Exodus

Isten, amint ígérte, kihozta népét Egyiptomból. A tizedik csapás – minden egyiptomi elsőszülött halála – megtörte a fáraó keménységét, és végül ő kergette ki Izraelt a rabszolgaság földjéről. Az Egyiptomból való szabadulás történetét, amint korábban láttuk, átszövik azok a rendelkezések, amelyek pontosan szabályozzák, hogyan ünnepeljék meg Izrael fiai évről évre a nagy szabadulást. Isten rendelkezik az ún. páskabárány levágásáról, elfogyasztásáról, az étkezést kísérő keserű füvekről, a kovásztalan kenyér ünnepéről, az elsőszülöttek megváltásáról, valamint arról, hogy ki fogyaszthatja el a páskavacsorát. Az évezredek óta mindig pontosan megtartott ünnep szerepe nem pusztán az emlékezés. Istennek e rendelkezésekkel nemcsak annyi a célja, hogy Izrael gyermekei sohase felejtsék el, hogy őseiket az Úr szabadította meg a rabszolga élettől. A páska alkalmával a későbbi generációk felidézik, újraélik az Egyiptomból való szabadulást. Újra meg újra átélik, hogy Isten az elnyomásból, a rabságból, a halálból szabadító Isten, és hogy életüket Isten szabadító tettének köszönhetik, ők a szbadulás közössége. Minden páskaünnep liturgiája visszaviszi őket arra a csodálatos éjszakára, közös életük, Istenhez tartozásuk, önazonosságuk kulcsfontosságú eseményeihez.
Izrael szabadulása a mi szabadulásunk is. Jézus Krisztus utolsó vacsorája, amelyen az úrvacsorát szerezte, páskavacsora. Amikor Jézus megünnepli a fáraó halálos uralmából való szabadulást, egy másik szabadításra készül fel. Istennek arra a páskájára, amelyben ő a levágott bárány, akinek vére által a benne hívőket elkerüli a pusztító ítélet. Az úrvacsora számunkra, Jézus követői számára, a páska helyébe lép. Elmélyíti, kiterjeszti, átértelmezi azt. Mi is a szabadulást ünnepeljük, a Sátán, a bűn és halál erőiből való szabadulást a megfeszített és feltámadott Jézus által. És éppen ezért tehetjük fel a kérdést: mit tanítanak a páskával összefüggő rendelkezések nekünk, Jézus követőinek?
I. Ki vehet benne részt? Befogadás és kívülmaradás
Ki vehet részt a páskában, ki fogyaszthatja el a szent vacsorát? Olyan világban élünk, amelyben újra és újra azt halljuk, hogy az egyik legfontosabb érték a nyitottság. Valakinek valamiből való kizárása cseppet sem szalonképes dolog. A befogadás, idegen szóval az inkluzivitás mindennél fontosabb. Az angol nyelvű teológiai írásokban Istent nem lehet a hímnemű személyes névmással illetni („He”), nem illik Atyának szólítani, mert ez a nőkre nézve exkluzív, kizáró jellegű - mondják. A kisebbségek befogadása mellett, ill. a negatív megkülönböztetésük ellen hatalmas – néha átlátszóan önérdekű – kampány folyik. A Háttértársaság a Melegekért beperelte a Károli Gáspár Református Egyetemet, mert az intézmény elfogadhatatlannak nevezte homoszexuális lelkészek szolgálatát, ill. azt közölte, hogy homoszexualitásukat nyíltan vállaló tanulók nem lehetnek az iskola tagjai. A bíróság a felperesnek nem adott igazat. Mindezt annak illusztrálása végett mondom, hogy mennyire erős ma mindazoknak a hangja, akik bármiféle kizárás, megkülönböztetés ellen emelik fel szavukat. Azt is ki kell mondani, hogy sokszor mindez jogos meglátás, más alkalmakkal azonban egy mást figyelembe nem vévő és el nem ismerő ideológia hangja.
Ki vehet részt a páskavacsorában? Kit fogad be Isten népe a számára leglényegibb, legközpontibb, legszentebb eseménybe, és kit zár ki abból? A fentiek fényében kizárhat-e bárkit is? A kérdés már Egyiptomban felvetődik, hiszen sok „keverék nép” (12.38) is úton volt Izraellel a kivonulás napján, de az is nyilvánvaló, hogy itt későbbi korokra, más környező népekre is tekintettel van az ige. Az Úr rendelkezései a következőket adják elénk: idegen, körülmetéletlen, zsellér és napszámos nem ehet belőle. Olyanokról van szó, akik együtt élnek Izrael közösségével, de nem részesei Izrael hitének. Ugyanakkor a pénzen vásárolt szolga és a jövevény (akik szintén idegenek!) ehetnek a páskából, ha körül vannak metélve. Mi ez a diszkrimináció? – kérdezheti ma valaki. Miért ez az akadékoskodás, miért vannak egyesek kitiltva, mások befogadva?
Fontos, hogy lássuk, hogy senki sincs kizárva pusztán azért, mert nem Izrael népében született. Isten azért választotta ki Izraelt, hogy benne minden népeket megáldjon. Ugyanakkor senki sem lehet részese a páskának, csak azért, mert ugyanott él. Azok vehetnek részt a páska ünnepében, akik megvallják hitüket a páska Istenében. A többiek meghívást kapnak arra, hogy csatlakozzanak a közösséghez. A kulcs a körülmetélkedés, azaz az Istennel való szövetség jelének a felvétele. Isten népe kész tagjai közé fogadni azokat, akik azonosulnak hitükkel. Egy idegen rabszolga is tagjává lehet Isten népének!
Ez a gondolat hasonlóképpen élt Jézus első követői, az őskeresztyének között is. Amint a páska előképe az úrvacsorának, hasonlóképpen a körülmetélkedés is előképe a keresztségnek. Az egyik (a körülmetélkedés és a keresztség) egyszeri esemény, ami az Istennel való szövetségre mutat, míg a másik (a páska ill. az úrvacsora) rendszeresen ismétlődő esemény, amelyben azt valljuk meg, hogy az Úr megtartotta a szövetséget és megszabadította népét. Az első keresztyének életében az istentisztelet két részből állt, az ige és az úrvacsora liturgiájából. Az elsőn részt vettek azok, akik még nem voltak megkeresztelve, de már készültek a nagy eseményre (katechumenátusok), azonban az úrvacsorakor csak azok lehettek jelen, akik már megvallották hitüket Jézus Krisztusban, és magukra vették a szövetség jegyét.Mindez pedig elvezet bennünket a mai napig, és a mi egyházi, gyülekezeti gyakorlatunkig. Sokan keresnek meg úgy bennünket, hogy szeretnék gyermekeiket megkereszteltetni, és nehezményezik, hogy azt kérjük tőlük, vegyenek részt az Alfa kurzuson, ha ezt nem tudják megoldani, az édesanya jöjjön mama-körbe, valamint szívesen látjuk őket istentiszteleten. Elmagyarázzuk, hogy a gyermekek keresztelése a szülők hitvallására nézve történik. Nem zárjuk ki őket a keresztségből, hanem meghívjuk őket, hogy legyenek részesei annak a hitnek, amelynek – Isten kegyelméből –mi is részesei lettünk. Nagy örömünk, hogy többen lettek így „idegenből” az Úr népének tagjaivá, akik megvallották a hitüket a gyülekezet előtt és részesei az Úr asztalának is. Sajnos azonban olyanok is vannak, akik meghívásunknak nem tesznek eleget, és kicsit megbántódva távoznak.
Az úrvacsorai közösség azoké, akik az Úréi. Akik megvallják hitüket Jézus Krisztusban, mint megfeszített és feltámadott Isten Fiában. Ezért hívjuk azokat, akik konfirmáltak, vagy akik más keresztyén egyházakban élnek az úrvacsorával. Ezért hangoznak el a kérdések az úrvacsorai liturgia során, hogy teljesen egyértelművé legyen: azok járulunk az Úr asztalához, akik szeretjük és ismerjük őt. Ez sem elsősorban kizárás, hiszen mindig jelen van benne a meghívás: „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdetitek, amíg eljön.” (1Kor.11.26) Az Úr halálának hirdetése minden alkalommal meghívás a benne való hitre, az ebből fakadó ajándékokra.
II. Hogyan ünnepeljünk? A tisztaság fogalma
A második nagy témája az igénkben olvasott rendelkezéseknek a kovásztalan kenyerek ünnepe. „Megemlékezzél erről a napról, amelyen kijöttél Egyiptomból, a szolgaság házából, mert erős kézzel hozott ki benneteket onnan az Úr. Ezért nem szabad kovászosat enni.” A páskabárány elfogyasztása után hét napon át tartott a kovásztalan kenyér ünnepe, amely időszak alatt nemcsak kovászosat fogyasztani volt tilos, de ki kellett takarítani minden kovászt a házból. Milyen jelentőséggel bírt ez Isten népének a páskaünnepén, a szabadulásra való emlékezésben?
