Cseri Kálmán

Amíg a Sámuel könyvét olvassuk bibliaolvasó kalauzunk szerint, vegyük innen az igét ezeken az istentiszteleteken is. Most is meg kellett felezni ezt a gazdag történetet. Ha Isten éltet minket, majd jövő csütörtökön folytatjuk. Dávid életének talán ez a legmélyebb pontja, amiről ez meg a következő fejezet szól. Itt kerül legmesszebb Istentől, itt süllyed a legmélyebbre a csüggedésbe, itt nyúl egy olyan eszközhöz, amit ő maga is megbánt, és itt hozza magát olyan helyzetbe, amiből semmiféle kiút nem látszik. Ugyanakkor mindezek után itt mutatja meg Isten neki újra hatalmasan, hogy milyen nagy az Ő kegyelme az Őt félők iránt; és hogy Ő valóban nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nekünk a mi álnokságaink szerint.
Azzal kezdődik a leírás, hogy Dávidon lassan elhatalmasodott az aggodalmaskodás. Befészkelte magát a szívébe, hogy vége, nem tud tovább menekülni Saul elől, segítenie kell magán, mert úgy látszik, Isten nem segít rajta. Ezzel a sötét szóval kezdődik itt a bajok sorozata: „ezt mondta Dávid magában.”
Nem tudom, a testvéreknek ismerős-e ez, nekem sajnos ismerős. Volt olyan néhányszor az életemben, hogy valamit elhatároztam magamban, s egyáltalán nem vittem Isten elé, nem beszéltem meg a hívő testvéreimmel. Néhányszor előfordult, hogy még a családtagokkal sem, hanem akármilyen indítékból - ez sokféle lehet -, úgy magamban elhatároztam valamit. Az ilyet az ember gyorsan szokta megvalósítani. Egyszer csak olyan bajok közepén találja magát, amikről nyilvánvaló, hogy ő maga zúdította saját nyakába, meg másokéba is, - mint itt Dávid is, - és ami közül nem leli a kivezető utat.
Nos, így történt ez itt is. Elege volt abból, hogy meneküljön Saul elől. Úgy látta, hogy Isten nem védi kellően az ő életét, (nem tudjuk, miből látta, mert eddig sok nehéz helyzetből kiszabadította,) és ő maga akart szabadulást szerezni magának. Azt olvassuk itt: kezébe vette a dolgainak az intézését, s elhatározta: egy hely van, ahol ő biztonságban lehet, a filiszteusok. Ott nem fogja Saul üldözni. Amíg itthon marad, addig nem hagy békét neki, elmegy tehát az ellenséghez és ott keres menedéket.
Ezen annál inkább meglepődik az ember, mert egyszer már keresett ott menedéket, és kiderült mennyire nem volt ott biztonságban. Utólag hálát adott Istennek, hogy ép bőrrel megúszta, és csak úgy tudott megmenekülni, hogy bolondnak tettette magát, és a filiszteus király azt mondta: szűkölködöm én a bolondokban? Itt is van bőven, minek ez a Dávid is, menjen innen. És Dávid boldog volt, hogy elküldték, és elengedték, mert egyáltalán nem volt nagyobb biztonságban, mint otthon. S ennek ellenére, most ismét úgy dönt, hogy nemcsak ő, hanem hatszáz vitéze, sőt mindannyiuknak a családja is, a filiszteusoknál keres úgymond menedéket.
Ez a jó hiszemű Ákhis király szeretettel fogadja, egy kicsit méregeti őt, meg ezt a kis csapatot. Aztán látja, békésen megvannak, és amikor Dávid azt mondja: nem szeretnénk a nyakadon élni itt a királyi városban, Gáthban, jelölj ki nekünk egy területet akárhol, és ott letelepszünk és eltartjuk magunkat, akkor teljesen megnyugszik. Úgy látszik, nemcsak bántani nem akarják Dá-vidék őket, hanem még élősködni sem akar a nyakukon. Milyen derék, jó szándékú ember ez, s ezt a Siklág nevű várost jelöli ki számukra, hogy ott telepedjenek le.
Aztán Dávid ott afféle vezére lesz ennek a kis csapatnak. Úgy tartják el magukat, hogy portyáznak. Izráel régi ellenségeinek a városkirályságai, településeit támadják meg, hol ide, hol oda törnek be, és viszik, ami vihető. Igen ám, de mit mondjanak Ákhisnak? Itt látjuk meg, milyen tragikus az, ha valaki egy ponton engedetlen lesz Istennek, ahogy egy kicsit közönségesen mondja a szólásmondás: kutyaharapást kutya szőrével próbálják gyógyítani az ilyen emberek. Egyik bűnt egy másik bűnnel akarja leplezni és valahogy helyrehozni. El kell tartaniok magukat, betörnek ide-oda. Na, de azt nem mondhatja meg, hogy a filiszteusok barátaihoz törnek be, hanem azt hazudja Ákhisnak, hogy Izráel déli településeire törnek be. De hogy a hazugsága le ne lepleződjék, ettől kezdve akárhova betörtek, ott mindenkit kiirtottak, hogy ne maradjon tanú, aki elmondhatja, hogy valójában nem izráeli településeket fosztogattak, hanem Izráel régi ellenségeihez, főleg az amálekitákhoz törtek be.
Először csak „azt gondolja magában”, aztán amit magában, Isten nélkül, imádság nélkül, hívőkkel való megbeszélés nélkül gyorsan megvalósít, azt próbálja valahogy legalizálni, leplezni, ezt csak rablással lehet, a rablást titokban kell tartani - legalábbis azt, hogy hova törnek be. Jön a hazugságok sorozata, s így kerül Dávid egyre mélyebbre.
Akkor jön egy különlegesen nagy baj. „Történt abban az időben, hogy a filiszteusok összegyűjtötték seregeiket hadra, hogy harcoljanak Izráel ellen. És Ákhis, a filiszteus király ezt mondta Dávidnak: Tudd meg, hogy velem kell jönnöd a táborba, mind neked, mind embereidnek. Dávid ezt mondta Ákhisnak: Meglátod bizonnyal, hogy mit fog cselekedni a te szolgád. Ákhis ekkor ezt mondta Dávidnak: Mostantól az én fejem oltalmazójává teszlek mindenkorra.” (1Sám 28,1-2)
A filiszteusok hadba indultak Izráel ellen, és Ákhis, ez a jóhiszemű, naiv király Dávidot és az embereit is magával viszi a csatába, sőt testőreinek a fejévé teszi Dávidot. Ez rendkívül kényes helyzet Dávidnak, Ő Izráel felkent királya, beláthatatlan következményei lennének annak, hogy most a filiszteusok, az ősi ellenség oldalán, a saját népe ellen kezd el harcolni. De beláthatatlan következményei lennének annak is, ha most megtagadja ezt, és azt mondja: nem harcolok veled, amikor Ákhis több mint egy év óta otthont adott nekik. Mit csináljon?
Úgy beleképzeltem magam. Leírja a Biblia, hogy három napig meneteltek, amíg az ütközet helyére értek. Mi minden játszódhatott le Dávid fejében! Miket gondolhatott és mondhatott magáról? Hogy megrémülhetett attól, hogy ebbe a kelepcébe került. Nem leplezheti le azt, hogy legszívesebben ott mindjárt agyonütne minden filiszteust. Hát őróla énekelték a körtáncban, hogy Saul agyonvert ezer filiszteust, de Dá-vid agyonvert tízezret. Most is ugyanaz az indulat volt benne. Na, de a filiszteus király a saját testőreinek a fejévé nevezte ki, hova lehet ezt tenni? És menetelünk a saját népünket irtani és ellenük harcolni. Mit lehet itt csinálni? Nincs megoldás erre a helyzetre.
Itt lép be a kegyelmes és hatalmas Isten, aki a filiszteus vezéreknek azt a gondolatot adja, hogy tartsanak seregszemlét. Feltűnik nekik, hogy egy idegen csapat jön a sornak a végén, és ezek körülveszik Ákhis királyt. Nem mindegyikük tudta, hogy kik ezek, és megkérdezik Ákhist. Ő lelkendezik, hogy ezek megbízható emberek, ezek közül többen a testőrei, és a testőrök feje Dávid. Kicsoda?! Elhűlnek ezek a vezérek. Dávid?! S akkor idézik ezt az éneket, s mondják Ákhisnak: normális vagy? Róla énekelték a körtáncban, hogy ő tízezret vert meg, mikor a királyuk, Saul, csak ezret. Nem megyünk tovább veled, amíg ezeket innen haza nem kergeted. Hogyisne! hogy két tűz közé kerüljünk! Elől az izráeliták, hátunk mögött meg ezek - ezek is izráeliták, biztosítva a vereség. Micsoda őrült ötlet?!
Kemény szavakkal dorgálják királyukat, s akkor Ákhis király sűrű bocsánatkérések között járul Dávid elé, és elmondja: téged szeretlek, bízom benned, ezt bizonyítja, hogy mivé neveztelek ki, de értsd meg, hogy ezek a makacs vezérek nem akarnak veled együtt jönni. Én rájuk szorulok és ki vagyok szolgáltatva nekik, úgyhogy ne haragudj, forduljatok vissza, és a békesség kedvéért maradjatok otthon.
Dávid remek diplomata, az arcizma sem rándul. El nem árulná, hogy mennyire örül ennek, hogy hazamehetnek, és felismeri benne Isten szabadítását, sőt egy kicsit még úgy is tesz, mint aki neheztel, hogy pedig ők már felkészültek a harcra - ez igaz, de örülnek, hogy nem kell a saját véreik ellen küzdeniük. Tettetett ímmel-ámmal megfordulnak és visszamennek. Amikor hazaérnek Siklákba, ott valami szörnyűség fogadja őket, de erről majd a jövő héten lesz szó, ha Isten éltet minket.
Most ezt az első felét vegyük szemügyre ennek a történetnek, mert roppant tanulságos üzenetek vannak ebben.
Azt nézzük meg, mit tanulhatunk meg Dávid magatartásából, mert a negatív példa is példa. A Róm 15-ben azt olvassuk: amik megírattak, azok a tanulságunkra írattak meg. Utána azt nézzük meg, hogyan ragyog itt fel újra a minket kimondhatatlanul szerető és hatalmas Isten irgalma ebben a történetben.
I. Mit tanulhatunk meg Dávidtól? Azt, hogy sose vegyük ki Isten kezéből a sorsunk intézését. A sorsunk egy szeletének az intézését se. Istenben bízni azt jelenti: mindenestől rábízza magát az ember. Ez nem azt jelenti: ül egy sarokban és nézi, hogy majd Isten mindent elvégez helyette. Ami feladatot Isten nekünk adott, azt nem végzi el helyettünk, azt végezzük el! Egy hívő ember számára általában nyilvánvaló, hogy mi az, amit most reám bízott az én Uram, és tőlem várja, és mi az, amit Őreá kell bíznom, és tőle várnom, mégpedig újra és újra, ha tetszik, mindennap, vagy naponta többször. Minél szorongatóbb a helyzet, minél inkább érzem az erőtlenségemet, annál gyakrabban újra megvallom: Uram, én bízom benned, és ezt reád bíztam, a megoldását a te kezedből várom, és az idejét is.
Elmondhatja az illető: Uram, jó lenne, ha már ma megtörténne, én türelmetlen vagyok. De akkor is reád bízom az idejét, a módját... mindent. Azt is, hogy egyáltalán ez megtörténik-e, vagy hogyan történik. Mert bízom abban, hogy neked sokkal több megoldási lehetőséged van, mint ahány nekem eszembe jut. Neked minden lehetséges...
Néha szükségünk van arra, amit éppen Dávid több zsoltárban is úgy mond: biztatja a maga lelkét. „Áldjad, én lelkem, az Urat!” Mert nem áldja magától, mert inkább dicsekedni szeret és nem az Urat áldani. Áldjad, én lelkem, az Urat, és egész bensőm, áldjad az Ő szent nevét! El ne felejtsd, mennyi jót tett veled! Néha kell igékkel biztatni magunkat, mert mindnyájan ki vagyunk téve annak, hogy így járunk egyszer-egyszer, mint Dávid, hogy az embert leteperi a félelem, és elhatalmasodik rajta az aggodalmaskodás.
Azt mondja Dávid - ahogy olvastuk -: „egy napon mégis el kell pusztulnom a Saul keze miatt, nincs jobb, mintha elmegyek a filiszteusokhoz, és így szabadulok meg az ő kezéből.” Ő akar szabadulást szerezni magának, holott tudja, hogy Isten a szabadító. Ezt mondja: egy napon mégis el kell pusztulnom. Isten megígérte, hogy ő lesz Izráel királya, most még nem az, de jure (jog szerint) már az, de facto (ténylegesen) még nem, még Saul. Ha el kell pusztulnia előtte, akkor nem lehet király ... Olyan könnyű ilyenkor mondani: gondolkozz egy kicsit, és vedd komolyan az Úr ígéreteit. Mert éppen gondolkozni nem tud tisztán az, akit az aggodalmaskodás és a félelem betölt.
Viszont ilyenkor újra és újra mondom, hogy felelősek vagyunk egymásért, és aki éppen a közelben erősebben áll a hitben, az lépjen oda az ilyenek mellé, és ne dorgálja őket, és ne sápítozzon: egy hívő ember is hogy meginoghat a hitében, hanem erősítse meg a hitében. Végezzük sokkal jobban azt a szolgálatot, amit a kétségeskedő Dáviddal Jonathán végzett egy alkalommal. Emlékszünk arra a történetre, egyik vasárnap este volt róla szó. Amikor ugyanígy félt, és már teljesen reménytelen volt a dolog, mert bekerítették Saul seregei, akkor Jonathán átszökött hozzá, és egy igét mondott neki. Egy helyén mondott igét.
És Dávid megerősödött, és csodálatos szabadítást élt át. Sem Jonathán, sem ő nem tudták, hogy ebből a szorultságból, gyűrűből hogyan fog megszabadulni. De - említettem -, hogy ezt a kifejezést úgy is lehet fordítani: felemelte az ő tekintetét. Ne lógasd az orrodat, nemcsak ez az ellenség van, amelyik körülvett téged. Isten is van, sőt Ő van csak igazán. Ő öröktől fogva mindörökké van, ez a Saul meg csak rövid ideig hatalmaskodik itt. Ő intézi a te dolgodat, nézz Őreá! És ez megerősítette Dávidot.
Fontos, hogy magunkat is tudjuk megerősíteni - majd a következő szakaszban látjuk, hogy ebben a helyzetben magát erősítette meg, mert nem volt ott Jonathán és senki. De fontos, hogy egymást is erősítsük. Erre fel kell készülni, hogy néha eláraszt az aggodalmaskodás és a félelem. Önmagában nem ez a tragédia. Az a tragédia, ha ilyenkor nem Isten ígéreteibe kapaszkodik két kézzel az ember. Isten megígérte, hogy király leszek, akkor Saul keze nem ölhet meg. Ehhez makacsul ragaszkodni kell. Ami meg van írva, amit Isten megígért. - Dávid itt ezt vétette el, nem a láthatatlanokra néz, hanem a láthatókra.
Tudnunk kell azt is, és jó ebből megtanulni, hogy Isten sokszor megvárakoztatja a benne hívőket, és ezzel edzi, erősíti a hitünket. Megígér valamit, és zajlanak az események egymás után, látszólag úgy, mintha Isten elfelejtette volna ezt az ígéretét. Soha ne gondoljuk, hogy Isten elfelejt valamit, amit megmondott, vagy nem fog teljesíteni valamit, amit megígért!
Erre nézve olvassuk a Siralmak könyvében azt: „Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig.” Sokszor azt mondjuk: nem jó várni. Miért? Mert nem tudjuk, mikor jön el a szabadítás, nem tudjuk, mi lesz az a szabadítás. De azt tudjuk, hogy kicsoda az Úr, és ez elég.
Egyszer elesett hitbeli állapotban voltam, s meglátogattam délelőtt egy idős, beteg férfit. Ahogy bementem a szobába, az íróasztalon egy kis faragott táblácskára esett a tekintetem. „Ha késik is, bízzál benne!” - a Habakuk könyvéből való ez a mondat. Az ott nekem gyógyszerré vált. Ez olyan erővel lett igévé, mielőtt ő is bármit mondhatott volna, meg én is a jövetelem céljáról, - Isten először engem gyógyított meg egy igével. Egy telitalálat igével. „Ha késik is, bízzál benne!” Nem fog elkésni, és nem fog elfeledkezni rólad.
Nem ugyanezt mondja az ige a mi nagy várakozásunkról is, az Úr Jézus dicsőséges, második eljöveteléről? Péter levelében olvassuk, hogy már az I. század végén voltak olyanok, akik azt mondták: késik az Úr, nem is jön már vissza. S akkor Péter azt mondja: nem ez a helyzet, hanem azért vár a visszajövetellel, hogy minél többen hitre jussatok és üdvözüljetek. De nem késik el az Úr az Ő eljövetelével. Azóta eltelt 1900 esztendő, és még mindig nem jött vissza. De mi egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy egyszer dicsőségben megjelenik, mert még mindig vár, hogy minél többen üdvösségre jussunk.
Nos, ha késik is, bízzál benne! Megtanulhatjuk ebből azt is, hogy a kísértő ismeri gyönge pontjainkat. Azt olvassuk, hogy Sámsonnak, meg Salamon királynak a nők voltak a gyengéi. Géházinak, meg az újszövetségi Anániásnak a pénz. Megvadultak, ha pénzt láttak. Dávidnak sokszor a félelem volt a gyengéje, meg az, hogy elkezd intézkedni. Kezébe veszi a dolgok intézését. Isten késik, vagy talán el is felejtette, majd én átveszem és folytatom. Megyek és megszabadítom magamat.
Mindenkinek magának kell tudnia - és ezt jegyezzük meg, tanuljuk meg -, hogy mik a gyenge pontjaink, ahol leginkább kísérthetők vagyunk, és ott kell a legéberebben őrködni. Uram, amikor fizikailag gyenge vagyok, amikor a hitemet megrendítette valami, amikor összejönnek a bajok, akkor éppen ezeken a pontokon őrizz meg engem attól, hogy bizalmatlan legyek, elhagyjalak, szembeforduljak veled, és így tovább.
Mert - ezt is meg kell Dávid bukásából tanulnunk -, a bűn törvény. Róm 8. részében fejti ezt ki Pál apostol, hogy a bűn és halál törvényétől szabadít meg minket a Jézus Krisztus Lelkének a törvénye. Ami azt jelenti: olyan, mint a nehézkedés. Valamit itt elenged az ember, az nem emelkedni fog, és nem áll meg itt, még ha tollpihe, akkor is egy ideig lebeg, de előbb-utóbb a földön köt ki. Mert ez törvény, hat rá a gravitáció. És ugyanilyen törvény az is, ha valaki elgondol valamit magában - Isten nélkül -, és azt megvalósítja, akkor egyik bűn a másik után jön, és amit vet az ember, azt le kell aratnia. Dávidnak itt aratnia kell ezt.
Mivel ennél kisebb mértékben, meg a magam nyomorult méretei szerint hasonlót éltem át, bele tudtam képzelni magam, hogy milyen iszonyatos lehetett Dávidnak az a három nap, amíg meneteltek, hogy most há-borút indítunk az ellen a nép ellen, amelyiknek ő a felkent királya. Ez valami képtelenség, ez téboly... És nincs megoldás, ebből a kelepcéből nem lehet kilépni. Ilyenkor kergetik az ember agyában a gondolatok egymást, miközben maga is tudja, hogy sehova nem fog megérkezni.
II. És miközben Dávid a maga kezébe akarja venni a sorsa intézését, kiderül ebből a történetből, hogy a hatalmas Isten nem engedi ki a kezéből Dávidot. Még így is megőrzi őt, hogy rúgkapál, meg azt hiszi, hogy majd ő most elintézi, mivel Isten nem tudja megszabadítani őt. Micsoda ötlet! Elmegyünk a filiszteusokhoz, ott nem ér utól Saul keze. Gondolhat a hívő, amit akar, Isten kegyelme, hűsége akkor is megtartja őt. Mert ebben a helyzetben igazán csak Isten segíthet rajta. Nincs ember, akinek támadhatna itt valami értelmes ötlete, ami kiszabadítja ezt a hatszáz fős kis csapatot ebből a csapdából, amibe belegyalogoltak.
Dávid vétkezett, mivel azonban a szívében nem fordult szembe Istennel, és látszanak itt rajta a megdöbbenés, megrettenés, sőt a bűnbánat jelei is, Isten kegyelmesen tartja őt, és - mint mondtam - arra indítja a filiszteusok vezéreit, hogy egy ilyen helyzet elé állítsák Ákhis királyt, és így megszabadulnak a vérontástól.
Ebben a helyzetben is igaz az az ige, amit gyakran szoktunk emlegetni: ”Akinek útjaihoz jóakarattal van az Úr, annak az ellenségeit is jóakaróivá teszi.” (Példabeszé-dek 16,7) Itt az ellenségei által menti meg Dávidot, mert Dávidnak nem ehhez az útjához van jóakarattal Isten, hogy menekült előle és a filiszteusokhoz ment, hanem az ő egész életútját Isten akarja, és Isten megtervezte és ahhoz jóakarattal volt.
Ha ezt a történetet részleteiben is végiggondoljuk, vagy elolvasnánk ezt a három fejezetet a Bibliából, akkor az embernek óhatatlanul az jut eszébe: ami itt kicsiben történt, az történt kozmikus méretekben az egész emberiséggel. Dávidnak ez az engedetlensége, és Isten szabadítása mint csepp mutatja a tengert. Mert ugyanígy vette kezébe az első ember is a dolgának az intézését, ugyanígy fogadott el segítséget Isten ellenségétől, az ördögtől: ha rám hallgattok, olyanok lesztek, mint az Isten - mondja az édenkertben az első emberpárnak a kísértő. Ugyanúgy megoldhatatlan helyzetbe került az ember, és érvényesül a bűn törvénye.
És mindaz, ami miatt most szenvedünk: egyéni és közösségi életünkben, ennek az egyenes következménye a Biblia tanítása szerint. Mi kivettük Isten kezéből sorsunk intézését, és magunk akartuk azt csinálni. Minden betegség, nélkülözés, magány, a gyűlöletnek az a sok formája, a háborúk, a halál, a félelem stb. mind, mind ekkor jelent meg. Tetten lehet érni a Bibliában. Egészen addig, amíg mindenestül Istenre bízta magát az ember, ez ismeretlen volt. El sem tudjuk képzelni, hogy milyen lenne az élet ezek nélkül a nyomorúságok nélkül. Isten kegyelméből majd odaát megtapasztalhatjuk, de most ezekkel együtt kell élni. Isten ebből a nyomorúságból is úgy támasztott szabadulást, hogy az senkinek nem jutott volna eszébe.
Próbálkozott az emberiség sokszor, hogy segítsen magán, aztán egyik baj a másikat követte. És kiderült, hogy először is Az segített rajtunk, akit megbántottunk. Maga Isten hajolt le utánunk Jézusban. És úgy segített rajtunk, hogy abban semmi erőszak nem volt. Sőt, engedte, hogy őt feszítsék keresztre. Teljesen tehetetlenné vált a kereszten, és ezzel aratta a legnagyobb győzelmet. Így tette lehetővé, hogy mi, akik tényleg tehetetlenekké váltunk a jóra és a szabadulásra, mégis az Isten szabad gyermekeivé válhassunk.
Olyan szépen mutatja ez a történet az ember tehetetlenségét, és Isten kegyelmének a nagyságát, és a kegyelemnek a lényegét is. Azt, hogy újra, és újra engedünk annak a kísértésnek, hogy mégiscsak nekimegyek, megpróbálom áttörni a falat. Megyek ököllel a falnak, fejjel a falnak, faltörő kossal a falnak, másokat tolok magam előtt, de a fal, ami elválaszt Istentől, ott marad. Egyszer csak onnan túlról valaki egy résnyit, egy nyílást vág a falon, és újra van átjárás Isten és az ember között.
Hadd fejezzem be egy közismert verssel, amit néhányan könyv nélkül is tudnak, én is megtanultam még diákkoromban, és megszerettem. Rendkívül jól szemlélteti a maga tömörségével és szépségével mindazt, ami eddig elhangzott. Reményik Sándornak a Kegyelem című verse ez.

Először sírsz.
Aztán átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradékerőd,
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: az a Kegyelem.

Most több olyan vasárnap jön, amikor kötött az igehirdetés témája, mert jövő vasárnap lesz a tanévnyitó istentiszteletünk, utána kezdődik, majd egy hét múlva befejeződik az evangélizációs hetünk. Arra gondoltam, ha Isten éltet minket, októbertől folytassuk majd a Tízparancsolat magyarázatát, amikor folyamatosan minden vasárnap arról lehet szó.
Most pedig, mivel sokan olvassuk a Szentírást a bibliaolvasó vezérfonal szerint, és éppen a megelőző napokban olvastuk a Sámuel könyvének ezt a fejezetét, arra gondoltam, hogy ma az első feléről, majd ha Isten megengedi érnünk, két hét múlva ennek a résznek a második feléről legyen szó.
Önmagában is kedves, bájos történet ez, és tele van Isten gazdag, időszerű üzeneteivel. Négy szereplője van ennek a fejezetnek: Dávid, a szolgafiú, akiről a végén olvastunk, és a házaspár: Nábál és Abigail. Ma Dávidról és ennek a fiúnak a szerepéről legyen szó, és ha Isten éltet minket, két hét múlva a házaspárról.
Elmondom a történet folytatását is röviden, hogy egyben lássuk és utána koncentráljunk erre a két személyre.
Dávidot még mindig eszement gyűlölettel üldözi Saul, mert tudja, hogy Isten Dávidot szemelte ki az ő utódjául, és féltékeny haragjában el akarja tenni láb alól. Dávid nem egyedül menekül már, egész kis szabad csapat verődött köréje. Azt olvassuk: mintegy 600 barátja, vitéze veszi őt körül, de menekülniük kell Saul haragja elől, aki néha az egész hadsereget mozgósítja, hogy Dávidot elfogja.
Dávidék nem rombolnak ott, ahol végigvonulnak, hanem azt olvastuk: akinek lehet, segítettek. Így például Nábál pásztorait is őrizték a rablóktól és egyéb veszedelemtől, és teljes biztonságban érezhették magukat addig, amíg Dávid és kis csapata a közelükben volt.
Nábálról azt tudtuk meg, hogy gazdag ember, de durva lelkű és ostoba is. Amiről itt olvastunk, az birkanyírás idején történt. Ez olyan nagy esemény volt abban az időben, mint ma egy szőlőtermelőnél a szüret, vagy mint egy vidéki családnál a disznóvágás. Nálunk is szokás ilyenkor kóstolót küldeni a közeli rokonoknak vagy jó barátoknak, vagy ha valakitől valamit kapott az ember menet közben, de nem úgy, hogy azért mennyivel tartozom, megfizetem; ha jól esett, akkor számon tartja az ember, jelképesen próbálja, nem is viszonozni, hanem emlékeztetni az illetőt arra, hogy nem felejtettem el, hogy jó voltál hozzám a múltkor, s küld neki egy kis kóstolót.
Nos, birkanyírás idején illett így ápolni a baráti kapcsolatokat, s valami módon jelét adni a hálának egy-egy ajándékkal. Ná-bál nem adja jelét a hálájának Dávidék iránt, ezért Dávid tapintatosan emlékezteti őt erre. Elküldi tíz vitézét, ami a számunkra kicsit szemtelenségnek tűnik, de abban az időben nem volt az, sőt Nábál szégyellhette magát nagyon, hogy nem fejezte ki a háláját most a nyírás idején. Szóval Dávid elküldi őket, és kellő tisztelettel azt mondják, ha úgy gondolod, hálásan vennénk egy kis ajándékot. Azért is, mert valamiből nekünk is meg kell élnünk addig, amíg Saul üldöz minket, és egyik barlangból a másikba menekülünk, meg azért is, mert sok jót tettünk vele. Te most azért nyírhatod le a birkákat, mert mi megőriztük a mezőn őket anélkül, hogy kérted volna, vagy anélkül, hogy honoráltad volna.
Erre elhangzik Nábálnak ez az otromba mondata: ki az a Dávid? Kicsoda Isai fia? Manapság sok szökött rabszolga kóborol az országban. Még majd nektek adom kenyeremet, meg levágott marháimat! - és elkergeti Dávid követeit. Amikor ezt elmondják Dávidnak, haragja felforr és azt mondja: azonnal kösse fel mindenki a kardját! - és a későbbiekben olvassuk ezt a sötét mondatot: reggelre nem hagyjuk meg Nábálnak még egy kutyáját sem, kiirtjuk egész házanépét.
Miközben Dávid 400 legényével vonul Nábál ellen keserű haraggal, aközben ez a szolgalegény értesíti Nábálnak a feleségét, s elmondja, mi történt: itt voltak Dávid követei, ő mint szem- és fültanú beszámol arról, hogy milyen derék emberek voltak azok, s mennyi jót tettek velük, Nábál azonban ezt most nem akarja meghálálni, hanem elzavarta őket, s ő úgy sejti, hogy ebből nagy veszedelem lehet. A többit rábízza a gazdaasszonyra, s megy tovább, teszi a dolgát.
Abigail pedig eszes asszony volt, ő is átlátta a helyzetet. Látta, hogy viharfelhők gyülekeznek. Tisztes ajándékot összekészített, azonnal szamárra ült, hogy felkeresse Dávidot. Egy hegyi ösvényen találkoztak. Dávid dúlva-fúlva a katonáival közeledett a házukhoz, ő pedig az ajándékkal leborult Dávid előtt. Az Isten felkent királyának kijáró tisztelettel beszélt vele, és egy megdöbbentő érvvel szereli le Dávidnak a haragját - majd ezt a következő alkalommal fogjuk részletesebben látni. Azt mondja neki: az Isten meg akar téged őrizni attól, hogy összevérezd a kezedet. Izráel királyához nem illik az, hogy vérfürdőt rendezzen most egy személyes sérelem miatt. Az én férjem bizony nagy bolondságot követett el, amikor nem adott neked ajándékot, én most hoztam, fogadd el a te szolgálólányodtól, és az Úr őrizzen meg téged ezentúl is minden méltatlan cselekedettől.
Dávid Isten szavát hallja ki ebből a testvéri intésből. Leteszi a kardot, elfogadják az ajándékot, és visszamennek, nem bántják Nábálékat.
Most Dávidnak ebben a helyzetben tanúsított magatartására figyeljünk, meg ettől a kis szolgafiútól tanuljunk meg valami fontosat.
Dávid viselkedéséből is egy valamit szeretnék most kiemelni. Mit csinált ő itt, amikor összejöttek a bajok? Mert nehéz helyzetben volt Dávid. Előbb-utóbb mindnyájan kerülünk olyan helyzetbe, amikor minden összejön. Az ember amúgy is tántorog, sokféle terhet hordoz, és akkor hol jobbról, hol balról kap még egy váratlan pofont, és meginog lelkileg is, hitbelileg is, erkölcsileg is, fizikálisan is. Ennek ki vagyunk téve mindnyájan, és olyan jó, hogy a Biblia nem retusálja a szentek arcképét. Dávidról is megtudjuk, hogy noha az Isten kiválasztott embere volt, mégis ebben a helyzetben megingott, és valamit nem úgy csinált, ahogy kellett volna, de tudjuk más bibliai alakokról, hogyan lehet mégis talpon maradni, és bírni ezeket a váratlan ütéseket is. Ezt jó lenne, ha ma Dávidtól, mint negatív példából megtanulnánk.
