Jézus főpapi imája (1951)

Jézus főpapi imádságának a második része hangzott el közöttünk. Ha mindenképpen föl akarnánk osztani ezt a szent imádságot, körülbelül három részt különböztethetünk meg benne. Az első részben - amiről a múlt vasárnap volt szó -, inkább önmagáért; a másodikban - amit ma veszünk sorra -, a tanítványokért; a harmadikban pedig - amiről a jövővasárnap beszélünk majd -, a gyülekezetért imádkozik az Úr. Maradjunk hát most a második részénél, és itt azt vizsgáljuk meg: Kik azok, akikért könyörög az Úr? - Miért csak ezekért? - és: Mit kér a számukra?

1) Tehát kikről van szó? Így mondja Jézus: “Megjelentettem a te nevedet az embereknek, a kiket e világból nékem adtál: tiéid valának, és nékem adtad azokat, és a te beszédedet megtartották.” (Jn 17,6) Vagyis: akiket Isten a világból Jézusnak adott. Nemcsak úgy találomra történt a tanítványok kiválasztása, hanem a Szentháromság Isten személyei közötti megállapodás alapján. Olvashatjuk az evangéliumban, hogy mielőtt Jézus kiválasztja és elhívja a tanítványait, egy egész éjszakát tölt el az Istenhez való imádkozással. Nagy, komoly megbeszélés előzte meg a tanítványok kiválasztását, az Atya jelölte ki személy szerint, hogy kiket hívjon el a Fiú. Egy csöpp bepillantást nyerünk itt azokba a titkokba, amelyek az örökkévalóságban megelőzték egy-egy embernek a Krisztus tanítványává válását. Nem ott kezdődik tehát egy-egy ember üdvössége, hogy megtér, és élő hitre jut - ott már csak kiderül, hogy ő is egy azok közül, akiket az Atya a Fiúnak adott. Te fölismerted-e ezt már magadban? Tehát azt, hogy téged az Atya, a Teremtő Isten nem az enyészetnek adott, nem a Sátánnak adott, nem annak a világnak adott, amelyik elmúlik, hanem éppen ebből a világból, ennek az elmúló és a Sátán uralma alatt levő világból Krisztusnak adott. Vagyis: megváltásra, örök életre, a Krisztus uralma alatti életre adott! Az az Atya, Aki a teremtés jogán szuverénül rendelkezik velünk, odaadott annak a Fiúnak, Aki meg a megváltás jogán igényel bennünket a maga számára. Érzed, mennyi erő van ebben a felismerésben? Ezért bizonyos minden körülmények között a hívő ember üdvössége.

De éppen azért, mert a Fiúnak, a Megváltónak adattál: éppen ezért igyekezz hát minden erőddel Jézusé lenni, Őt minél teljesebben megismerni, magadat az Ő uralma alá rendelni! Tartozol vele, mert az Övé vagy! Jézusnak adott az Atya, tehát add át magad Neki! Nem hogy felmentene tehát ez a felismerés a felelősség alól, hanem fölfokozza a felelősséget benned. Nem hogy könnyelművé tenne ez a felismerés a bűnnel szemben, gondolván, hogy most már akármit tehetsz, mert úgyis Krisztusnak adott az Atya, - óh, nem! Sőt: éppen azért kell minden igyekezetemet az Ő szolgálatára adni, mert most már sem nem a magamé, sem nem régi uramé, a Sátáné, hanem az Övé vagyok! Júdás egy volt a tizenkettő közül, tehát őt is Jézusnak adta az Atya, és mégis úgy nevezi őt Jézus, hogy "a veszedelemnek fia". Tehát nemcsak kiváltság az, ha valakit a Fiúnak ad az Atya, hanem elénk adott út, amit meg kell járni, kitűzött cél, amit el kell érni, biztos győzelem, ígéret, amit ki kell vívni! Akik értenek fényképészeti szaknyelven, azoknak így mondhatnám: exponált film, amelyen már rajta van a kép, de elő kell hívni, ki kell dolgozni! - Ezekért könyörög tehát az Úr! Érted is! Hidd el, hogy érted is!

