Lovas András Dr.

Ábrahám halálát írja le a szentíró a ma olvasott részben. A halállal való szembenézés mindig minősített időt jelent. Aki - tudatánál lévén - akkor mond vagy cselekszik valamit, általában megfontoltan teszi. Sokszor ekkor derül ki, hogy valaki kicsoda valójában: miben hisz, mire építette az életét, és hogyan ítéli meg mindazt. A szentíró látszlag nem mond el túl sok érdekeset ezekben a versekben. Ír arról, hogy Ábrahám még gyermekeket nemzett másodfeleségétől, Ketúrától, hogy azoknak ajándékokat adott, de mindenét Izsákra hagyta, valamint hogy Ketúra leszármazottjait eltávolította Izsák mellől keletre, egy keleti országba. Feljegyzi, hogy Ábrahám meghalt betelve az élettel, és hogy Izsák és Izmael temették el Sára mellé. Arról is olvasunk, hogy Isten megáldotta fiát, Izsákot, valamint arról, hogy Izmaeltől - Isten korábbi ígérete szerint - tizenkét fejedelem származott, majd ő is meghalt. Nem a Biblia legmozgalmasabb fejezetei közé tartozik ez.
A szentíró azonban nem azért írta mindezt meg, mert úgy gondolta, hogy a nagy, érdekes történetek közé kell egy kis levezetés, valamint nem is csak azért, hogy tényeket örökítsen meg. Ennek a résznek (is) fontos mondanivalója, üzenete van az Isten népe számára, akkor is, ma is.
Ábrahámot úgy láttatja, mint aki célba ért, révbe ért egy gyümölcsöző, produktív élet után, megelegédett, betelt az élettel és meghalt. Ugyanakkor az Újszövetségben a következőt olvassuk róla a Zsidókhoz írt levélben: "Hitben haltak meg ezek mind, anélkül, hogy beteljesedtek volna rajtuk az ígéretek." (11.13). Most beteljesedett Ábrahám élete, vagy nem? Van megelégedés az Istenben hívő ember életében, vagy nincs? Gyümölcsöző volt annak élete, akivel Isten szövetséget kötött, vagy nem? Ezeket a kérdéseket veti fel a Biblia, és szegezi nekünk is. Mit jelent a produktív, az áldott, a megelégedett élet annak, aki életét Istennel való kapcsolatban kívánja élni? Mert a keresztyén élet, a hitben élt élet, kapcsolatban élt élet; nem rituálékra, szokásokra, törvényekre épül, hanem a minket megszólító, elhívó Istennel való kapcsolatra.
I. Ábrahám: a gyümölcsöző élet példája
Gondolom, többen vannak közöttünk, akik még nem hallottak Ábrahám Ketúrá nevű másodfeleségéről, valamint arról, hogy a patriarcha 6 fiút nemzett általa. Talán meg is ütközünk ezen; mi értelme akkor az Izsák körüli hitpróbáknak, ha ennyi gyerek van a közelben. Figyeljük meg, hogy a szentíró nem nevezi ezeket Ábrahám fiainak, hanem csak leszármazottainak, illetve "másodrangú feleségeitől származó fiaknak" (Hágár és Izmael is benne foglaltatik ebben). Fiú, örökös, akinek az élete Isten ígéretéből és csodájából fakad, csak egy van.
A szentíró azért adja elénk ezeket a neveket, hogy bemutassa: Ábrahám gyümölcsöző, produktív, áldott életet élt. Akinek nem volt gyermeke, azt Isten megáldotta. Az az Isten hívta el és ígért neki áldást, aki így áldotta meg az embert a teremtés hajnalán: szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! (IMóz.1.27) Az Ószövetségben a sok gyermek Isten bőséges áldását jelentette. Egyrészt azért, mert a gyermekre azok, akik Istennel kapcsolatban, szövetségben éltek, mindig úgy tekintettek, mint Isten ajándékára, másrészt azért is, mert a sok gyermek az anyagi jólétet is elősegítette. Éppen ezért Ábrahámot ez a leírás úgy mutatja be, hogy élete végén gyümölcsöző, produktív, áldott ember volt.
Mit jelent ma gyümölcsöző életet élni? Hogyan lehet az életünk produktív - Isten szemszögéből?
A gyermek ma is áldás - még akkor is, ha a több gyermek nem anyagi jólétet, hanem inkább nehézséget hoz magával. Az Istennel kapcsolatban élő ember, a hívő ember, a szövetségben élő ember nem gondolkodhat más módon az élet ajándékáról. Még a nem várt gyermek megfoganása is Isten áldó szavának, életet teremtő erejének a jele. Ő adta az áldás erejét ebbe a világba. Éppen ezért minden módon támogassuk és bátorítsuk azokat, akik gyermeket vállalhatnak. Nagyszülőként ne az anyagi nehézségekről panaszkodjunk, aggodalmainkkal ne lebeszélni akarjuk gyermekeinket újabb gyermekek vállalásától. Szülőként soha ne tegyük egy mérlegre Isten ajándékát, az életet, valamint az ember produktumát, az autót, a lakást, stb. Mindent tegyünk meg azért, hogy elkeseredett helyzetben lévőket is meggyőzzünk arról, az életet ne oltsák ki, inkább ajánlják fel valaki másnak.
 Itt már látjuk, hogy a gyümölcsőző élet nem merül ki a gyermekvállalásban. Áldássá más módon is lehetünk. Gondolok itt példaként arra a barátomra, aki nem házasodott meg, és nincsenek gyermekei. Isten azonban különösen hátrányos, nehéz helyzetű gyerekek közé vezette, akiknek apjuk helyett apjuk lett, mindenben segíti és támogatja őket, imádkozik értük és nemcsak a kenyerét, de Jézust is megosztja velük. Igazi gyümölcsöző és produktív élet - Isten szemszögéből. Áldott élet, mert a neki adott áldást adja tovább sokaknak.
Lelki értelemben apák és anyák lehetünk mindazok számára, akik általunk ismerik meg az Urat, és akik életében Isten használ minket arra, hogy felnőjjenek a vele való kapcsolatban. Lelki gyermekeket "nemzeni" és "nevelni", nem ez az igazi gyümölcsöző élet?
Az Istentől ebbe a világba adott áldásból, életerőből adhatunk tovább tanárként, orvosként, de minden más hivatásban is. A kollégák között lehetsz egy, aki "tartja a lelket" a többiben, aki a sok félelem, keserűség, aggodalom - a halál erői közepette - Isten áldását, életkedvét és életszeretét adja tovább egész lényével.
Az Isten előtti produktivitást nem lehet számokban, pénzben, eredményekben mérni. De egyszer mégis megméretik az életünk e mérce alapján: gyümölcsöző volt-e Isten előtt? Megismertük-e, mi az, ami számít ebben a világban, és mi az, ami nem? Áldássá lettünk-e mások számára?
II. Ábrahám: a beteljesedett és megelégedett élet példája
"Akkor elhunyt Ábrahám, meghalt késő vénségében, öregen, betelve az élettel." Az önmegvalósítás korában nem különösebben vonzó, hogy Ábrahám öregen halt meg, azonban az annál inkább, hogy betelt az élettel. Sokaknak szinte mindegy, hogy meddig élnek, de az nem, hogy vajon egyszer majd elmondhatják-e magukról, hogy megelégedettek, beteljesedtek az élettel, békében, a teljesség érzésével halnak meg. Az élet teljességére vágynak számosan, semmiről, amit az élet adhat, nem akarnak lemaradni - mondják. Minél többet ki kell próbálni, minél gyorsabban minél többet meg kell tapasztalni, hogy az életet a maga teljességében élvezzük. Ami korábban Janis Joplin, a fiatalon meghalt rockénekesnő jelmondata volt, most egyre többeké lehetne: élj gyorsan, szeress nagyon, halj meg fiatalon. Sokan habzsolják az életet, hogy beteljenek vele, hogy a maximumot kihozzák belőle, de közben egyre üresebbek. Minél többet falnak, annál éhesebbek. Minél többet szereznek+, annál kevesebbjük van. Minél több mindent próbálnak ki, annál kevesebbet ér a következő kaland. Minél több mindenben keresnek kielégülést, annál elégedetlenebbek. Egy ideig az szól bennük újra és újra: nem elég, nem elég, nem elég!
Vajon miért telhetett be Ábrahám az élettel? Hogyan érte el, amelyre oly sokan vágyódnak? És tényleg beteljesedett-e az élete? Azt olvastuk róla, hogy nem teljesedett be rajta az ígéret (Zsid.11.13). Isten az ígérte, hogy sok nép atyja lesz, és bár nemzett fiakat, valamint Sára is megszülte Izsákot, az ígéret gyermekét, Ábrahám nem látta meg a népet, Izraelt, amely tőle származott. Isten azt ígérte neki, hogy utódjaié lesz Kánaán, és bár megvette a makpélai szántóföldet egy barlanggal együtt, ahová eltemette Sárát, és ahová eltemették őt is, mi ez az egész országhoz képest? Nem teljesedett be rajta az ígéret - de ő mégis betelt az élettel.
A Bibliában még Izsákról, Gedeonról, és Jóbról olvassuk ugyanezt. Mindannyian Istennel jártak. Egyikük sem hibátlan, vagy bűntelen ember. Nem hiányzik életükből, a hitetlenség, a hazugság, a személyválogatás, a bálványimádás. Ábrahám sem azért lett elégedett, mert tökéletes volt, hanem azért, mert kapcsolatban volt az élő Istennel. Azt olvassuk, hogy hitben halt meg, anélkül, hogy beteljesedett volna rajta az ígéret. De ez elég volt neki.
Bolond ez az ember? Inkább ismerte a megelégedett élet titkát. Amikor Isten hívta, hátrahagyta Háránt, a várost, a megszokott környezetet, a megszokott embereket, a megszokott vallását. Lemondott arról, hogy az életet - saját lehetőségei között - a maximumig élvezze. Hitt Isten ígéretének, és kész volt a vele való kapcsolatban élni. És betelt az élettel - mert az ember szívét csak Isten tölti be. Aki habzsolja az életet, az üres marad - aki lemond dolgokról Jézus Krisztus elfogadásában és követésében, az beteljesedik az élettel. "Aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki elveszti az életét énértem, megtalálja."(Mt.16.25) Ez a beteljesedett élet titka.
III. Ábrahám: az önmagán túlmutató élet példája
Ábrahám élete nem csak gyümölcsöző, és nemcsak beteljesedett élet. A hitben való élet csodája, hogy túlmutat önmagán. Az ígéret, amely nem teljesedett be a hívő Ábrahám életében, él, valóságos, és meghatározó a jövőben is. Erre tekint Ábrahám, amikor mindenét Izsáknak adja, Ketúrá fiainak pedig csak ajándékokat ad, majd eltávolítja azokat Kánanán földjéről keletre, egy keleti országba. Hisz Isten ígéretében, abban, hogy Izsákban él tovább Isten szava: egy népről, amely birtokolni fogja Kánaán földjét, és amely nép által Isten áldást hoz minden nemzetnek. Ez teljesedett be Jézus Krisztusban. Ez van a gyümölcsöző életű, a beteljesedett, megelégedett Ábrahám szemei előtt.
Olyan, mint az ember, aki egy magas hegyről néz előre, és a harmadik, negyedik, ötödik hegyláncolatot is látja, szemben azzal, aki a hegy lábánál állva csak az előtte lévő hegyet látja. Látszólag Izmael nagyobb áldást örökölt, mint Izsák: 12 fejedelem lett fiaiból (ahogyan Isten Hágárnak ígérte). Izsákról meg csak annyit olvasunk, hogy Ábrahám halála után megáldotta Isten az ő fiát, Izsákot (v.11). De az áldás az Ábrahámnak adott áldás öröklése, ami nemzedéken át él, mind a mai napig. Izmael áldása pedig mintha egy generáció alatt kimerült volna (míg Izsák betelve az élettel hal meg (35.28-29), addig Izmaelről ezt nem olvassuk. Míg Izsák Kánaánban lakik majd, addig Izmael utódai Havilától Súrig tanyáznak, azaz nincs igazi földjük.)
Láthatjuk úgy életünket, mint Ábrahám. Isten ígéretei a miéink és a mi gyermekeinkéi (Ap.Csel.2.39), Ő ezerízig irgalmasságot cselekszik azokkal, akik őt szeretik és megtartják parancsolatait (IIMóz.20.6). A gyümölcsöző és a beteljesedett élet a hitben élt élet: nem biztos, hogy mindent egy generációban kell megszereznem, megélnem, meglátnom. Isten léptéke egészen más, mint a mienk. És minél gyorsabb körülöttünk a világ, annál kevésbé vagyunk képesek felfogni a titkot, a csodát: életünk túlmutat rajtunk Isten világot üdvösségre kormányzó munkájában. Nemcsak biológiai leszármazottainkban, hanem mindazokban, akik számára áldás lettünk: életünk túlmutat önmagunkon. Isten nem egy generációban gondolkodik. Ez ad életünknek igazi mélységet, igazi dimenziót: meglátjuk, hogy Isten csodálatos munkájának része a mi életünk is. Hogy ugyanabban állunk, amiben Ábrahám és Izsák állt. Ugyanaz az áldás lett miénk Jézus Krisztusban, hogy mi is áldás legyünk mások számára. Lehet, hogy az izmaelek látszólag többre jutnak, de ez csak a hegy lábától látszik így. A mi kiváltságunk, hogy a hegytetőkről nézzünk vissza és nézzünk előre, és lássuk, hogy érkezett el hozzánk Isten irgalma és szeretete, valamint hogyan terjed át rólunk másokra. Ezt látván, ebben élvén lesz igazán gyümölcsöző és teljes az életünk, és éljük át a beteljesedett élet titkát!
Az igazán gyümölcsöző, beteljesedett és önmagán túlmutató élet az Istennel kapcsolatban élt élet. A legtökéletesebben Jézus Krisztus élte ezt. Az, akinek élete 33 évesen a kereszten befejeződött, valóban produktív, teljes életet élt. A mai napig világít élete. Ő feltámadt a halálból, és kész lakozást venni benned. Szentlelke által kész benned élni, hogy általa élhess te kapcsolatban a Mindenható Istennel. ÁMEN!
Lovas András

A mai történet átmenet két generáció között. Ábrahám öreg ember, akinek közeledik halála órája. Felesége, Sára már meghalt. Életét azonban nem emészti fel a felejtés halála után. Annyira nem, hogy mind a mai napig milliók ismerik őt. Amit Isten elkezdett Ábrahám által, azt ma is cselekszi. Miután látta, hogy az emberiség elszakadt tőle, Teremtőjétől, úgy dönt, hogy megmutatja szeretét és hatalmát abban, hogy visszahívja magához teremtményeit. Szól Ábrahámnak, aki engedelmeskedik. Isten ígéretére tekintve elhagyja rokonságát és otthonát. Hisz annak, aki gyermeket ígér a meddő párnak, sőt, utódok sokaságát, aki otthont, földet ad a hontalanul vándorlónak, és aki áldását ajándékozza Ábrahámnak, hogy benne más népeket is megáldjon.
Az ígéret gyermeke, Izsák megszületett. Ő örökli Isten apjának tett ígéreteit. De majd ő is meghal, és Isten munkája nem állhat meg. A családból nép kell hogy legyen, Izrael, a népben megszületik a megváltó, Jézus Krisztus, akinek eljövetele, halála, feltámadása, mennybemenetele a garanciája annak, hogy mi őszintén és bizalommal jöhetünk ma is Ábrahám Istene elé.
Ábrahám tudja, hogy Izsáknak feleségre van szüksége. A helyzet azonban nem könnyű: az asszony nem lehet a körülöttük lakó kánaáni népek szülötte, azonban Izsák sem mehet vissza rokonaihoz arra a földre, amelyet - Isten parancsára - apja maga mögött hagyott. Vajon lesz-e olyan, aki kész eljönni Háránból Kánaánba?
