Pál Korinthusban

A Krisztus szabadításának örömhíre Európában halad világhódító útján. Most érkezik Korinthusba. Korinthus Akhája, a mai Görögország akkori fővárosa volt. Athén 10 ezer alatti lakosához képest ez a 750 ezres város hatalmas világváros volt. Világforgalmi kikötővel rendelkezett, sőt két kikötővel is. Korinthusnál a Peloponnészoszi-félsziget úgy ad Görögországnak egy hat és fél kilométeres két tenger ölelte sávot, hogy Korinthus erre a területre épült. Mindkét oldalra, a Földközi-tengerre is, és az Adriára is nyílt egy kikötője. Magyar mérnökök, Türr István és társa segítségével át is vágták a korinthoszi földszorost. A Korinthoszi-csatorna megoldja ott a hajóközlekedést. Ma egy évben 11 ezer hajó kel át ott. Négyszáz kilométert rövidítenek ezzel, és a kelet-nyugati kereskedelmet le tudják bonyolítani. Igaz, hogy ez a hat és fél kilométeres csatorna csak 25 méter széles, és csak nyolc méter a mélysége. Oda nagy tengerjáró hajók nem mehetnek be, de így is óriási a forgalma. Pál idejében is a kelet–nyugati kereskedelem középpontjában volt, és észak – déli irányban a szárazföldre hordták mindazt, amit a tengerről az átrakókikötőbe eljuttattak. Megoldották sínekkel, vontatással, hogy még hajókat is áthúztak egyik helyről a másikra. Ebben a világforgalmú nagyvárosban igen vegyes lakosság élt. A város melletti hegyen pedig, Aphrodité templomában ezer nő állt a matrózok és mások rendelkezésére, úgynevezett kultikus paráznaság céljából. Kultikus szerelem, ők ezt így nevezték. Az egész város erkölcsi állapotára jellemző, hogy ha az erkölcseire nem nagyon kényes Rómában azt mondták, ez egy korinthusi nő, az nagy megbélyegzésnek számított. Ebbe a városba érkezett Pál Krisztussal a szívében. Szép perspektíva ezt a várost bevenni az evangéliummal… Sehova sem érkezett Pál olyan szorongással, mint ide. Így ír erről: „…én erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok” (1Kor 2,3). Szép misszionárius, mondhatjuk. Ahelyett, hogy az Úrban való bizalom és öröm töltené be, így érkezik? De aki azt várja Isten embereitől, hogy túláradó önbizalommal, kicsattanó egészséggel, és „Ide nekem az oroszlánt is!” felkiáltással végzik a munkájukat, az nem ismeri az evangélium terjedésének módját. Ami Korinthusban történt, az egy kicsit fellebbenti a fátylat arról, hogyan is végzi Isten az evangélium terjesztésének a munkáját. Azért is ajándék, hogy ebbe beletekinthetünk ennek a fejezetnek a kapcsán, mert így erősödünk és bátorodunk meg a magunk helyén. A lehetetlenre vállalkozik Pál. Ráadásul meglehetősen levert volt az athéni kudarc után, ahonnan elküldik rövid úton, kiutasítják. Ráadásul még mindig egyedül van. Már Athénban is várta Silást és Timóteust, a két szoros, közeli munkatársat, hogy jöjjenek már és együtt legyenek a fronton. De még ide, Korinthusba sem érkeznek. Egymaga van. De mindez az Úr tudtával történik. Sőt azt mondhatjuk, az Ő akaratával. Mielőtt arról szólnék, miért engedi meg Isten azt, hogy ilyen erőtlenül érezze magát Pál, arra figyeljünk, hogy az evangélium ügye mindenestől az Úr ügye. Az igehirdetőket Ő küldi, nem magánvállalkozás ez. Akkor már régen megfeneklett volna. Így pedig a küldő Úr gondoskodik a feltételekről. Azt olvastam, hogy Pál egy Akvila nevű zsidóra talált, aki feleségével együtt nemrégen érkezett Rómából. Sátorponyva-készítők voltak, és egymásra találtak Pállal, akinek ugyanez volt a mestersége. Ő