Mi minden jött össze neki? Évek óta bujdosik. Mint egy kivert kutyát, kergeti Saul. Azt a Dávidot, aki a legsikeresebb katonája volt, aki a legtöbb hőstettet hajtotta végre a filiszteusok ellen vívott harcokban. De a féltékenység és a gyűlölet valósággal az eszére ment ennek a megbetegedett embernek, aki elhagyta Istent. Ez maga már kifárasztotta Dávidot, hogy állandóan menekülni. Ha ezer szeme lenne is, kevés lenne, hogy Saulnak a katonáit felismerje, hogy mentse a puszta életét. Ráadásul nem érti: Isten őt Sámuel prófétával felkenette Izráel királyává. Most akkor miért kell egyik erdőből a másikba bujdosnia? Most király lesz, vagy nem lesz király? Mikor lesz király? Miért nem töltheti hasznos tevékenységgel a drága időt? (Pál apostol is feltehetett volna ilyen kérdéseket Istennek, amikor ott felejtették két évre a börtönben a római helytartók.)
Nos, kezd elkeseredni Dávid. - A múlt vasárnap este láttuk, hogy milyen nagy szüksége volt Jonathán lelkigondozására, vigasztalására is. Ráadásul ebben a nehéz helyzetben elveszíti azt, aki az egyetlen biztos támasza volt. Ennek a fejezetnek az első verse így hangzott: ”Amikor Sámuel meghalt, összegyűlt egész Izráel, meggyászolták, és eltemették őt otthon, Rámában.” Dávid is ott volt a temetésen és szédelegve megy haza onnan. Sámuel volt az, aki mindig világosan megmondta, mi most Isten akarata, és ha egyedül hagyták is, ment azon az úton, ami az engedelmesség útja volt. Sámuel volt az, akit bármikor felkereshetett Dávid, és lehet, hogy Sámuel helyre tette és megdorgálta, lehet, hogy megvigasztalta és megbátorította, de azt kapta tőle, amire akkor szüksége volt. Sámuel volt a biztos támasz, - és most nincs. Mint ha a mankót löknek ki valakinek a hóna alól. Meginog lelkileg Dávid.
Ez van ennek a fejezetnek az első versében. És mi van az utolsóban? „Saul pedig a Gallimból való Paltihoz, Lais fiához adta leányát, Mikalt, Dávid feleségét.” Ilyenkor szokta az ember még egyszer elolvasni: micsoda? Dávid feleségét feleségül adja valakihez? Hogy van ez? Iszonyatosan megalázó volt ez Dávid részére. Az, hogy üldözi, rendjén van, de hogy így belenyúl a magánéletébe?! Dávid feleségét egyszerűen feleségül adja egy másiknak. Ő, mint apa ezt megtehette, bár, ha már valakinek a felesége volt, akkor nem az apa rendelkezett a lányával. Ez azt jelenti: Dávidot ő semmibe veszi. Mintha nem lenne. A feje felett intézkedik. Nagyon megalázó volt ez.
És ebben a helyzetben kapja ezt a pofont Nábáltól. Nem tudom, mennyire érezzük ennek a mondatnak az otrombaságát és az élét: ki az a Dávid?! Dávid nevében köszöntik Nábált az ő követei, Dávid tisztelettel küldi az üdvözletét, hogy adj ajándékot ezeknek a legényeknek és a te fiadnak, Dá-vidnak. És erre jön ez a - gyerekeink ma úgy mondanák - bunkó kérdés: ki az a Dá-vid?! Kicsoda Isai fia?! Manapság sok rabszolga szédeleg itt jobbra-balra, akik megszöktek az uruktól. Ez az a csepp, ami már nem fér bele a pohárba. Kicsordul a pohár, és Dávid a kardjához nyúl. Azt mondja: mindenki öltse fel, s kardélre hányjuk ezt a gazember társaságot.
Van olyan, hogy összejönnek a dolgok: záporoznak a veszteségek, a megaláztatások, a rágalmak, és Isten gyermeke is meginog. Amikor már reggel fejfájással ébred valaki, amikor hetek óta hurcol magában, mint gombócot, egy megoldatlan kérdést, és idegesíti, hogy nem találja a megoldást, amikor a munkahelyén aznap többször is megalázzák, aznap derül ki, hogy több hónapos kísérletsorozata elromlott, meghiúsult, eredménytelen lett, s kezdheti előlről, jön egy telefon az iskolából, hogy a gyereket baleset érte és ebben meg ebben a kórházban megtalálhatja, aztán munkaidő után, vagy korábban elkéredzkedve rohan a kórházba, ott kiderül, hogy nem jó kórházat mondtak, mehet egy másikba; a villamoson leszakad a szatyor füle és kigurul minden belőle, szedegetheti össze ott a csodálkozó emberek gyűrűjében, és amikor hazaér, az otthon levő gyerekek hozzák aláíratni azokat az egyenes vonalakból álló jegyeket, meg esetleg valami intőt is. Akkor kiborul, nem bírja tovább. És meg lehet érteni: ezt már nem lehet bírni saját erőből.
Ilyenkor elborítja a kétségbeesés az embert, fölfakadnak a keserűség forrásai a lelkében. Rettenetesen sajnálja magát. Dühös az egész világra, és ez még inkább szívja az energiáját. Nem sorolom tovább, hova vezethet ez. De ha nem ennyire jönnek is össze a bajok, azt hiszem, ismerős az, amikor néhány dolog megtépázza az idegrendszerünket, különösen, ha nincs is kivel megosztani, s magában fortyog az ember, s a kardjához kap. Azt mondja: most már aztán elég! Azért velem sem lehet akármit csinálni! Azért már fát a hátamon ne vágjanak.
Dáviddal is megtörtént ez így, és Isten különös kegyelme volt, hogy megőrizte attól, hogy feleslegesen ontson vért.
A Biblia beszél azonban arról is, hogy amikor így záporoznak az emberre a bajok, mi a módja annak, hogy mégis ember maradjon, hogy ne boruljon ki, hogy bírja azt, ami nyilvánvalóan meghaladja az erejét. Olvasunk valakiről, ugyancsak az Ószövetségben, aki ennél talán még nagyobb próbákat kellett, hogy elszenvedjen, mégpedig így, hogy néhány napon belül szakadt rá a sok nyomorúság. Egyik napról a másikra elveszítette mind a tíz gyermekét. Szörnyet haltak a gyerekei Jóbnak. Egyik napról a másikra elveszítette minden vagyonát, és nem sokkal utána elveszítette az egészségét is. És még a hozzá legközelebb álló, a felesége is azt tanácsolja neki: átkozd meg az Istent és halj meg! Senkire nem számíthat Jób, és mit mond? Azt mondja: ne beszélj bolondokat! Amink volt, azt mind az Istentől kaptuk, és most hogy elveszítettük, arról tud az Isten. Legyen áldott továbbra is az Isten neve!
Nem azért áldja Istent, mert meghaltak a gyerekei, hanem még abban a helyzetben is áldja Istent, amikor gyászolja a gyerekeit. Mert még itt is vele van szoros közösségben, még ebben a helyzetben is meg van győződve arról, hogy Isten pontosan tudja, mi történt most vele. Isten ismeri az ő teherbíróképességét. Bármennyire nem ért is ebből az egész tragédiasorozatból semmit, ennek biztos van valami értelme, és ez majd előbb-utóbb kiderül. Csak most kell még jobban kapaszkodni az élő Isten kezébe.
Darvas Szilárdnak van néhány istenes verse is, és az egyikben elsorolja, milyen az, amikor összejönnek a bajok. Ezt a két sort idézem belőle:
Amerre megyek, árkokat bont, tetőn megindul a cserép,
S én annál jobban megszorítom az Isten nyugtató kezét.
Ez az egyetlen fogódzó, ami akkor is megtartja az embert, amikor kidől mellőle Sámuel, amikor mással fekszik együtt a felesége, amikor úgy tűnik, hogy Isten is eltűnt, vagy nem értem, hogy Ő miért engedi ezt meg. Ez semmit nem változtat azon, hogy Isten szeret engem, Ő jó, Ő tudja, mit csinál, és nélküle semmi nem történhet azokkal, akik Őbenne bíznak. És lehet, hogy csak nyüszít az illető fájdalmában, és semmit nem ért egyelőre belőle, de előbb-utóbb el fogja mondani azt, amit Ezékiás király: „Íme, mégis áldásul lett nékem a nagy keserűség.” Vagy elmondja azt: mégis igaz az, amit Pál apostol le mert írni: „Azoknak, akik az Istent szeretik, minden a javukat munkálja.” Csak az a fontos, hogy akkor is szeressék Istent, amikor úgy tűnik, hogy Isten elhagyta őket vagy elfordult mellőlük.
Ez a nagy kérdés, hogy a bajok, veszteségek, megaláztatások elsodornak minket Istentől, vagy még közelebb visznek hozzá? Az ördög célja az, hogy a bajokkal szembefordítson minket Istennel. Bizalmatlanná tegyen, meggyőzzön arról, hogy Isten rosszakarónk, vagy nem ért és nem ismer minket. Az első kísértés mögött már ez volt: csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek? Micsoda ötlet... Letesz egy szép gyümölcsös kertbe és azt mondja: nem szabad enni. De nem ezt mondta Isten! Az ördög célja azonban az, hogy az ember megvonja bizalmát Istentől, hitében meginogjon, sőt szembeforduljon Istennel. De ugyanezek a bajok és megaláztatások munkálhatják egy hívő emberben azt is, hogy még jobban megalázza magát Isten előtt, még hangosabban kiált hozzá, annál inkább megszorítja az Isten nyugtató kezét. Ilyenkor van nagy szükségünk egymásra is, ha Isten adott nekünk hívő testvéreket, annál jobban szorítsuk meg egymás kezét is, és együtt imádkozzunk ehhez az Úrhoz.
Amikor Jézus Krisztus szenvedéseinek legmélyén volt, amikor istenkáromlónak nevezték Őt, aki az egyetlen volt ezen a földön, aki nem káromolta soha Istent, amikor lázadónak és lázítónak titulálják, amikor zúdul rá a rágalom, amikor két rablógyilkos között, velük együtt megfeszítik, amikor még haldokolva is gúnyolják, akkor ezt olvashatjuk róla Péter levelében: „Szenvedvén nem fenyegetőzött, szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, hanem hagyta az igazán ítélőre.” Sőt, elkezdett utolsó leheletével is imádkozni azokért, akik rágalmazták, pocskondiázták, semmibe vették: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. - Ez a jézusi lelkület. Ő az Atyával ott is szoros közösségben volt, amikor azt kellett kérdeznie, mivel a mi bűnünkkel azonosult: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Ezt is tőle kérdezte.
Az egyik német magyarázó írja, hogy Jézus a kereszten sem azt kiáltotta: kein Gott, kein Gott, hanem mein Gott! Ott sem azt mondta, amit keserűségünken mi néha: akkor nincs Isten! Vagy: hol az Isten?! Vagy: hogy engedheti?! Hanem azt mondta: „Én Istenem, én Istenem, miért?” A „miért?” az Ő száján is elhangzott, de ezt Istennek mondta.
Bárcsak megtanulnánk bajainkban, kis- és nagy nyomorúságainkban így szorítani Isten nyugtató kezét, a hitünkkel így ragaszkodni hozzá, és bizonyosra venni azt, hogy nem az a döntő, hogy a Nábálok mit mondanak rólunk. Nábál azt mondja: ki az a Dávid? Most ettől Dávid kisebb lett? Ha ő nem tudja, megmondjuk neki: az Isten felkent királya. Isten kiválasztott embere. De ebből semmi sem látszik, hát bujdosik egyik barlangból a másikba! Na, de mi a döntő: az, hogy mi látszik, vagy mi a valóság?
A valóság az: Isten drága embere, akit most beleenged sokféle próbába, és elengedi egészen a szenvedések mélyéig. De ez semmit nem változtat azon, hogy ő Izráel felkent királya. Ezt Dávidnak kell tudnia akkor, amikor ilyen mondatok hangzanak el: ki az a Dávid? Sok szökött rabszolga mászkál az országban. Ez nem szabad, hogy Dá-vidot megingassa! Attól, hogy valakit megdicsérnek, több lesz? Vagy ha rágalmazzák, akkor kevesebb lesz? Ő az, aki. Isten gyermeke, minden újjászületett ember tudhatja, hogy Jézus Krisztus fogadott testvérei, Isten gazdagságának az örökösei, Isten gyermekei vagyunk. Akárki, akármit mond, ezen semmi nem változtat.
S mit tanulhatunk meg ettől a fiútól? Ő epizódszereplő, akit nyugodtan mellőzni is lehetne. Alig mond néhány mondatot, a nevét sem tudjuk. Egyszerű rabszolga gyerek, de maga sem tudta, hogy Isten milyen fontos feladatra használta őt.
Jönnek Dávid követei, ő valahol teszi a dolgát az udvaron, és van szeme észrevenni, hogy ezek azok, akik segítettek nekünk régebben a pusztában. Aztán van füle kihallani Nábál kérdéséből a bántást, a sértést. Egy pillanat alatt átfut rajta, hogy mit válthat ez ki Dávidból. Jaj, ennek következménye lesz, így azért nem lehet beszélni senkivel sem, de Dávid követeivel végképp nem, akitől olyan sok jót kaptunk. Aztán helyén van az esze, kombinál, összekapcsolja a fonalakat, azt, ami akkor történt, ami itt most lejátszódik, s ami ebből lehet. Aztán arra használja a száját, amire való: megy és fontos információkat mond el az illetékesnek. Mivel azt mondja, hogy Nábállal nem lehet beszélni, megy a feleségéhez Abigailhoz, és elmondja azt, amit csak ő tud, mert ő volt kinn a mezőn, amikor sok jót kaptak ezektől az emberektől, és ő látta ezt a jelenetet, amikor Nábál elzavarta Dávid követeit. Ennyit mond, és nem többet. És az egészet rábízza Abigailra. Most már te lássad, mi tévő légy, - s megy vissza, folytatja a munkáját.
Minden mozzanata példás ennek, legalábbis számomra mintává vált ennek a fiúnak a viselkedése, és szeretném ezt a lelkületet elkérni Istentől. Úgy jelen lenni ebben a világban, hogy minden porcikámat arra használjam, amire Isten adta, pontosabban minden porcikámat használhassa Isten arra, amire akarja. Mennyi mindent hozunkviszünk és beszélünk össze-vissza. Ő azt mondta, amit kellett, ami igaz volt, és ami segített. Ennek a gyereknek a szívét megtöltötte az, hogy meg kell menteni az életet. Dávid bosszút fog állni, az biztos. Meg kell menteni Nábált és a házanépét. Mondhatta volna azt is, hogy ő is sokat szenvedett Nábáltól - ez a későbbiekből kiderül, és nagy kárörömmel szemlélhette volna, hogy most aztán megkapja a magáét. Dávidban emberére akadt. Én nem tudtam megtorolni a sérelmeimet, majd Dávid most megtorolja.
Vagy lehet erre teológiát is gyártani: Isten elhozta az ítélet idejét, végignézzük az ítéletet Nábál házán. Ő csendesen meglép, mert tudja, hogy közeleg a vihar, és vé-gignézi valamilyen magaslatról ezt a krimit, hogy mi történik itt majd. Azzal a lelkülettel, ami ma olyan sokakban van. Mi közöm hozzá, nem rólam van szó, a magam bőrét mentem, kicsit még szórakozunk is, és így tovább. De nem! Ő menteni akarja az életet, ne legyen itt vérfürdő. Az ellenségének az életét is menteni akarja. Ne ölje meg Dávid Nábált. Megérdemelné, mert gonosz, buta stb., de az életet menteni kell, az értékeket menteni kell. Nem az övé az a gazdagság, de érték. Nem hagyjuk, hogy valaki tönkretegye.
Idejében szólni kell. Ez nem besúgás, nem susárlás. Ez a szükséges információ: előzzük meg a bajt! Mentsük az értékeket, legfőképpen az emberéletet. Akkor is, ha semmi közünk hozzá? Hát hogyne lenne közünk?! Ha már hallott arról, hogy valami baj készül, és azt meg lehet előzni... hogyne lenne köze? Ő is felelőssé vált érte.
Az értékmentésnek, az életmentésnek ez a szenvedélye kellene, hogy ott legyen minden hívő emberben, különösen ma, amikor az emberéletnek egyre kevesebb az értéke, és amikor itt a szemünk láttára tesznek tönkre emberek olyan lelki-szellemi értékeket is, ami mindannyiunk gazdagsága. Lehet, hogy közvetlenül forintálisan vagy fizikailag személyünkben nem érint minket, de mi is egy közösségnek, egy népnek, egy nemzetnek a tagjai vagyunk, és ha az szegényebb lesz, mi is szegényebbek vagyunk. És csak az a döntő, hogy engem mi érint, a többi pusztulhat, minden érték veszhet?! Isten nem erre tanít minket. Van amikor sárba tapossák a házasságot. Isten minden gyermekének kötelessége, hogy védje azt! Ne csak a magáét ápolja és védje, hanem a másokét is, mielőtt az a harmadik valóban széttapossa, - ha meg lehet előzni. Nem pletykahordással, hanem így, mint ez a szolgagyerek. A kellő időben, a szükséges dolgot az illetékesnek, megfelelő indulattal megmondani.
Jó lenne, ha mindannyian síkra szállnánk az értékek mentésére. Ha mindenki fontosnak tartaná ma, amikor rohamosan és vészesen fogy a népességünk, hogy oda-álljon azok mellé a párok mellé, akik vállalják a gyermeket. S miközben a negyediket várja, arra a háromra egy-egy este vigyázni, hogy elmehessenek a férjével ide vagy oda, és elintézhessenek dolgokat. Ez még nem oldja meg ezt a torz és beteg szemléletet, ami megfertőzte a közgondolkozásunkat, - de ez a szolgagyerek sem a gyűlöletet akarta kioltani az emberszívekből, arra csak Isten képes. Ő a maga helyén azt tette meg, amit viszont neki kellett, nemcsak lehetett, kellett megtenni. Ha ki-ki a maga helyén ezt az értékvédő, életet mentő szolgálatot végzi, kimondhatatlan sok baj elhárítható, és sok érték megmenthető.
Itt megint a mi Urunk Jézus Krisztus példája ragyogjon előttünk, aki az életével fizetett azért, hogy a mi életünket megmentse és nekünk életet adjon. Az úrasztalán a kenyér és a bor egyszerű jelei az Ő golgotai keresztáldozatára emlékeztetnek ma minket, mert Őneki semmi nem volt drága, csakhogy nekünk életünk legyen és bővölködjünk.
Két lelki feladatot is hadd említsek meg ennek alapján. Valahogy így kellene imádkoznunk, ahogy az a gyerek beszélt Abigaillal. Elmondja neki a bajt, aztán rábízza a megoldást és nyugodtan visszamegy a helyére. Elmondani Istennek minden nyomorúságot, másokét is, rábízni a megoldást hittel, és végezni tovább a kötelességünket. A másik, az a nagyon mély jelentőségű mondat, amivel befejezi a mondókáját: készen van a veszedelem a mi urunk és egész házanépe ellen. Mi a Bibliából tudjuk, hogy készen van a végső veszedelem az egész emberiség ellen. Isten még türelmesen vár, hogy ez az Őt gyalázó vagy Őt semmibe vevő emberiség minél nagyobb számban visszataláljon hozzá, de egyszer eljön az ítélet, amikor nem lesz többé lehetőség a hozzá térésre. És a Noé napjairól éppen ezt állapítja meg Jézus szomorúan, hogy az emberek ettek, ittak, férjhez mentek, házasodtak, és nem vettek észre semmit. - Látjuk-e azt a veszedelmet, ami készen van? Mert egyszer Isten ítélete eljön, és ettől akar megőrizni minket.
Isten segítsen minket, hogy bajaink között még nagyobb bizalommal tudjunk Őbelé kapaszkodni, és Isten oltsa belénk Szentlelkének ezt az értékmentő, mások életét mentő, másokat üdvösségre segítő, Jézushoz hívogató szenvedélyét, hogy így lehessünk mi az Ő használható szolgái!

Sámuel könyvét olvassuk mostanában bibliaolvasó kalauzunk szerint, és az utóbbi istentiszteleti alkalmakon sok érdekes és fontos igazságot tanultunk meg ezekből a történetekből. Az egész könyv hátteréhez tartozik, hogy Saul Izráel első királya, kezdetben maga is tudta, milyen alkalmatlan ennek a nagy tisztségnek a betöltésére. Isten azonban adta neki az Ő Szentlelkét, és Isten Szentlelke helyes döntésekre segítette a királyt. Adott neki fizikai erőt is, bölcsességet is.
Győzelemről győzelemre vezette a népet, noha folyamatosan támadták őket a filiszteusok. Aztán egy idő után elbízta magát, s azt gondolta: megy ez már Isten nélkül is. És láttuk, ahogy fokozatosan megtelt önmagával, öntelt emberré vált, úgy vonult vissza Isten Szentlelke az életéből, és úgy nyert teret az életében a gonosz lélek. Ez mindig így szokott lenni. Amíg valaki félreáll Isten Lelkének az útjából, és kész teljes szívével engedelmeskedni neki, egyre többet kap Isten Lelkéből. „Ád az Isten Szentlelket azoknak, akik néki engednek” - így olvassuk a Cselekedetek könyvében. Amikor valaki nem enged, hanem önfejűen Istentől függetleníti magát, Isten Szentlelke megszomorodik és visszavonul. És az űr beszippanthat akármit, és a gonosz gondoskodik arról, hogy az így üresen maradt helyre bejöjjön.
Saul életében ennek sok tragikus következménye lett. Egymás után hozott rossz döntéseket, egymás után elveszített sorsdöntő csatákat, sőt, kitört rajta többféle idegbetegség is, és közveszélyessé vált a viselkedése sokszor. Isten úgy látta jónak, hogy ilyen ember ne uralkodjék többé a nép felett, és kiválasztotta magának Dávidot. Dávid akkor még tizenéves volt, amikor Sámuel próféta felkente őt Izráel következő királyává, és egyelőre végezte tovább a maga pásztori munkáját. Aztán később Saul udvarába került a Góliáton aratott győzelem után, s ott is megmaradt alázatos szolgának. Saul azonban, éppen a gonosz lélek munkája miatt, egyre féltékenyebb lett Dávidra. Látta, hogyan nő a népszerűsége Dávidnak, minél több harci sikert arat, és látta, hogy a nép előtt egyre nyilvánvalóbb Saulnak az elesett, nyomorult állapota, és elhatározta: Dá-vidot elteszi láb alól. Elkezdte üldözni, és a mai szakaszunkban már arról olvastunk, hogy Dávid évek óta kénytelen bujdosni. Barlangokba, erdőkbe menekül. Itt egy kis szabad csapat verődött már köréje, és azokkal a jó barátaival tengeti az életét, de nem egészen érti: kinek jó ez így?
Ő tiszteli Sault, mint Izráel királyát. Na de Isten azt mondta, ő lesz a király. Viszont, ha Saul előbb-utóbb elfogja őt, és gyű-löletében megöli, akkor hogy lesz ő király? Egyre nehezebb helyzetekbe került, és ez egyre jobban megviselte a hitét.
Ebből a mai történetből három igazságot szeretnék kiemelni, de a harmadikról szeretnék kicsit részletesebben szólni.
1. Az első, amin ne lépjünk túl, mert sajnos jellemző ma is sokunkra, hogy kétségbeejtő, hogy Saul elköveti ezt az őrültséget, hogy a leghasználhatóbb, legmegbízhatóbb emberét üldözi, ahelyett, hogy vele összefogva közös erővel, a közös ellenségtől védenék a népet. Dávid volt az egyik legmegbízhatóbb katonája, a legtöbb harci sikert aratta az állandóan fenyegető ellenséggel, a filiszteusokkal szemben. Vele kellett volna összefogni, s ha már Saul nem bírja fizikai ereje, vagy idegállapota miatt, de jó, hogy van itt egy épkézláb, makkegészséges ember, aki tud is, szeret is harcolni, akit Isten megáld és vezet. Menjen és harcolja az Úr harcait, és adjuk össze ki-ki amije van még: ereje, gondolata, ötlete, tanácsa, és együtt védjük a népet az ellenségtől. De nem, hanem egymás ellen hadakoznak.
Hány szomorú példát tudnék most felsorolni, amikor ahelyett, hogy egy szülőpár minden erejét összeszedve a gyermekeit nevelné, felkészítené az életre, és lelkileg-szellemileg is kistafírozná őket, ahelyett egymást marják, a gyerekek, a környezet és saját maguk nagy romlására.
Vagy itt vannak politikai pártjaink. Ahelyett, hogy ezt a nyomorult kis népet próbálnák segíteni és valami jó gondolattal maradék erőnket összeszedve egyről a kettőre jutni, egymással marakodnak.
És családon belül hányszor van ez így! Ahelyett, hogy azt, aki leginkább segítségre szorul, csendesen segítené az egész társaság, ahelyett megy egymás háta mögött a pletyka, a susárlás, a rágalmazás, és vannak, akik örömüket lelik abban, hogy ha másokat befeketíthetnek és nekik árthatnak.
És történelmünket is hányszor beárnyékolta az, hogy egymást marták az emberek ahelyett, hogy összefogva a közös ellenségtől védekeztek volna.
Már pedig a Szentírás világosan mondja azt, hogy bizonyos nagy áldásokat, nagy ajándékokat Isten csak oda ad, ahol emberek legyőzik a marakodhatnékjukat, és a maguk hiúságán, sértett vagy nem sértett büszkeségén, uralkodni vágyásán túllépve összefognak és egy közös jó célt szolgálnak.
Az egyik legrövidebb zsoltárunk, a 133. zsoltár, egyebek közt ezt írja: „Ímé, mily jó és mily gyönyörű, ha a testvérek egyetértésben élnek!... Csak oda küld az Úr áldást és életet örökké!” Csak oda, ahol egyetértésben élnek. Lehet, hogy különbözik a véleményük sok mindenről, az nem baj, borzasztó lenne, ha mindnyájan egyformán gondolkoznánk! De a véleménykülönbségek fölött valamiféle összefogás, szeretet, egy akarat, ha érvényesül, akkor oda az Úr áldást és életet küld.
Ugye az áldás Istennek az az ajándéka, amit nem tudunk előállítani, nem tudunk rászolgálni, nem tudunk megdolgozni, amiért nem tudunk fizetni. Amit nem érdemlünk, ami nem jár. Isten néha ad ilyen ajándékokat az övéinek. Nem én dolgoztam meg érte, soha nem tudnám előteremteni. Azt csak elfogadni lehet. Csak oda ad az Úr áldást, ahol a testvérek egyetértésben élnek, és az ördög örökös piszkálódását legyőzve felülemelkednek önmagukon, pillanatnyi személyes érdekeken vagy sérelmeken, és valami közös jó célban egyesülnek. És csak oda küld az Úr életet is. Egy-egy gyülekezet részére ez döntő kijelentés. Ott támad élet, új élet, ahol a hívők meg a nem hívők nem marakodnak, hanem egy akarattal arra törekednek, hogy épüljön a gyülekezet és Isten munkálkodhassék ott.
Saul elkövette ezt az őrültséget, ezt az egész nép elleni súlyos bűnt, hogy ahelyett, hogy Dáviddal összefogva együtt harcoltak volna a filiszteusok ellen, ahelyett Dávidot üldözte. Az egész hadseregét mozgósítja né-ha, hogy azt a szerencsétlen embert, aki a legtöbb jót tette azokban az években az országnak, elfogja és megölje.
2. Dávidnak nagyon nehéz a helyzete. Egyre inkább bizonytalanná válik abban, hogy hol vannak Isten ígéretei. Isten megígérte, hogy király lesz. És ha Saul elfogja és megöli?
Amikor zeneterápiát alkalmazott Dávid és a hárfáját pengette, hogy Saul rohamozása csökkenjen, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Saul fogja a dárdáját és a falhoz akarja szögezni a hárfázó Dávidot. Az utolsó pillanatban hajolt félre, Isten így mentette meg az életét. Ha ilyen konkrét életveszélyben van, hogy lesz ő király? Elfelejtette Isten, amit ígért? Vagy talán meggondolta? És meddig lehet ezt így bírni évekig barlangokban, erdőben bujdosni, kegyelemkenyéren élni? Ő értelmes, hasznos munkát tudna csinálni!
Megtépázta Dávid hitét ez a sok megpróbáltatás. És az ő esetében azt látjuk, hogy Isten a benne bízók életében néha megengedi, hogy az utolsókig elmenjenek az események, és már-már egészen nyilvánvaló legyen, hogy Isten valóban elfeledkezett róla, talán nincs is... talán félreértette, amit Isten ígért... Legjobb, ha az egészet abbahagyja és nem hisz, hanem kezébe veszi a dolgok intézését. Ezt akarja elérni az ördög. Dávidnak ez a krízise, életének ez az egyik mélypontja, nagy bátorítás a számunkra. Jó, ha ezt tudjuk, hogy a hitünket ilyen komoly támadások érik néha, és Isten megengedi, hogy komoly próbáknak vesse alá hitünket, hogy kiderüljön: mi van ott valójában.
Gondoljunk arra, hogy Ábrahám hitét hogy megpróbálta, amikor Izsákot fel kellett volna áldoznia. Nem kell ettől megrémülni, a fontos az, hogy akármi történik velünk, állhatatosan, kitartóan ragaszkodjunk ahhoz, hogy amit Isten az Ő igéjében mond, az igaz, ha minden ellene látszik mondani, akkor is azt várjuk és ahhoz ragaszkodunk, mert előbb-utóbb ki fog derülni, hogy az valóban úgy van.
3. Ez történt itt Dáviddal is. Erről szeretnék beszélni. Ebben a nagy hitpróbájában, életének ebben a rendkívül kritikus helyzetében hogyan erősítette őt meg Isten. Adott neki egy ajándékot. Küldött hozzá valakit, akinek még a neve is azt jelenti: Isten ajándéka. Jehó Náthán - azt jelenti: Isten ajándéka. Jahve ajándéka. Ez volt Jonathán.
Dávid néhány barátjával egy barlangban rejtőzik. Saul még szövetségeseket is kapott a gonosz tervéhez, akik pontosan tájékoztatják őt arról, hogy mikor hol van Dávid. A felderítés tökéletesen működött. És ezek a kehillabeliek, akik besúgtak Saulnak, pontos helyismerettel rendelkeztek, úgy, hogy meg tudták pontosan mondani, mikor hol van Dávid, mert ott ólálkodtak utána. Saul tehát biztosra ment. Bezárult a gyűrű Dávid és barátai körül. A gyűrűnek a sugara egyre kisebb lett, egyre közelebb mentek Saul katonái ahhoz a barlanghoz, amelyikben Dávid rejtőzött.
Az egyik alkonyatkor egy ellenséges katona kiválik Saul seregéből és elindul a barlang felé. Jonathán. Ő Saul király fia volt, Dávidnak jó barátja. Mint Saul fia, így is szerette és tisztelte az apját, hogy az eltávolodott Istentől és őrültséget őrültség után csinált. De nagyon szerette a barátját is, akit az apja meg akart ölni. Nem könnyű helyzet. Két malomkő között lenni. Az apja parancsára Jonathánnak is ki kellett vonulnia azzal a sereggel, amelyik Dávidot kellett, hogy elfogja és megölje.