Ábrahám szolgáját küldi rokonságához, akik 500-600 km távolságra laktak. A történet kulcsmondata a szolga felkiáltása: "Az Úr vezérelt engem ezen az úton…" Csodálatos tapasztalata, élménye, hogy az Úr jelen van és vezette őt. Olyan valóságos tapasztalat ez. amire mindannyiunknak szüksége van, és amire sokan vágynak is közülünk. Van, aki tudja, milyen, amikor Isten félreérthetetlenül megszólal és vezet, és talán van, aki még sohasem élte át ezt. Isten azonban vezetni akar minket. Ő az, aki nappal felhőoszlopban, éjjel tűzoszlopban vezette népét a pusztai vándorlás alatt. Ahogy kiszabadította Ábrahám leszármazottait az egyiptomi rabszolgaságból, azonnal eléjük állt, és vezette őket. Ez a természetes Isten népe életében. Éppen ezért imádkozik a zsoltáros számtalanszor úgy, hogy vezess engem , Uram (27.22, 31.4, 43.3, 72.23-24, 139.24, stb.) Isten olyan, mint a pásztor, aki terelgeti, vezeti a nyáját. Dávid azt mondja: "Füves legelőkre terelget, csendes vizekhez vezet engem. Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért." (Zsolt.23.2-3.) Jézus Krisztus pedig, aki Izrael Istenével azonosítja magát, amikor azt mondja, hogy ő a jó pásztor, szintén vezeti a juhait, akik hallják az ő hangját (Jn. 10.3-4, 16).
Mindezek alapján látjuk: amit Ábrahám szolgája megtapasztalt, amit ő érzett, amikor felkiáltott, hogy "az Úr vezérelt engem ezen az úton", az mindannyiunk lehetősége. Isten nemcsak egyeseket vezet, hanem az ő népét, és annak minden tagját kívánja vezetni. Ezért jól tesszük, ha vágyunk erre! Lássuk, hogyan tanít mai igénk Isten vezetéséről.
I. Miből fakad az Isten vezetése iránti vágyódás és a benne való hit?
Bár a történetben Ábrahám szolgája az, aki Isten vezetését tapasztalja, mégsem vele kezdődik mindez. Amikor Ábrahám meg kívánja őt esketni, hogy Kánaánból hoz feleséget a fiának, - talán a már említett nehézségek miatt - a szolga vonakodik esküt tenni. Mi van, ha nem akar velem jönni az a lány? - kérdezi. Az idős Ábrahám válaszából az derül ki, hogy ő nem kételkedik: "Az Úr, aki kihozott engem atyám házából és rokonságom földjéről, aki beszélt velem, és így esküdött meg nekem: a te utódaidnak adom ezt a földet! - Ő elküldi majd angyalát előtted." Ábrahám számára nem kérdés az Úr valósága, jelenléte, cselekvése: kihozott, beszélt velem, megesküdött nekem. Mindez az ígéret kedvéért történt, hogyne vezetné hát szolgáját az előtte álló feladatban, amely az ígéret további sorsával függ össze.
Az várja és vágyja az Úr valóságos vezetését, aki tudja, hogy Isten cselekedett az életében. Kihozta abból az életből, amit Jézus nélkül élt - hogyne akarná vezetni, irányítani, tanácsolni az új életben? Beszélt hozzá Jézus, hiszen ha nem hallotta volna őt, nem is válaszolhatott volna azzal, hogy életét adja át neki - hogyne akarna hát újra és újra beszélni? Aki tudja, hogy élete Isten tervébe kapcsolódik bele, azaz nem pusztán arról van szó, hogy megbékélt Istennel és örök élete van, hanem arról, hogy Isten általa, rajta keresztül is végzi az ő világot fenntartó és kormányzó munkáját, hogyne várná, hogy az Úr vezeti őt?
Ugye látod, ha az Isten gyermeke lettél, hogy mennyire része Isten vezetése az a keresztyén életnek? Hogy nem szabályok betartásáról, hanem az élő Jézus Krisztus követéséről van szó? Senki, aki követője lett, nem mondhatja, hogy ő nem akarja vezetni, hogy  vezetése felismerése csak különleges alkalmakkor adatik, vagy hogy neki erre nincs szüksége!
A vezetés iránti hit - a történet szerint - valami másból is fakad: ez pedig az imádság. Igaz, hogy csak az fog vezetésért imádkozni, aki hisz benne, de az is igaz, hogy aki imádkozik, az azt tapasztalja, hogy növekszik abba vetett hite, hogy Isten ki fogja jelenteni neki akaratát. Ábrahám élete, hite és imént elhangzott mondatai hatására szolgája, amikor megérkezett Náhór közelébe, imádkozni kezd. Azt kéri, hogy Isten mutassa meg hűségét abban, hogy a forráshoz érkező lányok egyike, akitől vizet kér, felajánlja, hogy tevéit is megitatja. Ha ez így lesz, felismeri, hogy valóban az Úr angyala vezette ide, és ez a lány lesz Izsák felesége. Ha ezt az imádságot nem mondja el, nem ismeri fel, hogy Isten milyen csodálatosan vezette őt (már abban is, hogy éppen ezt az imádságot mondatja vele.)
Az imádság az Istennel való kapcsolat alapja, az Úron való függés kifejezése, lelki szemeink és füleink odafordítása Urunkhoz. Isten vezetésének felimerését csak imádkozó emberekként várhatjuk. Sőt, az, hogy imádkozunk vagy nem, valójában arról beszél, hogy várjuk-e, hogy szóljon, vagy pedig nélküle akarjuk tervezni az életünket. Kívánjuk-e hallani az ő hangját, vagy nem vagyunk kiváncsiak arra, amit a jó pásztor mond? Ne akarj lemaradni arról, amit mond, élj imádságos életet!
II. Mit tapasztalunk meg Isten vezetésében?
Aki Isten vezetését felismeri és elfogadja, többet nyer, mint információt. Ábrahám szolgája nemcsak azzal lett gazdagabb, hogy már tudta, Rebekka lesz Izsák felesége, hanem Istent is jobban megismerte, közel került hozzá.
Isten vezetésében az ő jelenlétét és közelségét tapasztaljuk meg. Ezt érezzük végigvonulni az egész történeten.. Minden úgy történt, ahogyan a szolga kérte, sőt. Azt olvassuk, hogy még be sem fejezte szavait, máris jött Rebeka, akinek készségét mutatta, hogy sietve inni adott neki, meg a tevéinek is. Minden el volt készítve. Amikor a szolga még azt is megtudja, hogy a lány nem pusztán egy távoli rokon, hanem Ábrahám testvérének, Náhórnak az unokája, meghajolt és leborult az Úr előtt és áldotta őt. Isten jelenlétét látták Rebeka bátyja, Lábán és apja, Betúél is, hiszen így válaszolnak a szolgának, aki végül megkérdezi, izsáknak adják-e a lányt: "Az Úrtól indult el ez a dolog, mi nem mondhatunk neked sem jót, sem rosszat." Aki Isten csodálatos, pontos, meglepő, még az általa kért és elképzelt dolgokat is meghaladó (Ef.3.20) vezetését tapasztalta, tudja miről beszélek. Az ember megdöbben, hogy Isten ennyire jelen van életében, és áldja, dícséri, magasztalja őt.
Nemcsak Isten közelségét és nagyságát tapasztalja meg, hanem Isten szeretetét és megbízható, hűséges voltát is. Mert a szolga imádságában azt kérte, hogy Isten mutassa meg hűségét Ábrahámnak, majd ugyanezt köszöni meg, amikor leborul előtte (v.12, 27). És ez valóban így van. Újra azt kell mondani, hogy amikor azt tapasztaljuk, hogy Isten meghallgat, sőt, olyan pontosan, gazdagon vezet, ahogy talán még gondolni sem mernénk, a hangsúly nemcsak azon van, ami a vezetés tartalma, hanem azon is, hogy átéljük: Isten ennyire ismer, ennyire szeret, és ennyire megbízható, hűséges Úr. A történet részletei mind erre mutatnak. Isten ma is gyakran cselekszik így, csak azért, hogy megmutassa közelségét, életedben jelenlétét, irántad való szerető hűségét. Éppen ezért olyan fontos az imádságos, vezetésre vágyó élet: mert ezen keresztül Isten épít, erősít, áldást ad. Ha valaki nem vágyik vezetésére, nemcsak arról marad, le, amerre Isten vezetné, hanem arról is, hogy meglássa, amit Isten ezen keresztül jelent ki neki: hatalmát és szeretetét olyan mélységben, ahogy korábban nem ismerte azt.
III. Isten vezetése a mindennapokban történik
Ábrahám azt mondja szolgájának, hogy az Úr majd elküldi angyalát előtte. Nem ritka az ószövetségi történetekben, hogy valóban megjelenik egy angyal, és Isten általa közli vezetését. Történhet ez álomban, látomásban is. A most olvasott történetben azonban semmi ilyet nem találunk. Mégcsak meg sem szólal az Úr. Kizárólag az eseményeket irányítja, amelyek hétköznapi események. Egy férfi inni kér egy lánytól egy kútnál, aki megitatja a tevéit is. De ezekben az egészen mindennapi eseményekben Isten nem mindennapi akarata bontakozik ki. Bár angyalt nem látunk, mégis egyetértünk Ábrahámmal: az Úr elküldte angyalát… Mindez, az újszövetséget, Jézus tanítását és a Szentlélek munkáját is figyelembevéve, arra hívja fel a figyelmünket, hogy Isten vezetésére mindig készen kell lennünk. Nemcsak akkor keressük azt, amikor egy konkrét kérdéssel elémegyünk, amikor egy bizonyos ügyben keressük az ő akaratát. Az Isten vezetésére való figyelés életforma: hiszen a legegyszerűbb, legtermészetesebb, legmindennapibb helyzetben cselekedheti meg a legrendkívülibb, legmeglepőbb, legváratlanabb dolgokat. Ez Isten szuverenitása, ez Isten humora. (Jézus és a samáriai asszony Jn.4., Péter és János az Ékes kapunál, Apcsel. 3, stb.) Isten vezetése nem (csak) akkor adatik, amikor kérjük, nem megrendelésre működik, amit néha kikapcsolhatunk, vagy amit bizonyos dolgokra korlátozhatunk.
(llusztráció: személyes történetem arról, hogy "amit mond, megtegyétek")
Jöjjetek, vágyjuk és keressük Isten vezetését minden nap, minden órában, hogy használhasson bennünket dicsőségére és kijelenthesse nekünk hatalmát és szeretetét. ÁMEN!
Lovas András

Egy összetört öregember áll előttünk a mai történetben. Ábrahám elvesztette feleségét, Sárát. Vele indult el Háránból az ismeretlenbe Isten parancsára, megközelítőleg 40 évvel ezelőtt. Sok mindenről olvastunk, ami közöttük történt ebben az időben. Ábrahám kétszer adta őt idegen uralkodó háremébe, mert jobban féltette önmagát, mint feleségét. Sára keserű és féltékeny lett, amikor - tanácsa nyomán - férjének gyermeke született szolgálójától, Hágártól. Ábrahám kétszer élte át, hogy Sára irigysége következtében Hágár a halál közelébe került, először terhesen, másodszor a már felnövekvőben lévő Izmaellel együtt. Ez a két ember mégis összetartozott. Talán legfontosabb közös élményük nem más volt, mint ahogy együtt hittek és kételkedtek Isten ígéretében, amelynek tárgya közös gyermekük, Izsák. Amikor a fiú megszületett, a hitetlenség nevetése az öröm nevetésévé lett, és az idős pár boldogan tapasztalta meg együtt: Isten betartja ígéreteit. Egymáshoz tartozásukat csak még jobban megerősíthette az, ahogy Isten próbára tette Ábrahámot, és hogy Izsákot szinte a halálból kapták vissza. Persze ez már több mint 30 évvel korábban történt (vö.: 17.17, 21.5, 23.1). Érdekes, hogy erről az időszakról nem olvasunk semmit. Nem történnek olyan dolgok, amelyeket a Szentírásnak meg kellene örökítenie. Ezek az évtizedek homályba vesznek. Nincsenek Ábrahámnak hatalmas tapasztalatai Istennel, nem az álmok, a látomások, a nagy események, a küzdelmek ideje ez. Isten nem jön el újra és újra, hogy megerősítse Ábrahámot ígérete felől: nagy néppé teszlek, neked és utódaidnak adom ezt a földet (Kánaán), és a nép, amely tőled származik áldássá lesz minden népnek. Lecsendesedik az élet körülöttük, Izsák felnő, a házaspár megöregszik. És egy nap meghal Sára, az ígéret gyermekének édesanyja, minden hívők atyjának felesége. Vajon mit tesz Ábrahám, a gyászoló özvegyember? Milyen formát ölt a hit életének ebben a szakaszában? Mit üzen mindezen keresztül a Szentlélek nekünk, fiataloknak és időseknek egyaránt, akik - Ábrahámhoz hasonlóan - Istenben bízva, élő, személyes valóságával számolva, vele közösségben akarjuk élni az életünket?
I. Ábrahám előretekintett
Azt olvastuk, hogy miután Ábrahám bement a halotthoz, és meggyászolta valamint elsiratta őt, a temetéséről gondoskodik. A fejezet nagyobb része azt adja elénk, hogyan szerzi meg Ábrahám a sírhelyet, Makpéla barlangját. Ugyanakkor fontos látnunk, hogy itt többről van szó, mint pusztán arról, hogy Ábrahám szeretett feleségének méltó nyugvóhelyet biztosít. A 19. és 20. versek megerősítik, hogy ez a hely Kánaán földjén volt, valamint azt, hogy Ábrahám birtokává, tulajdonává lett. Az, aki jövevény és idegen azon a földön, amelyet Isten neki ígért, innentől birtokol abból egy részt. Nem éri be azzal, hogy kölcsön sírhelyen nyugodjék felesége. Pedig tulajdonképpen teljesen mindegy, hol fekszik egy elhunyt ember. Ezen a ponton látjuk meg Ábrahám öregkori hitét: előretekint Isten ígéretére.
Éppen ez az, ami nem feltétlenül jellemzője az idős kornak. Többen tekintenek vissza a múltba, semmint előre a jövőbe. A hit azonban előre tekint. Még a gyászban, a fájdalomban is. Mennyivel természetesebb lett volna, ha Ábrahám összeomlik, feladja. Hiszen másik felét vesztette el. Nem azt mondom, hogy nem rendült meg, hogy nem gyászolt, hogy nem sírt. De azt igen, hogy a hite, Isten ígéretére, szavára teljes valójával adott válasza, itt is élt. Ábrahám nem visszasírja a régi szép időket, hanem Istenre tekintve cselekszik. Kire másra nézne, és hova fordulna ebben a helyzetben? Ha pedig az Úrra néz, hogy ne tekintene reménységben előre?
Bárcsak minden idős testvérünk meglátná ennek a fontos voltát. A betegségek, a fájdalmak, a gyász megjelennek életünkben. Akkor derül ki, hova fordulunk, mihez ragaszkodunk. Vagy előrefordulunk, vagy visszafelé. Vagy Istenhez ragaszkodunk, vagy a múlthoz. Egyik legszomorúbb tapasztalatom az, amikor idős emberek, akik látszólag hitben élnek, kétségbeesnek amiatt, hogy már nem olyanok, mint régen. Amikor valaki 80 éves kor körül teljesen elkeseredik azon, hogy már nehezen jár, hogy felesége rosszul hall, stb. Nem arról van szó, hogy nem nyomorúságos végigélnünk testi és szellemi képességeink leépülését, kortársaink, szeretteink elmenetelét. Hanem arról, hogy egy olyan ember, akinek élő hite van, képes előretekinteni, Istenhez fordulni. Nem kell a már meg nem lévő egészséghez ragaszkodnia, mert nemcsak egészsége van. Nem kell a múltba menekülnie, mert nemcsak múltja van. Nem kell mindezek felett összeomolnia, mert Isten Jézus Krisztusban csodálatos jövőt készített számára, amely ott él, lüktet a szívében. Aki ismeri ezt a bizonyosságot, tudja miről beszélek. Ezért vásárol Ábrahám földet Kánaánban. Hiszen Isten azt ígérte, hogy utódaimé lesz e föld! Ezért mondja az idős Pál apostol: "Mert én nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon…" (IITim.4.6-8a). Figyeljétek meg, hogy hova fordulnak és kihez ragaszkodnak mindketten életük végén! De nem kizárólag ők, hanem milliók és millók, akik Krisztussal együtt öregedtek meg, és bátran tekintenek előre. Nem kell e világhoz ragaszkodniuk, mert tudják: a halállal nem mindent elvesztenek, hanem mindent megnyernek. Az élő Krisztus ezt teszi a hitben megöregedett emberrel.