ugyan egyetemet végzett, de minden egyetemet végzettnek abban az időben egy kétkezi mesterséget is el kellett sajátítania, hogy a megélhetését biztosítani tudja akkor is, hogyha nem él meg az elméleti szakmájából. Mivel Pálnak pénzre volt szüksége, keresi a sátorponyva-készítőket, elszegődik munkatársnak ehhez a házaspárhoz. Eddig egyszerű a dolog, természetes, hogy körülnéz a műhelyekben. Ha interneten nem is kereshetett munkát, de megvolt az akkori időnek is a reklámmódszere, eljutott őhozzájuk. Ebben a házaspárban egész életére szóló hűséges segítőket kap Pál. Olyanokat, akikről a Római levél végén így ír: életüket tették kockára értem és az evangélium ügyéért. Már felfigyelünk az Úr rendező munkájára, hogy is van ez? Odaérkezik Pál, és kikre talál ebben a kavargó, hatalmas nagyvárosban? S ha még azt is figyelembe vesszük, hogy ezek az emberek nem jöttek volna Korinthusba, ha egy évvel azelőtt, 49-ben Claudius császár ki nem adja a parancsot Rómában, hogy minden zsidó hagyja el Rómát… Ott van a történelmi feljegyzésekben, hogy egy bizonyos Chrestus (Krisztus?) miatt vitatkoztak egymással a zsidók. Lehet, hogy Claudiusnak elege volt már más szempontból is belőlük, kiutasította őket Rómából. A leggazdagabbak nyilván maradtak. Azért mindig így van, a szegényebbek mehettek, s ők el is mentek. De hogy van ez? A császár rendelete besegít a misszióba? A mínusz, hogy el kell költözni, menekülni, plusszá válik Isten kezében? Pál, ne félj, itt messze magasabb régiókban munkálkodnak Korinthusért, mint ahogy te elképzelnéd! Megkapod a feltételeket az elindulásra, az otthont, a keresetet, a testvéreket. Megoszlik a magyarázók véleménye, amikor Akvila és Priszcilla megtéréséről beszélnek. Egyesek szerint ők már hívőkként érkeztek Korinthusba Rómából. Mások azt vélik, hogy a Pállal való együttmunkálkodás során fogadták be Krisztust, és lett belőlük Krisztus ügyét egész életük során hűséggel szolgáló házaspár. Én az utóbbira szavazok. Isten munkája nem akkor kezdődik, amikor összetereli a hívőket. Fogalmunk sincs arról a háttérről, amit Isten mozgat. Néha fellebben a fátyol, és meglátjuk, hogy Ő már akkor, amikor erről még sejtelmünk sem volt, készítette az életünket, munkálta a terveit. Ebből csak annyit mutat meg nekünk, amennyire szükségünk van. Elhoz egy házaspárt kénytelenségből Korinthusba. Éppen akkor érnek oda, amikor Pálnak valamit ennie kell. Nincs semmi pénze, Pál ugyanis nem fogadott el pénzt a szolgálata közben, nehogy megvádolják. Különösen Korinthusban nem, mert itt amúgy is sokat rágalmazták. Később olvassuk a levelében, hogy szétszakadt a gyülekezet: „…én Pálé vagyok, én Apollósé, én Péteré, én a Krisztusé” (1Kor 1,12). Megrágalmazták volna, ha pénzt vesz el. De neki is élnie kell. Ott van az a házaspár, akiket az Úr kiválasztott. Bennük megkapja Pál azt a segítő párt, akik a hátteret jelentik a szolgálatához. Azért is úgy gondolom, hogy itt tértek meg, mert ha hívőkként érkeznek Rómából, akkor lehet, hogy Pál segítségét elfogadják, de azt biztos nem, hogy egész héten dolgozzon, és csak szombaton menjen a zsinagógába. Akkor ők álltak volna ott a háttérben, s mondták volna: – Menj, és hirdesd az igét. Adunk mi neked ennivalót is, az ellátást biztosítjuk a számodra. Ha visszatekintünk életutunkra, mindnyájan felfedezhetjük Isten rendező szeretetének egy-egy világos lépését. Számíthatunk rá, hogy Övé az ügy, s az Övéi életének teljes