Jeruzsálemben bekövetkezett, amitől óvták Pált. Megismerték, rátámadtak: – Ő volt a legnagyobb harcosunk, aki élen járt a „jézusosok” szektája üldözésében, de cserbenhagyott bennünket, és most ő teszi a leghatalmasabb tanúságot Jézus mellett! – Felbőszítették a tömeget. Hatalmas tömeg támadt rá. Ha a római katonák nem jönnek, meglincselik Pált. De jöttek. Magukkal vitték, s azt is megengedték, hogy a vár fokáról a sokezres tömegnek beszéljen. Isten megadta, hogy saját népének, az Őt üldözőknek artikuláltan, szépen elmondja még egyszer az evangéliumot. Ezt hallva rárohantak megint, így fogolyként mentette be a várba a százados a katonáival együtt. A zsidók szövetkeztek ellene, azt találták ki, míg átvezetik a tárgyalóterembe, közben orvul megölik. Azzal nem számoltak, hogy ez az ember már az élő Úr védelme alatt áll. Pál unokaöccse meghallotta a tervet, elvitte a hírt Pálhoz, majd a helytartóhoz, s meghiúsult az ellene kiagyalt terv, elmenekítik Cézáreába. Ott Félix, a római helytartó fogságban tartja, beszélget vele, reméli, hogy nagy pénzt ad, hogy elengedje. De miután ezt sem nem tudja, sem nem kívánja megtenni, két évig ottfelejti a fogságban. Két év múlva váltás jön, Fesztusz az új helytartó. A zsidók azonnal – addig üssük a vasat, amíg meleg alapon – panaszt tesznek Pál ellen. Azt kérik, hozassa Jeruzsálembe, amibe beleegyezik a gyanútlan helytartó. Pál fellebbez a császár bíróságához. Római polgár is, nem csak zsidó, ezért ehhez megvolt minden joga. Ez nem volt egyszerű dolog, de az új helytartó, Fesztusz előkészíti, hogy más foglyokkal együtt Rómába küldi a császári bíróság elé. Itt érkezünk el mai fejezetünkhöz. Közben vizitbe érkezik a római helytartóhoz a zsidók bábkirálya, második Agrippa. Utálja a rómaiakat, akik megszállók voltak. Mégis azért jön, hogy alázatosan tiszteletét fejezze ki az új helytartó iránt, s a kegyeit keresse. Nem is egyedül jön. Berenikével, egy hírhedt nőszeméllyel, aki féltestvére és szeretője volt Heró desnek. Szinte nem is lehet felsorolni, hogy milyen sötét, erkölcstelen utat járt be ez a nő. Nagybátyjának volt kedvese, aztán sok mindenki másnak, majd Heródes Agrippának, s jó tíz évre rá, a császárváltás után, Titusznak, a későbbi császárnak is felkínálja magát. A vérfertőzés szobrát erről a Berenikéről mintázták a görög szobrászok. Ott van ez az előkelő társaság, el kell űzni a gondot, tévé nem volt még akkor, kellett a szórakozás. Többek között szóba jött, hogy itt van egy érdekes fogoly. Fesztusz mondta: – Nem tudok mit írni a vádról, hátha tudnál segíteni, Agrippa. – Szeretném látni azt az embert. – Másnap látni fogod őt – mondta Fesztusz Agrippa kérésére. Nagy díszünnepélyt rendeznek, fanfárok szólnak, érkezik a helytartó és Agrippa, jobbján Bereniké, s a város többi előkelőségei. Nagy találkozásra, érdekes eseményre készülnek. Fesztusz átengedi Agrippának a vezetést. Ő vezesse a tárgyalást, mint aki jobban ért ezekhez a dolgokhoz. Akkor behozzák ezt a jelentéktelen kis embert egy katonához láncolva, bilincsekkel a kezén. Agrippa kegyesen megengedi, hogy szóljon a mentségére. Ami ott történt, meglepetéssel hat a hallgatókra, mert nem mentegeti magát ez a fogoly, hanem hatalmas bizonyságtételt mond az élő Jézus Krisztusról, és a Vele való életről. Látszik, hogy hatalmas kincse van, amely, illetve Aki meghatározza az egész életét. A végén még azt is látjuk, hogy ebben a teremben egyetlen ember szabad