De még mielőtt az ifjabbak azt mondanák, hogy mindez nem róluk szól, hadd hívjam fel a figyelmüket arra, hogy tévednek. Nemcsak azért, mert sok hitben megőszült ember életének ebben a szakaszában dőlt el, hogy életük alkonyán hova fordulnak és kihez ragaszkodnak. Nem is arra gondolok elsősorban, hogy amihez ragaszkodunk ma, ahhoz fogunk ragaszkodni holnap is, valamint akihez fordulunk ma, ahhoz fogunk fordulni holnap is. Most valami másra szeretném felhívni a figyelmeteket a megvénült Ábrahám hite kapcsán.
Ábrahám hitéből fakadóan nemcsak előretekint, hanem túllát önmagán. A szántóföld, ami az övé lesz, nem sok hasznot hoz neki (bár őt is ide temetik majd). Ezen túl azonban, emberileg szólva, teljesen felesleges befektetés ez. Ez azonban nem az öregember hitének velejárója, hanem minden generáció keresztyén hitének jellemzője kell hogy legyen. A világ nem velem kezdődik és nem velem végződik. Bár ma mindenhonnan azzal az üzenettel bombáznak, hogy csak te számítasz, csak a te boldogságod, a te beteljesedésed, a te álmaid a fontosak, jogod van azokat elérni, és senkinek és semminek nincs joga utadban állni, a hitben járó ember túllát önmagán. Bár ebben a nárcisztikus korban kizárólag az EGO számít, valamint egyedül a MOST az elfogadható időkategória, Ábrahám hitben megvénült élete ennek az ellenkezőjét hirdeti. Hitben előretekintve az élő Isten cselekedeteire, felszabadulunk annak uralmától, hogy csak magunkat lássuk. Mert ameddig Jézus Krisztusban meg nem látjuk az élő Urat, addig - valljuk be - csak önmagunk körül tud forogni az életünk. Ha az, aki önmaga életét letette értünk, nem lép be a mi életünkbe, mi nem tudunk mást, mint görcsösen ragaszkodni ahhoz, amit saját jogainknak tartunk. Bárcsak felismernék ma közöttünk ezt többen, és Jézus Krisztust segítségül szólítva, mernénk elengedni terveket, jogokat, személyeket, álmokat, amelyeket Isten már megítélt bennünk!
II. Ábrahám cselekedett
Ábrahám hite megélésének másik vonatkozása az, hogy bizalma cselekedetben mutatkozott meg. Isten ígéretére nézve cselekszik, amikor megvásárolja a földet, és nem elégedik meg azzal, hogy a hettiták egy sírját vegye igénybe (v.6 ajánlata), sem azzal, hogy ingyen fogadja el az általa kiszemelt birtokot (v.11 ajánlata). Sajátjának akarja tekinteni a szántóföldet, úgy, mint ami jogszerűen, minden későbbi esetleges ellenszolgáltatás nélkül az övé (ha ajándékba elfogadja, Efrón lekötelezettjévé lesz). Miért mondom hogy Ábrahám hitből cselekszik itt?
Mert ha nem hiszi, hogy Isten tényleg leszármazottainak fogja adni Kánaán földjét, nem fektet be egy jelentős, nagy (talán irreálisan nagy?) összeget. Mi lenne ennek az értelme, amikor a halottnak ugyanolyan jó a kölcsönsír, vagy amikor megszerezhetné a területet ingyen is? A sírhely megvásárlásának igazi jelentősége az, hogy birtokba vesz egy részt Kánaán országában. Ábrahám úgy tűnik, mint aki bármennyit kész megfizetni a helyért, és ennek egyetlen magyarázata van: tudja, hogy Isten utódainak adja az egész földet. Hisz, és ezzel összefüggésben cselekszik. Isten ígéretébe fektet be.
Ugyanakkor van ennek egy másik oldala is. Mit számít ez a kicsiny terület az egész országhoz képest? Ábrahámnak sem ideje nincs már, sem anyagi lehetősége nincs arra, hogy az egész országot megvásárolja. Nem is lépésről lépésre megvásárolva jut majd a föld Izrael tulajdonába. Ábrahám tudja ezt. Tudja, hogy az ígéret beteljesedése Isten ajándéka, kegyelem, és nem emberi erőlködés. Mégis láttuk, hogy ez nem tette passzívvá: megvásárolta az első részt. Ez a darab föld, amiért áldozatot hozott, Ábrahám hitének a jele: azt hirdeti, hogy Isten be fogja teljesíteni ezt az ígéretét is, még akkor is, ha Ábrahám azt már nem fogja meglátni.
Fontos a hitnek ezt a kettős vetületét látni. Egyik oldalról a hit cselekszik: amiben hiszünk, arra készülünk, abba befektetünk, azzal foglakozunk. A másik oldalról a hit várakozik: mert tudja, hogy Isten ígéretét csak maga Isten teljesítheti be, az az ő ajándéka lesz. Ennek fontos gyakorlati következményei vannak, amit szeretnék néhány területen bemutatni.
­  Sokan, főleg fiatalabbak, teljesen feleslegesnek és kilátástalannak érzik, hogy tanuljanak, készüljenek valamiféle hivatásra, házasságban egyszer és mindenkorra odakössék magukat egy másik emberhez, stb. A jövő teljesen bizonytalan, ki mer itt hosszú távra tervezni? Esetleg a szüleid házassága is összetört, és úgy érzed, miért "fektetnél be" jövendőbeli házasságodba azzal, hogy most Isten szerinti döntéseket hozol a párkapcsolatok területén (mint például szexuális tisztaság, Isten vezetésének keresése, kalandok mellőzése). Mi a garancia, hogy neked működni fog? Normális összeget kezdő fizetésként alig lehet keresni. Miért "fektetnék be" a jövendő munkámba tisztességes tanulással, felkészüléssel, ha úgysem lesz elég a pénzem semmire? Ki tudja, mi lesz ebben a világban egy emberöltő múlva. Nem felelőtlenség "gyerekeket befektetni", azaz gyermekeket vállalni ma Magyarországon? - Remélem látjuk, miről van szó. Ha tényleg hisszük, hogy Isten kezében tartja ezt a világot, vállalunk gyermekeket. Ha hisszük, hogy Isten gondviselő Isten, "befektetünk" a tisztességes munkába, és ezzel a hittel tanulunk, készülünk. Ha hisszük, hogy az Úr jót akar nekünk, és akkor is meg tud ajándékozni igazi szerető, jól működő családdal, ha én nem abban nőttem fel, "befektetek" ebbe azzal, hogy engedelmeskedem neki. Nem én érem el mindezt, az ő ajándéka a jövő, a megélhetés, a család, de ha hiszek benne, ez meglátszik mai döntéseimen.
­Ha hisszük, hogy Isten szent és igazságos Isten, aki gyűlöli a bűnt és az igazságtalanságot, és egyszer majd teljesen megszünteti azt, akkor harcolunk a bűn ellen személyes életünkben, úgy, mint a gonoszság ellen a társadalom életében. Közülünk senki sem hiszi, hogy nemsokára a rossznak minden nyomát kiirtja magából - mégis harcolunk ellene imádságban, beszélgetésben, igeolvasásban. Isten ajándéka és kegyelme lesz, hogy majd amikor feltámaszt minket Jézus Krisztussal, nem lesz többé bűn bennünk. És milyen hamis lenne azt mondani, hogy minket nem érdekel az a mérhetetlen szenvedés, erőszak, igazságtalanság, ami a világban most jelen van, mert Isten majd úgyis megszünteti egy napon. És milyen hamis lenne azt mondani, hogy nem érdemes ezek ellen semmit sem tenni, mert úgyis csak Isten tudja megváltoztatni. Mint ahogy az is hamis, amit a humanisták mondanak: minden megjavítható, ha eléggé akarjuk. Ezért a keresztyén ember "befektet" pénzt, energiát, időt annak érdekében, hogy a világ mássá legyen, bár tudja: ez csak jel, mert az igazi változás Isten ajándéka és kegyelme lesz.
A templomépítésre nézve is igaz, amit Ábrahámnál látunk. Ha hisszük, hogy Isten tényleg arra hívott minket, hogy gyümölcsöt teremjünk Gazdagréten, azaz hogy emberek ismerjék meg az ő szeretetét, és ha hisszük, hogy ő hív minket arra, hogy e cél érdekében egy épületünk is legyen, akkor abba "befektetünk". Szeptemberben fogjuk a gyülekezetben elindítani az építkezést hivatalosan, és akkor fogok többet mondani erről. Most csak annyit, hogy ha azt mondjuk: mit számít a mi néhány ezer forintunk a százmilliós költségekhez mérve, akkor olyanok vagyunk, mint ha Ábrahám azt mondta volna: jó lesz az a sírhely kölcsön is. Ha hiszünk Isten hívásában, akkor "befektetünk", ez azonban nem azt jelenti, hogy nem tudjuk: ha a templom felépül, az Isten ajándéka, csodája lesz számunkra.
Folytathatnám a sort, de remélem, mindenki érti a hitnek e titkát, amit az idős, gyászoló Ábrahám példáján láthattunk. A Jézus Krisztusban való élő hit először is előretekint és felülemel magunkon. Másodszor pedig cselekedetekben mutatkozik meg, amelyek azt jelzik, hogy hiszünk Isten munkálkodásában, ígéretében. A következőket gondoljuk át együtt:
­Ha elvesztek egészséget, szerettet, barátot, vélt jogokat, népszerűséget: az elveszett valóságot siratva fordulok a múltba, vagy az élő Krisztusra tekintve nézek a jövőbe?
­Ahol életem nagyon passzívnak, reménytelennek tűnik: nem azért van ez így, mert hitem csak ismeret, de nem élő bizalom?
­Ha azt gondolom, hogy tetteimel győzök, és "megváltom a világot", nem kellene-e újra felismernem, hogy egyedül Isten kegyelme és ajándéka hoz igazi változást?

Valahányszor ezt a fejezetet olvasom a Bibliából, mindig eszembe jut egy kisfiú, akivel évekkel ezelőtt ismerkedtem meg hittanórán. Ábrahám történetét vettük, és úgy, ahogy a gyülekezetben is, együtt beszéltük meg Isten Ábrahámnak adott ígéretét, valamint azt a sok mindent, ami az ígéret beteljesedését megelőzte. A kisfiú nagyon mélyen azonosult a történettel, nagyon komolyan vette Isten beszédét, és igazán nyitott szívvel fordult az Úrhoz. Azután eljött az a nap, amikor Izsák feláldozásának történetét kezdtem elmondani nekik. Sohasem felejtem el, ahogy Isten parancsát hallván, tágra nyitott szemeiből elkezdtek csorogni a könnyek.
Ez a természetes reakció arra, amit ma olvastunk. Félelmetes, lélegzetelállító eseményekkel találjuk magunkat szemben. Ezekben az eseményekben megismerjük egy kicsit Izsákot, még közelebb kerül hozzánk Ábrahám személye, de a legdöntőbb az, amit Istenről, a mi Urunkról, Jézus Krisztus Atyjáról tudunk meg. A vele való találkozás gyakran nem könnyű és kellemes élmény, ugyanakkor mégis olyan dolog, amely a benne bízó ember számára annyira fontos, mint egy falat kenyér.
I. Isten, aki próbára tesz
Isten, aki próbára tesz, szól: "Ábrahám! … Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el a Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked!" Hogyan mondhat Isten ilyet?! Milyen ez az Isten, aki Ábrahámot - úgy tűnik - eddig hitegette? Sőt, hogyan lehetséges, hogy ez az Isten az én Istenem és a te Istened is?
Önellentmondásba keveredik. Mi értelme volt az ígéretnek, az ígéret beteljesítésének, ha most saját csodáját semmisíti meg? Teljesen érthetetlen ez a parancs, ami úgy érkezik Ábrahámhoz, mint derült égből a villámcsapás. Mi lesz az ígéretekkel, Ábrahám utódjával, a földdel, a nagy néppel, az áldással?
De nemcsak önellentmondásba keveredik Isten, hanem kegyetlen is. Már szavából kiderül, hogy tudja, mit jelent ez Ábrahámnak (fiadat, egyetlenedet, akit szeretsz). Hogyan követelheti Isten egy ember életét áldozatul?
Persze megkapjuk a választ, tudjuk, mi történik: "…Isten próbára tette Ábrahámot…"  Ugyanakkor kit nyugtat ez meg? Isten így próbál meg? Miért? Mi szükség van erre?
Csak azt mondhatjuk, hogy Isten, aki próbára tesz, Isten. Mindenható, szuverén Úr. Ki az, aki számonkérheti őt? Ki az, aki bölcsebbnek vagy igazságosabbnak vélheti magát? Ki az, aki vitába szállhat vele?
Látnunk kell azt is, hogy a próba nem játék. Nem arról van szó, hogy Istennek nincs jobb dolga, ezért magát szórakoztatja az Ábrahámnak adott paranccsal. A 12. versből egyértelműen kiderül, hogy mi ennek a próbának a célja ("…most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem fiadat, a te egyetlenedet"). A próba tehát nem az égiek céltalan és szeszélyes szórakozása, hanem a Mindenható Isten tudatos cselekvése. Azért próbál meg, hogy lássa: teljesen az övé vagy-e? Mert a mi Istenünk olyan Isten, aki ígéreteket ad, és azokat beteljesíti, olyan Úr, aki szabadulást hoz és megvált, ugyanakkor aki nem elégedik meg mással, mint a teljes odaszánással. Istent az érdekli, hogy vajon Ábrahám teljes szívvel az övé-e, és ez csak úgy derül ki, ha megpróbálja őt.
Nem kell sokat gondolkodnunk azon, hogy miért most jött el a próba ideje. Ábrahám reménysége beteljesedett, 25 év után Izsák megszületett. Születése óta évek teltek el, Izsák növekszik, Ábrahámon az Úr áldása nyugszik (vö. 21.22-34). Ábrahám elégedetten ránéz a mellette futkosó kis Izsákra, és azt mondja: Izsák a jövő. Most már tényleg nem a szolgám fogja örökölni a házamat. Ábrahám számára az ígéret gyermeke lesz a záloga annak, hogy Isten többi ígérete (föld, nagy nép, áldás a népeknek) be fog teljesedni. De talán látjuk mindebben, hogy milyen könnyen válik Isten ajándéka - bálvánnyá. Mintha Isten azt kérdezné a próba által: "Most, hogy tiéd a régen várt gyermek, kiben bízol? Kihez vagy hűséges? Ezek után Izsák az ígéretek beteljesedésének garanciája, vagy én magam? Valójában kiben bízol, Izsákban, vagy bennem?"
Amikor Isten megadja azt, amire várva vártál, ami a szemed fénye, mi történik veled? Nem válik-e számodra Isten ajándéka a boldogság, a remény, a bizalom forrásává? Nem keveredik-e össze a szívedben az ajándék szeretete az ajándékozó szeretetével? Mert innentől már nem Isten az első. Az ember szíve, Isten iránti odaszánása megosztottá válik. Idetartozhat…
                        - egy gyermek születése
                        - újfajta békesség a családban Jézus Krisztus által
                        - a visszanyert egészség
                        - barát vagy barátnő
                        - új lakás, ház
                        - nagyon vágyott eredmény, vizsga
                        - keresztyén szolgálatban: lelki ajándék
És akkor Isten megpróbál: Ábrahám, fogd a te fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, és áldozd fel! Látni akarom, hogy kiben bízol, kit szeretsz jobban, mi a fontos neked az életben. Isten téged is megpróbál, mert ő olyan Isten, aki próbára tesz. Aki tudni akarja, hogy valójában mi van benned, kihez ragaszkodsz. Lehet, hogy már el is kezdett beszélni veled valamiről, amihez nagyon ragaszkodsz. Most érted meg, hogy mi történik benned, körülötted, és miért történik, ami történik. Ábrahám, fogd a te fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, és áldozd fel!
"Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amit az Isten mutatott neki."  Ábrahám e válasza Isten parancsára egészen megdöbbentő. Nyomát sem találjuk a vitatkozásnak, késlekedésnek, magyarázkodásnak, nem próbál elmenekülni Isten elől. Engedelmeskedik az Úr szavának. Az úton, amíg eljut az Isten által kijelölt helyre, három keserves napja van gondolkodni, az egész helyzetet újra és újra maga elé képzelni. Hogy pontosan mi megy végbe benne, nem tudjuk. De amikor a harmadik napon felemelte a tekintetét, és meglátta azt a helyet, a szolgáit hátrahagyta, és Izsákkal ment tovább. Ekkor hangzik el egy második párbeszéd, most már nem Ábrahám és Isten, hanem az apa és fia között. Ebben hallunk Istenről, aki gondoskodik.