Mit csinál most Jonathán? Megszökik. Beszökik Dávidhoz - tudta pontosan, hol rejtőzik -, néhány mondatot váltanak, és ennek az eredménye az, hogy: „megerősítette az ő kezét Istenben.” Aztán megy vissza a seregéhez. Dávid ott marad a barlangban, a külső szituáció változatlan, de azt olvassuk az igében: Dávidban belül valami megváltozott. Felszabadult, megerősödött a hitében. Kapott Jonathántól valamit, amibe belekapaszkodott, és noha a föld mozog a lába alatt, ő mégis stabilan áll.
Mivel erősítette meg Jonathán Dávidod ebben a helyzetben? Két dologgal. Az egyik egészen egyszerű: a jelenlétével. Azzal, hogy nem beüzent valakitől, hogy gondolok ám rád, - mint ahogy mi szoktuk mondani, aztán nem tudom, hányszor igaz, és hányszor nem. S egyáltalán mit jelent ez: gondolok rád!? Ha azt jelenti, hogy valaki imádkozik a másikért, akkor nagyon sokat jelent. De ritkán jelenti ez ezt. Szóval nemcsak gondolt Dávidra, hogy szegénynek milyen nehéz a helyzete, nemcsak beüzent, hogy minden együttérzésem a tiéd, még csak nem is levelet írt neki, hanem vállalva azt a kockázatot, hogy ha az apja megtudja, Dáviddal együtt őt is megöleti, mert olyan eszelősen gyűlölte akkor már Dávidot Saul, ezt a kockázatot vállalva bemegy hozzá, mert itt most a személyes jelenlétre van szükség. Ez az ember előbb-utóbb elesik, elveszíti az egyensúlyát, annyira mozog a föld a lába alatt, ezt az embert meg kell erősíteni, meg kell fogni a karját. Egy picit a hóna alá kell nyúlni, a szemébe kell nézni, és azt nem lehet úgy, hogy gondolok rá a távolból, különösen az ellenséges seregből. Ennek az embernek emberre van most szüksége. Nem bölcs gondolatokra, nem őszinte együttérzésre, valakinek a jelenlétére. És Jonathán ezt pontosan tudta.
És a másik, amivel segített: Isten igéje. Sámuel szavait idézte neki, vagyis Isten ígéretét, amit Dávidnak korábban adott. „Ne félj, mert Saulnak, az én atyámnak a keze nem fog utolérni téged, és te király leszel Izráel felett, és az én atyám is tudja ezt.” Isten áldjon, viszontlátásra! Ennyi. De ez ige, ezt nem Jonathán találta ki, hogy mondjon már valami kedveset és vigasztalót. Nem azt mondta: hmm, hmm, ejnye, ejnye... van az úgy, hogy így van. Amikor ilyen üres dolgot mondunk egymásnak nagy jó szándékkal, csak nem tudjuk, hogy mit mondjunk, mert nem jön ige a szánkra. Mert nincs tele a szívünk igével.
Ezért írja Pál, hogy a Krisztus beszéde lakozzék bennetek gazdagon. Legyen tele a szívetek igével, hogy az csorduljon ki a szátokon, mikor csak az segít. Amikor nem hümmögetni kell, meg együtt szidni a közös ellenséget, hanem amikor meg kell erősíteni valakit. Amikor helyén mondott igére van szükség. Ami a Példabeszédek könyve szerint olyan, mint az arany alma ezüst tányéron. Amikor az kell, hogy a Szentlélek juttassa eszébe valakinek a megerősítő igét. Na, de csak az juthat eszembe, ami bement oda egyszer. Amit elolvastam sokszor, amit megtanultam, s lehet, hogy elfelejtettem, de az adott pillanatban a Szentlélek eszembe juttatja. Sokunknak van ilyen tapasztalatunk. És azon keresztül maga Isten szólítja meg azt, akihez a Jonathánok mennek.
Ezek után nem kell magyarázni semmit. Nyugodtan mehet vissza a táborba. Dávid ott marad. Kapott egy igét, abba két kézzel belekapaszkodik, és még ha kihúzzák a lába alól a talajt, akkor is megáll, mert fogódzik Isten szavába. Mert ez az ige azt jelenti: Isten megígérte neked, hogy király leszel, nem? Isten nem hazudik. Vagy hazudik? Nem hazudik! Akkor mi baj van? Akkor az én atyám nem ölhet meg téged, mert ha megöl, nem leszel király. Halott ember nem lehet király. Isten megígérte, hogy király leszel, ebbe kell most belekapaszkodni.
Jonathánnak sincs fogalma se, hogy most hogy menekül meg ebből a harapófogóból Dávid. Legalább úgy izgul érte, mint ahogy Dávid izgul ott benn. Dávidnak is voltak felderítői, és pontosan tudta, hogy milyen közel vannak az ellenséges katonák. Innen már nem lehet menekülni, be van kerítve. Hogy lesz ebből szabadulás?...
Hinni azt jelenti, hogy nemcsak a láthatókra néz az ember, hanem a láthatatlanokra is. Ez lefordíthatatlan, érdekes kifejezés, ami itt a Biblia eredeti szövegében van, amit Károli így ad vissza: „megerősítette az ő kezét az Úrban.” Szó szerint azt jelenti: felemelte a fejét. Dávid lecsüggesztette a fejét. Lógó orral járt, mert kétségbe volt esve, és mert csak a félelemre volt oka. Erre jön Jonathán és azt mondja: ne félj! Ha Dávid közbeszólt volna, talán mondta volna: hogyne félnék! Csak arra van most okom. Mire Jonathán felemeli a fejét, és azt mondja: ha csak az ellenséges gyűrűt nézed, akkor megértem, hogy félsz. De ott fönn is van valaki! Sőt, ott van csak valaki, aki igazgatja az eseményeket, ezeket az ellenséges katonákat is, meg az én hitevesztett őrült apámat is. Ő Úr mindenki felett, és Ő megígérte neked, hogy király leszel. Hogy innen hogy jutsz ki, nem tudom, de hogy Isten ígérete igaz, az biztos! Légy szíves most ezt komolyan venni!
Dávidnak megerősödik a hite. Belekapaszkodik az igébe, és nem sokkal azután, hogy Jonathán elment tőle, Saul kapja a vészhírt: a filiszteusok több helyen is betörtek az országba, máris több falut elcsatoltak, minden erőt azonnal oda kell összpontosítani a határra. Hagyjuk most Dávidot, majd máskor elfogjuk őt még. Most el kell menni. A bezárult gyűrű egyszer csak siet a határ felé, mert Isten odavezényelte a sereget. Erre nem gondolt sem Jonathán, sem Dávid. Na de Isten fantáziája határtalanul nagyobb, mint a mienk.
Hinni azt jelenti: ha Ő egyszer azt mondta, én akkor is hiszem, ha annak minden ellene mond. És Isten igazolni fogja magát.
Egy-egy ilyen tapasztalat után különös módon megerősödik az ember hite. Csak fontos az, hogy el ne bukjunk, amikor ennyi támadás éri a hitünket.
Sok kétségbeesett ember él körülöttünk. Olyanok, akik bizonytalanok még a holnapban is, mint ahogy Dávid. Olyanok, akik átélik, hogy belátható távolságon belül senki sincs, akinek ők igazán fontosak lennének, aki őket megértené, akiknek egyáltalán érdemes lenne elmondani, hogy mi van bennünk, mert nem is érdekli őket, meg sem értik, mert úgy sem tudnak mit kezdeni vele. És marad tovább magának a bizonytalanságával, fájdalmával, könnyeivel, kételyeivel küszködő ember. De sokak mellé oda kellene lépnünk, mint Jehó Náthánok, Jonathánok, Isten ajándékai!
Kialakult-e ez már valakinek az életében? Nyitva van a szemem és észreveszem, hogy ki küszködik úgy, mint Dávid, és tudok helyén mondott igét közvetíteni neki. Isten küldetésében talán csak néhány mondatot mondani, és megerősíteni az ő kezét az Úrban.
Egyszer kórházba hívtak egy súlyos beteghez. A rokonok előkészítettek, hogy lehet, hogy nem is szól hozzám, mert nagyon meg van keseredve. Depressziós állapotban van stb.,- s találtam az ágyban egy kiegyensúlyozott, derűs arcú asszonyt. Beszélgettünk, s elmentem. Utólag tudtam meg, egy következő látogatásnál a szobatársaitól, hogy nem sokkal előttem ott járt valaki a gyülekezetből. Nem sokáig volt ott, mondták a betegtársak, ők csak úgy szófoszlányokat hallottak, hogy mit beszélgettek. Egy kicsit megmosta az arcát egy vizes papírzsebkendővel, s valami könyvből olvasott fel egy-két mondatot, aztán elment, de azóta ki van cserélve ez az asszony.
Valaki bement az ő barlangjába, a félelmei közé. Mondott egy igét, vitte magában Krisztust, és megerősítette az ő kezét az Úrban.
Egyszer egy kismama mondta el, akinek rossz tapasztalatai voltak korábban sokféle betegsége miatt: várta az első gyermekét, és sok minden miatt félt. Egyre jobban beleélte magát abba, hogy mi minden történhet, és mi lesz azzal a gyerekkel, hogyha ő meghal abban az órában... - így szoktunk fantáziálni. Elképzelt veszedelmekkel gyötörjük magunkat. Egyszer csak megjelent egy régi barátnője, aki szintén kismama volt. Hallotta ennek a barátnőnek a kétségbeesését, és a nagy pocakjával, egy-két héttel a szülés előtt felült a vonatra, és elzötyögött oda, és megerősítette az ő kezét az Úrban. Elmondta, hogy az hogy szokott lenni, hogy az tényleg fáj, de utána olyan öröme van ám az embernek, hogy... - és kicserélődött a levegő ennek a másiknak a szívében.
Vidéken voltam segédlelkész, amikor valami miatt nagyon elkeseredtem és kritikus helyzetbe került a hitem is. Egyszer csak megjelent az én kedves jó barátom, aki tőlem viszonylag messze szolgált, egy öreg rozoga kis motorkerékpáron motorozott hosszú utat, mert hallotta, hogy baj van. Megkérdezte, hogy igaz-e, amit hallott, mondtam: igaz. Mondott néhány mondatot, - keresetlen, kissé nyers stílusa volt, de nagy szeretet a szívében - aztán az órájára nézett, felpattant a motorra és elporzott. Máig előttem van a kép, ahogy a kis öreg motor minden része külön zörgött, elporzik és ott maradtam kicserélt lelkülettel. Tulajdonképpen miért keseredtem el? Ilyenek történnek az életben, de ez a feladatunk. Nem én jelentkeztem erre a pályára, Isten hívott el, ebben egészen bizonyos voltam. Egy csomó régi igazság evidenssé vált, és az az ige, meg néhány mondat, amit mondott, megelevenítette a lelkemet. Egy Jonathán megjelent, és helyén mondott igét szólt.
Kezdjük el ezt a szolgálatot még ma, testvérek! Akinek a családjában vannak gyerekek, olyan nagy szükségük van néha egy-egy Jonathán-szívű emberre, aki nem letolja, nem kioktatja, nem a saját fiatalságával példálódzik, hanem helyén mondott igét mond. Jonathán sem szidta le Dávidot: hogy lehet valaki ilyen hitetlen, milyen király leszel te, ha nem bízol Istenben? - hanem megerősítette.
Ott vannak a családokban az öregek, a maguk sokféle félelmének a barlangjában, de nagy szükségük van arra, hogy valaki felderítse őket! Netalán igével, vagy Krisztusnak a Lelkével, ami ott él egy újjászületett emberben.
De ott vannak a betegeink tele bizonytalansággal, mindenféle susmus hallatszik, nem tudják, mi az igazság. Az orvos nem akarja, vagy nem meri megmondani. A családtagok tudatosan ködösítenek, de nem bolond ám egy beteg sem! Bolondnak nézik sokszor a betegeket, hogy az nem látja, meg nem tudja. Éppen, hogy a valóságot szeretné tudni, hogy amire kell, felkészüljön. És azokat becsülné meg, akik emberszámba veszik és úgy beszélnek vele. De sokat ér, ha jön egy Jonathán, és tud bátorítani, vigasztalni, biztatni!
Van itt egy különös törvényszerűség. Ha valaki kész ilyen lelkülettel másokat bátorítani és vigasztalni, maga is megvigasztalódik és megbátorodik. Ezt sokszor tapasztaltam. Amit Isten igéje alapján elmondok másnak, úgy, hogy azt hiszem is, - visszahat rám. Amikor megyek hazafelé, sokkal jobban hiszem azt, amivel mást igyekeztem bátorítani. Isten bennem is élővé teszi azt az igét. Ez is mutatja, hogy nem mi találjuk ki az igét, hanem Ő adja a szánkba, és az odavissza hat. S miközben boldog vagyok, hogy szolgálhattam és megerősödött valaki az Úrban, én is megerősödtem, ez megerősít az újabb szolgálatra és áldásokat közvetíthetnénk így.
Nem akarsz Isten ajándékává lenni? Nem egymás idegeire menni, nem egymás terhére lenni, nem szövegelni, hogy amikor elkezdjük, már tudják a folytatást, olyan sokszor hallották, hanem úgy odaállni valaki mellé, egyelőre úgy, hogy egy szót sem szólunk, hogy a jelenlétünkből érezhesse a szolidaritást, az összetartozást, az együttérzést. Nem biztos, hogy igazolom azt, amit ő csinál vagy hisz, nem dicsérem meg azért, hogy nem hisz, de nem is dorgálom meg. Egyszerűen résztveszek a nyomorúságában. Aztán nem maradok néma, mert a hit hallásból van, és helyén mondott igét mondok, hátha hisz neki, és meg fog változni az élete. Lehet, hogy a teher marad, de lesz hozzá ereje. Lehet, hogy továbbra is egyedül marad, de nem lesz magányos, átéli az élő Krisztus jelenlétét. Vagy ő szegődik társul másokhoz, és azért nem lesz magányos. Itt már kiszámíthatatlan, hogyan ágazik tovább Isten gazdag szeretetéből ez a dolog. A lényeg az, hogy amit ránk bízott, azt tegyük meg. Nem kell nekünk mindenkit megvigasztalni, csak akiket odatett Isten körénk, és akik éppen vigasztalásra szorulnak. Ehhez azonban nekünk kell megvigasztalódnunk.
Olvasunk arról, hogy egyszer valaki nem messze attól a helytől, ahol Dáviddal ez történt, Betlehemben, pontosan azért jött el erre a földre, hogy a sötét bűnbarlangunkba belépjen, és így segítsen rajtunk. Mindnyájan átéljük azt, hogy az emberélet útjának felén egy nagy sötét erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém. És aki mellett Jézus Krisztus így megáll, és Ő erősíti meg az Úrban, az lesz képes majd mások mellé odaállni, és másokat erősíteni. Itt kezdődik a dolog. Nem nekünk kell most elhatároznunk magunkat, aztán erőlködni, ügyeskedni, hanem előbb Jézussal kell találkozni, összeköltözni, vele együtt élni. Aztán majd Ő irányít minket, mikor, kihez... aztán indít és adja a szót a szánkba, és a szeretetet a szívünkbe, és Ő tesz minket Isten áldásává.
Isten segítsen minket, hogy Krisztust befogadva, Őt tudjuk vinni másokhoz, amikor olyan sokan rászorulnak erre!

Múlt csütörtökön említettem, hogy Sá-muel Gilgálban elmondott prédikációját foglalja össze a 12. fejezet. A múltkor ennek a prédikációnak az elejével foglalkoztunk, most Sámuel utolsó mondatait próbáljuk megérteni és magunkra alkalmazni.
Az elején két egyszerű megállapítást tett önmagáról. Az első így hangzott: „megöregedtem és megőszültem.” Láttuk, hogy Isten gyermekeit mindig ez a természetes józanság jellemzi. Isten rendjét elfogadják, nem tekintik sorscsapásnak azt, amit előre lehet tudni, amit Isten úgy tervezett el. Az Ő kezéből fogadják el az öregséget is, annak minden terhével és minden lehetőségével. Mert lehetőségek is rejlenek az öregkorban.
Aztán boncolgattuk, mit jelent ez a gazdag, sokatmondó kifejezés, hogy „semmit nem találtok a kezemben.” Nemcsak azt, hogy Sámuel nem vette el senkinek semmijét, hanem azt is, hogy megadta mindenkinek azt, amit tőle kellett megkapniuk. Nem jellemezte őt a kötelességmulasztás. Azt is jelentette ez, hogy nem ragaszkodott semmihez, amit Isten ki akart venni a kezéből. Nem szorongatott semmit, hanem üres volt a keze. Átengedte Istennek. Még a nép vezetését is. Még akkor is, ha egy ilyen alkalmatlan fiatalember lett az utóda, mint amilyen Saul volt.
Sámuel tudta, hogy ő is alkalmatlan volt minden jóra. Isten csodája és kegyelme, hogy sok jóra alkalmassá tette. S ugyanez az Isten Sault is vagy akárki mást is alkalmassá tudja tenni arra, amivel megbízta, mint ahogy azzá is tette. Kapta Saul is Isten Szentlelkét. Prófétált. Mindenki csodálkozott, hogy Saul is a próféták között, mintha azt mondanánk egy magyaros szólással: Hogy kerül a csizma az asztalra? Nem tanulta, nem tudtuk róla eddig, s egyszerre csak próféta lesz. Igen ám, mert Isten Lelke reá szállt és más emberré lett. Isten az Ő Szentlelkével ezt a csodát bárkin végre tudja hajtani, hogy más emberré lesz, és alkalmas lesz annak a szolgálatnak az elvégzésére, amivel Isten bízta meg.
Ezért szabad Sámuel. Ezért nem magát tartja fontosnak, hanem továbbra is Isten dicsőségét és a népnek a javát, akár ő a nép lelki vezetője, akár Saul lesz a népnek a vezetője, ha nem is a lelki kérdésekben.
Üresek tehát az öreg Sámuel kezei. Így vonul vissza önként, békességben, mindenféle keserűség nélkül. Az igehirdetésének a végén elmondja, hogy mit akar csinálni az üres kezeivel. Semmit nem találtok a kezemben, üresek a kezeim. Mit csinál az ö-reg ember az üres kezeivel?
Mit szoktak csinálni azok az idős testvéreink, akiknek kiveszik a kezükből azt, ami eddig benne volt, vagy akik már nem tudják fogni és kiejtenek a kezükből sok mindent? Amikor már nem hosszabbítják meg valakinek a jogosítványát. Amikor a vízcsaptól a tűzhelyig már kilötyögteti a víznek egy részét az a sokat dolgozott, fáradt kéz. Amikor a saját írását sem tudja elolvasni valaki, olyan reszketeg kezekkel írta. Amikor már nem tudja a finom műszert kezelni, vagy a nehéz szerszámot keményen megmarkolni. Mit csinál az üres kezeivel az ember?
Tanulságos az, amit Sámuel erről mond. Isten igéje azt tanácsolja nekünk, ha valamit nem tudunk már tartani, különösen, ha látjuk, hogy Ő ki akarja venni a kezünkből, akkor engedjük el. Nem kell hozzá ragaszkodni. Nem az tart meg minket, ha azt mi megtartjuk. Ha Isten akar valamit kivenni, engedjük el!
A Prédikátor könyvében azt olvassuk: ideje van a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje a szerzésnek és ideje az elengedésnek. Olyan rossz az, ha valaki nem akkor csinál dolgokat, mikor ideje van. Aki tudja, hogyan történik egy szülés, annak az egészen magától értetődő, hogy ideje van a tolásnak és ideje van az elernyedésnek. És a szívünk is úgy működik: ideje van az összehúzódásnak és az ellazulásnak. És ez az egész életünket tekintve is így van.
Sok idős ember tragédiája ott kezdődik, hogy ezt nem hajlandó tudomásul venni. Erőlteti azt is, ami már nyilvánvalóan nem megy, és ami nem az ő feladata már. Tulajdonképpen nem is kell ehhez megöregedni. Ahogy fogyni kezd az erőnk, vagy valami betegség az ember erejét hirtelen megcsapolja, olyan nagy dolog az, ha valaki tudomásul veszi: ezt már nem bírom. Akkor nem azt akarom minden áron folytatni, és nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha semmi nem változott volna meg. Megváltozott. És tudhatom, hogy ilyenkor Isten a feladataimat is megváltoztatja. Kivesz a kezemből sok mindent, de nem azért, hogy üres maradjon a kezem, hanem azért, hogy szabaddá tegye a kezemet arra az újra, amit most akar rám bízni.
Viszonylag sok idős emberrel találkozom, és látom azt, hogy azok maradnak harmonikus személyiségek, azok maradnak - néha sok gondjuk és nehézségek között is - boldog emberek, akik tudják, hogy Isten nem azért vesz ki a kezükből dolgokat, hogy az üres maradjon, hanem hogy szabaddá váljék valami olyasmire, amire addig nem volt módjuk, hogy csinálják. És a derékhadból valók, a középkorúak is, meg akárki is meg kell hogy tanulja, hogy néha az életünk egy-egy fordulatával Isten erre akar minket eszméltetni. Most valami mást akar rám bízni, és akkor bizonyos dolgokat le kell tenni.
Mit csinál Sámuel az üres kezeivel? Két dolgot. Azt mondja: nem követem el azt a vétket, hogy felhagyjak az érettetek való kö-nyörgéssel - ez az egyik. A másik: tanítani foglak titeket a jó és igaz útra. Vagyis mit csinált? A kor akkori imatartása szerint tartja a kezeit - tenyerekkel felfelé -, Istenem, ezek üresek, ide kérem azt, amit most adni akarsz, hogy tudjak mit továbbadni másoknak. Sámuelnél ez lelki beidegződés volt. Addig is sáfár volt. Nem önmagát adta, nem önmagát prédikálta vagy produkálta, hanem közvetített Isten és a nép között.
Egyszer egy idős, szent életű lelkipásztor mondta: idős korban már nehezen változik az ember, idős korában is közvetíteni akar, ha lesz mit, majd amit az Úr ad. Ő mindenesetre tartja a kezeit, és közbenjár, imádkozik a népért. Ehhez még van ereje, és erre most sokkal több ideje lesz, mint amikor járni kellett az országot és faluról-falura evangélizálni, igazságot tenni, bíráskodni, dolgokat rendbehozni, soksok ember gondját számon tartani. Akkor is imádkozott, de akkor a sok egyéb tevékenysége mellett imádkozott, most meg ez lesz a főfoglalkozása.
A másik, amit csinál: mint egy útjelző tábla, mutatja: arra vezet az igaz és helyes út. Ne erre menjetek, itt rosszul jártok. Igaz, hogy erre többen mennek, de ők nem hallgatnak Istenre, ti ott érkeztek meg a célba. Isten azt készítette nektek. Tartja az imádkozó kezeit, és mint egy útjelző tábla mutatja a helyes utat. És nem amiatt sajnálkozik, hogy már nem csinálhatja azt, amit régen, hanem felismeri ezeket az Istentől kapott új feladatokat. Imádkozni teljes erővel és idővel, és tanítani titeket a jó és igaz útra.
Ha valaki erre azt mondja: ez is valami? akkor az az ember nem tudja, mit jelent a közbenjáró imádság foglalkozása, és az az ember nem gyakorolja azt, hogy mint jelent másokat szeretettel az igaz útra megpróbálni terelni, vagy ő maga sem ismeri az igaz utat. Aki ezt a két foglalatosságot lebecsüli, annak igazi lelki értékek hiányoznak az értékrendjéből.
Mert mit jelent ez a két dolog, amiről itt Sámuel beszél?
1. Amíg aktív volt, addig sem hiányzott az imádság az életéből. De hogyha szemléletesen mondanánk, azt mondhatnánk, hogy addig a fél keze volt szabad arra, a másikkal sok egyebet el kellett intéznie. Most két kézzel imádkozhat. Most még inkább számon tarthatja másoknak a gondjait, örömeit. Most az egész nép ügyét szakadatlanul Isten előtt hordozhatja. És amikor valaki azt érzi, hogy már alig tudok járni és egyre kevesebb helyre tudok eljutni, akkor gondoljon arra, hogy az, aki a legközelebb van hozzánk, a mindenható Isten, bármely pillanatban elérhető. A mozgásképtelen ember számára is. Az ágyban fekvő beteg ember számára is. Amikor már jártányi ereje sincs valakinek, az imádság munkáját még mindig végezheti. Amikor már nem tud másoknak Istenről beszélni, még mindig beszélhet Istennek másokról, és ezen soksok áldás van.
Ezen a nyáron engedte Isten látnunk, hogy amelyik csendeshétért néhányan komolyan könyörögtek, azon a héten sokkal több áldás volt, mint a többin. Szégyenkezve vallom be, hogy nem tudok magyarázatot adni, miért nem könyörögtünk mindegyik hétért olyan elszántan és komolyan, mint néhány olyan hétért, amiről azt gondoltuk az emberi eszünkkel, milyen nehéznek ígérkezik. Ha nehéz, akkor könyörögjünk komolyan. És ha nem nehéz? Van olyan, hogy nem nehéz? Vagy ettől függ, akkor nem kell komolyan könyörögni? Ha egyáltalán nem tűnik nehéznek, akkor egyáltalán nem kell könyörögni? Micsoda ostoba és hitetlen szemlélet! Miért nem tudunk mindig komolyan könyörögni? Isten ígéretei igazak és érvényesek ma is, és Ő megígérte, hogy aki kér, az kap. Aki tartja a kezét, annak telerakja a kezét áldásokkal. Akkor miért nem tartjuk? És miért nem több kéz emelkedik a magasba, és miért nem állhatatosabban, és miért nem folyamatosan? Csak amikor nagy baj van, vagy félünk?
Isten leleplezte most a nyár vége felé ezt a fajta hitetlenséget bennem. Remélem, hogy másokban is. Meg kell újulnunk az imádságban. Egész különös volt Isten válasza az állhatatos, magunkat megalázó, alázatos könyörgésekre ezen a nyáron is.
Sámuel ezt tekinti főfoglalkozásnak. Sőt, azt mondja: nem követem el azt a vétket, hogy felhagyjak az érettetek való könyörgéssel. Ez azt jelenti, hogy ha egy hívő öregember nem imádkozik főfoglalkozásszerűen másokért, az vétkezik. „Nem követem el azt a vétket, hogy felhagyjak az érettetek való könyörgéssel...” - mondván: fáradt vagyok, eleget imádkoztam, én most visszavonulok. Az imádságtól is? Azt majd végzi más? Más is, minél többen! Minél több kéz, annál több ajándékot tud elfogadni. Ez nem tréfa! Sámuel ezt halálosan komolyan veszi. Különösen népének abban az elesett állapotában. Ugyanolyan elesett állapotban volt akkor Izráel, mint ma a mi népünk. Még fontosabb, hogy valaki állhatatosan, szüntelenül könyörögjön.
Ha egy idős ember ezt állandó programjának tekinti, az kész gyógyszer a számára. Mert egy ilyen ember benne marad az élet pezsgésében. Mindig újabb információkat kap. Meghallgatott imádságokról fog értesülni. Tele lesz a szíve hálával, s mindig lesz oka, hogy dicsőítse Istent és örvendezzen benne. És ez újabb utánpótlást és erőt ad neki a buzgó könyörgéshez és imádkozáshoz. Sokakkal közvetlen vagy közvetett kapcsolatot létesít ez a közbenjáró imádság, és csodák sorozatát fogja látni ő maga is. Miközben másokért könyörög, a saját hite is erősödik.
És nem kell ehhez megöregedni. Akármilyen élethelyzetben és életkorban vagyunk most, Isten ma este mindnyájunkat a komolyabb imaéletre buzdít, és a közbenjáró imádságot hangsúlyozza a számunkra. Mózesnek rohamosan fogyott az ereje akkor, amikor az ő közbenjáró imádságának volt elsősorban köszönhető, hogy nagy túlerővel szemben, amikor az amálekiek megtámadták váratlanul Izráelt, a maroknyi Izráel győzelmet aratott. Ha valami, ez a jelenet kell hogy bátorítson minket a közbenjáró könyörgésre. Józsué volt akkor már, aki vezette a harcot. Józsué a sereggel lent a völgyben harcolt, a síkságon, és Mózes fent a hegyről nézte. Ott is ezt olvassuk, hogy felemelt kezekkel imádkozott. Nem sokáig bírja így tartani az ember a kezét - tessék kipróbálni. Egy perc sem telik el, már egyik is, másik is elernyed. Akkor egyik oldalon testvére Áron, másik oldalon a barátja Húr odaültek. Mózes alá is tettek egy követ, egyik az egyik könyökét, másik a másikat, mert úgy tűnt, ettől függ a győzelem. Mert amikor elfáradtak az öreg kezek, akkor az amálekiek kerekedtek felül és Józsuéék kezdtek menekülni. Amikor újra imádkozni kezdett, megfordult a csata, és az amálekiek szívében félelem támadt, és Józsuéék kezdték kergetni őket. Itt nem babra megy a játék! Ez nem luxus, hogy most imádkozik Mózes, vagy nem! Ez létkérdés a népnek. Akkor gyerünk! Fogjunk össze és legyen folyamatos a közbenjáró imádság.
Ezt nem hisszük el sokszor. Elvileg elfogadjuk a legtöbben, de azt csináljuk, amit említettem, mi is imádkozó emberek ezen a nyáron is. Isten ma este felragyogtatja előttünk a közbenjáró imádsághoz fűződő ígéreteit, és azt, hogy akár fél kézzel, mert akiknek még mindennap sok tennivalójuk van, nem tudják főfoglalkozásszerűen ezt végezni, akár az idősebb testvérek, ha több idejük van, akkor több időt rászánva, de vegyük komolyan ezt: a másokért, az egymásért való imádkozást.
Tudniillik itt állna helyre az az egyensúly is, ami a legtöbbünk életében felborult. Az imádkozás és a munka egyensúlya. Ez a legtöbb ember életében elbillen a munka javára. Azt muszáj elvégezni, imádkozni nem muszáj. Majd, ha ráérek, majd, ha éppen nem alszom el, majd, ha nem leszek ilyen fáradt, majd a hét végén, majd, ha szabadságra megyünk, majd, ha nyugdíjas leszek. Majd, - ha meghaltam? Ezt vagy most, vagy soha! Sámuel is úgy volt vele, hogy a népnek ebben az elesett állapotában most kell mindent beleadni, és nem követem el azt a vétket - mondja -, hogy ne imádkozzam értetek ilyen állhatatosan és kitartóan.
2. A másik, amire használja öreg kezeit: mutatja az utat azoknak, akik hajlandóak hallgatni a jó szóra, és akik szeretnének az igaz és jó úton járni. Jézus az élet útjáról beszél, a keskeny útról, amely az életre vezet. Mutatja az utat. Ez nem azt jelenti, hogy sorba kioktatja az embereket. Nem azt jelenti, hogy számon kéri rajtuk: hogy lehet azon az úton járni, miért nem a jó és igaz úton járnak? Mert nem tudják melyik az. Sokan azt sem tudják, hogy van másik út azon kívül, amelyiken az édesanyjuk elindította őket. Nemzedékek nőnek fel most már itt körülöttünk is, már a második vagy harmadik nemzedék, amely nem hall otthon Istenről hiteles információkat. Nem egyedül történt meg azzal, aki ezt egyszer őszintén így mondta egy csendeshét közepén, hanem sokakkal, hogy én az Isten nevét csak káromkodás formájában hallottam eddig. Nem tudtam, hogy Ő szeret, és hogy Ő tényleg van. Hát honnan tudta volna, ha senki nem mondja neki?
