a választ. A levél második fejezetében arról ír az apostol, hogy az evangélium szíve, középpontja a békesség, mégpedig a megbékélés értelmében. Az Ef.2.14-17-ben ezt olvassuk: „Mert ő (Krisztus) a mi békességünk, aki a két nemzetséget (zsidót és pogányt) eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést, miután a tételes parancsolatokból álló törvényt érvénytelenné tette, hogy békességet szerezve, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában. Megbékéltette mindkettőt egy testben az Istennel, miután a kereszt által megölte az ellenségeskedést önmagában, és eljött, és békességet hirdetett nektek, a távoliaknak, és békességet a közelieknek.”
A zsidók és a pogányok alapvetően megvetették egymást, mint ahogy nagyon sokan megvetik és gyűlölik egymást azóta is, mindig és mindenhol, a mai társadalmunkban is. A pogányok a zsidókat furcsa kisebbségnek tartották, akik ünneplik a szombatot, nem esznek meg bármit és különös ruhában járnak. A zsidók pedig lenézték a pogányokat, tisztátalan embereknek tartották őket, akiknek fogalmuk sincs az egy Istenről. – Pál azt mondja: ezt a két gyűlölködő, egymást megvető nemzetséget eggyé tette Jézus, az ő testében lebontva a köztük levő elválasztó falat: az ellenségeskedés, a megvetés és gyűlölködés falát. A békesség, abban az értelemben, ahogyan Pál beszél róla, messze több tehát, mint csupán az egyén lelkének nyugalma. A békesség megbékélt kapcsolatokat, megbékélt közösségeket jelent, amikor korábban ellenséges népek eggyé lesznek. Ma is sokak által megfogalmazott cél ez a világban – és alapvetően nem rossz célkitűzés az, ha a világ keresi, hogyan tudnának a legkülönfélébb csoportok eggyé lenni, egyességre jutni, hogyan lehetne több tolerancia, több befogadás, hogyan tudnánk jobban megérteni egymást. A Biblia azonban nem a mai társadalomra jellemző olcsó megoldást kínálja ezekre a kérdésekre. Nem egy kicsit több toleranciát, egy kicsit kevesebb diszkriminációt hirdet.
A következő sorokban arról beszél Pál: Jézus „megbékéltette mindkettőt egy testben az Istennel (az Istennel!), miután a kereszt által megölte az ellenségeskedést önmagában.” A megvetés, a gyűlölködés fala ugyanis nem csak horizontálisan, hanem vertikálisan is elválasztó fal: nem csak egymástól, hanem Istentől is elválaszt bennünket. Az elsődleges probléma, amire választ kínál az evangélium örömhíre, nem az, hogy ki utál téged és te kit utálsz, kit nézel le és ki néz le téged, kivel van konfliktusod, harcod; a Biblia szerint az az elsődleges probléma, hogy Isten ellenségei vagyunk. S az örömhír: Jézus megbékéltetett Istennel, miután a kereszt által megölte az ellenségeskedést. A keresztre volt szükség ahhoz, hogy a megbékélt kapcsolat Isten és ember között létrejöjjön – hiszen valamit rendezni kellett ebben a kapcsolatban. Mert alapvetően nincs békesség Isten és ember között. Az ember ellensége Istennek, Isten szentsége, igazsága pedig azt jelenti, hogy megítéli az embert. Jézus a közvetítő, ő az, aki közbelép, és megöli az ellenségeskedést a kereszt által a saját testében. Meghal mindazért, ami miatt Isten jogosan áll szemben az emberrel, és ami miatt mi nem tudunk Isten elé menni. Ez a Krisztus evangéliumának nagy örömhíre: megbékéltet Istennel.
Ha ezt megtapasztaltad, egészen mélyen, valóságosan átéled, tekintheted-e utána még idegennek a másikat, a „pogányt” Isten népében? Nem. Mert aki megbékél Istennel, az megbékél a másik emberrel is: így jön létre a keresztény gyülekezet. Ez a békesség örömhíre. Ez a békesség evangéliuma. Értitek, mennyivel több ez, mint csupán hogy az én kis lelki békességem legyen meg? Mit érdekelnek engem a pogányok? Mit érdekelnek engem a zsidók? Mit érdekelne engem mindaz, ami ebben a társadalomban zajlik? Mit érdekel mindaz, ami körülöttem megy a munkahelyen, az iskolában, a családban? Csak az én kis békességem legyen meg! Lehet, hogy ezzel a vággyal jöttél ide ma: egy kis békességet kapni végre, csak idebenn! De az evangélium ennél sokkal több! Megbékélt kapcsolatok Istennel és egymással.
És még mindig nem ez a saru! Figyeljük meg jól, Pál azt mondja: a békesség evangéliuma készségét saruzzátok fel! Hangsúlyos ez a szó: készség, készültség, felkészültség. („A state of being ready for action” – egy bibliai szótár.) Amikor reggel felveszed a cipődet, azt valószínűleg nem azért teszed, mert utána még cipőben szeretnél egy kicsit időzni a lakásban, hanem el akarsz indulni, céllal, mész valahova. Amikor a katona felölti a sarut, az azt jelenti: felkészült arra, hogy elinduljon, kilépjen a csatatérre, behatoljon az ellenség területére és megálljon a harcban. Ugyanez a mozzanat, felkészültség, készenlét, éberség kapcsolódik a békesség evangéliumához. Tudod, érted, magadhoz ölelted, kész vagy ezzel lépni, mozdulni - ez az a hatékony fegyver az ördög elleni harcban, amiről Pál apostol beszél.
II.Az ördög stratégiája, a fegyver működése
Pál apostol újra és újra hangsúlyozza, mennyire fontos érteni, ismerni, milyen módszerei vannak az ördögnek. Mert háborúban állunk, és a háborúban az ellenfelek mindig stratégiákat gyártanak. Aki ismeri az ellenfél stratégiáit, módszereit, az előnyben van - ezért akarja a Biblia, hogy Isten népe, a keresztény gyülekezet ne legyen tudatlan az ördög jellemző cselszövéseit illetően. Leplezze le Isten előttünk az ördög munkáit!
Amikor itt az istentiszteleten erről beszélünk, amikor világossá válik előtted, hogy milyen módon támad egészen személyesen téged az ördög – tudd bizonyosan, hogy ez nem csupán felkészítés a lelki-szellemi háborúra. Ez már maga a háború. Rendkívül szeretném ezt kihangsúlyozni: a lelki és szellemi harcról való tanítás, a tanítás hallgatása, az erről való gondolkodás önmagában lelki és szellemi harc, mert a gonosz nem akarja, hogy világosságra jöjjön, melyek az ő módszerei. Szeretném, hogy érezzük: háború van, élet-halál kérdése, hogy komolyan vegyük ezt!  
Az ördög görög neve: diabolos – jelentése: vádaskodó, félrevezető, megosztó, szétdobáló, viszályt keltő. Élesen szembeötlő az ellentét: az ördög szétdobál, szétvet, szétszed, pusztít - Isten Jézus Krisztusban megbékéltet és egybefoglal. Megbékélést munkál önmaga és köztünk, valamint köztünk és a többi ember között, még ha nagyon különbözőek vagyunk is. Ennek a szíve pedig Krisztus kereszthalála. Isten azt, ami a legdrágább: Fia életét áldozta oda ezért a megbékélésért. Az ördög, a diabolos azon mesterkedik, hogy ezt a drága áron szerzett egységet megrontsa és elpusztítsa, ezért kell nekünk készen lenni ennek a megőrzésére és kimunkálására. Ezért mondja Pál: legyetek készen felismerni az ördög mesterkedését és a békesség evangéliumával szembe szállni vele. 
Mindannyian érintettek vagyunk ebben a kérdésben, azok is, akik még nem követői Jézusnak. Azért, mert az ember alapvetően közösségben él, még egy ilyen individualista társadalomban is, mint a mai. Nekünk pedig nem csak a keresztény közösségeinket kell óvnunk az ördög szétdobáló munkájától, hanem minden közösséget. A család, a gyülekezet, a házicsoport, egy szolgálati csoport, a munkahely, az egyetem, az iskola, a baráti közösségeid (a nem keresztény barátaid is!), az emberek, akikkel együtt sportolsz – mind-mind megtámadott, de védelemre érdemes, nagyon értékes közösségek.
Nézzük meg, hogyan jelenik meg az ördög szétdobáló munkája a közösségeinkben! Jakab apostol mond néhány kifejezést erről: keserű irigység, viszálykodás, önzés, zűrzavar, hazugság által. Jakab apostol azt mondja, bölcsesség az, ha valaki ezeket eszközül használja. Bölcsesség, amikor az ember valamit viszálykodással, irigységgel, féltékenységgel, hazugsággal, zűrzavar-keltéssel akar elérni. Bölcsesség, mert ezekkel az eszközökkel valóban igen hatékonyan lehet célokat elérni, megtervezetten lehet embereket manipulálni, és az akaratunkat érvényesíteni a közösségben – de azt mondja: ez a bölcsesség földi, testi és ördögi! (Jk.3.15.) Mert az ilyen eszközökkel hosszú távon csak szétszeded, szétdobálod a közösséget - a szétdobáló pedig az ördög. Ezzel szemben a felülről jövő bölcsesség tiszta, békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalommal teljes, nem részrehajló, nem képmutató. Ez a béketeremtő útja. Ennek megélése jelenti azt, hogy felveszed a békesség evangéliumát.
Hogyan élhetjük meg a békesség evangéliuma mélységét, amit felöltünk magunkra, szemben az ördög szétdobáló, viszályt keltő munkájával a mindennapokban? Közelítsük meg ezt a kérdést két oldalról, amint a saru képe vezeti ebben a gondolatainkat: megállás és előrehaladás.
Megállás. Akár várható, kiszámítható módon, akár egészen váratlanul bármikor benne találhatod magad az ördög szétdobáló, közösségromboló munkájának a kellős közepén.  
Mindkét helyzetre igaz, az alattomos, csendes ármánykodásra és a nyílt összecsapásokra is: aki meg tud állni, az nem lesz bolond módon része a rombolásnak.
Előrehaladás, béketeremtés. Nem csupán annyi a feladatunk ugyanis, hogy megálljunk, amikor mások harcot kezdenek ellenünk. Keresztény emberként, keresztény gyülekezetként gyakran miénk a kezdeményezés feladata: nekünk kell tudatosan, aktívan a békesség örömhírével belépni a legkülönbözőbb helyekre, élethelyzetekbe. Kész vagy-e arra, hogy mint béketeremtő, békekövet Krisztus megbékéltető valóságát vidd az emberek közé? Jézus ezekkel a szavakkal küldi ki a tanítványait: „Ha azonban egy házba beléptek, legelőször ezt mondjátok: Békesség ennek a háznak! Ha ott a békesség fia lakozik, megnyugszik rajta a békességetek, ha pedig nem, reátok száll vissza.” (Lk.10.5-6.) Nagyon szeretném, hogy megértsétek, érezzétek, mit jelent ezzel a küldetéssel belépni valahová. Ezek a szavak, amelyeket Jézus a tanítványokra bíz: „Békesség néktek!” – ezek ott teret hasítanak, teret követelnek a békességnek. Ezek a szavak megteremtik a békességet, mert Krisztus felhatalmazása, ereje van mögöttük.
Ugyanígy hordozhatjuk, vihetjük mi is másoknak a békességet. Ez a harc aktív oldala: behatolni békehírnökként, békekövetként arra a területre, ahol élsz, ahol jelen vagy. Minden közösség, ahová úgyis beléptél már pusztán azáltal, hogy létezel, élsz, mozogsz, tanulsz, dolgozol: a munkatársi, baráti, iskolai, egyetemi közösséged – ezek mindegyikében te Krisztus követe vagy, ha keresztény vagy. A békesség evangéliuma készségét felölteni azt jelenti, hogy így tekintesz magadra, ezzel a tudattal mész be bárhová – minden helyre és minden helyzetbe. Ha szükséged van rá, ki is mondhatod magadban, mintegy áldásként önmagadra és másokra: „Békesség néktek!”
Vinni az ő békességét - ez a mi Krisztusban kapott felhatalmazásunk, kiváltságunk. Ma is, ránk is igaz az, hogy Jézus békessége teret követel. Ha hordozzuk az ő békességét, azzal egyfajta teret teremtünk magunk körül. Ez igaz spirituálisan (az imádságban), lélektanilag (a békesség átragad), és egészen konkrét gyakorlati értelemben egyaránt (ha tudatosan megélem, kimondom az evangéliumot, az teret hasít, bizonyos gonosz dolgokat visszafog).
Az imádság tere: Vannak helyzetek, amikor az imádságon kívül semmilyen más lehetőséged, eszközöd nincsen. Fájdalmas, nehéz, őrületbe kergető, békétlen helyzetek - akár egyedül, de ha van társad hozzá, még jobb, ha kettesben teszitek: valld meg/valljátok meg imádságban: „Úr Jézus Krisztus, látom/látjuk azt, hogy ami történik, az a szétdobáló munkája. Megvalljuk, hogy te vagy az Úr, hatalmasabb vagy annál, aki itt mindent elpusztítani és tönkretenni akar. Hívjuk és várjuk a te békességedet, és ellene mondunk a szétdobáló munkájának.” – Lehet, hogy többet nem tudsz tenni, de ne gondold, hogy ez kevés, vagy jelentéktelen. Hozzáteszem: lehet, hogy utána még rosszabbra fordul a helyzet, mert az ördög nem adja könnyen az ő területét - mégis óriási jelentősége van annak, amit tettél, ha imádkoztál.  
A lélektani tér: Ha bemégy bármilyen helyzetbe, bármilyen közösségbe úgy, hogy alapvetően mély békesség van benned, beszélned sem kell róla, a békesség lélektani értelemben is teret hasít, átragad, hatással van másokra. Olyan jó nekünk is megtapasztalni ezt: ha feszültek, idegesek vagyunk, de találkozunk valakivel, aki érezhetően, tapasztalhatóan hordozza ezt a békességet, az átárad ránk, megszűnteti a békétlenségünket és egy ilyen találkozás bearanyozza a napunkat. Amikor tehát imádságosan felkészülve lépsz be valahová, a puszta jelenléted lélektani értelemben hat.
A konkrét tér: Amikor az ördög ellen harcolunk, annak nem csak szellemi dimenziói vannak, hanem eljöhet olyan helyzet, amikor konkrétan, fizikailag is tudsz tenni a békességért. Lehet, hogy a közösségedben átlátod – ha vezető vagy, akkor felelősséged is, hogy átlásd, - mi a konfliktus forrása, ami mindent megront, amit megváltoztatva vagy kicserélve minden a helyére kerülne. Talán csak egyetlen emberrel kellene beszélni, megérteni, hogy miért árasztja magából a mérget, és meginteni vagy szeretettel segíteni őt abban, hogy ezt elrendezze. Lehet, hogy csak két embert kellene megszólítani, miután tényleg felkészültél erre imádságban, és bátorítva őket az őszinte, egyenes beszédre, közvetíteni közöttük a megbékélésben, konfliktusuk rendezésében. Egész konkrét dolgokat lehet tenni - belépve a békesség erejével, a megbékélés evangéliumával ezekbe a helyzetekbe.
Gondold át egészen gyakorlati módon, hol van az a helyzet, ahol a leginkább küzdesz? Hol van az a helyzet, ahol megláthatod, hogy nem test és vér, nem emberek, nem körülmények ellen van harcod, hanem az ördög munkája jön veled szemben, amivel annyi mindent megront ebben a világban? Gondold végig bátran azt is, hogyan tudnál ezzel szemben a békesség evangéliuma készségével fellépni! Imádságban, a puszta jelenléteddel, bölcs és megfelelő szavakkal, intéssel, vagy tettel, cselekedettel. 