II. Isten, aki gondoskodik
"Apám! … Itt van a tűz meg a fa, de hol van az áldozatra való bárány? …Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam." Ábrahámnak ez a válasza a történet kulcsmondata. Azt vallja meg az apa, hogy a próbára tevő Isten azonos a gondoskodó Istennel.
Figyeljük meg Ábrahám teljes, feltétel nélküli bizalmát! A bibliai hit nem más, mint ismeret, bizalom, valamint engedelmesség. Ábrahám engedelmességét már láttuk. Itt feltétel nélküli bizalmára derül fény. Ez a bizalom a próbáratevő Isten gondviselésében árnyalja a képet. Megértjük, belelátunk Ábrahám engedelmességébe. Nem egy elkeseredett, fogait összeszorító, gyűlölködő, legyőzött ember megy itt a Mórijjá hegye felé. Természetesen kínlódik, gyötrődik, szenved. De mindezek mögött ott él szívében a bizonyosság, hogy Isten - gondviselő Isten. Hűséges, igaz és törődő - még itt is és most is.
A gondviselés szó előrelátást is jelent. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Ábrahám tudta: nincs baj, Izsák úgyis megmarad, Isten ilyet nem tehet. Az Istennel járás soha nem garanciája a "happy end"-nek. Ebből a történetből kiderül, hogy a hit milyen halálosan komoly dolog. Mert ha hiszel, akkor engedelmeskedsz a próbára tevő Istennek. A Gondviselőbe vetett bizalom pedig nem az, hogy az események vége úgy alakul, ahogy az nekünk tetszik. Természetesen igaz, amit Pál apostol ír a Római levélben: "...akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…" (Róm.8.28.). Ez azonban nem azt mondja, hogy Ábrahám visszakapja Izsákot. Hisz Isten ígéretének, amely szerint utóda nagy néppé lesz, de ez az ígéret egy "másik Izsákban" is beteljesedhet. Amikor Ábrahám fia kérdésére annyit mond, hogy Isten majd gondoskodik a bárányról, még nem tudja, mi fog történni. Minden lehetséges, Ábrahám semit sem tud biztosan, de bízik az Úrban.
Erre a magatartásra így szólít fel bennüket Isten igéje más helyeken:
" Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, ő munkálkodik!" (Zsolt.37.5)
"Bizony a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, az én gondolataim a ti gondolataitoknál." (Ézs.8.9)
A próbatevő és a gondoskodó Isten áll előttünk. Milyen gyakran van, hogy mi csak a gondoskodóról akarunk tudni. Arról, akinek - szerintünk - kötelessége, hogy segítsen, megáldjon kiszolgáljon. Sokan úgy tekintenek rá, hogy ez a dolga, ezért Isten, ha valamiért, hát ezért van érdemes jóban lenni vele. Sokan elvárják gondoskodását akkor is, ha nem teljes szívvel az övéi. Gondold végig, hogy vajon te nem így vagy-e ezzel? Nem követed, nem vagy osztatlanul az övé, de elvárod, hogy gondoskodjon, úgy és akkor, ahogy és amikor igényeled. Gyakran te akarsz diktálni neki: "Ha gondoskodó Isten vagy, ez és ez, amit akarok. Csak így tudom elképzelni a te törődésedet." Ilyenkor azonban szó sincs feltétel nélküli bizalomról, mint azt Ábrahámnál láttuk, csak feltétlen elvárásokról…
De ma Isten nem így áll eléd. Nem engedi tovább ezt a torz képet, és ezt a viselkedést. Úgy jön hozzád, mint aki próbára tesz, hogy lássa, kié vagy, és mint aki gondoskodik, úgy, ahogy nem várod. Úgy szól hozzád, mint aki egyszerre ad fájdalmas parancsot - és csodálatos ígéretet. Elismered-e őt hittel?
Azt, akivel az ő Fia, Jézus ugyanígy találta magát szemben. Jézus Krisztus kereszthalála Isten próbájának totális kifejezése. Választania kellett a Gecsemánéban, hogy saját életét szereti jobban, vagy pedig az Atya akaratát. És Jézus úgy áll előttünk, mint aki csak a gondoskodásban bízik, és ezért engedelmeskedik a próba parancsának. "Atyám, a te kezedbe teszem le lelkemet…" A kereszthalál próbája után azonban az Atya gondoskodása is megmutatkozik: feltámasztja Jézust. A halálból jött vissza, ahogy Izsák is, amikor Ábrahám felemelte a kést, de az angyal kiáltott: "Ábrahám! … Ne nyújtsd ki a kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet." Majd miután Ábrahám felnézett, és meglátta a kost, így nevezte el a helyet: az Úr gondoskodik.
Izsák megmenekült, Jézus Krisztus feláldoztatott. Az Atya nem kímélte az ő saját Fiát, hanem mindent nekünk adott. A megváltás csodálatos művében semmit sem tartott vissza tőlünk. Aki mindent odaadott érted, mindent kér tőled. Aki mindent kér tőled, megpróbál téged. De aki megpróbál téged, gondoskodik rólad.
­Ha még nem tetted volna: fogadd el azt, aki mindent odaadott érted!
Ha érzed, látod, hogy Isten kicsavar kezedből szeretett dolgokat, lásd meg: megpróbál, hogy megvizsgáljon. Engedelmeskedj neki!
A próba közepette: feltételek szabása nélkül bízz benne, ráhagyván utadat!
Ámen!
Lovas András

Mennyi idő telt el azóta, hogy Isten megszólította Ábrahámot: "Menj el földedről, rokonságod közül és Atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel." (Gen.12.1-2)! Ábrahám engedelmeskedett, és "elindult, nem tudva, hova megy" (Zsid.11.8). Láttuk, amint Isten újra és újra megjelent neki, megerősítve ígéretét. Láttuk Ábrahámot hitből cselekedni, és láttuk rettegni és félni is. Láttuk, amint ott áll Isten előtt, és bátran imádkozik Szodomáért, és láttuk, amint feleségét idegen uralkodó házába adja. Láttuk, amint királyokat ver le, és láttuk, amint megpróbál Istennek besegíteni, és Hágártól nemz fiat magának. Minden győzelem és minden kudarc között azonban egy kérdés mindvégig megoldatlan, megválaszolatlan maradt: mi van Isten ígéretével? Az egész történeten végighúzódik a feszültség: lesz-e Ábrahámnak Sárától gyereke?
Ma azt olvastuk, hogy beteljesedett az ígéret, Ábrahámnak és Sárának fia született. Jöjjetek, és igénk alapján halljuk meg, mit üzen a Szentlélek nekünk Isten ígéreteinek beteljesedéséről. Ez azért nem "akadémikus kérdés" számunkra, mert a hitben élt élet, definíció szerint is, csak ígéretekre tekintő élet lehet.
I. Az ígéretek beteljesítésének ideje Isten kezében van
Az ígéret, amely Ábrahám egész életét gyökerestül megváltoztatta, 25 éven keresztül "csak" ígéret volt. Ábrahám 25 éven keresztül úgy élt, úgy dolgozott, úgy hozott döntéseket, mint akinek gyermeke lesz, mind akitől egy nép származik, mint akinek utódaié lesz a föld, ahol jövevényként sátorozott - és közben ebből nem látott semmit. Ez alatt az idő alatt napról napra kisebb lett az esélye annak, hogy Sára megfoganhat, egészen addig, amíg mindez biológiailag vált képtelenséggé (18.11). Képzeljük el Ábrahám helyzetét. Isten szól, ő hisz és engedelmeskedik, és várja, mikor válik valósággá Isten szava. Eltelik az első év, és Sára nem vár gyermeket. Jön az újabb évforduló, és még mindig semmi. Egy idő után egyre nyomasztóbb ez a helyzet. Isten cselekszik Ábrahám életében, egyre több mindenben ismeri meg az ő hűségét és hatalmát, az Úr szövetséget köt vele, és megerősíti az ígéretet többször is - de még mindig semmi. Tudjuk, hogy ez a várakozás küzdelmes és nehéz a pátriarcha életében. Hite nem valami statikus, megingathatatlan, szobormerev bizonyosság. És egyszercsak, 25 évvel az ígéret első elhangzása után, "meglátogatta az Úr Sárát".
A szentíró a születés leírásában hangsúlyosan elénkadja, hogy mindez nem véletlen, hogy Isten nem valamiféle szeszélyből, vagy más elfoglaltságai miatt cselekedte meg most a csodát. "…meglátogatta az Úr Sárát, ahogyan megmondta, és úgy cselekedett az Úr Sárával, ahogy megígérte." Isten saját terve szerint cselekszik. A következő vers megerősíti ezt: "abban az időben, amelyet megígért neki az Isten". Istennek ez az ígérete egy évvel korábban hangzott el, amikor Ábrahám megvendégelte az Úr követeit Mamré tögyesében.
Ígéret - és beteljesedés. Miért kellett 25 éven át hinni és küzdeni Ábrahámnak? Mi lett volna, ha Isten csak egy évet várakoztatta volna? Valószínű, hogy Ábrahám nem lett volna minden hívők atyja. Nem ismeri meg sem Istent, sem önmagát. Nem tanulja meg, hogy egész életében Istenen kell függenie. Nem formálódik át jelleme, nem mélyül el a hite. Nem éli át Istennek a meddőségben is életet adó hatalmát.
Mennyien vannak, akik éppen ezen a ponton csüggedtek el. Istennek egy ígéretére hittel ráálltál. Telve voltál lelkesedéssel, bizalommal, a győzelem bizonyosságával: Isten hatalmas és hűséges, és beteljesíti, amit ígért! De a várva várt beteljesedés nem érkezett el. A napok, a hónapok, az évek telnek, és még mindig semmi. Még mindig nem tudom, hogy ki lesz a társam, még mindig nem kaptam választ kínzó kérdésemre, még mindig nem hallgattatott meg imádságom valakinek a megtéréséért - és folytathatnánk a sort. Az elkeseredésben, az elbizonytalanodásban lásd meg: az ígéretek beteljesedésének ideje Isten kezében van. Ő nem késik, nem alszik el, nem felejt el, hanem saját bölcs tervét viszi végig, miközben hitre és hűségre nevel.
II. Isten ígérete beteljesedik ott is, ahol az emberi lehetőségek végleg kimerültek
Ebben a jelentőségéhez képest szűkszavú leírásban (v.1-8) a szentíró rámutat arra, hogy Izsák születése egyedül Isten teremtő hatalmának következménye. A következő kifejezésekkel hangsúlyozza ezt a szöveg: "Ábrahám öregkora" (2X), "Ábrahám száz esztendős volt", valamint Sára kérdése: "Ki jósolta volna meg még Ábrahámnak, hogy fog még Sára fiakat szoptatni?" (amire a válasz, hogy senki - kivéve Isten). A korábbi fejezetek is egyértelművé tették, hogy biológiailag képtelenség, hogy ennek a párnak gyermeke legyen. Mindez Isten nagyságát és közbeavatkozását teszi egyértelművé: senki sem mondhatja, hogy véletlen, ami történt. Ott látszik meg dicsősége, ahol minden emberi erőforrás, lehetőség és reménység kifulladt.
Erre utal Pál a Római levélben is, amikor azt írja Ábrahámról, hogy "reménység ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyjává lesz…". (Róm.4.18.) ugyanitt írja az apostol, hogy Ábrahám "hitte, hogy Isten megeleveníti a holtakat, és létre hívja a nem létezőket." Ez azért fontos számunkra, mert megerősíti az alaptételünket, hogy Istennek, ahhoz, hogy ígéreteit beteljesítése, nem szükséges az emberi lehetőségek elérhető volta. Pál semmiből való teremtésről és halálból való feltámasztásról beszél ezen a helyen, Ábrahám utódjával kapcsolatban.
Mindezt pedig azért fontos megjegyeznünk és emlékezetünkbe vésnünk, mert ha az idő múlásával gyakran meginog hitünk abban, amit Isten ígért, még inkább így van ez akkor, amikor a lehetőségeket látjuk elveszni. Sokszor addig van hitünk Isten ígéretében, ameddig minden adott ahhoz, hogy az beteljesedjen. Amikor azonban Isten mindezeket elkezdi elvenni, hitünk pedig reménytelenséggé vagy félelemmé lesz, akkor kiderül, hogy előzőleg nem Istenben bíztunk, hanem saját erőforrásainkban vagy körülményeinkben. Egészen más azt mondani, hogy Isten ajándékaként várjuk, hogy gyemekünk legyen akkor, amikor fiatalok és egészségesek vagyunk, mint akkor, ha idősök vagyunk. Ismerjük fel Ábrahám történetéből, hogy Isten nincs kötve a mi értelmünk, vagy a mi világunk semmilyen korlátjához, vagy lehetőségéhez. Amikor ő ígéreteit be akarja teljesíteni életünkben, vonatkozzanak azok bármire is, úgy cselekszik, mint amikor a semmiből teremt, vagy mint amikor a halottnak életet ad! Milyen szánalmas, ha a belévetett hitünk azon múlik, hogy mi lehetségesnek ítéljük-e meg azt, amit ígért, vagy pedig úgy látjuk, hogy a feltételek nem adottak hozzá.
III. Isten ígéretének beteljesedése igazi örömöt hoz
Ezt a pontot egy szövegbeli nehézség tisztázásával kell kezdenünk. Az Újfordítású Biblia így fordítja a 6. verset: "Nevetségessé tett engem az Isten, kinevet mindenki, aki csak hallja".  Ez esetben Sára azt mondja, nevetséges, hogy valaki ilyan öreg korban gyermeket szüljön, és mindenki, aki csak megtudja, ki is fogja őt nevetni. Ez a fordítás összhangban van azzal, hogy maga Sára már nevetett korábban hitetlenségében, hiszen amikor hallotta, hogy az angyal azt mondja Ábrahámnak, hogy gyermeke fog születni egy év múlva, Sára kinevette őt (18.12; Ábrahám is nevetett ugyanígy, 17.17). Aki kinevette Istent, az válik most mások előtt a nevetség tárgyává - értelmezi a szöveget ez a fordítás.
Ugyanakkor azonban a szöveg megengedi, valamint mind más bibliafordítások, mind a szituáció, amely előttünk áll támogatja, hogy másképpen értsük ezt a verset. Szószerint: "Nevetést szerzett nekem az Isten, aki csak hallja nevet nekem/velem/rajtam". A valószínűbb értelmezés: Sára itt arról beszél, hogy Isten kegyelme megnevettette, megörvendeztette, és mindenki, aki hall erről a csodáról, vele együtt fog örülni. Miért kiáltana fel keserűen, hogy ezentúl mindenki engem fog kinevetni, amikor ilyen öröm érte? Isten ígérete, amelyet Sára kinevetett keserűségében, beteljesedvén olyan örömöt hozott az asszonynak, ami felszabadult nevetésben jelenik meg. Fontos még itt megjegyeznünk, hogy az Izsák név, amelyet Ábrahám Isten parancsára adott a fiúnak, azt jelenti, hogy "ő nevet".
Isten ígéreteinek beteljesedése örömöt hoz a megkeseredett, sokat szenvedett, csalódott ember szívébe. Itt válik igazzá, amit a zsoltáros mond: "Akik könnyezve vetettek, ujjongva arassanak! Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezzék, ha kévéit hozza! (Zsolt.126.5-6). Ez a nevetés, amellyel Isten tölti meg a szánkat (Zsolt.126.2) megelégítőbb minden más nevetésnél, és teljesebb minden más örömnél. Az az ember, aki kitart a hitben, azaz Isten ígéreteire nézve alakítja az életét még akkor is, ha egyelőre nem lát abból sokat, megkóstolja ezt az örömöt. Részben itt, e világban, de teljességében ott, ahova Jézus Krisztus váltott meg bennünket. Ez a világ mindenben örömöt, azonnali örömöt kínál. A fiataloknak minden a "bulikat" hirdeti. De az a nevetés, amit e világ ad, bár azonnali, de rövidtávú, és édessége keserűségbe csap át. Az, amelyet Isten ad a benne bízónak, nem jár kétségek, kitartás, türelem, esetleg könnyek nélkül, de maradandó és mindennél édesebb. Melyiket választjuk?