Sámuel, meg a Sámuelek, Isten emberei, gyermekei ma nem számonkérően közelednek azokhoz, akik ezt nem tudják, hanem csendesen mutatják az utat. Mint egy útjelző tábla. Az nem kiabál. Az öreg Sámuel már nem tud közlekedni, de segíti a közlekedést. Az útjelző tábla sem közlekedik, de segíti a közlekedést. Vagy így, vagy úgy, ahogy Pál apostol írja a korinthusiaknak: legyetek az én követőim, miképpen én is a Krisztusé. Mert erre mindenki vágyik, hogy vannak-e olyanok, akik nemcsak beszélnek, hanem meg is vannak győződve arról, amit mondanak, és aszerint is élnek. Ahogy mondani szokták: hiteles életű emberek. Vannak-e ilyen keresztyének? Ezt a leghitetlenebb is figyeli ám a fél szemével, a szeme sarkából. És ha ráakad egy ilyenre, akkor árgus szemekkel figyeli és nagyítóval keresi a hibáit, a botlásait. Mindent minősít, de a Krisztus jó illata, ha megérződik valakin - ez megint Pál apostol kifejezése -, az meggyőző lesz.
Útjelző emberekben van ma nagy hiány. Olyanokban, akik mindig ugyanabba az irányba mutatnak, akármerről fúj a szél. Szélkakasok vannak, de masszív útjelző kevés van, aki ebben a rezsimben is, meg amabban is ugyanarra mutatta az életre vezető utat; aki Jézus Krisztust vallotta Urának és engedelmeskedett is neki mindenben, akkor is, ha ezért megdicsérték, akkor is, hogyha elmarasztalták. Nem ettől függött, hanem attól, hogy meg volt győződve arról, hogy ki Jézus. Ilyen emberekké akar formálni minket Isten, függetlenül az életkorunktól és az élethelyzetünktől. De egy-egy idős embernek Sámuel szerint minősítetten is feladata ez.
Hogyan történik ez? Úgy, hogy beszélgetnek néhányan egy családi vagy baráti körben, vagy szomszédok, vagy akármilyen társaság, talán az az idős ember már nem is tud mindenhez hozzászólni, annyi új dolog van, még a fiatalok sem győzik követni. Egyszer csak olyan fordulatot vesz a beszélgetés, amiből nyilvánvaló, hogy itt elkanyarodik rossz irányba. Az idős ember azonban mond egyetlen mondatot, de úgy, ahogy Pál írja, hogy az igazságot szeretetben. Átmenetileg csend lesz, és jó irányba folytatódik tovább a beszélgetés. Nem igaz, hogy ő itt a legokosabb, ezt ő maga sem állítja, nem is hiszi, de nem is az kell. Az kell, hogy tudja melyik a helyes és igaz út, hogy ő maga is azon járjon, s mint a révkalauz, el tudja mondani másoknak: itt arra kell vigyázni, azt ki kell kerülni, te is célba akarsz érni, nem? Nahát, én is úgy értem oda, hogy ezekre vigyázni kell. Itt vezet az a keskeny út, amit, ha megtalálsz, célba érsz. Aztán vagy hallgatnak rá, vagy nem ... ez már az ő dolguk. De, hogy elhangzott ez vagy nem, és igazat mondott-e és szeretettel mondta-e, az meg az ő dolga. És ezt Isten számon kéri rajtunk.
Ismerek valakit, aki abban a gyülekezetben, amelyikben él, az egyik legodaadóbb gyülekezeti munkás, pedig még abba a korosztályba tartozik, ahol nagyon sokat várnak az embertől, és állandóan teljesíteni kell valamit. Hogy lett ilyenné? Jó férj, jó apa, hiteles keresztyén ember, a szakmájában is sokra vitte. A szülei keveset foglalkoztak vele, és az egyik szülője nem is volt hívő ember. Sokszor kérték a nagypapát, hogy kísérje el az óvodába, meg első, másodikban még az iskolába is, és összebarátkoztak a nagyapával. A nagyapa minden alkalommal mondott neki valamit Jézusról. Óvodás korában már az evangéliumi történeteket tudta, és ahogy azt egy 6 éves gyerek értheti, értette is. Kisiskolás korában olyan világosan szólt hozzá néha egy-egy gyermekistentiszteleten, hogy elcsodálkoztam azon a gyermeki bölcsességen, amit Isten adhat valakinek. Egyszerűen tele volt a szí-ve igével, és a gondolkozását is átformálta. A konfirmációja után odaadta az egész életét az Úr Jézusnak és azóta szépen növekszik a hitben.
Nagyapa meséi. De nem mese ez, gyermek! Az igaz volt, amit nagyapa mondott. Az a Bibliából volt, és ahogy egy 5-6 éves nyelvén el lehetett mondani, nagyapa mondta. Nagyapát a veje szóhoz sem engedte jutni otthon. Otthon nem volt szava. Ott nem erőltette a bizonyságtételt. A kis unokát rábízták. Nem az apja háta mögött akarta becsempészni az evangéliumot, ő megmondta az apjának, hogy a kicsi előtt a hitét nem fogja elhallgatni. Az apja azt mondta: nem baj, majd elfelejti a gyerek. Nem felejtette el, hanem új élet támadt benne. A nagyapa ért rá legjobban a családból akkor, neki volt erre ideje, és kihasználta a lehetőséget.
És sorolhatnánk még a példákat. Isten számos lehetőséget készít azoknak, akik készek mutatni az igaz és jó utat úgy, mint akik azt már megjárták, vagy akik járnak azon, és nem kioktatóan, nem fölényesen, nem gőggel, hanem alázatosan, szeretettel. Azzal a mentő szeretettel, amiről a Biblia szól nekünk.
A Lukács evangéliuma elején olvasunk két ilyen öregről. Az egyik Simeon volt, aki a 80-on felül volt már, és mikor a kezébe vette a kis Jézust, csodálatos próféciát mondott róla. Erre várt, hogy láthassa még az Isten Messiását, s aztán békességgel meghal. És ugyanott olvasunk néhány mondattal később az öreg Annáról, akiről azt írja az evangélista: mintegy 84 esztendős özvegy volt, aki nem távozott el a templomból, hanem böjtöléssel és imádkozással szolgált az Úrnak éjjel-nappal.
Ki engedheti ezt meg magának, hogy éjjel-nappal böjtöléssel és imádkozással szolgáljon? Egy 84 éves özvegy. Egy sokgyerekes középkorú családanya vagy családapa nem. Az ő életében is meglehet a helye az imádkozásnak és a böjtölésnek, de hogy éjjel-nappal, ez ott nem megy. És nem is várja Isten. De aki már megengedhetné, hogy több időt fordítson erre, hogy odaadóbban csinálja, és ne azt sajnálja, hogy mit nem tud már a kezében tartani, hanem a kezeit tartaná imádságként, hogy Isten őt nézze és másokat áldhasson meg, és az utat mutatná szeretettel annak a néhány embernek, akivel még találkozni szokott napközben, akkor Isten nagyon megáldaná ezt a szolgálatot.
Mondhatná valaki, hogy nem lehet ö-rökké imádkozni. Igen ám, de az imádkozásnak van a Bibliában egy tágasabb jelentése is, nemcsak az, hogy most imaszöveget mondok, hanem imádkozásnak nevezi olykor a Biblia azt a lelkületet is, amivel Isten gyermeke szakadatlanul Isten előtt áll. Akkor is, ha valami fizikai munkát végez, akkor is, amikor valakivel beszélget, vagy valakinek szolgál, segít. Aki bármikor megszólítható Isten számára, és aki bármikor, bármilyen helyzetből képes egyszerű bizalommal imádkozni, az szüntelen imádkozik. Nem arról van szó, hogy örökké imaszöveget kell mormolni, hanem ezzel a lelkülettel élni.
Azt is lehetne mondani: kérem, szépen, erre csak hívő emberek képesek. Nagyon sok idős ember van, aki nem hívő, meg a nem idősek között is sokan vannak, akik nem hívők. Akkor ők ezt a programot hogyan tudják megvalósítani? Úgy gondolom, hogy erre a Szentírás alapján csak azt mondhatjuk: térjenek meg addig, amíg erre lehetőségük van. Mert csak ebben az életben térhetünk meg mindnyájan, - és akkor mindjárt tudják a kezüket tartani, mert tudják, hogy ki az az Isten, akihez imádkoznak, s mindjárt fogják tudni mutatni az igaz és jó utat, amelyen elindultak. Néha fé-kezni kell azt a türelmetlenséget, ahogy egy-egy hitre jutott idős ember egyszerre az egész családját szeretné megtéríteni, mert ő most már tudja, hogy ez az igaz és helyes út, és - én, fiam, már elrontottam az életemet, és ősz fejjel, vagy megkopaszodva kellett megismernem az Úr Jézust, te még fiatal vagy, ne rontsd el! Mert most már tudja, melyik az igaz és jó út.
Végül mondhatjuk azt az ellenkezést is: akkor ugyebár ez elsősorban mégis csak az időseknek szól? Milyen jó, akkor a fiatalok fel vannak mentve. Hadd olvassam el a Prédikátor könyvéből azt a mondatot, amelyik bevezeti az idős korról szóló gyönyörű fejezetet. Azt mondja: „Örvendezz a te ifjúságodban, és vidámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idejében, és járj a te szívednek útaiban, és szemeidnek látásiban; de megtudd, hogy az Isten tégedet ítéletre von!... És emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében, míg a veszedelemnek napjai el nem jönnek, és míg el nem jönnek az esztendők, amelyekről azt mondod: nem szeretem ezeket!” - és itt jönnek azok a szép képek, hogy amikor meghomályosodnak az ablakon kinézők, amikor a malom zúgása halkabb lesz, amikor az őrlő leányok megkevesbednek - ilyen szép képekkel mondja el az öregedést (12. rész)
Azt mondja: ott kezdődik a boldog öregségre való felkészülés, hogy a te ifjúságodban megemlékezel Istenről. Mert aki ifjúságában nem tanulja meg a komoly imádkozást, amikor már néha kihagy az emlékezete és megfárad szellemileg is, nagyon nehéz lesz. Aki ifjúságában nem szokik hozzá, hogy szeretettel mutatom az Istenhez vezető utat azoknak, akik hajlandóak meghallgatni, annak sokkal nehezebben jön bátor szó a szájára idős korában. Mihelyt minderre Isten Lelke képesekké tesz minket, akkor kell ezt elkezdeni.
Ennek az igének a mondanivalója az, hogy ez a foglalkozás viszont megmaradhat öregkorban is. Amikor már semmi másra nincs ereje az embernek, ezt a két csodá-latos szolgálatot még akkor is végezheti. Ezért mondja a visszavonuló öreg Sámuel: nem követem el azt a vétket, hogy abbahagyjam az érettetek való könyörgést, sőt mutatni fogom a jó és igaz utat nektek.

Tegnap olvastuk bibliaolvasó kalauzunk szerint ezt a fejezetet a Szentírásból. Arról szól ez a rész, hogyan vonult vissza az idős Sámuel. És mivel előbb-utóbb mindnyájan megöregszünk, ha előbb meg nem halunk, és mivel ez a fejezet nemcsak egy öregember visszavonulásának a szépségét ragyogtatja fel, hanem egy szent embernek, egy Istennek odaszánt életű, tudatosan engedelmes pró-fétának az egész életszemléletét, nézzük meg közelebbről, hogy mi jellemezte az öreg Sámuel hitét, alázatát és egyben a visszavonulását is.
Három jellemző megállapítást mond magáról. Ma ezek közül az első kettővel foglalkozzunk, és ha Isten éltet minket, jövő csütörtökön majd a harmadikkal.
A körülményekről csak annyit, hogy Krisztus előtt 1000 táján volt Sámuel évtizedeken át Izráel lelki vezetője. Az ő idejében makacsolta meg magát a nép és követelt magának királyt. Mivel ennek az indoka az volt, hogy mi is éljünk úgy, mint a többi népek, ez önmagában elszomorította Sámuelt, hogy nem úgy akar élni a nép, ahogy az Istennek kedves, hanem úgy, ahogy a pogányok. Vé-gül azonban látva a nép eltökéltségét, Isten azt mondta: adj nekik királyt. Így kente fel Sámuel, jobb meggyőződése ellenére, de Istennek engedelmeskedve Sault Izráel első királyává.
Összehívta a népet gyűlésre Gilgálba, bemutatta nekik a királyt, és akkor mondta el ezt a prédikációt, amit a 12. fejezetben olvashatunk. Ennek az elejét hallottuk most. Az öreg próféta visszavonul, az új királyt úgy mutatja be, mint a nép új vezetőjét. Ő nem akarta, hogy megválasszák, itt is elmondja, hogy ez bűn volt Istennel szemben, Isten azonban kegyelmes, ha hallgatnak rá - mondja Sámuel - akkor ezen a királyon keresztül is az ő igazi Királyuk, az élő Isten, fog uralkodni továbbra is. Ha nem hallgatnak, egyik baj a másikat fogja érni. Ő a maga részéről semmiképpen nem hagyja abba a népért való buzgó könyörgést - ezt megígéri többször is -, és ha Isten ad szót a szájába, vagy feladatot még neki, azt engedelmesen elvégzi.
Mi az a három kis ablak, amin át beláthatunk ennek a szent életű öregembernek a szívébe?
1. Az első az a látszólag semmitmondó megállapítás, ami azonban mégis nagyon fontos: „megöregedtem és megő-szültem.” Ezt nem keserűen mondja. A folytatásból kiderül, hogy mint tényt meg-állapítja, és elfogadja. Tudomásul veszi, hogy ez új feladatokat ad neki. Nem kell a régihez ragaszkodni. Sok minden megváltozott, megváltozott az ő teherbírása, munkaképessége is, - sajnos megváltozott a népnek a szíve is, mert elfordultak Istentől és jobban bíznak egy emberben, akit királynak tisztelnek.
Változnak a körülmények, változunk mi is. Tudomásul kell venni, hogy megváltozhatnak a feladataink is. Ő nem ragaszkodik tíz körömmel ahhoz a feladatkörhöz, amit évtizedeken át hűségesen betöltött, hanem miután bemutatja a népnek új vezetőjét, Sault, ő csendesen visszavonul. Nem duzzogva, nem keserűen, nem úgy, hogy: utánam az özönvíz! Nem azzal a kaján kárörömmel: na, majd meglátjátok, hogy nélkülem nem mennek a dolgok. Ellenkezőleg: noha nem helyeselte Saul megválasztását, egyáltalán a királyság intézményét, mégis oda-áll Saul mellé, nem ássa alá a király tekintélyét, nem mondja azt: tapasztalatlan fiatalember, vigyázzatok az ötleteire, mert bajba vihet benneteket. - Azt mondja: az Úr felkentje. Ennek a fiatalembernek az Istent kell képviselnie előttetek. Ha nem azt teszi, az az ő bűne lesz. És az öreg Sámuel is ezzel a tisztelettel beszél a fiatal királyról.
Nem lehetett ez könnyű Sámuelnek. Először is azért nem, amit itt csak úgy egy mellékes félmondatban említ, hogy tudniillik az igazi öröm az lett volna neki, ha a fiait mutathatja be a népnek, mint az új vezetőit. Ha a fiai, akik ott voltak a nép között - mondja itt, azután többet nem beszél róluk, mert nem sok jót lehetett mondani - olyan erősek a hitben, ha úgy követik az apjuk példáját, hogy nyugodtan rájuk lehet testálni a dolgot. Ők közelről látták, hogy Sámuel milyen komolyan vette Isten parancsait, Isten szentségét. Hogy feltétel nélkül Istennek volt engedelmes. Hogy nem nézett jobbra-balra, nem a népszerűséget kereste. Az engedelmesség keskeny útján járt, akármilyen nehéz volt is az néha, a fiai meg ezen követnék, - de jó lett volna! Sajnos nem így éltek, erről le kell mondania az ő atyai szívének. De itt sem az ő atyai szíve vérzik, hanem az Istennek való engedelmeskedés magától értetődő a számára. Nem volt könnyű azért sem, mert Saul nyilvánvalóan alkalmatlan volt annak a feladatnak a betöltésére, amit most ráruháztak. Sámuel mégis mellé áll, és pozitívan tesz mellette bizonyságot.
Akik már nyugdíjba vonultak, vagy készülnek, azok gyakran úgy vélik, hogy az utóduk gyengébb ember, mint ők. Ritkán hallottam azt, hogy valaki tisztelettel beszélt volna az utódáról. Sámuel erről a kezdő fiatalemberről tisztelettel beszél. Nyilván nem felejtette el, hogy ő sem úgy kezdte, hogy ismerte az Urat, és mindent tudott. Úgy kezdte Sámuel, hogy fel sem ismerte Isten szavát, amikor először szólt hozzá. Igaz, kisgyerek volt még, de hát mindnyájan úgy kezdjük, hogy kisgyerekek vagyunk, aztán felserdülünk, aztán érett felnőtté válunk, - jó esetben benő a fejünk lágya, aztán egyszer megöregszünk. Ezt a rendet Isten alkotta, és Sámuel éppen ezért ezt a rendet jónak tartja, és nem ássa alá utódának a becsületét, hanem inkább támogatja őt itt is, meg a későbbiekben is.
Csak az tud nehezen visszavonulni, aki fontosnak tartja önmagát. Aki önmagát tartja fontosnak, és nem azt az ügyet, amit Isten parancsára képvisel, és nem azokat, akikért Isten őt használta, és nem azt az Istent, akinek egyedül kell dicsőséget adnunk mindig. Sámuelnek Isten dicsősége mindennél fontosabb, és a népnek a java. Az, hogy őróla ki mit mond, az, hogy megöregedett, hogy majdnem nincstelen maradt, - nem probléma. Eszébe sem jut. Nem meggazdagodni akart, engedelmeskedni akart. És mindennél nagyobb kiváltságnak tekinti, hogy az élő Isten őt használta annak a népnek a javára, amely az Isten népe, és amely népnek Sámuel is egy tagja. Ő áldássá akart lenni, és azzá lehetett. Ezért boldog és kiegyensúlyozott így öregen is, és ezért állapítja meg tárgyilagos egyszerűséggel, a hívő ember józanságával: megöregedtem, megőszültem, és visszavonulok.
Valaki egyszer azt mondta: boldog ember az, aki önként, idejében és fokozatosan vonulhat vissza. Önként - hogy lehetőleg ne mások állapítsák meg, hogy most már alkalmatlan vagyok ezekre a feladatokra, nekem tűnjék fel, hogy nem megy úgy, valaki más jobban tudná végezni. Idejében - nem úgy, hogy alig várják, hogy eltűnjek már a süllyesztőben. És fokozatosan - ha lehet. Most ennek a gyakorlati előnyeiről nem akarok beszélni, mert itt az igében erről kifejezetten nincs szó, bár Sámuel is fokozatosan vonult vissza, nem egyszerre hagyta abba a lelki szolgálatot, hanem abbahagyta a nép lelki vezetését, de ott szolgált a háttérben csendesen, alázatosan - majd ezt a jövő csütörtöki részből fogjuk meglátni.
Ott van a szívében az alázat, ami Isten gyermekeire jellemző: eddig is csak sáfár voltam. Nem az övé volt a nép. Nem az övé volt a kijelentés, amit legnagyobb kincsként mondott mindig tovább a népnek. Isten adta a kijelentést, Isten adta a fizikai erőt, Isten hordozza hűségesen ezt az engedetlen népet, Isten hordozta hűségesen őt is, mert ő sem volt hibátlan és tévedhetetlen. Ezért is áll oda ilyen alázattal, hogy mielőtt visszavonulok, tisztázzuk a dolgokat: kinek vettem el valamijét, kinek tartozom, kit bántottam meg, - most visszaadom neki - mondja a népnek. Nem tetszeleg a tévedhetetlenségnek a dicsőségében, hanem Isten alázatos szolgája marad mindvégig. Ez jellemzi azokat, akik Isten gyermekei ma is.
2. És mi a másik, amit mond? Egy rendkívül sokat jelentő kifejezés van itt az egyik mondatában: „Semmit sem találtatok a kezemben.” Egész sor jelentése volt akkor ennek a kifejezésnek.
Először is azt jelentette, amire hivatkozik is, hogy soha nem fogadott el megvesztegetést. „Senkitől nem fogadtam el ajándékot, hogy szemet hunyjak.” Sámuel a nép bírája is volt évtizedeken át. A megvesztegetés akkor is jellemző volt már a közéletre. Sámuel megvesztegethetetlen volt. A korrupciónak nem adott lehetőséget. Az igazságot kereste mindig - tetszik, nem tetszik, mi lesz a következménye. Amit Isten mond, azt kell csinálni, ahogy Ő vezeti, úgy kell ítélni. Nem engedte befolyásolni magát.
Ha most átugrunk az Újszövetségbe, talán eszünkbe jut, hogy Jézusról egyszer az ellenségei állapították meg: te nem nézel az emberek személyére, csak az Isten útját követed. Pál apostol azt mondta: ha embereknek igyekezném tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék. Ismerjük ezeket az aranymondásokat, de vajon áthatja-e a magatartásunkat ez? Valóban az-e a legfontosabb mindig, hogy Istennek mi a véleménye rólunk? Vagy pedig olyan sokszor óriási ügyet csinálunk abból, hogy ki mit mond, vagy ki mit gondol rólunk? Néha az sem mellékes, de Pál azt mondta: ahhoz képest, hogy Isten véleménye mi rólam, csekély dolog az, hogy nektek, korinthusiak, mi a véleményetek. És az is csekély dolog, hogy nekem mi a véleményem magamról, mert nem tudok tárgyilagosan ítélni. Aki engem megítél, az Úr az. Sámuel tehát nem fogadott el megvesztegetést, nem nézett az emberek személyére, csak Istenre, és az igazságot képviselte.
Az, hogy: semmit nem találtok a kezemben, jelenti azt is, hogy nem maradt adósa senkinek. Pál is az efézusi vénektől búcsúzva mond egy hasonló kifejezést, aminek ugyanaz a tartalma. Vagyis: ő úgy látja, hogy elvégezte a feladatát. Kötelességmulasztással nem lehet vádolni, vagy ha igen, akkor tessék most elmondani a szemébe, és kész bocsánatot kérni, vagy ha még lehet, pótolni. Ez volt neki a legfontosabb mindig, hogy küldetését elvégezze. Amit Isten rábízott, amit a kezébe adott, azt továbbadja másoknak. Ha mégsem, akkor most tisztázzák, mielőtt visszavonul.
El merjük-e ezt mondani: Istenem, nekem semmi nem találtatik a kezemben ilyen értelemben, hogy megkapta tőlem a szülőm, a házastársam, a gyermekem, a szomszédom, a főnököm, a beosztottam, az ellenségem azt, amit nekem mint Isten emberének, adnom kellett. Egyáltalán számon tartjuk-e ezt a szövevényt, hogy ki mindenkinek kell adnunk és továbbadnunk dolgokat?
A múltkor mondta valaki elkeseredetten: én ezt tovább nem bírom, s kezdte sorolni: az éppen egy olyan nap volt, amikor az idős édesanyja közölte vele, hogy fiam, te velem nem törődsz és engem nem szeretsz; a felesége kiborult, hogy tudomásul veszem, hogy nem tudsz dédelgetni, de hogy hosszú idő óta teljesen elhanyagolsz, ez már több a soknál; a gyerekeiről kiderült: sok mindent nem tud róluk és nem törődik velük; a szomszéd felháborodott; egy öreg néni gondozását elvállalták, az benyújtotta a számlát, - és kiderült egyszerre: minden téren adós. Legalábbis úgy érzik az övéi, hogy tartozik nekik.
Nagy dolog az, ha valaki úgy él: Uram, nem hiszem, hogy mindenkinek mindent mindig meg tudok adni, de törekszem arra, hogy akiket rám bíztál, azoknak ne maradjak adósuk. Megkapják tő-lem azt, amire szükségük van.
Jelenti ez a kifejezés azt is, hogy ü-resek a kezei Sámuelnek, mert szabad. Mert nem ragaszkodik semmihez. Nem ügyeskedik, nem erőszakoskodik, hogy valamit mégis megtartson abból, ami eddig az életét, a feladatainak a nagy részét jelentette. Szabad ember. Nagy dolog az, ha valaki nem ragaszkodik egy íróasztalhoz, vagy az esztergapadhoz; vagy a maga igazához; vagy ahhoz, hogy feltétlenül megvalósítsa még azokat a terveit, amiket eddig nem sikerült, hanem csendesen el tud engedni mindent. Még terveket is, ha Isten azt mondja, hogy itt most ennek a szakasznak vége.
Nem azt mondja Isten, hogy mindennek vége. Sámuel tudja: új szakasz kezdődik. Ha tovább olvastam volna, akkor kiderült volna, hogy sejti is, mik az új feladatai, és azokhoz a feladatokhoz üres kezek kellenek. Ha ő most belekapaszkodik a maga eddigi hivatásába, nem tudja őt használni Isten az új hivatásában. Az öregember sem felesleges az Isten országában. Akinek fizikailag fogyni kezd az ereje, az sem használhatatlan, és főleg nem értéktelen Isten országában. Csak a mi gondolkozásunkat torzította el ez a nyomorult modern szemlélet, hogy a teljesítmény méri egy ember értékét. Aki sokat teljesít, értékes, aki kevesebbet, kevésbé értékes, aki már semmit sem tud teljesíteni, értéktelen - nem is ember. Nyugodtan el lehet pusztítani egy injekcióval. Ez a Bibliától teljesen távol áll, de újra kezdi mételyezni a közgondolkozást
Isten nem a teljesítményeink alapján minősít minket, hanem a neki való engedelmesség alapján. Lehet, hogy valaki nem tud a szó általános értelmében teljesíteni, attól még nem improduktív az élete - ahogy azt annak idején mondták azokról, akiket halálba akartak küldeni egy injekcióval. Nagyon is produktív lehet valaki egy betegágyhoz kötve is. Ismertem és ismerek ilyen hívőket.
Sámuel éppen ebben látja az új feladatait. Prédikációja végén részletesen szól erről. Isten nemcsak kivesz a kezéből most dolgokat, hanem ezeket a megöregedett kezeket valami másra akarja nagyon is intenzíven használni. Sámuel pedig erre kész. Nemcsak azt éli át, mije nincs, hanem azt is felismeri, hogy éppen ebben az állapotában tud jobban elvégezni olyan feladatokat, amikkel Isten most akarja megbízni.
Tehát nemcsak azt éli át, ami miatt olyan sok beteg testvérünk panaszkodik, hogy már nem tudom csinálni ezt sem, azt sem, - sőt én vagyok terhükre, engem kell kiszolgálniok ahelyett, hogy én adhatnék nekik, pedig eddig mindig úgy volt, s én ezt megszoktam. Hanem azt mondja: eddig én adtam nekik, most tényleg rászorulok, hogy ők segítsenek engem, mert tehetetlenné váltam. De soha nem volt ennyi időm, ennyi csendem. Soha nem voltam ennyit egyedül ahhoz, hogy elmélyülten imádkozhassam, dicsőítsem Istent, sorra vegyem nemcsak a szeretteimet, hanem másokat is. Ott álljak gyakorlatilag egész nap az Isten előtt. Micsoda lehetőség! Amíg örökké úton kellett lennie, hol az egyik faluban, hol a másikban kellett valami bajt rendbehozni és Isten kijelentését hirdetni, nem volt ennyi ideje a közbenjárásra. Most meglátja a fantáziát ebben az új helyzetben, és ezért nincs kétségbeesve.
Egyszer azt mondta egy idős bácsi, mikor meglátogattam: két szót kell mostanában gyakran kimondanom, és még mindig nehezemre esik: kérem és köszönöm. Mert mindent oda kellett vinni már neki az ágyba. Nem volt követelődző, és inkább nem kért sokszor, de ha muszáj volt, akkor mégis csak ki kellett mondani: kérem. Több gyereket felnevelt, felnőtt korukban is mindig támogatta őket. Ez volt a természetes, hogy ő ad. És most ott fekszik kiszolgáltatottan és ezt kell újra és újra mondani: légy szíves, kérem szépen. És aztán: köszönöm. Nem tudja viszonozni, csak egy köszönömmel elintézni - mondta ő. Milyen sokat jelent pedig egy szívből jövő köszönöm. Ezt meg kell szokni.
Kinek könnyű ezt megszoknia? Annak, aki kegyelemből él. Annak, aki tudja, hogy Isten minket a hitünk dolgaiban sem a teljesítményeink alapján minősít. Annak könnyebb ezt megszoknia, aki tudja, hogy nem azért jutunk be a mennyországba, mert teljesítettünk valamit, hanem annak ellenére enged be minket Isten a mennyországba, hogy semmi olyat nem tudunk teljesíteni, aminek Őelőtte értéke lenne. Jézus Krisztus teljesítette mindannyiunk helyett, és nekünk tudomásul kell vennünk, hogy Őreá való tekintettel még minket is befogad. Erre csak azt lehet mondani: köszönöm. Egy egész élet kevés ahhoz, hogy a hálánkat kifejezzük neki. Nem tudjuk viszonozni, nem tudjuk megfizetni, főleg nem úgy, hogy előbb mi már valamit teljesítettünk, és ezért Ő ad nekünk üdvösséget. "Kegyelemből van a ti üdvösségetek, és a hittel tudjátok elfogadni. Isten ajándéka ez, nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék." (Ef 2,8-9)
Aki ezt nemcsak tudja, hanem ebből él, aki naponta átéli Isten bűnbocsátó kegyelmét, és naponta hálát ad azért, hogy elfogadta őt, az ha olyan helyzetbe kerül, hogy ez a két szó lesz a leggyakoribb: kérem és köszönöm, nem szenved miatta. Persze, hogy szívesebben adna ő, mert azt szokta meg évtizedeken át, de most így alakult a dolog, és elfogadja Istentől. Ugyanazzal a józan egyszerűséggel, mint amivel megállapította, hogy megöregedtem és megőszültem. Ezek ténykérdések, és a hívő ember szá-mol a tényekkel. Az újabb és újabb helyzetekben felismeri az Istentől számára elkészített újabb és újabb feladatokat. Tudja azt, hogy sáfár. Eddig sem a magáét osztogatta, hanem azt adta tovább Sámuel, amit Istentől kapott. Most kap Istentől újabb feladatot, ahhoz újabb lehetőségeket. Most azzal akar hűségesen élni.
Itt derül ki, testvérek, hogy Sámuel életét nemcsak a munka töltötte ki. Említettem egyszer Wilhelm Buschnak azt a megállapítását, hogy olvasta egy gyászjelentésen: élete a munka volt. Az jutott eszébe, ha ezt egy lónak a gyászjelentésére írják, elismerő, de egy emberhez ez méltatlan! Csak a munka? És ha már nem tudja végezni, akkor már nem élet?
Pál sokat dolgozott, de nem azt mondta, hogy nékem az élet a munka, hanem ezt: nekem az élet Krisztus. Ő tölti ki az életemet egészen. Aztán mellette végzem a munkámat, amit reám bíz. De ha már nem tudom végezni, akkor sem omlik össze az életem, mert nem vált üressé. Az, aki kitöltötte, továbbra is kitölti, mert Ő nem változik. Jézus Krisztus tegnap és ma, és örökké ugyanaz. (Zsid 13,8)
Mi változunk, fokozatosan fogy az erőnk, és változik körülöttünk a világ is, de Sámuel tisztában volt azzal, hogy a Sámuelek jönnek és mennek, és a Saulok is jönnek és mennek, mert mi ilyen jöttmentek vagyunk, de az Isten nem jöttment! Ő öröktől fogva mindörökké ugyanaz! És Ő örök szeretettel szereti az Ő népét. És ha Sámuel nem lesz többé, hogy Isten üzenetét közvetítse, majd küld az Isten mást. Isten nem változik, az Ő népe iránti szeretete sem változik. Ezért nem izgul, ezért nem ideges, hogy jaj, mit fog csinálni ez a Saul?! Még akkor sem lesz ideges, amikor Saul az egyik őrültséget a másik után követi el. Akkor is tudja: Isten felette áll ennek az egész kuszaságnak, ami itt a királyság intézményének a bevezetésével előállt. Isten Isten. És akkor is Istenre irányítja a népnek a figyelmét.