Először is, megemlékeztek arról, hogy a kivonulás hirtelen és gyorsan történt. „Az Egyiptomból magukkal hozott tésztából kovásztalan lepényeket sütöttek, hiszen nem volt benne kovász, mivel az Egyiptomiak kergették őket. Nem késlekedhettek tehát, és útravalót sem tudtak készíteni maguknak.” (12.39)
Ugyanakkor, bár közvetve a szabadulás eseményeihez nem kötődött, a kovász szigorú kitakarítása a házból (Izrael közösségéből való kiirtás terhe mellett, 12.19) a tisztaságról és szentségről is beszélt Isten népében. A kovász, ami erjedést okoz, a bűn és a tisztátalanság jelképe lett az istenfélő ember számára. Az utolsó morzsáig való kitakarítása a házból az élet megszentelését, megtisztítását jelképezte.
Ebben az értelemben alkalmazza igénket Pál apostol az Újszövetségben: „Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, már megáldoztatott.” Amint a páskabárány elfogyasztásával kezdődött a kovásztalan kenyerek ünnepe, így a kovász kitakarítása, úgy tisztítsuk meg életünket hiszen Krisztus halála után vagyunk. Mi a kovász? Rosszaság, gonoszság, konkrétabban pedig ezen a helyen Pál apostol a következő bűnökkel szembesíti a gyülekezetet: paráznaság, felfuvalkodás, nyerészkedés, bálványimádás, részegesség, harácsolás. Azt is látnunk kell, hogy az apostol itt elsősorban nem arról beszél, hogy minden egyes keresztyén a saját életében harcoljon a bűn ellen. A kovász kitakarítása a gonosz maguk közül való eltávolítása. Azaz Pál arra hívja szeretett gyülekezete tagjait, hogy azokkal ne éljenek közösségben, akik Jézus követőinek vallván magukat nyilvánvalóan bűnben élnek. És itt visszajutottunk a ki tartozik hozzánk, kit zárunk ki gondolatához. Az apostol nem azoktól óv, akik paráznák, nyerészkedők, rágalmazók, stb. úgy általában, hanem azoktól, akik testvérnek nevezik magukat, és mégis tudatosan és szívüket megkeményítvén Isten akarata ellenében élnek. Őket ki kell zárnia a gyülekezetnek, mert „egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti.” Azaz az egész közösség tisztasága, Isten előtti élete, Isten ügyének a külvilág előtti hitelessége forog kockán. Az úrvacsorai közösség különösen is a gyülekezet önvizsgálatának, bűnbánattartásának, megtisztulásának az ideje. Ünnepeljünk hát így, a „tisztaság és igazság kovásztalanságával”, őszintén Jézus elé jőve, hogy ne legyünk mi, ne legyek én az a kicsiny kovász, amely az egészet megkeleszti. Mert milyen nyilvánvaló, hogy a keserűség, az elégedetlenség, a rágalmazás, de hasonlóképpen a parázna lelkület, és oly sok minden más kórosan terjedhet egy közösség életében. Te, aki a gyülekezet úrvacsorázó közössége tagjaként ünnepled ma a szabadítás Istenét, határozd el magadban, hogy nem adsz teret semmiféle bűn kovászának, hanem – Isten segítségével – kitakarítod azt!
III. Mire terjed ki? Az elsőszülöttek megváltása
A harmadik nagy téma az elsőszülöttek megváltására mutat: „Nekem szentelj minden elsőszülöttet, amely megnyitja anyja méhét; akár ember, akár állat, enyém az.” Izrael sohasem felejtheti el, hogy milyen áron menekült meg. Azt sem felejtheti, hogy őt magát nevezi Isten a saját elsőszülött fiának (4.22) Mindenével az Úré, mindenével az Úrhoz tartozik, és ez nemcsak a páskaünnepben éli meg, hanem minden alkalommal, amikor az élet ajándékának csodájával szembesül. Minden elsőszülött állatot oda kell áldozni az Úrnak. Sőt, még  az ember sem kivétel; az elsőszülött fiú is az Úré. Mivel azonban emberáldozatot az Úr nem követel, ezért meg kell váltani a gyermeket, ami azt jelenti, hogy állatot kellett helyette áldozni (Lsd. Jézus megváltása, Lk. 2.23). Így állandóan jelen van Izrael népében a szabadulás nagy csodája: „És ha majd megkérdezi egykor a fiad, hogy mit jelent ez, akkor mondd el neki: Erős kézzel hozott ki bennünket az Úr Egyiptomból, a szolgaság házából. … megölt az Úr minden elsőszülöttet Egyiptomban … Ezért áldozok véresáldozatul az Úrnak minden hímet, amely megnyitja anyja méhét, és ezért váltok meg minden elsőszülött fiút.” Izrael gyakorolja az Úr rendelkezéseit, a felnővekvő gyermek meg kérdez. Ahányszor csak kérdez, elhangzik a válasz, és felelevenedik a szabadulás nagy története. Télen és nyáron, hónapról hónapra, hétről hétre, napról napra benne élnek Isten szabadításának a valóságában. Az Úr megváltottjai ők. Annyira így van ez, annyira így kell ennek lenni, hogy kétszer is mondja Isten: „Legyen ez jelül a kezeden és emlékeztetőül a homlokodon, hogy az Úr törvénye a szádban legyen. Mert erős kézzel hozott ki az Úr Egyiptomból.” (v.9. vö. v.16). Az isteni ige érdekében (törvénye szádban legyen) még a testre is szükség van; az értelem nem elégséges az emlékezéshez. Ebből alakult ki később az imaszíjak használata a zsidóságban, amelyekre – egyebek mellett – az itt olvasható igék vannak felírva.
De nem ezért kezdtek el valamikor emberek keresztet hordani magukon? Hogy még így is emlékeztessék magukat a Jézus Krisztusra, a szabadításra? Nem ezért hordanak fiatalok „wwdj” (what would Jesus do? – Mit tenne Jézus?) feliratú karkötőt? Nem ezért tesz fel magára valaki egy keresztyén szimbólumot ábrázoló kitűzőt?
Mindezek csak egy célt szolgálhatnak: hogy törvénye a szánkban legyen. Hogy szabadítása egészen közel legyen hozzánk. Hogy Jézus Krisztust magát a szívünkben hordozzuk. Hogy a szabadulást nagy eseményét az úrvacsorai közösségben – együtt! – újra és újra átéljük. Így részesedjünk most Jézus testének és vérének jegyeiben, megtisztítva magunkat minden tisztátalanságtól, és elpecsételtetve általa, hogy testetül-lelkestül az övéi legyünk! Ámen!

A tizedik csapás és az Egyiptomból való szabadulás elbeszéléséhez értünk. Ez a rész az egyik legmeghatározóbb Izrael hitére nézve. Sok minden történt azóta, hogy a fáraó megrettent látva Izrael népének termékenységét. Gyilkos parancsa ellenére egy Mózes nevű héber fiúgyermek megmaradt, sőt, éppen az uralkodó udvarában nőtt fel. Férfivé érve szembesült népe nyomorúságával, majd heves természete miatt menekülnie kellett Egyiptomból. Midján földjén telepedett le, és talán úgy vélte, egyszer és mindenkorra maga mögött hagyta Egyiptomot, valamint saját népét is. Isten azonban megjelent neki a pusztában, és megszólította: feljutott hozzám népem kiáltása, általad szabadítom meg Izraelt, menj Egyiptomba! Mózes ellenállt és tiltakozott, de végül Isten győzött. Elment a fáraóhoz, és megszólította: „Így szól az Úr!” De a fáraó csak annyit válaszolt: „Ki az az Úr?”, majd még jobban sanyargatta Isten népét. Isten azonban úgy döntött, hogy megismerteti magát Egyiptom urával, és kezdetét vették a csapások. A csapások súlya alatt a fáraó egy idő után enged – majd visszatáncol, enged, majd visszatáncol. Meddig nem engedi el Izraelt? Meddig áll ellen megkeményített szívével az Úrnak?
Hosszú idő után, de eljött a szabadulás órája. A tizedik csapás iszonyatos súlya alatt a fáraó nem elengedi, hanem elzavarja Izraelt. Isten népe pedig szabadon, Egyiptom ékszereievel felékesítve, teljes számban hagyja el a rabszolgaság házát. Mit üzen Isten az ő népének ma ezen esmények által? Ezt három szópárral foglalom össze: történet és liturgia, vér és jel, halál és élet.