IV. Az ígéretekre tekintő élet kizárólagossága
A mai ige második részében a két fiú, Izsák és Izmael állnak előttünk, miután Izsákot elválasztották anyjától. A konfliktus akkor kezdődik, amikor Sára nevetni, azaz inkább gúnyolódni (szószerint "izsákkodni") látja szolgálójának, Hágárnak a fiát. Ábrahámtól azt kéri, hogy kergesse el Hágárt is, Izmaelt is, mert a szolgáló fia nem örökölhet majd együtt az ő fiával. Sára keménységével, szeretetlenségével szembenáll Ábrahám viselkedése. Őt nagyon bántja, amit Sára kér, majd azért teszi mégis meg, mert Isten is ezt mondja neki. Ábrahám Hágár és Izmael iránti szeretete tűnik ki abból, ahogy elbocsátja őket.
Fontos, hogy Isten nem Sára féltékenységével és szeretetlenségével azonosul, amikor azt mondja Ábrahámnak, hogy tegyen felesége kérése szerint. Egyszerűen csak arról van szó, hogy terve egybeesik Sára szándékával: Izmael nem örökölhet Izsákkal. Isten azonban gondoskodik a kétségbeesett Hágárról, aki saját és fia életéről lemondott, meghallgatja Izmael imádságát, és biztosítja őket arról, hogy Izmaeltől is nagy nép fog származni. A kulcsmondat ebben a részben az, amit Pál apostol is idéz a Galatákhoz írot levelében: "Kergesd el …mert nem örökölhet ennek a szolgálónak a fia az én fiammal, Izsákkal!". Itt Isten kiválasztó munkájával állunk szemben. Bár megáldja és megóvja Izmaelt, akitől egy nép származik majd, az ígéretet, amely alapján Ábrahám elindult Háránból "nem tudván, hogy hova megy", csak Izsák örökli. Ő az igazi utód, ő az ígéret gyermeke, aki nem természetes módon született, mint Izmael, hanem Isten csodálatos, a semmiből teremtő, a meddőt életre hívó munkája által.
Pál apostol a két asszonyt és a két fiút az Ószövetség és Újszövetség allegóriájaként állítja elénk. Hágár és Izmael az emberi lehetőséget, Sára és Izsák az isteni ajándékot szimbolizálják. Izmael a cselekedetek, Izsák a hit gyümölcsét jelenti. Az egyik a szolgaságot, a másik a szabadságot hordozza magában. Az egyik a testtől való születés képe (ha valaki zsidó, tagja Isten népének), a másik a Lélektől való születés képe (csak az tartozik Istenhez, aki újjászületett). A kettő azonban nem élhet egy fedél alatt. Ahogyan el kellett hagynia Izmaelnek Ábrahám házát, ugyanúgy el kell hagynia mindannak, amit ma Izmael szimbolizál, azok életét, aki az ígéretből, az ígéretre nézve, hitből élnek. Ez az ígéretekre tekintő élet kizárólagossága.
­Vagy egyedül Jézus Krisztusban bízunk, hogy haláláért Isten tisztává tett minket, vagy pedig azt gondoljuk, hogy a mi jó dolgainkkal besegíthetünk neki.
Vagy teljesen átadtuk magunkat Jézus Krisztusnak, és új életben járunk, mert a Szentlélek újjászült minket, vagy régi életünket próbáljuk megjobbítani - saját erőnkből, de hiába.
Vagy teljesen rábízzuk magukat Isten igéreteire, tudván, hogy akkor is megállnak, ha régóta várom már beteljesedését, valamint ha már látszólag semmi esély nincs erre, vagy úton-útfélen besegítek neki, mert nem vagyok hajlandó igazi hitben élni és járni?
Összefoglalva: Ki a te Istened? Egy gyenge erőtlen valaki, akihez néha odaszaladsz, előadva bajodat, de közben más biztosítékokat is keresve, vagy az Atya, a Fiú, és a Szentlélek Isten, aki a holtakat megeleveníti, aki előszólítja azokat, amelyek nincsenek, aki szavával formálja és uralja egész életed? ÁMEN!
Lovas András

Meghökkentő történetet olvastunk ma. Ábrahám, akivel utoljára Sodoma és Gomora elpusztításának leírásában találkoztunk, egészen más fényben áll előttünk ebben a fejezetben. Az, aki hihetetlen merészséggel állt Isten színe elé, és könyörgött a városok megmaradásáért, most félelemből cselekszik. Isten pedig, akinek igazsága központi téma volt az előző részekben, mintha igazságtalanul járna el itt. Mind Ábrahám, mind Isten oldaláról érthetetlen eseményekkel állunk szemben. Ezek pedig gyakran azt okozzák, hogy az ember átlép a történeten. Nem értem Ábrahámot, nem értem Istent, nem értem miről van itt szó. Ha pedig nem értjük, akkor hogyan lehetne hasznunkra?
Tekintsünk most másképpen a számunkra felfoghatatlan dolgokra. Ha valamit nem értünk, az azt jelenti, hogy ott nem megszokott gondolatokkal találkozunk. A már meglévő gondolkodásmódunkba nem illik bele az, amit olvasunk. Azonban éppen ebben ismerhetjük fel a változás, a formálódás, az előrelépés lehetőségét. Hiszen Isten Igéjének célja nem pusztán az, hogy a már meglévőt megerősítse bennünk, hanem az is, hogy új dolgokra hívjon. Új gondolkodásmód, új cselekedetek, új élet - ez az ő akarata velünk. Lássuk hát közelebbről Ábrahám, majd Isten cselekedeteit.
I. Ábrahám: érthetetlen félelmek
Ábrahám továbbra is vándorol, és így elhagyja Mamré tölgyesét, ahol az Úrral találkozott Sodoma és Gomora elpusztításának alkalmából. Délre tart, ahol egy Gérár nevű városban telepedik le. Attól való félelmében, hogy az uralkodó szemet vet Sárára, és ezért őt, a férjet megöli, Ábrahám azt mondja, hogy Sára a húga. Ennek következtében Abímelek, a város királya magához veszi a háremébe Ábrahám feleségét. Többszörösen is meghökkentő ez számunkra.
Ábrahám úgy áll előttünk, mint Isten kiválasztottja. Ő a hit és az igazság példaképe minden hívők számára. Tudjuk, hogy mi mindenben tapasztalta meg már Isten hatalmát és hűségét. Győzött háborúban királyok felett, találkozott az Úrral több alkalommal, aki szövetséget kötött vele, és azt ígérte, hogy annyi lesz utódainak száma, mint égen a csillag. Isten megosztotta vele, amire készült Sodoma és Gomora égbekiáltó gonoszsága miatt. Hogyan lehetséges, hogy Isten tettei és ígéretei után most élete iránti félelmeből feleségét átpasszolja Abímeleknek?
De ennél még nehezebben érthető a helyzet. Az igazi megdöbbenést az váltja ki bennünk, hogy tudjuk, Ábrahám életében nem először történik ez. Miután az Úr megszólította, és Ábrahám elindult Háránból, éhínség támadt Kánaán földjén (Gen.12). Ábrahám Egyiptomba ment, ahol ugyanilyen megfontolások következtében került Sára a fáraó házába. Isten közbeavatkozott, és Ábrahámot kiutasították Egyiptomból. Ábrahám utána segítségül hívta az Úr nevét (Gen.13.4), ami azt is jelenti, hogy visszatért az Úrhoz, és elismerte, hogy előbbi tette hitetlenségből és félelemből fakadt. Ezek után még súlyosabb a helyzet: hogyan lehetséges, hogy Ábrahám ugyanebbe a szörnyű bűnbe esik vissza? Hogyan lehet, hogy ugyanaz az irracionális félelem fogja el?
Nem találunk más választ erre a kérdésre, mint azt, hogy Ábrahám ugyanolyan ember volt, mint mi. Figyeljük meg, hogy a Biblia nem próbálja meg az ilyen kínos részleteket átírni, magyarázni, vagy elrejteni. Teljesen realista: Ábrahám, Isten kiválasztottja, minden hívők atyja visszatérően retteg attól a helyzettől, amikor idegen városba kell mennie feleségével. Ez életének egyik gyengesége, görcsös félelme, amitől nem volt szabad.
Közöttünk is vannak, akik ismerik a visszatérő félelmeket. Lehet, hogy Ábrahámhoz hasonlóan megjártak lelki magasságokat, tapasztalták Isten hatalmát és hűségét, és mégis egy adott helyzetben ugyanúgy felülkerekedett rajtuk a félelem, mint Ábrahámon. Lehet, hogy neked - úgy, amint Ábrahámnak is - még nehezebb azáltal, hogy mindez nem először, hanem ismétlődve jelentkezik életedben, hogy már ott térdeltél az Úr előtt a hitetlenségedet felismerve és megvallva, és azt hitted, bocsánata elfogadásával végleg magad mögött hagytad ezt a problémát. Ehelyett fájdalmasan kellett belátnod: Uram, ugyanott vagyok, mint korábban! És így az, amit olyan nehezen értünk, ha Ábrahámra tekintünk, nem elméleti probléma csupán. Belátjuk, hogy önmagunkat is nehezen értjük, sokszor alig ismerjük, és ez gyakran vezet csüggedéshez.
Mi az, amit megfigyelhetünk azzal kapcsolatban, hogyan működik ez a félelem Ábrahámban?
a)      A Gérárban történteket nem szakíthatjuk el mindattól, amit az előző fejezetben olvastunk. Sodoma elpusztulása azt jelentette, hogy Isten nem talált még csak tíz igaz embert sem ebben a kánaáni városban. Ezt tudta meg Ábrahám, amikor meglátta a füstöt, amely az egykor virágzó terület felett szállt. Az is nyilvánvaló, hogy unokaöccse - Lót - leányainak a szégyenteli dolga is kitudódott előtte (apjuktól támasztottak utódot maguknak, miután leitatták őt, 19.30kk.), és ez tovább erősítette benne a meggyőződést annak a világnak a romlottságáról, amelyben élt. A mindezek felett való nyugtalanság, borúlátás tűnik elhatalmasodni rajta. Egyszer csak az a gondolat fogalmazódik meg benne, hogy mit hoz a jövő az ő számára? Mire számíthat Kánaán többi városainak a lakói részéről ő, az idegen? Ekkor megy a Délvidékre, minél távolabb Sodomától. Mindez érthető, logikus - és mégis tragikus. Mert ezekben a gondolatokban egyszer csak már nem számol az Úrral, az ő ígéreteivel, az életében tett korábbi szabadításaival. Egyszer csak szem elől tévesztette Istent, és ezért tudott elhatalmasodni rajta a félelem, aminek következtében képes volt saját feleségét odaadni prédául Abímeleknek. "A félelem akkor hatalmasodik el rajtunk, amikor elfordulunk Istentől, az élet terheit önmagunkra helyezzük és azt feltételezzük tetteink és beállítottságunk által, hogy egyedül mi vagyunk a felelősek gondjaink megoldásáért. Ahelyett, hogy elismernénk Isten mindenhatóságát és hatalmát, vagy az ő országát és igazságát keresnénk először, bűnös önelégültségbe és saját életünk nehézségeivel való elfoglaltságba esünk." (Collins, 79) Ebben látjuk, hogy Ábrahám életében mi volt a kiindulópontja a félelem felülkerekedésének.
b)      A történetből az is kiderül, hogy mit tesz a félelem Ábrahámmal: elvakítja. Mert bár Ábrahám úgy tekint Gérárra, mint egy második Sodomára, Gérár az ellenkezőjének bizonyul. A szentíró újra és újra rámutat arra, hogy Ábrahám hatalmasat tévedett, amikor azt gondolta, hogy "nincs istenfélelem ezen a helyen" (v.11, a patriarka, és nem a város volt istenfélelem híján…). Azt olvassuk, hogy Abímelek tiszta szívvel és ártatlan kézzel vette házába Sárát, és ezt Isten is elismeri, amikor meginti álmában (v.5-6). Amikor meghallja, hogy Isten nem hagyja életben, ha nem adja vissza Sárát férjének, és ezt másnap reggel elmondja szolgáinak, azok mind megijednek (v.8). Istenfélő király és istenfélő emberek élnek Gérárban. Abímeleknek esze ágában sincs más feleségét magához venni, hiszen "nagy véteknek" (v.9) tartja azt. Ábrahám mindezt nem látja. Nem ismeri fel, hogy Gérár védelmet jelenthetne neki és családjának. Félelme és aggodalma megvakítja, mint ma is mindenkit. A félelem nem enged reális helyzetfelmérést. Eltorzítja a valóságot, és így vezet el az engedetlenségbe, a súlyos bűnbe.
Ami tehát érthetetlen számunkra, Ábrahám újabb hazugsága, érthetővé válik. Ábrahám olyan ember, mint mi, aki gyengeséget hordoz magában, amely gyengeség abban a pillanatban eluralkodik rajta, ahogy leveszi tekintetét az Úrról. Benned milyen területen szokott eluralkodni a félelem? Kire vagy mire tekintesz? Nem torzult el előtted a valóság, mint Ábrahám előtt? Nem burkolóztál-e be félelmedbe olyannyira, hogy már mindent csak azon keresztül látsz? Tekints Jézus Krisztusra, a Szabadítóra, aki élete odaadásával szeretett téged. "A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben." (IJn.4.18)
II. Isten: érthetetlen hűség
Ha Ábrahámnál az érthetetlen félelmekről kellett beszélnünk, Isten cselekedeteiben is érthetetlen dolgokat kell látnunk. Először ez Isten igazságának a kérdéseit veti fel. Érthetetlen, hogy Isten miért fenyegeti Abímeleket halállal, amikor Ábrahám hazugsága miatt vette magához Sárát. Érthetetlen, hogy Isten miért sújtja ezért Abímeleket betegséggel, és házában minden nőt meddőséggel (v.17). Az még nehezebben elfogadható, hogy ebben a helyzetben Ábrahám imádkozik Abímelekért, akinek imádságát Isten meghallgatja, és a királyt, feleségeit és szolgálóit Ábrahám imádságára válaszként gyógyítja meg. Úgy érezzük, hogy ez nem igazságos, hiszen Abímelek sokkal pozitívabb szereplő a történetben, mint Ábrahám, mégis ő húzza a rövidebbet. És Ábrahám, a próféta, aki imádkozik, mit kap mindezért? Így olvassuk: Akkor vett Abímelek juhokat és ökröket, szolgákat és szolgálókat, és Ábrahámnak adta, …és ezt mondta Abímelek: Itt van előtted országom, lakj ott, ahol jónak látod." (v.14-15) Sáráért pedig, mintegy kárpótlásul a "malőr" miatt, ezer ezüstöt adott Ábrahámnak, ami igen tekintélyes vagyont tett ki.
Mindezt nevezhetnénk Isten érthetetlen igazságtalanságának, én azonban Isten érthetetlen hűségére szeretnék rámutatni. Abímelekkel szemben Isten nem volt igazságtalan, hiszen nem veszítette el, nem károsította meg, ugyanakkor - ha tudatlanul is - mégis ő volt az, aki majdnem házasságtörést követett el. Ettől persze Ábrahámmal még más lehetne a helyzet. Mi a magyarázata Isten tetteinek?
Semmi más, mint az ő ígérete. Isten azt ígérte Ábrahámnak, hogy utódjából nagy nép származik, amely nép áldás lesz a föld minden nemzetségének. Isten világot megáldó, világot megváltó ügye kerül veszélybe akkor, amikor Abímelek magához viteti Sárát. Isten azonban nem engedi, hogy választottja engedetlensége az ő tervét meghiúsítsa. Sárának igenis gyermeket kell szülni Ábrahámtól, és ezt semmi meg nem akadályozhatja. Ezért a Mindenható Isten közbeavatkozik Abímelek udvarában. Isten hűséges ígéretéhez, tervéhez, szándékához - és ezen keresztül mindannyiunkhoz. Ne felejtsük el, hogy a mi áldásunkról, a mi üdvösségünkről van itt szó. Ha Isten megelégeli szolgája bűnös nyomorúságát, nincs Izsák, Jákób, Izrael 12 törzse, próféták, Jézus Krisztus, egyház. Isten érthetetlen hűségével állunk szemben, amiért csak dicsérhetjük és magasztalhatjuk őt, hiszen nem ugyanez a hűség tart meg bennünket is napról napra, nem ugyanez a hűség élteti a keresztyén egyházat mind a mai napig? Isten megőrzi az ő választottait, akkor is, amikor azok hibáznak!