gondja is az Övé. Ha ilyen hatalmas Isten munkája, s ilyen jelentéktelen és erőtlen egy ember a nagy Korinthusban, akkor miért küldi oda? Nem végezhetné nélkülünk is valami más módszerrel az evangélium terjesztését? Nem. Ismét a Korinthusi első levelet idézem: „Mivel tehát a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket” (1Kor 3,21). Persze idézőjelben van a „bolondsága”. A világ szerinti megítélés az, amit itt ír. Isten a védnök, – az ügy biztosítója, de küldötteket, igehirdetőket bíz meg. Mindenki az ige hirdetése nyomán jutott eddig hitre. Senki se más módon. Ilyen fontos részt ad gyermekeinek, küldötteinek az Úr ahhoz, hogy az evangélium terjedjen. De erre alkalmassá kell tenni a szolgáit. Megint a Korinthusi levelet idézem: „Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak, ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk az Istentől van. Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk” (2Kor 3,5–6). Ez az alkalmassá tétel nem csak úgy történik, hogy kiképez bennünket, hanem kezel is bennünket, mint egy hangszert. Megfeszíti a húrt, hogy alkalmas legyen a dallamra. Ezt a feszültséget nem lehet kikerülni az Isten küldötteinek. Pedig de szeretnénk! Ha végigtekintek igehirdetői utamon, szinte mindig feszültségben készülök, az elégtelenség érzésében-vívódásában. Lassan belátom, hogy nem is engedi meg Isten azt, hogy magabiztosan járjak, mert így mindig rászorulok. Pált egyenesen elgyengíti az Úr, hogy alkalmas legyen: „…tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam.” Jól ismerjük ezt a részt. Akkor könyörög, és az Úr azt feleli: „Elég neked az én kegyelmem.” Marad a tövis: „…mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz” (2Kor 12,7–9). Egyszer csak azt mondja Pál: „Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem”, bár szűkölök bennük, bár nehéz, bár megkönnyezem sokszor, „mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,9–10). A Krisztus ereje így lakik bennem. Kiderül, hogy amikor Pál könnyen megy, akkor nem szorul rá, hogy ebből az erőből merítsen egészen. De amikor nincs más megoldás, amikor odakényszerül, mint itt Korinthusban, akkor az Úrra tekint. Gondoljuk meg, micsoda aránytalanság! Álljon neki, és misszionálja ezt a nagyvárost… Kénytelen egész szívével az Úrra hagyatkozni. Egy dunakanyari kis községben egy férfi készült csendeshétre, s a felesége a szomszédot is próbálta rábeszélni, hogy menjen el vele. A szomszéd tiltakozott, szó sem lehet róla, hagyja békén, őt ez nem is érdekli. De csak nem hagyta ez a nagyszájú feleség. Addig mondogatta neki, hogy végül abban maradtak, az utolsó napon még visszatérnek rá. Helyet foglaltak neki, de bizonyos volt a szomszéd, hogy ő nem megy el. Fel is készült, hogyha jön majd a szomszédasszony nagy dérrel-dúrral, mit fog neki mondani. Ám nem a szomszédasszony jött, hanem a férje. Nekem később így beszélte el a történetet egy csendeshéten, amelyen szolgáltam a férfiak között, s amelyen ő is részt vett. Kérdeztem tőle, hogyan jutott eszébe evangelizációra menni, mire azt felelte, hagyjam, különös eset ez. Elmondta, hogy azon a napon, amikor a szomszédasszonyt várta, helyette a férje jött át hozzá: – Ott volt ez a szerencsétlen Feri. Láttam, hogy izzad, egyik lábáról a másikra áll, meg se tud szólalni. Úgy megesett a szívem rajta, hogy mondtam neki, hagyjad Feri, ne erőlködj, elmegyek veled. – És elment, s azon a héten meg is