I. Történet és liturgia
Az Úr bejelenti Mózesnek az utolsó csapást: „Még egy csapást hozok a fáraóra és Egyiptomra, s akkor majd elbocsát benneteket innen. Mindenestül elbocsát, sőt, kikerget benneteket innen.” Isten Mózes tudtára adja, hogy Egyiptom minden elsőszülöttje el fog veszni, de Izrael népét – mint korábban – ez a csapás is elkerüli. Végre eljött az óra. A fáraó nem szegülhet tovább szembe az Úrral, Izrael hamarosan megszabadul. Aki olvassa az elbeszélést, amint egyik csapást követi a másik, egyik fogadkozást a másik, úgy érzi, már rég itt az ideje annak, hogy a történet elérjen a csúcspontjához, és Isten megmutassa szabadító hatalmát. A meglepő azonban az, hogy mégsem ez történik. Ahelyett, hogy a történet folytatódna, a tizedik csapás követné Isten bejelentését, egy hosszú és részletes leírás szakítja meg az események pergését, ami késlelteti a várva várt szabadulást.
Isten pontos leírást ad arról, hogyan készüljenek Izrael gyermekei a kivonulás éjszakájára. Először is arról olvasunk, hogy ez a hónap lesz Izrael első hónapja az év hónapjai között. - Miért fontos ez most? - A hónap tizedik napján minden családnak egy hibátlan, egyéves hím bárányt kell vennie, amelyet a tizennegyedik napon kell levágni, elkészíteni és elfogyasztani nagyon pontos előírás szerint. - Vajon tényleg ilyenkor szokás naptárt alkotni? – A levágott bárányt nem lehet főzni, csak sütni, mind el kell fogyasztani – ha nem sikerül, el kell égetni a maradékot. Szó esik a kovásztalan kenyérről és a keserű füvekről, amit a báránnyal együtt kell elfogyasztani a kivonulás éjszakáján. Isten arról is rendelkezik, hogy a bárány vérével meg kell kenni minden olyan ház ajtófélfáit és szemöldökfáját, ahol elfogyasztják a bárányt. Majd olvasunk a kovásztalan kenyér elrendeléséről. Hét napig semmi kovászost nem lehet tartani a házakban. „Tartsátok meg tehát a kovásztalan kenyér ünnepét, mert éppen ezen a napon hoztam ki seregeiteket Egyiptomból.” – De hát még nem hozta ki! - És közben az olvasó egyre inkább megérez valamit: itt már rég nem csak arról az egy éjszakáról van szó. Egyre többször hallja, hogy „örök rendelkezés ez”, egyre erősebb a benyomás, hogy itt a következő generációk ünnepéről, annak pontos szabályozásáról hallunk. Egészen addig megy mindez, míg végül a pontos leírást szertartásnak nevezi a szentíró: „Amikor bementek arra a földre, amelyet az Úr ad nektek, ahogyan megígérte, akkor is tartsátok meg ezt a szertartást.” A szertartás más szóval szolgálat, istentiszteleti szolgálat, idegen szóval liturgia. Akkor most mit olvasunk? A tizedik csapás elbeszélését, vagy egy későbbi ünnep, a páskaünnep, elrendelését? Hogy kerültünk a tizedik csapás történetétől a következő generációk ünnepi istentiszteletéhez, liturgiájához? Minden nép, amely történetében átél egy szabadulást, a szabadulás után kialakítja az arra való emlékezés ünnepét. Itt azonban minden egybemosódni tűnik.
Történet és liturgia. Az egész Egyiptomból való szabadulás történetét körbeveszik azok a liturgikus részek, rendelkezések, Istent magasztaló énekek, amelyek a következő generációk bekapcsolódását szolgálják. A liturgikus részek kiveszik a történetet a mindennapi események sodrából – és teszik ezt azért, hogy Izrael minden későbbi nemzedéke életében valóságos legyen az Egyiptomból való szabadulás. Izrael legfontosabb ünnepe ez, hiszen ennek a szabadulásnak a fényében értik és azonosítják magukat Izrael fiai. A páska ünnepén a mai napig azt mondják, hogy megszabadított bennünket Egyiptomból az Úr, és nem azt, hogy őseinket szabadította meg az Úr. Ahányszor csak felolvassák, felelevenítik a szabadulás történetét, újra és újra megélik, hogy Isten szabadulást munkál, újra és újra átélik, hogy ők a szabadulás közössége. Az évszázadok során a fáraó jelenthette a babiloni királyt, a római császárt, a Harmadik Birodalom vezérét… De nem múlt el év azóta az éjszaka óta úgy, hogy Izrael gyermekei nem élték volna át az Egyiptomból való szabadulás csodáját.
Azt látjuk tehát, hogy az istentisztelet és a múlt eseményei nem válnak el egymástól élesen. Az istentiszteleten nem pusztán emlékezünk a régmúlt szabadításra, hanem újra meg újra átéljük azt. Megértjük és megerősödünk abban, hogy bármiféle jele is legyen a bűnnek, a betegségnek, a káosznak, a halálnak az életünkben, mi a szabadulás közösségéhez tartozunk a szabadító Isten nagy tettei révén.
II. Vér és jel
„…átvonulok ezen az éjszakán Egyiptom földjén, és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, akár ember, akár állat az. … De az a vér jel lesz házaitokon, amelyekben ti laktok. Ha meglátom a vért, akkor kihagylak benneteket, és tirajtatok nem lesz pusztító csapás, amikor megverem Egyiptom földjét.” Mit jelent, hogy a vér lesz a jel?
Első olvasatra nyilvánvaló a magyarázat. Valamivel meg kellett különböztetni a héberek házait az egyiptomiak házaitól, hiszen Isten azt ígérte, hogy a vérrel jelzett házakat elkerüli a pusztító. Innen származik az ünnep héber neve is: peszah, az elkerülés ünnepe. A páskabárány vére, amely az ajtófélfán van, jelzés az Úrnak. De vajon teljesen esetleges, hogy éppen vérrel kellett megjelölni a házakat, és a vér mint jel csak ennyi jelentést hordoz? Bármi mással helyettesíthető lett volna a vér?
Nyilvánvalóan nem. A vér az életet jelképezi, ahogy egy helyütt olvassuk „a test lelke a vérben van.” (3Móz. 17.11) A vér mint jel arra mutat, hogy a megváltásnak ára van, ez az ár pedig nem más, mint az élet odaadása. Isten arra tanítja népét, hogy áldozat nélkül nincs szabadulás. A páskabárány vére örökre azt hirdeti nekik, hogy a „vér alatt”, a „vér által elfedezve” kerülték el Isten csapását.
A vérnek ereje ugyanakkor nem valamiféle mágikus hatásban van, hanem Isten ígéretében. Istennek abban a szavában, hogy „ha meglátom a vért, akkor kihagylak benneteket.” Izraelnek meg kellett tanulnia, hogy a szabadulás, majd később a bűnök bocsánata, amely szintén véráldozattal, azaz áldozati állatok megölésével járt, nem az állatban magában, hanem Isten hűségében és ígéretében van. Azaz hiába kenték volna meg vérrel az ajtófélfákat, ha Isten nem teszi ígéretét. Hiába mutatják be később áldozataikat, ha szívük azzal együtt nem fordul az élő Istenhez.
Izrael későbbi áldozati liturgiájában a vérnek mint jelnek kettős üzenete van. Az egyik a helyettesítés gondolata. A vétkes bűnei – kézrátétel által – jelképesen átruháztattak az állatra, amely feláldoztatván életével fizetett a bűnért. A vér tehát a helyettes áldozat gondolatát hordozza magában. Ugyanakkor a vér a megtisztulás jele is volt. Hiszen a bűn tisztátalanná tett, méltatlanná arra, hogy a szent és igaz Isten elé járuljunk, és így a vér kiontása, az állat odaadása nemcsak a helyettesítés, hanem a megtisztulás jelképe is.
Vér és jel. A vér, mint az odaadott élet jele, Isten ígéretével együtt szabadulást hozott Izraelnek. Isten elkerülte a megjelölt házakat azon az éjszakán.
III. Halál és élet
„Történt azután éjfélkor, hogy megölt az Úr minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, a trónján ülő fáraó elsőszülöttjét csakúgy, mint a tömlöcben levő foglyok elsőszülöttjét, és az állatok minden elsőszülöttjét.” Halál és élet tartoznak együvé a szabadulás történetében.
Javarészt gyermekek veszítik az életüket. Miért? Hogyan lehetséges ez?! – kérdezzük megindulva, talán felháborodva. S közben szem elől tévesztjük, hogy gyermekek gyakran vesznek el a fáraók, a felnőttek miatt – ma is. Nem ők okozzák a háborúkat, amelyekben ők a legsérülékenyebbek. Nem a gyerekek irányítják a globális gazdaságot, de mégis ők a legkiszolgáltatottabbak az éhezés fenyegető rémének. Nem ők választják, hogy AIDS-esen, vagy drogfüggőként születnek. Nem ők adják el magukat a gyermekrabszolga piacon… A felnőttek bűneiért a gyermekek (is) fizetnek. De mégis, miért őket sújtja Isten Egyiptomban?