2) Így mondja tovább az Úr: “Én ezekért könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, a kiket nékem adtál, mert a tiéid.” (9. vers) Nem különös ez? Azt mondja, hogy Ő nem a világért könyörög! Hát számára a világ nem számít semmit? Hát nem Ő mondta-e máskor, hogy: “Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta” érte? Most pedig azt mondja, hogy nem a világért könyörgök! Nos, hát nagy igazság fejeződik ki ebben. Mégpedig az, hogy a világ megmentése a hívő embereken keresztül történik! Jézus tanítványainak e világgal szemben roppant nagy felelősségük van: az, hogy ebben a világban legyenek a föld savai és a világ világossága! Tehát nem itt bent a templomban, hanem kint a világban! Ezáltal találják meg emberi lelkek az utat ebből a világból abba a másik világba. És tulajdonképpen ez a hívők felelőssége és szolgálata! Ha azonban Isten gyermekei ezt a felelősségüket a világgal szemben nem élik meg, mérhetetlen károkat okozhatnak Isten ügyének a világban!

Ismerjük ugye Ábrahám esetét Sodomával? Amikor tudtára adja Isten néki Sodoma elpusztításának a tervét, Ábrahám könyörgőre fogja a dolgot, és azt kéri, hogy ha legalább ötven igaz ember van Sodomában, ne pusztítsa el az Úr az egész várost azért az ötven igazért. Isten meg is ígéri, hogy ha talál ott ötven ilyen embert, nem fogja elpusztítani érettük a várost, megkegyelmez az ötven miatt az egész városnak. Ábrahám ekkor elkezd alkudozni: hátha csak 45-en vannak? Majd egyre lejjebb megy, egészen tízig, s ígéretet nyer Istentől, hogy ha csak tíz igaz embert talál az Úr a városban, nem fog a város elpusztulni. Ekkor Ábrahám bizonyosra veszi, hogy Sodoma megmenekül. Hiszen ott van Lót, az unokaöccse, aki hívő ember, meg annak a felesége, két leánya, ezek mind hívők, ezek már vannak négyen. Ha egy városban négy hívő ember él már évek óta, akkor most már többnek kell ott lenni! Tíz bizonyosan van, hiszen Lót és a családja révén hívővé kellett lenni még néhány embernek! - Így gondolja Ábrahám, de nem így történt. Lót senkit sem nyert meg az Úrnak! Ahelyett, hogy Lót és családja áldásul vált volna a város számára, éppen megfordítva történt: a város lett ártalmukra nekik. Lót és a családja nem voltak só és világosság Sodomában, és Sodoma el is pusztult! Milyen másként alakulhatott volna egy egész város sorsa, ha Lóték merték volna a só és a világosság szolgálatát vállalni a környező pogány világban! Isten az egész városon megkönyörülhetett volna. Mekkora felelősséget hordoznak Isten gyermekei a világgal szemben! Milyen sok függ tőlük! Tudjátok-e, hogy mi, hívő emberek vagy áldás vagyunk e világ számára, vagy pedig semmi! A megízetlenült só “nem jó azután semmire, hanem, hogy kidobják és eltapossák az emberek"! Minden hívő ember a maga helyén, a maga környezetében, ha nem áldás, akkor akadály az Isten felé vezető úton! Rajtunk van a felelősség a világban lévő emberek lelkének a megmeneküléséért vagy elveszéséért! Attól függ, hogy vállaljuk-e és betöltjük-e hivatásunkat a világ felé: a só és a világosság szolgálatát?!