csupán: az, akinek a kezén bilincsek vannak. Figyeljük, hogy mi a titka Pálnak? Hogy lehet az, hogy nehéz helyzete ellenére ennyire a helyén van, reménysége van a jövője felől, sőt boldognak vallja magát? Azt kívánja a hallgatóinak, amint olvassuk, hogy olyanná legyenek, mint ő, persze a bilincsek nélkül. Nem kívánja, hogy őket is rabbá tegyék. Ebben a jelenetben, mint cseppben a tengert megragadhatjuk, hogy mit jelent Krisztust követni. Mi az a plusz, miért éri meg? Itt sem lenne ez az ember, fogoly sem lenne, ha hagyta volna ezt a „krisztusozást”. Ifjúságát Jeruzsálemben jól ismerték a zsidók. Népük jövő reménysége, kitűnő tanuló, aki helytállt a keresztyének üldözése során. Mert ők Isten elleni bűnnek tartották, hogy ezt a Názáretit, akit kivégeztek a bitófán, Messiásnak mondják az emberek. Ki kell irtani ezt a tévtanítást, meg kell tőle tisztítani a népet. Majd a megtéréséről beszélt, ahogyan a feltámadott Jézus megállította őt, és végül arról, hogy Jézus milyen feladattal bízta meg. „Ezért fogtak el engem a zsidók a templomban, és ezért akartak kivégezni. De mivel az Isten mind e mai napig megsegített, itt állok, és bizonyságot teszek kicsiknek és nagyoknak, és semmit sem mondok azon kívül, amit Mózes és a próféták megjövendöltek: a Krisztusnak szenvednie kell, és mint aki elsőnek támad fel a halottak közül, világosságot fog hirdetni a népnek és a pogányoknak.” Fesztusz eddig bírja. – Bolond vagy te, Pál. A sok tudomány megőrjített téged. Agrippa pedig így szólt gúnyosan Pálhoz: – Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyénné legyek! Pál azt felelte: – Kérem az Istentől, hogy előbb vagy utóbb nem csak te, hanem akik hallgatnak engem, olyanokká legyenek, mint amilyen én is vagyok, de bilincsek nélkül. Mit ajánl ezeknek az embereknek? Milyen volt ő? Élete lényege, hogy élő Jézusa van, akivel együtt él az apostol. Úgy beszél Róla, mint Aki itt is jelen van, mint Akire egészen rábízta magát. Különös felszabadultság, boldogság tükröződik a szavaiból. Ez az ember megbilincselve is boldogabb, mint nagyságos kihallgatói. A Jézussal való napi kapcsolata élete alapmeghatározója. Írja is galatákhoz: „Krisztus él bennem, azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2,20). Ez a Jézus rendezte Pál múltját, jövőjét, és rendezi a jelenét. Múltjára bűnbocsánatot kapott, az extra bűnökre is, ahogy üldözte a keresztyéneket. Biztos, hogy átsuhant a szomorúság az arcán, de hálával vallja: „Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok” (1Tim 1,15). Könyörült rajta, a múltja ott van mindenestől Jézus Krisztus keresztje alatt. Hatalmas dolog, ha valakinek a múltja rendezve van. Nem úgy, hogy ő tette jóvá, hanem az a Krisztus, aki azért jött erre a világra, hogy megtartsa és megmentse. A jövője is egészen Ura kezében van. „Egyet teszek – írja a filippibelieknek –, ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért” (Fil 3,14). A jövője nem csak a halálig látható, hanem azon túl is. Neki feltámadott Jézusa van. Ez a Jézus őt is szabaddá teszi, ahogy olvassuk az igében: „…halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt, és megszabadította azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak” (Zsid 2,14–15). Így vall az apostol: „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Fil 1,21). Nehogy azt higgyük, hogy fellengzősen beszél! Azt írja a korinthusi levélben, hogy egyikünk sem kíván levetkőzni ebből