Ki tudja, hogy sikerült-e elkerülni a halált minden héber fiúgyermeknek, akit a fáraó rendelete halára ítélt… Isten csapásának mértéke a fáraó mértéke. Aki rideg és kegyetlen szívvel ad parancsot az összes héber újszülött fiú kiirtására, azt mi más törheti meg, mint saját elsőszülöttének elvesztése? „Azon az éjszakán fölkelt a fáraó és összes szolgája, meg valamennyi egyiptomi, és nagy jajveszékelés támadt Egyiptomban, hiszen nem volt ház, ahol ne lett volna halott.” Eddig csak Izrael népének ajkát hagyta el jajkiáltás a fáraó sanyargatása miatt (2Móz. 3.7,9). Most a fáraó szembesül tettei súlyával. Népe fájdalmával és gyászával körülölelve haladéktalanul elbocsátja Isten népét, akiket mindeddig visszatartott.
Halál és élet. Izrael szabad. Sietve bár, de szabadon, felemelt fejjel, az egyiptomiak szemében kedvességet találva, ékszereik által felékesítve hagyja maga mögött a halál, az elnyomás, a rabszolgaság földjét. Az Úr szabadulást szerzett népének, legyőzte a fáraót, ítéletet tartott Egyiptom istenei felett. A névtelen, ünneptelen, nincstelen, hét napon át robotoló rabszolganép Istentől új életet, új identitást, új jövőt kapva vonul a pusztában. Övék a szabadulás története, övék az újraátélés lehetősége, a páska ünnepe. Örökre tartó rendelkezés ez.
Évszázadokkal később egy éjszaka valaki hozzáfűz a páskaünnep szigorúan szabályozott liturgiájához. Szavaival nem eltörli, hanem elmélyíti, kiteljesíti, és új fénybe helyezi a szabadulás csodáját. „És vette a kenyeret, hálát adott, megtörte és e szavakkal adta nekik: Ez az én testem, amely tiértetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlóképpen vette a poharat is, miután megvacsoráztak, és ezt mondta: E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki.” (Lk. 22.19-20) Történet és liturgia, vér és jel, halál és élet – mindez Jézus Krisztusban áll előttünk. Mert megszabadított minket az Úr a fáraó és Egyiptom minden hatalmából! Ámen!

Mózes és az egyiptomi 10 csapás történetének folytatását olvastuk ma. Korábban két nagy témára figyeltünk eben a történetben. Először azt próbáltuk megérteni, hogy Isten megkeményítette a fáraó szívét. Láttuk, hogy a halál és elnyomás szolgája újra és újra ellenáll Isten akaratának, szívét megkeményíti, egészen addig, amíg be nem teljesedik rajta Isten ítélete. Szó esett arról is, hogy a történetet láthatjuk Isten és Egyiptom isteneinek összeütközéseként, valóságos szellemi-lelki erők összecsapásaként. Egyiptom mágusai a sötétség erőit manipulálják az isteni erőkkel szemben.
A mai napon arra mutatok rá, hogy az egyiptomi tíz csapás leírásában hogyan formálódik ki, hogy a teremtő Isten az egész föld Ura. S bár mindezt közülünk kevesen vitatják, valamint többször esett róla szó, mégis úgy látom, hogy nagy szükségünk van arra, hogy az Ige alapvetően formáljon át bennünket ebben a kérdésben. Az a tapasztalatom, hogy gyakran korlátozzuk Isten úr-voltát az egyházra. Mintha Isten csak az egyházban, az ő népének, közelebbről a gyülekezetnek lenne a feje. Nehéz elfogadnunk, hogy Jézus Krisztus Úr a kellemetlen szomszédunk, a nehezen elhordozható főnökünk, a nehéz családtag felett. És akkor még nem is ejtettünk szót az életünket meghatározó, sőt, gyakran megszorító, korlátozó gazdasági folyamatokról és törvényszerűségekről, helyi és világméretű a politikai eseményekről, népekről és nemzetekről, az egész teremtett világról. Adja Isten Szentlelke, hogy minél hatalmasabbnak lássuk őt!
I. Hirdessék nevem az egész földön!
Isten parancsol Mózesnek, aki odaáll a fáraó elé és bejelenti a hetedik csapást. Ha a fáraó nem bocsátja el Izrael népét, akkor Isten minden csapását rábocsátja. Utána így folytatja: „Mert már kinyújtottam a kezemet, és megvertelek téged és népedet dögvésszel, úgy, hogy kipusztulhattál volna a földről.” Isten már rég befejezhette volna a fáraó győzködését, aki nem enged neki. Hányszor könyörgött a fáraó Mózeshez, egy-egy csapás súlya alatt, hogy imádkozzon szabadulásért. Azután hányszor gondolta meg magát… Már az előző csapások végzetesek lehettek volna, és csak az Úr döntésén múlt, hogy nem így történt. Miért várt Isten? Mi a célja a csapások sorozatával? Így szól:  „De mégis megtartottalak, hogy megmutassam neked az erőmet, és hirdessék nevemet az egész földön.”
Hajlamosak vagyunk, hogy az egész történetet csak Isten népe, Izrael szemszögéből olvassuk. Mintha Isten és az ő népe belterjes történetéről, másra nem tartozó magánügyéről lenne szó, amihez nem sok köze van – az egyiptomin kívül – a többi népeknek, az egész világnak. „Foglalkozzanak ezzel azok, akiknek különös és egyéni érdeklődése Izrael Istene.” – mondanák ma sokan. Ezzel szemben Isten nem pusztán Izraellel és Egyiptommal van elfoglalva. Nem kizárólag Izrael szabadulásának a története ez. Hiszen Isten minden népek Istene, és a célja az, hogy neve ismertté legyen az egész földön. Abban a világban, amit ő hozott létre, aminek ő viseli gondját, amit ő szeret az alkotó szeretetével. A fáraó szűnni nem akaró ellenállása, az engedékenység és ellenszegülés szabályos váltakozása, Mózes és Áron hűséges kitartása, a csapások egyre súlyosbodó terhe mind azt szolgálja, hogy az Úr ereje és hatalma ismertté legyen az egész földön. „De mégis megtartottalak…” Megtartja a fáraót – de itt már ítéletre tartja meg azt, aki megkeményíti szívét. Mindezt azért teszi, hogy hirdessék mind a mai napig, hogy az Úr megszabadít az elnyomástól és a haláltól, összetöri a kegyetlen és gyilkos uralkodó hatalmát, lerombolja annak munkáját, aki mindig a halált szolgálja az élettel szemben. Ez nem az egyház belterjes története, hanem az élet fejedelmének mindenek felett való hatalma! Az egész földre nézve cselekszik.
„Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved.” – imádkozik Isten népe, imádkozunk mi magunk a szabadító Jézus Krisztus szavaival újra és újra. Jézus azért élt, sőt, azért élt és halt meg, hogy az Atya nevét hirdessék, ismerjék és tiszteljék az egész földön. Nem pusztán az egyházban, nem kizárólag követői között, hanem az egész földön. „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” (Mk. 16.15) Az egész teremtett világnak, mert minden, az egész, az Atyáé. Akiket imádkozni tanít, „szenteltessék meg a te neved”, azokat mindenekhez küldi, mert mindent megváltott halálával és feltámadásával.
Ezzel az imádsággal kezdhetünk bekapcsolódni abba, ami oly fontos Isten számára. Vajon hogyan látja Jézus, mennyire formál bennünket az, amire imádkozni tanított? Vajon együtt dobban-e szívünk az övével, vágyjuk-e látni, hogy „hirdessék az ő nevét az egész földön”? Túlmutat-e látásunk önmagunkon, az egyházon, és felöleli-e az egész földet? És ezt nem valamiféle pragmatikusan értelmezett missziói szempontból kell egyen-egyenként meggondolnunk, tudniillik hogy növekednie kell a gyülekezetnek. Sokkal inkább lelkiségről, az Úrral való kapcsolatunk elevenségéről és valóságáról van szó. Hogy azonosulunk-e Jézussal, hogy olyanná leszünk-e, amilyen ő, ez keresztyén életünk legfőbb kérdése. Jézus Krisztus minden szava és tette, egész lénye egy szempontból ragadható meg: „szenteltessék meg a teneved!” Mindent az Atya akarata szerint, az ő dicsőségéért tesz. Kérjük őt, hogy ezt a lelkületet, ezt az irányultságot, ezt az egész világra kiterjedő isteni szándékot formálja meg bennünk. Lássuk, hogy Isten az egész világ Ura!
