Azt mondta egyszer valaki, hogy amikor Jézusnak ezt a főpapi imádságát olvassa és tanulmányozza, úgy érzi, mintha ugyanazt a figyelmeztetést hallaná, amit Mózes hallott az égő csipkebokor közelében: “Oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, a melyen állasz, szent föld.” (2Móz 3,5) Hiszen ezen a szent imádságon át a legmélyebb titkok egyikébe nyerünk betekintést: Isten Fiának az Ő Atyjával való legszentebb viszonyába.
Azt mondják, hogy Spencer, a pietizmus atyja, 40 esztendős igehirdetői munkássága alatt egyetlen egyszer sem mert erről a részről prédikálni. Én is azért merek csak, mert ez a rész következett a János evangéliumából. De valóban! Valahogy úgy közeledjünk hozzá, mint Mózes az égő csipkebokorhoz: hódoló alázattal, imádságos áhítattal, mint akik a szentek szentjében járunk! Nem is akarom én valójában rendszerbe foglalni, egységes nézőpont alá vonni a verseket, hanem csak szinte versről-versre, néhol szóról-szóra belehallgatni az Igébe, és az emberi szavak mikrofonján át fölerősíteni valamit a benne lévő üzenetből.
Kezdjük hát az elején! Így kezdi Jézus: “Atyám!” Annyira hozzászoktunk már ahhoz, hogy Istent Atyánknak szólítsuk, hogy semmi különösebb jelentőséget nem tulajdonítunk neki. Pedig ez egyáltalán nem magától értetődő, nem természetes, hanem nagyon is rendkívüli kiváltság! Soha még nép nem merte a maga istenét Atyának nevezni. A pogány vallásokban elképzelhetetlen volna ez a bizalmas megszólítás. Az Ótestamentumban előfordul ugyan néhányszor, de csak mint prófétai beszéd. Istennek az atyai mivoltát és Atya nevét először Jézus jelentette ki a világnak. Jézus egész küldetésének ez volt a célja, hogy Istent úgy ismertesse meg velünk, mint Édesatyánkat. Ezért volt minden, ezért volt a szenvedés, a Golgota, a nyitott sír, hogy bűnös, elveszett emberek a hatalmas, szent Istennek így mondhassák: Édesatyám!
Jézus ajkán pedig egészen mély értelme van ennek a szónak. A bizalomnak, a megnyugvásnak, az Istennel való harmóniának, sőt egységnek a teljessége fejeződik ki ebben az egy szóban, hogy “Atyám”. Egy lelkész mondotta el egyszer, hogy kisfiával, amikor egyszer vonaton utaztak, többször is átfutott velük a vonat alagúton. Amikor így hirtelen sötét lett, érezte az édesapa, amint a kis gyermektest szorosabban hozzásimult, és belekapaszkodott a karjába. Ha nem láthatta is édesapját, de érezte, hogy ott van mellette. És ez elég volt neki, és ez elég is minden gyermeknek, aki bízik az apjában. Ha egy gyermek így meg tud nyugodni a földi édesapa közelségének az érzetére, mennyivel inkább megnyugodhat a sötétben is az, aki így mondhatja a mindenható Istennek: “Atyám!”
Nézzük csak Jézust, mikor imádkozott Ő így? Akkor, amikor éppen útban volt a Gecsemáné kert felé. Teljes tudatában van annak, hogy most indul bele a szenvedések éjszakájába. És ennek ellenére az egész imádságban egyetlen panaszos szó, siránkozó hang, szenvedéstől, haláltól való félelem nincsen. Valami nagy, mély békesség hatja át az egész imádságot. Honnan van az Úrnak ilyen nagy békessége? Abból a bizonyos tudatból, hogy Isten az Atyja! Teljesen bízik az Atyában, és még ha a Gecsemáné és a Golgota felé vezeti is most Őt, akkor is Édesatyja az Isten!
