Jákób élettörténetére térünk át. Az ő életén különösen is szemlélhetjük, hogyan formál át Isten egy embert, akit a kezébe vesz. Akit Isten a kezébe vesz, azt ő formálni akarja, és csodálatosan tudja is formálni a mi sokszor formálhatatlan életünket. Figyeljük most Jákóbot, mert talán nála rafináltabb embert nem nagyon találunk, akinek mindig azon járt az esze, hogyan lehetne ravaszul, bármi módon előbbre jutni. Minden helyzetben feltalálta magát. Isten ezt az embert kézbe veszi és átalakítja. Ez kemény munka volt. De ne hidd, hogy veled könnyebb dolga van. Nem csak az ilyen nyíltan ravasz emberek, hanem mindnyájan olyan motívumokat hordozunk, amelyeket igazán csak Isten tud átformálni. Ő tud bánni velünk. Itt nem csak arról van szó, hogy újjászületés által egy új természetet ad Isten. Itt arról van szó, hogy a mi természeti vonásainkat, amik az új életben is sokszor átütnek rajtunk, rendbe tudja tenni, ahogy Jákób életében megtette ezt. Ez egy életen át tartó folyamat. Kezdjük Jákób szüleivel. Ennél szebb szerelmi történetet a Bibliában nemigen találunk (1Móz 24). Milyen romantikus, ahogy Izsák és Rebeka megtalálták és megszerették egymást. Ez egy monogám házasság, nagyon szépen, kedvesen. A gondjuk az volt, hogy eltelt majdnem 20 év, és nem volt gyermekük. Ennek ellenére ők nagyon szerették egymást. Az 1Mózes 25,21-től azt olvassuk, hogy Izsák kitartóan imádkozott a feleségéért, hogy az Úr nyissa meg a méhét. És ikreik születtek, Ézsau és Jákób. Már itt a születésnél látjuk Jákóbnak a mozdulatát, persze ez még a pici gyermeknél csak ösztönös volt. Ézsau az elsőszülött az ikrek közül, de Jákób fogja Ézsau bokáját, mint aki előre sietne, mégis másodiknak születik. Születésük előtt Isten megmondta ennek a házaspárnak, hogy a kisebbikben folytatódik majd az ígéretek vonala. Ez a kisebbik volt Jákób. Ezután már felnőttként találkozunk velük. Egy furcsaság azért bezavart ennek a házaspárnak az életébe. Egyszer csak megjelenik a történetükben: Szerette Izsák Ézsaut, mert kedvére volt a vad, amit Ézsau lőtt. Rebeka pedig Jákóbot szerette, aki ott volt kéz alatt, meg a bárányokat őrizte, meg az anyjával tárgyalgatott. Ézsau vad természetű, mezőt járó vadászember. Jákób pedig sokkal inkább édesanyjához ragaszkodó fiú, akivel jól megértették egymást. Egyszer jön haza Ézsau a vadászatból farkaséhesen. Jákób éppen főz ott, a bogrács körül. – Adj nekem az ételből, öcsém, mert éhen halok. Jákób máris üzletel. Kérdezi: – Mit adsz érte? – Mit adjak? – Jákób rávágja: – Az elsőszülöttségi jogodat! Arcátlan kérés. Ezt nem lehetett odaadni, nem ilyen adsza-veszi dolog az, hanem az elsőszülötté volt a nagy atyai áldás. Ők hittel komolyan vették, hogy az atyai áldásban Isten éltető ereje megy tovább. Meg az elsőszülött kétszer annyit kapott, mint a többiek. Ha örökösödés volt, ha öten voltak, hat részre osztották, és így kaptak. Ha ketten, akkor a háromból kétharmad volt az elsőszülötté. Ekkor azt mondja Ézsau: – Mit nekem az örökösödési jog, halni járok, valamelyik vad fellök, ott maradok. Add ide, öcsém, hadd egyek már… – És eszik, eszik. Jákób pedig dörzsöli a kezét, hogy ő jó vásárt csinált. Csakhogy ezt a vásárt Isten így nem hagyta jóvá. Ez nem üzlet kérdése, hogy adjuk-vesszük, amit az ő rendjében megmondott. Telik-múlik az idő, Izsák öregségében