II. A teremtett világ Ura
Fontos látnunk, hogy az egyiptomi tíz csapás mindegyike a természet világához kapcsolódik. Nem önkényes ítélete Istennek, aki például idegen hadsereget is fordíthatott volna Egyiptom ellen. Nem is lehet ezeket a jelenségeket a „csodás” jelzővel illetni, hiszen mindaz, ami Egyiptom földjét érte megtalálható volt az élet mindennapi menetében. Ugyanakkor az is téves lenne, ha pusztán természetes magyarázatot szeretnénk adni a történtekre. A csoda és a természet mindennapi működése között lássuk az eseményeket úgy, mint az elszabadult természet jelenségeit. A teremtett világ nem úgy működik, mint normálisan, a hétköznapi jelenségek eltorzulnak, irtózatos méreteket öltenek és pusztító intenzitással sújtanak. Mi áll mindezek hátterében?
Az isteni törvénytől eltérő társadalmi rend. A fáraó fenyegeti Isten teremtési szándékait. Az Úr teremtésbeli parancsa: szaporodjatok és sokasodjatok. Ez az isteni áldás bontakozik ki Izrael életében, akik elszaporodtak, megsokasodtak Egyiptomban (1.7). A fáraó viszont szembekerül az áldást adó Istennel. Félelmében, hogy túl sokan lesznek Izrael fiai, valamint mérhetetlen és kielégíthetetlen haszon utáni vágyában embertelen körülmények között dolgoztatja a hébereket, majd elrendeli, hogy minden újszülött fiúgyereket el kell pusztítani. Ahol azonban az Istentől való törvényeket lábbal tiporják a társadalmi kapcsolatokban, ott nem csak az emberek élete, hanem az egész föld megromlik. Ahol a fáraó az élet Istene ellen fordul parancsával, ott Isten teremtett világa is kifordul magából. A tíz csapásban azt látjuk, amint a természet kitör normális keretei közül, és szabadjára eresztetik. Mindennek nyomában káosz és pusztulás jár. A víz már nem víz, a betegségek pusztítóak, a rovarok minden mértéken felül elszaporodnak.
A jégeső olyan, amilyen még nem volt, mióta emberek lakják Egyiptomot – olvassuk. Figyeljük a pusztítás mértékét: „Elverte a jégeső egész Egyiptomban mindazt, ami a mezőn volt: embert és állatot, a mező minden füvét is elverte a jég, összetördelte a mező minden fáját.” A jégesőt követő sáskajárás hasonlóan totális: amit meghagyott a jégeső, azt mind felfalták a sáskák. (Az eredeti szövegben 11-szer szerepel a „mind” szó a 12-15 versekben.) A kilencedik csapásban tapintható, sűrű sötétség borítja Egyiptom földjét. A teremtés a visszájára fordul. Hiszen Isten így szólt a teremtés hajnalán: „Legyen világosság! És lett világosság. … elválasztotta … Isten a világosságot a sötétségtől.” (1Móz. 1.3-4) Amit Isten elválasztott, az most összekeveredik… A sötétség, a káosz, a pusztulás szedi áldozatai Egyiptomban. Ahol az uralkodó az élet Istene ellen tör, ott az élet a visszájára fordul.
Korábban nem látott módon megszaporodnak az árvízek Kelet-Magyarországon, mert a gátlástalan fakitermelés következtében az eső és az olvadó hó feltartóztatás nélkül zúdul le a hegyoldalakon Ukrajnában. Kipusztul a Tisza élővilága, mert az aranybányászathoz használt ciános oldószer baleset következtében végzetes szennyezést okoz. Éhség és betegségek pusztítanak naponta tízezreket Afrikában, miközben a világ gazdagabb felén fegyverekre és katonai fejlesztésekre a szükséges segélyek sokszorosát költik. A – gyakran korlátozhatatlannak tűnő – széndioxid kibocsátás és az ezzel járó felmelegedés következtében olvadnak a gleccserek az Alpoknak, zsugorodnak a sarki jégtakarók. Jéghegyek szakadnak le és indulnak útnak. Apokaliptikus próféciák hangzanak: leállhat a Golf-áramlat, újabb jégkorszak köszönthet be az északi féltekén. A beköszöntő éhínségek és nyomorúságok újabb háborúk kirobbantói lehetnek… Mindezeket folyamatosan halljuk mindannyian.
De milyen összefüggésbe ágyazzuk a híreket? Hogyan magyarázzuk a kialakuló helyzetet? Mit jelent ebben az összeföggésben, hogy Isten az egész föld Ura?
Bár nem mindent látunk tisztán, és nem egyezik mindenben a szakemberek véleménye, a bibliai igazságot bizonyos jelenségek kapcsán világosan szemlélhetjük. Ahol az önzés, a mindenek előtti haszon, a pénz uralma nyer teret, ott idővel a teremtett világ eltorzul, az élet ellehetetlenedik – mindannyiunk számára. Van, ahol ez egyértelműen megmutatkozik, pl. a tiszai árvizek esetében, és van, ahol ez sokkal összetettebb és nehezebben követhető, pl. a globális felmelegedés okai és következményei tekintetében. Mire hív bennünket, hogy Isten Jézus Krisztusban mindenek Ura?
Először is hitre és bizalomra. Amint esetleg szaporodnak az apokaliptikus próféciák, úgy válik az emberiség egyre agresszívebbé és/vagy egyre reményvesztettebbé. Mi azonban hisszük, hogy Isten tartja kezében mindazokat a folyamatokat, amelyek fenyegethetik az életet. Bizonyosságunk van arról, hogy az utolsó szó – globális értelemben is – az életé, hiszen Isten Izrael szabadulása, majd Jézus Krisztus váltsága által új eget és új földet teremt. E világ fáraói mindvégig ellenállhatnak neki, a szabadulást és újjáteremtést semmi nem hátráltathatja.
Másodszor egyszerűbb és elégedettebb életre. Ha belátjuk, hogy az élet a mai formájában nem fenntartható, ha hisszük, hogy a teremtő Isten ajándékainak sáfárai vagyunk, érjük be kevesebbel. Elgondolkodtató, hogy ha a világban a jobbnak mindig a több, a nagyobb, az erőteljesebb számít, miért van az, hogy leggyakrabban mi is csak ezt tartjuk szem előtt? Isten szempontjából a jobb lehet a kevesebb, az egyszerűbb, a gyengébb.
Harmadszor tudatos, stratégikus döntésekre. Munkahelyi pozíciónkban, egyéb helyeken újra és újra döntéshelyzetbe kerülünk. Választhatunk, hogy a pénz, a profit, az elnyomás, a halál uralmát, vagy az élet, az áldás, azaz Isten uralmát képviseljük egy-egy helyzetben. Ha folyamatosan imádkozzuk,  „Szenteltessék meg a te neved”, és egyre inkább átjár bennünket ennek igazsága, bizonyára nemcsak felismerjük, hogy mi az Úr szerinti választás, de lesz elég erőnk és bátorságunk őt választani. És bár mindeddig úgy tűnik, a fáraó eredményesen ellenáll az Úr követeinek, Isten munkája feltartóztathatatlanul halad előre. ÁMEN! 

Az elmúlt alkalommal arról beszéltünk, hogy mit jelent, hogy Isten megkeményítette a fáraó szívét. Szóltam arról, hogy a tíz csapás elbeszélésében nyomon követhetjük, hogyan áll először ellen a fáraó Isten akaratának, majd a maga által választott keménysége hogyan válik végül Isten ítéletévé. Ez a tíz csapás elbeszélésének egyik legfontosabb témája.
A fáraó azonban nem önmagában áll az Úrral szembeni harcban. Ő, aki a halált képviseli az élet Urával szemben, a káosz és gonosz erőinek megtestesítője. A tíz csapás története a gonoszság és Isten erőinek az összeütközése, a küzdelme. Létezik olyan magyarázat, amely minden csapás mögött Egyiptom vallási életének egy-egy szereplőjét, egy-egy egyiptomi istent lát. Az Úr megmutatja a fáraónak, hogy Egyiptom istenei tehetetlenek és erőtlenek vele szemben. Amikor a Nílus vize vérré változik, Ápisz, a Nílus Istene, valamint Ízisz, a Nílus istennője szenved kudarcot. A döghalál, amely elpusztítja Egyiptom jószágait, a tehénfejű istennő, Hathór, valamint újfent Ápisz, a termékenység isten vereségét jelzi. Talán még szemléletesebb, ahogy a kilencedik csapás, a három napig el nem múló sötétség demonstrálja Ré, a napisten alulmaradását. Mindez azonban, hangsúlyozom, nem pusztán szimbolikus küzdelem. Valóságos erők ütköznek össze, amelyet jól mutat az egyiptomi mágusok szerepe. A mai igehirdetésben először a mágusok okkult mesterségére figyelünk, majd mindezt szélesebb bibliai kitekintésben vizsgáljuk, hogy végül gyakorlati következtetéseket vonjunk le belőle a mi életünkre nézve.