És most ne feledjük Testvérek, hogy Jézus Krisztusnak ez az Atyja Jézusban és Jézus által nekünk is Édesatyánk! Mi is ugyanúgy mondhatjuk, ahogyan Ő mondta azon a rettenetes éjszakán: Atyám! Ő maga mondta, hogy: “Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk!” (Mt 6,9) És vajon a mi szívünk megtalálja-e a teljes békességet az Atyában való bizalomban? Vagy mi nem bízunk ennyire az Atyában? Minden nyugtalanság, minden félelem, aggódás tulajdonképpen nem egyéb, mint bizalmatlanság az Atyával szemben! Hiszen semmi más nem történhet velünk, csak amit Ő akar, és jónak lát! “Jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek” - mondja Jézus. (Mt 6,8) Ne feledkezzünk hát el róla, hogy olyan Édesatyánk van nekünk is a mennyekben, aki törődik velünk és gondoskodik rólunk! Az Ő gyermekeinek az életében semmi nincsen, ami az Atya számára mellékes, vagy bagatell ügy lenne! Amikor azt mondja Jézus, hogy fejünknek egyetlen hajszála sem esik le az Ő akarata nélkül, ezzel éppen azt akarja mondani, hogy az Ő gyermekeinek az életében igazán semmi olyan nincs - se apró, se nagy ügy -, amiről az Atya ne tudna, sőt amit ne az Atya irányítana! Jézus sohasem azért mond valamit, hogy költői túlzással érdekesebb vagy szebb legyen a mondanivalója, hanem, amit Ő mond, az szó szerint úgy is van! Örvendjünk hát Testvérek, hogy ilyen Atyánk van nékünk Jézusban és Jézus által! Minden nyugtalan, vergődő szív megtalálja a teljes békességet újra, ha a megváltott lélek, a megbékélt gyermek bizalmával tudja mondani Istennek: Édesatyám! Márpedig azért szenvedett és azért halt meg az Úr Jézus, hogy mindenki, aki hisz Ő benne, így szólhasson teljes bizalommal a hatalmas Istenhez: Édesatyám!
“Atyám” -, mondja Jézus, és így folytatja: “eljött az óra.” (Jn 17,1) Milyen óra jött el? A szenvedésnek, a megaláztatásnak az órája, az az óra, amelyben ki kell innia azt a bizonyos keserű poharat. És bár tudja, határozottan, tisztán, hogy most, íme eljött ez az óra, mégis milyen nyugodt, milyen békés! A szenvedés és a halál gondolata nem rémíti meg, mert bizonyos benne, hogy az Atyában nyugszik a lelke! - Emlékszünk rá? Korábban volt olyan kijelentése is Jézusnak, hogy “Nem jött még el az én órám!” (Jn 2,4) Most pedig, íme, ezt mondja: “Eljött az óra!” De azt is tudja, hogy ez az óra nem az Atya tudta és engedelme nélkül jött el! Tudja, hogy ezt az órát az Atya rendelte az Ő számára! Eleve elrendelt óra ez, ami most eljött, aminek most elérkezett az ideje: benne van Istennek Jézus számára készített programjában ez az óra! Ezért nem tudja megtéveszteni Jézust ez az óra az Atya szeretetét illetően! Ezért tud ebben az órában is - amelyik most, íme eljött - bizalommal és megnyugodva föltekinteni az Atyára! És ezért van benne - az órában - az Ő számára nemcsak a szenvedés, hanem már a vigasztalás is! “Atyám, eljött az óra.” Isten a mi életünk számára is készített programot. És a szomorúságok és szenvedések órái is beletartoznak ebbe a programba! És amikor ilyen órák jönnek, gondoljunk arra, hogy íme most az az óra jött el, amelyet szintén Isten kalkulált bele az életünkbe, és a mennyei Édesatya áll ott az Ő szeretetével e mögött az óra mögött is! Csak egy hívő pillantás a Megváltóra, Aki békésen, nyugodtan indul a Gecsemáné felé, s egy ilyen pillantás de sokat tud segíteni rajtunk, hogy mi is ilyen nyugodtan és békésen tudjunk elébe menni az ilyen óráknak.
