Exodus

A ma olvasott versek bemutatják az Úr szándékát azzal a néppel, amelyet megszabadított a fáraó halálos öleléséből. Láttuk, hogyan vezette őket a pusztában, hogyan mutatta meg hűségét újra és újra az elégedetlenkedő, lázadó, a rabszolgaságba visszavágyó népnek. Hallottunk Jetróról, aki Mózes bizonyságtételére figyelve maga is megvallotta hitét Izrael Istenében, majd pedig bölcs tanáccsal segítette Mózes feladatát. Izrael tovább vándorolt a pusztában, és megérkezett a Sínai hegyhez. Ezzel a fejezettel egy új szakasz veszi kezdetét Mózes 2. könyvében. A pusztai vándorlás folytatásáról legközelebb csak Mózes 4. könyvében olvasunk majd. Az Egyiptomból való szabadulás, majd a pusztai vándorlás történetét felváltja a szövetségkötés és a törvényadás leírása. Isten korábban nem tapasztalt módon jelenti ki magát a rabszolgaságból megszabadult népnek a Sínai hegyen, majd szövetséget köt Izraellel. Itt bomlik ki előttünk, hogy mire szabadította meg Isten Izraelt. Miért választ ki magának egy népet a sok közül? Mi a célja velük, mi lesz a jövőjük? Mit jelent Isten népének lenni ma? Miért vannak Istennek parancsolatai – egy olyan világban, amely figyelmen kívül hagyja, ha nem éppen nyíltan gúnyolja, sőt, gyalázza Isten törvényét? Hogyan tekintsünk magunkra, kik vagyunk mi, akik Jézus Krisztusról neveztetünk keresztyénnek? Mire mutat a keresztség sákramentuma, pecsétje rajtunk, és mire táplál bennünket az úrvacsora? Kik vagyunk, hol a helyünk a világban? Mi Isten célja azzal a közösséggel, amely átélte a szabadulást? A mai bibliai rész alapján három mozzanatról kívánok szólni, amelyek együttesen ezekre a kérdésekre adják meg a választ – nemcsak ott és akkor, hanem itt is, és ma is.
I. Amit Isten tett: sasszárnyon hordozott
Az első mozzanat Isten szabadításának felemlegetése. Mielőtt Isten bármilyen parancsolatot adna népének, rámutat arra, ami eddig történt: „Ti láttátok, mit cselekedtem Egyiptommal, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyon, és hogyan hoztalak ide benneteket.” A megtett út Isten munkája. A jelen élet, az hogy Izrael még mindig él, hogy szabad, egyedül Isten tetteivel magyarázható. Nincs más magyarázata, nincs más oka annak, hogy ez a nemrég még elnyomásban, szolgaságban, fiúcsecsemőinek halálos ítélete alatt élő, hét napon át robotoló, az ünnepet nem ismerő nép most itt áll Isten hegyénél, arra készülve, hogy életreszóló találkozása legyen az Úrral.
Isten, mint anyamadár jelenik meg ebben a megfogalmazásban. A képet még jobban kibontja az 5Móz. 32.10-11, amely a következőképpen szól Isten és a pusztában vándorló nép kapcsolatáról:
„Puszta földön talált reá, kietlen, vad sivatagban.
Körülvette, gondja volt rá, óvta, mint a szeme fényét,
mint mikor a sas kirebbenti fészkét, és fiókái fölött repdes,
kiterjesztett szárnyára veszi, evező-tollán hordozza őket.
A védelem, a növekedés, az érés képe ez. Isten úgy támogatja, segíti népe életének kibontakozását, megszilárdulását, amint anyamadár óvja, őrzi, segíti szárnyaikat próbálgató fiókáit. Ha kell feléjük száll, hogy megvédje őket, ha szükséges, alájuk repül, hogy megóvja őket a zuhanástól. Isten szárnyainak árnyéka, mint a védelem és oltalom képe visszatérő motívuma a zsoltároknak is (Zsolt. 91.)
Az eddig megtett útról Istennek különös és erőteljes olvasata van: sasszárnyon hordoztalak benneteket. Vajon így emlékszik-e erre, így élte-e meg ezt Izrael? A csodákat, a szabadítást, a vörös-tengeri átkelést, a vándorlást, az éhezést, a szomjúságot, a fáradtságot, a rettegést… Vajon nincsenek-e közöttük olyanok, akik azt mondják: „Sasszárnyon hordoztál? Akkor miért e sok nyomorúság? Igen, szabadok vagyunk, de nem tudjuk, megérte-e ez nekünk. Itt vagyunk a puszta közepén, bizonytalan a jövőnk, nincs országunk, nincs vagyonunk, még csak házaink sincsenek.” És Isten azt mondja megfáradt népének: Sasszárnyon hordoztalak benneteket. Úgy gondoskodtam rólatok, mint anyamadár fiókáiról. Igen, a fiókákat is ki kell tuszkolni a fészekből, ha eljön az ideje. Először ijesztő, küzdelmes, fárasztó és nehéz. De én mindvégig veletek voltam. Én hordoztalak titeket, én hoztalak benneteket erre a helyre. És ti mindezt láttátok – átéltétek, ennek részesei voltatok. És most meglátjátok azt is, hogy mi célból cselekedtem mindezt. Itt és most valami új következik.
II. Amit Isten ígér: tulajdonom lesztek
„Most azért ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül, bár enyém az egész föld.” A második mozzanat így kezdődik: most azért. Láttátok mit tettem eddig, most azért jól figyeljetek arra, amit mondok nektek. Isten bejelenti igényét Izraelre: az én tulajdonom lesztek valamennyi nép közül – ha megtartjátok szövetségem. Egy feltételes ígéret van előttünk. Nézzük először az ígéretet.
Tulajdonom lesztek, papok királysága és szent nép lesztek, mondja az Úr az Egyiptomból kiszabadított népnek. Bár az egész föld az enyém, ti az én értékes, különleges tulajdonom lesztek a népek között. Bár minden népnek Isten az alkotója és a gazdája, egyet kiválaszt magának, és ezt saját tulajdonának, különleges értékének, drága kincsének tartja. Mire szabadította meg őket? Mi a célja velük? Mi az értelme, a magyarázata egy kiválasztásának, ha minden az övé? Mit kezdjünk azzal a kérdéssel, hogy csak nem gondoljátok, hogy egyesek fontosabbak Istennek, mint mások? Nem jogos-e azok felháborodása, aki tiltakoznak az ellen, hogy Isten egyesekkel kivételez, egyesekkel másképpen bánik?
Papok királysága, szent nép lesztek – folytatja az Úr. Mint királyság, mint ország papjaim lesztek. Az a feladatotok, hogy közöttem és a népek között közvetítők, közbenjárók legyetek. Az enyéim vagytok, drága tulajdonom, de enyém az egész föld. És éppen ezért lesztek képviselőim, közvetítőim, közbenjáróim minden nép felé. Szent nép lesztek. Elválasztva – nemcsak a többi néptől, mint akik hozzám tartoztok elsődlegesen, hanem elválasztva az én céljaimra. Enyém az egész föld, szeretem a népeket, kezemben tartom az egész világot, és célom van velük. Te leszel az eszközöm, Izrael, ti lesztek papjaim, ti lesztek a követeim, a küldötteim. Erre szabadítottalak meg benneteket, és ezért hordoztalak benneteket sasszárnyon a pusztában, és ezért hoztalak téged ide, a Sínai hegyhez, hogy szövetséget kössek veled. De ehhez egy valami elengedhetetlenül szükséges:
„Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet...” ezzel az én vágyam és célom megvalósul. Izrael, én népem, nem üzletről van szó, nem cseréről. Nem arról, hogy ha engedelmesek lesztek és megtartjátok parancsolataimat, cserébe az én tulajdonom lesztek, ennek minden kiváltságával és áldásával. Szövetségem nem üzleti szerződés, egyfajta „win-win” megállapodás, amellyel mindenki jól jár. Arra hívtalak el, hogy velem élő közösségben élj, hogy életedet útmutatásaim szerint rendezd, hogy szövetségemben megmaradj, hogy „hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságába hívott el titeket; akik egykor nem az ő népe voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik számára nem volt irgalom, most pedig irgalomra találtatok.” Ne próbálj jogot formálni rám úgy, hogy abból bárkit kizárnál. Ne gondold, hogy ha szövetségemet nem tartod meg, ha útmutatásaim, parancsolataim áthágod, semmibe veszed és lábbal tiprod, akkor is magabiztosan ismételgetheted, hogy az Úr tulajdona vagy.
Láttátok, hogyan hordoztalak sasszárnyon. Most azért halljátok ígéretem és céljaim, valamint vegyétek komolyan a feltételt. Vajon mi válaszol erre a nép? Mit mondanak az Úrnak, Mózes, követe által? Mit jelent elfogadni az ígéretet és belépni a szövetségbe?
III. Amit a nép válaszolt: megtesszük
Isten missziói népe formálódásának harmadik mozzanata a nép válasza. Miután Mózes tolmácsolta a vezetőknek Isten igéit, azt olvassuk: „Az egész nép egy akarattal felelte: megtesszük mindazt, amit az Úr mondott.” Igen, az Úr szabadított meg bennünket az elnyomás hatalmából. Igen, ő hordozott minket sasszárnyon – még ha az eddig megtett út küzdelmes is volt gyakran. Igen, az Úr vezetett minket eddig, nem véletlenül bolyongunk az élet útvesztőiben. Igen, látjuk hatalmát és keze munkáját mindenben, ami velünk történt, és igen, akarunk tulajdona, papok királysága, szent nép lenni. Nehéz elhinni, hogy minket választott, hogy nem talált nálunk jobbat, hűségesebbet, erősebbet, bölcsebbet, de nem tette. Megszólított, és készek vagyunk neki válaszolni. Szövetséget kínál, engedelmességet követel, és mi hálatelt szívvel mondjuk neki: megtesszük mindazt, amit az Úr mondott. Készek vagyunk belépni szövetségébe, belévetni bizalmunkat, rábízni az életünket. Hálával és örömmel adjuk át magunkat az Úr egész világot szem előtt tartó céljainak.
Most, hogy az Úr szólt, igent mondunk arra, amit egy teológus így fogalmazott meg: „Jézus Krisztusban kiválasztottnak lenni ...  azt jelenti, hogy betagolódtunk Krisztus világmissziójába; hordozói lettünk Isten egész világra kiterjedő üdvözítő akaratának; jelei és eszközei, első zsengéi az Isten által megáldott országnak, amely mindenki számára adott. ... Azt jelenti, hogy ... ez a sajátságos emberi közösség... ez a furcsa, gyakran nevetséges közösség, amely olyan gyarló, olyan ostoba, és olyan végzetesen megalkuvó a világgal szemben ... hordozza Isten országának titkát a történelemben.” (Lesslie Newbigin, Evangélium a pluralista társadalomban, 109-110)
Igen, kedves testvérek, ezek vagyunk mi. Sőt, elsősorban és mindent megelőzően vagyunk ezek, Isten választottai, akiket megszabadított, sasszárnyon hordozott, akikkel szövetséget kötött Jézus Krisztusban, akiktől azt várja, hogy engedelmességünkkel kapcsolódjunk bele üdvözítő munkájába. Mit jelent ma betölteni ezt az elhívásunkat? Mit jelent királyi papságként, szent nemzetként, Isten missziói népeként élni ma Magyarországon? Három területet kívánok megnevezni, amelyek meglátásom szerint döntő kihívást jelentenek számunkra.
Az egyik a felekezeti megoszlás és identitás kérdése. Ha Isten missziói népének vagyunk tagjai, elsődleges identitásunk nem lehet a felekezeti szembeállítva egy másik felekezettel. Elsősorban vagyunk krisztusiak, azaz keresztyének, elküldve minden emberhez és néphez, akik még nem ismerik az Urat, és csak másodsorban reformátusok. Ma Magyarországon nem lehet az elsődleges kérdés, hogy református, római katolikus, evangélikus, baptista, pünkösdista-e valaki, csak az, hogy Krisztusé-e, vagy pedig nem az övé. Ha a felekezeti identitás az elsőrendű gondolkodásunkban és cselekvésünkben, akkor a többi felekezethez való viszonyunkra nézve, és nem az Istentől elidegenedett táradalom iránti küldetésünk fényében határozzuk meg önazonosságunkat. Azaz könnyen szem elől tévesztjük elsődleges küldetésünk. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ne értékelnénk örökségünket, vagy nem ragaszkodnánk református hitvallásainkhoz. De Isten először hívott el bennünket papok királyságává és szent néppé a Krisztusban, és csak másodszor történt mindez esetünkben a Magyarországi Református Egyházban.
A másik terület, ahol Isten népe – minden felekezet együtt! – hatalmas kihívás elé állíttatik, az napjaink hihetetlenül éles és jelenleg feloldhatatlannak tűnő politikai megosztottsága. A jobboldal és baloldal közötti megosztottságban semmiképpen sem egyfajta politikai semlegességre, közömbösségre buzdítok bárkit is. De akár nagyon erős meggyőződéssel vagyunk, akár megpróbálunk nem tudomást venni a politikai eseményekről (lehet ilyen?), világosan kell látnunk, hogy ez az ige arra hív, hogy jobboldali vagy baloldali identitásunkat előzze meg és haladja meg az, hogy Krisztuséi vagyunk. Nem ragadhatunk le egyik oldal propagandájánál, nyelvezeténél, érveinél sem, mégoly jogos is legyen álláspontunk. Krisztusi identitásunkat, missziói elhívásunkat nem emésztheti fel, nem ölelheti magába a jelenlévő politikai erőtér egyik oldala sem. (Ill. internetes fórum, amelyben a kormánnyal nem szimpatizáló, indulatos hangvételű hozzászólót azonnal rendre utasítanak annak nevében, hogy ha jobboldali, akkor keresztyén, ez esetben meg miért nem szelíd...). Hasonlóképpen krisztusi identitásunk, Isten parancsolatainak ismerete nem is lehet következmények nélkül politikai meggyőződésünkre nézve. Tegyük fel magunknak a kérdést: mit jelent számunkra Isten képvielőinek lenni egy politikailag megosztott világban? Hogyan lehetnénk itt és most Krisztus hiteles tanúi, az igazság és a megbékélés eszközei? Mit jelent ez a mindennapi kapcsolataimra nézve a munkahelyemen? Hogyan állok Isten és a másik ember elé indulataimmal? Nem lettem-e foglya a jelen világ érveinek, magyarázatának, és nem vesztettem el a lehetőségét annak, hogy Krisztust képviseljem mindenki előtt?
A harmadik terület, ahol át kell gondolni, hogy kik vagyunk, mint papok királysága, szent nép, az társadalmunk pénz-, karrier- és sikerközpontú volta. Vajon a mi életünk is feloldódik-e az ezek által megformált célokban? Vajon – bár segítségül hívtuk Jézus Krisztus, a szabadító nevét, bár megvalljuk, hogy sassszárnyon hordozott, bár hűséget fogadtunk szövetségéhez – életünk mozgatórugóit és irányát Isten kiválasztása, útmutatásai és céljai, vagy pedig e világ értékei adják? Egy mérce, amelyen megmérhetjük magunkat az, hogy mire neveljük gyermekeinket, mi a legfőbb vágyunk, ahova szeretnénk, hogy felnőve eljussanak? Megjelenik-e folyamatosan gondolkodásunkban, beszédünkben, hogy azért kell folyamatosan maximálisan teljesíteni már a kisiskolában is, hogy majd jó állása, sok pénze legyen? Elgondolkodhatunk azon, hogy életünk előrehaladását, növekedését vagyonunk, anyagi helyzetünk erősödésével mérjük-e (ha igen, most legtöbben bajban leszünk...)? Vagy pedig sokkal inkább arra tekintünk, hogy milyen emberek lesznek a gyermekeink, hogy milyen minőségű a házasságunk, mennyire hitelesek az emberi kapcsolataink, mennyire hűen sáfárkodunk időnkkel, készségeinkkel, pénzünkkel – amit Istentől kaptunk? Ha papok királysága, Isten missziói népe vagyunk, életünket nem szívja fel, nem emészti magába a fogyasztói, az anyagi szemlélet. Ehelyett tudatosan beállunk Isten missziójába.
Láttátok, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyon. Halottátok, hogy az én választottaim vagytok, hogy engem éljetek bele ebbe a világba. Bejelentettem igényemet rátok, igen, éppen tirátok. Válaszoljatok hát a kérdésre: megteszitek-e mindazt, amit én parancsolok nektek? Ámen!

Néhány évvel ezelőtt került a kezembe - magam sem tudom már, milyen úton-módon – „A tökéletes lelkész” fejléccel bíró, enyhén irónikus írás. Íme:
A tökéletes lelkész 10 percig predikál. Elítéli a bűnöket, de senkinek sem okoz fájdalmat. Reggel negyed nyolctól éjfélig dolgozik, és ő takarítja a templomot is.
A tökéletes lelkész 1.000.- forintot keres havonta, jól öltözött, új autót vezet, jó könyveket vesz, es minden héten 500.- forintot eladományoz. Templomot renovál, gyülekezeti házat épít, szolgálati autót vesz az egyháznak, de soha nem hirdet adakozást a gyülekezetben. Az egyházi épületek körül minden munkát saját kezűleg végez el, óvja, védi a presbitereket a segitő szolgálattól.
A tökéletes lelkész lelkész 29 éves és 40 éves tapasztalata van. Egyaránt ért a földműveléshez és az atomfizikához. Ő az értelmiségi parasztember. Ezenkívül pénztáros, főkönyvelő és bérszámfejtő, ugyanakkor adószakértő és jogtanácsos is.
A tökéletes lelkész minden erejét a fiatalok összegyűjtésére szenteli, de a legtöbb idejét az idősekkel tölti. Mindig komoly arccal mosolyog, jó humora van, mindenekelőtt azonban jól néz ki.