vak, nem lát, gyöngülni érzi magát. Magához inti Ézsaut: – Fiam, menj ki az erdőre, lőj vadat. Készítsd el az ízlésem szerint, hogy jót egyem. Utána magamhoz ölellek, és megáldalak. – Ézsau elmegy. Rebeka hallja, hogy mit mondott Izsák. Ott van a füle mindenen, és az esze is jár. Magához inti Jákóbot: – Fiam, apád elküldte Ézsaut, az elsőszülöttségi áldást akarja átadni neki. Ez így nem lesz jó, ez a tied legyen. Menjél a nyájhoz, hozzál két kecskegidát, elkészítem én apádnak úgy, hogy észre sem veszi, hogy nem vadhúst eszik. Jákób gondban van: – Anyám, nem jó, apám észreveszi, hogy nem Ézsau jött, és olyan átkot kapok, hogy az egész életemet végigkíséri. – Fiam, erre én is gondoltam. A két kecskegidát elhozod, hozd csak a bőrét is. A bátyád szőrös ember, a keze, nyaka, mindene, te meg sima bőrű vagy. Készítek én neked nyakravalót, kézrevalót. – De mégse jó, anyám, hátha átkot kapok. – Az átok szálljon rám, fiam, te ne törődj vele, indulj! Így is tesznek. Izsáknak feltűnik, hogy milyen hamar megjött az étel. Ott illatozik, várja. – Ki vagy te? – Ézsau vagyok, a fiad – próbálja Ézsau hangját utánozni Jákób. – Hogyhogy ilyen hamar érkeztél? – Az Úr előmbe hozta a vadat. (Ennyire arcátlan az ember, az Isten embere is?! Az Úr így, az Úr úgy, és közben a maga disznóságait rejti a kegyes szöveg mögé.) Gyanús a dolog Izsáknak: – Gyere közelebb, hadd tapogassalak meg. – Megállapítja, hogy a hang Jákóbé, de a kezek Ézsaué. Megeszi az ételt, és megadja az elsőszülöttségi áldást. Alig ér ki Jákób, érkezik Ézsau. Készíti az ételt és jön vele. Az apja megdöbbenve kérdezi: – Ki vagy te? – Én vagyok Ézsau, a fiad. Te küldtél, apám, a mezőre. – Ki volt itt nálam?! – Akkor minden kiderül, Izsák is észbe kap: – Jákób volt, az öcséd, aki megcsalt engem, és megcsalt téged is! Bosszút forral Ézsau. Gyilkos dühvel indul, keresi az öccsét. Jákóbot Rebeka szépen elrejtette. Sejtette ő, hogy ebből baj lesz. Amikor látta a kíméletlen gyűlöletet Ézsauban, szólt Izsáknak: – Eluntam magam a pogány lányok miatt. Ha Jákób innen vesz feleséget, akkor ez nagyon rossz lesz nekünk. Küldd vissza Mezopotámiába, a bátyám házához, keressen ott magának feleséget. – Izsák „beveszi”, hogy ezért kell elmenni, elküldi Jákóbot. Jákóbnak pedig azt mondja édesanyja: – Menj, csak menj, ha lecsillapodik a bátyád, és látom, hogy nincs halálos veszedelem, üzenek érted, és hazajöhetsz. Itt két fontos megjegyzést tegyünk. Az egyik, hogy milyen őszinte könyv a Biblia. A szent, istenfélő családban ilyen jelenetek?! Becsapják egymást az Isten emberei? Hogy van ez? Péter letagadja, hogy ismeri Jézust? S ezt beírják a Bibliába? Bizony beírják. Olvassuk azt is, amikor Dávid, az Isten szíve szerint való király elcsábítja katonája feleségét, teherbe ejti, utána a katonát hazahívja, hogy fedje a bűnt. Amikor az nem hajlandó hazamenni, hogy feleségével háljon, levélben küldi el vele a halálos ítéletét. Megírja Joábnak, a fővezérnek, állítsátok olyan helyre, hogy vége legyen. Meg is hal az az ember. Hogy is van ez, Testvéreim? Úgy, hogy mi, nyomorult emberek alkotjuk az Isten népét. Valaki azt mondta: – Nézz rájuk, hát milyenek ezek! – De a másik azt felelte: – Nézd meg, milyen a vezérük! Ha valaki Jézus Krisztusra néz, az tudja, miért vagyunk mégis győztes sereg. Hogy miért lesz mégis nagy változás