III.A fegyver felöltése
Mit jelent felvenni a fegyvert, felsaruzni a békesség evangéliuma készségét?
- Ha érted mindazt, amiről szóltam, az még nem jelenti azt, hogy felvetted a fegyvert.
- Ha hiszed is mindezt, abban az értelemben, hogy igaznak tartod, az nagyon-nagyon jó, de az még mindig nem jelenti azt, hogy felvetted a fegyvert.
- Ha érted, hogy ez így van, ha hiszed és igaznak tartod, hogy ez így van, és lelkesedsz érte: milyen jó, hogy ez így van, még akkor sem vetted fel. Ez a baj velünk, keresztényekkel. Azt hisszük, hogy elég érteni, igaznak tartani, lelkesedni, érzelmileg átélni, de ettől még nem vetted fel!
Mert felvenni, felöltözni nem más, mint megcselekedni, önmagadra nézve is hittel megragadni, magadhoz ölelni, valóságosan megélni. Ezerszer és ezerszer meg lehet érteni intellektuálisan, igaznak lehet tartani elméletben a békesség evangéliumát, lehet lángoló érzelmekkel lelkesedni érte - amíg nem gyakoroljuk magunkat bele, amíg nem válik elemi, meghatározó részévé az életünknek, addig nem a mienk, addig nem fegyver.
Néhány szó erejéig hadd szóljak most azokhoz, akik tudják magukról, hogy még nem jézuséi, de gondolkodnak, keresik őt. Nyilván ott van a szívetekben, milyen jó lenne jó közösségeket látni magunk körül, milyen fontos lenne békességben élni ezekben a közösségekben. Ezek legitim, jó gondolatok. Titeket felháborít az, amikor látjátok, mennyi ármánykodás, milyen sötétség van a világban, és tenni akartok ez ellen. Ezek is nagyon jó, legitim gondolatok! De azt szeretném mondani, hogy Jézus nélkül minden próbálkozás teljesen esélytelen! Mert soha nem fognak az emberek igazán mélyen megbékélni egymással, anélkül, hogy megbékéljenek Istennel. Ez az üzenet pedig híd, ez vezet ahhoz, hogy ti magatok személyesen is nézzetek szembe ezzel a kérdéssel: mit jelent nektek Isten elé állni és ezt a megbékélt kapcsolatot, amit Isten Krisztusban felkínál, elfogadni?
Akik pedig elfogadtuk már: a békesség evangéliumát nekünk is fel kell öltözni újra és újra. Ha már a Krisztusé vagy, tudatosan gondold végig, imádkozd át az élethelyzeteidet! Időzz ott annyit imádságban, amíg át nem éled egészen mélyen, hogy igen, újra befogadtam a szívembe ezt a békességet, ezzel megyek tovább, ezzel állok meg, ezzel nyomulok előre, ezzel van tele a szívem, ennek az érzete tölt be. Ez sehol máshol nem történik meg, mint Isten elé állásban és imádságban.
Végezetül egy történet.
Elhangzott ez az ige az Ószövetségből: „mily szép, ha feltűnik a hegyeken az örömhírt hozó lába! Békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet. Azt mondja: Istened uralkodik.”
Gondolj Jézus követőire Húsvét hajnalán! Ez a tizenkét – ill. most már Júdás és Tamás nélkül tíz ember - korábban egy boldog közösség volt Jézus körül. Húsvét hajnalára minden reménység szertefoszlott. A közösség széthullott. Csak arról tudnak beszélni, ha egyáltalán beszélnek még valamiről egymás között: hogyan lehet, hogy volt valaki közöttünk, aki elárulta Jézust. Azzal a teherrel élnek, hogy aki velük járt, de árulóvá lett, az felakasztotta magát. Péter is, aki mindig első volt ebben a közösségben, ez a korábban bátor, lelkes, kezdeményező szellemű, odaszánt tanítvány arra nem volt képes, hogy egy szolgálólánynak azt merje mondani, mikor rákérdez, hogy „igen, Jézushoz tartozom”. Nem, megtagadta őt. És az összes többi is szétfutott félelmében. Tamásról pillanatnyilag azt sem tudják, hol járkál. Nem maradt semmi. Totális kudarcot vallott a közösség. Teljesen széthullott minden, amiben hittek. Teher és nyomorúság maradt csak az élet. A diabolos győzelmet ül. Ujjong, mert szétverte, totálisan szétzilálta Jézus első közösségét. Ők itt ülnek bent, egy szobában, az ajtók zárva. Teljes kudarc. Lógatják a fejüket.
Egyszer csak megjelenik valaki, akit a legkevésbé várnak, és azt hallják: „Békesség néktek!” Békesség néktek! S ha lógatták a fejüket, akkor először csak a lábait láthatták! „Mily szép, ha feltűnik a hegyeken az örömhírt hozó lába! Békességet hirdet.”
Széthullóban vannak a dolgok körülötted? Tehetetlen vagy, erőtlen? Te magad részesévé lettél a rombolásnak? Te magad mutogatod gyűlölve, hogy ki mit tett? Vádolod magad amiatt, amit tettél? Jézus érkezik, Jézus most jön, megáll előttünk, és azt mondja: „Békesség néktek!” Mert ez nem a diabolos diadala.
És ahogy felnézel, látod a lábait, látod az oldalát, látod a kezeit, és látod a sebhelyeket. És tudod, hogy a megbékélésnek ára van. Annak, hogy Jézus azt mondja ma neked, hogy „Békesség nektek!”, annak ára van. Önmagában, a testében, a kereszten ölte meg az ellenségeskedést.
De mi jön ezután, ha tovább emelik a szemüket, ha tovább emeled a szemedet és szembenézel Jézussal? Mit fog mondani és hogyan fog ránézni erre a tizenegy maradék, kudarcot vallott tanítványra?
Amikor felemelik a tekintetüket, és belenéznek Jézus szemébe, akkor nem szemrehányó és nem vádoló tekintettel találkoznak. Nem azt mondja neked sem: „látod, milyen vagy? Csupa irigység, csupa árulás, csupa félelem, csupa viszály, csupa versengés.” Hanem azzal találkozol, aki uralkodik. S aki uralkodik, azt mondja: „Békesség néktek!”
Ezért öltözheted fel a békesség evangéliumát– ez a jó hír. Ezért öltözheted most fel a szívedbe, a lényedbe a békesség evangéliuma készségét! Mert a szavaival ő maga adja rád.  Öleld magadhoz a békesség evangéliumát!
Ámen
(Lovas András)

Pál apostolnak az Efézusi gyülekezethez írott levelét tanulmányozzuk hosszú hónapok óta. A levél utolsó egységében arra figyelünk, ahogyan az apostol a lelki-szellemi háború kérdését taglalja. Korábban részletesen beszélt Pál arról, hogy Jézus Krisztus evangéliuma milyen csodálatos módon teremt egy új népet: Isten népét; s hogy ez a minden népből és minden nemzetből elhívott új nép, új közösség, az egyház a maga gyülekezeteiben milyen módon mutatja be a világnak saját életén, munkáján, szolgálatán keresztül Isten tervét. A levél befejezéseként végül arról beszél az apostol, hogy mindez egy nagy harcnak, egy nagy küzdelemnek az összefüggésében történik. Így összegzi ezt a küzdelmet: „nem test és vér ellen” van a mi harcunk, azaz nem emberekkel, földi dolgokkal, körülményekkel, struktúrákkal, intézményekkel szemben harcolunk. Mindezekben valamilyen módon jelen van az a lelki-szellemi valóság (a „mennyeiek”), amelynek az egyik feléhez tartozik a Gonosz az ő minden hatalmával – ő a mi ellenségünk, a harcunk végső célpontja. Arról beszélünk tehát ezekben a hetekben, hogyan állhat meg a keresztény ember, a keresztény gyülekezet a harcban, a Sátán minden mesterkedésével szemben.
A keresztyén életnek ez olyan dimenziója, amellyel kapcsolatban két téves hozzáállás uralkodik: vagy figyelmen kívül hagyjuk, vagy pedig csak ezzel foglalkozunk és elveszünk benne. Nagyon jól ismert C.S. Lewis-nak egy gondolata: „Az emberiség két egyenlő súlyú, de egymással ellentétes tévedésbe eshet az ördöggel kapcsolatban. Az egyik az, hogy nem hisz a létezésében. A másik az, hogy hisz benne, és túlzott, egészségtelen érdeklődéssel fordul felé. A démonoknak mindkét tévedés tetszik, és egyforma örömöt jelentenek a materialisták és a varázslók.” Könnyű lenne azt mondani, a mai kívülálló ember szemével nézve, hogy a keresztények azok, akik „bolond módon” hisznek az ördögben, a nem keresztények pedig túl vannak már az ilyen „babonákon”, és nem hisznek szellemekben, ördögi erőkben és hatalmakban. A valóság azonban nem ilyen egyszerű. Egyrészt ugyanis sok keresztény egyáltalán nincs tudatában ennek a szellemi valóságnak; nem érti, és nem látja, milyen módon munkálkodik a gonosz. Hadd utaljak arra, amit Martyn Lloyd-Jones-tól két hete témánk bevezetésekor idéztem: „Meg vagyok arról győződve, hogy az egyház mai beteg állapotának egyik fő oka az a tény, hogy az ördögről megfeledkeztünk. Mindent magunknak tulajdonítunk: a gondolkodásunkat és hozzáállásunkat a pszichológia határozza meg. Nem vagyunk tudatában ennek a nagy objektív ténynek: az ördög, az ellenség, a vádoló, és az ő gonosz nyilai létezésének.” (Stott, the Message to the Ephesians 265). 
A másik oldalról az sem egyértelmű, hogy a nem keresztény világ bolondságnak tartva elvetné magától az ördög, a Sátán létezésének a kérdését. A kultúra bizonyos elemei tele vannak démoni történetekkel. Gondoljunk itt akár az ezoterikus, angyalos történetekre, kiadványokra, szolgáltatásokra, akár a rengeteg ördögi jelenléttel foglalkozó filmre. 1973-ban jelent meg a nagyon híres, átütő erejű Ördögűző c. film – aminek a producere azt nyilatkozta, hogy Istenben nem hisz, de az ördögben igen: „ő valóságos”. 1973-tól napjainkig legalább 35 hasonló témájú film készült. Különösen érdekes, hogy ebből 26 az utóbbi tíz évben jelent meg. Érezhető is a hatása mindennek. Fontos megjegyezni, hogy ezek a filmek nem a keresztények kedvencei, nem is mi vagyunk a célközönség.
Kettős, bonyolult jelenségről van tehát szó: a keresztényeket ébreszteni kell, hogy felismerjék végre az ördög munkáját, és szembeszálljanak vele - miközben a társadalom egy része rengeteget foglalkozik az ördöggel, még akkor is, ha alapvetően nem hisz a létezésében, s az ilyen témájú filmeknek a célja csupán a borzongás-keltés. A mi feladatunk az, hogy megragadjuk a bibliai világképet erről a szellemi-lelki valóságról, ami feltétlenül sokkal tágasabb, mint a nyugati ember materialista, racionalista világképe; ugyanakkor megtartsuk azt a józanságot, ami Jézusnak a gonosz elleni harcát jellemzi, ill. ami a korai gyülekezeteknek szóló intésként az apostoli levelekben megjelenik.
Pál azt mondja: álljatok meg a hitben, mert a Sátán hatalmas harcban van ellenetek – a hitben való megálláshoz pedig szükséges, hogy felvegyük az Isten fegyverzetét. Az apostol, amikor ezt a levelet írja, házi őrizetben van. A 20. versben arról olvasunk, hogy bilincsben van, hozzáláncolva egy római katonához. Mikor tehát Pál apostol a levél végső nagy üzenetét fogalmazza arról, mit jelent megállni a gonosszal szemben a Krisztus evangéliuma által formált új népnek, a keresztény egyháznak, akkor – látva maga előtt a felfegyverzett római katonát – ehhez a külső képi valósághoz kapcsolva fogalmazza meg a belső, lelki, evangéliumi igazságokat. Emlékezzünk arra, hogy a levél elején azzal az ujjongó örömmel ad hálát az apostol, hogy Isten megáldott minket minden lelki áldással Jézus Krisztusban. Beszéltünk arról, mennyi hihetetlen ajándékot kaptunk Krisztusban - és most ugyanezekről a lelki ajándékokról azt mondja: ezek egyben eszközök is arra, hogy megálljunk az ördög minden támadásával szemben. Ezért szükséges nekünk felöltözni az Isten fegyverzetét!
Arról szeretnék beszélni, hogy
- 1. Mi a megigazulás páncélja?
- 2. Hogyan működik ez, mint fegyver az ördög stratégiájával szemben?
- 3. Hogyan lehet felöltözni ezt?
 1. Mi a megigazulás páncélja?
A páncél, vagy mellvas a katona életfontosságú szerveit, a szívét, tüdejét, a felsőtestét védi. Teljesen nyilvánvaló, hogy páncél hiányában minden támadás könnyen végzetes lehet, ugyanakkor, ha fenn van a páncél, akkor nagyon komoly támadások: nyilak, lándzsaszúrások is ártalmatlanná lesznek. A képi valóság tehát meglehetősen egyértelmű. Az az evangéliumi igazság, amit ehhez a képhez kapcsol az apostol, ami tehát a Sátán ellenünk való támadásával szemben ilyen életfontosságú védelmet jelent: a megigazulás. 
A megigazulás az a tény, az a bizonyosság, hogy rendben vagyunk Istennel. Rendezett a kapcsolatunk vele, ami Isten és ember (nem egyenrangú!) viszonyában azt jelenti, hogy nem vagyunk a mindenható Isten ítélete alatt. Tudjuk is, hogy nem vagyunk ítélet alatt, ezért nem menekülünk, nem bujdosunk szégyenünkben előle, hanem szabadon állunk a színe előtt. Nem választ el tőle sem objektív bűn, sem szubjektív bűntudat, szégyen, méltatlanság-érzés. Arról a nagy evangéliumi igazságról van itt szó, hogy Isten Jézus Krisztus igazságát tulajdonítja a benne hívőknek. A bíró, Isten Jézusért felmentett, igaznak nyilvánított bennünket, nincs ellenünk semmi kifogása, nincs vád és nincs kárhoztatás – bennünk pedig nincs vele szemben félelem. Szabadok vagyunk, mert igaznak nyilvánított, mert Krisztus igazságát adta nekünk. Ez az a páncél, ami Pál tanítása szerint biztos védelem a Sátán támadásával szemben.
2. Hogyan működik ez, mint fegyver?
Nem kell komoly hadtörténészi ismeretekkel bírni ahhoz, hogy átlássuk: egy haditerv addig ér valamit, amíg azt a megtámadottak előtt titokban lehet tartani. Ezért nagyon fontos, amit Pál apostol a 2. Korintusi levélben ír, hogy nem titkosak, nem ismeretlenek előttünk az ördög haditervei. A szellemi – lelki harcban (személyes vonatkozásban, egyéni belső harcainkban is) élet-halál kérdése, hogy leleplezzük az ördög módszereit. Amíg nem tudod, mi történik körülötted, el vagy veszve; de ha megérted, hol és miképpen támad, már fél győzelmet arattál. Ismernünk kell a cselszövéseit, hogy a megfelelő fegyvert használhassuk ellenük. Nézzük meg tehát, mi az az ördögi stratégia, ami ellen éppen a megigazulás nyújt megfelelő védelmet!