Naponta 1-5 otthont látogat meg, 6 hittanórát tart, temet és esket, ha kell, és mindig elerhető a hivatalában, ha szükség van rá.
A tökéletes lelkésznek mindig van ideje a személyes beszélgetésekre és a lelkigondozásra, minden egyházi gyűlésen ott van, ugyanakkor minden lépését megvitatja a presbiterekkel.
A tökéletes lelkész nagycsaládos ember, aki mindent megbeszél élete társával, naponta legalabb 4 órat tölt a gyermekeivel, és rendszeresen kirándulni viszi a családját. Odaadásával és áldozatkészségével mindenki számára példamutató családi életet él.
A tökéletes lelkész feladatot vállal a lakóhely közéletében, jótékonykodik és nem hiányzik egyetlen egyesület vagy szövetség gyűléséről sem. Teljes erejével és idejével azon munkálkodik, hogy a körülötte élőket az üdvösség útjára vezesse.
A tökéletes lelkészt mindig a szomszédos gyülekezetnek sikerül megválasztania.
Mózes úgy áll apósa, Jetró előtt, mint a „tökéletes lelkész” gyülekezete előtt. Reggeltől-estig intézi népe ügyes-bajos dolgait. Izrael egész nap sorban áll, míg vezetőjük egész nap – mások által pótolhatatlan személyként – szolgál. A végére mindenki kimerül, és – feltehetőleg – senki sem igazán elégedett.
Jetró, Midján papja, egy idegen nép gyermeke azért jött a pusztába, hogy saját szemeivel lássa a népet, amelyet Isten megszabadított Egyiptom hatalmából, a fáraó kezéből. Láttuk, milyen módon tett bizonyságot Mózes az Úr szabadításáról, valamint hogy hogyan nyílt meg Jetró szíve Izrael Istene iránt, és hogyan jutott el ő maga is addig, hogy megvallja: „Most már tudom, nagyobb az Úr minden Istennél...” (18.11). Áronnal és Izrael véneivel együtt mutatott be áldozatot az Úrnak.
Az Úr szabadításában örvendezve, megerősödött és az Úrnak elkötelezett hittel nézi Jetró, hogyan zajlanak e csodálatos szabadulást megélt nép mindennapjai. Meglepődve tapasztalja, hogy mennyire rosszul szervezett a nép vezetése, igazgatása. Isten megszabadította Izraelt a rabszolgaságból, de az új életet fenntartó, tápláló struktúrák még nem alakultak ki. Miután Jetró bátran hangot ad annak, hogy Mózes nem jól cselekszik ebben, így szól: „Most azért hallgass a szavamra, tanácsot adok neked, és Isten is veled lesz.” Jetró, Midján papja lesz az, akin keresztül Isten újat hoz népében. Ráadásul mindezt mindennapi tapasztalatai, természetes bölcsessége alapján tanácsolja Mózesnek. Lássuk, milyen tanácsot ad Jetró Mózesnek, a „tökéletes lelkésznek”, és miben formál ez bennünket, Isten népét a Gazdagréti Református Gyülekezetben!
I. Életet adó struktúrák
Mózes Isten szabadításának rendkívüli és páratlan eszköze. Nincs hozzá fogható a földön (vö. 4Móz. 12.6-8). És most mégis úgy tűnik, hogy Istennek ez a különleges szolgája nem tud megbírkózni az előtte álló feladattal. Itt áll Isten népe a pusztában, mögöttük a Vörös-tengeri átkelés, zúgolódás étel, ital miatt, csodálatos szabadítások, győzelem Amálék felett, de az élet mégsem működik úgy, ahogy kellene. Mindenki fáradt és kimerült. Világossá válik, hogy az új, a szabad életben fel kell építeni azokat a társadalmi-vallási struktúrákat, amelyek mederben tartják, megőrzik, sőt, táplálják ezt az új életet. Ezt látja meg Jetró, aki világos tanáccsal mind Mózes, mind az egész nép segítségére siet.
„Légy te a nép szószólója Istennél, és te vidd ügyeiket Isten elé! Őket pedig figyelmeztesd a rendelkezésekre és utasításokra, és ismertesd meg velük az utat, amelyen járniuk kell, és azt, hogy mit kell cselekedniük.” Mózes feladata az imádság és a tanítás. Ő képviseli a népet Isten előtt, és ő tolmácsolja a népnek Isten akaratát. Mózes az, akin keresztül Isten vezeti Izraelt, és az ő feladata, hogy Izrael ismerje Isten akaratát, rendelkezéseit és törvényeit. De ha minden egyéb ügyben neki kell eljárni, ha reggeltől estig ítélkeznie kell az ügyes-bajos dolgokban, éppen az imádságra és a tanításra nem lesz sem ideje, sem ereje. Jetró biztos érzékkel mutat rá a vezető feladatára. Sok száz évvel később, amikor Jézus apostolai hasonló helyzetbe kerültek, és úgy tűnt, hogy felőröli őket az első gyülekezet rengeteg megszervezni és elintézni valója, azért állítanak diakónusokat szolgálatba, hogy ők meg tudjanak maradni „az imádság és az ige szolgálata mellett.” (Ap. Csel. 6.1-4)
Mózes csak akkor lesz az imádság és a tanítás embere, ha azt is elfogadja, amit Jetró így fogalmaz: „Szemelj ki a nép közül derék, istenfélő férfiakat, hűséges embereket, akik gyűlölik a megvesztegetetést, és tedd őket elöljárókká ezer, száz, ötven vagy tíz ember fölött. Ezek tegyenek igazságot a nép között minden időben.” Jetró tanácsa arra épül, hogy vannak ún. vezető emberek a népben. Olyan személyek, akik képesek másokat vezetni, és akiket mások készek elfogadni. Minden közösségben, legyen az a hit közössége, vagy egy egészen más csoport, vannak vezetők. Ez a teremtett világ rendjéhez tartozik. Jetró azonban nem elégszik meg azzal, hogy a vezető személyiségeket találja meg Mózes, hiszen egyéb kritériumokat is megnevez: derék, istenfélő, hűséges, nem megvesztegethető. Isten népében az istenfélelem, a hűség, a becsület legalább olyan elengedthetetlen egy vezető részéről, mint egyéb vezetőinek mondott tulajdonságok. Hiába tehetséges valaki, hiába követik sokan, hiába a nyilvánvaló ajándékai, ha Isten előtt nem jár őszinteségben, nem alkalmas arra, hogy Isten népében vezető legyen. (máshol sem... lsd. országunk jelen válságát!)
Végül Jetró azt is elmondja, hogy mire vezetnek tanácsai, amennyiben Mózes megfogadja azokat: „... Te is helyt tudsz állni, meg az egész nép is békességben mehet vissza a helyére.” A kulcsfontosságú kifejezés a „békesség”, a héber „sálóm”, ami sokkal többet jelent, mint a háborúság, civakodás vagy stressz hiányát. Jetró tanácsa az egész nép békességét, azaz javát, jólétét, egészségét szolgálja. A struktúrák, amelyeket Mózes apósa javasol, minőségi javulást hoznak Mózes és a nép életébe: életet adó struktúrák.
Mózes megfogadja Jetró tanácsát. Kész megtenni azt, amit eddig nem tett. Amikor Jetró megkérdezi, hogy miért egyedül végzi a munkáját a nép között reggeltől estig, azt válaszolta, hogy azért, „mert hozzám jön a nép, hogy megkérdezze Istent. ... és tudtul adom nekik az Isten rendelkezéseit és utasításait”. Lássuk be, nem egy olyan feladatkör ez, amit az ember oly könnyen átad másoknak, akik még kezdők, akikkel úgy soha nem beszélt Isten, mint Mózessel tette. Mózesben ott lehetett az aggodalom, ami sok vezetőben jelen van: mi van, ha az, akinek átadom a feladatot, rosszabbul fogja azt végezni, mint én? Es a „tökéletes lelkész” örök dilemmája. De Mózes végül jó döntést hoz, és az új szervezés meghozza gyümölcsét. A kisebb súlyú ügyeket elrendezik az elöljárók, a nehezebb gondokkal Mózeshez fordulnak. Izrael békét talál.
II. Struktúrák a Gazdagréti gyülekezetben
Jetró tanácsa áttekintése után forduljunk saját gyülekezetünkhöz. Ma elsősorban gyülekezetünk elkötelezett tagjaihoz kívánok szólni: Melyek azok a gyülekezeti struktúrák, amelyek, hitünk szerint, elősegítik, mederben tartják, táplálják és gondozzák azt az életet, amelyre Isten Jézus Krisztusban szabadított meg bennünket? Mi, miért és hogyan történik gyülekezeti életünkben?
A „tökéletes lelkészt” a szomszéd gyülekezetnek sikerült megválasztania, ezért Gazdagréten hosszú ideje már arra törekszünk, hogy elkerüljük azt a helyzetet, amelyben a gyülekezet lelkipásztorai szolgálnak, tagjai pedig elfogadják, fogyasztják a szolgálatot. Lassan tíz éve, hogy megfogalmaztuk gyülekezetünk „alappilléreit”, őt kifejezéssel körbe írtuk, hogy milyen gyülekezet szeretnénk lenni. Ezek a következők: tanítványság, dicsőítés, közösség, szolgálat, misszió. A mai témánk elsőrenden a „szolgálat” területét érintik. Így foglaltuk össze: „Szolgálat alatt azt értjük, hogy mindannyian a nekünk adott lelki ajándékok felismerése alapján megtaláljuk helyünket a Krisztus testében az egész test épülésére (Ef. 4.7-16.)” A kezdetektől fogva hangsúlyos volt számunkra, hogy szolgálatba állítsuk a testvéreket, kinek-kinek lelki ajándékai szerint feladata legyen a gyülekezet közösségében. Az a meggyőződésünk, hogy Isten kijelölte mindannyiunk helyét a gyülekezetben, Krisztus testében, és a ajándékokat adott, hogy az egész test épülésére legyünk. Mi lelkipásztorok, de mások is, folyamatosan keressük a szolgálókat/vezetőket, folyamatosan kell ezért imádkoznunk, és gondolkoznunk az életet adó struktúrákon. Követtünk el, és sajnos még a jövőben is fogunk elkövetni hibákat: vannak, akiket túl sok szolgálatra kértünk meg, vannak, akiket nem támogattunk megfelelő módon, vannak – talán – akiket nem vettünk észre, volt, amikor nem helyes módon kértünk valakit szolgálatra, vagy nem segítettük a megfelelő embert a megfelelő szolgálatba... De szeretném ha látnánk a mai ige alapján: gyülekezetünkben véglegesen elköteleztük magunkat arra, hogy – amennyiben rajtunk áll – minden gyülekezeti tag szolgálóvá legyen a maga helyén. És azt is elmondhatom, nagy hálával a mi Urunknak, aki szolgálatra elhív és felhatalmaz, hogy sokan beálltak a testvérek közül Krisztus szolgálatába, a gyülekezet épülésére.
Azt is fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy vannak, akik nem azért nem vállalnak állandó szolgálatot a gyülekezeten belül, mert kevésbé elkötelezettek. Tudom, hogy vannak, akik azért táplálkoznak itt az Isten Igéjével, hogy annak erejével megéljék Krisztus követését és szolgálatát a munkahelyülön, a családjukban, egyéb helyzetekben.
Beszéltem arról, hogy mennyire fontos számunkra a szolgálat. Szeretnék még említeni két olyan struktúrát, amelyek gyülekezetünkben a Krisztusi életet táplálják és segítik. Az egyik az ún. szolgálati csoportok, a másik a házicsoportok rendszere.
A szolgálati csoportokban történik a különböző szolgálati területeken végzett munka koordinálása, tervezése, közös imádság, alkalmanként képzés. Ilyen területek: baba-mama kör, gyermekmunka három csoportban, ifjúsági munka, lakótelepi fiatalok közötti misszió, házicsoportok, nyugdíjasklub, zenei szolgálat, Egymásért csoport, házigazda szolgálat, Alfa kurzus, imaháromszögek... A különböző csoportok változó időközönként találkoznak. Van, amelyeket lelkipásztor vezet, de nagyobb részük önállóan működik a szolgálati vezetők irányításával. Az egész gyülekezet, a Krisztus test javára szolgálnak ezek a csoportok.
A másik nagy és fontos struktúra a házicsoportok ill. egyéb kiscsoportok rendszere. Ezek a csoportok általában heti rendszerességgel találkoznak. Ebben szemlélhető a jetrói iránymutatás megvalósulása. Az a pásztori gondoskodás, személyes számontartás és törődés, amire mindannyiunknak szükségünk van, akik Krisztus kívánjuk követni egy ellenséges világban, a házicsoportokban élhető meg. A mindennapi ügyeinket, kérdéseinket, gondjainkat és örömeinket ezekben a csoportokban oszthatjuk meg, és itt hordozhatjuk egymást. Szeretnénk a házicsoport vezetőket abban erősíteni, támogatni, hogy pásztori felelősséggel forduljanak a csoport tagjai felé. Természetesen a csoporttagok egymás pásztorai is, egymásért felelősek. De az elmúlt hetekben a vezetők találkozóján éppen arról esett szó, hogy mi lelkipásztorok erősítsük, támogassuk a pásztori szerepüket. Jetró tanácsához hasonlóan bizonyos nehezebb helyzetekkel, ügyekkel fordulhatunk és forduljunk is a lelkipásztorokhoz. De van a pásztori gondoskodásnak egy olyan szintje, intenzitása, amit mi lelkipásztorok nem tudunk megadni mindenkinek. Bízom benne, és imádkozom azért, hogy a házicsoportjaink egyre inkább úgy működjenek, hogy a gyülekezet békéjét, jólétét, sálómját szolgálják.
Nyilvánvaló, hogy ebben a két nagy struktúrában a legnagyobb felelősség a szolgálati ill. a házicsoport vezetőké, akik között jelen vannak a presbitérium tagjai is. Úgy ismerjük ezeket a vezetőket, mint derék, istenfélő, hűséges és becsületes embereket. Hisszük, hogy Isten használja őket. Fogadjuk hát el szolgálatukat, támogassuk őket, imádkozzunk értünk! És ti magatok is lássátok, és vegyétek bátorításként a mai ige alapján, hogy Isten népének jólétét szolgájátok.
Azt láttuk a mai igénkben, hogy a jó szervezés, a megfelelő struktúrák életet adnak. Fontos megtalálni a megfelelő embereket, átadni nekik feladatokat, és felszabadítani őket arra, hogy éljenek mindazzal, amit Isten nekik ajándékozott. Mégis hangsúlyozni kell, hogy semmilyen szervezés és semmilyen szervezet nem nélkülözheti a Lélek lehelletét, és az Isten népének élete alapvetően a Krisztus titka marad, és sohasem lesz jó „menedzsment” függvénye. Ezért szeretném figyelmeteket a lekcióban olvasottakra irányítani. Miután Pál apostol eligazítja Timóteust abban, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezzenek a vezetők, azaz a püspökök és diakónusok, meglepő módon a kegyesség, azaz az Isten szerinti élet titkáról szól:
„Aki megjelent testben,
igaznak bizonyult lélekben,
megjelent az angyaloknak,
hirdették a pogányok között,
hittek benne a világon,
felvitetett dicsőségben.”
Ez a korai Krisztus himnusz emlékeztessen minket: bár a jó szervezés és struktúrák szükségesek Isten népének békességéhez, jólétéhez, de semmilyen szervezés és struktúra nem léphet az a vele való közösségünk helyére. Egyedül Jézus Krisztus az, aki titokzatos, de valóságos jelenlétével összefogja és egyben tartja az ő testét – a mi gyülekezetünket is. Ezért most jöjjetek, magasztaljuk őt, és őrá tekintve imádkozzunk jó vezetőkért, és valós békességért! ÁMEN!

Jetró, Midján népének papja, Mózes apósa meglátogatja Isten emberét, aki a pusztában vezeti Izraelt. Magával viszi Mózes feleségét és két fiát is, akik ki tudja mióta nem találkoztak a család fejével. A nagycsaládos találkozónál azonban sokkal több történik itt. Először lehetünk tanúi annak, hogy egy idegen néphez tartozó személy hogyan osztozik Isten népének hitében. A történet végén Jetró, Midján papja áldozatot mutat be Izrael Istenének. Vajon mi indítja Jetrót arra, hogy meglátogassa az Egyiptomból kiszabadított népet, Isten szabadításának közösségét? Mit tesz vagy mond Mózes ebben a helyzetben? Milyen folyamatok játszanak le Jetróban?
Soha ne veszítsük szem elől, hogy Isten mindig azért választott ki és választ ki, valamint hív el egyeseket és közösségeket magának, hogy rajtuk keresztül mások is megismerjék őt. Izrael szabadulása Egyiptomból nem csak Izraelért való. Azért teszi ezt, hogy hirdessék nevét az egész földön (2Móz. 9.16). Amint a Heidelbergi Káté fogalmazza, Isten Fia a világ kezdetétől fogva annak végéig Igéje és Szentlelke által magának egy kiválasztott gyülekezetet, közösséget gyűjt egybe. Létezik egy sokszor láthatatlan, titokzatos, de nagyon valóságos kívülről belülre tartó mozgás Isten népében. Ő ma is embereket szólít meg, hív el, és von be az őt magasztalók közösségébe. Ez történik közöttünk is, velünk is, itt is és most is. Vannak, akik régebben, vannak, akik a közelmúltban járták be Jetró útját. Vannak, akik magukra ismernek az út egy-egy szakaszán. Jöjjetek hát, a ma olvasottak alapján tekintsünk bele abba, hogyan jut Jetró addig, hogy nyilvános hitvallást tegyen, majd Izraellel együtt áldozzon az Úrnak!