Jákób életében is. A másik megjegyzés, hogy Rebeka mindenhez értett, mint aki megszokta a családban: Bízzátok rám, mindent elrendezek! Csak azt nem vette számításba, hogy életében soha többet nem látja a fiát. – Arra gondolt, hogy menjél, és majd lehiggad a bátyád. Nagy indulatú, de ismerjük már, hogy aztán megcsöndesedik. Arra nem gondolt, hogy Jákób kóborlása, meg nősülése 20 évet vesz igénybe. Mire visszaérkezett, addigra Rebeka már meghalt. Mi intézzük az ügyeinket, és azt gondoljuk, hogy sikeresen ügyeskedünk. De vegyük számításba, hogy Isten igéje figyelmeztet: „Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is” (Gal 6,7). Folytassuk a történetet. Jákób nekivág a hosszú útnak. A fenti igében azt olvastuk, amikor az első este lefekszik aludni. Követ tesz a feje alá, köpenyét rádobja, és elalszik. Álmában létrát lát, amelyiknek az alja a földet éri, a teteje a mennyben van. Isten angyalai fölalá járnak rajta. Megrendül Jákób, milyen helyen feküdt ő le? Itt az Isten tábora van. De hallja is a szót. Ekkor hallja először életében személyesen Isten hozzá szóló szavát. – Én vagyok atyáid, Ábrahám és Izsák Istene, veled leszek, megőrizlek az úton, neked és az utódaidnak adom ezt a földet, amelyen vagy. Nagy néppé teszlek. – Nincs semmi kemény beszéd, hogy mit csináltál, Jákób… Hangzik az ígéret. Talán azt is hihetné Jákób, hogy megoldottuk a kérdést. Mivel szól hozzám Isten, azt jelenti, jóban vagyunk. De Isten tudta, Jákób olyan állapotban van, hogy el kell kezdeni az átformálását. Azért, mert valamiben megsegít Isten, nem azt jelenti, hogy tiszta a szíved, és rendben van az életed ővele. Az ő nagy irgalmát jelenti, hogy szeret és gondol veled. Nagyon komolyan mondja a Római levél: „Vagy megveted jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát, és nem veszed tudomásul, hogy téged az Isten jósága megtérésre ösztönöz?” (2,4). Valaki nagy balesete után mondta: – Hogy megmaradtunk, ez azt jelenti, hogy engem nagyon szeret az Isten, mi nagyon jóban vagyunk. Akkor én azt kérdeztem tőle, hogy valóban megnyitotta a szívét, és Isten igéjére és akaratára figyel? – Mire? – Fogalma sem volt róla. Pista bácsi Fóton mutatta a szelencét, amelyiken a golyó nyoma ott volt. Ott tartotta a szíve fölött kint, a fronton: – Nekem ne mondja senki, hogy nincs Isten, úgy őrzött meg, pont abba a zsebbe tettem. – Én is elhiszem, hogy van Isten, Pista bácsi. Csak abba kellene hagyni az ivást, meg jó lenne már egy kicsit komolyan venni, hogy mit is akar ez az Isten! Nem úgy van, hogy: mert „én hiszek az Istenben”, ezért nekem üdvösségem van. Teljes döbbenet a számomra, hogy ennyire el vagyunk vakulva. Így gondolkozik a nép, ugye? Meghal egy sportoló, hát lassan kiegészül az aranycsapat. Üdvössége van annak az embernek az Úr Jézus Krisztus drága vére által? Leborult a keresztje alatt? Letette a bűneit? Befogadta Jézust? Ott van az igében, hogy „akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek” (Jn 1,12). Meghal valaki, magától értetődő a szerettei számára, hogy a mennyben van. Mit mond az Isten igéje? „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” (Jn 3,36). És nem azért, mert milyen jó volt, hanem mert ezt a nagy kegyelmet megkapta, elfogadta. Ha elfogadta, az az életén is meglátszik utána. Ezt nem mi osztogatjuk. Énnekem nincs