Annyira fontos ügy ez, hogy az Úr még egyszer visszatér híveinek e világban való lételére így: “Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” (Jn 17,15) Jézus nem kiemelni akarja az övéit e világból, hanem azt akarja, hogy az övéi éppen e világban éljék a megváltott életet. Hiszen ennek a világnak múlhatatlanul szüksége van a megváltott emberekre. Ha hiányoznának Isten gyermekei e világból szóbeli bizonyságtételükkel és életük szemléltető tanításával: hogyan jutna el a világ hitre, a Megváltó Isten megismerésére? Olyan sokan vannak a világban, akik soha nem olvasnak Bibliát! Hogyan juthatnak hozzá ezek Isten Igéjéhez? A Bibliát olvasó emberek életét látva! Olyan nagy szüksége van e világnak Isten gyermekeire, mint a húsnak a sóra, mint a sötétségnek a világosságra! Ezért nem kéri Jézus, hogy vegye ki az Atya a hívőket a világból, mert e világnak szüksége van rájuk! Sőt, még ezt is mondja imádságában: “A miképen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világra.” (18. vers) Tehát nem hogy kivenné Jézus az övéit a világból, hanem egyenesen beleküldi őket! Mindenüvé! Szinte szétspricceli a hívőket, hogy jusson belőlük minden helyre. És ha a maguk jószántából nem mennének, a körülményeket alakítja inkább úgy, hogy kénytelenek legyenek odamenni, ahol szükség van rájuk! Csak ne volnék olyan egyedül ott, ahol vagyok - szokták mondani a hívők. Vedd hát tudomásul, hogy ott, ahol vagy, elég egy keresztyén is! Egy viszont kell oda - el ne fuss hát onnét! Fogadd el, hogy az Úr küldött oda: “A miképen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világra.” (Jn 17,18)

3) Lássuk meg még azt is, hogy mit kér az Úr számunkra? A felolvasott részben három dolgot.

a) Az elsőt megértjük a következőkből: “És nem vagyok többé e világon, de ők a világon vannak, én pedig te hozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, a kiket nékem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi! Mikor velök valék a világon, én megtartám őket a te nevedben; a kiket nékem adtál, megőrizém, és senki el nem veszett közülök, csak a veszedelemnek fia, hogy az írás beteljesüljön.” (Jn 17,11-12) Tehát megtartatást kér a számunkra. Saját tapasztalatából tudja Jézus, milyen nehéz a földi élet, mennyire nem könnyű itt megállani a hitben, a hűségben, az engedelmességben. Könnyű Istent imádni a mennyben, és könnyű Őt káromolni a földön! De Isten akaratát engedelmesen vállalni, az Ő dicsőségére igyekezni élni e világban: ez bizony nehéz dolog!

Nem is elég hozzá a magunk ereje! Akit elhívott is az Úr a hitre, az sem tudna megállni a hitben a maga erejéből, mert olyan nagy e világ sodró ereje! És egyáltalán nem olyan magától értetődő az, hogy valaki mindvégig kitart, állhatatos marad. Tudjátok ugye, mit jelent visszaesni? Nincs szomorúbb annál, mint mikor valaki elindul Isten országa felé, majd egyszer csak meggondolja magát, és visszatér a világba, rájön, hogy mégiscsak jobb a világban lenni. És mint ahogyan öröm van a mennyben egy bűnös ember megtérése fölött, éppen olyan örvendezés van a pokolban is! Mégpedig akkor van ez a nagy örömünnep, amikor a Sátánnak sikerült visszacsalogatni és elbuktatni egy megváltott embert. És ha Istennek egy olyan szolgájával sikerült ezt megtennie, akire sokan néznek föl, aki sok ember szeme előtt él: akkor meg pláne nagy örömünnep, örömujjongás van a pokolban! Sok ilyen példa van a Bibliában. Júdás tanítvány volt, áruló és öngyilkos lett belőle. Démás Pálnak volt a munkatársa, és jobban szerette a világot. Anániás és Safira a jeruzsálemi ősgyülekezet tagjai voltak és mégis micsoda szörnyű végük lett! Tehát van ilyen visszaesés! Ezért imádkozott értünk a mi Urunk: “Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, a kiket nékem adtál”, s őrizd meg őket a gonosztól! Ha érzed a világ sodró erejét, gondolj arra, hogy az Úr a te megtartatásodért is könyörgött!