I. Az előzmények
Jetró „meghallotta mindazt, amit Isten tett Mózessel és népével, Izraellel...” Mindent megelőz Isten tette, Isten szabadítása. Jetrónak azért volt mit meghallania, mert Isten nem néma és nem béna. Az Úr kihozta Izraelt Egyiptomból, és ennek híre ment. Hallják és beszélik a népek, hogyan sikerült a nyomorult kis Izraelnek nemcsak megszabadulnia a rabszolgaságból, hanem döntő csapást mérni a fáraóra és a kor szuperhadseregére. Mindenki arról beszél, hogy Izrael szabad lett, az egyiptomiak pedig belevesztek a Vörös-tengerbe. Izrael Istenének neve – Jahve, az Úr – ismertté lett a népek között. A hír eljut Jetróhoz is.
Nem azt hallja, hogy Mózes és Izrael felépítik a szent sátort és mindenkit meghívnak az istentiszteletre. Nem az ragadja meg, hogy generációkkal korábban Ábrahám engedelmeskedett az Úr hívó szavának, és erre emlékezve Mózes és Izrael emlékünnepet tart. Nem azért indul el Mózeshez, mert érdeklődik a szociális programjaik iránt. Hanem azért, mert szabadulás történetet hallott. Mert valami olyanról értesült, ami nem szokott történni. Mert megérezte, hogy ha Izrael kijött Egyiptomból, ha megtörtént a lehetetlen, akkor ott valaki olyan Istennek kellett cselekednie, akit ő is ismerni akar. Igen, bizonyosan lehet magyarázni Jetró útját azzal is, hogy családfőként kötelességének érezte, hogy Mózes viszontláthassa az övéit. De biztos vagyok benne, hogy egyéb indokai is voltak: „Mi igaz abból, amit hallottam? Szeretném látni a megszabadított népet, ezt az új közösséget, amely Isten közbeavatkozása következtében él. Saját szemeimmel akarok meggyőződni az igazságról...”
„A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által.” – írja Pál apostol a Római gyülekezetnek. Jetró hallott Isten tetteiről. Nem bizonyosság ez még, nem megérlelt hit, de arra elég, hogy elinduljon. Nem az, amit „üdvözítő hitnek” nevezünk, de mégis egyfajta hit, amely keresésre késztet.
Vajon hol és hogyan történik ez ma? Kik indulnak el Isten népét megismerni, az egyházzal közösséget keresni? Hol hangzanak – ha egyáltalán hangzanak - szabadítástörténetek, olyan bizonyságtételek, amelyek Jézus Krisztus életet megváltoztató, szabadító munkájáról szólnak? Milyen hírek terjednek, milyen kép formálódik társadalmunkban Isten népéről, az egyházról, a szabadulás közösségéről? A legtöbben tudjuk a választ. A kívülállók jelentős része nem olyan híreket hall, nem úgy tekint ránk, az egyházra, mint ami kiváncsivá, vágyódóvá teszi őket. Nem Isten nagy tetteiről hallanak híreket – és ezért nemcsak a hírek gyártói a felelősek. Az egyház ünnepei, hagyományai, kultúrális programja, sőt, pénzügyei sokkal nagyobb nyilvánosságot kapnak, mint Isten hatalmas csodái. És, újra mondom, nemcsak a gyakran nem barátságos hírszerkesztők miatt. Hanem az egyház erőtlensége és nyomorúsága miatt. Sokszor nekünk magunknak sincs más hírünk... Éppen ezért kell, hogy a ti hangotok érvényesüljön. Egyéni és közös történetünk, hogy az Úr mi mindent cselekedett velünk és köztünk, eljusson másokhoz. Vállaljuk bátran mindazt, amit az Úr velünk tett! Ha sugárzik rólunk Krisztus szabadításának és feltámadásának valósága, „meghallják” és „eljönnek”. Így indul Jetró Izraelhez, Mózeshez. Isten tette, az erről való hírek meghallása, a döntés, hogy elindul – ezek az előzményei Jetró és Mózes találkozásának.
II. A találkozás
Jetró és Mózes találkozását először Mózes oldaláról tekintjük. Mózes a korabeli szokásokhoz híven minden tiszteletet megad apósának, amit a szövegben négy mozzanat tesz hangsúlyossá: kiment elé, leborult előtte, megcsókolta, és bevezette sátrába. Lehet, hogy a korabeli helyzetet tekintve nem időszerű megállapítani, de mégis meg kell jegyeznem: Mózes, Isten népének a vezetője, aki által az egyiptomi szabadulás történt, aki botjának felemelésével vizet fakasztott a sziklából, vagy éppen győzelmet imádkozott a háborúban Amálek ellen, figyelmes, tisztelettudó, normális emberként cselekszik. Nem küldi ki maga helyett szószólóját, Áront, nem hivatkozik elfoglaltságaira, nem várakoztatja meg apósát. Se nem büszke, gőgös, öntelt, se nem passzív, közömbös. Készséges, tisztelettudó, előzékeny, vendégszerető. Ez a hozzáállás elengedhetetlen ahhoz, hogy Jetró, aki hallott Isten nagy tetteiről, továbbra is nyitott és vágyódó maradjon. Hiszen aki Istent keresi egy közösségben, az nagyon érzékeny a közösség tagjainak hozzáállására, lelkiségére, emberi vonásaira.
Ennél azonban sokkal fontosabb, amit így olvasunk: „Mózes elbeszélte apósának mindazt, amit az Úr a fáraóval és Egyiptommal cselekedett Izraelért; mindazt a sok gyötrelmet is, ami útközben érte őket, de azt is, hogyan mentette meg őket az Úr.” Ezek a sorok alkotják az egész szakasz szívét. Mózes elbeszéli, más fordításban „hirdeti” mindazt, amit Isten tett, jó hírt hirdet. Később így szólít fel ugyanerre a zsoltáros: „Énekeljetek az Úrnak, áldjátok nevét, hirdessétek szabadítását minden nap! Beszéljétek el dicsőségét a nemzeteknek, csodáit minden népnek!” (Zsolt. 96.2-3). Mózes „elbeszélése” a sátorban nem más, mint Isten nagy tetteinek hirdetése, bizonyságtétel az Úr szabadításáról. Jetrónak korábban is fülébe jutott a hír, de most személyesen Mózestől hallja, Mózes hirdeti neki az Isten uralkodásáról és győzelméről szóló örömhírt.
Figyeljük meg, hogy Mózes az Úrról beszél, és nem önmagáról. Mindvégig Isten szabadító tette marad a középpontban, és nem Mózes cselekedetei. Valamint azt is szükséges megállapítanunk, hogy nem csak szabadulásról, de gyötrelemről is szó esik. Isten népének, Izrael gyülekezetének élete nem győzelemről győzelemre menetelés, hanem olyan úton létel, követés, amelyben a megfáradás, a megroskadás, sőt, az elesés is benne foglaltatik. Az a közösség, amely valóban meggyőződött arról, hogy Istennek köszönheti életét, szabadságát, és az Úr hordozza őt, képes a gyötrelmek beismerésére akkor is, amikor az Úr hatalmas tetteit hirdeti. Aki a maga nagyságát beszéli el, el kell hogy hallgassa saját gyengeségeit és kudarcait. Aki az Urat kívánja megdicsőíteni, még gyengeségei bevallásán keresztül is az Úr hűségét és kegyelmét énekli. Márpedig aki hallott az Úr hatalmas tetteiről, és elindult, hogy megismerje őt, nem ránk kiváncsi. Isten népének, mindannyiunknak, meg kell tanulnunk úgy „elbeszélni”, azaz hirdetni az Úr Jézus Krisztus szabadítását, hogy ebben őszinték és hitelesek legyünk.
A történet figyelme visszatér Jetróra ezen a ponton. Mózes bizonyságot tett, Jetró már nem csak távoli hírekből, hanem közvetlen közelről hallott arról, hogyan mentette meg Isten Izraelt Egyiptom hatalmából. Ott ül annak sátrában, aki a leghitelesebben bizonyságot tehet neki az Úrról. Mi lesz Mózes apósának, Midján papjának a válasza? Mi történik benne a jó hír (evangélium!) meghirdetése nyomán?
 „És örült Jetró...” Szívében örömmel párosult Mózes szava. Hallgatta, és közben megmelegedett a szíve (Vö. Lk. 24. 32). Más szóval részese lett Mózes hitének: Izrael szabadulása valóban az Úr munkája. Nem kételkedett, nem fordult el a történtektől ellenségesen, vagy irigyen, nem maradt közömbös. Az érzelmi azonosulás egy döntő lépés abban a folyamatban, amelyben valaki kívülről Isten népébe befelé tart, azonosul Isten népének hitével, és maga is hitvallást tesz.
Jetró azonban nemcsak örült, hanem meg is szólalt: „Áldott az Úr, aki megmentett benneteket az egyiptomiak és a fáraó kezéből, aki megmentette a népet Egyiptom hatalmából.” Figyeljük meg, hogy Midján papja éppen ugyanúgy fogalmazza meg az eseményeket ebben az imádságban, amint azt Mózes is teszi. Szavai Mózes szavai, hite Mózes hite. És ezzel együtt kimondja azokat a szavakat, amelyek végérvényessé és egyértelművé teszik az Úr, Izrael Istene iránti elkötelezettségét: „Most már tudom, hogy nagyobb az Úr minden istennél…” Jetró maga is megvallja a szabadulás közösségének hitét.
„Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz.” Pál apostol sorai világosan mutatnak rá arra, ami Jetróban lejátszódott. Hallgatta Isten szabadításának jó hírét (Mózes „elbeszélése”), szívvel hitt ebben („örült”), valamint szájjal vallást tett („Most már tudom…”). Jetró egy korai példája annak, ahogy valaki Isten népének a tagjává lesz, újszövetségi kifejezéssel üdvözül.
Aki hitvallást tett, az részesedik is a szabadulás közösségének istentiszteletében: „Jetró azután égőáldozatot és véresáldozatot vitt Istennek. Áron pedig és Izrael vénei bementek Mózes apósához, hogy együtt egyenek vele Isten színe előtt.” Az idegen Jetró, Midján papja, Izrael véneivel együtt áldoz az úrnak. Immár nemcsak a családi kapcsolat fűzi Jetrót Isten népéhez, de nemrég megnyert hite alapján is osztozik Isten magasztalásában és Izrael közösségében. Mózes bizonyságtétele nyomán Isten népe egy újabb személlyel gyarapodott.
Érdeklődéstől, kiváncsiságtól a gyülekezet úrvacsorázó közösségéig. Ez az az út, amelyet ilyen vagy olyan formában mindannyian bejártunk, vagy amelyen most is tartunk. Akik hallottak Isten dolgairól, tartsanak ki az Ige hallgatása mellett. Akik szívében örömmel és hittel párosul Krisztus beszéde, vegyék a bátorságot hitük megvallásához, kimondásához – először talán csak egy imádságban, majd valakivel megosztva, nyilvánosan is. Akik vallást tettek hitükről, készüljenek az Úr Jézus Krisztussal és az ő népével való szent közösségre, az Isten színe előtt történő úrvacsorára. Akik az úrvacsorával rendszeresen élnek, erősödjenek meg és kötelezzék el magukat arra, hogy a szabadulás történetének elbeszélése, hirdetése ne szűnjön meg, hanem minél hitelesebben, világosabban és erősebben szóljon ebben az országban! ÁMEN!

Isten népe a pusztában nem hiába vándorol. Nem azért találja magát szemben újra meg újra az élet alapvető feltételeinek hiányával, mert akadozik az ellátás. Nem arról van szó, hogy a szabadító Isten a szabadításra még csak-csak képes volt, de a nép folyamatos táplálása, megtartása már gondokat okoz neki. A puszta a tanulás, a formálódás, az érés helye. Isten vezeti Izraelt a pusztába és a pusztában, hogy mindeközben saját népévé formálja a rabszolgaságot éppen csak maga mögött hagyó közösséget. Láttuk, hogyan tanulja Izrael Isten követését, a tanítványságot keserves próbák és Isten hűséges közbeavatkozásai között. Ivóvíz vagy élelem hiánya, zúgolódás, visszavágyás Egyiptomba, Mózes és Isten gyalázása, majd Isten újra és újra megérkező szabadítása adja ezeknek a történeteknek a keretét. A ma olvasott szakasz azonban egy új kihívásról számol be. Talán még el sem ültek a hullámok, amelyeket a víz hiányában az Istent megkísértő, próbára tevő nép lázadása vetett, talán még hatása alatt voltak az újabb csodának, amikor Mózes botjával a sziklára ütött és abból víz fakadt, amikor váratlan próbával kell szembesülniük: „Eljött Amálek, és megtámadta Izráelt Refídímben.” A Fáraó és serege elpusztult a Vörös tengerben, de az ellenség nem szűnt meg. A káosz és pusztulás erői, amelyek Isten népére törnek, mindig újabb és újabb történelmi formákban jelennek meg. Ezek az erők újra és újra megjelennek, hogy Isten alkotását semmissé tegyék. Lássuk, hogyan harcol Izrael a pusztában az ellenség erőivel!
I. Isten népének harcba kell szállnia az ellenséggel
A támadás láttán Mózes így szól Józsuéhoz: „Válassz ki férfiakat, vonulj ki, és ütközz meg Amálékkal!” Látszólag nincs ebben semmi különös: mi mást tehetne Izrael ebben a helyzetben? Két dolog azonban nem kerüli el annak figyelmét, aki az elejétől fogva olvassa Mózes 2. könyvét. Az egyik, hogy ez lesz Izrael első háborúja. Amióta Isten kihozta őket Egyiptomból, nem kellett még megütközniük ellenséggel. A másik ehhez kapcsolódik: nem ez az első eset, hogy rájuk támadnak. A tizedik csapás és az Egyiptomból való kivonulás után a Fáraó és egész serege rátámadt Isten népére. Akkor azonban Mózes így szólt a rettegő és segítségért kiáltó népnek: „Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg ma az Úr benneteket! ... Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!” (2Móz. 14.13-14) Izrael tehát eddig egy alkalommal találta magát szemben az ellenséggel, de akkor azt a parancsot kapta, hogy ne tegyen semmit, várjon bizalommal, és az Úr majd harcol érte, harcol helyette. Így is történt. A nép úgy szabadult meg, hogy semmit sem kellett tennie, nem ütközött meg az egyiptomiakkal. Mózes kinyújtotta botját a Vörös tenger felé, amely szétnyílt, majd amikor átkeltek, ismét kinyújtotta a kezét, és a tenger maga alá temette az ellenség minden erejét. Isten szabadulást szerzett Izraelnek!
Isten ez alkalommal is szabadulást szerez, most az amálékitáktól. Ez azonban másképpen történik, hiszen Izrael nem azt a parancsot kapja, hogy maradjon veszteg, hogy passzívan várja, hogy Isten megharcolja az ő harcukat, hanem meg kell ütköznie az ellenséggel. Egy egész napon keresztül harcolnak Józsué vezetésével. Semmi sem kíméli meg őket a háború valóságától. Harci zaj, elrettentő látvány, megölt ellenség, elhulló barátok, ismerősök, küzdelem a végkimerülésig, gyakran változó hadiszerencse, a nyerésre állás öröme, a kudarc lehetőségének rettenete – nem adatik meg nekik, hogy mindettől megkíméljék magukat. Pedig biztos, ha választhatnak, az egyiptomi ellenség legyőzésének forgatókönyvét választják. Mert jó nekünk, amikor Isten egy mozdulattal megszünteti az ellenséget, elsöpri a bennünket fenyegető pusztító erőket. Csodálkozunk és örvendezünk, amikor egyszer csak megdől egy gonosz és elnyomó politikai hatalom. Ezt élték meg milliók, amikor 1989-90-ben összeomlottak a diktatúrák térségünkben. De hasonlóan dicsőítjük Istent, amikor szabadulást hoz a valaki felé táplált fájdalmunkból, vagy éppen valamilyen szokásunkból, nyomorúságunkból egy egyszerű imádság vagy istentisztelet nyomán. Magasztaljuk, amikor egyszercsak falak omlanak le házastársak között, és a meghidegült kapcsolat érzelmileg megújul. Szabadításként élhetjük meg, hogy Isten elveszi az egyedüllét kínzó magányát, az aggodalmat, hogy mi lesz ha egyedül maradok, és teljes békességgel tölti be szívünk. Izraellel együtt szívesen választanánk az egyiptomi forgatókönyvet: Én harcolok, ti pedig maradjatok veszteg!
De az Úr most mást választott: menjetek, dolgozzatok, izzadjatok, harcoljatok, küzdjetek meg a szabadításért. Sorakozzanak fel vezető férfiaitok szemtől-szembe az amálékitákkal, és ütközzenek meg velük. Vajon mi ennek a magyarázata? Miért küldi Isten harcba népét, ha korábban ettől megkímélve szerzett nekik szabadulást? Talán már nem szereti őket annyira? Talán megorrolt rájuk a sok zúgolódás és lázadozás miatt? Talán Mózes értette félre az Urat, és ezért kellett életükben először harcba menniük? Mindezeket a kérdéseket felteszi Isten népe, amikor nem jön csodálatos módon és hirtelen a szabadulás. Gyötör bennünket a kétség: ha korábban Isten azonnali szabadulást hozott, ha ma is vannak, akik minden erőfeszítés, küzdelem, harc nélkül átélik Isten szabadító munkáját, akkor velünk mi történt?
Isten meg akar tanítani arra, hogy az ellenséggel fel kell venni a harcot. Van, amikor azt mondja, várj, és meglátod az Úr szabadítását. Ilyenkor hitetlenség lenne kapálódzni, ügyeskedni, erőlködni. Várni kell. Máskor azonban azt mondja, indulj, dolgozz azon a kapcsolaton, tégy meg mindent azért a házasságért, küzdjél meg az igazságért, harcolj a hazugsággal, a bűnnel, a gonosszal, a sötétség erőivel. Ne várd, hogy az ellenség erői hirtelen visszavonulót fújnak, vagy váratlanul összeomlanak. De ne is engedj magadnak kibúvót a harc alól. Ilyenkor engedetlenség lenne az Úrra fogni a helyzetet, mondván: miért nem oldod meg azonnal, egy mozdulattal? Engedetlenség nem felvenni a harcot az ellenséges erőkkel. Isten arra tanítja népét a pusztában, hogy dolgozzon, harcoljon, szembeszálljon az ellenséggel. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy magára hagyta volna népét.