A Sátán azt teszi, amit a neve jelent: vádol (a „sátán” héber szó, jelentése: vádoló). A lekcióban, Zakariás könyve 3. fejezetében Jósua főpapról volt szó, akit Zakariás egy látomásban lát. A főpap Isten egész népét képviseli, a Sátán pedig vádolja őt, azt mondja: „mocskos a ruhád, nem állhatsz meg Isten színe előtt”. Kiderül, hogy a főpap ruhája tényleg mocskos - ami azt jelenti, hogy jogos a vád.  A Sátánnak mindig ez a munkája: megtalálja a gyenge pontodat és vádol. De lássuk meg, mit tesz Isten ebben a helyzetben! Parancsol az ő angyalainak: „vegyétek le róla a mocskos ruhát és adjatok rá fehér ruhát!” Fontos értenünk, hogy nem Jósua mossa fehérre a bemocskolt ruhát. Az Istentől kapott fehér ruhában áll szabadon Isten előtt. Persze az ördög ezután is vádolni fogja még, ezután is állítja, hogy az a ruha mocskos – de Isten maga az, aki őt, mint vádolót visszautasítja: „Hallgass el, hiszen tiszta a ruhája!” – Istenre, Jézus Krisztusra tekintve az ördögöt el lehet, el kell küldeni. A vádolót Jézus nevében vissza kell utasítani.  
Az ördögi vádolás három formájáról szeretnék beszélni a következőkben: amikor mások vádolnak téged; amikor te vádolod önmagadat; és amikor te vádolsz másokat.
Amikor mások vádolnak téged.
Nagyon fontos, hogy józanul különbséget tudjunk tenni vádolás és a bűneinkkel, tévedéseinkkel való jogos szembesítés, helyénvaló kritika között. Bármilyen motivációból fakad is egy másik ember veled szemben megfogalmazott kritikája, azt meg kell hallani, az eszköz lehet Isten kezében az intésre.
Egészen más helyzet az, amikor az ördög támad és vádol igaztalan, becstelen módon másokon keresztül. Használhatja ebben a barátodat, a kollégádat, a főnöködet, a házastársadat, a gyermekedet, valamelyik szülődet, valakit, akivel együtt élsz, aki közel áll hozzád - ez a legfájdalmasabb. Durva és kemény szituációkról van itt szó: pl. amikor valaki visszatérően mocskosan, durván beszél veled, rendszeresen megaláz, gyaláz téged és ez folyamatosan torzítja, nyomorítja az életedet. Ilyen élethelyzetben fel kell ismerni, hogy itt emberi megtámadottságnál sokkal többről van szó: ez a gonosznak a munkája. A támadás lehet nyílt, durva, nagyon mocskos, de lehet hihetetlenül manipulatív is – a következmény ugyanaz: egyre erőteljesebb lesz a bűntudatod és közben nem tudod, hogy miért. Egyre jobban elveszíted a szabadságodat. Egyre kevésbé tudod, hogy te mit akarsz. A folyamatos, manipulatív vagy nyílt vádoláson, gyalázkodáson keresztül rávesznek téged dolgokra, amelyeket nem akarsz. Elveszíted az ítélőképességedet, összezavarodsz, már nem tudod, mi a jó, és mi a rossz, miért vagy felelős és miért nem. Egyre kevésbé tudod, hogy ki vagy és ki nem vagy. Alapvetően megrabolja az evangéliumban való szabadságodat. Ha ez történik veled, fel kell ismerned, hogy ez a szellemi harc. Nem test és vér ellen van tusakodásod, hanem szellemi hatalmasságok ellen! (Ami persze nem jelenti azt, hogy ne kellene azt az embert, aki veled ezt teszi, valamilyen módon felszólítani arra, hogy hagyja abba; ne kellene a támadását hárítani, a helyzetből vagy akár a kapcsolatból kilépni.)
Egy ilyen összetört, összezavart állapotban nehéz eldönteni, mivel állsz szemben: jogos kritikával, amit el kell fogadni; vagy igaztalan, ördögi, hamis váddal, amit el kell utasítani? Viszonyítási alap nélkül mindnyájan bizonytalanok vagyunk, ha csak önmagunkra nézünk. Egyetlenegy módon tudod eldönteni, hogy mi az igazság: ha felveszed a megigazulás páncélját és a Krisztusban való igazság alapján állsz meg. Ha az lesz a legmeghatározóbb igazság a számodra: én Isten előtt vagyok igaz Krisztusban, vagy ha vétkeztem, akkor Isten előtt nem vagyok igaz, és ezt vele kell rendeznem. A megigazulás páncélja azt jelenti, hogy kiszabadulsz ez alól a folyamatos, megkötöző, fogságban tartó, megnyomorító, állandó bűntudatot tápláló vádolás alól, és azt mondod: „Istené a végső döntés, hozzá fordulok, hozzá fellebbezek. Nem ez az ember fogja meghatározni, hogy ki vagyok, hogy hogyan gondolkodom magamról, hogy hogyan élek – még akkor sem, ha olyan ember, akit szeretek és közel áll hozzám.”
Tehát ha azt érzed, hogy folyamatosan a gyűlölet, a megfélemlítés, vagy a bemocskolás, a megszégyenítés légkörével vesz körül valaki, akkor Krisztusra nézve állj fel és mondd ki hangosan: „Jézus Krisztus nevében: ez hazugság”, „Jézus Krisztus nevében elutasítom ezt.”  Egy-egy nagyon éles helyzetben, ha valaki sokadszorra önti rád a szidalmát és gyűlöletét, lehet, hogy meg kell tenned, hogy a szemébe nézel, és azt mondod: „Jézus Krisztus nevében kérlek, ezt hagyd abba!” (Nem azt kell mondani, hogy „menj ki belőle, Sátán!”) Ritka szituáció, amikor meg kell történni ennek, de ha egy ilyen helyzetben vagy és a Szentlélek indít rá, mondd ki bátran! Csoda fog történni. Közben tudd: nem az az ember az ellenséged, hanem a gonosz, aki rajta keresztül vádol.
A második dolog, amikor te vádolod önmagad.
Vád és önvád - gyakran egymással összefüggésben jelentkeznek. Az önmagadat vádló gondolatok lehetnek annak a gyümölcsei, sőt annak a jelei, ha folyamatosan abban élsz, hogy az ördög egy másik emberen keresztül gyaláz és gyötör téged. Mélyen bevésődnek az ember szívébe és onnan belülről hangosan dübörögnek, zakatolnak ezek a vádolások, amelyekkel folyamatosan szembesülni kényszerülsz.
De az is lehet, hogy semmi ilyen nem történik (a jelenben): szeretettel vesznek körül az emberek, megbecsülnek, értékelnek - belül mégis zakatol benned az önvád. Az önutálat. Az önmegvetés. A vezeklés vagy az önmagad büntetésének a késztetése, amikor azt mondja valami a szívedben: ez a rossz jár nekem. Lehet, hogy nagyon durva, közömbös, istentelen, önző és szabados életet éltél, lehet, hogy házasságot törtél, hogy kihasználtál másokat, megloptad a szeretteidet. Felismerted, megvallottad, bűnbánatot tartottál, Krisztushoz jöttél, megbocsátást nyertél. Objektív értelemben el van rendezve minden – de szubjektív értelemben nem mered, nem tudod átélni ezt. Krisztus bocsánata a tied, de ez nem süllyedt le a szívedbe, nem lett igazságoddá- és ezért ott belül egy hang folyamatosan azt mondja: „nem vagyok igaz, nem vagyok tiszta, mocskos a ruhám, nincs jogom boldognak, szabadnak lenni.”
Bűnbánat nélkül valóban nincs új élet: a bűneinket, bűnös voltunkat meg kell vallanunk, Krisztus elé kell hoznunk, hogy az ő igazságát, bocsánatát elfogadhassuk, tőle fehér ruhát kapjunk és szabadok legyünk. De miután ez megtörtént, ezt a lelki szabadságot a gonosz el akarja lopni és ezért vádol. Önmagad ellen fordít, hogy megvesd magad, el ne hidd, hogy boldog lehetsz, vagy ha mégis boldog vagy, akkor úgy legyél az, hogy közben folyamatosan rettegj: mindaz, amiben most örömöd van, egyszer el fog vétetni tőled. 
Két dolgot szeretnék még említeni, ami tipikusan az önvádat táplálja bennünk: a „túl nagy” bűn és a visszatérő bűn. A túl nagy bűn gondolatát mi magunk, keresztények tápláljuk be egymás és a még kívülállók szívébe, az olyan kifinomult bűnvallásainkkal, mint pl. „bocsásd meg, Uram, hogy nem volt bennem elég szeretet, rossz gondolatok fogalmazódtak meg bennem, nem eléggé dicsőítettelek téged a sikereimért” és hasonlók. Ha hallja ezt valaki, aki őszintén önmagába néz, és azt mondja: én súlyosan visszaéltem a hatalmammal, másokat eltapostam és átgázoltam rajtuk, én hűtlen voltam a hitvesemhez, én durva és aljas dolgokat követtem el – jogosan elbizonytalanodik: vajon mi az a felső limit bűn tekintetében, amivel még Isten elé lehet állni? Mit lehet elé hozni? Mire elég a bocsánata? Mert ha csak ilyen finomságokra, akkor az én életemre biztosan nem. Lelkigondozói beszélgetésekben hányan tördelik így a kezüket, szabadkoznak, alig merik kimondani, ami az életüket terheli, attól félnek, olyan szörnyűséget mi lelkipásztorok soha nem hallottunk még. Nagyon sok mindent hallottunk már! Ha ilyen félelmek gyötörnek, légy egészen bizonyos afelől: nincs túl nagy bűn. Ne gondold, hogy létezhet ezen a világon bármi, hogy tehettél bármi olyat, amire Jézus Krisztus halála és bocsánata ne lenne elégséges!
A visszatérő bűn gyötrését is ismerjük mindannyian. Lehet, hogy „kicsi” az a bűn, de nem tudsz szakítani vele, mindig ott van, mindig visszatér. Egy szokás, amit utálsz, amit régóta abba akarsz hagyni, sőt időről időre abba is hagyod, szabad vagy tőle - annál rosszabb, amikor újra, sokadszor is visszazuhansz bele! A Sátán ilyenkor azonnal ott van, és a füledbe súgja: „látod-látod, nem megy neked a kereszténység, soha nem fogsz kijönni ebből a bűnből!” Ne hallgass erre a hangra! Küzdj őszintén és tartsd az ügyedet folyamatosan Isten előtt - de ne törj össze végképp, ha kudarcot vallasz! Bár mi nem leszünk tökéletesek, hibátlanok, de Krisztus tökéletes és ragyogó fehér ruhát adott ránk – ez a kegyelem.  
Ha fel akarjuk ismerni az ördög munkáját azokon a területeken, ahol minket vádol, alapvető fontosságú, hogy különbséget tudjunk tenni a hamis és az igaz bűnbánat között.
- A hamis bűntudatban az ördög vádol; az igaz bűntudatot a Szentlélek ébreszti bennünk.
- A hamis bűntudat elhúzódó, általános, bizonytalan szégyenérzet, érdemtelenség, méltatlanság érzése; a Szentlélek által kezdeményezett bűnbánat mindig konkrét: arra hív, hogy egyenesen és bátran néven nevezzük a bűnt és éljünk a bűnbocsánattal.
- A hamis bűnbánat önmagadba fordít, hogy keresztényként is állandóan magad körül forogj; a Szentlélektől való felismerés és igaz bűntudat Krisztushoz vezet.
- A hamis bűntudat állandósul, a Lélektől való igaz bűnbánat Krisztushoz és benne felszabaduláshoz vezet.
Egyetlen esélyünk van a hamis bűnbánatot belénk sulykolni akaró gonosszal szemben: ha Jézus Krisztus igazságát öltjük magunkra. Ezért fontos a megigazulás mellvasát mind objektív, mind szubjektív értelemben megragadni, hogy a vádolónak, akár kívülről, akár belülről támad és vádol bennünket, ellenállhassunk a harcban!
Harmadszor: amikor te vádolsz másokat.
Amikor másokat vádolunk, akár nyíltan, akár burkoltan - kritika, pletyka, panaszkodás formájában, vagy akár egészen csendesen, a szívünkben irántuk táplált megvetés, lenézés képében – ezáltal mindig a magunk igazságát építjük. A szívünknek olykor jól esik másokról rosszat mondani, ilyenkor ez egyfajta elégedettséggel tölt el bennünket, bár a romlott szív soha nem tud megelégedni ebben. Ez mutatja, mennyire gonosz, nyomorult módon működik a szívünk, amikor nem Krisztus igazságából él. Amikor másokat vádolunk, róluk rosszat mondunk, a saját igazságunkat építjük – ezáltal pedig pontosan az ördög szándékát váltjuk valóra. Ha nem tud lenyomni az önváddal, akkor felemel a büszkeséggel. Ha nem tud ellened fordulni, hogy vádoljon, akkor majd használ téged, hogy vádoljon másokat, te pedig elhidd, hogy te jobb vagy egy kicsit. Máris levette rólunk a megigazulás páncélját, mert nem Krisztus igazságából élünk, hanem a sajátunkból.
Az ítélkezés révén a Sátán a keresztényeket farizeussá teszi. Egy keresztényt, aki elfordult a régi életétől, felismerte a vétkeit, Istenhez fordult, új életet kezdett vele, nehéz már a Sátánnak azzal támadni, hogy visszarángassa a régi életébe, mert azt szívből, őszintén maga mögött hagyta. Sokkal eredményesebb módszere az ördögnek, hogy elhitesse velünk, hogy mi már sokkal jobbak vagyunk, mint a többiek. Ezáltal tesz farizeussá bennünket. A farizeus nem vádol durván másokat, nem teszi azt, amiről korábban beszéltem, nem önti rá senkire a mocskot és a gyűlöletet. Mi keresztények farizeusként nem ezt tesszük – mi hihetetlen szofisztikált módon elengedünk egy-egy megjegyzést, vagy csak megtűrünk egy finom alaphozzáállást a szívünkben, amiben különbnek érezzük magunkat a kívülállóknál. A legkegyesebb, mindig szolgálatra kész szívben is ott van a megvetés, a lenézés, a másokra irányuló nevelő szándék, a „kicsit jobb vagyok” indulat. Ez nagyon-nagyon finom indulat, alihóg észrevehető, de vigyázz: nagyon gyilkos indulat! Rombol. Elijeszti, és elbátortalanítja, vagy jobb esetben csak felháborítja a hitben fiatalabbakat. Vagy ami a legrosszabb: mintául szolgál, és aki most még szenved az előtte járók képmutatásától, később maga is ugyanilyen képmutatóvá válik. Nagy megelégedettségére szolgál az ördögnek, ha Isten népét a „milyen jók vagytok ti!” hazugságon keresztül megragadhatja és rajtuk keresztül másokat vádolhat. Egyetlenegy fegyverünk van ez ellen a cselszövés ellen: ha tudjuk, hogy nincs nekünk semmi igazságunk, csak a Krisztus igazsága, amit nekünk tulajdonított: a megigazulás mellvasa.
A Sátán így működik tehát: vádol vagy önigazságot ad. Mindkettő hamis, ördögi, és mindkettővel szemben a megigazulás páncélja ad védelmet.
3. Hogyan öltjük fel ezt a fegyvert?
Hogyan lesz egészen és tartósan a miénk a megigazulás nagy lelki titka és ajándéka?