b) A második dolog, amiért Jézus könyörgött az övéi számára ez: “Most pedig te hozzád megyek; és ezeket beszélem a világon, hogy ők az én örömemet teljesen bírják ő magokban.” (13. vers) Jézus azt akarja, hogy mi teljesen bírjuk az Ő örömét mi magunkban. Hogy bennünket teljesen átjárjon az Ő öröme. Mi volt Jézus öröme? Íme, a halálba menetel pillanatában is az Ő öröméről beszél. Az Atyával való megbékélt közösség: ez az Ő öröme! Ez az az öröm, ami teljességgel független mindenféle külső helyzettől. És az Ő tanítványai pünkösd után valóban örvendezők voltak. István vértanúnak még a reá hulló kövek alatt is úgy ragyogott az orcája, mint valami angyal orcája. Pál és Silás a filippi börtönben, örömükben dicséreteket énekeltek. Sebek borították a testüket, nem tudták mi lesz velük, mégis tele volt a szívük örvendezéssel! Pál a római fogságból írja egyik legörvendezőbb hangulatú levelét, a Filippibeliekhez. Pedig súlyos lehetett a helyzete. Hozzá volt láncolva egy római katonához. Igen nehéz helyzet ez egy imádkozó embernek. De nem zavartatta magát, hanem alkalmat látott ebben is arra, hogy bizonyságot tegyen Jézusról! És íme, föl van jegyezve, hogy az egész kaszárnyában ébredés támadt! Csak egy hívő ember tudja, micsoda nagy öröm lehetett ez! Megérte a láncokat viselni? De meg ám! És ilyen örömet kér Jézus az övéi számára! Te megkaptad-e már? Tudjátok-e, hogy erről az örömről látja a világ legjobban, hogy az Isten megváltott gyermekének lenni valóban jó és kívánatos dolog?! Ezzel is tartozunk a világnak, hogy megmutassuk, milyen boldog és örvendező élet az Isten gyermekinek az élete! Milyen áldott, nagy szolgálat ez: szomorú, elkeseredett emberek közt örülni! Az Úrban! Az Úrnak! Az Úrért! - Szabad-e már neked végezned ezt a szolgálatot?

c) És még a harmadik, amiért könyörög az Úr, ez: “Szenteld meg őket a te igazságoddal: A te ígéd igazság.” (Jn 17,17) Azt akarja, hogy az övéi egészen Néki szentelt életű emberek legyenek! Olyanok, akiket Isten használ az Ő dicsőségére! Akik életre-halálra odaadták magukat az Úrnak, hogy munkálkodjék általuk, mint élő eszközök által e világban! És hogy ez egyáltalán lehetővé váljon, ezért imádkozik így: “Én őérettök oda szentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek az igazságban.” (Jn 17,19) Azért szenteli Ő oda magát, hogy erőt nyerjünk belőle a mi megszentelődésünkre. Ő áldozatul adta magát a kereszt oltárán Istennek, és az Ő áldozatának, halálának az erejében kapjuk meg mi is ezt az erőt, a magunk teljes odaszenteléséhez. Amit a magunk erejéből soha el nem tudnánk végezni, erre kapunk lehetőséget az Ő halálának és feltámadásának az erejében! Bár igénybe vennénk ezt az erőt! Szükségünk van rá a világban, ahová küldettünk. Óh, bár Isten ezt a felelősséget ébresztené föl minden hívő szívében e világgal szemben, amiért itt Jézus imádkozott!

Óh, bár szívünk szerint tudnánk könyörögni az ének szavaival:

Küldd útra hírnökid csapatját
És adj erőt onnan felül nekik,
Hogy veszni a pogányt se hagyják,
És szerteűzzék Sátán seregit.
Országod jöjjön el minél elébb,
Hirdetve szent neved dicséretét!

396. ének 3. vers

Ámen

Dátum: 1951. június 17.

Azt mondta egyszer valaki, hogy amikor Jézusnak ezt a főpapi imádságát olvassa és tanulmányozza, úgy érzi, mintha ugyanazt a figyelmeztetést hallaná, amit Mózes hallott az égő csipkebokor közelében: “Oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, a melyen állasz, szent föld.” (2Móz 3,5) Hiszen ezen a szent imádságon át a legmélyebb titkok egyikébe nyerünk betekintést: Isten Fiának az Ő Atyjával való legszentebb viszonyába.