I. Az Úr és a mágusok
Amikor Mózes és Áron bemennek a fáraóhoz, Egyiptom királya – amint Isten ezt előre megmondta – csodát követel a héber vezetőktől. Mózes és Áron pontosan úgy cselekednek, amint Isten parancsolta nekik. Áron a földre dobja botját, amely kígyóvá változik. A fáraó azonban nem lepődik meg, nem bizonytalanodik el, hanem hivatja a „bölcseket és varázslókat, és azok, Egyiptom mágusai is ugyanazt tették a maguk titkos mesterségével.” A varázslók, a mágusok tehát képesek voltak ugyanannak a megcselekvésére, amit először Isten mutatott Mózesnek, amikor elhívta őt, és amit most Isten erejével megcselekedtek. Ez az a pont, ahol el kell gondolkodnunk arról, hogy milyen erők vannak itt jelen.
Régebbi bibliamagyarázók hajlottak arra, hogy azt mondják, míg Mózes és Áron botja valóban kígyóvá változott, az egyiptomi mágusok csak szemfényvesztéssel éltek. Hasonló ez a megközelítés ahhoz a ma is népszerű gondolkodásmódhoz, ami minden ilyen jelenséget a babonaság, tudatlanság, valamint a szemfényvesztés és csalás körébe utal. Ezek az emberek kétségbe vonják, hogy a varázslók, boszorkányok, igézők, jövendőmondók, halottidézők – régen és ma - bármiféle természetfeletti erővel bírnak, illetve kerülnek kapcsolatba. Mindez szerintük, a modern világkép képviselői szerint, nem létezik. És míg alkalmanként igazuk van, mert valóban csalókkal állunk szemben, mégis alapvetően másképpen gondolkodnak, mint a bibliai világkép, amely szerint ezek az erők igenis léteznek és aktívak.
Van azonban ma egy másik, a bibliai világképpel szintén nem összeegyeztethető gondolkodásmód is, ami éppen az előbbinek ellenreakciójaként született. Ezek az emberek felismerték a szigorúan materialista világkép tarthatatlanságát. Ők azok, akik találkoztak a modernizmus korlátaival (pl. nem sikerült gyógyulást találniuk a hagyományos orvostudomány segítségével), és elkezdtek keresni. Tapasztalatokat szereztek a titkos (okkult) mesterségek gyakorlói által. Számukra Egyiptom varázslói és mágusai, semmi kétség, valóságos erőkkel cselekszenek. Ezek az erők pedig, úgy vélik, Istentől származó erők. Sokszor hallják és hangoztatják, hogy amíg szeretetből élnek a „tudással”, addig bizonyosan jó úton járnak. Kritika és óvatosság nélkül teszik ki magukat olyan lelki-szellemi hatásoknak, amiről valójában alig tudhatnak valamit. A bibliai világkép azonban ezt a gondolkodásmódot sem támasztja alá. Nem, hiszen a természetfeletti erők két pólusát ismeri; az ördögit és az Istentől valót. Éppen ezért óvatosságra int, sőt, bizonyos dolgokat egyértelműen tilt.
A mágusok és Isten követeinek e találkozóján tehát szellemi erők ütköznek össze. Az egyiptomi varázslók valós, de nem isteni, nem tiszta forrásból való szellemi erővel utánozzák Isten csodáját, és ezzel megmutatják a maguk hatalmát. Az erők, amelyek a fáraó mögött állnak, nem fognak könnyen engedni az Úrnak. „De Áronnak a botja elnyelte a botjaikat.” – olvassuk. Ez előrevetíti, hogy az összecsapásban ki lesz a győztes. Jellé válik itt, a történet kezdetén, és előremutat arra, amikor a Vörös-tenger fogja elnyelni a fáraót és seregét (15.12). A fáraót azonban mindez nem indítja meg, szíve kemény maradt.
A ma olvasott részben feltűnő máshol is a mágusok szerepe. Az első csapást és a második csapást, azaz isteni jelet, a mágusok is képesek voltak megcselekedni a „maguk titkos mesterségével” (7.22, 8.3). A harmadik csodánál azonban azt olvassuk, hogy bár megpróbálták ők is megtenni ugyanazt, mint Mózes és Áron, nem tudták. A szúnyogok elleptek mindent, ők pedig így szóltak a fáraóhoz: „Isten ujja ez!” Mindez pedig arra mutat, hogy számukra nyilvánvalóvá lett, hogy Isten ereje előtt nem állhatnak meg okkult tudományukkal és mesterkedéseikkel, a gonosz erői sohasem feljebbvalók a mi Urunk hatalmánál. Az Úr ereje nyilvánvaló lett, de a fáraó szíve kemény maradt. Isten harca folyik tovább, egészen addig, amíg a „mágusok már oda sem tudtak állni Mózes elé a fekélyek miatt…” (9.11), ill. végül az Úr teljes győzelmet arat káosz és a halál erőin.
II. Bibliai kitekintés
A mágusok és az Úr ill. az ő népe közötti lelki-szellemi összecsapás nem korlátozódik Egyiptomra. Isten népe újra és újra szembekerült azokkal, akik titkos mesterségükkel sötét erőket manipuláltak. Vegyünk számba néhány erre utaló bibliai példát!
Talán az egyik legjobban ismert figyelmeztetés az, amit Isten még akkor mond Izraelnek, mielőtt bevezeti őket Kánaánba: „Ha bemégy arra a földre, amelyet Istened, az Úr ad neked, ne tanuld el azokat az utálatos dolgokat, amelyeket azok a népek művelnek. Ne legyen köztetek olyan, aki a fiát vagy leányát áldozatul elégeti, ne legyen varázslást űző, se jelmagyarázó, kuruzsló vagy igéző. Ne legyen átokmondó, se szellemidéző, se jövendőmondó, se halottaktól tudakozódó. Mert utálatos az Úr előtt mindaz, aki ilyet cselekszik.” (5Móz. 18.9-12a) Isten tehát előre inti Izraelt, mert tudja, hogy milyen nagy lesz a kísértés arra, hogy átvegye más népektől ezeket a praktikákat. Kánaánban Isten népe olyan népek közt lakott, amelyek okkult erőket alkalmaztak az élet természetes részeként.
De még nehezebb volt Izrael helyzete akkor, amikor olyan népek győzték le és kerekedtek felé, amelyek mindazt gyakorolták, amit az Úr tiltott nekik. A babiloni fogság idején, valamint a perzsa uralom alatt, olyan népek uralkodtak felettük, amelyek – az egyiptomiakhoz hasonlóan – fejlett tudományos életük mellett varázslókra, csillagjósokra, mágusokra támaszkodtak (Ézs. 47.9,12. Dán. 2.2kk). Micsoda megerősítés lehetett ebben a helyzetben visszaemlékezni az egyiptomi 10 csapásra és megemlékezni arról, hogy Isten uralkodik a mágusok, a varázslók és az általuk képviselt erők felett! Bizonyára szüksége volt Izraelnek visszaemlékezni Isten nagy tetteire a tíz csapásban ahhoz, hogy ne sodródjon bele maga is a látszólag sikeres és győztes nép okkult gyakorlatába.
Jézus Krisztus tanítványai is újra és újra összeütközésbe kerültek az okkult erőkkel. Fülöp Samáriában hirdette az evangéliumot, abban a városban, ahol egy Simon nevű mágus varázslásával ámulatban tartotta a népet, miközben úgy tekintettek rá, hogy ő „az Isten Hatalmasnak nevezett ereje.” Simon mágus, látva, hogy a nép már Fülöpnek hisz, maga is hitt, és Fülöp mellé szegődött. Látva az Úr erejét, amint az jelekben és csodákban megnyilvánult, egészen megdöbbent. Amikor azonban pénzért akarta megszerezni a Szentlélek erejét, jelezve ezzel, hogy a varázsló, az erőkkel manipuláló még mindig él benne, Péter apostol keményen megdorgálja. (ApCsel. 8. 9-24)
Pál apostol missziói útján nem egyszer találja magát szemben okkult erőkkel. A lekcióban olvastunk Elimásról, a ciprusi mágusról vagy varázslóról, aki erős befolyással volt a helytartóra, Szergiusz Pauluszra. Mindent megtett, hogy az utóbbi ne jusson hitre, amikor Pált betöltötte a Szentlélek, és miután megfedte őt, isteni jelet is cselekszik: Elimás három napig nem lát. Amint Szergiusz Paulusz látta, hogy nagyobb az Úr ereje, mint a varázslóé, maga is hitt Jézus Krisztusban.
Egy másik alkalommal egy jövendőmondó szolgálóleány az, aki Pált és munkatársait követte, és nagyon bosszantotta őket folyamatos kiáltásaival. Pál kiűzte belőle a jövendőmondás lelkét, mire az elvesztette a jóslás képességét, amivel addig jó pénzt keresett gazdáinak. Azok úgy feldühödtek ezen, hogy Pált és Szilászt börtönbe vetették (ApCsel. 16.16-24).