jogom senkit sem kitiltani a mennyből, bár mindenki üdvösségre jusson és még én is, az Úr Jézus Krisztusért. Nagyon nagy felelősség ez. Ez nem ilyen köznépi játék, hogy így képzelem el, hanem mit mond az Isten igéje? Így olvassuk: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne… – nem Istenben csupán, hanem az Úr Jézus Krisztus kegyelmében és azt az életébe veszi –, …el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16). De folytassuk csak tovább. Ott jártunk, hogy Jákób egy nagy áldást kapott, egy nagy ígéretet. Felébred, megrendül, hol vagyok én? Azért érzi, hogy valahogy Isten meg ő így együtt, hogy is van ez?! De felállítja azt a követ, olajat tölt rá. Ez az olajáldozat azt jelentette, hogy templommá szentelte a követ, és azt mondta, hogy ez a hely Bétel, az Isten háza. Fogadalmat tett, ha ide visszahozol, Istenem, elkötelezem magam neked. A Bibliában a következő jelenet az, hogy megérkezik édesanyjáék szülővárosához. Ott vannak, nyájat legeltetnek, megtalálja őket. Nem kellett félteni Jákóbot, hogy az egész világon valahol is el fog tévedni, vagy nem fogja a célját elérni, megvan a család. Örömmel fogadják, meghallgatják, letelepszik náluk. Azt olvassuk a Bibliában, hogy azonnal beleszeret a kisebbik leányba, Ráhelbe. Ezért ott marad, ott ragad. Egy hónapja már, hogy ott van, amikor Lábánnak sok azért ez az ingyenélés. Pedig Jákób, pláne ilyen szerelmes állapotban, sokat segített. Látták, hogy rátermett ember ő. Akkor azt mondja Lábán: – Nézd, én nem akarom ingyen a szolgálatodat, mit kérsz tőlem, és állj be a munkába… – Szolgálok hét évig a kisebb lányodért, add hozzám feleségül! – mondja Jákób. – Semmi kifogásom – feleli Lábán –, induljunk! Úgy olvassuk a Bibliában, hogy néhány napnak tetszett ez az idő Jákób számára, annyira szerette Ráhelt. Jön az esküvő, és a „kiképzés” első nagy menete. Lefátyolozva a menyasszony, az esküvő végbemegy. A nászéjszaka is végbemegy, és azon a reggelen kiderül, hogy a fátyol alatt Lea van, az idősebb lány. Jákób azt hitte, hogy megnyílik alatta a föld. Fölháborodva mondja: – Mit tettél velem, Lábán? – Ő nyugodtan válaszol: – Öcsém, nem szokás nálunk, hogy a fiatalabb menjen férjhez előbb. Egy ünneppel elintézhetjük a kettőt. Odaadom én neked a kisebbet is, aztán még hét évet szolgáljál! Ingyen – azt nem tette hozzá, de így volt. Megkapja a másikat is, és elindul az ottani életük. Kemény „kiképzés” megy ott még, de nagy eredménnyel. Az Újszövetségben a Római levél 8. részének 28–30. verseiben olvassuk: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott. Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez... Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” Testvérem, ha már felfedezted, hogy Istennek célja van az életeddel, akkor talán most olyan időszakot élsz, amikor nem könnyű a „kiképzés”. Fordulj Hozzá, mondd neki: – Uram, legyen a te akaratod szerint. Szeretném érteni az utamat. Nem hagyott el, nem fordul el attól, akit egyszer kézbe vesz. Mi hűtlenkedhetünk, Ő hű marad, Ő magát meg nem tagadhatja. Végigviszi az utat. Te azt hiszed, hogy elhagyott, Ő pedig tudja, hogy egy következő szép állomás felé visz. Csak mondd neki te is: – Uram, folytasd a te munkádat, hadd értsem, és én igent szeretnék mondani a te utadra és a te akaratodra. Úgy legyen! Ámen!
Lekció
1Móz 27