tért ez a kőfaragó férfi. Azóta is hitben jár, ennek már nyolc éve. Nem a nagybeszédű szomszédasszonyra volt szükség ekkor, hanem az erőtlen Ferire. Ez nem azt jelenti, hogy egyik lábunkról a másikra állva meg se tudjunk szólalni a szószéken. Értjük… De azt is értjük, hogy nem a mi nagy okosságunkra vagy technikánkra van szükség, hanem arra az Úrra, akinek az ereje egyedül tud életet teremteni emberi szívekben. Itt van Pál, megkezdi a korinthusi missziót. A zsinagógában kezdi, mint minden városban. Csendesen indul, nem hangzik még olyan élesben az igehirdetés. Majd azt olvassuk, hogy amikor megjön a két munkatárs, felbátorodik Pál. Hozzák a jó hírt, hogy a thesszalonikaiak támadások kereszttüzében is állják a sarat, erősödnek, szolgálnak, szeretik egymást, a gyülekezet is növekszik. Pál erőre kap. Azt írja később a levelében: „Mert egyszerre feléledünk, ha ti szilárdan álltok az Úrban” (1Thessz 3,8). Milyen megerősítő az, hogy ezek együtt imádkozhatnak, és ebből a háttérből indul el Pál. Gyülekezetünkben minden második vasárnap reggel 8.30 és 9.30 között gyülekezeti imaközösséget tartunk. Még nem sokan vagyunk. De hívjuk a Testvéreket. Tudom, hogy vannak kis imakörök, nem is egy, s imádkozunk itt is, ott is a gyülekezet épüléséért. De ez a vasárnap reggel arra jó, hogy fiatalok és idősebbek összejövünk, és felemeljük a kezünket. Azt mondjuk, üres a kezünk, Uram, ha Te nem adsz, akkor nincs semmink. Együtt állunk Őelé. Nagyon várom, hogy megteljen az imaterem, s vagy nyolcvanan imádkozzunk kis csoportokban, és úgy hangozzék az ima, hogy megbátorodjunk, megerősödjünk, és szárnyakat kapjunk az ige hirdetésére. Pál most már hirdeti élesben, hogy Jézus a Krisztus. Amikor valahol világosan hirdetik, hogy Jézus a Krisztus, ott megoszlik a hallgatóság. Míg csak egy kicsit a szeretetről, meg arról beszélünk, hogy Isten gondot visel rólunk, addig úgy egyben van mindenki. De akkor, amikor „úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről” (1Kor 2,2) – írja így Pál szintén a korinthusi levélben –, a kereszt üzenete megosztja a hallgatóságot. „Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje” (1Kor 1,18). És megtér Kriszpusz, a zsinagóga vezetője, családjával együtt. Megdöbbentő. Óriási botrány. Kiutasítják Pált a zsinagógából. Tűnjön innen. Lerázza a köpenyéről a port. Ez egy rituális jelzés volt akkoriban: „Véretek a ti fejetekre szálljon: Én tiszta vagyok! Mostantól fogva a pogányokhoz megyek” (ApCsel 18,6). Kiderül, hogy a pogányoknál éppen az az ember fogadja be a házába az újonnan induló kis gyülekezetet, akinek a lakása a zsinagóga tőszomszédságában van. Micsoda feszültség! Minden alkalommal mennek a zsinagógába, s közben látják, hogy mások meg mennek abba a lakásba. Pál eljut arra a pontra, hogy ő innen elmegy. Akkor jön az újabb segítség. Ő úgy látja, hogy itt most be kell fejezni, az Úr pedig úgy látja, hogy most kell kezdeni. Más az Ő megítélése, mint a mienk. Azon az éjszakán megszólítja Őt az Úr, amikor ekörül vívódik, hogy menni kellene tovább, hogy talán Efézusban hirdeti majd az igét: „Ne félj, hanem szólj és ne hallgass, mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a városban.” Másfél évig ott marad. Azt hitte, hogy befejezi, az Úr pedig most kezdi igazán. Emlékszem arra, amikor fiatalon egy nagy gyülekezet lelkipásztora lettem. Négy év múlva úgy éreztem, hogy innen menni kell egy kisebbe. Kívülről