Ez az hűség azonban még érthetetlenebb magasságokba csap. Mert nemcsak arról van szó, hogy Isten nem engedi, hogy Sára másé legyen, és ezért közbeavatkozik, azaz helyreállítja azt, amit Ábrahám elrontott. Isten ígéretével megegyezően használja Ábrahámot: "…mert próféta ő, és imádkozik érted, hogy életben maradj." (v.7, 17). Isten azt ígérte neki, hogy áldás lesz minden nemzetségnek, és ebben a helyzetben ezt teljesíti be. Az az Ábrahám, aki félelemből Isten akarata ellen cselekedett, mégis Isten választottja maradt, akit Isten, mint az ő prófétáját, felhasznál abban, hogy egy istenfélő pogány királynak gyógyulást hozzon.
Hiszed-e, hogy Isten téged is használni akar és használni tud? Sokan tekintenek visszatérő félelmeikre, bűneikre és azt mondják: én nem lehetek Istené, ha még mindig itt tartok. Isten nem fogadhat el engem, ha újra ide jutottam. De a mai történet arról szól, hogy Ábrahám, aki olyan ember, mint mi, Isten eszköze. A hit példaképe, aki az Úrral járt, az Úrnak engedelmeskedett, nem mindig felelt meg ennek a képnek. De az Úr nem hagyta el. Mert amikor Ábrahám érthetetlen vétekbe süllyedt, az Úr megmutatta még érthetetlenebb hűségét. Mi is, ha nem értjük magunkat, nyomorúságainkat, félelmeinket, ne önmagunk körül forogjunk. Lássuk meg az Úr érthetetlen, felfoghatatlan szeretetét és hűségét, amelyet Jézus Krisztus által közölt velünk! ÁMEN
Lovas András

Szodoma és Gomora pusztulásának története sokakra nagy hatással volt. Már a Bibliában találkozunk azzal, hogy a kiemelkedő gonoszságot Szodoma bűnével illusztrálják. Így utal rá Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel, Ámós próféta, maga Jézus is, valamint Péter és János apostol. De Szodoma neve, mint a bűn és erőszak szimbóluma, a Biblia írásbafoglalásának idején túl is él. Pompei, római városban, amely a Vezúv kitörése következtében pusztult el, a régészek idevágó érdekes felfedezést tettek. Egy falon a következő feliratot tárták fel: Szodoma és Gomora. A bibliai városokhoz hasonlóan elpusztult Pompeiben minden bizonnyal egy keresztyén örökítette meg, hogy az eseményeket Isten ítéletének látja.
Korábban említettem, hogy a vízözön története, - amely ugyanennek a bibliai könyvnek a része - feltűnő párhuzamokat mutat Istennek ma olvasott ítéletével. Mindkét történetben általános pusztításról olvasuk, amit az emberi bűn vált ki, mindkét elbeszélés szól arról, hogy egy igaz ember és családja megmenekül, végül pedig mindkét le-rás azzal záródik, hogy a hős részegségében szégyenteli eseményekbe keveredik.
Egy másik párhuzamra is szeretnék rámutatni. Ahogy elmúlt héten elmondtam, a Gen.18-19 egy történet, aminek ma a második felét olvastuk. Érdekes párhuzamokat figyelhetünk meg a történet első és második fele között, Ábrahám és Lót személyében. A szentíró nemcsak Noé mellé állítja Lótot, hanem Ábrahámmal is összehasonlítja. Ebben azonban kiderül, hogy Lót nem igazán sorolható Noé és Ábrahám "társaságába". A mai napon Lót szempontjából vizsgáljuk meg a történetet, és kérjük és várjuk Isten Szentlelkét, hogy ezen keresztül nyissa meg szemünket önmagunkkal kapcsolatban!
I. Milyen ember volt Lót?
Igaz ember - de csak viszonylagosan
A szentíró a ma olvasott rész első felében erre a relatív igazságra mutat rá azzal, hogy Lótot párhuzamba álítja Ábrahámmal. Ábrahám délben a sátra előtt hűsöl, amikor megjelenik az Úr és két angyal, akik aznap estére érnek Szodomába, amelynek kapujánál Lót ül. Amint meglátja Ábrahám a jövevényeket, elébük megy, és a földreborul, csakúgy mint Lót. Mindketten, - az akkori kötelező szokások szerint - behívják az ismeretlen látogatókat otthonukba, ahol sietve megvendégelik őket. Mivel este van, Lót szállást is kínál. Azt is érdemes megjegyezni, hogy Szodomában az Úr követei (itt már az Úr maga nincs jelen!) csak Lót erőteljes rábeszélésére fogadják el a meghívást, a szabadban akarták tölteni az éjszakát.
Szodomában, a következő jelenetben, még több kiderül Lótról. A vendéglátás szentségét halálos komolyan veszi. Amikor a város férfiai, "ifjak és öregek, az egész nép kivétel nélkül" körülvették a házat, és a két vendéget követelik, Lót nem adja ki őket. Mostmár tudjuk, hogy miért tiltakozott Lót, amikor a követek a szabadban akarták tölteni az éjszakát. Ismerte otthonát, Szodomát. Szodoma lakói csoportos homoszexuális erőszakot készülnek elkövetni a két idegenen. Lót azonban nem adja őket oda, kimegy hozzájuk, és megpróbál lelkükre beszélni. Önmagát veszélyezteti ezzel. Lányait is felajánlja a csőcseléknek. Míg ez utóbbi ötletét joggal tartjuk borzalmasnak és megkérdőjelezhetőnek, mégis Lót minden tette arra mutat, hogy a hajléka oltalmában álló embereket minden módon igyekszik megoltalmazni. Ez Lót igazsága, nem vegyül el Szodoma megromlott lakói között, félelmében nem szolgáltatja ki vendégeit. Miért mondom, hogy ez az igazság mégis csak viszonylagos igazság? Miért nem olyan Lót, mint Ábrahám, vagy Noé?
Gyenge ember
A történet további részleteiben más is kiderül Lótról. Miután az angyalok megszabadítják Lótot, - és ebből Lót felismeri, hogy kiket vendégelt meg - bejelentik, hogy elpusztítják a várost, hiszen az Úr ezért küldte őket. Több bizonyíték nem szükséges ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen, Szodomában még csak tíz igaz sincs, akikért - Ábrahám közbenjárása nyomán - Isten megkegyelmezne a városnak. Ezután válik láthatóvá számunkra Lót gyengesége, amit így fogalmazhatunk meg: Lót túl sok szállal (főleg anyagi érdekeltségekkel) kötődik Szodomához. Miben jelentkezik ez?
Először Lót a vőit próbálja rábeszélni a menekülésre, de azok tréfának vélik szavait. Ugyanakkor azonban ő is hezitál: "És amikor tétovázott megragadták a férfiak a kezét, meg a feleségének és két leányának a kezét, mert az Úr megszánta őt." Vajon miért tétovázik Lót? Miért nem indult el azonnal? Mi tartja vissza? Amikor Isten azt mondta Noénak, hogy építsen bárkát, majd amikor azt parancsolta, hogy menjen be, nyomát sem látjuk a tétovázásnak. Amikor Az Úr megszólítja Ábrahámot, hogy hgyaj maga mögött Hárát, Ábrahám azonnal engedelmeskedik. De nem így Lót. Ő kötődik Szodomához, a városhoz, amit gazdagsága miatt maga választott lakhelyül.
Miután az angyal kivezette Lótot, azt az utasítást adja neki, hogy meneküljön a hegyre.És Lót ezen a ponton, hasonlóan Ábrahámhoz, könyörögni, imádkozni kezd: "Ne oda Uram! Ha már kegyelmes voltál a szolgádhoz, és olyan nagy szeretettel bánsz velem, hogy meg akarod tartani az életemet, akkor ne kelljen a hegyre menekülnöm, mert utolér a veszedelem és meghalok. Itt van a közelben ez a kis város, hadd fussak oda." Ez az imádság azonban, bár meghallgattatik, egészen más, mint a Szodomáért közbenjáró Ábrahámé. Míg Ábrahámot a szeretet motiválta, Lótot saját kényelme, valamint félelme. Nem tud a hegyre menni, mondja, mert ott utoléri a veszedelem. Kiben bízik? Majd alkudozni kezd: az egy kicsi város, hadd menjek oda (mivel kicsi, az Úr igazán magtarthatja, gondolja). Imádsága tehát félelmből fakad, önző és hitetlen.
Mind felesége tette (hátranéz az egyéertelmű parancs ellenére - azaz nem képes elszakadni), mind lányai ötlete (szodomai szokások továbbélése) arra mutatnak, hogy Lót és családja élete igenis összefonódott a bűnös Szodomával. Ezért kell azt mondanunk, amit a szentíró a párhuzamokon keresztül láttatni akar velünk: Lót igazsága igencsak viszonylagos igazság.
Kudarcot vallott ember
A teljes képhez nemcsak a ma olvasott történet tartozik. Lót Ábrahámmal jött ki Háránból, és Ábrahám családjában lévén részese volt Ábrahám áldásának. nagybátyja oldalán gazdagodott meg. talán még emlékszünk arra, amikor Lót Szodomát választotta, mert látta a város és környéke mesés gazdagságát. Ez ugyanakkor az Ábrahámtól való elszakadással járt. Közben Lót egyre jobban kötődött Szodomához. Először "egészen Szodomáig sátorozott" (ideiglenes lakóhely, nomád életforma - 13.12), majd Szodomában lakott (14.12), végül ott nevelte fel gyerekeit, és teljesen beépült a város lakói közé (19.1 - a kapu, ahol a város tekintélyes emberei gyűltek össze). Ugyanakkor a történet végén azt látjuk, hogy elvesztette otthonát, vagyonát (barlangban lakik), feleségét, és szégyenteljes módon cselekednek vele lányai.
II. Miért menekült meg Lót?
a)      Szodoma és a mi társadalmunk. Bár sokszor csak azt gondoljuk, hogy Szodoma bűne a homoszexualitás volt, másban is találhatóak közös vonások a mi társadalmunkkal. A szexuális bűnökre (mint normális dolgokra) nézve elég ha egy hirdetési újság partnerkereső rovatát megnézzük. Ugyanakkor ne felejtkezzünk meg Szodoma és a környező városok gazdagságáról. Nyilvánvaló, hogy egy olyan társadalommal állunk szemben, amelyben a gazdagság okozta unalom is fokozza a perverzitást. A jólétben már nem tudják, mit találjanak ki. Ugyanakkor a Biblia más utalásai alapján elmondhatjuk, hogy Szodoma lakói másban is erőszakosak (özvegyek, árvák - Ézs.1.17), büszkék, felfuvalkodottak, könyörtelenek a rászorulók iránt (Ez. 16.49). Öntörvényűek, akik Lótnak azt mondják: "Ő az egyetlen jövevény köztünk és ő akar törvényt szabni?" Nincs erkölcs, nincs törvény, csak az, amit ők jónak tartanak. Nincs örök rend, csak amit ők kialakítottak. Akárcsak a mai világban…
b)      A környezet ránk is hatással van. Minket is formál, ahogyan Lótot, és egész családját. Ne engedjük magunkat becsapni a viszonylagos igazságunkkal, nem tart meg! Láttuk, hogy Lót milyen odaadással fogadja házába, majd szolgálja ki vendégeit, de szíve mégis Szodomához köti. A családja még romlottabb. Nem tudom, miben találod meg magad számára a viszonylagos igazságot, de jobb, ha most félreteszed és nem védekezel vele. Inkább azt kérdezd meg Istentől: Uram, miben foglalta el Szodoma (a világ) az én szívemet? Parázna lelkület? Az anyagi javak szerete? A város lakói, a szomszédok, a barátok? Mi az, amit semmiképpen nem lennél képes magad mögött hagyni? Mi az, ami miatt nem követed Jézust, hanem hátranézel? Mi az, ami köt oda, amiről tudod, ítélet alatt van? Mi az, ami miatt tétovázol? A kérdés, hogy a szívedben hova tartozol, és nem az, hogy kifelé mit mutatsz.
c)      Az Emberfia napja. Jézus Krisztus beszél az ő eljövetele napjáról, amely az ítlet napja lesz. Úgy lesz, amint Noé idejében, és úgy lesz, amint Lót idejében. Az emberek élik az életüket, és nem várnak semmi különöset. "Aki azon a napon a háztetőn lesz, a holmija pedig a házban, ne jöjjön le, hogy elvigye, és aki a mezőn lesz, az se forduljon vissza. Emlékezzetek Lót feleségére!" (Lk.17.32) Mit mond ezzel Jézus? Ne kötődj semmihez se jobban, mint őhozzá. Ezért folytatja így: "Aki meg akarja tartani az életét, elveszti, aki pedig elveszti, megtartja azt." (v.33) És ha valaki most arra gondol, hogy még messze az Emberfia eljövetele, idézze maga elé Lót életének végét. Aki mindent meg akart szerezni, és ezért eltávolodott az áldástól, mindent elvesztett. Ábrahám azonban, aki kész volt mindent odaadni, végül megnyerte az életet.
A mai napon ne elégedj meg azzal, hogy Jézus Krisztusért Isten megmenekít. Azért ne, mert ez csak a dolog egyik oldala. Az ő igazsága akkor lesz a tiéd, akkor lesz számodra hathatós, ha kész vagy elfordulni és elszakadni attól, ami Szodoma a te életedben. Ha minden viszonylagos igazságod elengeded, és nem próbálsz mögéje bújva Szodomához továbbra is kötődni. Ha pedig most szabad vagy Szodoma bűneitől, akkor azon a napon szabad leszel Szodoma ítéletétől is. ÁMEN!
Lovas András
 

 Ábrahám életének egy újabb részéhez érkeztünk. A ma olvasott fejezet egy nagyobb történet bevezető része. A történet címe 'Szodoma és Gomora pusztulása" lehetne. A Genezis könyvének olvasója nem először találkozik azzal. hogy a gonoszság és erőszak elhatalmasodása Isten ítéletét váltja ki. Szodoma és Gomora pusztulásának leíráa sok helyen párhuzamban áll a vízözön történetével.
Ábrahám Istennel való kapcsolatának újabb oldalal bontakozik ki előttünk. Az, akit Isten magáénak választott ki, hihetetlen bizalommal, bátorsággal kezd el alkudozni a pusztulásra ítélt városokért a Mindenható Istennel. Ábrahám közel van Istenhez, Istennel jár. Eddig is életében, minden kudarca, hitetlenség közepette is, azt láthattuk, hogy Isten valóságos tényező számára. Ábrahám elmondhatta volna - minden kétség és küzdelem között is, amelyek Isten ígérete beteljesedéséhez kötődtek - azt, amit a zsoltáros így fogalmaz meg: "Isten közelsége oly igen jó nékem."(Zsolt. 73.28)
Isten mindannyiunkat erre hív: Kerülj közelebb hozzá! Az a vágya, hogy mi, mint az ő szövetsége népe, közeéségében, jelenlétében éljünk. Lássuk, hogy mit üzen ennek lehetőségéről, kockázatáról és következményéről Ábrahám imádsága.
I. A lehetőség: Isten kezdeményez
A történet eleje szerint Ábrahám békésen hűsöl sátra bejáratánál az árnyékban, amikor három férfi érkezik, akiket korabeli szokás szerint megvendégel. A beszélgetés során egyikük azt a kijelentést teszi, hogy Ábrahámnak egy év múlva gyermeke lesz. Ezután hamar nyilvánvalóvá lesz Ábrahám számára, hogy Istennel áll szemben. Az Úr most is, mint már több alkalommal életében, meglátogatta őt. Kezdeményezte a kapcsolatot. Az is nyilvánvaló, hogy szűkebb értelemben is Isten a kezedeményezője annak, ami itt történik. Ő hozza azt a hihetetlen döntést, hogy tudatja Ábrahámmal, mire készül Szodomában. Ő az, aki – miután a két angyal továbbmegy Szodoma felé – még ott áll Ábrahám előtt (v.22 – legősibb kéziratok bizonysága!), szinte várva, arra, ami történik: Ábrahám hozzálépett/közel ment hozzá, és elkezdődött ez a félelmetes imádság/párbeszéd.
Azért kerülhetsz közelebb Istenhez, mert ő lehetőséget ad erre. Ez azt is jelenti, hogy nem a mi „jól hangolt készülékeinken” van a hangsúly! Azaz nem kell, hogy úgy érezd: azért, mert nem vagy 40 éve keresztyén, nem lehetsz bennsőséges kapcsolatban az Úrral. Azt se gondold, hogy speciális beavatottság, vagy misztikus tapasztalat, esetleg varázslatos módszerek visznek közelebb az Úrhoz. Nem a legújabb, ’98-as technikára van szükség, nem a legutóbbi dicsőítő kazetta beszerzésére, hanem valami sokkal egyszerűbbre: készségre. Szándékra, elhatározásra, kitartásra: az Úr kezdeményez, és én meg akarom hallani őt. Jelenlétében akarok élni. Közelebb hozzá. Az életemet válaszként leélve az ő hozzámjövetelére.