Azt mondják, hogy Spencer, a pietizmus atyja, 40 esztendős igehirdetői munkássága alatt egyetlen egyszer sem mert erről a részről prédikálni. Én is azért merek csak, mert ez a rész következett a János evangéliumából. De valóban! Valahogy úgy közeledjünk hozzá, mint Mózes az égő csipkebokorhoz: hódoló alázattal, imádságos áhítattal, mint akik a szentek szentjében járunk! Nem is akarom én valójában rendszerbe foglalni, egységes nézőpont alá vonni a verseket, hanem csak szinte versről-versre, néhol szóról-szóra belehallgatni az Igébe, és az emberi szavak mikrofonján át fölerősíteni valamit a benne lévő üzenetből.

Kezdjük hát az elején! Így kezdi Jézus: “Atyám!” Annyira hozzászoktunk már ahhoz, hogy Istent Atyánknak szólítsuk, hogy semmi különösebb jelentőséget nem tulajdonítunk neki. Pedig ez egyáltalán nem magától értetődő, nem természetes, hanem nagyon is rendkívüli kiváltság! Soha még nép nem merte a maga istenét Atyának nevezni. A pogány vallásokban elképzelhetetlen volna ez a bizalmas megszólítás. Az Ótestamentumban előfordul ugyan néhányszor, de csak mint prófétai beszéd. Istennek az atyai mivoltát és Atya nevét először Jézus jelentette ki a világnak. Jézus egész küldetésének ez volt a célja, hogy Istent úgy ismertesse meg velünk, mint Édesatyánkat. Ezért volt minden, ezért volt a szenvedés, a Golgota, a nyitott sír, hogy bűnös, elveszett emberek a hatalmas, szent Istennek így mondhassák: Édesatyám!

Jézus ajkán pedig egészen mély értelme van ennek a szónak. A bizalomnak, a megnyugvásnak, az Istennel való harmóniának, sőt egységnek a teljessége fejeződik ki ebben az egy szóban, hogy “Atyám”. Egy lelkész mondotta el egyszer, hogy kisfiával, amikor egyszer vonaton utaztak, többször is átfutott velük a vonat alagúton. Amikor így hirtelen sötét lett, érezte az édesapa, amint a kis gyermektest szorosabban hozzásimult, és belekapaszkodott a karjába. Ha nem láthatta is édesapját, de érezte, hogy ott van mellette. És ez elég volt neki, és ez elég is minden gyermeknek, aki bízik az apjában. Ha egy gyermek így meg tud nyugodni a földi édesapa közelségének az érzetére, mennyivel inkább megnyugodhat a sötétben is az, aki így mondhatja a mindenható Istennek: “Atyám!”

Nézzük csak Jézust, mikor imádkozott Ő így? Akkor, amikor éppen útban volt a Gecsemáné kert felé. Teljes tudatában van annak, hogy most indul bele a szenvedések éjszakájába. És ennek ellenére az egész imádságban egyetlen panaszos szó, siránkozó hang, szenvedéstől, haláltól való félelem nincsen. Valami nagy, mély békesség hatja át az egész imádságot. Honnan van az Úrnak ilyen nagy békessége? Abból a bizonyos tudatból, hogy Isten az Atyja! Teljesen bízik az Atyában, és még ha a Gecsemáné és a Golgota felé vezeti is most Őt, akkor is Édesatyja az Isten!