II. Isten népének imádkoznia kell
Az a tény, hogy Izraelnek harcolnia kell, nem azt jelenti, hogy Isten magára hagyta volna népét, valamint azt sem, hogy a győzelem nem Isten ereje és szabadítása által történik meg. Harc és imádság, munka és imádság nem állnak egymással ellentmondásban, és nem zárják ki egymást, amint erre olyan egyértelműen rámutat a történet másik mozzanata.
„Mózes, Áron és Húr pedig fölment a halom tetejére. És az történt, hogy valahányszor Mózes fölemelte a kezét, Izrael volt az erősebb, amikor pedig leeresztette a kezét, Amálék volt az erősebb.” Mózes kezében botja van, amely a történet kezdete óta Isten erejének, Isten jelenlétének a szimbóluma. Nem egyszer kap Mózes parancsot Istentől arra, hogy botjával cselekedjen, és ilyenkor mindig Isten erejét látjuk megnyilvánulni. A mozdulat, amint Mózes kezét (és botját) Istenhez emeli, az Istentől való függés elismerésének, Isten ereje várásának a mozdulata. Nincs utalás arra a szövegben, hogy Mózes imádkozott a harcoló népért, de a kezeit felemelő Mózest mégis az imádság egy példájának tekintik sokan, és meggyőződésem szerint ezt helyesen teszik. Izrael harcol, Mózes imádkozik.
Bár nem ritkán hallom, hogy nem imádkozni kell, hanem dolgozni (hiszen az imádságból nem lesz pénz), és ezen „bölcsesség” alapján Mózes is megvádolható azzal, hogy ő a könnyebbik részt választotta, hiszen mennyivel egyszerűbb imádkozni, mint az életét kockára téve csatát vívni, valamint úgy is lehet érvelni, hogy egyedül Józsuén és a nép hősiességén múlott a végeredmény, a szentíró egészen másképpen láttatja a történteket. Azt mondja, hogy amikor Mózes imádkozott, eredményes volt a küzdelem, de amint meglankadt az imádságban, Izrael vereségre állt. Számára Mózes, Áron és Húr a magaslaton, valamint Józsué és a nép egy csapat, amelyben mindenki a maga eszközeivel ütközik meg az ellenséggel. Sőt, mindezeken keresztül Isten ereje és szabadítása nyilvánul meg, az Úr harcol Amálék ellen (vö. 15-16 versek). Mindezt megerősíti, hogy Józsué győzelme csak akkor születik meg, amikor Mózesnek két keze felemelve marad naplementéig. Az imádság és a harc együtt győzött.
Amennyire hajlamos Isten népe arra, hogy Istentől úgy várja a segítséget, hogy maga nem kész beszállni a harcba, ugyanannyira máskor meg az jellemző ránk, hogy úgy véljük megoldani a gondjainkat, hogy abban Istennek, az ő erejének, és így az imádságnak nem tulajdonítunk igazi szerepet. A munka és az imádság, a hazugság elleni harc és az imádság, a gonosz elleni küzdelem és az imádság szétválik az életünkben. Vagy önmagunkban bízunk, és ezért nem imádkozunk, vagy semminek tartjuk magunkat, és nem harcolunk. Vagy magunk akarunk cselekedni, és nem hisszük, hogy szükségünk van Istenre, vagy tőle várjuk a megoldást, és nem hisszük, hogy tennünk kellene vagy lehetne valamit. De a kitartó, imádsággal átitatott, cselekvő tenniakarás, küzdelem a bűn ellen igen ritka. Általában valamelyik oldalra kerülünk, és ezzel kilépünk abból, amire Isten hívja az ő népét.
Még egy mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet. Imádság nélkül nem lesz győzelem, de Mózes nem bírja végigimádkozni az egész napot, nem képes karjait felemelve tartani reggeltől estig. Senki ne tegye fel a kérdést, hogy miért nem jó Istennek, ha leengedett kézzel imádkozik, hiszen nem erről van szó. A pusztában vagyunk, ahol Isten népe formálódik, tanítvánnyá lesz, meg kell hogy érjen. Az imádság és a harc szoros összefüggésének láthatóvá kell lennie. A felemelt bot jelzi, hogy Isten ereje velük van. Mózes tehát elfárad, karjai meglankadnak, térdei megrogyadoznak, le kell ülnie. Áron és Húr sietnek Isten embere segítségére: követ helyeztek alája, hogy ráüljön, majd pedig egyik és másik oldalról tartották a kezét. Ez a mozzanat két dologra hívja fel erőteljesen a figyelmünket: kitartás és közösség.
Az imádságnak folyamatosnak kell lennie. Nem elég, hogy Mózes felemeli a kezét reggel, délben és este: folyamatosan szükség van az Úr erejére. Ezt azonban nem tudja megcselekedni egyedül, és ezen megbukhat Izrael háborúja. Aki egyedül van, könnyen jut el oda, hogy elfáradtam, nem bírom tovább, nincs értelme, feladom. Éppen ezért döntő jelentőségű, hogy Áron és Húr segít Mózesnek, hogy kezeit felemelve tartsa. Mind a kitartásról, mind a közösségről sokat mond el ez a mozzanat. Áron és Húr segíti Mózest, aki felemelt kezeivel segíti a harcoló népet. Úgy vélem, hogy ebben Isten egy fontos mondanivalót helyez gyülekezetünk szívére.
Mózes keze meglankad, térdei rogyadoznak. Izrael harcosai szintén meginognak, hiszen nincsen velük az Úr ereje. Mózesnek, a vezetőnek kellene hordozni őket, de már nem megy. És ebben a helyzetben ketten segítségére lesznek, és mind Mózesnek, mind Irael egész harcoló népének megerősödnek kezei és lábai.
A kép végigvonul az Ószövetségen, egészen az Újszövetségig (Jób 4.3-4, Ézs. 35.3, Zsid. 12.12.). A súlyos nehézségekkel szembenéző, hitük miatt üldözést és gyalázkodást szenvedő, harcoló keresztényeknek ezt írja a Zsidókhoz írt levél szerzője: „... a lankad kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg, és egyenes ösvényen járjatok, hogy a sánta meg ne botoljon, hanme inkább meggyógyuljon.” (Zsid. 12.12-13) Hogyan történik ez velünk? Úgy, hogy közösen odaszánjuk magunkat a harcra és az imádságra. Kellenek Mózesek, akiket Isten arra választott, hogy imádkozzanak azokért a testvérekért, akik a legnehezebb frontokon vívják a harcot. Kellenek Áronok és Húrok, akik készek megtámogatni azokat, akik megfáradnak az imádságban. Kellenek Józsuék, akik teljes bátorsággal odaállnak a harcban az egész nép élére, tudván, hogy imádkoznak értük.
Szánjuk hát magunkat oda erre. A harcra, az imádságra, egymás megerősítésére. Figyeljünk egymásra a házicsoportokban, a szolgálati csoportokban, az istentisztelet utáni beszélgetésekben, a gyülekezeti hétvégén. És ha Isten megmutatja nekünk, hogy hol a helyünk, ha indít bennünket szolgálatra az imádságban, bátran tegyük meg, amire hív. ÁMEN!

„Itt van Isten köztünk, jertek őt imádni...” éneklik gyakran gyülekezetekben. Azután az éneket követi az imádság: „köszönjük, hogy itt vagy velünk, hiszen megígérted, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a te nevedben, jelen vagy közöttük, mi pedig mennyivel többen vagyunk itt...” A szavakban Isten jelenléte bizonyosságáról van szó. Ugyanakkor a valóságban, nem egyszer, semmi nem mutat arra, hogy Isten valóban jelen lenne. Emberek élete nem változik meg, gyülekezeti tagok évtizedek óta haragban vannak, az egymással való szeretetközösség helyett fagyos és formális a légkör. Jelen van-e Isten, akit fenti kliséinkkel automatikusan jelenvalónak vallunk, sőt, azt gondoljuk, ha ezek a mágikus klisék elhangoznak, valamilyen mód biztosan megidéztük őt?
Vannak, akik számára Isten jelenléte ezért vagy azért nem kérdés. Ha valaki amellett érvel, hogy Isten mindenütt jelenvaló, hiszen éppen ezért Isten, talán nehezen tud mit kezdeni azzal a gondolattal, hogy Isten vagy jelen van, vagy nincs egy-egy helyzetben, korszakban népe életében. Ha számára Isten jelenléte pusztán egy elméleti kategória, az istenség lényegéhez tartozó tulajdonság, talán nem érzi annak súlyát, hogy Isten jelenléte, közelsége, erejének kiáradása cseppet sem másodrangú a benne bízók részére. Másoknak meg azért nem kérdés Isten jelenléte, mert nem hisznek benne. Nincs Isten, nincs is jelen, hiszen ha jelen lenne, minden más lenne ebben a világban.
Izrael számára azonban nem elméleti probléma, hogy „Közöttünk van-e az Úr vagy sem?” Számukra egzisztenciális kérdés ez, különösen a pusztai vándorlás idején. A pusztában, ahol Isten népe napról-napra él, ahol az alapvető életfeltételek hiányoznak, Isten jelenléte élet-halál kérdéssé lesz. Ez a jelenlét azonban nem olyan triviális, és nem olyan tét nélküli, mint amikor csak megszokásból kántáljuk: „Itt van Isten köztünk, gyertek őt imádni...” Nem mindig magától értetődő és gyakran nehezen hihető. Éppen ebben a hitben és bizalomban kell magát gyakorolnia az úton lévő népnek. Isten arra hív, hogy teljes szívvel bízzunk abban, hogy ő jelen van és gondoskodik.
I. A probléma: Isten vezetése, a nép szomjúsága
Szín pusztájában lázadozott a nép Mózes és Isten ellen, mert éhesek voltak. Isten gondoskodott róluk, megismertette őket a mannával. A mannát ette Izrael egészen addig, amíg be nem lépett az ígéret földjére. „Ezután útnak indult Izrael fiainak egész közössége a Szín-pusztából, és ment táborhelyről táborhelyre az Úr parancsa szerint.” Ezekből a sorokból nyilvánvalóvá válik, hogy Isten vezeti a népet a pusztában, ők pedig engedelmesen követik az Urat. Isten vezetése nemcsak engedelmességre hív, tudniillik a vezetést el kell fogadni, hanem biztonságot is jelent. Jó tudni, hogy nem csak vakon haladnak előre, hanem az Úr jár előttük. Izrael fiai feltételezhetik, hogy amíg engedelmesen követik Istent, addig nem fognak hiányt szenvedni semmiben. Az ember így gondolkozik. A meglepetés azonban nem marad el: „tábort ütöttek Refídímben, de nem volt ivóvize a népnek.” Az egész napos menetelés után olyan helyen letáborozni, ahol nincs víz, embert és állatot egyaránt megpróbáló dolog. Az Úr vezetett, mi engedelmeskedtünk és követtük őt, miért van hát hiányunk a legalapvetőbb szükségben, a vízben? Hol van Isten? Hogyan van jelen, hogyan higgyük, hogy jelen van, ha nélkülöznünk kell?
Mi azt várjuk, hogy ha Istennek egy adott helyzetben engedelmeskedtünk, például abban, hogy elfogadtuk vezetését egy bizonyos irányba, akkor ő majd elvezet egy magaslatra, ahol már nem kell az engedelmességnek ebben a függésében, kiszolgáltatottságában élni. Ha az Úr vezet, akkor oázisban kell letáborozni, véljük. Az engedelmességért jutalmat várunk, de lehet-e ez a jutalom az, hogy már nem kell bízni és nem kell engedelmeskedni, mert magunktól is megy? A puszta az Isten népévé formálódás, az igazi tanítványság elsajátításának helye. Az Úr vezet, Izrael engedelmeskedik, ez azonban nem oda vezet, hogy már nem kell bízni az Úrban, hanem egy olyan helyzetbe, amikor újra alkalom születik a hit és az engedelmesség gyakorlására. Az engedelmesség alkalmat szül az újabb engedelmességre. Ezt cselekszi Isten népével. A kérdés, hogy mi történik most, hogy „nem volt ivóvize a népnek.”?
Feltételezhetnénk, hogy a pusztában vándorló népnek, a súlyos krízis ellenére, könnyebb a dolga, mint korábban. Hiszen egyszer már átélték, hogy nincsen víz, ill. rossz és keserű a víz, amit Márában találtak, zúgolódtak, de Mózes az Úr parancsára meggyógyította a vizet. Azt is megélték, hogy éhesek voltak, ismét zúgolódni kezdtek, és Isten fürjekkel és mannával lakatta jól őket. Talán azért cselekedett így eddig, hogy most cserbenhagyja őket? Tudhatnák már, hogy amikor nincs víz, mi következik: majd Isten gondoskodik. De ami a történet olvasójának magától értetődőnek tűnik (hát nem volt elég a sok csoda eddig?), az a történet résztvevőinek cseppet sem ilyen egyértelmű. Isten népe még nem tanult meg az Úrban bízni. A hit és a bizalom életformája nem születik meg ilyen hamar. Ezért is kellett, hogy a nép újra a hiánnyal találja szembe magát. Krízis nélkül nincs hitben való növekedés.
II. Izrael válasza: perlekedés és istenkísértés
Isten népének válasza a hiányra két kifejezésben foglalható össze: perlekedés és istenkísértés.
„A nép ismét perbe szállt Mózessel...” Haragjuk Mózes, a vezető ellen fordul, tőle követelik a vizet. Hasonlóan a korábbiakhoz, azzal vádolják, hogy Mózes (!) azért hozta ki a népet Egyiptomból, hogy itt a pusztában szomjúsággal ölje meg őket, gyermekeiket és jószágaikat. Mózes azonban rámutat a valóságra és a perlekedők igazi helyzetére: „Miért szálltok perbe velem? Miért kísértitek az Urat?” A Mózessel való perlekedés valójában istenkísértés. Sokkal többről van szó, mint egy vezetővel való elkeseredett vita. Nem pusztán Mózesnek mennek neki és fenyegetik őt lincseléssel. A fennállóval való elégedetlenség, az Isten által kiválasztott vezető gyalázása nem más, mint az Úr próbára tétele. Így summázza ezt a történet végén a szentíró: „Azután elnevezte azt a helyet Masszának és Meríbának, Izrael fiainak a perlekedése miatt, mert így kísértették az Urat: Közöttünk van-e az Úr vagy sem?” (A „Massza” szó az istenkísértés, a „Meríba” a perlekedés szava az eredeti nyelvben.) Mózest vádolják és támadják, de valójában az Úrral állnak hadilábon.
Az istenkísértés fókusza, hogy vajon jelen van-e Isten? Ez a kérdés természetesen nem istenkísértés önmagában. Istenkísértésről akkor beszélünk, ha valaki meg akarja próbálni az Úr hűségét. Valóban Isten tette-e mindazt, ami idáig vezetett az Egyiptomból való szabadulás óta, vagy csak az önjelölt Mózes nagyravágyó terveinek lettünk elszenvedői? Úgy tűnik mostanra, hogy a szomjúság sokkal valóságosabb, mint az Egyiptomból való szabadulás, a Vörös tengeren való átkelés, a fürjek, a manna... Vagy ha mégis köze van ehhez az Úrnak, hát mutassa meg! Bizonyítsa be! Adjon vizet, és akkor elhisszük, hogy közöttünk van! – Az istenkísértés azon való munkálkodás, hogy Istent rávegyük arra, mutassa meg magát, cselekedjen úgy, ahogy mi elvárjuk tőle egy adott helyzetben. Megpróbálja kicsikarni Istenből, hogy megmutassa, hogy jelen van. Ahhoz, hogy higgyünk benne, cselekednie kell. Ha pedig nem cselekszik, megvonjuk tőle a bizalmunk.
Egy világos példája ennek Jézus Krisztus megkísértése a pusztában. Az ördög próbálkozása az volt, hogy Jézust a templom párkányára állította, mondván: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magadat, mert meg van írva: ‘Angyalainak parancsot ad, és azok tenyerükön hordoznak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőbe.’ Jézus ezt mondta neki: ‘Viszont meg van írva: Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!’” Jézus nem lép be egy olyan helyzetbe, ami nyomást gyakorolna Istenre, hogy jelenlétét és hatalmát demonstrálja.
Hittel várjuk, hogy Isten cselekszik egy-egy nehéz helyzetben, de soha ne akarjuk manipulálni őt. Ne akarjuk próbára tenni, kényszeríteni, zsarolni. Elégedetlenségünkkel, keserűségünkkel vagy fájdalmunkkal soha ne forduljunk úgy hozzá, hogy most cselekszel, vagy pedig semmi közöm hozzád. A perlekedés istenkísértésbe vezetett. Isten népe elvesztette valóságlátását; szomjúsága Isten minden korábbi tetténél valóságosabbnak tűnt számára. A pillanatnyi súlyos hiány feledtette velük az Úr korábbi hatalmas tetteit.