Gondolkozzunk el ezen a két csendes mondaton! A hívő ember józanul számol a tényekkel. Nem kapaszkodik, nem rugdalódzik, nem tapos. Elfogadja mindig az Istentől kijelölt helyét és a tőle kapott feladatát. Megöregedtem és megőszültem - s megváltozik sok minden. Törekedjünk arra, hogy elmondhassuk mi is: semmit nem találtatok az én kezemben. Megvesztegethetetlen vagyok, csak Istennek vagyok kész engedelmeskedni. Nem tartozom senkinek, vagy ha tartozom, alázatosan igyekszem pótolni, amíg lehet, és üres a kezem úgy is, hogy nem kapaszkodom dolgokba.
Sámuel nem arról számol be, hogy mi mindennel van tele a keze, hogy megszedte magát, hanem azt mondja: semmi nincs benne. Ami benne volt, azt mind Isten rakta bele, és azt tovább adtam a címzetteknek. Ezért vagyok boldog ember, s ezért vagyok gazdag. Aztán majd most tesz bele mást, amit egy öregember kezébe kell tenni. Ő tudja, hogy ki mire való, és továbbra is maradok az Isten sáfára.
Az ilyen öregemberekről mondja a 92. zsoltár: vén korban is gyümölcsöznek. Isten segítsen minket, hogy fiatal korban is, ha a derékhadhoz tartozunk, akkor is, és ha megérjük, vén korban is gyümölcsözzünk!

Sokan olvastuk most újra két hónapon keresztül az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet. Ennek az izgalmas bibliai könyvnek nagy része Pál apostol munkájáról szól. Most ne egyik vagy má-sik részletébe mélyedjünk bele, hanem próbáljuk felismerni azt a nagy vonulatot, ami végighúzódik ezen az egész csodálatos bibliai könyvön. Ezt most így fogalmazom meg: Hogyan valósítja meg Isten az Ő üdvtervét egy-egy ember életén keresztül is.
Ez a könyv arról szól, hogy Istennek terve van. Csodálatos, nagy üdvözítő terve az emberiség egészére nézve, és azon belül a benne hívőket egyenként kész felhasználni ennek a tervnek a megvalósításában. Eszközöket keres és formál magának Isten. Ez nagy kiváltság, ha valaki felismeri, mi Isten terve, és mi Isten terve vele, és elfoglalja azt a helyét, amit Isten neki jelöl ki ebben. Az az ember a helyére kerül, és az helyénvaló dolgokat mond, gondol és tesz. Aki ezt felismeri és cselekszi, az egészen másként éli át az ezzel járó szenvedéseket, és az mindig egyedül Istennek ad dicsőséget az élete eredményeiért.
Ezt a három összefüggő gondolatot szeretném most szemléletessé tenni Isten Szentlelke segítségével. Tehát egyrészt Istennek terve van, és ezen belül nekünk kijelöli a helyünket. Aki ezt örömmel elfogadja, és végzi, amit Isten bíz rá, annak sok szenvedésben lesz része, de egé-szen másként hordozza azokat, mintha ezt nem tudná, és egyedül Istennek ad dicsőséget élete minden eredményéért, mivel tudja, hogy Isten hajtotta végre az Ő tervét, Ő cselekedte azt, ami eredmény és áldás.
Hogyan mutatkozik meg ez a Cselekedetek könyvében?
1. Istennek szép terve van ezzel a világgal. Megvolt az Ő terve abban az időben is, arra nézve is, hogy a Krisztus keresztjéről szóló evangélium hogyan jut el majd zsidókhoz, pogányokhoz, egészen az akkor ismert föld határáig. Ezen belül kijelölte a helyét egy kis embernek, Saulnak, a későbbi Pál apostolnak. Ő erről semmit sem tudott még, mert esküdt ellensége volt Krisztus tanítványainak. Egyszer azonban elé állt a feltámadott Krisztus, bemutatkozott neki, azt mondta: én vagyok Jézus, akit te kergetsz, és Pál ott a damaszkuszi úton letette a fegyvert Jézus előtt. Elhangzott a sorsdöntő kérdés: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? És attól kezdve azt csinálta, amit az Úr Jézus akart.
És mit akart az Úr Jézus? Így foglalta ezt össze maga Jézus: „Eredj és mondd meg neki: Menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé. Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.”
Vagyis: Pál apostol küldetését örök isteni döntés előzte meg. „Választott edé-nyem ő.” Tudomásul kell venni mindjárt az út elején: csak edény, amit most megtölt Jézus önmagával. „Hordozza az én nevemet” azt jelenti: engemet hordozzon, Jézust vigye. És megvan a részletes program is: pogányok, királyok és Izrá-el fiai elé. S előre tudhatja, hogy mindez sok szenvedéssel fog járni. „Megmutatom neki, mennyit kell az én nevemért szenvednie.” Minden világos, most már csak az engedelmesség következik, hogy aztán Isten csodálatosan szép terve megvalósuljon Pál által is.
A Cselekedetek könyve arról szól, hogy milyen nagy szembeszéllel kellett haladnia az apostolnak, hogy mennyi minden és mindenki igyekezett meghiúsítani azt, hogy ez az isteni terv megvalósuljon, és hogy Pál engedelmesen betöltse a feladatát. Megverték, megalázták, legközelebbi munkatársai közül is némelyek elhagyták. Olvastuk: megkövezték úgy, hogy azt hitték, belehalt. Kivonszolták, mint egy hullát a városon kívülre, a hívő testvérek ott vették körül és fellocsolták. Amikor magához tért magukhoz vették, és aztán úgy folytatja az útját. Olvassuk azt, hogy kis- és nagy királyok hogy sütögették a pecsenyéjüket az ő rovására, hogy mennyi csúsztatás, hazugság, intrika, rágalom vette körül, de mindezek fölött és mindezek ellenében Isten terve feltartóztathatatlanul haladt előre, bontakozott ki és valósult meg ennek a sokat szenvedett embernek a szolgálata által is.
E temérdek szenvedés között egyre többen ismerték meg Jézust, gyülekezetek sora nőtt ki a földből, emberek élete változott meg az erőtelen Pál szolgálata által is. Kevesen látták, hogy eközben isteni terv valósul meg. Néha tényleg nem is látszott abból semmi. Olykor csak a felszín látszott, az intrikák, a gyűlölet, az önzés, az irigység, az ellenségeskedés. Az apostol azonban tudta, hogy a mélyen hatalmas erők dolgoznak. Isten viszi végbe az Ő akaratát és valósítja meg az Ő tervét, s eközben, mint eszközt, használja Pált is.
Bennünket ugyanolyan sötét világ vesz körül, mint ami akkor volt. Aki elolvassa a Cselekedetek könyvét, - javaslom ma délutáni olvasmánynak a 19. résztől a végéig olyan izgalmas, hogy nem tudja letenni az ember, - láthatja, hogy ugyanolyan csúsztatások, hazugságok, érdekek összefonódása és ütközése jellemzikaz életet ma is. Egyáltalán nem kell csodálkoznunk azon, hogy ez a folyamat ma csak kiteljesedik, hogy lassan már az lesz az abnormális, ha valaki ma Isten törvénye, - vagy akár csak a polgári törvények szerint él, hogy erkölcsileg és gazdaságilag egyre mélyebbre süllyedünk, hogy ma is váltják a helytartók egymást, kis- és nagy királyok sütögetik a kis- és nagyobb pecsenyéjüket, többnyire a becsületesek rovására. Isten igéje ma is sok ellenerővel szemben halad előre, de halad előre.
Csak ezen a nyáron, csak a mi gyülekezetünkben is Isten nagy dolgokat cselekedett. Emberek lesznek hitetlenből hí-vővé, megkötözöttből szabaddá. Halálra ítélt házasságokat gyógyít meg a munkálkodó Jézus Krisztus. Reménytelen, csüggedt, jövő nélküli emberek találják meg a helyüket, az életük értelmét, amikor Jézus Krisztussal találkoznak. Ma is halad előre az evangélium, és vannak ma is, akik átlépnek a halálból az életbe, a pokolból belépnek a mennyországba. Isten üdvözítő terve feltartóztathatatlanul halad előre és bontakozik ki, miközben erős az ellenszél, miközben sokat kell szenvedniük azoknak, akik az evangéliumot hirdetik vagy Jézus mellett döntenek, és úgy akarnak élni, ahogyan azt Ő mondja.
Isten erre akar elsegíteni minket, hogy lássuk a valóságot. Lássuk az Ő tervét, lássuk annak a kibontakozását, lássuk és higgyünk a hatalmas Istenben, aki ma is munkálkodik, és ne akadjunk el a felszínen, aggasztó, kétségbeejtő, csüggesztő jelenségeknél, hanem lássuk a mélyet. A múltkor belecsöppentem egy beszélgetésbe, ahol valaki egy újságcikket ismertetett. A rövid beszámolója nagy vitát váltott ki. Mindenki ismeretei és vérmérséklete alapján állást foglalt. Érvek és ellenérvek hangzottak el. Amikor egy kicsit megcsendesedett a társaság, halkan megszólalt valaki, aki értett is ahhoz a kérdéshez, amiről szó volt. Az volt az ő szakterülete. Elmondta, mi ennek a problémának a gyökere, milyen összefüggésbe kell ezt belehelyezni, hogy tisztán lássunk. Mik a tudományos alapjai, mik lehetnek a gazdasági következményei, és mi a politikai háttere annak, hogy az a bizonyos cikk a kérdéskörnek csak azt a részletét és olyan beállításban közölte. Egyszerre nagy csend lett. A nagyokos vitatkozók elhallgattak, mert mindnyájan érzékeltük, hogy a felszínen kapirgáltunk, nem értettünk ahhoz, amiről beszéltünk. S így, hogy a valóságot feltárta valaki, minden egészen más volt.
Az jutott eszembe: hányszor vagyunk így Isten dolgaival is, vagy egyáltalán a világ eseményeivel. Mondjuk a közvetlen reflexióinkat azokra az élményekre, amik éppen értek, s közben nem tudjuk miről van szó valójában. Ki az az Isten, aki kezében tartja ennek a világnak a sorsát. Mi Istennek a terve, amit nem tud meghiúsítani senki és semmi. Mi lenne a mi helyünk ebben a nagy tervben, és ha azt végeznénk, amivel Ő bízott meg, boldogok lennénk, elégedettek és hálásak. Tudnánk Őt dicsőíteni, aki cselekszik. Ehelyett panaszkodunk, elégedetlenkedünk, vádaskodunk, dicsekszünk - a felszínen kapirgálunk.
Nos, ezzel az igével Isten a szemünket akarja nyitogatni. Hadd ragyogjon fel előttünk Ő, aki a történelem ura, az egyház ura. Ragyogjon fel Jézus Krisztus, aki önmagáról mondta: ő a magvető, aki az igét hinti. Itt mondom én, most párhuzamosan a gyerekeknek mondja valaki más, délután az ifjúsági óráinkon többen is mondják, és szerte ezen a világon ebben a pillanatban is számos helyen hangzik az evangélium, de nem mi cselekszünk, Isten az, aki cselekszik. Aki ezt látja, és tudja milyen megtiszteltetés a cselekvő Isten kezében akármilyen kicsi eszköznek lenni, az boldog ember lesz. Ezért fontos, hogy engedjük: Isten kinyissa a szemünket. Lássuk azt, hogy bölcs terveit megérleli, rügyet fakaszt az ág - azt sem lehet visszanyomni a fa ágá-ba. Az kijön előbb-utóbb, ha fagyosak a tavaszi hetek, akkor is.
Bár mit sem ígér bimbaja, pompás lesz a virág ki kétkedőn boncolja őt, annak választ nem ád, de a hívő előtt az Úr megfejti önmagát. Engedi, hogy belelásson az Ő terveibe. Megengedi, hogy felismerje a helyét ebben a tervben, és az ilyen embert lépésről lépésre vezeti előre. Akármi egyébként a foglalkozása, hivatása, vagy akármilyen a sorsa.
2. Ha valaki ezt hiszi és látja, akkor egészen másként fogadja és éli át azokat a szenvedéseket, amik feltétlenül velejárnak a Krisztusnak való engedelmes szolgálattal. Hogy miért járnak vele, és mik ezek a szenvedések, most erről részletesen nem tudok beszélni az idő hiánya miatt, de hogy másként fogadja ezeket az ilyen ember, és javára lesznek, nem tiltakozik ellenük, nem menekül el előlük, hanem elfogadja, s engedi, hogy azokat is az ő javára fordítsa Isten, az egészen nyilvánvaló.
Mi mindent kellett Pálnak elszenvednie! Ilyenekről olvasunk: negyvenen átok alatt kötelezték magukat, hogy meg-ölik Pált, addig nem esznek, nem isznak. De kihagyták a számításukból Istent. És Isten úgy rendelkezett, hogy Pál unokaöccse meghallotta ezt a fogadkozást, szólt anyukának, anyuka azt mondta: menj be a kaszárnyába, s mondd meg. Isten összehozta egy magas rangú római katonatiszttel, az felfogta azonnal a dolgot, és még azon az éjszakán Jeruzsálemből Cézáreába küldte Pált. Négyszáznegyven római katona őrizete alatt viszik Pált, és senki sem tudja közülük, hogy az életét mentik, mert még nem végezte el az Istentől kapott feladatait. Talán csak Pál tudja, hogy Isten oltalma alatt van, miközben ez a kis hadsereg körülveszi őt. -
Lekötözik, hogy megkorbácsolják és úgy vallassák ki. Már kezdenék az ütlegelést, amikor Pál megkérdezi: Szabad nektek bírói ítélet nélkül római polgárt megverni? Nagy riadalom támad, jaj, dehogy szabad, még ők ütik meg a bokájukat. A római birodalomban érvényesült a jog, nem úgy, mint ma nálunk és sok helyen másutt. És bocsánatot kérnek tőle, jaj, miért nem mondtad, hogy te római polgár vagy. Mert még nem végezte be a feladatát.
Félix helytartó azt reméli, hogy Pál megvesztegeti, s pénzt ad neki, hogy szabadon bocsássa, ezért többször is hívja kihallgatásra. Pálnak eszébe sincs, talán pénze sincs, de mindannyiszor hallhatja a Krisztusról szóló evangéliumot ez a pogány helytartó. Benne volt a programban, előre tudta: hordozod a nevemet királyok, helytartók, zsidók, pogányok előtt.
Festus úgy akar kedveskedni a zsidóknak, hogy börtönben hagyja Pált. De így teljesedik a program következő pontja: királyok előtt is bizonyságot tehet Krisztusról, és Agrippa király majdnem keresztyénné lesz. El kell jutnia a császár elé is, és lehet sajnálkozni, sopánkodni, hogy szegény, azon a hosszú hajóúton... miért nem volt több esze, miért kellett neki a császárhoz fellebbeznie, - ez is benne volt az isteni tervben. Előre megmondta az Úr: a császár elé kell állanod.
Pál mindazt, ami így reá zúdult, ezzel a biztonsággal és reménységgel hordozta. Nyilván szenvedett ő is ezek között a körülmények között, de túllátott ezeken a bajokon. Olyanok voltak ezek a számára, mint amikor egy úton az ember gödröket lát, vagy akár árkot is ástak neki, hogy lehetőleg tengelytörés érje, vagy törje ki a bokáját, de az ember a célt nézi, ahova meg akar érkezni. Természetesnek tartja, hogy minden úton vannak gödrök. Az is természetes, hogy árkot ásnak annak, aki jó cél felé igyekszik, és jót akar. Átlépi vagy kikerüli, vagy ha már belezökkent, próbál onnan kikerülni, de a célt nem téveszti szem elől, és ez segíti át az árkokon és a gödrökön.
Amikor a hajón Róma felé mennek és két hétig zuhog az eső, nem látnak se napot, se csillagot, fogalmuk sincs, hol hánykolódik az a kis hajócska, ezt olvassuk: minden reménységünk elvétetett életben maradásunk felől, akkor a megláncolt Pál előáll, és azt mondja: emberek, egyetek. Nézzétek, így kell enni. Két hét óta alig ettetek, s nincs erőtők, pedig hamarosan szükség lesz rá, mert úszunk. Mit csinálunk? Tudniillik Isten nekem azt mondta, hogy senki sem vész el közü-lünk, csak a hajó. Tehát egy szárazföldre fogunk kimenekülni. S néhány óra múlva hajótörést szenvednek. Ráfutnak egy zátonyra, a vihar szétrombolja a hajócskát, s mindenki menekül, ahogy tud, a partra. Mindenki kétségbeesik és reménytelen. Egy ember van, aki tartja a lelket a többiben is, és eszik, amikor mindenki a halálára készül. Azt mondja: Isten megígérte nekem, föl a fejjel, túléljük!
Egészen más így a szenvedések alatt görnyedni, hogy túllátok rajtuk, és látom a célt.
3. Aki ezt hiszi és látja, az az élete minden eredményéért egyedül Istennek ad dicsőséget. Amikor az első missziói útról hazaérnek - olvastuk az előbb a 14. részben -, és Pál beszámol az őt kiküldő antiókhiai gyülekezetnek, akkor részletesen elmondja, mi mindent cselekedett az Isten ővelük (ApCsel 14,27). Amikor a harmadik missziói útról visszaérnek, és elmegy Jeruzsálembe, hogy ott a nagy tekintélyű Jakabnak, a gyülekezet vezetőjének a színe előtt számoljon be az útjáról, akkor mit mond? „Köszöntötte őket, majd részletesen elbeszélte mit tett Isten a pogányok között az ő szolgálata által” (ApCsel 21,29).
Elemezzük nyelvtanilag a mondatot. Ki az alanya? Isten. Nem Pál. Mi az állítmány? Az, hogy Isten cselekedett, tett valamit. Ő élő Isten, aki cselekszik. Hol? A pogányok között, ahol eddig még nem cselekedett. Ez a helyhatározó. Eszközhatározó: ki által? Pál által. Ő csak eszköz. De micsoda kiváltság ez! A hatalmas, cselekvő Isten kezében eszköznek lenni, a helyén lenni, és azt csinálni, amivel Isten bízta meg. Annyi temérdek szenvedés között is? Ott is! A helyén van, és tudja, hogy ott Isten cselekedett. Ezért egyedül Istennek ad dicsőséget.
Nem dicsekszik, de buta szerénykedés sem jellemzi, hogy: ó, szóra sem érdemes! Hát hogyne lenne szóra érdemes, amikor gyülekezetek sora nőtt ki a földből!? De nem ők csinálták, Isten cselekedett hatalmasan a pogányok között. Legyen ezért egyedül Övé a dicsőség!
Pál apostol nem eredeti úton járt. Ő csak valakinek a nyomdokaiba lépett. A mi Urunk, Jézus Krisztusnak is ugyanez volt az útja, amikor itt volt közöttünk emberi testben. Ő is pontosan látta küldetését. Pontosan tudta, mi a jelentősége, oka és célja az Ő emberré lételének, kínhalálának, feltámadásának, mennybemenetelének, és következetesen ragaszkodott az Atya programjához. Mindenben engedelmes volt egészen halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Vállalta az ezzel járó szenvedést is, és egyedül az Atyának adott dicsőséget.
Amikor a földről búcsúzva számot ad az Atyának, akkor a főpapi imában egyebek között ezt mondja: „Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amit reám bíztál, hogy elvégezzem: és most te dicsőíts meg engem, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett.” (Jn 17,4-5)
Körülöttünk is zajlik az élet, látjuk-e egyre világosabban Isten csodálatosan szép tervét? Látjuk-e és elfogadjuk-e ezen belül azt a helyet, amit Ő jelölt ki a szá-munkra? Elfogadjuk-e tőle az ezzel járó szenvedéseket? És tudjuk-e egyedül Őt dicsőíteni mindazért, amit Ő cselekedett? Nem felejtve el közben, hogy eljön egyszer az a kor, amikor Isten terve beteljesedik, amikor mindenféle szenvedésnek vége lesz, és amikor csak a dicsőítés marad. Amikor az üdvözültek seregeivel, a vértanúkkal és a mennyei lényekkel együtt Isten minden célba érkezett gyermeke vallhatja: méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt, dicsőséget, tisztességet és áldást. (Jel 5,12) Mostani szolgálatunkban, a vele járó szenvedések kö-zött jó, ha mindenen túllátva ezt is a szemünk előtt tartjuk.
Van egy szép énekünk, amely Isten nagyságát is, meg azt is, hogy a szenvedések között hogyan bízhatjuk rá magunkat, szépen megfogalmazza:

Hagyjad az Úr Istenre
Te minden útadat.
Ha bánt szíved keserve,
Ő néked nyugtot ad.
Ki az eget hordozza,
Oszlat felhőt, szelet,
Napját rád is felhozza,
Atyád ő, áld, szeret.

265,1 ének

Most, hogy az Apostolok cselekedeteiről írott könyvet olvassuk bibliaolvasó kalauzunk szerint naponta, egyre inkább látom azt, ami egy idő óta dereng a számomra, de most Isten Szentlelke valóban meggyőzött róla, hogy több szinten éljük mindnyájan hívő életünket. Ezek nem fejlődési fokok, egyszerre mind a háromnak meg kell valósulnia minden hívő ember életében. A fontos csak az, hogy valóban mind a hármat ismerje, és ne akadjon meg egyiknél vagy a másiknál. Ezt a három szintet ezzel a három szóval szeretném jelezni: szentek, szolgák, katonák.
Szenteknek nevezi a Biblia azokat, akik Jézus Krisztusban hisznek, s tőle bűneik bocsánatát és az üdvösséget elfogadták. Azonban nem ez a célja Isten megváltó munkájának, ez csak feltétele annak, hogy az ember beállhasson az Ő szolgálatába, és mint az Ő szentje, szolgálni kezdjen Istennek és másoknak. És a szolgálata során néha - olykor egészen váratlanul - olyan helyzetekbe kerül, ahol kemény harcot kell vívnia és ott kell helytállnia, és azon kapja magát, hogy katonaként kell viselkednie.
Tegyük egymás mellé ezt a hármat. Úgy gondolom, jobban fogjuk érteni a Cselekedetek könyvének hátralevő fejezeteit is, de önmagában ezt az igazságot is nagyon fontos, hogy világosan lássuk. Hogy egészen egyértelmű legyen, mire gondolok, hadd mondjak egy mai életből vett történetet, amin ezt szemlélni lehet, meg egy bibliait, ami nagyon jól szemlélteti.
A mai életből vett történetünk egy olyan fiatalemberről szól, aki elvégezte az orvosi egyetemet. Túl van minden vizsgán, szigorlaton, államvizsgán, doktorrá avatták. Megtörtént a fehér kesztyűs kézfogás, apuka és anyuka könnyeztek, vagy nyelték a könnyeiket. Az egész családnak sok munkája, áldozata van amögött, hogy megkapja a diplomáját. Ő is sokat dolgozott, sok ébren töltött éjszaka, feszültségekkel teli vizsga - és ott van a kezében az orvosi diploma. Ez volt a célja?
Normális esetben nem az a célja egy embernek, hogy megkapjon egy diplomát, hanem ha orvosi diploma van a kezében, akkor az kellett, hogy legyen a célja, hogy embereket gyógyítson. Annak feltétele az, hogy ezt a papírt a kezébe vegye, ami mögött sok munka és áldozat van. De nem ez volt a cél. Jaj annak, aki azt mondja: elértem a célomat, itt van a papír. És mit fogsz most csinálni? Nem azért tanultál, hogy másoknak hasznukra legyél? Dehogynem. Akkor elkezdődik a praxis. Valahol elkezdi gyakorolni azt, amit eddig kevéssé gyakorolt. Egyre jobban látja, mennyire nem ért hozzá. Szidja az egyetemet: nem azt tanították, amit kellett volna. Ugyanakkor örül annak, hogy sok mindennel találkozik, amit megtanult a könyvekből, de más az élet, mint a könyvek. Most kapcsolódik össze a kettő. Szép, izgalmas esztendők ezek, és igyekszik mindent elsajátítani, amit tapasztaltabbaktól elleshet.
Elkezd szolgálni azzal a tudománnyal, amit összeszedett, azzal a lelkesedéssel, készséggel, ami ott van a szívében. A szolgálata során egyszer csak olyan beteg kerül hozzá, aki élet és halál mezsgyéjére került. Elhatározza, mindenképpen meg kell mentenie az életét. Otthon is azon töri a fejét, hogy mindent megtett-e ennek az érdekében. Bemegy késő este is megnézni, hogy van. Beszalad vasárnap is. Fontos neki, hogy ez az ember életben maradjon. És a beteg mégis meghal.
Ettől kezdve nem tud szabadulni attól, hogy ki kellene kutatni annak az okát, hogy ilyen helyzetben ez a betegség miért visz el olyan sok embert. Nekiáll kutatni ezt a részterületet. A célja, hogy emberéleteket mentsen. Ez több annál, minthogy fehér kö-penyben elbúcsúzik az egyik betegtől, fogadja a másikat. Egyszerű helyzetben felír valamit, néhány kedves mondat, s jöhet a következő. Ez a szolgálat.
De itt már harcról van szó. Harcolt annak a súlyos betegnek az életéért is. Elveszítette a csatát, de a többit meg akarja nyerni. Most ennek az érdekében harcol. Újabb és újabb ismeretek, sokakkal konzultál, állandóan gondolkozik. Ez már egészen más életforma, mint amikor ült egy csendes könyvtárban és készült egy vizsgára, vagy amikor jönnek egymás után a betegek és ül a rendelőben.
Azt hiszem, érezzük: három különböző helyzet ez. 1. Tanulok és készülök, hogy meglegyen a diplomám. 2. Mivel megvan, elkezdek dolgozni és segíteni másokon. 3. Egyszer csak nehéz helyzet közepén találom magamat, s ettől kezdve gyakran ismétlődnek nehéz helyzetek, és meg kell tanulni harcolni mindazzal az eszközzel, ami már a birtokomban van, mások életéért.
Szentek-szolgák-katonák bibliai kifejezésekkel. Szépen szemlélhetjük ezt Dávid életén. Dávid éli világát. Pásztorfiú, terelgeti a nyáját, és egyszer csak váratlanul azt a feladatot kapja, hogy menjen el a táborba és vigyen a három bátyjának utánpótlást, hiszen akkor a katonák otthonról kapták a muníciót, önellátók voltak. Otthagyja a nyá-jat. Nem ez volt az álma, hogy ő most odamenjen, de engedelmeskedik az édesapjának. Megpakolja mindenfélével, még a szá-zadosnak is visz egy kis ajándékot, és meg-érkezik a táborba.
Az első helyzet az volt, amit a Biblia így nevez: szentek. Ő ott Isten engedelmes gyermeke volt, istenfélő, aki végzi a maga munkáját csendesen, békésen, s különösebb problémák nincsenek.
Egyszer csak kap egy szolgálatot, elmegy a táborba, s elviszi az ennivalót. Ott látja, hogy Góliát éppen fenyegeti az övéit és szidja Istent. Hogy meri ez a pogány a szent Isten nevét szidni?! Ezek meg itt hallgatják és nézik. Majd ő megvív vele. Leteszi a csomagokat és jelentkezik, hogy megvívjon Góliáttal. Nem mondom a történetet, mert valószínűleg mindenki ismeri. Végül is Isten csodálatos vezetést és erőt ad neki, és a rettegett óriás ott fekszik a földön, Dávid pedig Góliát saját kardjával levágja a fejét, s amikor felmutatja, hanyatt-homlok menekül a filiszteus tábor.
Az első állapot a békés, csendes helyzet, azután jön egy váratlan feladat, elkezd mások hasznára lenni, és ott egyszer hirtelen harci helyzetben találja magát. Ellenséggel találja magát szemben, Isten nevében szembeszáll vele és Istentől győzelmet kap.
Mit jelent kicsit részletesebben a Bibliának ez a három fogalma: szentek-szolgák- katonák?
1. Említettem, hogy a Biblia szerint azok a szentek, akik Jézus Krisztust hittel behívták az életükbe, és neki engedelmeskednek. Maga a szó: szent, két dolgot jelent: egyrészt azt, ami olyan tiszta, hogy Isten mércéjével mérve is makulátlan, másrészt a szó azt jelenti, hogy Isten számára félretett, amit csak Isten használhat, senki és semmi más nem.
Hogyan lesz szentté egy ember? Mindnyájan úgy születünk, hogy nem vagyunk szentek. Ezen a világon, ezen a földön egyedül Jézus volt az, akiről az Atya elmondhatta: ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm. Bennem és bennetek úgy, ahogy megszülettünk, nem gyönyörködhet Isten, mert tele vagyunk bűnnel és ellene való lázadással. Hogyan lesz egy ilyen nem szent ember szentté? Úgy, hogy Jézus Krisztust befogadja az életébe. Akik Őt befogadták, azok Isten gyermekeivé lesznek. És Jézus adatott nékünk Istentől szentségül, igazságul, bölcsességül és váltságul - ahogy az 1Kor 1,30-ban olvassuk.
Tehát csak az szent, aki Jézussal összeköltözött. Aki tőle bocsánatot nyert a múltjára, és elkezd neki engedelmeskedni a jelenben és a jövőjében is. Az ilyen emberben Jézus a szent, de Ő megszenteli, és Őreá való tekintettel Isten szentnek tekinti az ilyen hívőt. Ezután is fog még elkövetni bűnöket. Szentnek lenni nem azt jelenti, hogy bűntelen és soha nem vétkezik, de egészen más az a vétkezés. Sokkal ritkább, látja, fáj neki, nem akarja, utána bocsánatot kér Istentől, embertől. Rendezi a balesetet, ami történt. Mert a normális az ő életében az engedelmesség? - az engedetlenség, a bűn, az baleset.
Ha valóban engedelmes az ilyen ember, akkor csak Isten használhatja. A szentség, Jézus szentsége átjárja az egész embert. Egyszer sorra vettem a tagjaimat, mert a Biblia beszél erről, hogy vajon mindenemet csak Isten használhatja-e? Például a nyelvünket csak Isten használja? Akkor nem fecsegnénk annyit felelőtlenül, főleg másokról, akkor nem jönne ki annyi hiábavaló beszéd a szánkon, akkor nem kellene olyan sokszor magyarázkodni, mentegetőzni. Nem szégyellnénk magunkat, hogy azt mondtuk, amit, ha Isten Szentlelke uralná egészen a nyelvünket. Fontos, hogy engedjük, hogy Isten szentsége - ha Jézus Krisztust már befogadtuk az életünkbe - a nyelvünket is egészen meghatározza.
És a tekintetünket, a gondolatunkat, a fantáziálásunkat is, és amikor azon kapjuk magunkat, hogy valami tisztátalan, szentségtelen került a figyelmünk középpontjába, abban a pillanatban leállítjuk magunkat, és a mi Urunkhoz fordulunk imádságban, aki hit által benne lakik a hívőben, aki Őt befogadta, hogy Ő irányítsa a gondolatainkat is. Nincs kiszolgáltatva az ember, és nem kell hogy tehetetlenül hánykolódjék idegen erők szorításában, ha már Jézussal összeköltözött. Kísértések az ilyen embert is érik, de szentnek lenni azt jelenti: minden porcikáját csak Isten rendelkezésére bocsátja.