a testből. Neki is ellenség a halál. Mégis bizonyossága van az üdvössége felől. Óriási szabadság, ha az életed Jézus Krisztusban már ilyen távlatot nyert! Ismerjük a Heidelbergi Káté első kérdés-feleletét. Benne ezt a mondatot is: „Szentlelke által is engem az örök élet felől biztosít.” Nem belém szuggerálja, Ő cselekszi ezt. Az apostol múltja és jövője rendezve van. Aki Jézusban bűnbocsánatot és a halálból való szabadulást átélte, megkapta, megkapja, annak a jelene is rendezve van. Mert Ura határozza meg a programot számára. Óriási váltás! Ahogy Istenhez közeledik az ember, először azon a mezsgyén megy, hogy Isten segítségét kéri az életéhez. Saját terveit, elképzeléseit őrzi, vigyázza, hiszen ez az ő élete. Amikor erre a szabadításra jut és rádöbben, hogy Ura saját elképzelése szerint cselekszik vele, ez óriási különbség. Nem érti ezt Fesztusz. Felkiált: „Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány őrültségbe visz.” Valaki azt mondta egy hívő gyülekezetre, amit ti itt csináltok, az tiszta bolondság. Így gondolkodott. Abszolút kívül állt ezen a körön. Az apostol is kívül volt ezen, de amikor Jézus belépett az életébe, ezt a szabadítást hozta számára. Kimondta: – Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem? Ez olyan szép mondat. Ha további kérdésekre, anyagi kérdésekre is kiterjesztjük, lehet, hogy megrettenünk. – Hol vagyok én ettől? – Tényleg az Ő kezében futnak össze a szálak úgy, hogy ezzel a bizalommal kérdezem: Uram, mi a Te terved és elképzelésed velem? Ebben a szabadságban éppen ez a változás következik be Pál életében. Nem aggódik a holnap felől, mert majd a holnap dolgát elkészíti az Úr, megmutatja az utat. Helyén van ez az ember, bár körülötte semmi nincs a helyén. Ott hagyják két évig fogságban. Mennyi jót tehetett volna ez idő alatt! De nem az Ura tudta nélkül történt ez. Vele a helytartó se tehette azt, amit jónak lát. Helyén van, és ezért van békessége: „…én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt” (Fil 4,11–12). Nem kívánta a fogságot. Sehol nem látjuk, hogy azt mondaná: – Alig várom, hogy fogollyá tegyenek, vagy elverjenek engem. – De azt mondta: – Amilyen helyzetbe az én Uram vezet, nekem ott jobb, kárnak és szemétnek ítélek mindent az én Uram ismeretének, a Vele való útnak a gazdagságáért. Hatalmas kijelentés ez, de gyakorlati, mindennapi események állnak mögötte. Micsoda szabadság, Testvéreim! Amikor a héten a napi igéket olvastam, megrendülten figyeltem Jézust. Ismét a szenvedéstörténetnek az igéi jönnek. Júdás jön, botokkal rátámadnak Jézusra, a tanítványok vagdalkoznak, Jézus leinti őket. Ott van ebben a szoros helyzetben, mindenki kapkod-csapkod körülötte. Jézust a helyén látjuk. Pedig nem sokkal előtte vért verejtékezett a tusában: – Atyám, ha van más mód, hogy megmeneküljenek, múljék el tőlem ez a keserű pohár. Óriási szabadság! Ott van Fesztusz, őriznie kell a tekintélyét, bár kirobbant most. Ott van Agrippa, aki Fesztusz kegyeiért próbálja a protokollt tartani, és magát úgy bemutatni, mint aki alázatos és tiszteletteljes. A háttérben Bereniké, még az is lehet, hogy vérzik a szíve nevetés közben, ahogy porcelánszerűen ki van festve. Időnként talán felmerül benne, valami mást kellene tenni. És ott van ez az ember bilincsben, akire azt mondják, bolond vagy te, és egyedül ő nem bolond. Egy vidéki lelkész ötgyermekes családjában az édesanya rákbeteg lett. A gyermekek már felnőttek, a