III. Isten válasza: élet a kősziklából
Vajon hogyan válaszol Isten a perlekedő és őt kísértő népnek? Vajon mit tesz a hitetlen és erőszakos kérdés fényében: „Közöttünk van-e az Úr vagy sem?” Mózes segítségért kiált, és Isten cselekszik. Azt az utasítást adja neki, hogy botjával, amellyel a Nílusra ütött (2Móz.7.17-18), menjen a Hórebhez és üssön a sziklára. Amikor Mózes ugyanezzel a bottal a Nílusra ütött, elkezdődött az egyiptomi tíz csapás. A Nílus vérré változott, a halak elpusztultak, a víz büdös és ihatatlan lett. Az életet adó víz, amelyre az egyiptomi civilizáció és kultúra épült, megszűnt; helyét átvette a halál. Most azonban éppen az ellenkezője fog történni: „Én majd ott állok előtted a sziklán, a Hóreben. Üss a sziklára! Víz fakad belőle, és ihat a nép.” A sziklából, Isten jelenlétéből fakad az életet adó víz. Bebizonyosodik, hogy Isten jelen van népe között, a pusztában, a sivatagban életet adó vízzel gondoskodik róluk. Az élet Istenből fakad.
De vajon meddig kísérthető Isten? Meddig kész valami minden emberi értelmet meghaladó hűséggel és szeretettel hitetlen és lázadó népe segítségére sietni? Ebben a szakaszban nincs jele Isten rosszallásának. A történet azonban nem végződik annyival, hogy Isten újra hűséges volt. Utóélete lett, amelyben Massza és Meríba örökre a hitetlenség, a bizalomvesztés, a keményszívűség, az istenkísértés helyeként maradt meg Isten népe emlékezetében.
A Jézus által idézett Ószövetségi rész így hangzik: „Ne kísértsétek Isteneteket, az Urat, ahogyan kísértettétek Masszában.”(5Móz. 6.16) Isten népe következő generációi sem felejthették el a szégyenteljes eseményeket. Ászáf, a 78. zsoltár szerzője Izrael történetét énekli meg egy tanítóköltemény formájában.
„Patakokat fakasztott a sziklából, mint folyamokat zúdította le vizüket.
De továbbra is vétkeztek ellene,
Lázongtak a Felséges ellen a pusztában.
Próbára tették Istent vágyaikkal,
Ennivalót kérve kívánságaik szerint...” (Zsolt. 78.16-18; vö. 40-41)
A zsoltárban visszatérő motívum, hogy Izrael a pusztában lázongott és kísértette az Urat.
A 95. zsoltár szerzője, amikor Isten dicséretére és magasztalására szólítja a népet, szintén ezt a történetet hozza fel figyelmeztetéséként:
„Most, amikor halljátok szavát,
ne keményítsétek meg szíveteket,
mint Meríbánál, amikor Masszánál voltatok a pusztában,
ahol megkísértettek engem őseitek,
próbára tettek, bár látták tetteimet.” (Zsolt. 95.7-9)
Végezetül sokatmondó az is, hogy az Újszövetségben a Zsidókhoz írt levél szerzője is, a 95. zsoltár idézésével, a Massza és Meríba hagyományhoz nyúl vissza, amikor a korai gyülekezetek tagjait figyelmezteti, hogy legyenek engedelmesek az Úrnak, tartsanak ki a hitben a nehéz körülmények között is, és ne legyen kemény, makacs a szívük (Zsid. 3.7kk): „Vigyázzatok, testvéreim, senkinek ne legyen közületek hitetlen és gonosz szíve, hogy elszakadjon az élő Istentől.” (v.12) Mert Isten itt van köztünk, akkor is és úgy is, amikor jelenléte nem tapasztalható. Ilyenkor pedig arra hívattunk, hogy kitartóan bízzunk benne, és attól óvakodjunk, hogy őt próbára tévén akarjunk hűségéről megbizonyosodni. ÁMEN!

Isten a pusztában gondoskodik népéről, amelyet megszabadított az egyiptomi rabszolgaságból, a fáraó halálos uralmától. A nép zúgolódott, elégedetlenkedett, visszavágyott a képzeletében megszépült Egyiptomba, de az Úr fürjekkel és mannával lakatta jól őket. Izrael Istene újra hűségesnek mutatkozik, aki ajándékot, ételt, sőt, életet ad. Hiszen a manna és a fürjek nem pusztán élelem a népnek, hanem élet a pusztaságban. Isten nem pusztán jóllakatja hűtlen gyermekeit, de mindeközben tanítja, formálja őket. A rabszolgahadból népet formál magának, akikkel a pusztai vándorlás után szövetséget köt, törvényét adva nekik. Izrael, az egyiptomi fáraó egykor halálra hajszolt rabszolgái, a pusztában Isten ellen lázadó nép lesz Isten szent népe, királyi papsága, akiket arra választott ki, hogy általuk ismertté tegye magát a föld minden népével. Ehhez pedig sokat kell még változnia a pusztában vándorló közösségnek.
Izrael közössége megismerte a mannát. De hogyan éljenek vele? Mit jelent annak a tudatában élni, hogy napról napra Isten hűségéből élnek – ha élnek? Hogyan fogja megtanulni ez a közösség azt, hogy önmagát teljesen rá merje bízni arra, aki kihozta őt a káosz és halál hatalmából? Erről szól a jelen bibliai rész, amelyben a mannával kapcsolatos rendelkezésekről, ill. a nyugalom napjának intézményéről olvasunk. Isten nagy, életformáló üzenetét így fogalmazza meg számunkra is: „Láthatjátok, hogy az Úr adta nektek a szombat napját.”Amely közösség ezt látja, sőt, ezt gyakorolja, ebben benne él, azt Isten erőteljesen formálja, alakítja egy olyan néppé, amely őt tükrözi vissza a világban. Az a közösség a missziói Isten missziói népeként él.
I. A nyugalom napjának megtartásásával Isten segít legyőzni a félelmet
Isten azt parancsolta, hogy mindenki egy ómer mannát szedjen, annyit, amennyit meg tud enni. Különös módon nem is maradt senkinek fölöslege, de éhen sem maradt senki. Isten azt mutatta meg ezzel, hogy amikor ő látja el a népet, akkor mindenki megelégszik. Az egész nép jóllakott mannával.
Egyesek azonban így gondolkodtak: ma jóllaktam, de mi lesz holnap? Isten ma gondoskodott az ennivalóról, de mi lesz, ha holnap elfelejti? Vagy meggondolja magát... Vagy valami más történik, esetleg éppen nekem nem marad... Elalszom, és mire felkelek, már elolvad a melegben. És bár Mózes egyértelműen átadta az Úr rendelkezését, hogy senki se próbáljon bespájzolni másnapra a mannából, egyesek nem hallgattak rá. Biztos, ami biztos – gondolták. Ki fogja látni azt a keveset, amit elrejtek? A manna azonban büdös és kukacos lett másnapra. Nem lehetett bebiztosítani előre a másnapi adagot. Izrael nem tudta előre „kivédeni” Isten esetleges hűtlenségét, vagy kudarcát. Megpróbálta, de nem ment. Nem adatott meg neki a pusztában, hogy úgy várja Isten gondviselését, hogy közben azt gondolja magában: bízom benned Uram, de ha nem jön be, akkor sincs baj. Isten gondviselése, hűsége élet-halál kérdéssé lett Izrael számára. Azáltal formálódik Isten népévé, hogy meg kell tanulnia hitben, bizalomban élni. Vagy hűséges Isten, és Izrael bízik benne, vagy elpusztul.
A manna megbüdösödik másnapra, kivéve a nyugalom napján. Pénteken kétszeres adagot szedhetnek, hogy másnap szabadon pihenjenek. A félelem, a bizalmatlanság azonban nem hagy nyugodni. Hiába mondja Mózes, hogy azt egyék, amit előző nap eltettek, mert szombaton semmit sem találnak a mezőn, „mégis voltak olyanok, akik a hetedik napon is kimentek a nép közül, hogy szedjenek, de nem találtak.” Talán amikor szombat hajnalban felébredtek, és látták, hogy ez alkalommal nem büdösödött meg az előző napi manna, azt gondolták, hogy végre, itt a lehetőség a feltankolásra. Egy plusz adag megvan, kimegyünk, és szedünk még. Mert az ember alapvetően bizalmatlan. Ma van, de mi a biztosíték, hogy holnap is lesz? A félelem, az aggodalom rabszolgaságban tart.
Ma van mit enni, az igaz, sőt, még holnap is lesz. De mi van, ha lebetegszem? Ha elveszítem a munkahelyem? Ha nyugdíjba megyek? Ha már nem tartanak el a szüleim? A félelmek iszonyatos erővel tudnak megjelenni. Hogyan taníttatom majd a gyermekeim? Sikerül-e megszerezni a diplomát, hogy majd jól kereső munkahelyhez jussak? Miből fogom tudni fizetni a lakás vagy az autó hitelét? Ma megvan, de holnap mi lesz? Az aggodalom szolgává tesz, persze, bízol az Istenben, de... valójában mégis rettegsz. A bizalmatlanság kezdettől fogva velünk van, részünkké lett ebben a világban. A félelem, hogy nem lesz elég, hogy becsapnak, hogy elhagynak, hogy Isten nem ad eleget - nagyon valóságos.
Isten azonban formálja népét. Türelemmel tanítgatja, építgeti benne a hitet és a bizalmat. Azért teszi, hogy megszabadítson a rabszolgák kiszolgáltatottságból fakadó félelmétől. A nyugalom napjának megtartásával a benne való teljes bizalom szabadságába hív hétről hétre. Nézzétek, ha duplát szedtek, másnapra megbüdösödik, kivéve szombaton. Ugyanakkor mindig ki kell menni szedegetni, dolgozni, kivéve a nyugalom napján. Aznap hiába kerestek, nem találtok. Át kell élnetek, egészen valóságosan szembe kell néznetek azzal, hogy az Úrból éltek. Hat napon át várnotok kell, hogy újból rátok árassza a mannát, a hetediken pedig el kell hinnetek, hogy akkor is van élet, ha nem robotoltok. A hetedik napon kell megemlékeznetek arról, hogy ki adta a munkát és az életet az előző napokon. Erre van a nyugalom napja. „Láthatjátok, hogy az Úr adta nektek a szombat napját.”
II. A nyugalom napjának megtartásával bekapcsolódunk Isten nyugalmába
A szombat megtartása nem önmagáért való. Korának törvényeskedő, az emberek életét feleslegesen megterhelő szombathoz kapcsolódó rendelkezései miatt Jézus hangsúlyozza: „A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért.” (Mk. 2.27) Az isteni rendelkezés nem öncélú, hanem Izrael népének legjobb érdekeit szem előtt tartó. Isten célja, hogy a nép felismerje a munkától való megnyugvás, a pihenés értékét és jelentőségét. És ha valaki azt kérdezi, hogy nem magától értetődő-e a pihenés szüksége, válaszoljuk, hogy nem. Hányan és hányan nem tudnak megállni, egy egész napot nem munkával, hanem pihenéssel tölteni. Kimennek a nyugalom napjának reggelén is szedegetni… De mi is a pihenés?
A pihenés a teremtett világ alapvető és meghatározó dimenziója: „A hetedik napra elkészült Isten a maga munkájával, amelyet alkotott, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után. Azután megáldotta és megszentelte Isten a hetedik napot, mivel azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája során.” (1Móz. 2.2-3) Mit csinált Isten a hetedik napon? Vajon elfáradt a teremtés nagy munkájában? Talán sokkal inkább arra kell gondolnunk, hogy azért vonult vissza az alkotó munkától, hogy élvezze, gyönyörködjön abban, amit létrehozott. Ez is a pihenés dimenziója. A hetedik nap, mint egy különválasztott, Istentől megáldott, megszentelt nap ritmusa be van építve a világba. A nyugalom napjának megszentelése nem kizárólag Izrael kiváltsága és vallásos feladata, hanem az egész teremtett világ szerkezetéhez tartozó láthatatlan valóság. Isten megáldotta és megszentelte ezt a napot, ami azt jelenti, hogy arra különítette el a többi naptól, hogy életet megújító erőt hordozzon. A nyugalom napjának megtartása az Úr nyugalmába való belépés. „Együttpihenés” és „együttörvendezés” azzal, aki életre hívta világunkat, és fenn is tartja azt. Ezen a napon Isten népe gyönyörködhet Urában, hálás lehet a világért, és keze munkája gyümölcséért.
Ebben a pihenésben részt vesz a teremtett világ is. A teremtett világ pihen, ha az azt művelő, abból élő ember is megszűnik munkájától egy napra. Nemcsak az embernek, hanem az egész világnak szüksége van a megújulásra. Izrael fiai nem dolgoztatják a háziállataikat, nem művelik földjüket a nyugalom napján. Nemigen érezzük a szombat megtartásának ezt a dimenzióját mai, bonyolult és összetett világunkban. Pedig ha gyakorolnánk a nyugalom napját, kevésbé terhelnénk a környezetet káros anyagok kibocsátásával, kevesebbet termelne ki és fogyasztana el az emberiség mindazokból a természeti forrásokból, amelyek végesek. Velünk együtt a teremtett világ is fellélegezne, belépve Isten nyugalmába. És ez fontos eleme egy bibliai alapvetésű, környezettudatos lelkiségnek. Mindez persze utópia, mondhatják. Úgysem lesz így. A gyárak nem állhatnak le, a szupermarketek nem zárhatnak be, a közlekedés nem szűnhet meg, áramszolgáltatás nélkül nem tudunk élni még rövid ideig sem… Mi értelme a nyugalom napjának?
A nyugalom napi pihenés egy újabb dimenziójának jelentőségét éppen itt ragadhatjuk meg. Az Isten nyugalmába való belépés előremutat. Előremutat arra a napra, amikor végleg megpihenhetünk a fáradalmaktól, a hiábavalóságtól, a gyötrelmektől. Arra, amikor Isten megújítja az egész teremtett világot, és végleg megszünteti a bűnt, a fájdalmat, a halált. Ezért az Isten nyugalmába belépő, a nyugalom napját megtartó közösség jellé válik a világban: Isten újat cselekszik, újjáteremti ezt a bizalmatlansággal, éhezéssel, szegénységgel, természeti pusztulással teli világot. „Láthatjátok, hogy az Úr adta nektek a szombat napját.”
III. A nyugalom napja – gyakorlati megfontolások
„Láthatjátok, hogy az Úr adta nektek a szombat napját.” Azért adta, hogy ezáltal is formálja népe életét. Hogy megszabadítson a félelemtől, hogy nem lesz elég... Hogy emlékeztessen arra, hogy mindenünk tőle és általa van, és megtanítson bizalomban élni... Hogy megtanítson pihenni és gyönyörködni alkotásában... Hogy emlékeztessen arra, hogy Jézus Krisztusban újjáteremti ezt az egész világot, véget vetve minden nyomorúságnak... Hogyan éljünk a nyugalom napjával? Hogyan terevezzük a vasárnapot, hiszen számunkra Krisztus feltámadásának a napja a nyugalom napja?
A nyugalom napjának bibliai tanítása fényében gondoljuk végig jelen gyakorlatunkat. Mivel jobbára csak maguktól alakulnak vasárnapjaink, vagy megszokott családi ritmust követnek, ritkán tudatosítjuk, hogy mire adta az Úr ezt a napot. Gondoljuk végig, hogy meglévő gyakorlatunkban mi az, ami Isten szerint való, és mi az, ami nem nem.
Az előbbiek fényében tervezzük meg, miben szeretnénk változtatni. Nem elfeledve, hogy a szombat van az emberért, és nem az ember a szombatért, nem egy újabb, immár vallásos feladatot kiadva magunknak vagy családunknak, de igazítsuk vasárnapi programjainkat, terveinket Isten ajándékához. Kezdjük el gyakorolni, nem feledve, hogy nagyon nehéz a régi beidegződésekben változást elérni.
Tudatosan kössük össze a nyugalom napjának megtartását az anyagi helyzetünkre való reflektálással. A fogyasztói társadalom, amelyben élünk, folyamatosan fenntartja bennünk a „nem elég”, a „mindig újabb, nagyobb és több kell” érzését. A pusztában vándorló népet a Isten a mannával arra tanította, hogy a minden egyes napot bizalommal és ajándékként éljen meg. Jézus sem mutat mást, amikor így tanít minket imádkozni: „mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma” (Mt. 6.11), vagy amikor így szól: „Ne aggódjatok a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” A nyugalom napjának megszentelését kössük össze azzal, hogy tudatosan hálát adunk azért, amink van, és lefegyverezzük az elégedetlenség és aggodalmaskodás gondolatait.
„Láthatjátok, hogy az Úr adta nektek a szombat napját.” Éljünk hát hálával és örömmel az Úr rendelkezései szerint, és engedjük, hogy ezen keresztül formáljon bennünket egyre inkább az ő missziói népévé! Ámen!

Izrael két nagy esemény között vándorol a pusztában, a kietlenben. Mögöttük az Egyiptomból való szabadítás és a Vörös tengeri átkelés nagy élménye, előttük az Úrral való találkozás, a törvényadás és a szövetségkötés a Sínai hegyen. Már nem rabszolgák, még nem saját földdel, törvényekkel, intézményekkel rendelkező nép. Izrael közössége úton van, vándorol a pusztában. Ez a helyzet pedig nem más, mint a megpróbáltatás, valamint a formálódás, az Istentől való tanulás helye.