“Atyám, eljött az óra; dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a te Fiad is dicsőítsen téged... Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, a melyet reám bíztál, hogy végezzem azt. És most te dicsőíts meg engem, Atyám te magadnál azzal a dicsőséggel, a melylyel bírtam te nálad a világ létele előtt!” (Jn 17,1b és 4-5) Tehát Jézus azzal dicsőíti Istent, hogy teljesen elvégzi azt a küldetést, amit az Atya Reá bízott: a megváltás munkáját. Jézus szenvedése és halála tehát nem gyalázat, hanem Isten dicsőségének a kinyilatkoztatása. Éppen abban, ami majd most jön, a golgotai eseményekben mutatja meg Isten az Ő igazi szeretetét és az Ő igazi hatalmát! Azt a szeretetet, amellyel elfedezi gonoszságunkat, és azt a hatalmat, amellyel eltörli bűneinket, amellyel a halálból is új életet teremt. Krisztus halálában az az isteni dicsőség nyilatkozik meg, amellyel Ő öröktől fogva bírt az Atyánál.
Tehát mintegy azért imádkozik most az Úr, hogy tegye Isten a Golgotát a megváltó isteni szeretet kinyilatkoztatása helyévé, olyan hellyé, ahol minden elveszett ember megtalálhatja a maga üdvösségét és örök életét! Tehát abban dicsőíttetik meg Isten a Fiú által és a Fiú az Atya által, hogy örök életet adjon az övéinek! Azoknak, akik Őbenne és Őáltala Istent Édesatyjuknak nevezhetik, azoknak legdrágább kincsük, amit Jézustól kaphatnak: az örök élet! Jól jegyezzük meg hát: nem zavartalan, szerencsés, sikerekben dús földi élet, hanem örök élet! Mi ez az örök élet? Hangsúlyozzam-e még, hogy nem a jövő ügye, hanem a jelené? Tudniillik sokan azt hiszik, hogy az örök élet a halál után kezdődik. Meg kell előbb halni ahhoz, hogy az ember az örök élet birtokába jusson. Nos, hát éppen nem így van! Az örök élet nagyon is a jelen kérdése. Mert ha a halálon innen nincs valakinek örök élete, annak egész biztos nem lesz a halálon túl sem! Csak az reménykedjen a halálon túli örök életben, aki már itt és most benne van abban! Mi hát az örök élet? Olyan élet, amely a földivel ellentétben felülről való, az örökkévalóságból származik, de ugyanakkor a földi lét is ebbe torkollik bele. Tehát Istentől való élet. Isteni élet. Nem múlik el az idővel, tehát túléli a földi tartózkodásunkat, átnyúlik az örökkévalóságba. Örök élete van valakinek: ez azt jelenti, hogy valami egész más életről van szó, más életeleme van, mint a világ fiainak. Fölülről él, az Isten világából, az Isten erejéből, az Atya kegyelméből. Ezért mondja Pálnak az Úr: “Elég néked az én kegyelmem.” (2Kor 12,9) Mindenre elég! Valóban!
Mi az örök élet? Megmondja Jézus: “Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3) Tehát az Isten igazi ismerete: ez az örök élet. Kettős dolgot jelent ez: egyfelől úgy ismerni Istent, ahogyan Ő kijelentette magát Jézus Krisztusban! Tehát az Önmagát Krisztusban mint a mi Megváltónkban kijelentő Istennek a megismerése: ez az örök élet! - Másfelől pedig a “megismerés” szót kell ebben a legmélyebb és legtitkosabb értelmében értenünk! Ahogyan a Biblia ezt a szót a házastársak legbensőbb viszonyának a kifejezésére használja. "Megismerni" tehát ebben az értelemben a legbensőségesebb kapcsolatot, közösséget jelenti. Olyan megismerésről van szó, amely Istennel való teljes életközösséget jelent. És ennek a lehetővé tételére jött Jézus, ezt adja Ő!
Tudsz-e erről az örök életről? Ismered-e? Elfogadtad-e már Tőle? Adhatta-e már neked? Néha meg kell ráznia körülöttünk a másik életet, a földit, hogy ki tudjuk nyújtani a kezünket az örök élet után. Mindent megtesz és mindent azért tesz, hogy visszavezessen bennünket, eltévedt gyermeket a mi mennyei Édesatyánkhoz!
Nézz föl most lélekben a mennyei felséges Istenre, és Krisztus örök életre megváltó munkájában bízva mondd neki gyermeki hódolattal:
Te noha ily felséges vagy,
Erőd, méltóságod ily nagy,
Mégis minket, kik föld pora
S hitvány férgek vagyunk, arra
Méltóztatsz, hogy fiaidnak
Hívassunk, s te mi Atyánknak!
483. ének 2. vers
Ámen
Dátum: 1951. június 10.