Ezért nem mond el valamit csak azért, mert hallotta, hanem azt kérdezi: használ ez valakinek, szükséges ezt elmondani, épít ez? Akkor elmondom. Tudniillik ezt a három feltételt szabja az Efézusi levélben éppen ebben a fejezetben az ige, hogy „Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne jöjjön, csak ami hasznos a szükséges építésre, hogy áldásul legyen a hallgatóknak.” És ha nem hasznos, nem épít, nem szükséges, akkor nem mondom el. Akkor sem, ha olyan jó poén lenne, és a társaság középpontjába kerülnék ennek kapcsán.
Ilyeneket jelent a gyakorlatban az, hogy valaki növekszik a megszentelődésben, hogy egyre jobban Isten használatába adja oda magát: testét, lelkét, gondolatait, szellemét, tőle kapott képességeit - mindent.
Ez az első kérdése az igének ma este hozzánk: szent vagy-e már? Elmondhatjuk-e alázatosan, de szent meggyőződéssel: igen, hiszen egyszer - a legtöbb ember emlékszik is rá, hogy mikor - Jézus Krisztust behívtam az életembe, és azóta neki akarok engedelmeskedni. Ha ez megtörtént, akkor Jézus szent az ilyen emberben, és Jézus szentsége kiárad, és a megszentelődésben növekszik az illető.
2. De nem ez a megváltás célja, hanem folytatódnia kell azzal, hogy amit kapott valaki így Istentől, azt szívesen megosztja másokkal. Azt, amit a megtérése után olyan sok ember mond: ilyen békességet eddig nem ismertem, ezt a békességet viszi tovább másoknak. Kiárad belőle ez a békesség. A Szentírásból sok olyan igazságot megismer, amiről addig nem is tudott. És aminek következtében reménység van a szívében. Könnyebb neki megbocsátani bármilyen sértést. Túllát a láthatókon. Ezt nem őrzi meg, mint titkot, hanem ezt a lehetőséget elmondja másoknak is: neked sem kell kétségbeesned kétségbeejtő helyzetben sem, van okunk a reménységre, s akkor elmondja mi az oka az ő reménységének.
El kell kezdeni másoknak szolgálni. Akárhol nyitjuk ki a Bibliát, aki szentté vált, arról azt olvassuk: azonnal elkezdett szolgálni másoknak. És amikor valaki - akár így a nyári csendeshéten, vagy evangélizáción, vagy bárhol új életet kap Istentől, mondás nélkül a legtöbbször elkezd tenni valamit másokért. Egyszerre fontosak lesznek neki a többiek. Személyválogatás nélkül szolgálni kezd.
Olyan szépen mondja ezt Jézus a samá-riai asszonynak: aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, egyrészt soha többet meg nem szomjazik, másrészt az a víz, amit én adtam neki, örök életre buzgó víznek forrásává lesz őbenne. Tehát egyrészt az ő életszomját oltja a Krisztussal való találkozás és összeköltözés, másrészt átfolyik rajta az a sok jó, amit Jézustól kapott, és viszi tovább másoknak. Először ő iszik, aztán itat másokat ugyanazzal az élő vízzel, amiből ő is ivott. (Jn 4,14)
A Kolossébeliekhez írt levélben mondja Pál apostol: ti, akik már vettétek a Krisztus Jézust, mint Urat, most már járjatok is Őbenne. Először veszem Őt, én leszek gazdagabb, én leszek megváltott ember, Isten gyermeke, és amit kaptam tőle és benne, azt azonnal elkezdem vinni másokhoz. (Kol 2,6)
Itt már bajok szoktak lenni. Annak mindenki örül, ha Isten gyermekévé vált, hogy szentségtelen emberből szentté lehetett. Szeret összebújni a többi hívővel, egymást melengetni. Elmondani, ki mit olvasott a Bibliából, imádkozni. Ez nagyon szükséges. De nem ez a cél. Ez is abban segíti az embert, hogy aztán menjen és dolgozzék.
Kezdő segédlelkész koromban így tavasszal, nyár elején, mindig újra végig kellett néznem azt, ami jól szemléltette ezt a számomra. Ott, ahol szolgáltam, a parókián is, meg a templomon is volt gólyafészek. Ahogy kikeltek a fiókák, a szülők felváltva hordták nekik az ennivalót meg vizet - sok vizet - a csőrükben. Úgy tűnt a földi nézőnek, hogy ezeket nem lehet kielégíteni soha. Elképesztő mennyiségű táplálékot és vizet hordtak az öregek. Ezt tették heteken keresztül állhatatosan, fölváltva, szépen gondoskodtak róluk. Július vége felé azonban elkezdtek kegyetlenkedni tulajdon csemetéikkel, fiókáikkal. Néha a cső-rüket alájuk dugták, és mintha ki akarnák billenteni őket a fészekből. És ha nem próbálgatta a szárnyát a hatalmas gólyafióka, akkor bizony ki is lökték a fészekből nem egyszer, hogy kénytelen legyen kiterjeszteni a szárnyait, és tanuljon meg repülni.
Miért? Mert szeptember elején indulás délre, és több ezer kilométert kell a levegőben tölteni, és addig nemcsak meg kell tanulni repülni, hanem meg is kell erősödni. Ha lusta a fióka, akkor majd anyuka, apuka tesz róla a fióka érdekében. Addig, amíg annak van az ideje, gondosan táplálják; amikor saját lábára kell állni, és saját szárnyán kell megtanulni repülni, akkor meg egy kicsit megbökdösik.
Sokszor eszembe jutott ez, amikor lelkileg ellustultam, hogy nem véletlen, hogy Isten ilyenkor keményebben bánik az övéivel. A saját érdekünkben, meg azért, mert nem arra teremtett minket, hogy örüljünk az üdvösségünknek, hanem: elmenvén szé-les e világra, másokra is hirdessük az üdvösség lehetőségét, és az Ő kezében legyünk eszközök. Itt már szolgává válik, és szolgává kell válnia az embernek.
Egy alkalommal csak erről a szóról beszéltünk, hogy mit jelent a diakónia a szolgálat szó az Újszövetségben és láttuk, hogy nem én ülök a megterített asztalhoz, hanem másokat vezetek oda, és utána felszolgálok nekik úgy, hogy én még nem is ettem. Majd utoljára ... A többiért vagyok, és nem a többi értem. Nem tülekszem a többi között, hanem azért vagyok, hogy a többieknek szolgáljak.
Akiben Jézus Krisztus szentsége valóban növekszik, és az illető enged is ennek, annak az egész életszemlélete ilyen lesz. Hálás vagyok Istennek, hogy sok ilyen keresztyén embert ismerhettem eddigi életem során. Ezeknek olyan szemet adott Isten, hogy mindig azt nézték feltűnés nélkül és minden póz és mesterkéltség, erőltetettség nélkül, a vérükben volt, kinek mivel lehetne segíteni. Fantasztikusan észrevették, mikor kell csendesen eltűnni vagy mikor kell most csendesen mellé állni, vagy mikor kell keményen kimondani egy mondatot az ő érdekében, mikor kell hallgatni és beszélni, mit kell mondani és mennyit kell beszélni.
Sokat tanultam ezektől a hívőktől, akiknek attitűdje, alapállása lett a szolgálat, mert ez a normális útja annak, hogy valaki Jézus Krisztus tanítványa.
3. És miközben végzi a szolgálatot, egyszer csak azon kapja magát: itt lőnek. Itt nem babra megy a játék. Itt nemcsak csendesen segítgetjük egymást, hanem sebeket kapunk. Kigúnyolnak, megaláznak, el akarják venni a hitemet. Emberek úgy vannak bajban, hogy az életemet kockáztatom vagy legalábbis áldozatot kell hozni akkor, ha szolgálni akarok nekik. Itt nem egyszerűen csak a terített asztalhoz invitálom és a kész ételt felszolgálom, hanem életveszélyes helyzetben van, és ha segíteni akarok, én is veszélybe kerülök. Vállalom-e így is?
Ezeknek a harcra is kész és képes hívőknek a száma még kisebb. Legtöbben a szentek vannak, a szolgák már kevesebben, a katonák még kevesebben, akik úgy találják fel magukat, mint Dávid abban a helyzetben. Azonnal Istenre nézett. Azonnal felismerte, ha itt nincs senki, aki párbajra kiáll ezzel a filiszteussal, akkor neki kell, aki érzékelte, hogy Isten őt indítja. Akiket már indíthat Isten Lelke, és akkor indulnak ezek a katonák. Nem ő akar fontoskodni és buzgólkodni, és főleg nem vagdalkozni. A legtöbbször nem akarja csinálni azt, amiről tudja: tennie kell! Itt már sokkal komolyabb engedelmességet vár Isten a hívőktől. Itt már egészen másról van szó, mint összebújunk egy bibliaórán és utána még kü-lön imádkozunk. És másról, minthogy alkalmanként vagy rendszeresen kész vagyok valakiken segíteni. Itt már valóban élessel lőnek. Itt már olyan ördögi kísértések környékezik meg Jézus Krisztus jó vitézét, amivel addig nem is találkozott. Itt már csak akkor állhat meg, hogyha az, amit olvastam, valóság az életében: „öltözzétek fel az Istennek minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden gonoszságával szemben.”
Minden fegyverét, mindazt, ami itt fel van sorolva az Ef 6-ban. Nem az, hogy egy-egy szerelés lóg rajtam, nem is igen tudom, hogyan kell kezelni azt a fegyvert, hanem tetőtől talpig felöltözni - itt tényleg tetőtől talpig fel van öltözve. Sisakja is van, meg saruja is van, s közben minden, ami szükséges a harchoz.
Ismerős-e ez nekünk? Ismerős-e az, hogy harcolunk mások üdvösségéért? Soha nem emberek ellen folyik a harc. Itt mindig emberekért. „Nem test és vér ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a sötétség fejedelme ellen”. Olyan sötét ideológiák, olyan démoni szellemiség ellen, ami ellen Jézus Krisztus már győzelmet aratott, de még utócsatározásokat folytat a gonosz. Ezekből bizony a hívőknek ki kell venniük a részüket. Mindig mások érdekében.
Hadd kérdezzem meg: egyáltalán fontos-e nekünk valakinek, egy valakinek az üdvössége annyira, hogy azért hónapok vagy évek óta már komolyan imádkozunk? Amikor nemcsak „én Istenem, jó Istenem” van, hanem tusakodás, amikor elfárad az ember egy-egy ilyen harcos imának a végére. Ismerős-e ez nekünk?
A Biblia nagy szentjeinek és szolgáinak ez ismerős volt. Mózes nemcsak szent volt, nemcsak Isten szolgája volt, hanem amikor Isten azt mondta az aranyborjú után, hogy ezzel a néppel tovább nem foglalkozom, ha ezek a nagy szabadítás után is annak az aranyból öntött bikának tulajdonítják, hogy Egyiptomból kijöhettek, és nem az Úrnak, aki kihozta őket, akkor menjenek és csináljanak, amit akarnak! S akkor Mózes szinte odaveti magát Isten elé - olvassuk el ezt a Mózes 4. meg a 2. könyvéből - és elkezd alkudozni, magyarázni, érvelni: Uram, az nem úgy van! Akkor azt mondják a pogányok, azért pusztítottál el minket, mert nem tudtál bevinni az ígéret földjére. A te dicsőségedről, a te presztízsedről van itt szó. És egyébként sem ilyennek ismertünk meg. Eddig hányszor engedted látnunk, hogy amikor bűnbánattal összetörtünk előtted, megbocsátottál. Hátha most is kész ez a nép bűnbánatra. Most nem fogsz megbocsátani a bűnbánónak? Ez nem lehet, Uram!
És helyenként, ha nem ilyen komoly dologról lenne szó, szinte komikusnak tarthatná az ember, hogy magyaráz Istennek, harcol. És Isten azt mondja: jól van. Nem pusztítom el őket. Meghallgattam a te imádságodat. Ismerős-e ez nekünk? Nemcsak a szeretteink szűk köréért - az is nagy dolog lenne, ha őértük tudnánk így harcolni, - hanem nagyobb körben mozogva is. Annyi nyomorúságról hallunk naponta. Olyan sokaknak a nyomorúságával együtt tudunk érezni, nekünk is fáj. És hogy folytatódik? A nyomorúságok okáért, okozóiért tudunk-e tusakodni, hogy Isten szorítsa vissza a gonoszt, és kegyelmét árassza gazdagabban. Vagy: tudunk-e harcolni azért, hogy ha valakihez szeretnénk közel vinni az Isten szeretetéről szóló evangéliumot, akkor azt érthetően mondjuk el. Adódott lehetőség egy bizonyságtételre, és láttuk az arcán: nem értette. Udvarias volt, nem mondott nekünk semmi csúnyát, de nem értünk célt. Akkor bennem volt a hiba, s akkor hazafelé, és otthon, talán még éjszaka is azért imádkozom, azon gondolkozom, hogy hogyan keressek egy következő alkalmat, kell-e keresni, vagy várni kell, és mit nem mondtam világosan. Nincsenek-e olyan rö-geszméim, visszatérő állandó mondataim, amik semmit nem jelentenek? Ezeket törölni kell. Hogyan lehet erőteljesebben, szemléletesebben megfogalmazni az evangéliumot? Ez már egyfajta harc. Vagy amikor kemény, durva visszautasítást kap az ember, akkor továbbküzdeni az illetőért.
Emlékszem, egy idősebb férfi testvérrel jöttünk haza valakitől, akinek beszéltünk arról, hogy van szabadítás az ő számára is, és újat kezdhetne. Nem kell egészen tönkretennie a családját, nem kell ezen az úton továbbhaladnia. Nagyon kiosztott bennünket. Amikor kapaszkodtunk a villamoson visszafelé szótlanul, úgy akaratlanul is oldalt néztem, és láttam, hogy könny csorog az arcán. Mi miatt sírt? Nem a foga fájt neki akkor éppen, hanem az, hogy ilyen kemény maradt az az ember, és tovább is az ördög uralkodik abban a családban. Elszégyelltem magam. Lehet, hogy ő imádkozik most érte, és sírva imádkozik. Ennyire komolyan veszi? Nem úgy van, hogy kipipálhatjuk! Megvolt a látogatás, elmondtuk a magunkét, nem hisz, nem hisz ... Megyünk tovább. Megyünk tovább, de néha sírva, tudva azt, hogy akik könnyhullatással vetnek, egyszer majd vigadozással aratnak - ahogy a 126. zsoltárban olvashatjuk.
Ismerős-e nekünk ez a fajta harc? Vagy pedig csak az: elmegyünk, meghallgatjuk, ilyen volt, olyan volt. Esetleg valamit továbbmondunk belőle, lehetőleg olyannak, aki várhatóan nem fog kigúnyolni, és jó keresztyénnek tartjuk magunkat. Lehet, hogy üdvösségünk van, de hiányzik a szolgálat, és ismeretlen esetleg ez a szép és nemes harc. Tudniillik csak ezt a harcot nevezi a Szentírás nemes harcnak.
Amikor Pál apostol utolsó levelében összefoglalja mindazt, amit egész szolgálata alatt csinált, akkor ezt a jól ismert mondatot írja Timótheusnak: „ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” Nem tudom, feltűnik-e: ugyanezt a három dolgot mondja ott Pál, csak fordított sorrendben. Mi azt mondtuk: szentek-szolgák-katonák, ő azt mondja: a nemes harcot megharcoltam - ezzel kezdi -, futásomat - szolgálatomat - elvégeztem, a hitet megtartottam. (2Tim 4,7)
Vajon miért fordított sorrendben mondja? Azért, mert minden következő lépés megerősíti az előbbiben az embert. És ha nincs következő lépés, könnyen elerőtlenedik az előbbiben is. Tehát ha harcolja ezt a harcot, akkor az őt, mint Isten szolgáját is, állandóan erősíti, és ez táplálni fogja a hitét is. Ezért mondja: a hitet megtartottam. Ha nem harcolja a harcot, akkor elbizonytalanodik abban, hogy mi is az ő dolga mint hívő embernek ezen a földön, és időnként elbizonytalanodhat abban is, hogy vajon hisz-e ő igazán, kapott-e ő bocsánatot, igaz-e mindaz, ami igaz, és amit már ő is igaznak tartott, és nagy össze-visszaság lehet az ilyen fejben és szívben, ha valakinek az életében nincs meg ez együtt.
Azért is örülök, hogy most ez hangozhatott el, mert személyes üzenetet is szerettem volna adni, a mi két konfirmáló testvérünknek. Jézus Krisztus ma nekik is, mint ahogy mindannyiunknak, azt mondja: szentté lehetnek, de csak úgy, hogy Jézust befogadják az életükbe, enélkül nincs üdvösség, enélkül senki nem mehet be az Isten országába, és ebben az életben is tévedezik. Az lesz szent, aki Jézussal összeköti az életét. Ha összekötötte valaki, akkor ne féltse magát, kezdjen el szolgálni másoknak! És ha egyszer-egyszer nehéz helyzetbe kerül, akkor ne legyen rest harcolni se! A hitnek a szép harca nemes és jó harc.

Tartsunk most egy kis szünetet a Tízparancsolat magyarázatában. Ha Isten éltet minket, augusztusban folytatjuk.
Amiről ma szeretnék beszélni, arra egy rádióműsor késztetett. Többen hallottuk ezen a héten egy vallásos adásban azt a beszélgetést, amelyik az alázatról szólt. Pontosabban az alázattal kapcsolatban tett fel kérdéseket a riporter, köztük egyházi embereknek is. Azt a végén sem tudtuk meg, hogy mi az alázat, az viszont kiderült, hogy mennyire félnek tőle a megkérdezettek.
Ilyenek hangzottak el: Alázat? Hát igen, de legfeljebb Isten előtt. Alázat? Csak nehogy meghunyászkodás legyen! Alázat egy másik emberrel való viszonylatban? És ha én különb vagyok, mint ő? - Senkinek nem jutott eszébe bibliai ige, vagy az, amit a Szentírás erről nekünk tanít. Márpedig a Szentírás egészen természetes egyértelműséggel ír arról, hogy Isten gyermekeinek a szemlélete, gondolkodásmódja, magatartása minden helyzetben az alázat jegyében történik, mindenféle viszonylatban. Még az ellenségeikkel kapcsolatban is.
Mit tanít a Szentírás az alázatról? Erre próbáljunk ma választ keresni.
Elöljáróban hadd említsek még néhány olyan okot, ami meg szokta nehezíteni azt, hogy egy fogalmat helyesen értelmezzünk. Megnehezíti ezt olykor az, hogy megváltozik egy szónak a jelentéstartalma az idők során. Még inkább nehezíti ezt, hogy a kor változik, és benne a mi gondolkodásunk. Ahogy Szentjóbi Szabó László írja: „Ami hajdan az emberből vitézt csinált, ha most magad úgy viseled, egy bolonddal több lesz veled.” Tehát ami hajdan erénynek számított, az ma hiba, gyengeség, fogyatkozás.
Még néhány évtizeddel ezelőtt is az anyák arra biztatták leánygyermeküket, hogy szemérmes legyen, ne viselkedjék kacér, kihívó módon. Most a közelmúltban megjelent egy ilyen című könyv: Hogyan kell a fiúkat elcsábítani. Részletes tanácsokat kaphatnak az amazonok belőle: meddig húzzák fel a szoknyát, hogyan helyezzék el a lábukat, hogy forgassák a szemüket. Ehhez azelőtt is értettek némelyek, most azonban ez erénynek számít. Az az életrevaló, aki ezt tudatosan gyakorolja. Ebből a világból az alázatosság egyre inkább hiányzik, és egyre idegenebb az, amit a Biblia alázatnak nevez. Ennek a szemléltetésére egy játszótéri jelenetet hadd mondjak el.
A kicsikék homokoznak, bicikliznek. Az anyukák beszélgetnek a padokon. Egy három-négy éves fiúcska módszeresen kiveszi a kisebbek kezéből a játékokat, belerúg a homokvárukba, s kérés nélkül kipróbálja a bicikliket egymás után. Emiatt egyre több kicsi sír. Egy nagymama nem tudja megállni, megjegyzi: korán kezdi ez a fiú, mi lesz belőle?! Manager - mondja az anyuka, s ki is húzza magát. Szeretném, ha senki nem sértődne meg itt közöttünk, akinek ez a munkaköre. Ez nagyon fontos munka. Ez a jelenet inkább egy szemléletet mutat, hogy ma az alkalmazható, attól lehet valamit várni, az a kornak megfelelő ember, aki már pöttöm korában gátlás nélkül igyekszik megvalósítani a maga akaratát. Keresztülgázol mindenkin, tudja, mit akar, nem ismer akadályt. Kerül amibe kerül, főleg, ha más fizeti meg az árát.
Az ilyen gondolkozástól teljesen idegen az alázat, s nem kell meglepődni, ha egyenesen megijednek emberek attól, hogy alázatosak legyenek, vagy hogy a gyerekeiket úgy neveljék, hogy alázatos gondolkozásuk és jellemük legyen. Különösen, ha egy csomó hamis azonosítás is nehezíti ezt, ha az alázatot összeté-vesztjük az alázatoskodással és nem vesszük komolyan, hogy futás és futkosás, okosság és okoskodás, alázat és alázatoskodás sokkal inkább ellentétei egymásnak, mintsem egymás megfelelői.
Nos, mit tanít a Szentírás az alázatról? Azt, hogy az alázat a valóság helyes ismeretéből következő természetes és józan magatartás. A valóság helyes ismerete a feltétele annak, hogy valaki természetes módon alázatos legyen. És mi a valóság? Az, hogy ennek a világnak Isten az ura. Ő minden embernek ad bizonyos képességeket, lehetőségeket, adottságokat, hogy azokkal mások javára éljen, s ezzel el is kell számolnunk Istennek. Ő a világmindenség ura, aki mindnyájunknak ad valami ajándékot azért, hogy azt hálásan élvezzük, és egymás javára szolgáljunk vele. Aki ezt tudja és komolyan veszi, az egészen természetes módon alázatos. Aki ezt nem tudja, vagy nem veszi komolyan, az magának tulajdonítja azt, amit pedig ajándékként kapott Istentől. Az dicsekszik azzal, amiért Istent kellene dicsőítenie. Az magának tartja meg azt, amit csak kézbesítésre kapott, hogy szolgáljon vele másoknak, és aközben bontakozna ki és lenne boldog igazán ő is. Így viszont, mivel mindezt nem tudja, vagy nem veszi komolyan, csak az a célja, hogy egyre többet szerezzen, minél többje lesz, annál jobban félti azt, amije van - megjelenik a félelem az ember szívében. A szolgáló ember nem fél, legkevésbé magát félti. A félelem rossz tanácsadó, agresszívvé teszi az embert, és ebből beláthatatlan nyomorúságok sora születik. A kiinduló pont ez a hiba: nem ismeri a valóságot. Nem ismeri Istent, nem ismeri önmagát, büszke lesz arra, amit ajándékként kapott. Gőgős lesz, uralkodni akar, visszaél az adottságaival, másokét is meg akarja szerezni magának és így tovább. Egyszerűen azért, mert nem ismeri a valóságot, vagy nem akarja azt komolyan venni.
Nem véletlenül figyelmezteti Isten az Ő népét, amikor a pusztai vándorlás után megérkeznek az ígéret földjének a határához, és mielőtt bebocsátja őket, még utolsó fontos intelmeket intéz hozzájuk. Egyebek közt ezt is: Ne mondd azt, hogy a te kezed szerezte meg magadnak ezt a győzelmet, és mindazt, amit majd ott benn kaptok, hanem lásd, hogy az Úr adta neked, noha nem érdemelted. (5Mór 8,17-18)
Nem véletlenül írja Pál apostol ugyanebben a levélben, amiből alapigénk származik: miért dicsekszetek? Mid van, amit nem úgy kaptál? És ha úgy kaptad, akkor mit dicsekszel? A valóság nem-ismeréséből származik a dicsekvés. Aki pontosan látja, mi a helyzet a világban: kicsoda Isten, kicsoda ő, mi Isten terve vele, annak egészen természetes magatartása lesz az alázat. Nem az az alázatos tehát, aki letagadja azt, amije van, hogy: ó, szóra sem érdemes. Ez alázatoskodás vagy szerénykedés. Alázatos az, aki tudja: kitől kapta, mire kapta, és arra is használja.
Ezért olvastam fel Pál apostolnak ezt az egészen személyes vallomását, amit itt a feltámadásról szóló csodálatos nagy fejezetbe belefűz: „Én vagyok a legkisebb az apostolok között, ki nem vagyok méltó, hogy apostolnak neveztessem, mert háborgattam az Istennek anyaszentegyházát. De Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok; és az Ő hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló; sőt többet munkálkodtam, mint azok mindnyájan: de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme. Azért akár én, akár azok, így prédikálunk, és így lettetek ti hívőkké.”
Valaki egyszer azt mondta: milyen szépen egymás mellett van itt az öntudat és az alázat. - Hol van itt öntudat? Ezt sokkal inkább nevezhetnénk: Krisztustudatnak. Ő tudatában van annak, hogy kivé formálta őt Krisztus, és amit ő cselekedett, annak a végső alanya maga az élő Krisztus. Nem azt mondja Pál: ugyan, ugyan, említésre sem méltó, amit én csináltam. - Hogyne lenne említésre méltó? Gyülekezetek sora jött létre az ő alázatos szolgálata nyomán. Sőt, le meri írni ezt: többet munkálkodtam, mint az apostolok együttvéve, noha én vagyok a legkisebb, és nem is érdemlem meg, hogy apostolnak nevezzenek, mert közülük egyik sem üldözte a Krisztus tanítványait, én meg ezt a szörnyűséget is elkövettem. De Isten nekem ezt megbocsátotta, újat kezdett velem. Kihívott engem ebből a vakságból, megajándékozott sok jóval, és én most minden képességemet, erőmet, időmet annak a szolgálatába állítottam, aki engem elhívott, és semmi más feladatot nem látok magam előtt, minthogy mutassam másoknak a hozzá vezető utat. És így többeket vezettem eddig Krisztushoz, mint az apostolok együttvéve, - de nem én, hanem az Istennek bennem való kegyelme. - Ez az alázat. Ha azt mondja: semmi, szóra sem érdemes, - ez hazugság. Nagyon is szóra érdemes, és dicsőíteni kell azt a Krisztust, aki Saulból Pált tud formálni, és sokféle betegséggel, fizikai gyöngeséggel megverve is hatalmas dolgokra használja.
Hatalmas ez a Krisztus! Pál csak eszköz a kezében, de ennek a nagy Krisztusnak a kezében eszköz. Így tud beszélni az eredményekről, amik véletlenül sem az ő munkájának a gyümölcsei, hanem Krisztus munkájának az eredményei. Nem én, hanem az Istennek bennem való kegyelme. Ő tudja, kicsoda Isten, kicsoda ő, mi a feladata, s hogy ki cselekszik itt, amikor emberek hívővé lesznek. Nem ő teszi őket hívőkké. Ő prédikál, hirdeti az evangéliumot, és így lettek ők hívőkké. És a többiek is prédikálnak, hirdetik az evangéliumot, és annak nyomán is Jézus Krisztus hitetlenekből hívőkké tesz némelyeket. Ő cselekszik, egyedül Őt dicsőítsük tehát. Aki a valóságot pontosan ismeri, azt magára nézve is komolyan veszi, az nem is lehet másmilyen, csak alázatos. Természetes és józan módon, úgy ahogy itt olvastuk.
Különös dolog, hogy ha a Biblia nagyjait végignézzük, azt látjuk, hogy éppen a karrierük csúcsán milyen alázatosak voltak.
Jákób 20 évi távollét után indul hazafelé. A Jabbók folyónál eszébe jut, ahogy két évtizeddel ezelőtt menekült a bátyja haragja elől. Semmi nem volt ná-la, a fejét is egy kősziklára hajtotta le, az volt a vánkosa. Most meg: népes család veszi körül, óriási nyájak, be se látja őket. Két nagy csapatra osztotta a nyájakat. Akkor leborul Isten előtt a gazdag, a nagy Jákób, - akinek még a nagybátyja is, aki sokat gonoszkodott vele, azt mondja: úgy sejtem, teéretted áldott meg engem az Úr, - és azt mondja: mivé tettél engem, Uram! Idefelé csak pálcámmal, egy vándorbottal jöttem át, most pedig két nagy sereggé lettem. (1Móz 32,10) S áldja Istent. Nem azt mondja: a furfangos eszem, meg a kitartásom. Az tűnik ki ebből az imádságból, hogy annak ellenére, hogy sokáig Jákób voltam, csaló voltam, nem dobtál ki a kezedből, átformáltál engem, Izráellé tettél, s akárhová nézek, mindenütt az áldásodat látom. Legyen ezért egyedül tied a dicsőség!
Vagy Dávid. Soksok győzelem után, amikor már az egész ország őt tekintette királyának, és már arra gondolt, hogy templomot is építhetne az Úrnak, de Isten azt mondja: nem, mert sokat hadakoztál, majd a fiad, Salamon, akkor egy imádságban lényegében ugyanezt mondja el. Elhívtál engem a nyáj mellől. Kis pásztorfiú voltam még néhány éve, s rám bíztad a te nagy népedet, s így megáldottál, előre vittél engem, s micsoda ígéreteket mondtál nekem, csak most a közelmúltban is, Uram! Milyen nagy vagy te! - és dicsőíti Istent. (2Sám 7,18) Nem húzza ki magát: így kell ezt csinálni, - mert ismeri a valóságot és azt nem is akarja eltorzítani.
Gedeon a nagy győzelem után, amikor az ellenség utóvédjeit üldözik még és a testvértörzs, Efraim, elkezd lázongani, s nagyrészt alaptalanul vádolják Gedeont, akkor ő nem a maga igazát bizonygatja. Nem emeli fel a hangját, hogy az asztalra csapva érveljen. Nem mondja nekik: ne most beszéljetek, jöttetek volna ide a sereggyűjtés idején, amikor indultunk az ellenség ellen, hanem azt mondja: milyen igazatok van. Az ellenség két királyát ti fejeztétek le. Tulajdonképpen ez a pont a mondat végén. Átengedi a dicsőséget és megőrzi a békességet, megelőzi a testvérháborút. Tud alázatos lenni. Tudta, hogy azt a nagy győzelmet, amit Isten a kezébe adott, nem ő vívta ki. Azt mondta az Úr előre: Kezedbe adtam az ellenséget. Ő meg várta, hogy a kezébe adja. Ezért egyedül Istené a dicsőség! (Bírák 8,1-3)
Nem nehéz alázatosnak lennie annak, aki tudja, hogy miről van szó, ismeri Istent, látja az ő cselekedeteit, és hálás azért, hogy még őt is használja a maga nagy munkájára. Nem is lehet más az ilyen ember, csak alázatos. Istennek adja a dicsőséget azért, amit Isten cselekedett, nem lopja el magának, nem tulajdonít semmit magának. Nem száll fejébe a dicsőség, mert Istennek adja a dicsőséget. Ezt ki is mondja, és újra és újra megvallja. Hitvallás, bizonyságtétel lesz belőle.
Ebben az összefüggésben is a legragyogóbb példa előttünk a mi Urunk, Jézus Krisztus. Azért olvastam fel ezt a szép Krisztus-himnuszt a Filippi 2-ből, mert miután Pál arra biztatja a gyülekezet tagjait, hogy legyenek alázatosak és egymást tartsák különbnek maguknál, vagyis legyenek készek mindig egymásnak szolgálni, Jézusra mutat ő is. Azt mondja: „Az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is, aki, mikor Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát meg-üresítette, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és amikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, mégpedig a keresztfának haláláig.”
Nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a maga isteni teljhatalmát, egészen kivételes, egyedülálló pozícióját véletlenül sem használta senkinek a kárára. Nem élt vissza vele, de még csak nem is élt vele, ha az úgy volt jó azoknak, akiket szeretett. Ezért engedte, hogy Ő, aki mindenható Isten maradt itt emberi testben is, két rablógyilkos közé besorolva, odakerülhetett egy keresztfára, ahol egy szavába került volna, hogy angyalok tízezrei jöjjenek, és mentsék meg onnan. De Ő nem mondta ki ezt a szót. Mert Ő azt a szót akarta kimondani: elvégeztetett. Mert rajtunk csak így lehetett segíteni. Mert Ő tudta, mi a küldetése. Ő vállalta azt a küldetést. Ő tudta, mi az Atya akarata, és Ő engedelmes volt neki a halálig. Ő jobban szeretett minket, mint önmagát.
Ezért alázta meg magát. Neki meg kellett aláznia a maga isteni dicsőségéből magát, hogy olyan mélyre hajoljon, amilyen mélyre mi zuhantunk a magunk istentelenségében, hogy onnan emelhessen fel, és tegyen újra Isten gyermekeivé. Mert aki ezt a szabadítást átéli, és ott van a szívében a bizonyosság, hogy Isten gyermeke lett, annak könnyű lesz alázatosnak lenni. Az tudja, hogy nem neki kell kiverekednie a boldogságát, még a boldogulását sem. Az tudja, hogy Krisztus örököstársa lett, az Isten örököse. (Róm 8,17) Az tudja, hogy teljes bocsánatot kapott a múltjára, és isteni dicsőség részese lesz, ha előrenéz a jövendőben. Éppen ezért most, a jelenben, teszi a dolgát. Végzi azt a küldetést, amit Istentől kapott. Tudja, hogy nem önmagáért, hanem másokért él, és ez ö-röm neki. És szívesen továbbad mindent, amit ő is kapott, és kapja az utánpótlást egyre gazdagabban.
Mitől félne, miért kellene kicsavarnia valakinek a kezéből valamit? Miért kellene megelőznie másokat? Miért kellene elgáncsolnia valakit, hogy ráállhasson és így magasabb lehessen? A legmagasabb pozíciót megkapta: Isten gyermekévé lett, Krisztus fogadott testvére. Ennél többet senki nem kaphat, ezt meg senki nem érheti el a maga erejéből ezen a földön. Könnyű alázatosnak lennie, ismeri a valóságot, és dicsőíti Istent.
Ha valaki igazán alázatos akar lenni, akkor semmi más dolga nincs, mint az, hogy Isten gyermekévé váljék. Nem vallásossá, mert önfegyelemmel nem tudjuk ránevelni magunkat erre a fajta alázatra. Önfegyelemmel legfeljebb nyelni tudjuk a mérgünket és a keserűségünket, s aztán kilyukasztja a gyomrunkat. Ez más. Ez nem emberi tulajdonság. Ez nem az ember jellemének rokonszenves pozitív jellemzője, hanem ez a bennünk lakozó Krisztus. Ilyen alázatos csak Jézus tud lenni, és azok, akikben Krisztus él a hit által.
Ez az alázat a Lélek gyümölcse és a megváltottságnak a bizonysága. Azzal kezdődik, hogy valaki behívja Jézust az életébe, mint Megváltóját és Urát, ténylegesen elkezd neki engedelmeskedni, és attól kezdve félreáll az Ő útjából mindig. Nem engedi, hogy a saját indulata szóljon bele a dolgokba, hanem engedi és kéri, hogy az az indulat legyen benne, ami a Krisztus Jézusban volt. S eközben lesz egyre nagyobb öröm neki, hogy alázatos.
Ki tudja azt megvalósítani, hogy kü-lönösebb idegesség, harag nélkül nézze, hogy sokan megelőzik az autópályán, és nem támad fel benne a vágy: akkor ő is megmutatja... Az, aki ismeri a valóságot. Tudja, hogy az autópálya nem versenypálya. Nem arra való, ami valakivel történt tegnap, hogy jobbról a leállósávban egyszer csak megelőzik hirtelen. És még ott is előfordulhat, hogy egyszer csak szembe jönnek, mint ahogy a múlt héten történt itt nálunk is. Az maga a halál. - Tudja, hogy mire való, tudja, hogy ott milyen sebességgel jó hajtani, ismeri a maga kocsiját is, és még ha megengedhetné is, akkor sem kezd 200-zal száguldozni, mert szeretne megérkezni a célba, s nem akar ártani senkinek. Ismeri a dolgokat, így annak megfelelően él, s egyáltalán nem idegesíti, ha mások megelőzik. Könnyű alázatosnak lennie.
Jézus Krisztus erre akar minket elsegíteni, mert ennek nagyon sok haszna van. Először is hasznos annak, aki alázatos. Miért? Jézus nem azt mondja: legyetek alázatosak, - mert az nekünk nem megy, hanem azt mondja: „Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és szívből alázatos vagyok, és nyugalmat találtok a ti lelketeknek.” (Mt 11,29) Nyugalma lesz az ilyen embernek. Nem kísérti a versengés-szellem, nem akarja megmutatni, nem akarja minden áron bebizonyítani a maga igazát. Könnyű kimondania most: tényleg nem volt igazam, bocsánatot kérek, s nem borul fel a világ, sőt valami krisztusi kiárad. Nyugalma lesz, nem lehet megsérteni. Akármit mondhatnak neki vagy róla, ő ismeri a dolgokat. Nem tölti el keserűséggel, hogy sokan körülötte pillanatnyi sikereket érnek el, ő tudja, melyik sávban kell hajtania, tudja, hova akar megérkezni, és nem irigyli azokat, akik tisztátalan eszközökkel, tisztátalan utakon, tisztátalan célokért teszik tönkre magukat. Nyugalma van.
Aztán nagyon jó az alázat másoknak. Vajon kivel kellemesebb együtt élni és dolgozni: egy olyan férjjel, gyermekkel, főnökkel, beosztottal, aki mindig ragaszkodik ahhoz, hogy neki van igaza, aki önző, mindig maga körül forog, aki a többieket eszköznek tekinti és a maga céljai elérésére akarja használni, aki egyáltalán használja a többieket, még Istent is használni akarja? Vagy pedig olyannal, aki ismeri a dolgokat. Tudja, hogy ő is tévedhet, tudja, hogy ő van a többiért és nem a többi érte, aki alázatos. A környezetnek is egészen más az, ha valaki alázatos.
És azért kell alázatosaknak lennünk, mert ez az Isten akarata. Mert annak következménye van, ha valaki nem alázatos, és annak is, ha alázatos. Így olvassuk ezt a Jakab levelében: „Isten a kevélyeknek ellenük áll, de az alázatosaknak kegyelmet ad.” Mária pedig azt mondja a Magnificat-ban: „Hatalmasokat döntött le trónjaikról, és alázatosokat magasztalt fel.” (Lk 1,52) Mindig szá-míthat Isten gyöngéd, támogató, emelő szeretetére az, aki szívből alázatos. És Isten ellenségévé lesz az, aki kevély. Isten őrizzen meg ettől bennünket!
Gondolkozzunk ezen még a délutáni csendünkben. Javasolom, olvassák el a testvérek a Filippi levél 2. részét lassan, nyugodtan. Sok fontos dolgot elmond erről a gyönyörű életstílusról és életmódról, amit ezzel az egyetlen szóval lehet jelezni: alázat.
Egy szép énekünk erről szól:

Az Úr elé ha tárod a szív alázatát,
Őt nem hiába várod: betér hozzád, megáld.
A testi gőg: halál! de bűnödet ha bánod,
Szentlelke bőven árad, s a szív üdvöt talál.
(312,3)

Kalauzunk szerint a Cselekedetek könyve 10. és 11. részét olvassuk most napokon keresztül, és talán kevesen gondolnak arra, hogy világtörténelmi jelentőségű az az esemény, amit itt leír ebben a két fejezetben a Biblia. Szeretném ma ezt hangsúlyozni, és éppen ezért nézzük meg először ezeket a sokak számára jól ismert eseményeket felülné-zetben, madártávlatból, aztán ereszkedjünk közelebb és nézzük meg a részleteket is.
Miért fontos, hogy Isten itt kaput nyitott az evangélium előtt, és itt lép ki a Krisztusról szóló örömhír a zsidóság köréből a pogányság tömegeihez? Ez az a pont, ahol Isten szélesre tárja a kaput, és azok, akik addig nem is gondolták, hogy abba az irányba is vezet út, vagy hogy éppen ők lesznek az evangélium hírnökei a pogányok között, azok a Szentlélektől indíttatva mennek és hirdetik az evangéliumot.
Lényegében erről a két kérdésről van itt szó: hogyan történt, hogy Isten kaput nyitott az evangéliumnak a pogányokhoz, és kiket használt ebben a szolgálatban? Itt jön majd hozzánk közelebb személyesen ennek az igének a mondanivalója.
1. Hogyan történt tehát ez?
A Cselekedetek könyve 1. részének a 8. versében olvashatjuk azt az Isten által fel-állított menetrendet, ami szerint Isten az üdvözítő örömhírt, az evangéliumot el akarta terjeszteni a világon. Így hangzik ez a mondat: „Vesztek erőt, miután a Szentlélek eljő reátok; lesztek nékem tanúim Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában és a föld végső határáig.”
Koncentrikus körökön rajzolja meg Jézus a tanítványok előtt a feladatok sorát. Először Jeruzsálemben tanúskodtok majd rólam - mondja, aztán Júdeában, aminek a fővárosa Jeruzsálem volt, aztán a szomszéd tartományban, a félpogány Samáriában, utána pedig a föld végső határáig.
Az apostolok csak Jeruzsálemben akartak Jézus Krisztusról tanúskodni. Ezért következett be az, és Isten néha így neveli az Ő népét, hogy amikor Istvánt, az első keresztyén vértanút megkövezték, utána: „Tá-mada nagy üldözés a Krisztus tanítványai ellen, és azok szétszóródtak az egész Júde-ában és Samáriában.” Maguktól nem akartak szétszóródni. Összebújtak, egymást melegítették, pedig Isten terve az volt, hogy másoknak vigyék az evangélium tüzének a melegét. Ha nem mennek maguktól, akkor majd mennek egy üldözés következtében. Azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukat szolgálja. És ha engedetlen Isten gyermeke, akkor keményebb eszközöket használ Isten, de az is a javát szolgálja neki is, meg annak az ügynek is, aminek a képviseletére szegődött.
Szétszóródnak tehát, és mindenütt, ahova kerültek, elkezdik hirdetni az evangéliumot. Az egész Júdeában hirdettetik az evangélium, aztán Samáriában is. De a 11. fejezetben azt olvassuk, hogy mindenütt kizárólag a zsidóknak hirdették a Jézusról szóló evangéliumot. „Azok, akik az István miatt támadt üldözés következtében szétszóródtak, eljutottak Föníciáig, Ciprusig és Antiókhiáig (tehát már pogány területekre is), de senki másnak nem hirdették az igét, csak a zsidóknak.”
Ez volt Isten terve?” Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” De hogyan higgyenek, ha nem hallanak róla? Hogy hallanának prédikáló nélkül? - kérdezi Pál apostol (Róm 10). És hogyan mennének prédiká-torok, ha nem küldi őket valaki? Most Isten küldeni kezdett egymás után embereket.
A vasárnap délelőtti igehirdetés szólt arról, hogy Samáriában is megalapozta Jézus az evangéliumot. Ő maga prédikált ott napokon keresztül és sokan hittek benne. Aztán a Cselekedetek 8-ban olvassuk: Fülöp is odament és prédikált. Sokan hittek az ő bizonyságtételének, aztán Pétert és Jánost elküldték Jeruzsálemből, mi az a mozgolódás ott Samáriában, és megállapították: nagyon jó mozgolódás, mert a Szentlélek hozott mozgásba hitetlen embereket, és ezek Jézus irányába mozdultak el, sőt ők maguk is hirdetik tovább. Tehát ébredés van Samáriában. Már a harmadik körnél tartunk: Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában.
Aztán olyan esemény következett, ami utalás volt arra, hogy így megy ez majd a föld végső határáig. Egy másik földrészről, Etiópiából érkezett egy kancellár Jeruzsálembe, és úgy ment haza, hogy a szívében Jézust vitte, sőt meg is keresztelkedett. Az etióp kincstárnokról szóló történetet mindnyájan ismerjük. Közvetlenül utána történik az, ami itt a 10. és 11. fejezetben olvasható.
Hogy Isten valami egészen újat kezd, azt mutatja az, hogy Kornéliusszal angyalon keresztül beszél. Nem akármikor küldött Isten mennyei követeket emberekhez. Csak a legjelesebb események előkészítői vagy végrehajtói voltak az angyalok. Itt valami nagyon-nagy esemény történt. Mindenki, még az apostolok is, teljesen arra rendezkedtek be, hogy a Krisztusról szóló evangéliumot a zsidóságnak kell hallania, hogy a Krisztusban megjelent szabadítás csak a választott népé. - Olvastuk: senki másnak nem hirdették, csak a zsidóknak.
Ebből a körből ki kell vinni az evangéliumot. Isten az egész emberiséget szerette. Jézus Krisztus az egész emberiség bűneinek a büntetését szenvedte el a kereszten, és Ő mindazoknak utat nyitott a mennyországba, és helyet készített az atyai házban, akik hisznek Őbenne. Ezért mindenkinek lehetővé kell tenni, hogy hallja az evangéliumot. Egész másként tölti el már a földi életét, egész másként néz a halálra, és élete lesz a halála után is. Ez életkérdés az egész emberiségnek! Ki kell mozdítani az apostolokat ebből a szüklátókörűségból, hogy csak a maguk népének akarják hirdetni az evangéliumot.
Ezért Isten angyalt küld egy pogányhoz, egy zsidóvá lett pogányhoz: Korné-liuszhoz. Ezért Isten vadonatúj feladatokat ad Péternek, aki először nem érti, tiltakozik. Talán emlékszünk a látomására a tisztátalan állatokról. Olyan határozott a válasza: Semmiképpen nem, Uram. Én tudom, mi tiszta, mi tisztátalan, és semmit nem csinálok, ami tisztátalan. Erre Isten azt mondja: rendben van, de amit az Isten megtisztított, azt ne mondd tisztátalannak. A törvényadó felfüggeszti egyik törvényét. Nem törvényszegésre akarja itt Pétert rávenni Isten, hanem arról győzi meg, hogy ez a törvény nincs érvényben többé.
Ez az evangélium nem csak egy népnek szól, ez az egész emberiségnek szól. S akiket eddig vallási szempontból tisztátalanoknak tartottatok, azokat az Isten megtisztította. A pogányokat. Ne irtózz tőlük, nem leszel törvényszegő, ha befogadsz a házadba pogányokat, illetve átléped egy pogánynak a küszöbét. Ez teljesen új gondolat volt Péternek. Ezt meg kellett emésztenie. Nem véletlenül olvassuk: tűnődött a látomáson. Gondolkozott rajta. Mi lehet ennek a jelentése? Nehogy melléfogjon! Ő mindenre kész, amit Jézus parancsol neki, de ezt pontosan tudni kell: Ő parancsolja. Akkor megteszi.
Egészen új út volt ez, és Isten végigvezeti ezen az Ő szolgáit. Péternek eszébe jut egy ószövetségi ige: „... nem személyválogató az Isten” (5Móz 10,17), hanem minden nép kedves Őelőtte. Erre eddig nem is gondolt. Legalábbis ebben az összefüggésben nem. Akkor, ha nem személyválogató és minden nép kedves, akkor minden néphez el kell vinni az evangéliumot. Mellesleg ezt parancsolta a mennybemenetelekor is: „elmenvén tegyetek tanítványokká minden népeket” - és ott az a szó van, amivel a pogányokat jelölték. Volt a nép, a választott nép, és a népek, a pogányok. És itt az utóbbi van. Hogy lehetett ezt eddig elfelejteni? Nem az az engedetlenség, ha visszük az örömhírt a pogányoknak, az volt az engedetlenség, hogy azt hittük, hogy csak ebben a szűk körben kell és szabad hirdetni az evangéliumot.
Ezek után befogadja házába Kornéliusz pogány küldötteit, és ő pedig elmegy a pogány Kornéliusz házába, ahol nagy gyülekezetet talál együtt. Elmondja ezt a prédikációt, amit felolvastam, és láss csodát: ott egy csomó ember megtér, Jézust magasztalják, hitre jutnak, kapják a Szentlélek ajándékát ugyanúgy, mint ahogy pünkösdkor Jeruzsálemben a zsidók kapták. A jelenlevő hitetlen zsidók megbizonyítására még nyelveken is szólnak, - mert mindig ez volt a nyelveken szólás célja; jelül adatott a hitetleneknek - olvassuk az 1Kor 12,4-ben. Megismétlődik az, ami pünkösdkor pogány közegben. E szerint tehát Isten a pogányoknak is ad megtérést?
A jeruzsálemi központban felzúdulnak: micsoda szabálytalanságok történnek itt?! Pogányoknak is hirdetik, pogányok is hisznek, pogányok is kapják a Szentlelket? Ez nem lehet igaz! Előveszik Pétert - éppen a mai szakaszban olvastuk a 11. rész elején.
„Amikor felment Péter Jeruzsálembe, vitatkoztak vele a zsidó származású hívők - tehát a keresztyének, a zsidó keresztyének -, ezt mondva neki: „Körülmetéletlen emberekhez mentél be, és együtt ettél velük.” És olyan kedves a folytatás: Ekkor Péter sorjában beszámolt a történtekről. Szépen higgadtan, alázatosan. Ők kimaradtak ebből az élményből. Itt nem lehet azt mondani: buták vagytok, nem értitek. Hát hogy értenék? Ő sem értette még néhány nappal korábban. Szépen sorjában elmondja, hogyan volt. Nem neki jutott eszébe: újítsunk, hanem nagyon is ellenállt Istennek, mert neki is új volt, de Isten Lelke meggyőzte. Isten szót adott a szájába, hitet adott a pogányok szívébe, kiárasztotta Szentlelkét az egész társaságra, és ez a bizonysága annak, amit - becsületükre legyen mondva - ők is felismernek és kimondanak: Amikor mindezt hallották, megnyugodtak, dicsőítették Istent, és így szóltak: „Akkor tehát a pogányoknak is megadta Isten a megtérést az életre.”
Ki hitte volna?! A pogányoknak is megadta Isten a megtérést az életre. Akkor tehát nem tilos egy pogánynak is bizonyságot tenni Jézusról. Akkor tehát lehetséges, hogy egy pogány egy lépésben keresztyénné, Krisztus-tanítványává legyen. - Nos, ezt az igazságot vitatták még aztán sokáig. Még maga Péter is visszaesett abba a tévhitbe, amit akkor pontosan kidolgoztak, hogy csak két lépcsős megoldás lehetséges: a pogány legyen előbb zsidóvá, aztán a zsidó lehet majd Krisztus tanítvánnyá, mert csak zsidókból lehetnek Krisztus tanítványai.
Ha pogánynak született a szerencsétlen, előbb tanulja meg Mózes törvényeit, metélkedjék körül, tartsa be az előírásokat, aztán majd érdemes neki az evangéliumot mondani. Egy pogánynak nem is érdemes, fel sem foghatja ... Nos itt, volt az ellenbizonyíték Kornéliuszéknál: felfoghatja! Isten Szentlelke ugyanazt elvégzi benne, mint egy zsidóban. Sokkal több hátránnyal indul, mert fogalma sincs arról, hogy egy élő Isten van és az a láthatatlan Isten, aki teremtette a világot ... de Isten Lelke előtt nincs akadály. Sokistenimádó, bálványtisztelő pogányból Jézus Krisztus tisztán látó, odaszánt életű tanítványa lehet. És példák sora bizonyította ezt. Pálnak kellett aztán eljönnie, aki mindezt meg is fogalmazta, és következetesen, az életét is kockáztatva, keresztülvitte ennek az igazságnak a tanítását, hogy a Krisztus Jézusban nem használ semmi: sem a körülmetélkedés, sem a körülmetélkedetlenség, csak az új teremtés. Aki Krisztust befogadja, az mindenestül új emberré válik. Teljesen mindegy, előtte mi volt. Ezzel új szakasz kezdődik.
Ezt kellett itt megtanulni, és Péter volt az első, akinek Isten ezt türelmesen, szemléltető oktatással tanítgatta, és ő volt az első, aki engedett is neki. Egész addigi tanultsága és beidegződése ellenére elment Kornéliuszhoz és így csodákat láthatott. Így lépett ki az evangélium a nagyvilágba. Ha ez nem történik, mi sem lehettünk volna Jézus Krisztus tanítványai. Megmarad a Krisztusról szóló örömhír a Földközi tenger partján egy szűk körben.
Legyen áldott Isten, hogy ilyen gondosan, ilyen isteni hatalommal előkészítette ezt a nagy kapunyitást, és késszé tett embereket arra, hogy vigyék ezt az örömhírt!
2. Kiket használhatott Isten arra, hogy ilyen vadonatúj úton elinduljanak és neki mindenképpen engedelmeskedjenek?
Több szereplője is van ennek a történetnek, most csak Kornéliusz és Péter nevét említem. Kornéliuszról azt olvassuk: istenfélő római százados volt. Az istenfélő azt jelenti: vallotta a zsidó hitet, amit nyilván ott sajátított el, mint a megszálló sereg egyik magas rangú tisztje. Azt mondják a Biblia tudósai, hogy a beosztása miatt nem metélkedhetett körül, tehát csak félig-meddig lett zsidóvá, nem lett igazi prozelitus, ahogy nevezték azokat, akik mindenestül odacsatlakoztak, de komolyan vette a kegyességet. Három dolgot tudunk róla: sokat adakozott, böjtölt és imádkozott.
Talán eszünkbe jut, hogy a Máté evangéliuma 6. részében Jézus a Hegyi beszédben ezt a három dolgot említi, ami a kegyességnek a minimuma. Az, hogy valakinek nyitva legyen a szeme, és kész legyen a keze arra, hogy adjon a rászorulónak, mégpedig úgy, hogy nem híreszteli, és semmi dobverést, hálálkodást nem vár. Csak Isten tud róla, meg ő. Azután böjtöl, mégpedig nem úgy, hogy azzal érdemeket akar szerezni, hanem azért mond le valamiről, hogy lelkileg gazdagodjék; és imádkozik. Itt mondja el Jézus a Mi Atyánkot is, mintegy mintaimádságot: ti azért így imádkozzatok ...
Kornéliusz mind a hármat komolyan gyakorolta. Annyira, hogy betartotta az előírt imaidőket. A 9 óra az délután 3 óra volt. Ez az imádság órája volt. A Cselekedetek 3,1-ben is azt olvassuk: „Péter és János felmentek a templomba, az imádság órájára, kilencre.” Délután 3-kor megállt az élet egy kicsit, aki tehette, az valami csendes helyre vonult, és az előírt imádságot elmondta. Kornéliusz betartotta ezt az időt. Akkor jön az angyal és mondja neki, hogy küldjön Péterért, mert Ő majd mond neki fontos dolgokat. Ennyit tud mindössze Kornéliusz, de engedelmeskedik. Péter eljön, és az evangéliumot hallva, Kornéliusz Krisztus-hívő emberré válik.
A másik szereplő Péter. Róla azt olvassuk: végzi a maga munkáját. Liddában prédikált éppen, onnan áthívták a 30 km-nyire levő Joppéba - a mai Jaffába, Jónás korában ez volt Jáfó. Ott Jézus Krisztus erejével feltámasztott egy halottat, megismétlődik az, amit Jézus Jairus leányával tett. Utána ott marad még néhány napig, s a tengerparton egy tímárnak a házában kap szállást. (A tímár foglalkozás tisztátalan volt a zsidók számára. Úgy látszik, Isten itt már készítgeti Pétert: az is ember, akit ti tisztátalannak tartotok. Annál is el lehet lakni, és egész jól érezheted ott magadat. Tulajdonképpen különös, hogy Péter vállalta ezt, hogy egy tímárnál lakik.)
Ott történik az, hogy déli 12-kor, amikor megéhezik és kér egy kis ennivalót, amíg azt elkészítik neki, felmegy a ház lapos tetejére és imádkozik. Ott látja ezt a látomást, hogy tisztátalan állatok jönnek le egy lepedőben vagy abroszban összekötve, s azt a parancsot kapja: kelj fel, Péter, öljed és egyél! Éppen éhes, enni készül. Milyen tökéletes pedagógus Isten, hogy azon a csatornán keresztül értekezik Péterrel, amire akkor a legfogékonyabb. Ő határozott: Semmiképpen nem! Én tudom, mi tiszta, mi nem.
Háromszor látja a látomást. (Valaki egyszer azt mondta, hogy Péternek mindent há-romszor kellett mondani. Azt is háromszor kérdezte tőle Jézus: szeretsz-e engem?) - Tű-nődik rajta. Mi lehet ez? Azt tudja, hogy Jézus beszélt vele, hiszen így szólítja meg: semmiképpen sem, Uram! Mert én tudom, hogy mit szabad, s mit nem. És miközben tűnődik, megérkeznek Kornéliusz követei. Akkor Isten Lelke összekapcsolja Péter agyá-ban a két dolgot: a látomást, amin tűnődött és kereste a jelentését, és a pogány százados küldötteinek az érkezését, s azt a hívást, hogy Isten küldött minket hozzád, hogy gyere el és beszélj nekünk. Akkor ez az egész azt jelentheti: most menjek el velük.
Ez nagyon nagy elhatározás volt Péter részéről, de kész volt az engedelmességre, és álmélkodnak mindnyájan, ahogy itt olvastuk: „Elámultak és álmélkodtak a zsidó származású hívők, akik Péterrel együtt jöttek, hogy a pogányokra is kitöltetett a Szentlélek ajándéka.” Maga Péter is álmélkodik és a többiek is.
* * *
Ezt a két igazságot alakítsuk át üzenetté: az első rész fontos üzenete számunkra, hogy az evangélium ügye Isten kezében van. A misszió az élő Jézus Krisztus személyes ügye. Nem a mi ügyünk, amibe, ha nem megy behívjuk időnként a mi Urunkat, hogy segítsen, - hanem az Ő ügye, amibe beengedi a benne hívőket, hogy ott serénykedjenek. Az Ő szőlőjében kapálgassanak, és legyenek engedelmesek. Nem nekünk kell megmentenünk az evangélium ü-gyét. Az jó kezekben van, a dicsőséges Jé-zus Krisztus kezében. Nekünk csak arra kell figyelnünk, hogy azt csináljuk mindig, amit mond nekünk. Néha egészen új dolgokat mond, mert új utakat nyit, vagy új irányba nyit meg kapukat.
Fontos ezt tudnunk, mert aki a testvérek közül szokott beszélni másoknak Isten szeretetéről, aki ismeri, mi az, tanúskodni Jézusról, az tapasztalhatja, milyen elképesztő tudatlanság vesz körül bennünket, milyen nagyfokú közöny az a közeg, amiben az evangélium hangzik. Milyen sokféle ellenállás, ellenségeskedés ébred azokban, akiket próbálnánk Jézushoz hívni. Ilyenkor elbizonytalanodik sok Krisztus-tanítvány: akkor ez mindenképpen meghaladja az erőimet. Nem vagyok olyan okos, nem tudok érvelni, nem tudom őt meggyőzni. Meg hát: ezeknek ...? Se nem érdekli őket, se nem fogékonyak. Még a végén megvernek ... Nem tudom ezt az ügyet képviselni.
Nem a magánügyünk ez. Ez a dicsőségesen feltámadott és uralkodó Krisztusnak az ügye, s mi csak bízzuk Őreá az eredményt. Mi csak azt csináljuk, amit nekünk mondott. Nekünk azt mondta: amit Ő cselekedett velünk, azt mondjuk el másoknak. S lehet, hogy nem lesz azonnal hívővé. Hol van az megírva, hogy azonnal hívővé lesz, aki ezt hallja? De ige jutott a szívébe, és az ige hatalom. Isten szava. Miközben mondom, az Isten szavaként érkezik meg hozzá. Csodálatos átalakuláson megy át, s egyszer majd, hónapok, évek, talán évtizedek múlva azt fogja mondani: beszélt nekem erről már valaki akkor is, de most látom már, hogy mindez így van.
Ne az eredmény izgasson minket, meg ne az, hogy sokszor gyalázattal jár, hanem az: mondjuk. Hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas az neked, akár alkalmatlan, s mondjad. Aztán bízd az egészet Istenre. Majd Ő munkálkodik ezáltal.
Hétfőn elkezdődtek a csendesheteink. Mostantól kezdve hétről-hétre hol gyerekekkel, hol fiatalokkal, hol felnőttekkel leszünk együtt egy-egy hétig. Egy ilyen intenzív lelki alkalmon különösen is lehet érezni, hogy milyen kemény ellenállás van sokunknak a szívében. Mennyire megmérgezte a közöny az embereket. Még azokat is, akik eljönnek igét hallgatni. Amikor komolyan akarja venni valaki, akkor milyen valóságosan utánanyúl az ördög: ha már hallotta, - de nehogy elkezdje csinálni. Át ne alakuljon az élete, nehogy új életre támadjon fel és abban megerősödjék. A lelkimunkás szinte mindig azt érzi: széllel szembe kell mennie.
De ez Jézus Krisztus ügye, és a Szentlélek munkálkodik az igével együtt. Ahogy hallották az igét, leszállt rájuk a Szentlélek - ezt olvastuk. Nem azt olvassuk, hogy Péter ügyes érveket szedett össze, és olyan szuggesztív erővel adta elő, hogy ezzel lehengerelte a hallgatóságot. Ez mind idegen az evangélium-hirdetéstől. Ő arról beszél: miért halt meg Jézus. Azt mondja el: látta Jézust a feltámadása után, találkozott vele, és aki Őbenne hisz, az bűneinek bocsánatát nyeri. Ez az igehirdetésének a lényege. Aki hiszi, hiszi, - aki visszautasítja, visszautasítja. Aki most visszautasítja, de majd jövőre elhiszi, annak akkor jön el az ideje. Fontos, hogy igazat mondjon, azt mondja, amit oda elkészített Isten. Aztán ő is nézheti, milyen hatalmasan munkálkodik Isten.
Nos, megbátorít minket mindenképpen a bizonyságtételre ez a fejezet: a misszió Isten ügye. Ő jelölte ki a menetrendet, Ő nyitott újabb kapukat előtte, Ő készített fel embereket, akik vitték, és Ő áldotta meg a magvetést, hogy abból új élet támadjon. Ezzel a reménységgel mondjuk szeretettel az igazságot, amit már hiszünk, amit már ismerünk az igéből, s közben így imádkozzunk azokért, akiknek mondjuk, tudva azt, hogy soksok hamisság és tévtanítás is hangzik párhuzamosan. Tudva azt, amit Pál Timóteusnak ír: az utolsó időkben az emberek a mesékhez odafordítják a fülüket, de az evangéliumtól elfordulnak. Nem azt mondom: ne izgasson ez bennünket, mert nagyon is fáj az embernek, hogy nem lehet akkora hazugságot kitalálni, hogy el ne hinnék sokan, és az Isten szeretetéről szóló igaz beszédben meg kételkednek. Ezt előre megmondta a mi Urunk, mi akkor is ezt az igaz beszédet mondjuk. S akiket Ő örök életre választott, azok hinni fognak.