I. A szabadulás örömébe a pusztai vándorlás fárasztó rutinja lépett
Élímben, utolsó táborhelyükön tizenkét vízforrás volt és hetven pálmafa – de  Izrael nem maradhatott a gyönyörű sivatagi oázisban. Útnak kellett indulniuk, és eljutottak Szín pusztájába. Itt már távoli emlék az Egyiptomból való szabadulás éjszakája, amikor bárány vérével kenték meg ajtófélfájukat, hogy elkerülje őket a pusztító angyal. Álomszerű, amint gyors szedelőzködés után hirtelen elhagyták rabszolgaságuk nyomorúságos földjét – talán igaz sem volt... Már nem cseng fülükbe, nem lelkesíti őket Mirjám az Urat dicsőítő éneke, amelyben hírül adta, hogyan veszítette el az Úr a Fáraót és seregét a Vörös tengerben, amelyet Mózes botjával ketté választott. Egy ideig maguk is énekelték, dicsőítették az Urat, de most már minek énekeljenek? Mit számít a dicsőítés? Izrael népének évszázadokon, sőt, évezredeken át legmaradandóbb és legmeghatározóbb élménye Szín pusztájában megfakult, és az Úr hatalmas tetteinél sokkal valóságosabbnak tűnik mindaz, ami körülveszi őket. Kopár táj, bizonytalan cél. Csak menni, menni és menni, egyik nap olyan, mint a másik. Ki tudja, hova tartanak, miért kelnek fel egyik nap a másik után? Alapvető szükségleteik hiányoznak; mind a vízhez, mind az élelelemhez jutás bizonytalanná lett. Hamarosan ellenséggel is találkoznak... Megszabadultak, kijöttek Egyiptomból, odaveszett az ellenség – de a pusztai vándorlás fárasztó rutinja elviselhetetlennek tűnik.
Igen, a szabadulás örömét felváltotta a mindennapok fárasztó rutinja. Énekeltél és ujjongtál, amikor átélted az Úr jelenlétét és szabadítását. Kedvenc énekeiddel dícsérted őt, és a korábban sivatagszerű, egyhangú mindennapok kiszinesedtek. Mindenhol megtaláltad, fellelted Istent, izgalmassá lett, ahogy szólt, ahogy vezetett, ahogy bátorított. Másoknak örömmel mondtad el élményeid, és ők irigykedve néztek rád. Titokban még jól is esett... Iskolai próbák és igazságtalanságok semmivé lettek. A nehézségek tengere kettényílt, és te győztesen vonult keresztül rajta. A gyerekek angyalnak tűntek, ha mégsem, korábban nem ismert nyugalommal hordoztad el a gondokat. Még a házastársad is mintha sokkal megértőbbé, türelmesebbé, törődőbbé lett volna. Egyszerűen csak kivirágzott, megszépült az élet. Beragyogta a szabadító Isten jelenléte és dicsősége. Vége a szolgaságnak, az ellenség a tenger mélyén, Isten győztes Úr!
És az történt, amit akkor elképzelni sem tudtál volna. Idővel megerőtlenedett szívedben az Urat magasztaló ének. Nem nyílt már mindig ketté a tenger. Az iskola, a házasság, a gyermeknevelés, a munkahely, vagy az időskor fárasztó rutinja felükerekedni látszott az Úrban való örvendezésen. Pusztává lettek a mindennapok, ahol alapvető hiányokkal kell szembenézned. Tanulmányaidban áthatolhatatlannak tűnő falakhoz jutottál. Gyermeked leküzdhetetlen kihívást jelent, gyakran csak a kétségbeesés marad. Házastársadat nem annak az aranyos, kedves, megértő és csodálatos személynek látod, mint amikor Isten színe előtt fogadtatok örök hűséget egymásnak. Úgy érzed, Isten nincs jelen. Hogy egyik nap megy a másik után, de nem jutsz egyről a kettőre. Semmi sem mozdul, semmi sem változik. Kevés a pénz, kevés a szeretet, nincs megoldás. Isten népének életében a szabadulás öröme helyébe a pusztai vándorlás fárasztó rutinja lépett.
II. A nép zúgolódik
„És zúgolódni kezdett Izráel fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen a pusztában.” A puszta és sivár mindennapok „éneke” a zúgolódás lett. A szívek és a szájak, amelyek az Úr magasztalására teremtettek, az elégedetlenség szavaival és lelkületével telnek meg. Egész Izráel zúgolódik vezetői, Mózes és Áron ellen. Az étel hiánya a hit hiányához vezet. Izráel szem elől téveszti Istent, szabadítóját, és csak a hiányos körülményeket látja. Arra összpontosít, ami nincs, a hiánnyal, az aggodalommal, majd ebből fakadó keserűséggel és ellenségeskedéssel telik meg szíve.
A téves fókusz torz látáshoz vezet: „Bárcsak haltunk volna meg az Úr kezétől Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk, és jóllakásig ehettünk kenyeret.” A zúgolódó számára eltorzul a valóság. Milyen jól éltünk Egyiptomban! Minden nap jóllaktunk hússal és kenyérrel. Semmiben sem volt hiányunk. Rabszolgák voltunk, de csak névleg, valójában a fáraó szeretete és gondoskodása vett körbe bennünket. Milyen áldott jó ember volt! Minden jobb volt akkor, mint most; minden gazdagabb volt ott, mint itt. Hogy sanyargatott minket? Kiadta a parancsot, hogy minden újszülött fiúgyermeket öljenek meg? Megnehezítette a munkát, és ki akart irtani bennünket? Nem, szó sincs róla. Nem így volt, nem ezt mondta, ezt csak az ellenségeink mondják. Minden sokkal jobb volt Egyiptomban, mint itt a pusztában. Ott, jóllakottan, milyen szépen meg lehetetett halni az „az Úr kezétől”! De hogy itt mit keresünk, ezen a nyomorult helyen, azt csak Mózes meg Áron tudja: „Hát azért hoztatok ki bennünket ebbe a pusztába, hogy ezt az egész gyülekezetet éhhalálra juttassátok?” Figyeljük meg jól szavaik: Az Úr kezétől való halál Egyiptomban adatik, ha maradnak, itt azonban Mózes és Áron kezétől fognak elveszni. Az Úr Egyiptomban van, de nem a pusztában. Az Urat bezárják a múltba, a rabszolgaság, a fáraó, a gonoszság és életellenes erők világába, mert elégedetlenségükkel kiszorították a jelenből, a nélkülözésből, a pusztából.
Ez a zúgolódás természetes velejárója. Megszépít mindent, csak hogy a jelenlévőt pocskondiázza. Ha kell, szépnek mondja – és látja is! – a rabszolgaságot, vonzónak a másik lehetőségeit, gyermekét, feleségét... mindent, ami nem az, ami a fennálló, a meglévő, a jelenlévő. Eltorzítja a valóságot, igaznak mondja a hamisat és hamisnak az igazat, meghazudtolja korábbi önmagát vagy bárki mást, csak hogy igazolja, van oka és van joga zúgolódni, elégedetlenkedni. Olyan, mint egy lavina, elindul és semmi meg nem állítja. Egyre éhesebb, egyre elégedetlenebb, egyre elviselhetetlenebb, míg végül mindent elnyel. Felemészti az igaz és hamis közti különbséget, felemészti a barátságokat, a házasságokat, a közösségeket. És végül felszámolja a hitet.
Mert miközben Izrael zúgolódó gyermekei hamis nosztalgiával gondolnak Egyiptomra, és arra, hogy milyen szép is lenne jóllakottan meghalni az Úr kezétől, valójában nincsenek tudatában annak, hogy nem Mózes és Áron, hanem Isten ellen zúgolódnak: „Nem ellenünk zúgolódtok ti, hanem az Úr ellen”, mondja Mózes háromszor is. Más szóval nem Mózest, Áront, a vezetőket, a pusztát, a körülményeket, a rendszert, a szomszédot, a gazdaságot, az iskolát gyalázzák, hanem az Urat, aki megszabadította őket, és aki itt is és most is vezeti őket, akinek terve és célja van ezzel a néppel. A zúgolódás azért igazán ördögi, mert Istent gyalázza – de alattomos, rejtett módon. Az Istentől való forrásokat, a tőle kirendelt helyet és helyzetet veti el, Istent magát vádolja azzal, hogy nem ad eleget, hogy nem törődik vele, hogy nem tartja meg ígéreteit... Ördögi kör, amibe Isten népe belelépett, és annál ördögibb, minél kevésbé tűnik annak. Így lett az étel kríziséből a hit krízise. Az elégedetlenségből Isten megvetése.
III. Isten hűséges válasza
Bár Izrael fiai Mózes és Áron ellen beszélnek, nem ők azok, akik először megszólalnak a hitvány beszédet hallván, hanem az Úr. Így szól Mózeshez: „Majd én hullatok kenyeret a mennyből.” Majd így szól újra: „Estére húst esztek, reggel pedig kenyérrel laktok jól, és akkor megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek.” Izrael számára rutinná vált a panasz és zúgolódás, Isten azonban felfoghatatlan hűséggel van hűtlen népe iránt. Van, amikor felgerjed haragja a zúgolódó nép ellen (4Móz. 11), itt azonban erre nem történik utalás. Szolgái által bejelenti, hogyan fog gondoskodni a népről, amelyet kihozott a rabszolgaságból. Jóllakatja őket a pusztában, de nemcsak azért, hogy ne korogjon a gyomruk, hanem azért is, hogy megtudják, hogy Isten hozta ki őket Egyiptomból, és hogy újra találkozzanak vele – most a pusztai vándorlás fárasztó rutinja közepette. Isten türelmesen formálja, neveli pusztában vándorló népét. Ennek a türelemnek egyetlen forrása az Úr hűsége. Nem adja fel, hanem azon dolgozik, hogy gyermekei megtérjenek a zúgolódásból, kitisztuljon látásuk, és minden nehézség között bízzanak benne, tudják, hogy tőle kaptak életet. És még ha ez az élet nincs is küzdelmek, hiányok, fájdalmak nélkül, soha ne vágyjunk vissza oda, ahonnan az Úr kihívott és kiszabadított. Hidd el, hogy vele minden újjá lett, és ha a pusztai vándorlás néha keményebbnek is tűnik a rabszolgasorsnál, ez az élet az, amelyet az Úrtól kaptál, és amelyben be fog érni az ő tökéletes akarata.
Isten hűsége jeleként estére fürjek szálltak a nép közé, és ellepték a tábort, reggelre pedig megismerték a mannát, amivel az Úr csodálatosan táplálta népét a pusztában. Istennek eme hűséges cselekedete azonban sokszáz év múlva így nyer említést Jézus ajkáról: „Atyáitok a mannát ették a pusztában, mégis meghaltak. De ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le, hogy aki eszik belőle, meg ne haljon: Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem.” Ámen!

A történet kezdő szava „ezután”, fontos és hangsúlyos. Mi után? Az előző sorban győzelmi éneket olvasunk: „Énekeljetek az Úrnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett!” (Ex. 15.21) Nemrég ült örömünnepet Izrael az Egyiptomból való szabadulás felett. Hiába jött a fáraó az Egyiptomot maga mögött hagyó nép után, hiába vonultatta fel a kor legerősebb hadseregét, hiába tűnt reménytelennek Izrael helyzete: Isten teljes szabadulást szerzett az ellenség felett. A Vörös tenger kettényílt, Isten népe Mózes vezetésével átvonult rajta, az elenség seregei pedig odavesztek a tenger hullámai közt. Meghalt az ellenség, végleges a szabadság, Izrael gyermekei énekelnek, ujjonganak, táncolnak; valami új kezdődött az életükben.
De nem lehet végestelen végig csak ünnepelni, magasztaló énekeket énekelni, eufórikus örömben táncot járni. Az ünnep napjai elmúlnak. Mi következik ezután? Mit történik a megszabadított néppel? Milyen az ajándékba kapott új élet? Hogyan alakul a megszabadult nép és a szabadító Isten kapcsolata? Melyek az első lépések a szabadságban? Ezen kérdések nyomán keressük Isten üzenetét a ma olvasott részben.
I. A kellemetlen meglepetés: hiány a szabadságban
Nagy lendülettel indulhatott Isten népe a Vörös tenger partjáról új hazájuk felé. Még fülükben zeng a hálaének, még szemeik előtt van, hogyan táncoltak, doboltak Mirjám és az asszonyok. A nagy örvendezés erőt adott nekik; ezzel az erővel vágtak neki a pusztának, azaz a sivatagnak. Telve voltak lelkesedéssel, bizakodással: hatalmas dolgott tett velünk az Úr!
Első nap estig azonban nem találtak vizet. Másnap reggel fáradtan, szomjasan ébredtek, de reménységgel vágtak neki az útnak. Isten vezeti őket, gondoskodni fog a szükségeikről. Estére azonban kezdtek elcsigázódni, reménységük kezdett kétségbeesésbe fordulni. A férfiak némán ültek asszonyaik, gyermekeik mellett, azon gondolkodva, hogy mi lesz ezután. A harmadik nap a kimerült csapat folytatta a vándorlást Súr pusztájában. Egyre több panasz, egyre hangosabb zúgolódás hallatszott. Egymással is egyre gyakrabban kaptak össze; mindenki feszült és ideges volt. Majd Márához érve végre csillogó vízfelszínt láttak. Hangos örömujjongással vetették rá magukat azok, akiknek még a legtöbb erejük volt. De hamar kiderült, hogy a víz ihatatlan, keserű, rossz víz. A reménység odaveszett. “Ekkor zúgolódni kezdett a nép Mózes ellen, és ezt mondta: Mit igyunk?” Ez lenne a szabadság? Ezt készítette számunkra Isten? Ezért mentett ki a Fáraó hatalmából? Ez a tejjel-mézzel folyó Kánaán? A szabadulás után egy Isten háta mögötti pusztaságba kereültünk?
Hogyan lehet az, hogy aki a szabadulás énekét zengte, aki megtapasztalta Isten közelségét, aki Isten uralmának teret adott életében, az utána hiányt szenved? Hogyan lehetséges, hogy megtértél, Istenhez fordultál, de otthon nem hogy könnyebb nem lett, de még nehezebbé vált a helyzeted? Nem a békesség időszaka köszöntött be, hanem csak fokozódott a feszültség? Hogyan lehetséges, hogy amióta Istenre bíztad magadat, és kezébe tetted dolgaidat, egyre inkább csak kudarcok, sikertelenségek érnek az iskolában? Nem jön össze egy vizsga, a felvételi, egy dolgozat… Hogyan lehetséges, hogy bár Jézus Krisztus kihozott a sötétségből, a pusztulásból, de annyi minden hiányzik, annyi minden fájdalmas még ma is?
A kérdések valóságosak és jogosak, mind Izrael, mind a mi esetünkben. Az ünneplés után, amikor az ember látta az ellenséget elveszni, az életét megnyomorító erőket semmissé lenni, úgy véli, hogy minden az övé. A gonosz végleg legyőzetett, a nyomorúság eltöröltetett, hiány nem lesz többé. Hiszen ha Isten legyőzte a Fáraót, aki élet-halál ura volt Egyiptomban, mi neki az a kis víz? Ha uralmat vett a legnagyobb ellenségen, akkor mi az, ami még probléma lehet neki? Szinte magától értetődőnek vesszük, hogy minden megadatik. A szabadságban, amit Isten szerzett, semmiben sem lehet hiány, gondoljuk. Minden kerek és egész kell hogy legyen. De kiderül, hogy nincs víz, három napig nincs mit inni. Kiderül, hogy nem oldódott meg minden konfliktus, csak azért, mert megtértél, nem lett mindenki kedves hozzád, sőt, te se lettél hibátlanná. A szabadság első lépései a kellemetlen meglepetés közepette történnek. Isten nem úgy van jelen, amint az ünneplésben gondoltad. A hiány - a fájdalom, a kudarc, a nyomorúság - még nem töröltetett el. Isten jelen van, a szabadság valóságos, de másképpen, mint Izrael hitte. Hogy hogyan másképpen, az kiderül a folytatásból…
II. Szabadulás és rendelkezések
Mózes “…az Úrhoz kiáltott segítségért, és az Úr mutatott neki egy fát. Azt dobta bele a vízbe, és édessé vált a víz.” Nagyon tömör, sőt, szűkszavú ez a leírás, amely arra mutat, hogy bár a nép panaszkodik (és nem Istenhez kiált), az Úr mégis közbeavatkozik, és szabadulást hoz. Ugyanakkor mintha itt mégsem Istennek a vezetésén, közbeavatkozásán, csodáján lenne a hangsúly. Isten csak annyit tett, hogy Mózes szeme megakadt egy fán, ami a vízbe dobva gyógyulást hozott a rossz víznek. Legyen itt szó csodáról, vagy valamilyen természetes folyamatról, az, hogy a keserű víz édes lett Márában, mintha mellékes lenne. Mert ugyaneben a versben olvassuk a következőket: “Ott adott a népnek rendelkezéseket és törtvényeket, ott tette próbára őket.” Majd ezt a gondolatot folytatja a szentíró: “Ha engedelmesen hallgatsz Istenednek, az Úrnak szavára, és azt teszed, amit ő helyesnek tart, figyelsz parancsolataira, és megtartod minden rendelkezését, akkor nem bocsátok rád egyet sem azok közül a bajok közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam.” Mintha az Istentől való rendelkezések sokkal fontosabbak lennének itt, mint a víz meggyógyulása.
Ha hallgatsz, ha azt teszed, ha figyelsz, ha megtartod – akkor nem sújtalak az egyiptomi csapásokkal? Isten a szabadságban rendelkezéseket, törvényeket ad? Sőt, még attól semi riad vissza, hogy fenyegessen? Ezt ismerjük mi szabadságnak? Így fogjuk fel mi a szabad életet? Ha engedelmeskedsz, nem lesz baj… Valahogy más hang ez, mint amit mi a szabad élethez kapcsolunk. Hiszen ez éppen az a hang, amely miatt sokan kritikusak az egyházzal kapcsolatban, amely miatt sokan távol tartják magukat a keresztyénségtől.
A kérdés, hogy mire szabadította meg Isten Izraelt? Mit ünnepelt, amikor táncolva dicsőítették Istent? Mi Isten helye az új életben? Ki ez az nép Istenre nézve? Isten elvégezte a dolgát, és most már mindenki megy, amerre lát? – Nem, Isten a maga számára szabadította meg a népet. A Fáraó, az elnyomás, a halál hatalmát öszetörte, de nem azért, hogy onnantól mindenki azt tegye, amit akar, hanem azért, hogy a megszabadítottak őt szolgálják. “Csöbőrből vödörbe” – mondhatod, és ez az igazság egyik oldala. Isten a maga számára szabadított meg minket, hogy ne a káosz, a pusztulás, a bűn uralma alatt éljünk, hanem az ő uralma alatt. Egyik uralomból a másikba, egyik fennhatóság alól a másik alá. A szabadság nem az, hogy most már a magam ura vagyok, hanem az, hogy az élet Urához tartozom. Ő pedig rendelkezéseket ad, figyelmet, azok megtartását követeli, hogy helyes mederbe terelje az életet.