Az első dolog, hogy Pál végig Isten fegyverzetéről beszél. A fegyver az Úré! Ézsaiás próféta könyvében olvasunk erről egy helyen. Mindaz, ami Ézsaiás korában Izraelt jellemzi, teljes elfordulás az Isten által rendezett társadalomtól. Ezt olvassuk: „háttérbe szorul a törvény, távol áll az igazság, elbukik a hűség a tereken, nem érvényesül a becsület. Oda van már a hűség, és aki a rosszat kerüli, zsákmányul esik. Látta ezt az Úr, és rossznak ítélte, hogy nincs törvényes rend. Amikor látta, hogy nincs ott senki, elámult, hogy nincs, aki közbelépjen. Saját karja segítette őt, saját igazsága támogatta. Felöltötte az igazságot, mint páncélt, védelmező sisak van a fején. A bosszúállás ruháit öltötte magára, felindulása, mint köpeny borul rá. Amilyenek voltak a tettek, aszerint fog megfizetni. Haraggal fizet ellenfeleinek, tetteik szerint ellenségeinek, tetteik szerint fizet meg a szigeteknek” /Ézs.59.14-18-/
Mikor tehát Pál azt mondja, hogy „vegyétek fel a megigazulás páncélját”, ez az ószövetségi kép van mögötte. Istené a fegyverzet, és Isten fel is öltötte magára a fegyverzetet. Mi célból? Ki ellen? Milyen harcra vonult ki Isten? Kemény igazság ez, de szembe kell néznünk vele: a fenti ige tanúsága szerint, amikor Isten, a harcos felöltötte az igazságot, mint páncélt, nem az ördöggel szemben vonult ki, hanem a saját népe ellen. Az ellen a nép ellen, amely megtagadta az ő igazságát. Ez a fegyverzet a pusztulás, a bosszúállás ruhája azokkal szemben, akik a gyengék, nyomorultak igazságát eltiporják a maguk érdekében. Isten ezt nem hagyja. 
Isten igazsága nem változik, mindörökké érvényes, és megítél minket is. Igazsága velünk szemben igazság. Felölti azt, mint páncélt – és harcba indul, mert eltapostuk, semmibe vettük, el is felejtettük az ő igazságát. Hogyan lesz mégis a mi megtartatásunkká az, amikor Isten ekkora erővel, jogos ítéletével ellenünk vonul? Hogyan öltözhetjük magunkra Isten igazságát, ami halálosan megítél bennünket? Úgy, hogy hatalmával, igazságával végül mégsem bennünket vett célba, akik ellenségei voltunk, hanem úgy döntött, hogy ítélete teljes súlyával saját egyszülött Fia, Jézus ellen fordul. Isten ellenünk való haragja, a bűn miatti jogos ítélete az, hogy Jézus meghal a kereszten. Az a megváltás nagy titka, hogy nem bennünket pusztít el az igazsággal, hanem az ő Fia hordozza el ítéletét. Mi pedig megkapjuk azt, ami az övé. Isten Jézus igazságát tulajdonítja nekünk.
Gondold át: ott állsz Isten színe előtt, mint Jósua főpap. Jön a Sátán, és vádol: mocskos a ruhád. Megmosnád, de hiába minden: önutálat, önvád, vezeklés – a ruha akkor is csak piszkos marad, a Sátán pedig nevet rajtad. De akkor Isten azt mondja rád mutatva: vegyétek le róla a piszkos ruhát! Azt a piszkos ruhát Jézus magára veszi és meghal. Isten pedig ismét rád mutat, és azt mondja: adjátok rá a fehéret! Öltöztessétek fel őt Jézus ruhájába! Ez a megigazulás, és csak így lesz a mienk. Csak Krisztusért. Csak kegyelemből.
A megigazulás páncéljának a felöltése azt jelenti, hogy ezt hittel elfogadod és magadhoz öleled.
Innentől, ha ebbe belépsz és felöltözöd, folyamatosan ebből kell élned. Mindig kegyelemből. Meg kell tanulnod folyamatosan Jézus Krisztus igazságából élni, nem a sajátodból. És ez nehéz. Az út elején még nem nehéz, sőt: felszabadító nagy öröm, megmenekülés, ajándék. De az út során nehézzé válik. Keresztényként az úton úgy veszíted el a Sátán ellen a harcot, hogy a kegyelmet, amit először oly nagy ajándéknak éltél meg, megszokod, ideológiává degradálod, megunod, megelégeled. Megszűnik a szívedben az alázat, elfogy a hála a kegyelemért. Agyban még tudsz róla, sőt: mindent tudsz róla, de már rég nem ebből élsz. Türelmetlenné válsz. Nehéz elfogadni egy idő után, hogy még mindig kegyelemre szorulsz, hogy soha nem nő ki, nem fejlődik ki saját igazságod.  
Az evangélium, a Krisztusban nekünk tulajdonított igazságról szóló örömhír nem csak a belépés a keresztény életbe, hanem a végső megmaradás. Legyen bennünk ez az alázat: kegyelemből élünk ma is. Felöltözni a megigazulást azt jelenti: újra és újra, az ördög vádjaival szemben és az önigazsággal szemben is megvallom Jézust; ő az igazságom, nincs más.
Bármikor, ha úrvacsorai közösségben vagyunk, ezt a nagy igazságot öleljük magunkhoz együtt, közösségként is. Felelősek vagyunk egymásért, hogy bátorítsuk egymást a megigazulás megélésében. Vegyük észre, ha önvád vagy önigazság születik a másikban, és ne vádoljuk őt ezért, hanem szeretettel és alázattal segítsük egymást, emlékeztessük egymást, hogy egyedül Krisztus igazsága a fegyverünk!
Végezetül: annak, hogy felöltözzük, és a harcban viseljük a megigazulás páncélját, van egy missziói dimenziója is. Ha segíteni akarsz valakinek kiszabadulni az ördög vádoló, megkötöző hatalmából, akkor Jézus Krisztushoz kell vezetned őt! Nem elég együtt érezni, nem szabad elbagatellizálni, amiért jogosan vádolja őt a gonosz, hanem elvezetni ahhoz, akiben szabaddá lesz!
Nézzünk Jézus Krisztusra, és rá nézve éljük át hittel, amint Isten leveszi rólunk a piszkos ruhát, és ránk adja Jézus igazságát, a tiszta, fehér ruhát! Erősödjünk meg ebben, vegyük fel, mint páncélt, és álljunk ellen a Sátán vádolásának, kárhoztatásának!

Végigolvasva az egész Efézusi levelet az elmúlt hónapokban, múlt vasárnap a 6. fejezetben a lelki - szellemi harc témájával kezdtünk foglalkozni. Múlt héten egy bevezető hangzott el ehhez a témához, szeretném ezt röviden összefoglalni mindazok kedvéért, akik most kapcsolódnak be a sorozatba.  
Az Efézusi gyülekezethez írt levélben, amit minden bizonnyal több más gyülekezetben is felolvastak, eddig nagyon sok dolgot leírt Pál Jézus Krisztusról; az ő hatalmáról; arról, hogyan formált ő egy új népet, az Egyházat magának. „Végül pedig…” – kezd egy új, hangsúlyos gondolatot az apostol, majd azt mondja: mindaz, amit eddig megírt, oda vezet el, hogy ha ezt érti, megragadja egy keresztény közösség, akkor óhatatlanul belekerül egy hatalmas harcba, egy lelki – szellemi értelemben vett háborúba. Ezért fel akarja készíteni a hallgatóit, meg akarja erősíteni őket abban, hogy ez a háború zajlik; és fel akarja őket ruházni mindazzal, ami szükséges ahhoz, hogy ebben a harcban megálljanak.
Mi ez a háború? Mi ez a harc? Kik ellen zajlik?
Általánosságban úgy fogalmazza meg Pál apostol, hogy „nem test és vér ellen” – azaz a keresztény emberek harca nem „test és vér”, nem más emberek ellen, nem a körülmények ellen, nem közösségek, világi struktúrák, intézmények ellen irányul. Igaz ugyan, hogy újra és újra konfliktusba kerülünk mindezekkel; de most azt akarja láttatni az apostol, hogy végső értelemben mindezen napi konfliktusainknak van egy olyan lelki dimenziója, ami túlmutat a látható valóságon, amire azt mondja Pál apostol, hogy az a mennyeiek világába tartozik. Odatartozik egyrészt Isten és az ő uralma, és - messze nem egyenlő hatalommal - a gonosz: a Sátán és az ő serege – és nekünk ezzel az utóbbival van harcunk. Ahogy Pál mondja: „erők, hatalmak, a sötétség világának urai, gonoszság lelkei” ellen harcolunk.
Beszéltünk arról is múlt héten, hogy ez a kérdés alapvetően a világképünket próbálja meg. A mai társadalomban ugyanis (néhány nagyon „furcsa” ember kivételével) nem nagyon szoktunk démonokról, ördögi erőkről beszélni – még a keresztények sem, a mi közösségünkben sem. Fontos azonban látnunk, hogy amiről Pál beszél, az nem bolondság, nem mese. Ezt azért nehéz befogadnunk, mert aki a nyugati világban nőtt fel, azt teljes mértékben meghatározza az itt uralkodó racionális, materialista világkép. Szeretnék azonban három dolgot megemlíteni, ami segít abban, hogy kilépjünk ebből a meghatározottságból, és nyitottá váljunk az igében megfogalmazott valóságra:
- Az egyik, hogy a nyugati racionális világkép közel sincs túlsúlyban a világban. Az emberiség jelentős részének nincs problémája azzal, hogy létezik egy szellemi világ, egy szellemi valóság, és annak köze van a mi életünkhöz.
- A második dolog, hogy a teljesen racionális világkép itt a nyugati, posztmodern világban is erősen roskadozni kezdett. Egyáltalán nem furcsa már itt sem, hogy szellemeket idéznek, jósokhoz mennek az emberek, ezoterikus oldásokat, kötéseket eszközölnek. Mi nem tartjuk ezt jónak, nem egyszerű babonának gondoljuk, hanem hitünk szerint mindez a szellemi világ sötét oldalának a megjelenése.
- A harmadik, és ez a legfontosabb számunkra: hogy alapvetően a Biblia világképe, ahogy Jézus beszél, ahogy Jézus él, ahogy Jézus szolgál, ahogy Jézus tanít, az teljesen világosan és egyértelműen elénk adja, hogy a valóság sokkal több, sokkal nagyobb annál, mint amit mi látunk, fogunk, érzékszerveinkkel megragadunk belőle.
Pál apostol lelki-szellemi harcról beszél. Azzal a céllal írja a levelet, és azért beszélünk mi is erről a felnőtt gyülekezet összefüggésében, hogy ebben a harcban meg tudjunk állni. Pál háromszor mondja az első versekben, hogy „álljatok meg”, „álljatok meg”, „álljatok meg” a hitben! – és két szükséges dolgot említ a megálláshoz. Az egyik, hogy „erősödjetek meg” - erről beszéltünk múltkor; a másik, amit így mond, hogy „vegyétek fel az Isten fegyverzetét!” - erről fogunk ma beszélni, egészen konkrétan a Pál által említett hat fegyver közül az elsőről: az igazság övéről.
Arról szeretnék ma beszélni, hogy
Pál apostol, mikor az Efézusi gyülekezethez írt levelet írja, fogságban van. A ma felolvasott részben, a 20. versben az evangéliumról beszél, és azt írja: „amelynek követe vagyok a bilincsben is”. Tehát Pál apostol bilincsben van, fogoly. Minden valószínűség szerint házi őrizetben van, ami azt jelenti, hogy van egyfajta szabadság, kik látogatják meg, de ott áll egy római katona az ajtaja előtt. Egyesek szerint hozzá is van láncolva egy római katonához. Írja tehát ezt a levelet, és ahogyan folyamatosan maga mellett látja a római katonát, az ő konkrét, valóságos fegyvereihez, mint képi valósághoz kapcsolja az evangéliumi, lelki igazságokat. Nyilván azzal a céllal teszi ezt, hogy számunkra megfoghatóbbá, megragadhatóbbá tegye ezeket a lelki igazságokat.   
Sokat beszéltünk arról korábban, hogy Pál apostol kitörő, nagy magasztalással nyitja ezt a levelet, amikor azért magasztalja Istent, mert „megáldott minket minden lelki áldással a Krisztusban”/Ef.1.3./. Mindenféle lelki, azaz a Szentlélek valóságában lévő ajándékot adott nekünk – bűnbocsánatot kaptunk, Isten gyermekei lettünk, Szentlelket kaptunk, kijelentette nekünk az ő titkát a jövőről, reménységet adott. Úgy néztünk eddig ezekre az evangéliumból fakadó igazságokra, mint ajándékokra. Az elkövetkező részekben ugyanezeket az igazságokat nevezi majd meg Pál apostol, csak éppen úgy beszél róluk, mint amelyek nem csupán ajándékok, hanem egyben eszközök is a kezünkben arra, hogy megharcoljuk a lelki harcot, meg tudjunk állni a Sátán minden mesterkedésével szemben.
Mit jelent felvenni a fegyverzetet? Mit jelent felvenni az igazság övét (majd beszélünk erről ma részletesen), vagy mit jelent felvenni a békesség evangéliuma hirdetésének a saruját? Vagy kézbe venni a hit pajzsát? Vagy felvenni az üdvösség sisakját? Különösen, ha azt mondtam korábban a lelki ajándékok összességéről, hogy mindez a mienk Krisztusban - akkor miért mondja mégis, hogy vegyük fel, öltsük magunkra ezeket? A válaszban az segít, ha megint a katonára gondolunk: amilyen valóságosan egy katona, ha harcba indul, felveszi az övet, felrakja a sisakot, kezébe veszi a pajzsot és a kardot, ugyanilyen valóságosan kell nekünk magunkhoz ölelni, magunkhoz csatolni, magunkra öltözni ezeket az evangéliumi igazságokat. Nagyon beszédes ez a kép: nem elég, hogy egyszer már hallottad – mint ahogy nem elég, hogy volt már egyszer a kard vagy a pajzs a kezedben, épp most viszont nincs, amikor a harc van! Nem elég, hogy tudod: ott van melletted, mert lehet, hogy nem lesz már idő összeszedni, amikor a harc hevében valaki rád támad. Még időben fel kell öltözni, magunkra kell venni a fegyverzetet.
Hogyan vesszük ezt fel? Nagyon egyszerű: megértés, folyamatos gondolkodás által. Ahogy újra és újra átgondoljuk, egyre inkább átjárja az értelmünket, a szívünket, a lényünket ez a bibliai igazság, Jézus Krisztus igazsága. És hol történik mindez? Imádságban. Sehogy máshogy nem tud történni. Megragadni a bibliai igazságot, megértésen, gondolkodáson, imádságon keresztül egyre mélyebben magunkba fogadni – ez erősít meg. Ezt jelenti: felöltözni a fegyverzetet.
Volt olyan idő az életemben, amikor tudtam, hogy nagyon konkréten kell harcolnom a különböző kísértések, támadások ellen és minden reggel végigimádkoztam a hat fegyverzetet. Tudatosan végiggondoltam, végigimádkoztam ezeket az igazságokat. Nagy segítség ebben, hogy Pál elénk adja ezt a képi valóságot, így sokkal könnyebb magunkra ölteni a fegyverzetet. Felveszem az üdvösség sisakját, felveszem az igazság övét… Szeretném, hogy értsétek, hogyan működik ez a kép – és ne csak értsétek, hanem olyan mély vágy legyen bennetek aziránt, hogy megálljatok a harcban, hogy el is kezdjétek felöltözni! Napról napra végiggondolni, végigimádkozni, magadhoz ölelni, felvenni – nem elég, hogy ott van, nem elég, hogy már hallottad, nem elég, hogy tudsz róla! Napról napra magadra kell ölteni, ha meg akarsz állni! Emlékszünk, azt mondtam a múlt héten: „a Sátán a legkegyetlenebb, leggonoszabb, legintelligensebb ellenség, aki csak létezik ellenünk a világban.” Nem az adóhatóság az ellenséged, nem a főnököd az ellenséged, nem az az ellenséged, akivel konfliktusod támad, nem a kevés pénz, nehéz anyagi helyzet az ellenséged, nem is a többi hasonló – hanem az ördög az ellensége Isten népének – akit Jézus Krisztus legyőzött, de a győzelmét éppen ezen keresztül öleljük magunkhoz.