A másik pedig, hogy kiket tud használni ebben a munkában Isten? Azokat, akik ismerik, hogy mire való az imádság. Sokféle célt jelöl meg a Szentírás, amikor az imádságról beszél. A gyermek beszélgetése mennyei Atyjával. Kiálthat a bajban levő a szabadító Istenhez. Hálát adhat neki az elvett ajándékokért. Dicsőítheti Őt azért, mert Ő az, aki ... Ő az egyetlen, akinek elmondhatjuk a bűneinket úgy, hogy leveszi rólunk bűneink terhét. Csak Ő tud bocsánatot és feloldozást adni, és ad ... - lehetne sorolni. De akinek komoly imaélete van, annak a számára az imádság azt is jelenti: állandóan megszólítható Isten számára. Ott él szakadatlanul mennyei Atyja előtt. És jellemző rá az, ami Péterre, hogy amíg a házinéni egy kis ebédet készít, addig felmegy a lapos tetőre imádkozni. A részidőket is kihasználja. Nem nézi az órát, most van az imádság ideje, akkor elmondjuk az előírt imádságot. Így is lehet imádkozni, Kornéliusz így imádkozott, s az nagyon jó volt. Péternek ennél már bensőségesebb kapcsolata van az ő dicsőséges Urával, s minden részidőt kihasznál. Képtelen helyzetekben is imádkozhat nyugodtan Isten gyermeke.
Tulajdonképpen szüntelen imádkozik. Ez nem azt jelenti: mindig imaszöveget mormol, de mindig ott él az élő Isten jelenlétében. Arra készen, hogy Isten azt csinálhat vele, amit akar, arra használhatja, amire akarja. Amikor a munkájára koncentrál, s pillanatnyilag semmi más nem jut eszébe csak az, mert arra összpontosít, akkor is ott van Isten előtt, s bármikor megszólíthatja Isten, s bármikor kész engedni neki. Legalább így, mint Péter: Uram, nem értem és egyelőre nem is értek egyet ezzel a paranccsal, de tudom, hogy te mondtad, éppen ezért elkezdek tűnődni, mit jelenthet ez most nekem? Forgatja magában az igét. Őszinte: nem értem, Uram, de nyilván meg kell értenem, és meg is lehet, mert te mondtad nekem. Akkor mit jelent ez? Ezt nemcsak bibliaolvasás közben csinálja Isten gyermeke. Olyan sok mindent nem értünk ezen a világon. Sok eseménynek nem tudjuk a magyarázatát adni. Ott állni Isten előtt mindig: szólj, Uram, én kész vagyok tenni.
Egyáltalán nem csodálkozom, ha valamit nem értek. Hogyan érthetném a te egészen más, nagyságos gondolataidat? De te majd ezt redukálod nekem, lefordítod, hogy érthessem. Adj Lelkedből erőt, hogy ne csak értsem, hanem szeressem is elrendelt utamat, s minden parancsodat. Ez a lelkület az imádság. Úgy kezdődik talán: én Istenem, jó Istenem ... úgy folytatódik: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben ... Egyszer csak a saját szavaival szólal meg valaki, és eközben megtanul szüntelen imádkozni, engedelmességre készen Isten jelenlétében élni, akármit csinál. Amikor alszik, akkor is. És Isten bármikor beszélhet vele. Ismerős-e nekünk ez? Az ilyen embereket tudja Isten felhasználni arra, hogy nehéz, szokatlan, kényes helyzetekben is úgy tegyenek bizonyságot róla, hogy azt megáldhassa.
Semmi különöset nem mondott itt Péter. Azt mondta, amit tudott Jézusról, s amit hitt róla. S miközben beszélt, leszállt a Szentlélek rájuk, és új emberekké lettek.
Magasztaljuk Istent, hogy az Ő kezében van a misszió, és tartsunk ma bűnbánatot az imaéletünk fogyatkozásai miatt, s engedjük, hogy megújítson minket és tudjunk így imádkozni, akár mint Kornéliusz, hogy annak meg van az ideje, akár úgy, mint Pé-ter, hogy a maradék időben is beszélek az én Uramhoz, hogy használhasson engem.

Időzzünk még egy kicsit a hatodik parancsolat kapcsán az emberölés határeseteinél. Ellentmondásnak tűnhet az, hogy miközben olvassuk a Bibliában: Ne ölj! ugyanakkor találkozunk ilyen parancsokkal is, amit most hallottunk itt a Mózes könyvéből, hogy aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki. Olvasunk ilyen mondatot: varázsló asszonyt ne hagyj életben! Aki gyalázza apját és anyját, az halállal lakoljon! - Ezek szerint úgy tűnik: Isten egyenesen megparancsolja, hogy bizonyos bűnöknek a büntetése halálos ítélet legyen. Hogy fér ez össze azzal: Ne ölj!?
Ezenkívül olvasunk arról, hogy néha Isten engedélyével, sőt parancsára viseltek há-borút emberek. Mit mond tehát a Szentírás a halálbüntetésről és a háborúról?
Mielőtt erre a választ megkeressük az igében, két megjegyzést hadd mondjak elöljáróban.
Az egyik: abból a világból, amit Isten megteremtett, mindezek a szörnyűségek teljességgel hiányoztak. Abban a világban, ami Isten szavára előállt, nem volt félelem, harag, bosszú. Nem volt háború és gyilkosság. Nem volt keserűség senkinek a szí-vében. Ott az élet a maga zavartalan teljességében virult. Amikor az ember fellázadt Isten ellen, és megvonta a bizalmát tőle, akkor zúdította saját nyakába mindezeket a szörnyűségeket. A vétkezés kényszerének a tragikuma melegágya lett minden addig elképzelhetetlen bűnnek. Ezzel az ember elveszítette a szabad akaratát is. Attól kezdve, hogy Isten nélkül, maga vette kezébe dolgai intézését, mindig csak két vagy több rossz közül választhat. Szomorúan mutatja az, hogy megjelent az emberölésnek a szörnyű bűne is, és ezzel együtt a dilemma, hogy most mi a helyes magatartás. Ha a gyilkost halállal büntetik, egy újabb emberéletet kell kiontani, ha nem azzal büntetik, fennáll a veszélye annak, hogy további gyilkosságokat követ el. Melyik a kisebbik rossz? Mióta Istentől elszakadtunk, legfeljebb eközt választhatunk: melyik a kisebbik rossz?
A másik: a hatodik parancsolat egyértelműen az önkényes egyéni önbíráskodást tiltja meg. Tehát azt, amikor valaki hidegen kitervel egy gyilkosságot. Vagy valaki felindult állapotában nekiugrik a másiknak és kioltja az életét. Vagy valami ehhez hasonló módon történik a gyilkosság. Ugyanakkor a Biblia nyitva hagyja azt a lehetőséget, hogy sokszor éppen az élet védelme érdekében szükséges lehet embert ölni. Figyelitek, milyen paradox, milyen ellentmondásos a fogalmazás? Ennyire feje tetejére állított a bűn, az Istentől való elszakadásunk mindent. Az élet védelme érdekében kénytelen az ember ölni. Mit jelent ez? Például a halálos ítéletet, vagy az önvédelemből folytatott háborút. Mert adódhatnak olyan képtelen helyzetek a bűn világában, amikor csak úgy lehet megfékezni a bűn áradását, hogy ezzel az eszközzel próbál közbenyúlni az ember. Ezért kell világosan látnunk azt, hogy a hatodik parancsolat az önkényes, egyéni önbíráskodásra, erre a fajta gyilkosságra egészen más szót használ, mint az előbb említett más esetekre, amikor például a gonoszság áradásának a fékezésére kénytelen az ember embert ölni, ehhez az eszközhöz nyúlni.
A hatodik parancsolat tehát ezekre nem vonatkozik. Itt másról van szó - majd ezt mindjárt látni fogjuk. De érdemes már itt kellőképpen megijednünk attól, hogy mit csináltunk ebből a világból, amit Isten tökéletesnek teremtett. Az Isten nélküli gondolkodásban ilyen visszásságok vannak, hogy az élet védelme érdekében kelljen ölni. Ilyet csak az Istennel szembefordult, bűnbe esett ember tud produkálni.
Nos, mit tanít tehát a Szentírás a halálbüntetésről és a háborúkról? Mind a kettő nehéz és kényes kérdés, viszont egyszer nem árt megnéznünk, mi erről a Biblia tanítása. 1. Mindnyájan megfigyelhetjük, hogy az emberölés terén egyre kifinomultabb, ugyanakkor egyre durvább módozatokat is kitalál az emberiség. Miközben ezt fokozódó mértékben gyakoroljuk, aközben kíséri ezt egyfajta álhumanizmus: nem kell azt olyan komolyan venni, illetve a gyilkosok védelmére kel a közgondolkodás. Ma az számít modern gondolkodásnak és modern kultúrállamnak, ahol a halálbüntetést eltörölték. Sok országban ez már megvalósult, érdekes, hogy sok ország most gondolkozik azon, hogy mégis vissza kellene állítani, mert ahol ezt eltörölték, ott ugrásszerűen megnőtt az élet elleni erőszakos cselekmények száma, és ezeknek a bűntetteknek a brutalitása, kegyetlensége, sőt perverzitása.
Még a keresztyének egy része is ennek a pártján van, mondván: amíg a gyilkos börtönbüntetését tölti, addig még megtérhet. Ha kivégzik, nincs erre lehetősége. Vagy egy másik érvük: olyan sokszor visszaéltek a halálbüntetés lehetőségével, és olykor utó-lag derült ki, hogy mégis ártatlan volt az, akit kivégeztek, és akkor már jóvátehetetlenül bekövetkezett ez a tragédia.
Nos, láttuk a hatodik parancsolat tanulmányozása során, hogy az emberélet Isten kizárólagos tulajdona, aki teremtette azt, aki megszabja életünk kezdetét és végét is - „életem ideje kezedben van” - mondja Dá-vid, éppen ezért senki nem nyúlhat büntetlenül a másik ember életéhez.
Ugyanakkor azt is fel kellett ismerni, hogy mindjárt a történelem kezdetén az előbb említett önkényes, egyéni önbíráskodás tragédiák sorozatát indította el. Ha egyet lapozunk visszafelé a Bibliában, ezt olvassuk egy Lámek nevű férfiról, aki hazament és így szólt a feleségeihez: „Ó Ádá és Cillá, hallgassatok szavamra! Lámek felesé-gei, halljátok beszédemet! Embert öltem, mert megsebzett, ifjat öltem, mert megü-tött. Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres az Lámekért!”(1Móz 4,23-24)
Tehát ő megsebzett, én pedig megöltem. Ő megütött, s erre én agyonütöttem. Ez az az önkényes, egyéni önbíráskodás, amit határozottan megtilt Isten a hatodik parancsolatban. Mert hova vezetne ez? A sérelmét a legtöbb ember többszörösen torolja meg, mint amit el kellett szenvednie. Mindig nagyobbat üt vissza, mint amekkora ütést kapott. Számíthat arra, hogy neki is nagyobbat fognak visszaütni ezért - így alakult ki a vérbosszú.
Az emberiség történetének a kezdetén, tehát már a bűneset után mindjárt elkezdődött az önkényes gyilkosságok sorozata, és ez az emberiség kipusztulásához vezetett volna. Ezért rendelte el Isten, hogy vezessék be a gyilkosság halálos ítélettel való büntetését. Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki; s jön az indokolás: mert Isten a maga képére teremtette az embert. (A vízilovat nem a maga képére teremtette, az eperfát sem. Ezért a növény- és állatvilág egészen más megítélés alá kerül. Mivel sokféle kérdés érkezett ezzel kapcsolatban, valamelyik vasárnap esetleg kitérünk erre.) Az ember kivételes eset, mert egyedül őt teremtette Isten olyanná, hogy az Ő képviselője legyen ezen a világon, és ezért Isten kizárólagos tulajdona. Az emberi élet külön érték az Ő számára. Az emberi élet védelme érdekében parancsolta meg Isten, hogy aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki.
De milyen ember által és hogyan? Ez nagyon fontos, mert itt bontakozik ki előttünk a Szentírás gazdagsága, Isten végtelen nagy szeretetének, a mi bűneinken is felülemelkedő irgalmának és bölcsességének a nagysága. Nem egy ember onthatja ki annak a vérét, aki embert ölt, hanem mindig testület. Ebben a testületben nincs helye a sértettnek. Egy semleges testület. Az Ószö-vetség a legtöbbször a vének tanácsának vagy a bírák közösségének nevezte ezeket az embereket. Az Újszövetségből pedig nyilvánvaló - az imént olvastuk a Római levél 13. részéből -, hogy Isten az államra ruházta ezt a jogot és kötelezettséget.
Már az Ószövetségben olvassuk azokat a részletesen szabályozó törvényeket, amelyek alapos kivizsgálását tették kötelezővé a gyilkosságnak. Nem úgy volt, hogy valaki miatt meghalt egy ember, akkor azonnal azt is meg kell ölni. Szó se lehet róla! Meg kell vizsgálni az indítékokat. A múltkor láttuk, milyen sokféle oka lehet annak, hogy valaki miatt egy másik meghal. Lehet, hogy egyáltalán nem akarta azt, ő van a legjobban megrémülve. Inkább ő halt volna meg, minthogy most szenvedjen amiatt, hogy miatta egy másik meghalt. Balesetek is történhetnek. És ez egészen más, mintha előre hidegen, ridegen, számításból kitervelte és úgy pusztította el.
Nos, itt van már az Ószövetségben, hogy ezt alaposan ki kell vizsgálni. Egy tanú akármit mondhat, nem számít. Több tanú kell mindig. És ez a semleges testület Isten előtti felelősséggel mondja ki a halálos ítéletet, és a még nagyobb közösség, a nép, hajtja azt végre. Ezért volt a kivégzés formája a megkövezés, ahol nem lehet tudni, végül is melyik kő dobásától halt meg az illető. A nagy közösség tisztítja ki magából a bűnöst, a nagy közösség hajtja végre egy kisebb testület, az igazságszolgáltatás ítéletét.
Ugyanez az Újszövetségben az államnak a feladata lett. Különös, amit olvastunk itt a Római levél 13. részében. Isten azt mondja: legyen hatóság, legyen a felsőbbség, aminek a kezébe fegyvert is ad, és e fegyver forgatásának az a célja, hogy a jókat oltalmazza, a gonoszokat pedig fékezze és megbüntesse. Amíg az állam erre használja a hatalmát, addig Isten szolgája ő a te javadra, és addig engedelmeskedni kell neki. Ha nem erre használja - és ez többször előfordult, olykor éppen az ellenkezőjére használta: a jókat kezdte üldözni és a gazembereket támogatta - akkor Isten ítéletére számíthat. Mert ő Isten szolgája. Nem csak az hangsúlyos, hogy Isten szolgája, Ő bízta meg ezzel, hanem: ő szolga. Neki nincs saját hatalma. Kölcsönzött hatalma van. Pilá-tusnak is ezt mondta Jézus: „semmi hatalmad nem lenne rajtam, ha onnan felülről nem adatott volna neked”. Egy időre, aztán ha arra használod, amire adatott, áldás lesz rajta, ha nem, te is az igaz Bíró ítéletét fogod majd elhordozni.
Az Újszövetség tehát arról beszél, hogy Isten ennek az ítéletnek a kimondását és végrehajtását is az államra bízza. Isten tehát azért adta ezt a kemény parancsot, hogy a bűn áradását ezzel is fékezze. Hátha ez fékező erővel hat arra, aki már eltervelte a gyilkosságot, és nem hajtja végre. Nem véletlen az, hogy ahol eltörölték a halálbüntetést, megnőtt az élet elleni cselekmények száma.
Természetesen a Biblia - mint említettem - finoman differenciál. Keresi a bűnöknek az indítékát, az okát, vizsgálja a szándékot. Csodálatos és egyedülálló intézmény az Ószövetség idején a menedékvárosok intézménye. Ha valaki akaratlanul vált gyilkossá, odamenekülhetett és ott életben maradt. Bizonyos korlátok között csak ott élhetett, amíg a főpap élt, de nem kellett a vérét kiontani azért, mert őmiatta valaki más meghalt. Finom differenciáltság volt ott, és nyilván ez ma is fontos. Ebből következhet az, hogy nem minden emberölést kell feltétlenül halálos ítélettel büntetni, de a Biblia világosan beszél arról, hogy ez Isten parancsa. Nemcsak megengedi, hanem parancsolja, hogy aki szándékosan embervért ont, annak vére ember által otassék ki, de az előbbi módon.
2. És mit kell tudnunk a háborúkról, amik miatt a legtöbben olyan sokat szenvedtünk? Éppen ma beszéltem valakivel, aki nyomorult, sokféle betegség korlátozza. Az édesanyja ápolta őt, most meghalt, aki egyedül nevelte fel, mert az édesapa ottmaradt a második világháborúban. Elmondta: a nagymamája egyedül nevelt fel hat gyereket, mert a nagyapja ottmaradt az első világháborúban. Nem ő egyedül ilyen, mi is tudnánk a magunk történetét mellé tenni. Olyan sokat szenvedtünk a háborúk szörnyűségeitől. Olyan sok félelem van emberszívekben a fegyverektől. Mit mond a Biblia erről?
A Biblia józan könyv, és számol a bűn valóságával. Azért írja erről a kényes kérdésről azt, amit. Ez pedig azzal kezdődik: a hatóság a fegyvert nemcsak a belső gonoszok megfékezésére kapta, hanem a külső támadás elleni védekezésre is. Tehát jogosan használhatja a fegyverét, ha a területet, vagy a népet támadja meg külső ellenség, vagy ha a szövetségese kerül olyan helyzetbe, hogy segítségre van szüksége. A Biblia tehát nem pacifista, mert számol azzal, hogy mindnyájunkat érhet támadás a bűn világában, és ezért biztosítani kell a védekezésnek a jogát.
Az 5Móz 20. fejezete részletes előírásokat, törvényeket ad a háborús időkre. Egyebek között ennek alapján is fejlődött ki az a fogalom, amit úgy szoktak mondani: igazságos háború. Rendkívül kényes és törékeny fogalom ez, mert a történelem során a legtöbb nép igazságosnak tartotta azt a háborút, amit viselt. A jog megfogalmazott öt vagy hat olyan ismérvet, amik ha együttesen megvannak, akkor az a háború igazságosnak mondható. Most ezeket nem akarom sorolni, mert nem ez a feladatunk. Ugyanakkor a Szentírás minden vérontást és háborúskodást elítél. Dávid nem építhetett templomot Istennek, mert sokat kellett háborúznia, és véres volt a keze.
Jézus arra figyelmeztet, hogy békülj meg a te ellenségeddel, mielőtt még összeütköztök, sőt mielőtt még a bíróság elé mentek. Mert mind a kettőnek csak rossz lesz a vége. Azt mondja a Hegyi beszédben: „Boldogok a békesség teremtők” - nem a békességre igyekezők van ott. Ennél sokkal aktívabb az a kifejezés. Betű szerint azt jelenti: békesség csinálók, de ez nem hangzik szépen. A békességen munkálkodók, a békesség teremtők, mert ők az Isten fiai. Meg is lehet fordítani a mondatot: Isten fiai ezen a világon mindig, minden helyzetben békességre törekszenek, és a békességet munkálják. - Ez az Isten gondolata. Ugyanakkor, mivel Isten számol a bűn valóságával, és a Krisztus második eljöveteléig a bűn uralkodik ezen a világon és sok kárt okoz, ezért az előbb említett igazságok is ott vannak a Bibliában. De megint oda jutunk, hogy a bűn anynyira megrontott mindent, amit Isten teremtett, hogy csak ilyen paradox, ellentmondásos módon fogalmazhatunk, hogy a háború célja mindig a béke. És a fegyverek a békesség fenntartását vagy helyreállítását kell hogy szolgálják. Ez szépen hangzik, aztán a legritkább esetben valósul meg. S miközben ezt mondja summásan a Szentírás a háborúról, aközben egy sor nehéz kérdéssel is találkozunk. Ezek közül most csak egyet említek.
Ha a hatóság jogosult a fegyver használatára, merthogy ő Istent szolgálja a jó védelmére és a rossz megfékezésére: Vajon ezt a tételt akkor is el kell fogadnunk, ha ez a fegyver atomfegyver? Vannak az atom-pacifisták, akik azt mondják: mindenképpen mindenféle atomfegyvert meg kell semmisíteni, s nem szabad többet gyártani. Meg lehet ezt vajon valósítani? A másik tábor azt mondja: kérem, mióta nemcsak egy csoportnak van atomfegyvere, ami Hirosimához vezetett, hanem többnek is, azóta éppen ezeknek a megléte biztosít bizonyos egyensúlyt a világon, mert - mondják ők - a nukleáris eszközök olyan hatásos elrettentő eszközökké váltak, hogy emiatt nem válhatnak hatásos harci eszközökké. Bizonyosak lehetünk ebben?
Sokféle bizonytalanság van itt, és egyik kérdés több újabbat is szül, és ezekkel mindenképpen szembe kell néznünk. Annyi bizonyos, hogy Hirosima és Nagaszaki komoly figyelmeztetés volt arra nézve, hogy egy atomháború semmiképpen nem lehet igazságos háború. Mert mindazok az ismérvek, amiket az úgynevezett igazságos háborúknál fel szoktak sorolni, egyszerűen értelmüket veszítik ott, ahol támadó és megtámadott egyaránt belepusztulhat ennek a fegyvernek a használatába, vagy legalábbis olyan elképzelhetetlen nyomorúságba kerülhet, ahol mindaz értelmét veszíti, amit fel szoktak sorolni. Például: utána meg kell tanulniok békésen egymás mellett élni. Egyszerűen nem lesz, aki békésen egymás mellett éljen a másikkal. Értelmét veszíti tehát ez. Megint nem a feladatunk, hogy ennek a részleteit taglaljuk. A kérdéseket tegyük fel, és keressük otthoni csendünkben is a Szentírásnak a válaszát. Azt félelmesen szemlélteti ez a kérdéscsokor is, hogy ilyen mélyre, ilyen mély nyomorúságba sodorta maga magát az ember, amikor kivette Isten kezéből sorsának intézését és a világ jövőjének a formálását. Itt arról van szó: nem tud többé megszabadulni ezektől a rettenetes fegyverektől. Nem tud meglenni nélkülük, ugyanakkor nem tudja használni sem őket, mert senkinek semmit nem használna, ha bevetnék. Ilyen zsákutcába rohan az, aki Isten nélkül indul el egy úton.
Egészen röviden és szükségképpen egy kicsit felszínesen: ez a Biblia tanítása erről a két nehéz kérdésről.
* * *
Befejezésül: szeretném egy kicsit felemelni mindannyiótok tekintetét. Nézzünk messzebbre, egészen odáig, ameddig a Biblia mutat, és aztán szeretném, ha magunkba néznénk, ahova szintén mutat a Szentírás. Ha ilyen súlyos kérdésekkel találkozunk, ha ennyire bizonytalanná vagy a biztos pusztulásra ítéltté vált az emberiség jövője a bűn miatt, akkor annál fontosabb nekünk világosan látnunk, mit mond Isten igé-je a végről. Mit jelent, hogy mi nem a világ végét várjuk, hanem várjuk vissza a mi dicsőséges Urunkat, Jézus Krisztust, és készülünk az Ő második eljövetelére?
Miközben sokszor át kell élnünk a magunk tehetetlenségét, miközben kétségbeesve látjuk, hova vezetett az, amit mi bűnösök elkezdtünk, miközben az egyéni sorsok is összekuszálódnak a bűn világában, hogy olykor tanácstalanokká válunk, aközben le ne vegyük tekintetünket a mi dicsőséges Urunkról, aki egészen bizonyos: másodszor is el fog jönni, és akkor eltöröl az Isten minden könnyet a szemünkről, és nem lesz többet feszültség, gyűlölködés, halál, gyász, háború, félelem. Amikor új világot teremt a teremtő Isten, új eget és új földet, amikben igazság lakozik. Mert ebben a mostaniban nem lakozik igazság. Ez önmaga erőt adhat a túléléshez, és ahhoz, hogy a hazugság, a halál, a gyilkos indulatok özönében is Isten népe megmaradjon Isten népének. Legyen bizonyos a kiválasztatásában, és tudjon olyan jövőről bizonyságot tenni másoknak, ami reménységet adhat mindenkinek.
A másik az, amit a Biblia soha nem mulaszt el: lássuk világosan, miért vagyunk mi felelősek, és miért nem mi vagyunk felelősek. Mert vég nélkül lehet elmélkedni az előbb érintett kérdéseken, és amíg gondolkozik az ember, nem haszontalan, csak amikor már azt kezdi keresni: miért ki felelős, és mindig megtalál valaki mást, aki ezért vagy azért a rosszért felelős, csak azért, hogy önmagát felmentse a felelősség alól - ez már nem jó!
Isten igéje éppen ezért tudatosítja bennünk, hogy miért vagyunk mi felelősek, mit fog rajtunk számon kérni a mi ítéletre visszajövő Urunk? Azt, hogy a magunk módján, a magunk helyén valóban békesség-csinálók, békesség-munkálók és -teremtők vagyunk-e? A gyilkos indulatok, a halál világában mit tehetnek Isten-hívő gyermekei?
Tehetik azt: soha nem engedik, hogy a keserűségnek bármelyik gyökere felnövekedjék a szívükben - ez bibliai idézet volt. Tehetik, hogy nem járulnak hozzá ahhoz, hogy a harag gyökeret verjen a szívükben. Nem ápolnak haragot magukban senkivel szemben. Az, hogy haragra lobbannak, bárkivel előfordulhat, a legszelídebbel is. Azt mondja az ige is: „Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: ne menjen le a nap a ti haragotokon!” Tehát: haragra gerjedek, mert igazságtalanságok történnek körülöttem, vagy igazságtalanságot követtek el velem szemben, ez érthető. Ez még nem bűn, csak kísértés. Bűnné akkor válik, ha konzerválom a haragot, ha lemegy a nap az én haragomon. Ha megőrzőm magamban, s egyenesen erénynek tartom, hogy valakire vagy valakikre haragszom. Jövőre is, meg tíz év múlva is, meg amíg az eszemet tudom. Ez már bűn. Isten népére azonban az jellemző: ehhez nem járul hozzá, hogy a szívébe befészkelje magát a harag.
Nem engedi, hogy bosszúgondolatok foglalkoztassák. Az, hogy átsuhan rajtunk a bosszúvágy, ez megint csak kísértés, de hogy elkezd-e foglalkozni vele az ember, hogy szövögeti a bosszúállás szálait, hogy időt szán-e ilyen hitvány gondolatokra, az már az ő bűne és az ő felelőssége. Isten ettől is óv minket, amikor azt mondja: „Ne ölj!” Láttuk, hogy az első gyilkosság is hogy fejlődött ki. Nem azzal kezdődött, hogy Kain fogta a furkósbotot, hanem azzal, hogy irigy lett, s aztán foglalkoztatta ez a gondolat: ha ő nem lenne, nekem jobb lenne. Belement ebbe a csapdába, és a végén fogta a furkósbotot, vagy a furkósbot fogta őt. Itt már nehéz megállapítani, hogy végül is ki a felbujtó és ki használja a másikat eszközként. Isten ettől akar minket megőrizni, amikor azt mondja: „Ne ölj!”
És attól, hogy ne szítsunk ellenségeskedést soha. Nagyon szeretném azt a keserű tapasztalatomat elmondani - lehetőleg nem indulatosan és keserűen -, hogy gyakran tapasztalom azt, hogy intelligens, okos, hívő emberek is felelőtlenül fecsegnek, beszélnek oktalan dolgokat, amik gyújtóanyaggá válnak, hogy embereket egymásnak ugrasszanak. Miért kell azt elmondanom valakinek, hogy egy harmadik mit mondott róla? Miért? Csak azért, mert tudom? Ezzel összeugrasztottam őket, ellenséggé tettem két embert. Fegyelmezetlenül, sőt sokszor rosszindulatúan, engedve a szívünk mélyén rejlő kis gyilkosnak, használjuk a nyelvünket, ahelyett, hogy Isten Szentlelkének az eszközévé válna a nyelvünk, és robbanóanyagot, gyújtóanyagot tudatosan ne helyeznénk el senkinek a szívébe, amit aztán egy szikra felrobbanthat. Nem véletlenül beszél erről a Szentírás. Nem mindegy, mire gondolunk, mit mondunk, hogyan beszélünk.
Az Efézusi levél végén kemény kifejezést használ Pál, ha egy betűkülönbséggel mondanám, még furcsán is hangoznék innen a szószékről. Azt mondja: „Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne származzék”, és ó, de sokszor származik ilyen, amikből békétlenség lesz, gyanakvás, rosszhiszeműség, ellenségeskedés, harag. Pedig mindezt megelőzhettük volna, ha engednénk, hogy Isten békesség-munkálóként használjon bennünket. Ha komolyan vennénk azt, amiről a pünkösdi igénk is szólt: Isten Lelke, aki az élet lelke, munkálkodjék mindig bennünk. S mielőtt kinyitnánk a szánkat, Őreá figyelnénk: Uram, mondjam ezt most? Te akarod mondani általam? Nem. Akkor nem mondom.
Isten segítsen minket sokkal fegyelmezettebben beszélni, hogy a békességet munkáljuk a szavainkkal! Néha elég egyetlen kedves mondat, ami megelőzhet háborúságot. És elég egyetlen gyilkos szó, ami kirobbanthat háborúságot, amit aztán kívülről, mint publikum, nézünk, és nem gondoljuk, hogy minket von felelősségre Isten azért, ami miattunk robbant ki.
Itt van a mi felelősségünk, és az ehhez hasonló lehetőségekben még. Fáradozunk- e azon, hogy összebékítsünk haragosokat? Hogy eloszlassunk félreértéseket? Hogy oszlassuk az előítéleteket? Hogy szép csendesen lebontsunk olyan válaszfalakat, amik emberek közé emelkedtek, netalán házastársak közé? Ó, de szép munka az ilyen bontás, és hogy építi az azt az egységet, ami a Lélek egysége. Oszlassuk a gyanakvást emberekben, hogy valóban a békéltetés szolgálatát végezzük.
Szintén az Efézusi levélben van az, hogy mindennek az a feltétele: „Lakozzék Krisztus hit által a ti szívetekben. A szeretetben meggyökerezvén és alapot vévén.” (3,17-18)
Testvérek, ha valami, a hatodik parancsolat mutatja, meg ennek a szerteágazó soksok részlete, hogy valóban él-e Krisztus a szívünkben, vagy csak jó vallásos emberek akarunk lenni. Ez utóbbi esetben a saját erőtartalékainkra vagyunk utalva, és azok nagyon szegényesek. Akiben valóban él a Krisztus, aki csakugyan újjászületett ember, azt az Isten Lelke kezdi vezetni. És akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai, és az Istennek fiai a békességet munkálják.
Jó lenne, ha ezzel a programmal indulnánk el most innen. Talán olyan családba, olyan munkahelyre, de mindenképpen olyan társadalomba, amelyiket ma különösen is megmérgez a szándékosan szított gyűlölkö-dés, rosszhiszeműség, gyanakvás, ellenségeskedés, amit áthat a félelem, az önféltés, az egzisztenciánk féltése, a presztízsünk féltése. Jó lenne, ha egy ilyen társadalomban minél több szabad keresztyén tudna szolgálni. Akik szabadok minden ilyen félelemtől. Akik elmondják Pállal együtt: csekély dolog, hogy ti ítéljetek meg engem, sőt én sem ítélem meg magamat. Aki engem meg-ítél, az Úr az - viszont komolyan veszem, hogy Ő megítél. Már most, hogy a békességen fáradozom-e áldozatok árán is, és majd egyszer, amikor dicsőségben megjelenik, akkor is hallanom kell minden hiábavaló szót, amit kimondtam, és számot kell adnom minden ilyen bűnért is.
Jó lenne, ha már most megvallanánk, és elhagynánk ezeket a bűneinket, és használható eszközei lennénk a mi Urunknak.