kivirult ott az élet, de valami nem volt a helyén. Érzékeltem ezt, és arra gondoltam, hogy messze erő fölötti ez nekem. Elmegyek egy kis faluba. Istennek más volt a célja. Hiába akartam megszökni, ez a szökés nem sikerült. És még majdnem tizenöt év ébredése jött ebben a nagy gyülekezetben! Amikor azt hittem, hogy én már mindent beleadtam, az Úr azt mondta, hogy majd most én kezdem, ha figyelsz rám. És megfigyelhettem, hogy mit tett Ő velünk ezek után. Különös, hogy az evangélium ügye nem a mi emberi megítélésünk szerint alakul, hanem az Ő döntései szerint. Még egy befejező mozzanat. Új helytartó érkezik, Gallió. Ez az okos római a bölcs Seneca öccse. Megjön Akhájába. Oda olyat küldtek, aki szellemi szinten is tartani tudja a római tekintélyt. Kapóra jön a zsidóknak, s arra gondolnak, most kell bevádolni Pált. Elfogják, viszik a törvényszék elé. Akkoriban megvolt a bevett vallás és a még nem bevett vallás. A bevett vallásúaknak, zsidóknak és más pogány vallásúaknak megvolt a szabad útjuk, de ha valaki mást hirdetett, be lehe tett vádolni, hogy felkavarja a lelkeket. Hogyne kavarná föl Jézus Krisztus evangéliuma? De Gallió bölcs volt, s itt is Isten nagy szeretetét lehet látni. A világi hatalmasság által ad zöld utat az evangélium terjedésének. Gallió elzavarja őket, azt mondja, semmi törvénytelent nem tett ez az ember. Amit hirdet, s ahogy élnek azok, akik ennek a hirdetésnek a nyomán lettek követői, semmi ártalmat nem jelentenek a városra. Menjetek a törvényszék elől, intézzétek el magatok! Különösen folytatódik a jelenet. Szószthenészt, aki Kriszpusz után a zsinagóga vezetője lett, megverték. Hogy a zsidók verték-e meg, amiért nem jól képviselte őket, vagy a pogányok, nem tudni. De valami feltűnik, Testvéreim! Hallgassuk csak, hogy kezdi Pál a korinthusi első levelét! „Pál, Krisztus Jézusnak Isten akaratából elhívott apostola, és Szószthnész, a testvér” (1Kor 1,1). Mondják a magyarázók, hogy volt ott több Szószthenész. Testvéreim, nagyon gyanús az, hogy ez a Szószthenész a másik zsinagógafő volt. Mert amikor ott megverték, ki áll oda mellé? A zsidóknak elegük van belőle, a pogányok talán rátámadtak, hát ezek a krisztusosok karolják föl. És megtér Szószthenész, én legalábbis ezt feltételezem. Befejezem. Korinthust teszi az Úr a születő egyháza harmadik elővárosává. Jeruzsálem, Antiókhia, Korinthus. Majd jön még Efézus, és végül Róma. Ez az öt nagyváros lesz a bázis, ahol az evangélium ügye az első században megvetette a lábát. A korinthusi misszió nem Pálról szól, hanem az élő Úrról, aki mindent jól cselekedett. A szolgáját is alkalmassá tette. Ez nem csak arra az időre szólt, hiszen hol van már Pál? Hisszük, az Úrnál. Vágyott már nagyon rá: „…vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél” (Fil 1,23). De a korinthusi levelek fennmaradtak… Lelkésztársam ideáll majd az úrasztalához, és a korinthusi első levélből olvassa az úrvacsora szereztetését. Hányfelé hangzik az üzenet? Hány életet ragadott meg az Úr éppen a korinthusi igék által? Én magam is a korinthusi levélből kaptam a megtérési igémet: „Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág” (1Kor 9,26). Milyen jó látni, hogy az evangélium terjedésének ügye az Úr ügye! Mondjuk Pállal együtt a 2Kor 2,14 igéjét: „Hála legyen Istennek, aki a Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet bennünket és ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt.” Ámen.