Isten kezdeményezése megdöbbentő formát ölt ezen a helyen. Úgy látjuk őt magunk előtt, mint aki magában beszél és gondolkodik: „Eltitkoljam-e Ábrahám elől, amit tenni akarok?” Majd beavatja tervébe, bizalmasává teszi. A világ teremtője, az univerzum ura, a Mindenható Isten veszi a fáradtságot, hogy egy embernek bejelentse azt, amire teljes szuverénitását gyakorolva készül. Miért?
Mert ez az az ember, akit ő ismert és választott arra, hogy általa áldást nyerjen a föld minden népe. Isten úgy döntött, hogy Ábrahámmal kezdi az emberekkel való együttműködésnek azt a felfoghatatlan folyamatát, amelyben magához öleli a tőle elszakadt emberiséget. Neki tett erre ígéreteket, amit be is fog teljesíteni. Isten Ábrahámot társává hívta az ő nagy ügyében. Most pedig megosztja vele szándékát, mint barát a baráttal. Micsoda kezdeményezés Isten részéről. Micsoda lehetőség közelségének átélésére! Erre válaszol Ábrahám imádsága.
Vajon közelít-e Isten hozzánk hasonló módon? Nemcsak Ábrahám, a kivételes patriarka részesült ebben kiváltságban? Jézus Krisztus ezt mondta tanítványainak: „Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek.” (Jn. 15.14-15) Pál apostol ugyanezt a csodát úgy fogalmazza meg, hogy Isten munkatársai vagyunk (IKor.3.9). Isten tehát bevont az ő tervébe, munkájába, szívügyébe. Társként, barátként is maga mellé vett. Ezt tudva bátran húzódj közelebb hozzá, mert ő közeledik hozzád! Ez történik abban az imádságban, amely az egész élet válasza Istenre. Nem pusztán saját kérések sorolása (Ábrahám sem a fiával foglalkozik itt), hanem részesedés Isten dolgaiban.
II. A kockázat: Isten közelségének ára van
Ábrahám történetében látjuk, hogy Istenhez közel kerülni nem felhőtlen dolog. Hiszen ami kiderül, az Ábrahám számára inkább tűnik elhordozhatatlan tehernek, semmint a választott kiváltságának. A teher kettős. Először is szembe kell néznie Szodoma elpusztulásával. Ami számunkra egy név évezredekkel korábbanról, az Ábrahámnak hús-vér emberek, jövés-menés, sürgés-forgás. Rokonai, Lót és családja, lakóhelye. Város, melynek lakóit egy csatában ő mentette meg. De még ennél is nehezebb valósággal kell szembenéznie.
Isten nem úgy szándékozik cselekedni, ahogyan ő azt elképzelte. „Vajon elpusztítod-e az igazat a bűnőssel együtt? … Távol legyen tőled, hogy ilyet tégy, hogy megöld az igazat a bűnössel együtt, és úgy járjon az igaz is, mint a bűnös. Távol legyen tőled! Vajon az egész föld bírája nem tenne-e igaz ítéletet?” Nemcsak az ítélet szörnyűsége rázza meg Ábrahámot, hanem maga Isten. Isten igazságára és hűségére építette az életét. De most ez összeomlani látszik. Hol itt az igazságos Isten? Hol itt az, akit eddig ismerni vélt, aki társává választotta? És ki ez az Isten, aki szinte idegen számára, amint itt áll előtte? Nem érti és nem ismeri. Fájdalommal és megdöbbenéssel jár együtt a felismerés: Isten nem olyan, ahogyan azt ő képzelte, ahogyan az neki tetszene.
Ez a kockázata annak, ha Istenhez közeledünk. Egyre jobban meglátjuk, ő nem olyan, mint egy jóravaló, kedvenc háziállat, aki mindig a gazdi örömét szolgálja. Nem olyan, mint egy néma automata, ami következetesen, kiszámíthatóan műkődik. Nem lesz egyre kezesebb, egyre irányíthatóbb, egyre érthetőbb. Az ellenkezője történik: mi leszünk egyre kiszolgáltatobbak, átadottabbak előtte. Aki Istennel akar járni, eljut oda, ahová Ábrahám: „Uram, nem értelek. Uram, nincs igazság. Hogyan lehetsz ilyen? Miért vetted el, miért nem engedted meg, miért adtad ezt rám,…. Te, az igazságos Isten…!” Ezt a helyzetet az, aki Istennel jár, nem kerülheti el. (Hányszor szerepel hasonló panasz a zsoltárokban, pl. Zsolt.73)
Sajnos azonban nem magától értetődő a közeledés, az imádság elkezdése egy ilyen helyzetben. Ábrahám is talán küzdött félelme és vonzódása szorításában. Végül, ahogy már utaltam rá, az Úrhoz lépett, és beszédbe kezdett. De hányan vannak, akik nem ezt teszik. Akik némán elfordulnak, és eltávolodnak az Úrtól. Akik ezután más úton haladnak, és nem vele járnak. Akiket fojtogat az Istennel való kapcsolat hiánya. De mégsem nyílnak meg előtte. Azt gondolják, egyszerűbb erről az Istenről nem tudni, őt tagadni, vagy egyszerűen csak elfelejteni. Nem vesznek róla tudomást. Esetleg minimális mozgásteret adnak neki, de közelebb nem engedik magukhoz. Nehogy kiderüljön, hogy ki ő valójában.
Ábrahám azonban, bármilyen felkavart is, közeledik Istenhez, és imádságba kezd. Lássuk, hogy mi jellemzi e kockázatos imádságot. Mert az „árat” itt is meg kell fizetni.
Ábrahám őszintén elmondja, ami a szívén van. Rémisztő bátorsággal, valamint őszintén. Nem kertel, hanem Istennek szegezi a kérdését. (Elpusztítod az igazat…) Ha egész valónkkal akarunk válaszolni Isten közelségére, azt csak őszintén tehetjük. Átgondolva, megfogalmazva, Istennek kimondva mindent, ami bennünk van. Ez a lélegzéshez tartozik. Az ár: ha imádságban Isten elé jössz, semmit sem próbálhatsz elrejteni. Ilyennel csak az próbálkozik, aki nem ismeri az Urat.
Ábrahám elismeri, hogy teljesen helytelen Isten számonkérése: „Tudom, merész dolog szólni az én Uramnak, bár én csak por és hamu vagyok” De ez minden imádságnak egyik vetülete: ki vagyok én, hogy a Mindenhatóhoz szólok? Még akkor is, ha társává fogadott, barátjának mondott. Az ár: az imádság dolgok papagájszerű ismételgetéséből az élő Isten előtt való felelős beszéddé lesz.
Ábrahám szívből könyörög, „dolgozik” az imádságban. Ha 50-45-30-20-10 igaz van, elpusztítod a várost? Nem így imádkozik: Uram, mentsd meg Szodomát, ha ez a te akaratod. John White ezt lusta áltiszteletnek nevezi. Gyakran annak az elfedése, hogy valakit egyáltalán nem érdekel Isten akarata, nem keresi azt. Vagy nincs hite Isten csodálatos hatalmában. Ha közel kerülsz Istenhez, az ár: az imádság munkává lesz, kitartó keresésévé az Úrnak, és vége a lusta áltiszteletnek, vagy a kegyes mázba öltöztetett hitetlenségnek.
III. A következmény: Isten nagyobbra nő a közelébe kerülő szemében
Isten végighallgatta Ábrahámot, és közben Ábrahám új fényben láthatta őt. Isten kész nem pusztán arra, hogy nem pusztítja el az igazakat, hanem arra is, hogy értük megkegyelmez Szodomának. Ahogyan előrehaladt Ábrahám licitje, úgy bontakozott ki előtte Isten nagysága. Az a nagyság, ami az evangélium nagysága: a bűn-büntetés törvényén kívül Isten egy sokkal mélyebb törvényt kész foganatosítani: az igaz igazságát beszámítja a bűnösnek. Az igaznak megtartó ereje van. Kár, hogy Szodomában ilyen ember nem élt.
Isten viszont megmutatta: ha valaki közel húzódik hozzá, imádkozó, életét Istenre megnyitó ember lesz, megváltozik. Megrázkódtatásokon megy keresztül, de közben egyre jobban megismeri az Istent, aki őt is társul választotta, és egyre jobban megérti, milyen dicsőséges kiváltságban van része Isten elhívása által.
Ez az Isten kezdeményez ma veled egy mélyebb, bennsőségesebb, megújult kapcsolatot. Az, aki a mi Szodománk helyett Jézus Krisztust pusztította el a kereszten. Az, aki az egyetlen igazért megkönyörült rajtunk. Ő akar veled járni. Kerülj közelebb hozzá! Ámen.
Lovas András

Tizenhárom év telt el azóta, hogy Hágár megszülte Izmaelt, akit Ábrahám fiának fogadott el. A pátriarka 99 éves, amikor Isten újra megjelenik neki, és megerősíti korábbi ígéretetit. Valaki mondhatná: miért van, hogy Ábrahám történetében Isten csak újra és újra ígéreteket tesz, de látszólag semmi nem mutat azok beteljesedése felé? Miért kell újra ígéreteket olvasnunk, azután miért kell újra szövetségről hallanunk, amikor mindezekről már tájékoztatott minket a szentíró? Miért nem cselekszik már végre Isten? Úgy tűnik, mintha nem haladnánk előre.
E kérdések jogosságát azonban két dolog is aláássa. Az egyik, hogy Ábrahám történetének egyik nagy tanulsága - különösen a XX. század "instans" társadalmában élő "instans" embernek - az, hogy Isten máshogy időzít, mint ahogy mi szeretnénk. Annak, aki Istennel jár, meg kell tanulnia hinni, ami gyakran azt jelenti, hogy meg kell tanulnia várni. Ebben a hitből való várakozásban döntő, hogy Isten az ígéretét újra és újra megerősíti Ábrahám számára. A másik indok, amely miatt a fenti kérdések nem állnak meg, hogy mind az ígéretek, mind a szövetség terén nemcsak a korábban elhangzottak ismétlése áll előttünk. Isten újat mond.
Ábrahám nem pusztán egy nagy nép atyja lesz, hanem Isten sok nép atyjává teszi őt, olvassuk. Nevét, amely eddig a bibliai szövegben Abrám volt, Isten Ábrahámra változtatja, ami azt jelenti: sok nép atyja. (Az ókorban a név sokkal nagyobb jelentéssel bírt, mint ma. Egy szülő a névadással gyermeke jellemét, sorsát próbálta összefoglalni. Itt Isten a névadó, ő lesz a garancia arra, hogy amit Ábrahám neve jelent, az valóság lesz.) Sőt, azt olvassuk, hogy királyok származnak tőle, valamint, hogy nemcsak vele, hanem utódaival is szövetségre lép Isten, ráadásul örök szövetségre. Végül megerősíti, hogy utódaié lesz Kánaán földje örökre, majd kimondja a szövetség központi gondolatát: Istenük leszek. Ez azt jelenti, hogy Ábrahám és utódai különleges kapcsolatot élveznek a Mindenható Istennel. Isten ígéretei, amelyekkel a 12. fejezettől fogva találkoztunk, és amelyek beteljesedése egyre reménytelenebbnek mutatkozik, itt hihetetlen magasságokba szárnyallnak.
Ezek az ígéretek, valamint a szövetség, amit Isten felkínál, a központi gondolata ennek a fejezetnek. A mai napon Isten szövetségéről, valamint a szövetség jeléről kívánok szólni.
I. A szövetségben Isten választ követel
A 15. fejezetben olvastunk arról, hogy Isten szövetséget kötött Ábrahámmal úgy, hogy a levágott állatok között egyedül ő ment át, azaz egyoldalú, feltétel nélküli elkötelezettséget ígért szolgájának. A mai részben azonban azt lájuk, hogy bár nem két egyenrangú fél szövetségéről van szó, Isten mégis Ábrahám tudtára adja, hogy milyen választ követel tőle:
"Így tartsátok meg szövetségemet, amelyet veletek és utódaitokkal kötök: metéljenek körül nálatok minden férfit!" Könnyen úgy tűnik, hogy nem másról, mint egy rituális-ceremóniális cselekedetről van szó. Isten szövetségére a válasz egy rituális tett, aminek csak a vallás világához van köze - sokan így értik ezt ma is. Azonban ez így tévedés. Isten szövetségében nem pusztán rituálékat követel válaszként. Ugyanebben a fejezetben olvassuk: "Én vagyok a mindenható Isten. Járj énelőttem és légy feddhetetlen! Megajándékozlak szövetségemmel…" (v.1-2) Isten ezzel a követeléssel Énók és Noé sorába állítja Ábrahámot, akik vele jártak és feddhetelenek voltak (5.22, 6.9). Az Isten előtt való járás azt fejezi ki, hogy mindenünk, egész életünk nyitott előtte, ugyanakkor pedig folyamatos kapcsolatban vagyunk vele. Az Úrral való szövetséges élet nem olyan, hogy egyszer találkoztunk, megegyeztünk, beléptünk, azután pedig nincs újabb találkozásokra szükség. Aki az Úr előtt jár, az minden lépésében előtte van, számol vele, keresi őt. A feddhetetlenség pedig a teljes odaszánást jelenti. Egy másik fordítási lehetőség: légy teljes, légy egész. Azaz Isten azt követeli válaszként a szövetségre, hogy Ábrahám - és utódai - mindig őrá nyitottan, semmit sem elrejtve, önmagukat teljesen átadva éljék az életüket.
Ezt pecsételi el a körülmetélés, mint a szövetség jele. Az eltávolíthatatlan jel arra emlékezteti Ábrahámot és utódjait, Izraelt, hogy Isten és a köztük lévő kapcsolat örök, azt semmi meg nem változtathatja. A szövetség jele a testben azt sem engedi elfelejteni, hogy Isten teljes odaadást, jelenlétében élt életet követel a szövetséges társtól. Önmagában a jel semmit sem ér, ezért olvassuk az Ószövetségben több helyen is Isten figyelmeztetését: "Metéljétek azért körül a szíveteket, és ne legyetek többé kemény nyakúak!" (Deut. 10.16). Az odaszánt szív számára megerősítő, a hitet támogató a körülmetélés jele, de az oda nem szánt életű ember részére kiüresedett, a hitet megbénító valósággá lehet ugyanaz. Ha valaki elválasztja Isten az egész életre vonatkozó parancsától, ha valakinek életében önállóvá válik, függetlenné a hittől, az Isten előtti járástól, akkor nem használ, hanem romlására van.
Két konkrét üzenete van számunkra az eddig elhangzottaknak:
II. A szövetségben ismerjük fel, hogy valójában kik vagyunk
A szövetség, amit Isten Ábrahámnak felajánlott, ugyanaz a szövetség, amiben az Ábrahám utódjaiból származó nemzet, Izrael élt. Nem kizárólag Ábrahámé, hiszen Isten parancsa szerint minden férfit, aki házánál lakott, körül kellett metélni, azaz mindannyian részeseivé lettek a szövetségnek. A szövetség, és a szövetség jele, amelyben Isten magáénak igényli Ábrahámot, házanépét, valamint leszármazottait, nemcsak Istenhez köti őket, hanem egymáshoz is, nemcsak lelki-láthatatlan, hanem a társadalomban látható módon. Éppen ezért a szövetség döntő módon meghatározza Izrael identitását.
Ebben kapnak választ a kérdésre: Kik vagyunk? Hova/Kihez tartozunk? Az Ószövetségben gyakran találkozunk azzal, hogy a pogány népekre a "körülmetéletlenek" kifejezéssel utal a szentíró. Ábrahám, és házanépe ettől a naptól fogva ebben is különbözik a kánaániaktól, akik körülöttük laknak. Ez is erősíti bennük, hogy ők mások. Az Ószövetségben elképzelhetetlen lenne, hogy Izrael nem úgy tekint magára, mint Isten szövetséges népére. Lényük legmélyéig beléjük ivódott: Istenhez és egymáshoz tartoznak. A körülmetélés látható határt húzott közéjük és a többi nép közé. Az Istennel való kapcsolatuk megjelent a kívülállókkal való kapcsolatukban is.