Ezzel is meg kell bírkózni a szabad életben tett első lépések közepette. Mert szeretnénk mi egy olyan Istent, aki ha kell, elérhető; hogy segítsen, vigasztaljon, szeretetével simogasson. De vajon készek vagyunk-e azt elfogadni, hogy ez az Isten engedelmességre, tiszta, megújult életre, törvényének betartására hív?
Hogy engedelmesség és szeretet, ill. szabadság hogyan tartoznak össze, elénk adják Jézus szavai. „Ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket: maradjatok meg az én szeretetemben.” Minden azzal kezdődik, hogy Jézus szeret minket (ezért is szabadított meg halála és feltámadása által). Hogyan lehet ebben a szeretetben (az átélése feletti ünneplés, magasztalás után) megmaradni? Hogyan állunk meg abban a szabadságban, amit szerzett nekünk? „Ha parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben, ahogyan én mindig megtartottam az én Atyám parancsolatait.” Meglepő fordulat: megmaradni a szeretetben – parancsolatai megtartása által? Hát nem két ellentétes dologról van itt szó? Nem! Az engedelmesség Jézusnak nem fogcsikorgatással történik („nem akarom, de nem tehetek mást”). Nem is félelemből vagy rossz lelkiismeretből tartjuk meg parancsolatait („Mi történik velem, ha nem engedelmeskedem?”). Hanem azért, mert szeret. Szeret, ezért hiszem, hogy jót akar. Bízom benne, hogy tudja mi a jó, hogy rendelkezései az új, a szabad életben irányt mutatnak, hogy ne tévedjek el. És ezért azt választom, amit ő mond. Az engedelmesség mindig bizalom kérdése. Ezért mondja a szentíró Márával kapcsolatban: „Ott tette próbára őket.” Isten parancsa megpróbál, hogy bízol-e benne, vagy nem? Szereted-e őt, vagy nem?
Tényleg szabadságra vezet mindez? „Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljessé legyen.” Jézus maga is azt tette, amire minket hív, és örömöt talált az Atyának való engedelmességben. Nem hiány-nélküliséget!, nem mentességet a küzdelemtől, a szenvedéstől, de örömöt. És ezt az örömöt akarja beleplántálni a te szívedbe is. A szabadság második lépéseként tehát azt kell elfogadni, hogy Isten engedelmes életre hív. Rendelkezéseit, törvényeit semmilyen magyarázattal, érzéssel, körülménnyel nem írhatjuk felül. Szabadságban megmaradni, örömben járni éppen ezeken belül lehet.
III. Isten, a gyógyító
Láttuk, hogy miután Isten a rendelkezések betartására szólítja fel népét, azt is mondja, hogy „akkor nem bocsájtok rád egyet sem azok közül a bajok közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam.” Nem fenyegetés ez, hanem egy nagyon egyszerű és érthető kijelentés: ha nem az általam kijelölt mederben élitek az életet, bajba fogtok kerülni, sebek fognak érni titeket, össze fogjátok törni magatokat. Biztonság és élet ezeken a korlátokon belül van. Majd hozzáteszi: „Mert én, az Úr, vagyok a te gyógyítód.”
Izrael Máránál sebet kapott. Panaszkodik, türelmetlen, hitetlen. Nem messze van már Élim, ahol „tizenkét vízforrás volt és hetven pálmafa”. Gyönyörű sivatagi oázis, vízbőség, annak jeleként, hogy Isten tudta mit cselekszik, nem feledkezett meg róluk. A pusztában meg kell tanulni nélkülözni, fel kell ismerni, hogy még nincs minden kész – de Isten nem feledkezik meg népéről. Ők azonban ezt nem bírták kivárni, zúgolódtak, Isten ellen fordultak, és ezért – megsebződtek. De nem utoljára. Fog még Isten népe súlyos sebeket kapni. Megpróbálja őket Isten számtalanszor, és kudarcot vallanak még - nem egyszer. Hányszor és hányszor találjuk magunkat úgy, mint akik nem bíztak benne – ezért saját fejük után mentek. Tudtuk, mit kíván tőlünk Isten törvénye, de mi mást választottunk.
            Nem bíztál benne – és ezért megbocsájtás helyett még ma is tartod a haragot, szívedbe zárva a sérelmet…
            Nem bíztál benne a társra nézve – törvénytelen kapcsolatba sodródtál bele – mennyi fájdalom és seb!
            Nem bíztál benne -  és elhatározásod ellenére nem adtad oda Isten ügyére azt, amit odaszántál, a tizededet – és nincs Isten áldása az anyagi dolgaidon…
… és sorolhatnánk. Nem bíztunk, nem engedelmeskedtünk, sebeztünk és megsebződtünk. Mindjárt az út elején kudarcot vallottunk. De megtanulhatjuk a szabadság első lépései között az evangéliumot is: „Én, az Úr, vagyok a te gyógyítód.” Mert ő Jézus Krisztus mérhetetlen áldozata árán bocsánatot és gyógyulást készített számunkra. Nem elítélni, hanem életben tartani, a szabadságban megerősíteni, ha elbuktunk, helyreállítani jött. Így legyünk ma előtte mindannyian, akik még mindig csak az első lépéseket tanulgatjuk a megszabadított életben! ÁMEN!

Izrael száraz lábbal kelt át a Vörös tengeren, a fáraó és serege pedig végleg elveszett. A szabadulás utáni reggelen Isten népe a rettegett ellenség, az egyiptomiak holttestét látja a tenger fövenyén. Az Úr győzelmet aratott, szabadulást készített, Mózes pedig hálaadó, Istent magasztaló énekbe kezd. Ez a dicsőítő ének zárja le azt a nagy történetet, amely Izrael nyomorúságának és szenvedésének leírásával kezdődött. Akkor Isten népe a szolgaság miatt sóhajtozva kiáltott az Úrhoz, panaszát fogalmazta meg a gyászban és elnyomásban, most pedig kirobbanó örömmel dicsőít Mózessel együtt. A panaszos imádságot először Isten szabadítást ígérő szava követte (Mózes elhívása), majd hatalmas tettei (a tíz csapás és a vörös tengeri átkelés), hogy végül minden Isten népének hálaadó és magasztaló énekébe torkolljon. Az exodus, a kivonulás története a gyász felől az örömbe tart, amint az evangélium üzenete is mindig ugyanezt az irányt veszi. Az életünk alapritmusa, hogy Istenhez kiáltunk, aki szabadulást ígér és szerez, hogy végül teljes szívvel imádjuk és szolgáljuk őt. Bár többen vannak közöttünk, akik most inkább várnak a szabadításra, semmint megélték volna azt, a mai napon Isten Igéje Isten dicsőítéséről, magasztalásáról tanít és erre hív bennünket.
I. Miért dicsőíti Izrael Istent?
„Akkor” – olvassuk az ének bevezetőjében. Akkor, amikor átélték Isten nagy szabadítását és látták a fáraót elveszni seregével együtt. Akkor, amikor Isten beavatkozott életükbe, és nem várt módon szabadulást hozott. A dicsőítés Isten cselekedetére adott válaszuk, és ez a legmegfelelőbb válasz. Miért?
Aki átélte Isten szabadítását élete bármely területén is, nem teszi fel a kérdést, hogy vajon Istennek szüksége van-e a mi dicsőítésünkre? Belőle spontán tör fel annak szeretete, imádása, aki nyomorúságában mellé állt, és legyőzte az ellenséget, amely szorongatta őt. Mózes és testvére, Mirjám éneke a kirobbanó öröm hálaéneke. Ebben a spontán magasztalásban először nem mond Mózes semmi újat: „Ő az én Istenem, őt dicsőítem, atyám Istene, őt magasztalom.” Vajon eddig nem így volt? Dehogynem! De akkor mi a jelentősége ezeknek a szavaknak? Miért álljunk Isten elé őt magasztalni, ha csak azt tudjuk mondani, amit máskor is mondunk?
Ha valaki képes újra, szíve mélyéből fakadóan elmondani a régit, az a hit, az odaszánás és az elkötelezettség hangján szól. Amikor Mózes azt énekli, hogy az Úr az ő ereje és éneke, ő az Istene, atyái Istene, és őt dicsőíti és magasztalja, nem mást tesz, mint odaszánja, elkötelezi magát annak az Istennek, akit eddig is szolgált, és ezután is szolgálni fog. Az Úr szabadítására adott válaszaként az ő dicsőítésében megvallja, hogy kizárólag ő az Istene és benne bízik.
Mindenközben azt se tévesszük szem elől, hogy bár Mózes volt egyedül, aki akkor is bízott az Úrban, amikor pusztulásuk bizonyosnak tűnt, a szabadulás után mégsem azzal kezdi, hogy „köszönöm Uram, hogy én nem voltam hitetlen, mint a többiek.” Aki Isten hatalmával találkozik és eléborul, hogy az Úrban gyönyörködjön és őt magasztalja, nevét felemelje, az elfeledkezik magáról. Az Urat látja nagynak és hatalmasnak, az ő tetteit énekli meg, őbenne örvendezik. Nem marad hely semmiféle büszkeségnek, önelégültségnek.
Isten imádásának van azonban egy másik dimenziója is. Aki Istent magasztalja, és ezért felsorolja hatalmas tetteit és szabadítását, az közben másoknak is hirdeti az Urat. Először is azért, mert a bibliai gondolkodásmód szerint Isten magasztalása nem egyéni, hanem közösségi ügy: „ezt az éneket énekelte Mózes Izrael fiaival együtt…”, „Ekkor Mirjám prófétanő, Áron nénje, dobot vett a kezébe, és kivonultak utána az asszonyok mind…” Máskor a zsoltáros az, aki felhívja Isten népét, hogy vele együtt dicsérje az Urat: „Jertek, halljátok ti istenfélők mind, hadd mondjam el, mit tett velem!” (Zsolt. 66.16) Miközben ma megfellebbezhetetlen igazságként jelentik ki emberek, hogy nem kell templomba menni ahhoz, hogy imádkozzanak, nekünk látnunk kell, hogy Isten magasztalása (de ugyanígy segítségül hívása, valamint az egész keresztyén élet) nem egyéni ügy. Nagyon személyes és valóságos kell, hogy legyen – Mózes is saját nevében szólítja meg Istent – de nem igaz, hogy másra nem tartozik. Isten népe együtt magasztalja az Urat szabadításáért.
Ez a magasztalás azonban még ezen is túlmutat, nem csak Isten népe, hanem minden népek és nemzetek kell, hogy hallják azt: „Magasztallak, Uram, a népek közt, zsoltárt zengek rólad a nemzetek közt.” (Zsolt. 57.11) Mózes énekében olvassuk, hogy „Népek hallják [az Úr tetteit], s megremegnek.” Bár Mózes az Úrnak énekel, mivel ezt nyilvánosan teszi, Isten nagy tetteinek híre eljut mindenkihez, azokhoz is, akik nem az övéi.
Isten népének, a keresztyén közösségnek a megkülönböztető jellemzője, hogy Isten dicséretének közössége. Ebben különbözünk minden más közösségtől, amelyek körülöttünk élnek ill. amelyeknek tagjai vagyunk. A dicséret, a magasztalás teljességgel hiányzik a modern társadalomból. A tisztelet, az a hozzáállás, ami valami nála nagyobbra és jobbra csodálattal és szeretettel tekint szinte szégyellnivaló világunkban. Kivéve akkor, ha pop- és rocksztárokról, médiaszemélyiségekről, híres sportolókról van szó. Értük lehet lelkesedni, jelenlétükben nem illetlen akár még önkívületi állapotba is kerülni. A keresztyén gyülekezet azonban olyan közösségként találkozik, amely elismeri, hogy Isten határtalan jóságából és kegyelméből él. Ennek átéléséből, ennek öröméből fakad a misszió. Amint Isten magasztaljuk istentiszteleteinken, ha az őszinte, igaz és szenvedélyes, mindazok, akik még nem találkoztak az Úrral, de keresik őt, megéreznek valamit jelenlétéből. Furcsa kimondani, de vonzza őket Istennek a magasztalása. Megismerik, hogy ki az az Úr, és mi mindent cselekedett népe életében.
II. Hogyan dicsőíti Izrael Istent?
Mózes és Mirjám éneke alapján figyeljük meg Izrael dicséretének némely sajátosságát!
Az első megjegyzés az, hogy Mózes nem légüres térben, hanem konkrétan átélt, valóságosan megélt szabadulás következtében magasztalja az Urat, és ezt elmondja énekében is. A 4. vers egyértelműen szól: „A fáraó szekereit és hadát tengerbe vetette, válogatott harcosai a Vörös-tengerbe fúltak.” Később ezt még elmélyíti azzal, hogy feleleveníti a fáraó szavait, dramatizálja az ellenség büszke magabiztosságát: „Üldözöm, elérem! – mondta az ellenség. Zsákmányt osztok, bosszúm töltöm rajtuk. Kirántom kardomat, kezem kiirtja őket.” Megképzi az ellenség szavait, amelyek akkor az egyiptomiak félelmetes erejét hordozták. Mindez azonban a szabadulás után, a dicsőítésben irónikussá válik: lássátok, mi lett abból, aki így dicsekedett. Az iróniát elmélyíti a következő vers is: „Ráfújtál szeleddel, a tenger elborította őket.” A bosszút lihegő, fegyveres ellenségre csak ráfúj az Úr, és az semmivé lesz. Az ellenség fogadkozik, esküdözik, fenyegetőzik, kardot ránt – az Úr meg csak kibocsátja leheletét. A szabadulás nem általános, hanem konkrét.
Ezen a ponton szükséges megállnunk és elgondolkoznunk. A szabadulás nem azonos az általános hitvallással. Mózes nem azt mondja valahol Egyiptomban, hogy Isten szabadító, hanem azt, hogy megszabadított engem az Úr. Neked sem elégséges, ha csak annyit tudsz mondani, hogy Jézus Krisztus szabadító, de azt nem tudod elmondani, hogy miből szabadított meg téged az Úr. Dicsőítés csak Isten szabadító munkájának megismeréséből fakad, a szabadítás pedig mindig konkrét. Lehet ez annak megvallása, hogy Jézus megszabadított a hiábavaló, üres életedből, valamilyen szenvedélyből vagy bűnből, testi-lelki nyomorúságból, megoldhatatlan konfliktushelyzetből, stb. De ha nincs semmi, amit néven tudsz nevezni, hogy az Úr megszabadított téged, akkor valószínű, hogy dicsőíteni, magasztalni sem tudod őt igaz szívből. A szabadítás, és ezért a dicsőítés is, konkrét.
A második megjegyzés, hogy Mózes hálaadó éneke konkrét volta ellenére túlmutat az egyszeri történeti eseményen. Mert amit megénekel, az nem csak egyszer, ott és akkor igaz, hanem újra és újra. Mózes éneke, „Erőm és énekem az Úr, mert megszabadított engem”, megjelenik máskor is az Ószövetségben (Zsolt. 118.14, Ézs. 11.2). A szavak ugyanazok, a helyzet más. Az ellenség szétszórása, a tenger, mint a káoszt megjelenítő erők jelképe, az Úr, aki felemelt jobbjával harcol – mind mind olyan témák, amelyek túlmutatnak ez egyszeri szabadításon. A dicsőítésben, meghirdetve mindenkinek, hogy mit tett az Úr, túllépünk a konkrét helyen és időn. Istennek nemcsak egyszeri, történeti, hanem örök, kozmikus győzelmét valljuk meg. Hasonlóan ahhoz, hogy Jézus Krisztus feltámadása nemcsak Jézus korabeli ellenfeleinek a legyőzését jelentette (hiszen nyilvánvaló vereség volt ez azoknak, akik keresztre juttatták), de kozmikus győzelmet a bűn, a halál és a Sátán erői felett. Ezért írja a Jelenések könyve, hogy amikor legyőzettetik a fenevad, az üvegtenger mellett éneklik „Mózesnek, az Isten szolgájának énekét és a Bárány énekét.” A szabadító Isten dicsőítése és magasztalása minden kort átfog, hogy minden nyelvből és népből magasztalják őt. Ezért amikor őt magasztaljuk, részesei vagyunk mindazok énekének, akik előttünk dicsőítettek, és akik majd utánunk jönnek. Az Úr a mi szabadítónk – minden helyzetben! „Az Úr uralkodik örökkön örökké!”
A harmadik sajátossága Mózes és Mirjám énekének, Isten dicséretének, hogy művészi jellegű: költői, zenével gazdagított, és szenvedélyes, odaszánt.
Figyeljük meg Mózes szóhasználatát! Nemcsak az a fontos, amit elmond, hanem az is, ahogyan ezt teszi. Képletesen festi le Egyiptom pusztulását a tengerben, ill. a környező népek reakcióját. Pl.: „kőként merültek a tengerbe”, „elmerültek, mint ólom a hatalmas vízben”, „néma kővé válnak”. Az imádkozó maga előtt látja az ellenséget, mint egy élettelen követ, amely dermedten, tehetetlenül hull alá a mélységbe. Ez lett a nemrég még oly életerős ellenségből. Hasonlóan költőien sokszínű, amint a népek reakcióját fogalmazza meg az ének: „megremegnek, fájdalomban vonaglanak”, „megzavarodnak…”, „hatalmasait rettegés fogja el, kétségbe esik”, „rettentő félelem szakad rájuk”. Az ismétlés és a nyelvi gazdagság mind az Istent dicsérő nép képzeletét termékenyítik meg. A költészet szerepe az, hogy a meggazdagított, termékennyé lett képzelet el tudja hinni, maga elé tudja álmodni az Isten által készített szabadságot. Elmondhatná Mózes mondanivalóját rövidebben és egyszerűbben is, de az Isten dicsőítése ennél többről szól. Többet érdemel a szabadító, mint ahogy többre van szüksége a dicséretet éneklőnek is.