2. Mi ez az első fegyver: az igazság öve?
A korabeli embereknek, a katonának is hosszú ruhája volt, egy nagyobb, szoknyaszerű öltözet, amit, ha az ember elindult valahova vagy tenni akart valamit, egy övvel össze kellett fogni a derekán. Jézus is használja ezt a képet az evangéliumokban: Péternek mondja, hogy „ha idős leszel, más övez fel téged”/Jn.21.18./. A felövezés, az öv megszorítása felkészülést jelent, mert csak ezt követően tudott szabadon mozogni az ember. Ezért az első az öv – minden más utána jön. Az öv a katonát összetartja, erőt, stabilitást, biztonságot ad. Lelki értelemben ezt jelenti az igazság öve. Ezt a biztonságot, ezt a rendezettséget, ezt a készenlétet. Ez az első üzenete ennek a képnek: ha meg akarunk állni a harcban, legyünk rendben, legyünk felkészülve, legyünk felövezve!
Nézzük meg, mi ennek a képnek a lelki tartalma! Mi az az igazság, amiről azt mondja Pál: övezzük, öltsük, csatoljuk magunkra, hogy megálljunk az ördög minden mesterkedésével, stratégiájával, ravaszságával, haditervével szemben?
Életkorotokból fakadóan a legtöbben, akik itt vagytok, azt gondoljátok, hogy az igazság a hitelességet, az önazonosságot jelenti. Akkor vagyok igaz, ha azt mondom, amit érzek. Az az igazság, amit komolyan annak gondolunk, ami belőlünk jön, ami a mienk, ami nagyon-nagyon személyes – ez az én igazságom, az én valóságom. Mindenkinek megvan a maga igazsága. Nem nagyon érdekli a mai embert, hogy mi az igazság ott kint, valahol tőlem függetlenül. Létezik-e egyáltalán? Egészen annyira, hogy tulajdonképpen a mai ember magának teremti az igazságot. Amit igaznak tartok, az az igaz. Amit valósnak tartok, az a valóságos. – Ez abban az értelemben egyébként hasznos és jó, hogy rámutat arra, hogy személyesen van dolgunk az igazság kérdésével. Amikor a Bibliáról van szó, akkor is így van ez: mindenkinek személyesen van dolga az igazság kérdésével. Nem úgy van ez, hogy valaki, az egyház valamit mond, felülről rád erőltet, és azt elfogadod igazságnak, mert félsz mást gondolni, vagy apád, anyád, lelkészed kedvéért azt kell mondanod, hogy az az igazság – de közben fogalmad sincs róla, semmi közöd hozzá, nem is nagyon gondolod, hogy tényleg igazság volna. Nem! Ez nagyon fontos: személyesen van dolgod az igazság kérdésével.
De azért van ennek egy másik oldala is: az ugyanis, hogy a személyes, szubjektív igazság csak addig marad igazság, amíg én úgy gondolom. Addig igazság, amíg úgy bírom gondolni. Addig igazság, amíg meg bírom győzni magam arról, hogy ez az igazság. S abban a pillanatban, amikor ez valami miatt meggyengül vagy elerőtlenedik bennem, akkor már nem igazság többé. Akkor lehet, hogy majd jön egy másik igazság. És ebben a pillanatban valamennyien érezzük ennek a gyengeségét. Mert valljuk be: ez így kevés ahhoz, hogy a sötétség erőivel szemben folytatott küzdelemben megálljak. Annak az igazságnak, amit felövezve megállhatok a harcban, tőlem függetlenül valóságnak, objektív igazságnak kell lennie, ami akármit gondolok, akármit érzek, akkor is létezik. (Ezt már kevésbé tudja a mai ember magához ölelni.)
Hadd mondjak egy nagyon bugyuta példát – vagy talán lehet, hogy nem is annyira bugyuta. Akkor is az apám gyermeke vagyok, ha nem érzem. Akkor is az apám gyermeke vagyok, ha nem tudom, hogy ki az apám. Van egy valóság. Van tény. Akkor is a biológiai apám gyermeke vagyok, ha esetleg meg sem tudtam soha, hogy akit az apámnak gondolok, az nem az apám. Akkor is valóság, ha nem akarom, hogy így legyen, és azt mondom: bárcsak ne ő lenne az, aki. Akkor is valóság, ha hárítom és el akarom felejteni. Tőlem függetlenül valóság.
Az igazságnak van tehát egy szubjektív és egy objektív oldala. Amikor Pál azt mondja, hogy öltözzük fel az igazság övét, csatoljuk magunkhoz az igazságot, akkor egy olyan tőlünk független igazságról beszél, ami Jézus Krisztushoz kötött. Ezt az igazságot a keresztény ember egészen személyesen öleli magához – de az nem ettől a személyes magunkhoz öleléstől válik igazsággá. Amit Istenről mondunk, az nem azért igazság, mert mi személyesen úgy érezzük! Objektív és szubjektív együtt: szubjektíven megélt objektív igazság. Amit Isten valóságnak állít, amit az evangélium, a Jézus Krisztusról szóló jó hír igazságként hordoz - ezt az objektív igazságot kell Pál szavai szerint magunkra öltenünk, magunkra csatolni ahhoz, hogy megálljunk a gonosszal szemben.
Hogyan? Miért? Hogyan véd meg?
Beszéltünk múlt héten arról is, mennyire fontosnak tartja az apostol, hogy megismerjük a gonosznak, a Sátánnak a munkamódszereit, legyünk tudatában annak, milyen módon támadja ő az embert. Az ördögről az Úr Jézus azt mondja, hogy ő a hazugság atyja. Jézus ezt akkor mondja, amikor a zsidók már nagyon keményen ellene fordulnak, mondván, ördög van benne. Keményen megy ellene a harc, és Jézus ebben a vitában azt mondja egy ponton, hogy „az ördög embergyilkos volt kezdettől fogva, nem állt meg az igazságban, mert nincs is benne igazság”.
Szeretném ezt hangsúlyozni. A mai ember, a mai népszerű filozófia azt mondja, hogy nincs jó és nincs rossz. Nincs világosság és nincs sötétség. Minden világosságban van egy kis sötétség, és minden sötétségben van egy kis világosság. De a Biblia mást mond. A Biblia szerint Isten tökéletes világosság, nincs benne sötétség. Az ördögről pedig azt mondja itt Jézus: ő a hazugság atyja, és nincs benne világosság. Még akkor se, ha máshol arra figyelmeztet: a világosság angyalának tetteti magát. Ő a hazugság, nincs benne világosság. „Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug és hazugság atyja.” /Jn.8.44./ - A valóság eltorzítása tehát alapvetően ördögi princípium. Minden hazugság, hamisság, minden csalás, a valóság minden tudatos vagy nem tudatos elferdítése, meghazudtolása, eltorzítása valamilyen módon ördögi princípium, mert ahhoz tartozik, akiről Jézus azt mondja, hogy ő a hazugság atyja. Miközben Isten akarata az igazság, a világosság, a valóság úgy, ahogy van. Jézus azt mondja. „én vagyok az igazság” /Jn.14.6./, „én vagyok a világosság” /Jn.8.12./
Mit jelent ez a keresztény gyülekezetre nézve? A gonosszal szembeni lelki harcban azt jelenti, hogy az ördög egyik fegyvere, hogy a hazugság és a hamisság által támad, és a hazugság és a hamisság által tart fogva. Ez pedig egyetlenegy módon védhető ki, ebből a fogságból egyetlenegy módon lehet kiszabadulni: ha ismerem Isten igazságát, magamra öltöm Isten igazságát és ebből a valóságból szállok szembe a hamissággal és sötétséggel, a gonosz erőivel.
Végtelenül szerteágazó területe van annak, hogyan jelenik ez meg a mindennapjainkban. Az egész életünk ebben zajlik. Mégis néhány dolgot hadd nevezzek néven!
A keresztény gyülekezet számára, azt gondolom, az első, a legfontosabb kérdés az identitás kérdése. Az, hogy kik vagyunk mi, mint Isten népének a tagjai, mint Isten gyermekei? Elfogadjuk-e azt, amit Isten mond rólunk? Igent mondunk-e újra és újra arra, akivé Isten Jézus Krisztusban tett minket? És a másik oldalon, nemet mondunk-e arra, amik pedig nem vagyunk? Kevésnek, semminek, gyengének, rossznak, szégyentelinek, nyomorultnak, értéktelennek tartod magad? - Az evangélium azt mondja, hogy Isten Krisztusban befogadott, magához ölelt. Értékes vagy. Az ő gyermeke vagy. Annyira szeretett, hogy a Fiát adta érted. Ez a keresztény gyülekezet alapvető identitása. – Másokat lenéző vagy? Büszke vagy? Többnek tartod magadat? Mindig versengsz? Mindig te jössz ki jobban a történetekből? - A keresztény gyülekezet identitása, hogy Isten Krisztusban azt mondja, hogy nem vagy több, mint a másik, nem vagy értékesebb, nem érsz többet – de Istennek mégis bőven elég vagy.
Még egy nagyon fontos dolog: nézzétek meg, hogyan gondoskodott Jézus arról, hogy mindez számunkra objektív igazság maradjon! Aki Jézus követőjévé és Isten népének a tagjává lesz, az kap egy pecsétet – egy objektív pecsétet arra, hogy ő Isten gyermeke. Ezt úgy nevezik, hogy keresztség. Keresztség! Ami a legobjektívebben beszél arról, hogy ki vagyok. Rajtam van, mert - még a keresztségem előtt, ha felnőttként kerültem ide, és így ismertem meg Jézust,; vagy azután, ha gyermekként kereszteltek meg - de egy ponton Jézust megvallottam és Úrnak vallottam. A keresztség arról beszél, hogy Jézussal együtt meghaltam és vele együtt feltámadtam egy új életre, és Istenhez tartozom. Hatalmas ereje van annak, ha ezt az igazságot egészen mélyen magunkban hordozzuk. Luther Márton reformátorról maradt meg a történet, és aki járt Wittenbergben, az talán látta is a nyomát ennek: Luther küzdött a kísértővel, a kísértésekkel, az ördöggel - a történet szerint egyszer fogta a tintatartót, odavágta a falhoz és felkiáltott: „baptizatus sum!” - ami azt jelenti latinul: „meg vagyok keresztelve!” Lehet, hogy félelmetes küzdelmek zajlanak bennem, hihetetlen erők jönnek velem szemben, az életemet fenyegetik – akkor ott egészen konkrét politikai értelemben is, - de belekapaszkodok ebbe az objektív igazságba: „meg vagyok keresztelve!” Nem önmagában jelent ez sokat, hanem abban, hogy Krisztusé vagyok. Őhozzá tartozom. Ez az identitásom – rendkívül fontos, hogy egészen mélyen belénk ivódjon, részünkké váljon, igazán mienk legyen ez az identitás.
A gonosz rossznak mondja azt, ami nem rossz; és jónak mondja azt, ami rossz. Bűnnek mondja azt, ami nem bűn. Ennek is sok megjelenése van az életünkben – egyik közülük a keresztény törvénykezés. Vannak emberek, akik keresztényként nőttek fel, és olyan béklyókat vettek magukra, amelyek egészen mélyen kötözik őket. A törvénykezés, mint béklyó, megfosztja őket attól, hogy szabad életet éljenek. „Táncolsz? Szeretsz csinosan kinézni? Testi vágyaid vannak? Szeretnél jó munkát egy napon? Szeretnél eljutni valahová a hivatásodban? Szeretnél többet?” Lehet, hogy sokaknak furcsa, hogy valaki ilyeneken fennakadjon, a legtöbben nevetnek is rajta, de aki ilyen közösségben nőtt fel, az tudja, hogy milyen mélységesen megkötözheti az embert a törvénykezés. Ennek hátterében az van, hogy az ördög bűnnek mondja azt, ami nem bűn.
Másik oldalról viszont az ördög nem mondja bűnnek, ami bűn. Ez is hazugság. Ismeritek ott bent a lelketekben az önfelmentés programját? Na az, az ő! Abban is ő működik. A szívünk tudja jól egy adott dologról, amit teszünk, hogy az nem jó, az agyunk azonban folyamatosan mentségeket készít. De a szívünk tudja… És ha a szíved figyelmeztetése nem elég, mert az szubjektív, akkor ott van Isten igéje, ami objektíven néven nevezi a bűnt. Az önfelmentésnek persze nincs korlátja – végtelenségig becsapjuk magunkat. Beszéltem egyszer egy nővel, aki elmondta, hogy hívő emberként azzal a céllal ment el egy gyülekezeti hétvégére, hogy ott imádkozni, böjtölni fog, Istenre fog figyelni. Ezt is tette. De azon a hétvégén összejött egy nős férfival – és következetesen meggyőzte magát arról, hogy ezt a kapcsolatot neki Isten ajándékozta. Mert imádkozott érte, mert számtalan apró jelet úgy értelmezett, mintha Isten ezt az utat helyeselné és erősítené. Nem tudtam rávezetni, hogy Isten törvénye egyértelmű, a házasságtörést házasságtörésnek nevezi. Az önfelmentés akár ilyen lelki, keresztény köntösben is jelentkezhet, de akkor is az van mögötte: az ördög nem mondja bűnnek azt, ami bűn.
Van ennek egy másik oldala is, ezt éppen csak érintem: amikor ellened követtek el dolgokat, amelyek rosszak, gonoszak, és amelyeknek nem lett volna szabad megtörténniük. Ahhoz, hogy az ember ennek a súlyából, béklyójából kiszabaduljon, egy ponton el kell oda jutnia, hogy azt mondja: ez rossz volt, ez gonosz volt, ez istentelen volt – akkor is, ha azt esetleg hívő ember tette, akit szeretsz vagy tisztelsz. Mert csak miután ezt kimondtad, juthatsz el oda, hogy kimondd azt is: én mégis megbocsátom és elengedem. Vannak emberek, akik azért ragadnak bele régi súlyos, nyomorúságos helyzetekbe, mert az ördög nem engedi nekik, hogy néven nevezzék, és rossznak, gonosznak mondják azt a gonoszt, amit ellenük elkövettek. Ez is a hazugság egy formája.
Etikai értelemben vég nélkül beszélhetünk erről. A csalásnak, a hazugságnak, a manipulációnak ezernyi formáját ismerjük. Gondold végig, milyen kapcsolataid vannak emberekkel, barátokkal, házastárssal, munkatársakkal? Őszinte, egyértelmű, világos kapcsolatok ezek– vagy pedig manipulálsz, és hátulról próbálsz dolgokat elérni? Őszintén beszélsz vagy elhallgatsz dolgokat, amiket nem kéne elhallgatni? Előfordul-e, hogy valakit félrevezetsz, mert nem önmagadat adod, és tudod, hogy ő valamit feltételez rólad, de neked eszed ágában sincs a szerint továbblépni? Gondold végig a munkahelyi vagy iskolai etikai kérdéseket: megjelenik-e a csalás, a hamisság? Teszel-e olyan dolgokat, amelyekről a szíved pontosan jól tudja, hogy nem kellene tenned?