Gondoljuk végig, hogy ennek a szövetségnek micsoda ereje van mind a mai napig. Izrael a szétszóratása után, ország és föld nélkül sem vesztette el identitását: ők Isten népe. Ma is gyakorolják a körülmetélést az újszülött életének nyolcadik napján. Ma is hisznek az ígéretben. A szövetségben való hit nélkül, nem hiszem, hogy beszélhetnénk ma izraeli államalapításról…
Az ifjúsági alkalmakon ebben a hónapban arról beszélünk, hogy "Az vagyok-e, akinek mások mondanak?". A központi kérdés mindannyiunk számára: kik vagyunk? kihez tartozunk? mi a feladatunk? Izrael a szövetségben, és egyedül a szövetségben válaszolta meg e kérdéseket. Először volt Isten népe, és minden más csak ezután jött számára. Vajon a mai keresztyén gyülekezet, pl. a Gazdagréti Református Gyülekezet is ennek a biblia igazságnak az alapján válaszol-e erre a kérdésre? Mennyire alapja egyéni és közösségi identitásunknak az, amit Pál apostol így fogalmaz meg: "A keresztségben vele együtt eltemettek benneteket, és vele együtt fel is támadtatok az Isten erejébe vetett hit által, aki feltámasztotta őt a halottak közül." (Kol. 2.12)?
Úgy tekintesz-e magadra, mint aki eggyé lettél a szövetség szerzőjével, Jézus Krisztussal? A keresztség, a szövetség jele rajtunk, azt jelképezi, hogy eggyé lettünk Jézus Krisztussal, halálával és feltámadásával. Ez egész életünk alapja, hiszen ha nem részesültünk hit által Jézus halálában, akkor még a bűn uralma alatt vagyunk, hiszen nem haltunk meg az önmagunknak való, az Isten nélküli életnek.Ha pedig nem részesültünk hit által Jézus feltámadásában, még a régi életben vagyunk, hiszen új élet csak általa van. A kép arról beszél, hogy a szövetség elfogadása számunkra nem kisebb dolog, mint egy olyan alapvető változás, amit nem lehet máshogy, mint a meghalás és feltámadás képével leírni. Aki pedig meghalt és feltámadt, azt Isten teljesen elfogadta. Így látod-e önmagad, és e szerint élsz-e?
Úgy tekintesz-e magadra, mint aki különállsz mindazoktól, akik nem lettek eggyé halálával és feltámadásával? Ez nem azt jelenti, hogy a keresztyén ember nem érintkezik azokkal, aki még nem fogadták el az Isten által felajánlott szövetséget. Ugyanakkor mindig tudatában van annak, hogy kihez tartozik, hogy kit képvisel, azaz keresztyén identitása nem csak a "vallásos helyszínekre" korlátozódik. Milyen fájdalmas, amikor valakiről nem tudják hogy Krisztus követője azok, akikkel éveken keresztül együtt dolgozik, vagy együtt jár iskolába. Milyen fájdalmas, ha valaki, csak azért, hogy elismerést kapjon másoktól, Krisztust elrejti vagy beszédével, tetteivel hűtlen lesz hozzá. Aki az Úr előtt jár és teljesen az övé, az mindenhol és mindenkor az övé, ahogy a szövetség jelét, a keresztséget is magán hordozza mindenkor és mindenhol. Ez pedig meghatározza kapcsolatait, viszonyulásait emberekhez, munkához, tisztességhez, stb.
Úgy tekintesz-e magadra a mindennapokban, a munkahelyeden, mint aki azokhoz tartozik elsősorban, akiken szintén ott van a szövetség jele? Napjaink individualista társadalmában az Isten szövetséges népe is individualizálódik. Hányan vannak közöttünk - sajnos! - olyanok, akik csak önmagukért és Istenért jönnek istentiszteletre, és akiket nem igazán érdekel más, akiknek soha sincs idejük olyan gyülekezeti alkalmakra, ahol másokat megismerhetnének, azokat, akik ugyanazt a pecsétet hordozzák magukon, mint ők. De sajnos a keresztyénség - ugyanúgy, ahogy többek számára kizárólag "lelki ügy" lett, aminek nincs köze munkahelyhez, pénzhez, időbeosztáshoz, szórakozáshoz, stb- mások szemében meg "magánügy", amihez meg másnak nincs köze. Pedig megláthatnád, hogy az a pecsét, amely rajtad van a gyülekezetben, az a jel, amely összeköt másokkal, összeköt akkor is, amikor látszólag egyedül vagy keresztyén valahol. A gyülekezet hétközben, szétszóródva is Isten népe, és akkor kell, hogy igazán Isten népe legyen! Ott kell, hogy igazán tudjad, kivé lettél Jézus Krisztusban, kihez tartozol, és kinek az ígéretetit hordozod magadban.
Ez a szövetség elérhető ma számunkra. Itt van, jelen van, Jézus Krisztus ma is kínálja. Magunkhoz ölelhetjük, beléphetünk, megújíthatjuk, megerősödhetünk benne. Kérjük Isten Szentlelkét, hogy végezze el szívünkben azt a munkát, amit e mai napon szándékozik. ÁMEN!

A ma olvasott fejezet első részéről múlt héten beszéltem. Láttuk, hogy Isten ígérete nem olyan valóság az idősődő házaspár számára, amellyel számolni mernének. Ezért, amikor Sára előáll a mentő javaslattal, - hogy Ábrahám menjen be szolgálójához, Hágárhoz, és a korabeli szokásoknak megfelelően így legyen "gyermeke" - Ábrahám nem tiltakozik. Hágár azonban, miután teherbe esett, megvetően bánt úrnőjével, akit egyértelműen "lekörözött". Sára fájdalmában és mérgében Ábrahámot hibáztatja, aki közömbös megjegyzésével Sárát Hágár iránti bosszúra ösztönzi. "Ettől fogva olyan rosszul bánt vele Száraj, hogy az elfutott tőle." - olvassuk.
A kérdés, hogy mi történik Hágárral? Kinek számít egy szökött rabszolga? Kinek fontos egy egyiptomi származású szolgáló Kánanán földjén? Elvégre Ábrahám története az Isten által kiválasztott férfi és családja története. A figyelem Isten Ábrahámnak adott ígéretére összpontosul. Az igazi feszültség, hogy beteljesedik-e az ígéret, hogy Ábrahámnak fia születik, hogy utódjából nagy nép származik, valamint hogy áldássá lesz minden nemzetségnek. Hágár egy mellékszereplőnek tűnik csupán, aki nem több, mint Ábrahám és Sára félrelépésének áldozata.
A történet mai részében mégis mással találkozunk. Hágár találkozik a látás Istenével. Ezt követjük nyomon Hágár meglepő tapasztalata, Hágár hitvallása, majd pedig Hágár visszatérése kapcsán.
I. Hágár meglepő tapasztalata
Hágár elkeseredve, állapotosan, egyedül bolyong az Egyiptomba vezető út mentén, és minden valószínűség szerint leroskad egy forrásnál. Teljesen meg van győződve arról, hogy rajta kívül senki nincs a környéken, hogy senki sem ismeri, hogy senki sem tud róla semmit. Háta mögött Sára rosszindulatú, életét lehetetlenné tevő erőszaka, előtte a bizonytalan jövő, ha egyáltalán eljut Egyiptomba. És egyszercsak "Az Úr angyala rátalált egy forrásnál a pusztában …". Óriási jelentőségű mondat ez.
Azt látjuk, hogy Hágár számít Istennek. Az Úr angyala (maga az Úr) legváratlanabb pillanatban érkezik, amikor Hágár nem várja. Még csak azt sem olvassuk, hogy kiáltott volna az Úrhoz, akinek nevét bizonyosan megismerte maga mögött hagyott otthonában. Isten az, aki keresi Hágárt a maga nyomorúságában. Isten az, aki látja, megkeresi, törődik vele. Nem számít, hogy Hágár egyiptomi, azaz nem tartozik az ígéret vonalához, mint Ábrahám, Sára, és leszármazottaik. Nem számít, hogy nem több, mint egy szökött rabszolga. Az Úr kezdeményez, és megjelenik Hágárnak, az elnyomott menekültnek, aki találkozik a látás Istenével.
Nagyon sokan, akik keresztyénnek vallják magukat, élnek azzal az érzéssel, hogy Isten róluk nem tud, az ő bajukkal nem törődik. Hordozzák az elhordozhatatlan terheket, a legkülönfélébb nyomorúságokat. Van aki betegséggel, van aki az egyedülléttel, van aki hivatásbeli vagy munkahelyi nehézségekkel, van aki családi krízissel, van aki megélhetési problémákkal küszködik. Amikor az ember úgy érzi, hogy Isten az ő problémáit nem látja, vele nem kész találkozni, fokozatosan bezárja magát előtte. Fásultság, keserűség, hidegség lép szívébe az Úr iránti öröm és hála helyébe. Amikor ez egy gyülekezetben a többséggel történik meg, a hálaadás, az Isten iránti várakozás, a hit légkörét az Isten iránti passzivitás, a lelki megfáradtság, a hitetlenség légköre váltja fel. Egy képpel élve, olyanok vagyunk, mint amikor belep a hajnali pára. Létezik a sugárzó fény, süt a nap a ködön, a párán túl, de mi úgy teszünk, mintha csak a felettünk lévő köd létezne. Pedig olyan alacsonyan van ez a felhő, és olyan vékony, hogy ha együtt felemelnénk a kezeinket, áttörhetnénk rajta. Ha elhinnénk, hogy közel vagyunk ahhoz, hogy újra ragyogjon ránk a nap, azaz ha elhinnénk, hogy Isten igenis törődik velünk, felemelnénk kezeinket, azaz odafordulnánk hozzá. Miért olyan nehéz elfogadnunk, szívünkbe zárnunk, hogy Isten lát minket, azaz törődik velünk?
Éppen ezért olyan óriási jelentőségű, hogy az Úr angyala rátalált Hágárra. Törődik vele, számít neki az elnyomott menekült. Ez Hágár nemvárt, meglepő, mindent átformáló, megújító, mindent új fénybe állító tapasztalata, amelyből élete legdöntőbb hitvallása fakad majd.
II. Hágár hitvallása
Az Úrral való találkozás végén Hágár tapasztalatát egy hitvallásban foglalja össze: "Te vagy a látás Istene. … Én is láthattam itt, aki engem látott." Ez a történet csúcspontja: az elkergetett, idegen rabszolga megvallja, hogy ebben a találkozásban Isten látta őt, így törődött vele, sőt, ő maga is látta Istent. Az eredeti szöveg jelentésében ez a meglepetés felkiáltása. Ott, ahol ő nem várta, hogy Isten látná, Isten megjelent. Olyan ez, mint a 139. zsoltár hitvallása:
"Hová menjek lelked elől, orcád elől hová fussak?
Ha a mennybe szállnék fel, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is ott vagy.
Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék,
kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem." (v.7-10)
Hogyan jutott el Hágár erre a hitvallásra? Nem azonnal, hanem egy folyamat részeként.
Az Úr angyala talált rá a forrásnál. Ez a kifejezés szó szerint Isten követét jelenti. Bibliamagyarázók egy része egyetért abban, hogy ez a kifejezés nem másra, mint magára az Úrra vonatkozik, aki emberi formában jelenik meg, hogy a szabadulás üzenetét hozza (Wenham, 9). Ez arra enged bennünket következtetni, hogy Hágár nem azonnal ismerte fel, hogy kivel áll szemben, hiszen látszólag egy férfi elegyedett vele beszélgetésbe a kútnál.
"Hágár, Száraj szolgálója! Honnan jössz, és hová mész?" Két dolgot kell megjegyezni ezen a ponton. Az első, hogy az Úr, aki lát, néven nevezi Hágárt. Nyilvánvaló, hogy ez a meglepetés erejével éri az asszonyt. Honnan tudja, hogy ki ő? A másik, hogy ha a kérdező ismeri az asszony nevét, miért érdelkődik arról, hogy honnan hová tart az asszony? Erre a kérdésre csak azt válaszolhatjuk, hogy a szerepe a kapcsolat felvétele, és egy parancs, majd egy ígéret bevezetése. A parancs: "Térj vissza úrnődhöz, és alázkodj meg előtte." Az ígéret: "Nagyon megsokasítom a te utódaidat, annyira, hogy meg sem lehet őket számolni." Míg a "honnan jössz, hová mégy?" kérdést bárki felteheti, ezt a parancsot és ezt az ígéretet csak isteni tekintély mondhatja. Azt tapasztalja, hogy az Úr bevonja őt is az Ábrahámnak adott ígéretbe: nagy néppé teszi utódját, Izmaelt. Ebben fedezi fel Hágár, hogy ki áll előtte, ki látja őt és nyomorúságát, valamint ebben látja meg az Urat.
Hol láthatjuk meg mi azt, aki minket lát?
Jézus találkozása a samáriai asszonnyal több ponton párhuzamba állítható az Úr angyala és Hágár találkozásával. Mind a kettő egy kútnál játszódik, mindkét esetben meggyötört asszonyról van szó, aki nem zsidó, azaz idegen, egyik történetben sem derül ki azonnal, hogy ki a beszélgetést hétköznapi témával kezdeményező férfi. Az Úr mindkét történetben "lát", és ezzel meglepetést okoz: Jézus Krisztus tudja, hogy az asszonynak öt férje volt, és akivel együtt él, az nem férje. A meglepetést végül felismerés követi: nemcsak Hágár mondja ki, hogy az Urat látta, hanem a samáriai asszony is felismeri, hogy Jézus az Isten Fia.
Hol ismerjük fel, hogy Isten lát minket? Jézus Krisztusban, aki által közénk jött, akiben átélte mindazt a nyomorúságot, amit mi is átélünk. Hogyne látna, és hogyne törődne, hiszen éppen ezért lett Isten emberré! A Názáreti Jézusban ismerhetjük fel, hogy Isten lát, ismer minket, és törődik velünk. És hol látjuk meg Istent, aki lát minket? Hol találkozunk a látás Istenével? Ugyancsak Jézus Krisztusban, aki azt mondta, hogy "Aki engem lát, látja az Atyát." (Jn.14.9) Mivel Isten benne tette önmagát megismerhetővé, ezért ahhoz, hogy szívünk mélyén meggyőződhessünk arról, hogy ő szeret minket és törődik velünk, Jézus Krisztusra van szükségünk, az ő elfogadására, a vele való találkozásra. Ő szeretné a mai napon is kijelenteni magát nekünk!
III. Hágár visszatérése
Olvastuk az Úr kemény parancsát, amelyben Hágárt visszaküldi úrnőjéhez, valamint felszólítja arra, hogy alázza meg magát Sára keze alatt. Így kell Hágárnak visszatérnie Ábrahámhoz és Sárához. Az elnyomás, a szenvedése nem változik meg, Hágárnak hordoznia kell a terheket, megalázván magát úrnője előtt. Ugyanakkor egy másik Hágár tér vissza, az, aki látta az Urat, a látás Istenét. A hitvallás vele marad, és ez folytonosan erősíti a szolgálót. De Hágár még ennél is többet kap.
A történet azzal végződik, hogy Hágár fiút szül, akit Ábrahám az Úr kijelentése szerint Izmaelnek nevez el, és akit saját fiaként fogad el. Azzal, hogy fiát Izmaelnek nevezi, elismeri, hogy Hágár, a szolgáló, látta az Urat. Ebben is megmutatkozik, hogy Isten, aki látta Hágár nyomorúságát, vele van, látta az elnyomott nyomorúságát és igazolta őt.
Ma a látás Istene szólt hozzánk és állt elénk. Az, aki tudja, ismeri a helyzetet, amiben vagy, és aki törődik veled. Az, akit te magad is megláthatsz, Jézus Krisztusban, a kereszten, ahol hordoz minden nyomorúságot. Nincs olyan szenvedés, nyomorúság, probléma, vagy gond, aminek súlyát ne vette volna magára az ő szenvedésében. "…a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta" (Ézs.53.4). Tekintsél őrá, és vele, a látás Istenével térj vissza abba a helyzetbe, ahol nehézséged hordozod. Fogadd be őt bajodba azzal, hogy kimondod: köszönöm Uram, hogy látsz és törődsz velem, és köszönöm, hogy én is megláthatlak téged. Térj vissza abba, amiből menekülsz, de ne úgy, ahogy magad mögött hagytad. Az Úr azt ígéri neked: "Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem" (Zsolt. 32.8). Te pedig válaszold: "Szemem állandóan az Úrra néz, mert ő szabadítja ki lábamat a csapdából." (Zsolt. 25.15). Ámen!