A másik művészi sajátosság a zene. Bár Mózes énekénél nincs erre utalás (amint az oly nyilvánvaló, pl. a zsoltárokban), de Mirjám és az asszonyok dobolnak és körtáncot járnak. Ebben a helyzetben a zene erőt, lendületet, az öröm és dicsőítés egy újabb kifejezési módját nyújtja. A szóval együtt tere van Isten magasztalásában, bevonva az érzelmeket, sőt, megmozgatva még a testet is. Azt látjuk, hogy Izrael dicsőítésében az egész ember részt vesz, testestül-lelkestül örvendeznek az Úr előtt.
Végül hadd mutassak rá mindebben az odaszántságra, a szenvedélyességre. Nem kell bizonygatni, hogy Mózes, Mirjám és Izrael fiai valamint leányai teljes szívvel részt vettek Isten magasztalásában. Nem maradtak udvariasan kívül, nem próbáltak valamiféle biztos távolságot tartani, nem rideg racionalitással jöttek az Úr elé. A hiteles művészet mindig együtt jár azzal, hogy az alkotó maga is benne van az alkotásban, önmagát adja. Nem más valakit, nem azt, amit kapni szeretne a közönség, nem azt, ami eladható, hanem azt, ami a szívén van, sőt, önmaga szívét adja. Ha nem így teszi, hamar megérezzük, és hiteltelenné válik alkotás és alkotó egyaránt. Professzionális lehet, de mégis lelketlen és üres. Ennek az üres lelketlenségnek, kívülmaradásnak az ellentéte a szenvedélyesség, az odaszántság. Aki az Urat magasztalja, az egész valóját kell, hogy adja. Szívéből, annak is teljességéből szóljon, mert ha nem így teszi, hamisan cseng éneke és imádata.
Kérjük és engedjük hát, hogy kiárassza ránk az Úr magasztalásának, dicséretének Lelkét, hogy együtt leborulva előtte zengjük a szabadító nagy nevét, énekeljük Mózes énekét! Ámen!

Az Egyiptomból való kivonulással úgy tűnt, Izrael végleg maga mögött hagyta a fáraó halálos uralmát, vége a szolgaságnak és új élet kezdődött. A szabadság zálogaként Isten a páska törvényével gondoskodott arról, hogy népe soha ne felejtse el, hogyan szabadította meg őket a rabszolgasorsból. Nyilvánvaló hát, hogy végleges, egyszer és mindenkorra szóló szabadulást élt át Isten népe. A rendelkezésekkel Isten megerősíti őket abban, hogy új élet, új lehetőségek, új reménység áll előttük.
És egyszercsak minden megváltozik. A legyőzöttnek hitt fáraó új erővel jelenik meg, hogy végső csapást mérjen azokra, akik eddig őt szolgálták, most pedig az Urat kívánják szolgálni. Izraelnek azzal kell szembenéznie, hogy kinek van erősebb karja? A fáraónak vagy az Úrnak, aki megszabadította őket? Ki fog győztesen kikerülni ebből a küzdelemből? A válasz egyértelmű számunkra, akik több ezer évvel az események után olvassuk a Vörös tengeri átkelés történetét. Izrael számára azonban ez a hitnek, a bizalomnak újabb próbája lesz. Hasonlóan ahhoz, amikor – bár szánkkal megvalljuk, hogy Isten a szabadító, és át is éltük ezt már számtalanszor – mégis félelem és aggodalom vesz erőt rajtunk, amikor nem várt módon lehetetlen helyzetbe kerülünk. Ilyenkor egészen másképpen vetődik fel a kérdés: Kinek van erősebb karja? Ki fog győzni ebben a helyzetben? Isten, vagy pedig az elnyomás, a káosz, a bűn, a gonosz?
I: A legyőzöttnek hitt ellenség feltámad
A kivonulás után Isten vezeti Izraelt. Nappal felhőoszlopban, éjjel tűzoszlopban jár előttük az úton. A felhő és a tűz Isten jelenlétének ószövetségi jelképei. A nemrég szabadult nép egészen valóságosan éli meg, hogy a mindenható Isten jelen van életükben. Nincs olyan pillanat, hogy ne nézhetnének fel és ne látnák, hogy kihez tartoznak, kinek kezében van az életük. Maguk mögött hagyták az ismertet, még ha nyomorúságos élet is volt az, és előttük az ismeretlen. De nem egyedül menetelnek az ismeretlen felé, az Úr áll az élen. Még azt is olvassuk, hogy Istennek stratégiája van arra nézve, merre vezeti népét: „nem vezette Isten őket a filiszteusok országa felé, bár az közel volt, mert úgy gondolta Isten, hogy hátha megbánja a nép a dolgot, ha harcot lát, és visszatér Egyiptomba.”
És egyszercsak megjelenik a fáraó. Nyomasztó, hihetetlen, értelmezhetetlen - de mégis valóság. A fáraó, aki látszólag végzetes csapást szenvedett el azzal, hogy egész Egyiptomban elpusztultak az elsőszülöttek, aki a csapás súlya alatt kikergette Izraelt Egyiptomból, most hatalma teljében támad fel. Megbánta, hogy elengedte a jól jövedelmező rabszolgákat a munkából és minden erejével felvonul ellenük. Az Egyiptomból sietve kivonuló, de bizonyára nagy reményekkel bíró és ékszerekkel gazdagon megajándékozott nép most üldözötté lett. Ellenállásról, harcról, önmaguk megvédéséről szó sem lehet. „Az egyiptomiak tehát üldözték őket – a fáraó minden lova, harci kocsija, lovasa és hadereje – és utolérték őket, amikor a tenger mellett táboroztak Pí-Hahirótnál, Baal-Cáfonnal szemben.” Előttük a tenger, mellettük átjárhatatlan hegyek, mögöttük a kor katonai szuperhatalma, amely teljes fegyverarzenálját bevetve támad rájuk. Úgy mészárolja le őket, ahogy akarja. Úgy tűnik, hogy a fáraó most mindenért bosszút áll. Úgy tűnik, itt van mindennek a vége. Be vannak kerítve, nincs menekvés. Eddig tartott Isten ereje. Miért hozta őket ide? Hibás stratégiát választott? Mit tud most tenni? Mindnyájan elveszünk! Az utolsó szó mégis a fáraóé lesz…
Egy zsidó írásmagyarázó szerint három csoport volt Izraelben. Az egyik elkeseredésében dühöngve azt mondta: vessük magunkat a tengerbe! A másik csoport abban látta a kiutat, ha visszamennek Egyiptomba, a rabszolgaságba. A harmadik csoport harcolni akart, mégha ez a harc reménytelen is. A káosz, a kavarodás óriási Izrael népében. Föltekintenek, látják az egyiptomiakat és nagy félelem fogja el őket. Félelmükben Istenhez kiáltanak segítségért, ugyanakkor Mózest okolják minden miatt: „Nincs talán elég sír Egyiptomban, hogy a pusztába hoztál bennünket meghalni? Mi tettél velünk, miért hoztál ki bennünket Egyiptomból? Nem megmondtuk neked még Egyiptomban, hogy hagyj nekünk békét, hadd szolgáljuk az egyiptomiakat? Mert jobb nekünk, ha az egyiptomiakat szolgáljuk, mint ha a pusztában halunk meg.”
A helyzet rosszabb, mint bármikor korábban. Amikor a legyőzöttnek hitt ellenség támad fel, a ellenség legyőzhetőségébe vetett bizalmunk inog meg. Van, amikor feltámad egy már megharcolt, Isten elé vitt és az ő segítségével magunk mögött hagyott bűn. Egyszercsak újra megjelenik és minden erejével rádtámad. Más esetben egy lelki probléma jelentkezik újra, a kétségbeesés, a félelem, a reménytelenség, a depresszió. „Azt hittem, Isten megszabadított – és mégse?!” – kiált fel elkeseredetten az ember. Hasonlóan elemi erővel jelentkezhet életünkben újra egy fájdalmas emlék, csalódás vagy gyász. Amikor az elnyomás, az életünket szétziláló káosz, mindezek mögött pedig a Sátán erői váratlanul hatalmas lendülettel támadnak ránk, könnyen oda jutunk, ahová Izrael gyermekei. Bekerítve, magunk megvédésére képtelenül, esélytelenül inkább feladnánk az egészet. Vagy a tengerbe vetnénk magunkat (legyen már mindennek vége!), vagy visszatérünk a régi, Isten nélküli életünkbe, vagy elkeseredett harcot vívunk a túlerő ellen. Mindezek az opciók jelen vannak a keresztyén emberek között, de talán a második a leggyakoribb. Amikor úgy érzed, nincs erőd tovább, nem érted, Isten miért engedett ebbe a helyzetbe, és azt gondolod, hogy feladod a benne való hitet, a gyülekezethez tartozást, a keresztyén életet. Ha Istennek csak eddig tartott az ereje, akkor megpróbálod magad, nélküle.
Izrael elkeseredettségében visszakívánkozik Egyiptomba, a fáraó szolgálatába. Hiába azonban lázadásuk és elégedetlenségük Mózes iránt, a helyzet nem változik meg. A fáraó és csapatai közelednek, Izrael fiai látják ezt és rettegnek.
II. Isten harcol népéért: maradjatok veszteg!
Bár Izrael a fáraó harci kocsijait, lovait és katonáit látja és fél, nem látja azt, amit Isten cselekszik: „Én pedig megkeményítem a fáraó szívét, hogy üldözőbe vegye őket, és megmutatom dicsőségemet a fáraón és egész haderején. Akkor megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Úr”. Talán Izrael azt gondolja, Isten rossz stratégiát választott, úgy érzi, lehetetlen helyzetbe került, de a valóság az, hogy Isten irányítja az eseményeket. Nem véletlenül vezette őket úgy, hogy a fáraó azt gondolja, Izrael eltévedt a pusztában. És míg Izrael valóban bekeríttetik és semmit sem tehet a megmeneküléséért, Isten cselekszik. Erre mutatnak Mózes szavai: „Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg ma az Úr benneteket! Mert ahogyan ma látjátok az egyiptomiakat, úgy soha többé nem fogjátok látni őket. Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!” Hogyan harcol az Úr?
Először is azt olvassuk, hogy a mindeddig Izrael előtt haladó felhőoszlop a nép mögé áll, Egyiptom és az üldözöttek közé, és ezen az éjszakán nem világít. Sűrű sötétség akadályozza a fáraót és védelmezi Izraelt.
Ezután Mózes kinyújtja kezét a tenger felé, és „…az Úr … egész éjjel visszafelé hajtotta a tengert erős keleti széllel, és szárazzá tette a tengert, úgy hogy a víz kettévált. Izrael fiai szárazon mentek be a tenger közepébe…” Amint az egyiptomi csapásokkal kapcsolatban is megjegyeztük, hibás lenne természeti jelenségeket keresni Isten e tette megyarázatánál. Nem természeti jelenségről, hanem a teremtő és szabadító Isten tettéről van szó, és erre utal a leírás nyelvezete is. A teremtéskor Isten Lelke az, aki rendet hoz elő a káoszban (1Móz. 1.2). A „szél” szó azonos a „lélek” szóval, a víz, a tenger pedig gyakran a káosz erőinek jelképe a Bibliában. Ezért miközben azt olvassuk, hogy az Úr erős széllel hajtja a tengert – azt is halljuk, hogy az Úr Lelke erejével szembeszáll a káosz erőivel, amint tette ezt a teremtés hajnalán is. Hasonlóképpen, amikor a víz kettéválik, és megjelenik a szárazföld, a Bibliát olvasó ember emlékszik arra, hogy az Úr szavára gyűltek a vizek egy helyre, hogy meglássék a száraz (1.Móz. 1.9). A teremtő Úr cselekszik, harcol népéért, utat nyit számukra ott, ahol nincs út.
Izraelnek be kell mennie a Vörös tenger közepébe. A sötétségben nem látnak mást, csak azt tudják, hogy Isten vezeti őket. Nincs lehetőségük mérlegelni, Istent felülbírálni, okoskodni. Vagy elindulnak, vagy elpusztulnak. Eljön majd a reggel, amikor újra látnak, de miközben a szabadulás történik, csak az Úrban bízhatnak. Gyakran a sötétségben kell őt követnünk, nem látunk előre. Még csak a következő száz métert sem látjuk, hogy vajon ott is falként áll-e a tenger. A megmenekülés, a szabadulás útja mindig a hit és a bizalom útja. Nem azért indulunk el, mert olyan bizonyos, hogy a tenger addig nem csap össze, amíg ott vagyunk, hiszen nem a mi kezünk tartja azt távol, hanem azért, mert hiszünk az Úrban és engedelmeskedünk neki. Lehet, hogy vannak, akik megvárnák a reggelt… de a reggel már túl késő lenne. Ha Isten utat nyitott számunkra a bekerítettségben, induljunk el azon – akkor is, ha nem látunk semmi mást, csak őt!
Az egyiptomiak azonban nem restek, és egész hadseregükkel követik a menekülő népet a tengerbe. Isten azonban újra cselekszik: „… rátekintett az Úr … az egyiptomiak táborára, és megzavarta az egyiptomiak táborát. Akadályozta a harci kocsik kerekeit, és nehezen vonszolták azokat.” Valami súlyos, visszatartó erő fékezi meg a harci kocsik és lovak vágtáját. Sötét van, nem látnak semmit, és egyre kevésbé haladnak. Elakadnak, majd újra indulnak, egyre kimerültebben vonszolják magukat. Összezavarodnak, elbizonytalanodnak, egymás ellen fordulnak. Növekszik a félelem. Hiába a túlerő, a gyilkos indulat, a harci technika, valami nem engedi őket. Nem tudják, nem értik, csak érzik, hogy egy náluk erősebbel állnak szemben, és ez az erősebb nem a fegyvertelen Izrael. Ezért ők mondják ki, ők nevezik néven, amit Izrael gyermekei még nem tudnak megfogalmazni: „Meneküljünk Izrael elől, mert az Úr harcol értük Egyiptom ellen!” Micsoda irónia! Az ellenség már látja azt, amit Isten népe még csak meg sem gondolt! Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!
A menekülés azonban már késő. Amint Izrael átért a tenger túlsó partjára, az Úr parancsolt, Mózes kinyújtotta kezét, a tenger visszatért medrébe, és az egyiptomiak fáraóstul, lovastul és harci kocsistul elvesztek.
III. Feltámadás és új élet
A vereségből hirtelen feltámadott ellenség végleg elveszett. „Így szabadította meg az Úr azon a napon Izraelt Egyiptom hatalmából.” Az eredeti szöveg szerint: „Egyiptom kezéből”.
Reggel van, a sötétséget szétoszlatták a felkelő nap sugarai, Izrael újra lát. Újra látja az egyiptomi seregeket, mint a megelőző este is látta – de most holtan, a tenger partján. Isten harcolt Izraelért. De mást is lát Isten népe: „látta Izrael, hogy milyen nagy hatalommal bánt el az Úr Egyiptommal…” Az eredeti szöveg szerint: „látta Izrael a hatalmas kezet, amellyel cselekedett az Úr Egyiptommal.” Látták, hogy Isten karja erősebb, mint a fáraóé.
Izrael nemcsak lát, hanem újra fél. Előző este a közeledő seregeket látta és félt, most a holtakat látja, Isten hatalmát látja, ezért „félni kezdte a nép az Urat”. Tisztelettel borulnak le az előtt, aki harcolt értük, zúgolódó, kesergő, szabadítását könnyen megvető, a szolgaságba visszavágyó népéért. Hogyne félnék ezt az Urat, hogyne borulnának le előtte, hogy ne hinnének benne.
Azon a reggelen mindent másképpen láttak, mint néhány órával azelőtt. Mást láttak, mást féltek, mást hittek. Isten harcolt a népért, akik a vízen keresztül menekültek meg. A Vörös tengeri szabadulást megénekelték a zsoltárokban, megemlékeztek róla újra és újra. A későbbiekben mégsem látták mindig az Úr erős karját, és mégsem mindig csak őt félték. Sokszor viselkedtek még úgy, mintha ez a reggel sohasem virradt volna meg rájuk. Ezért írja Pál apostol mindannyiunknak: „Mindez pedig példaképpen történt velük, figyelmeztetésül íratott meg nekünk, akik az utolsó időben élünk.” Hiszen akik a felhő alatt voltak, és a tengeren mentek át, ők a mi atyáink, mondja apostol. Atyáink, hiszen gyakran éppen olyanok vagyunk, mint ők: bekerítettségünkben kétségbeesettek, Isten szabadítását magunktól elvetők. Atyáink, mert ők is a vízen, azaz a halálon keresztül nyerték el az életet, ahogy mi is Jézus Krisztus halála és feltámadása, és az erre mutató keresztség által járunk új életben.
Jézust is körülzárta a fáraó, az ellenség. Úgy tűnt, hogy legyőzi az élet Urát, hogy a káosz, a halál erői maga alá gyűrik őt az éjszaka sötétjében. De Isten nem aludt. A harmadik nap reggelére kiderült, hogy az ő láthatatlan karja mindennél hatalmasabb. És ez a kar, amely Krisztust feltámasztotta a halálból, téged is kihozott a bűn és a kárhozat Egyiptomából, a váratlanul feltámadó ellenség szorításából. Hiszed-e ezt? Amikor nincs menekvés, Isten utat nyit. Amikor az ellenség karja nehezedik rád, az Úr karja megment. Az Úr harcol értetek – ti pedig maradjatok veszteg! Ámen!