Három fontos dolgot szeretnék megemlíteni azzal kapcsolatban, ahogyan a hazugság, a csalás, mint ördögi princípium működik bennünk:
Az egyik, hogy a hazugság, csalás mindig kicsitől indul. Mit mond az ember? „Ó, hát ez belefér!” „Erkölcsileg ez nem olyan nagy dolog.” „Mindenki ezt csinálja.” És tényleg nem olyan nagy dolog, és tényleg mindenki ezt csinálja. Éppen ezért soha nem is fognak elítélni miatta. Csakhogy ha te meg akarod harcolni a harcot, akkor tudod, hogy hiába nem nagy dolog: kaput nyitsz, leoldod az övet. Most kis dolog, de egyre nagyobb lesz, egyre szövevényesebb. Elkezd elfolyni az erő, mert megnyílunk a sötétség, a hazugság princípiuma felé. Elveszíted a világosságot, erőt, a rendezettséget, amit az öv jelent. És a döntő ponton nem fogsz tudni megállni a harcban. Mert leoldottad az övet.   
A másik: a jó érdekében tett hazugság, amikor pusztán a jóért – az általunk vélt jóért, tegyük hozzá – elhallgatunk vagy félreviszünk, csúsztatunk dolgokat. Kérlek, ne tedd! Ne mentsd fel magad! A cél nem szentesíti az eszközt. Az eszköznek is szentnek kell lennie.
S a harmadik: az elkerülhetetlen hazugság kérdése. Tudom, hogy mindennek, amiről beszélek, az életben hihetetlenül nagy súlya van és óriási a nyomás. Van, hogy nehéz felvállalni, hogy felálljunk, és szembe forduljunk az egész körülöttünk lévő világgal. Vállalni az arcunkkal, mások szemében teljesen bolond módon, hogy amit mindenki normálisnak tart, de mi látjuk, hogy tisztességtelen, arról ki is mondjuk. Gyakran jogos a félelem ezekben a helyzetekben, mert óriási lehet az ár. Munkahelyeket lehet ilyen módon elveszíteni. De itt nem egyszerűen morális kérdésekről van szó. Nem arról, hogy valami kis bűn-e vagy nagy bűn. Sokkal fontosabb kérdésről van szó: arról, hogy a hazugság, a csalás ördögi princípium, mi pedig meg akarjuk harcolni a harcot és meg akarunk állni a sötétség fejedelmével szemben. De ha az ő módszereit használjuk, hogyan állhatnánk meg vele szemben? Emlékezzetek, amit így mondtam múltkor: háború van! És a háborúban árat kell fizetni – nem egy jelentéktelen harcocska vagy küzdelmecske ez: háború, harc. „Végül pedig erősödjetek meg, mert a mi harcunk nem test és vér ellen van” – mondja Pál.  
A hazugság nem egyszerűen csak egy szó vagy egy tett. Amikor a hazugság princípiuma működik az életünkben, akkor a hazugságot, a hamisságot öleljük magunkhoz.  Akkor abból vagyunk, abból cselekszünk, abból gondolkodunk, abból tervezünk – ó mennyi mindent megtervezünk ebből! – abból élünk: magunkhoz öleltük! Felöltöztük!
Ezért ez a végső kérdés az: mit akarsz? Mi a célod? Megállni a hitben vagy megmenekülni az áldozathozataltól? Győzni a harcban vagy kimenekülni ennek a harcnak a valóságából, mert túl nagy az ára a megállásnak? Ehhez pedig el kell döntened, kit, mit akarsz magadra ölteni, magadhoz csatolni? A hazugságot, hamisságot, vagy az igazságot, a világosságot, a valóságot?
3. Hogyan övezzem föl tehát az igazság övét?
Egyetlenegy módon: Nézz Jézusra! Kicsoda Jézus? Ő az az isteni valóság, igazság, élet, világosság, aki testté lett és eljött. Azt mondja János evangéliuma eleje: „Őbenne élet volt, és az élet volt az emberek világossága…  és az ige testté lett.” /Jn.1.5. és 14./ Isten a világosság, az igazság, a valóság, aki mindent teremtett, néven nevezett, megalkotott – és Jézus az, aki testté lett, aki emberré lett.
Nézd meg Jézus életét! Olvasd végig pl. Márk evangéliumát, ez másfél-két óra alatt megtehető, és tedd fel ezt a kérdést: ki ez a Jézus? Milyen ez a Jézus, ha az igazság, a tisztesség, a becsület oldaláról nézek rá? Azt fogod látni, hogy messze nem olyan, mint én vagy te! Ő nem ferdítette el az igazságot, nem kötött kompromisszumot, szembement a hazugsággal – ugyanakkor mégis tele van szeretettel, nem ítélkezik, tele van kegyelemmel és együttérzéssel. Jézus azt mondja: „én azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról”. Az egész élete arról szól, hogy az isteni igazságot megmutassa.
Persze azt mondhatod: na és? Mire ment Jézus a nagy igazságával? Ott áll Pilátus előtt, mögötte a zsidók „feszítsd meg!”-et kiáltanak, már csak a római helytartó jóváhagyása hiányzik nekik ahhoz, hogy őt halálra adják. Elhangzik Pilátus cinikus kérdése: „Micsoda az igazság?”  Azt mondja ki ezzel a dölyfös mondattal: én vagyok az igazság, mert enyém a hatalom. Bár tudja, hogy Jézus ártatlan és igaz, politikai okok miatt kiszolgáltatja őt, és megfeszítik. Hát ennyi az igazságnak egy ilyen világban!
Értitek, miért mondtam el Jézus történetét? Mert a mi félelmünk, az elkerülhetetlen hazugság kérdése éppen erről szól. Érezzük, hogy az igazságnak túl nagy az ára. Érezzük, hogy a sötétség és hazugság világában az igazság kudarcra van ítélve. Jézus hiába élte meg az igazságot – mondhatod teljes joggal – megélte, mi lett a vége? A hatalmasok összefogtak a feje fölött és kitörölték őt a világból. A sötétség és a hamisság látszólag győzött.
De a valóság az, hogy végül mégis Isten igazsága és Isten világossága győzött. Mert Jézus feltámadt és megmutatta az igazság győzelmét!
Ha meg akarod érteni és fel akarod öltözni az igazság övét, akkor nem hagyhatod ki ezt az ívet: Jézus az igazságot testesítette meg, meghalt, belehalt az igazságba, de feltámasztotta őt az Atya. Ha ezt nem kötöd össze azzal, hogyan harcoljad meg a hazugság – nem hazugság, csalás stb. kérdéseket a mindennapokban, akkor soha nem fogod tudni megharcolni. Miért? A hazugság atyja kitörölte az élők sorából Jézust, de az igazság Atyja feltámasztotta. Ki a hatalmasabb? Ki az Úr és kié a végső szó? Halálon, bukáson, vereségen át győzelem – ez az evangélium igazságának a természete. Ránk is érvényes: lehet, hogy ára lesz az igazságban való megállásnak, de győzelem fakad belőle. Lehet, hogy félünk, de belemehetünk abba, amitől félünk, mert Jézussal együtt harcolunk és tudjuk, hogy ő a halálon is győztes.
Hogyan állhatok meg az igazságban? Hogyan övezhetem fel? Nagyon egyszerű! Tegyem fel a kérdést magamnak: végső értelemben kié az életem? Végső értelemben kihez tartozom? Mi az örömhír nekem? Jézus csak segítség, hogy a saját céljaimat töltsem be? – Mert akkor el fogom őt hagyni, amikor a saját céljaimat nem érem el. Vagy pedig Jézus a végső számomra, és ezáltal el tudom fogadni az igazságban való megállás árát? Megharcolni akarom a harcot, a hitnek harcát – vagy csak túlélni akarom Jézussal az életet? Nem lehet nem kiélezni ezt a kérdést.
Gondolom, Isten Lelke szorongat benneteket is, hol vagytok érintettek a hamisság, hazugság, csalás világában. Mindannyian érintettek vagyunk. Ahol ezt tetten éred, ahol Isten Lelke rávilágít az érintettségünkre, azt a hazugságot, csalást mondjuk ki Neki! Hozzuk elé! Lássuk meg, hogy ezért is meghalt! Ennek a büntetését is magára vette. És azért támadt fel, hogy ebből szabaddá tegyen minket. Ne félj, hogy túl nagy lesz az ár, túl sokba fog kerülni – neked! Vállald! Ezt jelenti kereszténynek lenni. Ez a keresztény gyülekezet küldetése. Ezt jelenti világítani Európa városaiban, egy olyan kontinens életében, ahol egyre kevésbé lehet tudni, mi jó és mi rossz, mihez tartsuk magunkat és mihez ne. Jézus Krisztus az igazság. Hálával, örömmel öleljük magunkhoz! Csatoljuk fel az igazság övét, hogy megállhassunk a gonosz ellen azon a napon!

„Végül pedig” – tér rá a levél befejezésére az apostol. Egy nagyobb írás végén lehetséges néhány kevésbé fontos dolgot említeni; mintegy lekerekítésként. Ne feledjük azonban, hogy az efézusi levél sokkal inkább igehirdetés, mint hagyományos levél. Ami pedig a végére marad, az nem a dolgok „elvarrása”, hanem mindenek összefoglalása. Hallottátok, hogy Isten megáldott titeket minden lelki áldással a Krisztusban; minden gazdagság a tiétek. Hallottátok – újra! – az örömhírt, hogy halottak voltatok bűneitekben – De Isten Krisztusban életre keltett; hogy távolvalók, Isten népétől elkülönítettek voltatok, de Isten Krisztusban közel hozott, sőt, népébe, családjába fogadott titeket. Láttátok, mit jelent méltó módon élni ehhez az elhíváshoz: mint felnőtt gyülekezet egységben, és mégis, mindenki a lelki ajándékai szerint az egész test épülésére különféle módon, de együtt szolgálva. Meghívást kaptatok a világosságban való járásra, a szent életre, majd láttátok, hogyan újulnak meg a kapcsolatok azáltal, hogy Szentlélekkel beteljesedve alárendelitek magatokat egymásnak. „Végül pedig…” – vajon mi jön még? Mi van még az apostol szívén? Mit akar legvégül a hallgatói szívére helyezni, hogy az velük maradjon, arra emlékezzenek? A válasz meglepő: végül pedig legyetek tudatában annak, hogy háború van! Hogy mindezzel együtt, mindezek által, mindezek között egy óriási, hatalmas, kozmikus háborúban vagytok. Az ellenség pedig sötét, mocskos, gonosz, és mindent megtesz azért, hogy ne álljatok meg, nem maradjatok meg ebben a hitben. Végül tehát erősödjetek meg, készüljetek fel a harcra, hogy ne vesszetek el! Mert háború van!
Ez tehát nem a nyugalom és béke üzenete. Nem, és mivel a keresztény gyülekezetnek, a felnőtt gyülekezetnek tudnia kell erről a harcról, meg kell vívni a küzdelmet, nyolc igehirdetésben foglalkozunk a lelki vagy szellemi harc témájával. A mai témánk tehát, még egyszer: háborúban vagyunk! Lássuk először, mi ez a háború; másodszor, ismerjük meg az ellenséget; harmadszor nézzünk szembe azzal, ami a harc megvívásához szükséges.
I. Tudatosítsuk, hogy háború van!
Először lássuk meg, hogy amiről az apostol beszél, teljes összhangban áll a korábban elhangzottakkal. Az evangélium kibontása során nem itt találkozunk először az erőkkel és hatalmakkal, a sötétség világának fejedelmeivel, a gonoszság lelkeivel, amelyek a Sátán seregéhez tartoznak. Azt olvastuk, hogy Isten Krisztust, miután feltámasztotta a halálból, „jobbjára ültette a mennyekben, feljebb minden méltóságánál és hatalmasságánál, minden erőnél és uralomnál…” (1.21) Jézus Krisztus Úr minden földi és földön túli hatalom felett. A „mennyekben” jelenti itt azt a láthatatlan, lelki-szellemi világot vagy dimenziót, ahol Isten, az ő angyalai, valamint a démoni világ erői vannak. Ugyanakkor ezek azok a hatalmak, erők, amelyek uralma alól mi is szabadulást nyertünk: „Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben egykor éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik.” (2.1-2). Végül a keresztény gyülekezet - az a közösség, amelynek tagjait Krisztus kihozta a sötétség fejedelmének hatalma alól – küldetését így fogalmazza meg Pál: „hogy ismertté legyen most az egyház által a mennyei fejedelemségek s hatalmasságok előtt az Isten sokféle bölcsessége.” Tehát a Krisztusban való közös életünk által nemcsak a földi, hanem a mennyeiek világa is meglátja Isten győzelmét Jézus Krisztusban. De ezek a hatalmak ezt nem akarják, és ezért, ha tetszik, ha nem, azzal, hogy Krisztuséi lettünk, részévé lettünk ennek a kozmikus harcnak. Egyértelműen és visszavonhatatlanul a győztes oldalán, de ez nem jelenti azt, hogy a harc nem súlyos. Jézus Krisztus egyháza Jézus Krisztus harcának részese.
Ezért, másodszor, tudatosítanunk kell magunkban azt, hogy ebben a kozmikus küzdelemben állunk. Ez pedig semmiképpen sem könnyű és magától értetődő a mai nyugati embernek, hiszen a modern világkép és a bibliai világkép közel sem azonosak. Pál apostol hallgatóinak – amint a világ számos kultúrájában ma is így van – nem volt kérdésük azzal kapcsolatban, hogy a láthatatlan világ és különféle szellemi erők léteznek. A mai kor emberének azonban ez kérdéses; vannak, akik a modernista felfogásban gondolkodnak (szellemek, démonok? – ez babona, tudatlanság). Ugyanakkor növekszik azoknak a száma is, akik minden józanság és kritika nélkül hisznek el mindenféle ezoterikus tant. Bennünket Isten igéje kell, hogy eligazítson ebben. Jézus egyértelműen beszél arról, hogy azért jött, hogy az ördög hatalmát lerontsa. Világos, hogy démoni erőkkel konfrontálódik, embereket megszabadít, és követőit is felhatalmazza erre. Semmi nem jogosít fel bennünket, Jézus mai követőit arra, hogy mindezt „Jézus babonás világképébe” utaljuk. Ő valóságos szellemi erővel – mint Isten Fia, a Szentlélek által felhatalmazva – a valóságos gonosszal csap össze, és halálával és feltámadásával végleg győzelmet szerez a Sátán és seregei felett. Ha ezt eddig, Krisztus követőjeként, nem láttad, vagy bizonytalan voltál vagy egyszerűen csak nem merted elhinni (mert egyesek megmosolyognának miatta, vagy mert éppen túl ijesztőnek tűnik), itt az idő, hogy felnyíljanak a szemeid. Harcban állsz, és jobb, ha ezt időben tudatosítod magadban. A következő idézet talán segít túllépni a mesterkélt intellektuális finomkodáson: „Erény, ha nem hiszünk olyan dolgokban, amelyek nem léteznek. De veszélyes, ha azokat nem hisszük, amelyek a mi korlátozott kategóriáinkon kívül esnek." (Wink, Naming the Powers, 4.)
Háború van! És hogy miért olyan fontos, hogy ezt tudatosítsuk magunk számára? Azért, mert ha nem tudjuk, annak súlyos következményei vannak. Martyn Lloyd-Jones mondta: „Bizonyos vagyok abban, hogy az egyház ma tapasztalható gyengeségeinek egyik fő oka az, hogy megfeledkeztünk az ördögről. Minden probléma gyökerét önmagunkban keressük: napjainkban annyira eluralkodik a pszichologikus szemléletmód, hogy megfeledkezünk az ördög létezésének tényéről, az ellenfélről és vádlóról, s az ő tüzes nyilairól." (John Stott, Az efézusi levél, 227) Tudod, ha fogalmad sincs arról, hogy háború van, meg fogsz ijedni, rettenni, amikor a gonosz első tüzes nyila becsapódik. Nem tudod, mi történik, csak azt, hogy baj van, és olyan bénult letargiába és önsajnálatba esel, hogy mozdulni nem bírsz. Mint egy katona, aki nem tudja, miért katona. Nagy csinnadrattával felavatták, gyönyörű egyenruhát kapott, elmasírozott a síró és integető leányok előtt… és amikor a fronton az első ágyúlövés eldurran, és mellette csapódik be a löveg, méltatlankodik, hogy nem erről volt szó… Háború van! És ezt tudni kell ahhoz, hogy megálljunk, sőt, ahhoz, hogy odaszánt, fegyelmezett keresztény életet éljünk.