Ezek a példák mind arra mutatnak, hogy Isten népe a varázslás, a mágia, a jövendőmondás és egyéb okkult erőkkel manipuláló emberek között élt és hirdette az Urat egykor is – és ma is. Botorság lenne ezeket az erőket semmisnek nyilvánítani, vagy hasonlóan az lenne veszélytelennek ítélni. Isten népe mind az Ó- mind az Újszövetségben egyedül az Úrban kellett hogy bízzon, és részt kellett hogy vegyen a gonosz elleni harcban.
III. Gyakorlati következmények
Az első feladat, ami a fentiek fényében előttünk áll, hogy mondjunk fel minden szövetséget az okkult erőkkel. Más szóval, ha részesek lettünk azokban a dolgokban, amit Isten utálatosnak nevezett az igéjében, akkor azt valljuk meg neki bűnbánatban. Ez akkor is fontos, hogy megtörténjen, ha tudatlanságból tettük. Ha a mágia bármilyen formájában (legyen az fekete vagy fehér) részünk volt, ha jóst kerestünk fel, ha halottat vagy szellemet idéztünk, ha különböző szellemi beavatáson vettünk részt, jó eséllyel kitettük magunkat azoknak a szellemi erőknek, hatalmasságoknak, amelyek Jézus Krisztus ellenségei. Bűnbánat, bűnvallás és feloldozás során van lehetőség a szabadulásra, a bocsánatra, a megtisztulásra. Jó, ha ezt nem egyedül, hanem tapasztalt lelkigondozóval tesszük meg – de tegyük meg, hogy ne adjunk helyet az ördögnek gyülekezetünkben!
A második feladatunk, hogy imádkozzunk a lelkek megkülönböztetésének ajándékáért, a Szentlélek világosságáért. Nagyon bonyolult és sokszínű világban élünk, amelyben a legkülönbözőbb vallásos és intellektuális áramlatok, gyógymódok vannak jelen. Semmiképpen nem állítom, hogy mindenről azonnal meg tudnám mondani, hogy veszélyes-e vagy nem. Sokszor szűklátókörűen ítélünk – máskor meg óvatlanok vagyunk. De milyen gyógymódokat fogadunk el és mit utasítunk el? Hol van a különbség az általunk nem értett és az okkult erővel működő között? Melyek azok a könyvek, filmek, amelyeket ártatlannak tartunk gyermekeink fejlődésére nézve, és melyektől óvjuk őket? Kik azok az emberek, akik hamis, gonosz lelkiséget képviselnek? Honnan tudjuk mindezekre a választ? Bizonyos dolgoknak utána olvashatunk, sok mindent megtanulhatunk felismerni. De ez nem elég. Szükségünk van Isten Szentlelkére, hogy ő vezessen, ahogy vezette Péter apostolt, valamin Pált is az előbbi esetekben. Könyörögjünk Isten Szentlelkének ajándékáért, az ő világosságáért, hogy felismerjük a Sátán mesterkedéseit és ne lehessünk csalárdságának áldozatává!
A mágusok a harmadik csapás után így kiáltottak fel: „Isten ujja ez!”. Jézus Krisztus azt mondta, hogy ha ő Isten ujjával, azaz a Szentlélek erejével űzi ki az ördögöket, akkor elérkezett hozzánk Isten országa, Isten uralma (Lk. 11.20). Így kérjük és várjuk Isten Lelkét, hogy általa emberek szabaduljanak meg a gonosz befolyásából, és nyilvánvaló legyen nap mint nap, amint Jézus Krisztus győzelmet vesz a káosz és halál gonosz erői felett. Ámen!

A most olvasott versek bevezetőül szolgálnak az Ószövetség egyik legjobban ismert szakaszához, a egyiptomi tíz csapás elbeszéléséhez. Küszöbön már a szabadulás ideje Izrael számára. Az Úr meghallotta sóhajtozásukat a kemény szolgálat miatt, elhívta Mózest, majd megújította bizonytalankodó követének az elhívását. Minden készen áll a szabadulásra, de a szabadulás nem történik meg kemény harc, a fáraó és Isten hatalmának összeütközése nélkül. Isten tíz csapással sújtja Egyiptomot, tíz súlyos és pusztító katasztrófával, mire végül a fáraó kész engedni az Úr hatalmának, és elbocsátja Izraelt.
Miért történik ez így? – kérdezi a mai ember. Miért a súlyos és pusztító csapások? Hogyan lehet, hogy Isten, a szeretet Istene ilyen rosszat hoz Egyiptom népére? Talán azoknak van igazuk, akik azt állítják, hogy az Ószövetség Istene kegyetlen, véres Isten, és a szeretet Istenével csak az Újszövetségben találkozunk? Túlléphetünk a tíz csapáson azzal, hogy mindez Jézus előtt történik, és ő az, akik felváltotta az Ószövetség kegyetlen és kemény Istenét?
E bevezető szakasz mintha még jobban megerősítené a fentihez hasonló véleményeket. Isten azt mondja, hogy „Én azonban megkeményítem a fáraó szívét, és bár sok jelet és csodát teszek Egyiptom földjén, a fáraó nem hallgat rátok…”. Hol itt az igazság? Isten megkeményíti a fáraó szívét, a fáraó nem hallgat Mózesre és Áronra, Isten követeire, aki ezért újabb és újabb csapásokkal sújtja az országot? Mit tehetett ezzel szemben a fáraó? Hogyan értsük, hogy Isten megkeményítette a szívét? Hol van itt Isten igazsága, és főként szeretete, amit elvárunk tőle? Ezekre a kérdésekre keressük a választ igénk alapján.
I. „Megkeményítem szívét” – az ítélet joga Istené
Amikor Istennek e sokakat megbotránkoztató kijelentését halljuk, szembe kell néznünk azzal, hogy kicsoda ő. Amikor azt mondjuk „Isten”, arról beszélünk, aki nem ember, nem egy közülünk, nem egyenlő velünk. Arról szólunk, aki minden létező életrehívója, aki a világ törvényeinek alkotója, és aki – a teremtés jogán – végül mindenek ítélője. Ő nem csak Izrael Istene, hanem Egyiptomé is, nem csak a fáraó Ura, hanem az egész teremtettségé. Ezért joga van így szólni: „megkeményítem a fáraó szívét”.
Továbbá nézzünk szembe azzal is, hogy valójában kiről is van szó. Még mielőtt a „szegény fáraó” és a „kegyetlen Isten” teljességgel hamis szereposztást kiosztanánk, gondoljuk meg, hogy mit szolgál a fáraó és mit az Úr. A fáraó az elnyomás és a halál szolgája. Embertelen körülmények között tart és dolgoztat egy egész népet, Izraelt, akinek fiúcsecsemőit halálra ítélte. Gyermekek tömegének élete az ár a fáraó elnyomó birodalmi politikájáért, hatalmi törekvéseiért. Isten pedig, ezzel szemben, az életet, a szabadságot képviseli. És mi mégis hajlamosak vagyunk arra, hogy a fáraóval együttérezzünk, Istent pedig a vádlottak padjára ültessük: „hogyan gondolja, hogy megkeményíti a fáraó szívét?” Vajon miért tesszük ezt? Hogyan lehetséges, hogy ennyire nyilvánvalóan eltorzítjuk a valóságot?
Leleplez ez bennünket. Leleplezi azt a részünket, ami szeret Istennel szemben számonkérően fellépni. Rávilágít lelkünk elrejtett, vagy nem is annyira elrejtett zugaira, ahol alapvetően lázadunk Istennel szemben. Gyakran fel sem tűnik, hogy milyen visszás, amint a halál és a pusztulás képviselőjét felmentjük, Istent pedig vádoljuk. Ennek mélyében pedig az áll, hogy nem vagyunk készek elismerni, hogy „Én vagyok az Úr”, azaz nem engedtük át magunkat Istennek fenntartás nélkül. Háborúzunk vele, de kérdéseink és fenntartásaink nem valósak, csak arra szolgálnak, hogy belső ellenállásunkat palástolják. Mert az Úrral való megbékélt kapcsolatban feltétlenül elismerjük, hogy övé a kegyelem és az ítélet szabadsága, hogy Isten – Isten. Az ítélet joga Istené – és nem a miénk. Elismerjük, hogy joga van ítéletet tartani a halál szolgája felett, az embereket megnyomorító és gyerekeket elpusztító birodalom irányítója felett. Elismerjük, hogy igaz és bölcs döntéseket hoz akkor is, amikor mi azt nem értjük.
Ez az alapállás persze csak azoktól várható el, akik életük egy pontján eljutottak oda, hogy Jézus Krisztusban megismerték Isten igazságát és szeretetét, valamint erre adott válaszukban fenntartás nélkül rábízták magukat az Úrra. Az iránta való feltétlen bizalomba beletartozik az is, hogy az ítélet jogát meghagyjuk neki. Ha pedig ezt nem tudjuk jó lélekkel és bizalommal Istenre bízni, át kell gondolnunk, vajon önmagunkat rábíztuk-e.