És most ne feledjük Testvérek, hogy Jézus Krisztusnak ez az Atyja Jézusban és Jézus által nekünk is Édesatyánk! Mi is ugyanúgy mondhatjuk, ahogyan Ő mondta azon a rettenetes éjszakán: Atyám! Ő maga mondta, hogy: “Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk!” (Mt 6,9) És vajon a mi szívünk megtalálja-e a teljes békességet az Atyában való bizalomban? Vagy mi nem bízunk ennyire az Atyában? Minden nyugtalanság, minden félelem, aggódás tulajdonképpen nem egyéb, mint bizalmatlanság az Atyával szemben! Hiszen semmi más nem történhet velünk, csak amit Ő akar, és jónak lát! “Jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek” - mondja Jézus. (Mt 6,8) Ne feledkezzünk hát el róla, hogy olyan Édesatyánk van nekünk is a mennyekben, aki törődik velünk és gondoskodik rólunk! Az Ő gyermekeinek az életében semmi nincsen, ami az Atya számára mellékes, vagy bagatell ügy lenne! Amikor azt mondja Jézus, hogy fejünknek egyetlen hajszála sem esik le az Ő akarata nélkül, ezzel éppen azt akarja mondani, hogy az Ő gyermekeinek az életében igazán semmi olyan nincs - se apró, se nagy ügy -, amiről az Atya ne tudna, sőt amit ne az Atya irányítana! Jézus sohasem azért mond valamit, hogy költői túlzással érdekesebb vagy szebb legyen a mondanivalója, hanem, amit Ő mond, az szó szerint úgy is van! Örvendjünk hát Testvérek, hogy ilyen Atyánk van nékünk Jézusban és Jézus által! Minden nyugtalan, vergődő szív megtalálja a teljes békességet újra, ha a megváltott lélek, a megbékélt gyermek bizalmával tudja mondani Istennek: Édesatyám! Márpedig azért szenvedett és azért halt meg az Úr Jézus, hogy mindenki, aki hisz Ő benne, így szólhasson teljes bizalommal a hatalmas Istenhez: Édesatyám!

“Atyám” -, mondja Jézus, és így folytatja: “eljött az óra.” (Jn 17,1) Milyen óra jött el? A szenvedésnek, a megaláztatásnak az órája, az az óra, amelyben ki kell innia azt a bizonyos keserű poharat. És bár tudja, határozottan, tisztán, hogy most, íme eljött ez az óra, mégis milyen nyugodt, milyen békés! A szenvedés és a halál gondolata nem rémíti meg, mert bizonyos benne, hogy az Atyában nyugszik a lelke! - Emlékszünk rá? Korábban volt olyan kijelentése is Jézusnak, hogy “Nem jött még el az én órám!” (Jn 2,4) Most pedig, íme, ezt mondja: “Eljött az óra!” De azt is tudja, hogy ez az óra nem az Atya tudta és engedelme nélkül jött el! Tudja, hogy ezt az órát az Atya rendelte az Ő számára! Eleve elrendelt óra ez, ami most eljött, aminek most elérkezett az ideje: benne van Istennek Jézus számára készített programjában ez az óra! Ezért nem tudja megtéveszteni Jézust ez az óra az Atya szeretetét illetően! Ezért tud ebben az órában is - amelyik most, íme eljött - bizalommal és megnyugodva föltekinteni az Atyára! És ezért van benne - az órában - az Ő számára nemcsak a szenvedés, hanem már a vigasztalás is! “Atyám, eljött az óra.” Isten a mi életünk számára is készített programot. És a szomorúságok és szenvedések órái is beletartoznak ebbe a programba! És amikor ilyen órák jönnek, gondoljunk arra, hogy íme most az az óra jött el, amelyet szintén Isten kalkulált bele az életünkbe, és a mennyei Édesatya áll ott az Ő szeretetével e mögött az óra mögött is! Csak egy hívő pillantás a Megváltóra, Aki békésen, nyugodtan indul a Gecsemáné felé, s egy ilyen pillantás de sokat tud segíteni rajtunk, hogy mi is ilyen nyugodtan és békésen tudjunk elébe menni az ilyen óráknak.

“Atyám, eljött az óra; dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a te Fiad is dicsőítsen téged... Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, a melyet reám bíztál, hogy végezzem azt. És most te dicsőíts meg engem, Atyám te magadnál azzal a dicsőséggel, a melylyel bírtam te nálad a világ létele előtt!” (Jn 17,1b és 4-5) Tehát Jézus azzal dicsőíti Istent, hogy teljesen elvégzi azt a küldetést, amit az Atya Reá bízott: a megváltás munkáját. Jézus szenvedése és halála tehát nem gyalázat, hanem Isten dicsőségének a kinyilatkoztatása. Éppen abban, ami majd most jön, a golgotai eseményekben mutatja meg Isten az Ő igazi szeretetét és az Ő igazi hatalmát! Azt a szeretetet, amellyel elfedezi gonoszságunkat, és azt a hatalmat, amellyel eltörli bűneinket, amellyel a halálból is új életet teremt. Krisztus halálában az az isteni dicsőség nyilatkozik meg, amellyel Ő öröktől fogva bírt az Atyánál.