Egy katona csak akkor tud harcolni, ha tudja, hogy háború van. De ha tudja, hogy háború van, felkészül, felölti a fegyverzetet, és mindig készen áll. Erre hív az apostol: legyünk mindig készen, erősödjünk meg, öltsük fel a fegyverzetet, mert háború van. A nagykorú gyülekezetnek látnia, értenie kell ezt a harcot. A keresztény hit nem individualista, nem a mi egyéni, lelki ügyünk, segítségünk, megoldásunk. Látnunk kell, hogy azzal, hogy Jézus Krisztus megváltott bennünket, egy a mi egyéni életünknél sokkal nagyobb közösség valamint harc részesei lettünk. Ezért a magunk személyes küzdelmeit is így kell látnunk. Ez erőt ad, mozgósít, lelkesít. Nem lehetünk olyanok, mint a katona, aki ködben harcol, és fogalma sincs arról, hogy hol van a front, mi az ő harcának az értelme, és hol vannak a többiek. Legyünk készen, legyünk éberek!
II. Ismerjük meg az ellenséget!
Pál apostol nem akarja a gyülekezetet ijesztgetni, de kellőképpen őszinte ahhoz, hogy felébressze őket. Az ellenség tudniillik nem játszótárs, nem tréfál. Martyn Lloyd-Jones ezt írja róla: „A lehető legkönyörtelenebb, legalattomosabb, legintelligensebb és leghatalmasabb ellenséggel szembesülsz, aki bármelyik oldalról meg tud támadni.” (Igehirdetés, „The Wiles of the Devil”) Ez az ellenség nem „test és vér”, azaz nem emberi, mindennapi valóság. Gyakran azt hisszük, emberekkel, helyzetekkel, rossz struktúrákkal, akár elnyomó rendszerekkel van dolgunk, és mindez valóban beletartozik az apostol felsorolásába: erők és hatalmak, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei. Azaz a gonoszság erői megjelennek társadalmi struktúrákban is (egy diktatórikus, kegyetlen állam; rendszerek, amelyek fenntartják az emberkereskedelmet, prostitúciót, kábítószer terjesztést; stb.), de mégis ezektől függetlenül is létező szellemi hatalmakról van szó. Stott három dolgot hangsúlyoz velük kapcsolatban: erősek, gonoszak, és ravaszak.
Az "erők és hatalmak" kifejezhetnek valamiféle hierarchikus rendet a démoni világban, de erről nem sokat tudunk, és nem is ez a fontos. Lényeges ugyanakkor, hogy az elnevezések rámutatnak, hogy ezeknek a hatalmaknak valós erejük van. A másik alapvető tulajdonságuk, hogy gonoszak. Hatalmukat, erejüket rosszra és pusztításra használják. Gyűlölik a világosságot; a sötétség az életelemük, a bűn és a hazugság/hamisság sötétsége. Krisztus világosságától, igazságától rettegnek. Végül pedig ravaszak. A 11. vers "az ördög mesterkedéseit" nevezi néven. Az eredeti görög szóból származik a metódus szavunk. A jelen katonai kép által meghatározott kontextusban stratégia, sőt, hadicsel értelemmel bír. Ravasz, kreatív, és alattomos az ellenünk való támadásban – de nem kiismerhetetlen és leleplezhetetlen. (2Kor.2.11: „Az ő szándékai ugyanis nem ismeretlenek előttünk.”) Éppen azért fogunk több hetet szentelni a lelki harc témájának az istentiszteleteken, hogy megismerjük módszereit, és Krisztussal győztesen harcoljuk meg a harcot.
Beszélhetnénk most a Sátán támadásának klasszikus formáiról, mint például, hogy vádol – a megbánt bűnöket újra felhozza; vagy éppen megoszt, irigységet, viszályt kelt Isten népében, és szétfeszíti az egységet, a szeretetközösséget. Érdemes lenne kitérni arra, hogy a lelki harc sohasem marad lelki – döntésekben, cselekedetekben ölt testet, hiszen végső célja pusztítani, rombolni, ami nemcsak a fejünkben történik. Talán ma ezt sokan kevésbé látják fontosnak, de a hamis tanítás, tévtanítás is a gonosz támadásának egy formája (lsd. pl. 1Jn. 2.22). Most mégis néhány olyan konkrét példát szeretnék hozni, amikor az ördögi támadás a fejünkben, a gondolatainkban zajlik, vagy néha még megfoghatatlanabb módon, a bensőnkben.
Van, amikor megfoghatatlan módon rád telepszik a sötétség, mint érzés. Elfogja a szívedet a rémület, a kétségbeesés, és nem tudod, mi történik. Nincs különösebb kiváltó oka a körülményeidben, nem vagy klinikai értelemben depressziós, nem vagy kimerült. Az is lehet, hogy mégis egy apró kudarc vagy bosszúság váltja ki, de annyira elural a reménytelenség vagy a félelem, hogy magad sem tudod, miért van ez. A bénító, jeges félelem lelke a gonosz lelke. Fel kell ismerned, hogy ilyenkor ő támadja a gondolataid, az érzelmeid.
Más gonosz gondolatok is gyötörhetik az embert. Kísértő, kényszeres gondolatok (miközben alapvetően nincsenek problémáid a kényszeres gondolatokkal). Megjelenhet ez a támadás a halál, a gyűlölet, vagy éppen tisztátalan, pornográf gondolatok formájában. És te küzdesz, hogy milyen ember vagy, milyen keresztény vagy – keresztény vagy-e egyáltalán? – ha ilyen indulatok, ilyen mocsok lakik benned. Csak egy lépés a kísértés, hogy nem is vagy Isten gyermeke, vagy nincs Isten, és az egész, amit hittél, bolondság. Honnan tudod, hogy az ilyen gonosz vagy mocskos gondolatok a gonosz támadása? Onnan, hogy utálod őket. Ha nem akarod, hogy ott legyenek, ha gyűlölöd őket – és nem örömöd találod bennünk, nem kényezteted magad ezekkel – akkor teljesen világos hogy az ördög támadása mindez. Ekkor kell tudni megharcolni a harcot, amelynek az alapja az, hogy én nem vagyok azonos ezekkel a gondolatokkal.
Végül egy szó még arról, amit Pál úgy nevez, hogy a „gonosz nap.” A gonosz támadása folyamatos, de amennyiben beszélhetünk stratégiáról, azt is látnunk kell, hogy vannak speciális időszakai is a támadásnak. A „gonosz nap” az, amikor különösen is nagy teher nehezedik ránk. Talán, mint Jób történetében, ahol az egyik csapás éri a másikat… Amikor hirtelen „összejön minden”, és egyik nehézség, nyomorúság, rossz hír követi a másikat. Ilyenkor különösen is sebezhetőek vagyunk, ebben felismerhetjük, hogy az ördög ránk zúdítja tüzes nyilat. Álljunk ezért egymás mellé a csapások idején, támogassuk és bíztassuk egymást!
III. Vívjuk meg a harcot!
A háború zajlik, az ellenség erős, gonosz és ravasz, de mindezt nem azért halljuk, hogy kétségbeessünk, hanem azért, hogy vívjuk meg a harcot. Pál apostol célja, hogy a gyülekezet megálljon (a kifejezést háromszor is elhangzik!) az ördög minden mesterkedésével szemben. Segít, ha újra magunk elé képzeljük a küzdő katonát. Meg kell állnia a harcban, lábait biztosan megvetve, minden kétségtől, minden bizonytalanságtól mentesen. Amint meginog, amint kibillen a pozíciójából, amint hátrálni kezd félelmében, elveszítette a harcot. Még jobb, ha nem egy katonát –a keresztény embert – hanem egy hadsereget, a gyülekezetet látunk magunk előtt. Álljatok meg a gonosz napon! Ehhez két dolog szükséges, mondja az apostol: a megerősödés, valamint az Isten fegyverzetének felöltése. Ez utóbbiról beszélünk a következő hetekben, most figyeljünk arra, amit az erőről mond az ige.
„Erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében.” Hadd emlékeztessek újra a korábbiakra. Amikor az apostol ezt mondja, ugyanazt a három kifejezést használta, mint amikor Isten rajtunk való „mérhetetlenül nagy hatalmáról” beszélt, amelynek erejével munkálkodik Krisztusban, a feltámasztásban és a maga jobbjára ültetésében (1.19-20). Istennek ez a hatalmas ereje a Krisztusban elérhető a számodra, megvan, jelen van – erősödj meg tehát benne! A harc megvívásához az első lépés, hogy felismered, megvan hozzá a felhatalmazásod, elérhető számunkra Jézus Krisztus ereje. Nem elég ezt, mint tant, mint igazságot elfogadni, meg kell tanulnod ezzel élni. Egy történettel fejezem be, amelyet Leanne Payne amerikai lelkigondozó írt le. (Leanne Payne, Healing Presence, 103-106)
Leanne Payne fiatalkorában pszichiátriai intézetben dolgozott egy ideig. Az osztályon férfiak voltak, akik hangokat hallottak, hallucináltak, és szinte kézzel fogható volt a sötétség. Egy valaki vodoo varázslást gyakorolt, és nyíltan beszélt a keresztények iránti gyűlöletéről, valamint arról, hogy démonokat küld, hogy megtámadják őket. Leanne Payne szerint ezzel a férfival volt összefüggésben, amin ő keresztülment – kilenc hónapig gyötrődve. Egy alkalommal, amikor becsukta maga mögött az intézet kapuját, mintha valami a vállán ült volna, szólt: „Nézd!” – Ahogy odanézett, mintha egy keresztet látott volna, majd ezt hallotta: „Milyen nevetséges!” Teljesen összezavarodva, megkeveredve szaladt át a parkon, gondolva: „Nem lehet igaz. Olyan vagyok, mint ők. Hallucinálok, hangokat hallok.” Innentől, ha belépett egy templomba, és meglátott egy keresztet, Istent gyalázó hangokat hallott és Istent gyalázó képeket látott; félelmetes fallikus szimbólumokat. Mindez ijesztő gonosz jelenlét érzésével járt együtt. Az értelmét támadta hazugságokkal, hogy ezen keresztül súlyosan megterhelje, vádolja a lelkét. Sokat imádkozott, és senkit sem ismert, aki segíteni tudott volna neki. Mindeközben tudta, hogy az ő problémája nem fizikai, vagy mentális (akiknek valóban orvosi segítségre van szüksége), hanem lelki-szellemi. Éjjel-nappal kiáltott az Úrhoz. Egy könyv segítségével felismerte, hogy mi zajlik benne. Így ír erről: „Ezek a szavak azonnal megvilágosították könyörgésemet. Arra tényre vezettek vissza, hogy valaki más él bennem (Krisztus), és ő akkor is ott van, amikor én a legkevésbé érzékelem jelenlétét. ... Ezzel a tudással arra is rájöttem, hogy a probléma nem az én értelmem vagy szívem állapota vagy helyzete, hanem kívülről, a lelkem vádlójától érkező zaklatás. A kétség leghalványabb árnyéka nélkül tudtam, hogy nagyobb az, aki bennetek van, mint az, aki a világban van. Akkor Istenhez kiáltottam: „Uram, vedd el tőlem ezt. Küldd el ezt a mocskos, borzalmas dolgot.” – De az Úr azt mondta: „Nem. Te tedd meg!” Akkor tanultam meg, hogy mi a lelki-szellemi tekintély. Istenre fókuszálva, és arra, hogy bennem él, hatalmat gyakoroltam a gonosz lélek felett, amikor megmutatkozott, és megparancsoltam neki, hogy távozzon. Néhány hónap után, amint ezt tettem újra és újra, - ami intenzív képzés volt arról, hogy mit jelent a középpontunkból cselekedni, ahol Krisztus lakozik – teljesen szabad voltam a zaklatástól.” (106)
Erősödjünk meg az Úrban, és az ő hatalmas erejében! Álljunk meg a harcban! Mindez lehetséges, hiszen Jézus Krisztus győzött minden erő és hatalom felett, és ez a győzelem – a Szentlélek erejében – adatik nekünk, adatik a felnőtt gyülekezetnek. Kérjük, hogy egyre jobban felismerjük, és hogy ő maga tanítson minket a harcra. ÁMEN!
Lovas András

Mit jelent felnőtt gyülekezetként élni, nagykorú gyülekezetnek lenni az otthon és a munka világában? Az efézusi levél a nagykorú gyülekezetről szól. Pál apostol szédítő magasságokat járt be, amint – Jézus Krisztus evangéliuma alapján – Isten népéről, a keresztény egyházról, a gyülekezetről beszélt. Isten Krisztusban egy új emberiséget teremtett – de hol látjuk ezt az új emberiséget, Isten új társadalmát? Ez a közösség annak a jele, hogy Isten egy napon Krisztusban egybefoglal mindeneket – de hol válunk jellé ebben az értelemben? A nagy titok, hogy ez a közösség – a mi gyülekezetünk is – Krisztus teste, sőt, „teljessége annak, aki teljessé tesz mindent mindenekben” (1.23) – de vajon hol ölt testet e titok? A válasz, hogy nem kizárólag és nem elsősorban az istentiszteleti összejövetelünkben, hanem a mindennapi életünkben, azt otthon és a munka világában, a megújult kapcsolatokban.
Figyeljük meg az efézusi levél gondolatmenetét! Az előző szakasz felszólítása az volt, hogy teljetek be Szentlélekkel, azaz Jézus Krisztus Lelkével. Ezt az istentiszteleti összefüggésbe helyezi az apostol: „mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak…” (5.19) Amikor együtt vagytok, ünnepeltek, magasztaljátok Istent, hálát adtok, énekeltek és egymást is bátorítjátok, beteltek Szentlélekkel. De hova vezet mindez? Oda, amit ma olvastunk: az otthon, a munka világába, átformálódott, megújult emberi viszonyokhoz. A Szentlélekkel betöltött gyülekezet tagjai –éppen ezen isteni csoda jelenlétében – másképpen kezdik megélni a maguk legmélyebb, legmeghatározóbb kapcsolatait. John Stott írja, hogy az ember alapvetően szexuális lény – és itt férj és feleség kapcsolatáról olvasunk; az ember természete szerint az időben élő lény – és itt az egymást követő generációk, szülők és gyermekek kapcsolatáról olvasunk; az ember lényegileg anyagi lény – és itt a munkával találkozunk (Stott, God’s New Society, 214). Minden, ami igazán meghatároz, ami a legmélyebben hozzánk tartozik, más fénybe kerül Krisztus által. Lássuk hát, mit mond az ige megújult kapcsolatokról a házasságban, a szülők és gyermekek, valamint szolgák és urak viszonylatában. Nem a részletekről, hanem a megújult kapcsolatok természetéről kívánok szólni a következők mentén: 1. Egyenlőség és/vagy engedelmesség? 2. A vezetett - lehetséges-e engedelmeskedni? 3. A vezető - lehetséges-e szolgálni?