II. „Megkeményítem szívét” – A fáraó felelőssége
Még mielőtt bárki azt hinné, hogy az eddig elhangzottak csak arra szolgáltak, hogy egy – többek által – kifogásolt isteni tettet, a megkeményítést kivonjuk az emberi vizsgálat és megértés szándéka alól, térjünk rá ennek tartalmi kifejtésére. Igaz-e, hogy Isten abszolút döntéséről van szó, ami ellen a fáraó semmit sem tehetett, és ezáltal – lényegében – Isten azért ítélte meg őt és Egyiptomot, amit ő maga idézett elő?
Azt kell válaszoljuk erre a kérdésre, hogy nem igaz. Amit igénkben olvasunk, hogy Isten megkeményítette a fáraó szívét, ezen a ponton még nem egy végleges, visszavonhatatlan döntés. Ne tévesszük szem elől, hogy ez a rész egy bevezető a tíz csapás elbeszéléséhez, amely előrevetíti, hogy mi fog történni. Ugyanakkor a tíz csapás leírásában folyamatában láthatjuk, hogy mi történik a fáraóval, mit jelent a szív megkeményedése.
A Biblia akkor beszél kemény szívről, amikor valaki nem kész válaszolni Isten szavára, Isten üzenetére. Amikor egy személy nem fogadja be, talán már meg sem érti, amit Isten szólni kíván neki, akkor megkeményedett a szíve. Ez az állapot azonban nem feltétlenül végzetes, hiszen eljöhet az idő, amikor megbánja keménységét, azt, hogy Isten számára nem volt elérhető, és visszafordul hozzá.
Az egyiptomi csapások visszatérő motívuma, hogy a fáraó – még ha a csapás után ígéretet is tesz Izrael elbocsátására – a csapás elmúltával visszavonja azt, megkeményíti szívét. Az első öt csapás után csak a fáraóról mondja a Szentírás, hogy konok vagy kemény maradt a szíve és nem hallgatott Mózesre és Áronra, Isten követeire. Ő keményíti meg saját szívét. A megkeményítésnek először csak a hatodik csapás után lesz az alanya Isten (9.12), ekkor olvassuk először, hogy Isten megkeményítette a fáraó szívét. Az is figyelemreméltő, hogy a hetedik csapás után a megkeményedésnek már egyszer sem lesz alanya a fáraó. Itt még azt olvassuk: „Látva a fáraó, hogy megszűnt az eső, a jég és a mennydörgés, visszaesett vétkébe, és konok maradt a szíve neki is, meg szolgáinak is. Megkeményedett a fáraó szíve, és nem bocsátotta el Izrael fiait – ahogyan megmondta az Úr Mózes által.” Innentől azonban mindig Isten a megkeményítés alanya. Mire enged ez a nyelvhasználat következteni?
Arra, hogy a fáraó felelős azért, hogy megkeményítette a szívét. Lehetősége lett volna engedni az Úrnak, de nem tette. Hogy ez így van, arra mutat, amit a fáraó szolgáiról olvashatunk a tíz csapás elbeszélésében. A szolgák szíve, a fáraóéval együtt, konok maradt (9.34, 10.1), de mégis eljött az a pont, amikor – a fáraóval ellentétben – meglágyultak és készek lettek volna engedni Istennek. Megkérdezték a fáraót: „Meddig lesz még vesztünkre ez az ember? Bocsásd el ezeket az embereket, hogy szolgálhassanak Istenünknek, az Úrnak! Nem veszed észre, hogy pusztulóban van Egyiptom?”
Mi Isten szerepe és mi a fáraóé a megkeményedésben? Kálvin János a következőt írta: „A szív keménysége az ember bűne, a szív megkeményítése Isten ítélete.” Azaz a szív, amely elutasítja Isten szavát, vergődik, szenved, mert tudja, hogy nem jó, amit tesz és egy kicsit megkérgesedik. De Isten újra szólítja, és másodszor már könnyebben mond nemet Isten szavára. Harmadszor már gondolkodás nélkül elutasítja, amit Isten kér, negyedszer más meg sem hallja a hívását… A megkeményedett szívű ember maga választotta azt, amit végül Isten – ítéletként – beteljesít rajta: ő maga keményíti meg szívét.
Ezzel találta magát szemben Jézus Krisztus is. Nem azért beszélt példázatokban, hogy egyesek ne értsék őt meg. A példázat szerepe, hogy felszínre hozza azt a megosztottságot, ami korábban kialakult körülötte. Egyesek hittek benne, mások meg azt mondták, hogy ördög van benne. Hiába látták a jeleket, a csodákat, a fáraóhoz hasonlóan nem hittek. Aki előre elhatározta, hogy nem hisz, hogy nem válaszol Jézusnak, aki újra és újra megkeményíti magát valamiben, amiről egyértelműen szól hozzá az Úr, azon beteljesedik, amit Jézus így fogalmaz meg: „…akik néznek, nézzenek ugyan, de ne lássanak, és akik hallanak, halljanak ugyan, de ne értsenek, hogy meg ne térjenek, és bűneik meg be bocsáttassanak.” (Mk. 4.12)
És itt idéznem kell egy zsoltárt, ami figyelmeztetés és intés mindannyiunk számára: „Most, amikor halljátok szavát, ne keményítsétek meg szíveteket…” (Zsolt. 95.8) Isten Szentlelke tudja ebben a pillanatban személyessé tenni számunkra mindazt, amit a fáraó megkeményedéséről tanultunk. Ha többször hallottuk már, hogy Isten arra hív, engedjük át az életünket neki, de nem tettük – tegyük meg most. Ha valamivel kapcsolatban intett bennünket az Úr, ha valamit megítélt az életünkben, de mi elhessegettük magunktól az ő szavát – ne játsszunk vele, hanem hálával, hogy újból halljuk hangját, engedelmeskedjünk neki. Ha tudjuk, hogy rólunk van szó, és mégis kívülvalónak érezzük magunkat, mert már annyira megkeményedett a szívünk – kezdd el keresni őt, kiálts és könyörögj hozzá, kérd, hogy könyörüljön meg rajtad és lágyítsa meg szíved, nehogy a magad választotta ítélet teljesedjen be rajtad!
III. „Megkeményítem szívét” – Isten dicsősége
Miközben láttuk tehát, hogy a fáraó felelős döntéséért, a történet egésze Isten dicsőségét szolgálja. A fáraó ellenáll az Úrnak, de ellenállása annál nagyobb dicsőséget szerez Istennek. Minden ellenállás után még félelmetesebb jelben, csodában, azaz csapásban mutatja meg Isten a hatalmát egészen addig, amíg „megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Úr…”. A szív megkeményítése Isten dicsőségét szolgálja hát, valamint azt, hogy Egyiptom is megismeri az ő nevét. És valóban: ha a fáraó az első szóra elengedi Izraelt, Isten nem ismerszik meg élet és halál Uraként, és az egyiptomiak semmit sem tudnak meg arról, hogy ki tartja kezében a világ dolgait. Ahol a káosz és a halál erői ellenállnak Istennek, még ha hosszan tartóan is szembeszállnak vele, ott annál világosabban ragyog fel az Úr hatalma és nagysága. A fáraó szívének megkeményedése és megkeményítése Isten céljait szolgálja. Isten ellen fordul – de éppen lázadásában és ellenségeskedésében Isten céljait teljesíti be. Ez is benne van a kifejezésben, hogy Isten megkeményítette a fáraó szívét.
Ez pedig ugyanakkor vígasztalás és bátorítás Isten követeinek, Mózesnek és Áronnak. Erről a vígasztalásról írja találóan Kálvin: „Isten szilárdsággal fegyverezte fel szolgája szívét, hogy bátran ellenálljon a zsarnok gonoszságának, és emlékezteti őt arra, hogy a megoldást a kezében tartja.” Hányszor és hányszor meghátrálhattak volna, elcsüggedhettek volna, látván, hogy a fáraó, amikor látszólag már enged, végül mindig visszavonja szavát. De nem éri őket váratlanul a fáraó ellenkezése, és nem gondolják többet, hogy elhagyta őket az Úr. Végigviszik kemény harcukat, tudván, minden az Úr ügyét szolgálja.
„Én azonban megkeményítem a fáraó szívét…” – mondja az Úr, és ezzel megvizsgált bennünket. Megvizsgált, hogy vajon rábíztuk-e magunkat teljesen – kezébe engedtük még az ítéletet is? Megvizsgált, hogy kész-e a szívünk válaszolni neki, elérhetőek, formálhatóak vagyunk-e még Isten előtt? Végül megkérdezi, hogy szembetalálva magunkat a gonosz bármilyen hatalmával ebben a világban, hisszük-e, hogy mindez az ő dicsőségét szolgálja és vígasztalást veszünk-e ebben?Ámen!