Tehát mintegy azért imádkozik most az Úr, hogy tegye Isten a Golgotát a megváltó isteni szeretet kinyilatkoztatása helyévé, olyan hellyé, ahol minden elveszett ember megtalálhatja a maga üdvösségét és örök életét! Tehát abban dicsőíttetik meg Isten a Fiú által és a Fiú az Atya által, hogy örök életet adjon az övéinek! Azoknak, akik Őbenne és Őáltala Istent Édesatyjuknak nevezhetik, azoknak legdrágább kincsük, amit Jézustól kaphatnak: az örök élet! Jól jegyezzük meg hát: nem zavartalan, szerencsés, sikerekben dús földi élet, hanem örök élet! Mi ez az örök élet? Hangsúlyozzam-e még, hogy nem a jövő ügye, hanem a jelené? Tudniillik sokan azt hiszik, hogy az örök élet a halál után kezdődik. Meg kell előbb halni ahhoz, hogy az ember az örök élet birtokába jusson. Nos, hát éppen nem így van! Az örök élet nagyon is a jelen kérdése. Mert ha a halálon innen nincs valakinek örök élete, annak egész biztos nem lesz a halálon túl sem! Csak az reménykedjen a halálon túli örök életben, aki már itt és most benne van abban! Mi hát az örök élet? Olyan élet, amely a földivel ellentétben felülről való, az örökkévalóságból származik, de ugyanakkor a földi lét is ebbe torkollik bele. Tehát Istentől való élet. Isteni élet. Nem múlik el az idővel, tehát túléli a földi tartózkodásunkat, átnyúlik az örökkévalóságba. Örök élete van valakinek: ez azt jelenti, hogy valami egész más életről van szó, más életeleme van, mint a világ fiainak. Fölülről él, az Isten világából, az Isten erejéből, az Atya kegyelméből. Ezért mondja Pálnak az Úr: “Elég néked az én kegyelmem.” (2Kor 12,9) Mindenre elég! Valóban!

Mi az örök élet? Megmondja Jézus: “Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3) Tehát az Isten igazi ismerete: ez az örök élet. Kettős dolgot jelent ez: egyfelől úgy ismerni Istent, ahogyan Ő kijelentette magát Jézus Krisztusban! Tehát az Önmagát Krisztusban mint a mi Megváltónkban kijelentő Istennek a megismerése: ez az örök élet! - Másfelől pedig a “megismerés” szót kell ebben a legmélyebb és legtitkosabb értelmében értenünk! Ahogyan a Biblia ezt a szót a házastársak legbensőbb viszonyának a kifejezésére használja. "Megismerni" tehát ebben az értelemben a legbensőségesebb kapcsolatot, közösséget jelenti. Olyan megismerésről van szó, amely Istennel való teljes életközösséget jelent. És ennek a lehetővé tételére jött Jézus, ezt adja Ő!

Tudsz-e erről az örök életről? Ismered-e? Elfogadtad-e már Tőle? Adhatta-e már neked? Néha meg kell ráznia körülöttünk a másik életet, a földit, hogy ki tudjuk nyújtani a kezünket az örök élet után. Mindent megtesz és mindent azért tesz, hogy visszavezessen bennünket, eltévedt gyermeket a mi mennyei Édesatyánkhoz!

Nézz föl most lélekben a mennyei felséges Istenre, és Krisztus örök életre megváltó munkájában bízva mondd neki gyermeki hódolattal:

Te noha ily felséges vagy,
Erőd, méltóságod ily nagy,
Mégis minket, kik föld pora
S hitvány férgek vagyunk, arra
Méltóztatsz, hogy fiaidnak
Hívassunk, s te mi Atyánknak!

483. ének 2. vers

Ámen

Dátum: 1951. június 10.