I. Egyenlőség és/vagy engedelmesség
Férjek és feleségek, szülők és gyermekek, urak és szolgák (!) kapcsolatának hierarchikus, a mai elvárásoktól egészen távol álló, sokaknak idegen leírását olvassuk. A mai ember reakciói jellemzően hevesek, az értetlenség vagy tiltakozás azonnali, annyira nem tudunk mit kezdeni azzal az egyenlőtlenséggel, igazságtalansággal, amelyet ebben a szakaszban látni vélünk. Ezért kell hangsúlyozni azt a verset, amely a Szentlélekkel való beteljesedés, és a kapcsolatokra vonatkozó konkrét tanítás között áll: „Engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében.” Amíg ennek a lényegét nem ragadjuk meg, addig nem érdemes tovább menni, hiszen ez a vers bevezeti, sőt, értelmezési keretbe helyezi mindazt, amit majd olvasni fogunk. A Szentlélekkel teljes közösséget tehát arra hívja az apostol, arra hívja maga Jézus, hogy egymásnak rendeljék alá magukat Jézus tiszteletében, szeretetében. Mit jelent ez? Az, amit máshol így fogalmaz az apostol (és már most hallgassuk úgy, mint férjek és feleségek, szülők és gyermekek, főnökök és beosztottak): „Semmit ne tegyetek önzésből, vagy hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel…” (Fil. 2.3-7a) Amikor Jézus Lelke betölt, amikor ő irányít és ő határozza meg legmélyebb motivációink, akkor jézusi indulat, jézusi hozzáállás születik bennünk, amelynek lényege, hogy nem magunkat, hanem a másikat helyezzük az előtérbe. Ezt jelenti az, hogy engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében – szolgáljátok egymást, nézzétek a másik hasznát. Ez az a nagyobb mező, az a tágabb terület, amelyen belül hamarosan hallunk arról, hogy a feleségek, a gyermekek, a szolgák engedelmeskedjenek a férjüknek, a szüleiknek, az uruknak.
Az evangélium tehát olyan egyenlőséget teremt, ami a korabeli világban ismeretlen volt. A keresztény gyülekezetben minden ember egyenlő Isten előtt. Forradalmi, hogy egymásnak rendeljék alá magukat. Forradalmi, ahogy – majd látni fogjuk – Pál megszólítja a férfiakat, a szülőket, az urakat is ennek fényében. Felfoghatatlan, hogy a feleségnek, a gyermeknek, a szolgának nemcsak a kötelességét írja le, hanem – fogalmazzunk így – a jogait, a méltóságát is. Jézusban teljesen átformálódnak a gyülekezet tagjainak a kapcsolatai.
Ugyanakkor a teljes egyenlőségen belül megmarad a szerepek különbsége. Mert más a férfi szerepe, és más a feleségé, más a gyermeké és más a szülőé; más a főnöké és a más a beosztotté. Mindezt nem eltörli az evangélium, hanem a helyére teszi. Létezik egyfajta Istentől való rend, hierarchia, ami az Isten előtt való egyenlőségen, az egymásnak való szolgálaton belül megmarad. Ha az egyenlőség a korabeli világban volt újszerű, a szerepek különbségének hangsúlyozása a mi kultúránkban lett idegenné. Férfi és nő, szülő és gyermek, főnök és beosztott – mi jut ma eszünkbe? Egyre inkább, egyre többeknek elnyomás és kihasználás, csalódás és küzdelem, manipuláció és fájdalom. És ezért egyre erősebbek azok a hangok, amelyek a kiutat a szerepek eltörlésében látják. De a bibliai-evangéliumi válasz valami egészen más. Egyenlőség és különbség, Istentől való egység és a tőle való szerepek megélése. Mindez az egymásnak való engedelmesség krisztusi valóságában.
II. A vezetett – lehet-e engedelmeskedni?
Vizsgáljuk meg először, mit mond az ige a megújult kapcsolatokról azoknak, akik e három kétszereplős viszonyulásban a gyengébb oldalán állnak, és akiket most nevezzünk a vezetettnek. Mit mond tehát a feleségeknek, a gyermekeknek, és a szolgáknak? Nem meglepő a válasz: mindhárom csoportnak azt mondja, hogy engedelmeskedjenek, rendeljék magukat alá annak/azoknak, akik a vezetőik. Ugyanakkor ehhez a felszólításhoz mindhárom esetben tartozik még valami: „Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, mint az Úrnak…”; „Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban”; és végül: „Szolgák! … Engedelmesedjetek földi uraitoknak olyan tiszta szívvel, mint a Krisztusnak. … Jó akarattal szolgáljatok, mint az Úrnak, és nem mint embereknek…” Az engedelmességre való felhívás tehát sohasem önmagában áll, mindig kapcsolódik hozzá a „mint az Úrnak”, vagy „az Úrban” kitétel. Mi ennek a jelentése?
A feleségek bizonyosan nem úgy engedelmeskednek férjüknek „mint az Úrnak”, hogy isteni rangra emelik őket, és feltétlen engedelmességet mutatnak. A gyermekek sem tekinthetnek istenként szüleikre – ebből hamar kinőnek. Mit jelent a felszólítás a szolgák esetében? Először is, jegyezzük itt meg, hogy Pálon nem lehet számon kérni, miért nem a rabszolgák felszabadítása mellett foglalt állást. A korabeli társadalom működésének ugyanúgy része volt a rabszolgaság (nyilván elítélendő) intézménye, mint ahogy ma velünk van az elektromosság. Elképzelhetetlen volt a világ e nélkül. Amit Pál tesz, az a rabszolgaság átalakítása az evangélium által. Őket tehát arra hívja, hogy végezzék munkájukat, mint akik Krisztusnak, és nem embereknek szolgálnak. Ne látszat-, hanem valóságos munkát végezzenek – éppen Jézus, az igazi Uruk miatt.
Szóval engedelmeskedjetek – de mint az Úrnak. A keresztyén gyülekezethez tartozó feleségek, gyermekek és szolgák figyelmét Jézusra irányítja Pál. Ki ez az Úr, ki ez a Jézus, akiről az apostol beszél? Azt mondta eddig a levélben, hogy őbenne áldattunk meg minden lelki áldásokkal; őbenne történt, hogy halottak voltunk és életre keltünk; ő az, aki távollévőből közelvalóvá tett minket; őbenne van bátorságunk és szabad utunk az Atyához (3.12); az ő szeretetének ismerete növekszik bennünk (3.17-19)… Gondolkozz el egy pillanatra, hogyan éled te meg ennek a Krisztusnak való engedelmességet? Mit jelent neked magadat alárendelni Jézusnak? Mit jelent őt tisztelni? Az, hogy vezetettek tudjunk lenni – feleségként, gyermekként, beosztottként – a következő kérdéshez irányít: Ismerjük-e, mit jelent Jézus Krisztusnak engedelmeskedni? Van-e ebben tapasztalatunk, előrelépésünk, növekedésünk? Mert ha ismerjük őt, akkor az engedelmességhez mély hála, öröm és bizalom kapcsolódik bennünk. Jézusnak engedelmeskedni nem félelmetes, hanem jó. Sokszor nehéz a természetünk, a hitetlenségünk miatt, de mégis, ha Krisztusban vagyunk, alapvetően jó dolognak tartjuk.
Talán kezdjük érezni: a megújult kapcsolatok egy radikálisan új és más világot jelentenek. Egy olyan valóságról, egy olyan lelki erőtérről van szó – Szentlélekkel beteljesedett gyülekezet! – amelyről két magától értetődő, de abszolút fontos dolgot kell állítanunk: ez a világ nem létezik Krisztuson kívül – de ez a világ igenis létezik Krisztusban! Nélküle ez az egész értelmezhetetlen, elérhetetlen – de benne megvalósul. És ezt azért hangsúlyozom, hogy lássuk, amit olvasunk nem törvény, nem feladat, amit nagyon nehezen talán elérünk. Hanem örömhír, hogy Jézusban tanuljuk az engedelmesség jó ízért, önmagunk odabízásának szabadságát, hogy Jézusban tanulhatunk vezetettek lenni. És ezt mindannyiunknak tanulnia, gyakorolnia kell. A legtöbben különböző szerepeket töltünk be, és ezért biztosan vannak területek, ahol vezetettek vagyunk akkor is, ha más szerepeinkben vezetők vagyunk. Mindannyiunkak kérdés, hogy tudunk-e vezetettek lenni? Tudunk-e ismerni, bízni, ráhagyatkozni? Mindannyian Krisztus menyasszonya vagyunk, aki a vőlegényre, a fejre bízza magát, és engedelmeskedik neki.
Nevezzük néven konkrétan is, mit jelent ez. Elfogadjuk-e, hogy vannak helyzetek, amelyeket nem szeretünk, amelyekkel nem értünk egyet, és amelyek mégis Krisztus akaratát közvetítik számunkra? Felnövekedő gyermekként szüleink döntése, feleségként férjünk meglátása, iránymutatása, beosztottként főnökük elvárása – lehet Istentől való rend? És mivel nyilván ők nem tökéletesek, ebben még az is benne van, hogy – amennyiben nem nyilvánvalóan Isten elleni lázadás, bűn, amerre vezetnek – még akkor is tiszteljük őket, mint vezetőket, ha tévedhetnek, ha tévednek… Hiszen a Jézus iránt való engedelmességünkhöz hozzátartozik, hogy tiszteljük azt, akit vezetőként mellénk rendelt. Képzeld el, hogy valamiben nem értesz egyet a férjeddel, nem sikerült közös döntésre jutni, de nem lehet tovább várni, valamerre el kell indulni. És te elfogadod a döntését, tiszteletben tartod, rá bízod magad. Nincs veszekedés, kiborulás, manipuláció, vita… És, igen, kiderül, hogy nem jól döntött. És nincs szemrehányás, vádaskodás, nemek harca. Mindketten tanultok belőle, és épül, mélyül a kapcsolatotok. Ezt jelenti Krisztusban vezetettnek lenni.
Térjünk rá most a másik oldalra, a vezetők oldalára.
III. A vezető – lehetséges-e szolgálni?
Férjek, szülők (különösen apák), és urak! A megújult kapcsolatban az ige a vezetőket is megszólítja. Annyira így van ez, hogy valójában egyszerre kellene beszélni mindkét csoportról, hiszen hogyan engedelmeskedjenek a vezetettek „mint az Úrnak”, ha a vezetők nem „az Úrban” gyakorolják a vezetést? És talán felmerül a kérdés, hogy miért a „gyengékkel”, és nem az „erősökkel” kezdtük, miért az engedelmességről beszéltünk először? Azért, mert egyrészt először mindenki a vezetett szerepét kell, hogy megtanulja az életben, valamint a Jézussal való kapcsolatban mindenkinek mindig engedelmességet kell gyakorolni, másrészt, mert Pál is őket szólítja meg először. Vajon miért ezt a sorrendet követi az apostol? Miért nem beszél először a hatalmaskodásra hajlamosakhoz, hogy letörje hatalmaskodásukat, hiszen ezután talán könnyebb lenne irántuk való engedelmességre hívni? Feltételezésem szerint azért követi Pál ezt a sorrendet, mert először megerősíti a korabeli rendet, azt, amit mindenki magától értetődőnek tartott: az asszony, a gyermek, a szolga engedelmeskedik. Tehát nincs ebben semmi különös. Ami különös, ami felforgató, és amiről újat és többet mond az apostol, az a vezetőket, a hatalommal felruházottakat címzi. Az igazi kihívás őket éri!
Lássuk, mi a közös abban, amit a férfiaknak, a szülőknek és az uraknak mond. „Férfiak! Úgy szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjével az ige által megtisztítva megszentelje, így állítja maga elé az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt vagy ránc, vagy bármi hasonló, hanem hogy szent és feddhetetlen legyen.” Halljuk ezt? Ennél szebbet nehéz a vezetésről és a házasságról írni… Hogy a férfi úgy szereti a feleségét, úgy él a hatalmával, úgy vezet áldozatos szeretettel, ahogy Krisztus élt a hatalmával irántunk? Lemondott a hatalmáról, és önmagát adta értünk, és így szolgált a hatalmával, hogy bennünket megtisztítva, megszentelve maga elé állítson? És az a férfi hatalommal való élésének a modellje? A megújult kapcsolatban lehetséges, hogy a férfi feladata úgy táplálni, gondozni a feleségét, hogy az a maga lényében kibontakozzon és elérje egyre inkább azt, amire Isten teremtette?
„Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.” Ilyet mondani a korabeli társadalomban? Az apákat helyreigazítani, hogy ne éljenek vissza a hatalmukkal a gyermekeik iránt? Hogy ne törjük össze őket, hogy ne keltsünk bennük keserűséget, hogy ne fenyítsük őket túlzott szigorúsággal, hogy ne állítsuk őket elérhetetlen célok elé és elhordozhatatlan terhek alá, hogy ne ítélgessük őket feleslegesen, hogy ne alázzuk meg őket, hogy ne legyünk érzéketlenek irántuk…? És közben mégis neveljünk, vezessünk úgy, hogy a gyerekek az Úr tanítása szerint növekedjenek? Látjuk, hogy a hatalommal való élés, a vezetés, hasonló az előzőhöz? Minden szülő azt szeretné, ha a gyermeke kibontakozna, egészséges, Krisztusban érett emberré lenne.
„Ti pedig urak … hagyjátok a fenyegetést, mivel tudjátok, él a mennyekben az Úr, aki nekik is, nektek is Uratok…” Ez nagyon erős. Lényegében azt mondja, hogy azért ne fenyegessétek a szolgákat, ti urak, mert egy másik viszonylatban ti is szolgák vagytok, hiszen él az Úr a mennyben. Bánjatok jól, bánjatok emberségesen, bánjatok tisztelettel a beosztottal. Isten előtt egyenlők vagytok!
Mit mond tehát a vezetőknek? Azt, hogy - Jézushoz hasonlóan - használjuk a vezetést szolgálatra, azok szolgálatára, akik ránk bízattak. A kérdés pedig, ahova ez elvezet bennünket, hogy ismerjük-e, megtanultuk-e, tanuljuk-e, mit jelent Krisztussal együtt a hatalommal szolgálni? Lehetséges-e a vezetéssel szolgálni, másokat felépíteni, mások javát és hasznát keresni? Krisztusban igen!
Ha így van, két kérdést érdemes feltenni magunknak, mint vezetőknek (férjnek, szülőnek, főnöknek). Az első, hogy a hatalmat élvezem, a magam érdekében használom, a magam érdekében növelni akarom – vagy képes vagyok úgy megélni, mint ami Krisztustól kapott felelősség és lehetőség másokért, amellyel jól kell élnem? A másik kérdés ennek az ellenkezője: a hatalom nem lett-e nyűggé számomra, amit lerázni szeretnék; nem történt-e az, hogy férj lettem, apa lettem, emberek vezetője lettem, és nem törődök velük? Nem azért, mert magamért használom a hatalmat, hanem azért, mert nem vállalom a Krisztustól kapott felelősséget? Akár önző módon használom, akár (szintén önző módon) távol tartom magamtól (és ezért nem nő fel valaki, nem házasodik, és nem lesz apává…), Jézus beszél velünk a hatalommal való éléséről, a hatalommal való szolgálatról. Felelősségünk van, hogy jól éljünk vele!
Nagykorú gyülekezet – megújult kapcsolatok! Ahogy Krisztusban átformálódunk, ahogy benne növekszünk az érettségre, úgy kerülünk helyünkre a kapcsolatainkban. Úgy leszünk egyre inkább Krisztus arcú férfiak és nők – a házasságban; szülők és gyermekek – a családban; főnökök és beosztottak a munka világában. És ez örömhír, mert Krisztusban lehetséges. Mert Krisztusban történik. Igen, nem harc és küzdelem nélkül – erről lesz szó a következő részben – de mégis valóságosan, az evangélium erejével. Higgyük és éljük! Ámen!