községi orvos járt injekciózni az édesanyát. Amikor jöttek az utolsó napok, együtt voltak a gyermekek. Amikor meghalt az édesanya, ott álltak könnyes szemmel az apjukkal. Az orvos száján kicsúszott ez a mondat: – Irigyellek benneteket. – Majd szájára tette a kezét, jaj, mit beszélek? Kiszakadt ebből a nem hívő emberből: valamitek van, ami nekem nincs. Nem a nagy húsvéti prédikációink hozzák az emberekhez Jézust első renden, hanem az élő Jézus a szívetekben, akik befogadtátok már, és jelen van, Ő érinti meg az embereket. Múlt héten egy tanárnő keresett fel. Kérdeztem, hogy jutott ez a gondolat eszébe, hogy idejön? Azt mondta, összeomlott, sok igazságtalanság és baj érte, épp betelt a pohár. Ekkor találkozott egy régi diákjával, aki Jézusról kezdett el neki beszélni. Meglepett, amit a tanárnő mondott. Elbeszélése alapján hiteles volt a fiú szava, s ő ennek hatására keresni kezdte Jézust. Így jutott el hozzám is. Nem mi hozzuk, lelkipásztorok a templomba az új érdeklődőket, hanem az a munkatárs, ismerős, barát, akinek meglátják az életében, hogy valami új erő van jelen. Megkérdezhetnénk még: mi volt az értelme Pál bizonyságtételének? Senki nem hallgatott rá, kivonultak az előkelőek és a többiek is. Hogy mondhatunk ilyet, hogy senkihez nem jutott el? Még mi is halljuk. Hozzánk is eljutott a bizonyságtétel. 2000 év alatt hány ember számára felszólítás lett ez az ige! Talán te is elgondolod: – De jó lenne egész szívvel, hittel együtt élni Jézussal! Ezért jött Ő, ez a keresztyénség. Nem mindenkinek vezet börtönbe az útja, aki Jézusé. Vannak kiemelt, elhívott szolgák, akiknek ezt az utat kell végigjárniuk. De mindnyájunké lehet, hogy örömeinkben, bánatunkban, veszteségeinkben, mindennapi életünkben felragyogjon Jézus élete, úgy csendesen, nem reklámszerűen, nem kegyes nagy szavakkal. De ha megkérdeznek, vagy adott az alkalom, bátran szóljál. Úgy tűnik, ez a világ azt mondja rád: „bolond”, vagy legyint, hogy csodabogár vagy. De a hit hallásból van, Isten igéje hallásából. Pál azt mondja Agrippa királynak: „Kérem Istentől, hogy előbb vagy utóbb, ne csak te, hanem azok is, akik ma hallgatnak engem, olyanná legyenek, amilyen én is vagyok e bilincsek nélkül.” Ebben benne van, hogy te is, aki ma hallgatod, olyanná legyél. Milyen jó! Hadd fejezzem be azzal, hogy volt egy másik fogoly is, Dietrich Bonhoeffer, aki a 20. században koncentrációs táborba került. Nem volt zsidó, de az üldözést nem tudta csendben elnézni. Bezárták, s olyan őszinte, amikor egyik versében azt kérdezi: – Ki vagyok én? Az a bátor várúr, aki kilép a cellája ajtaján? Az a bizonyságtevő, vagy az a nyavalyás szűkölő valaki, aki fél a szenvedéstől, és visszahúzódik gyáván? Nagy vívódásban volt, ám sokan bizonyságot tettek, hogy életüket mentette meg, amikor a legelkeseredettebb pillanatban bekiáltott igéket a cellájukba. Ezért bántalmazták, de hangzott az ige. Majdnem kiszabadult, hat nap híján, a második világháború vége előtt mártírhalált halt mégis. Pál apostolhoz hasonlóan benne is ott élt Krisztus. Tiszta vallomás csendül ki verséből. Zárjuk ezzel az igehirdetést: „Áldó hatalmak oltalmába rejtve Csak várjuk békén mindazt, ami jő, Mert Isten őriz híven reggel, este, Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő. Ha gyötri, bántja szívünket a régi, És múlt napoknak terhe ránk szakad, Megrettent lelkünk vigaszodat kéri, Mit nékünk szerzett, Atyánk, szent Fiad.
Lekció
ApCsel 25