Cseri Kálmán

Két héttel ezelőtt a vetésről és az aratásról szóló bibliai kijelentést kezdtük tanulmányozni. Láttuk, hogy a bőséges aratás első feltétele a gondos, jó vetés. Amit vet az ember, azt aratja. S aki szű-ken vet, szűken arat, aki bőven vet, bőven is arat.
Megállapítottuk azt is, hogy a vetést nem azonnal követi az aratás. Idő kell ahhoz, hogy a gyümölcs megérlelődjék. Nincs olyan erőfeszítés, amit azonnal kö-vet annak áldásos következménye. Meg kell tanulnunk várni. S meg kell tanulnunk azt is, hogy van olyan, hogy más aratja le a vetésünket, és ez ne fájjon nekünk. Nem az a fontos, hogy mi arassunk, hanem, hogy legyen mit aratni, és hogy jó gyümölcsöket arathassunk.
Láttuk, hogy Jézus Krisztus több nézőpontból is alkalmazza ezt a képet. Ennek kapcsán ilyen felszólításokat értettünk meg az igéből: légy jó magvető. Aki tudja, hogy minden szava, minden tette vetőmag és ebből gazdag gyümölcsözés lehet Isten dicsőségére és másoknak a gazdagodására. — Egy másik nézőpont: legyen a szíved jó szántóföld, amibe, ha belehull Isten igéjének a magja, akkor bőségesen terem — megint csak Isten dicsőségére és mások gazdagítására.
Láttuk, hogy Jézus a legmagasabbra ott emeli ennek a képnek az alkalmazását, amikor azt mondja: légy jó vetőmag! Vállald a magnak a sorsát, ami elhal, elrothad, de így sok gyümölcsöt terem. Ne féltsük magunkat, hanem gazdagítsuk egymást. Engedjük, hogy Isten ugyanazon az úton járasson minket, ami Jézus útja volt, hiszen az Ő földi élete gyönyörű példa arra, hogy ha a földbe esett gabonamag elhal, sok gyümölcsöt terem.
Láttuk azonban azt is, hogy ez még csak a mondatnak az egyik fele. Mert hiába vet valaki kitűnő magot, kitűnően előkészített talajba, egyáltalán nem bizonyos, hogy gazdag aratása lesz, mert sok veszély fenyegeti a termést. És lehet olyan, hogy hiába fárad valaki, ha nincs rajta Isten áldása. Ez igaz a szó mezőgazdasági értelmében is, meg a szó szellemi, lelki értelmében is.
Innen folytassuk az erről szóló igéknek a tanulmányozását. Ma három újabb összefüggésre szeretnék röviden rámutatni.
1) Az első mindjárt ez: mit jelent az áldás, és mit jelent az, hogy hiába fáradozunk, ha nincs áldás?
Az a szólás fejezi ezt ki, hogy emberé a munka, Istené az áldás. Ez arra utal, hogy mi emberek tudunk jó vetőmagot előállítani, tudunk műtrágyázni, a tudományunk és technikánk igénybevételével folyamatosan tudjuk korszerűsíteni a vetőgépeket és az aratógépeket, de nem tudjuk megőrizni a termést sem a fagytól, sem az aszálytól, sem az árvíztől, sem a jégveréstől… lassan oda jutunk, hogy már a tolvajoktól sem. Tehetetlenül kell néznünk, hogy a magvetéstől az aratásig mi történik a kenyerünkkel. Akkor van biztonságban, ha Isten áldása van rajta.
Elsősorban Istentől függ tehát az, hogy lesz-e kenyerünk, milyen és mennyi. Istennek ezt a gondviselő segítségét, amit nem befolyásolhatunk, és amit soha nem érdemlünk meg, ezt nevezi a Szentírás áldásnak.
Az áldás nem az ember teljesítménye. Az áldást nem az érdemeink szerint vagy azokra tekintettel adja Isten. Azt sose szolgáljuk meg, nem szolgálunk rá, soha nem következménye valaminek. Isten szabadon adja úgy, akkor és azoknak, akiknek akarja.
Tudjuk-e az áldást alázatosan kérni? Egyáltalán észrevesszük-e, amikor Isten áldást ad, vagy elkezdünk dicsekedni, mintha az a mi teljesítményünk lett volna? Meg tudjuk-e azt őszintén köszönni? Szoktuk-e dicsőíteni Istent azért, mert áldást ad nekünk, vagy pedig természetesnek tekintjük azt, ami csoda, és magunknak tulajdonítjuk azt, ami egyedül Isten irgalmas cselekedete?
Két igét hadd idézzek annak szemléltetésére, hogy mit is jelent az áldás.
„Izsák vetett azon a földön, és százszorosát aratta abban az esztendőben, úgy megáldotta őt az Úr.” Izsák vetett. Mások is vetettek. És nőtt a termés azonos feltételek mellett. De Izsáknak többje termett, mint a többinek. Miért? Mert megáldotta őt az Úr. És miért éppen őt áldotta meg? Erre a kérdésre ad választ a 127. zsoltár:
„Ha az Úr nem építi a házat,
hiába fáradoznak az építők.
Ha az Úr nem őrzi a várost,
hiába vigyáznak rá az őrök.
Hiába keltek korán,
és feküsztök későn:
fáradsággal szerzett kenyeret esztek.
De akit az Úr szeret,
annak álmában is ad eleget.”
Mindnyájan fáradsággal szerzett kenyeret eszünk, csak nem mindegy, hogy mekkora az a fáradság, mekkora az a kenyér, meg milyen lelkülettel fáradozik az ember azért, hogy legyen kenyere. Azt mondja ez az ige: akiket az Úr, azoknak ráadást is ad. Ez, hogy „álmában ad eleget”, azt jelenti: amiért nem dolgozott meg olyan értékekhez is hozzájut. Ajándékot kap Istentől. Ez az áldás.
Vegyük észre az áldást, sőt számítsunk az áldásra, és feltétlenül adjunk há-lát az áldásért! Legfőképpen legyen valóság az, ami itt a 127. zsoltárban mindennek az indokolása, hogy legyünk olyanok, akiket szeret az Úr, s akik szeretjük Őt teljes szívünkből, teljes lelkünkből. Az ilyen ember egyedül Őt isteníti, egyedül tőle vár mindent, s egyedül Őt dicsőíti, minden körülmények közt. Akkor is, ha éppen megpróbálja Isten.
Ez az első, amin gondolkozzunk el. Vigyük magunkkal és mozogjon ez bennünk a mai nap folyamán, meg a jövőben is. Áldás nélkül nagyon sok erőfeszítés hiábavaló. Akit pedig szeret az Úr, annak sok mindent ad, amiért nem dolgozott meg.
2) A másik, ami ebből következik, mit csinálunk az áldással? Mit csinálunk azzal, amihez fáradsággal jutottunk, meg azzal is, amit ráadásként, ajándékképpen kaptunk Istentől?
A Biblia arra tanít minket, hogy legyünk elégedettek mindig azzal, amit kapunk, és legyen nekünk ugyanolyan fontos a másik kenyere, mint a mienk. Ez a kettő összefügg. Legyünk elégedettek azzal, amit ad nekünk Isten, és közben mindig legyen legalább olyan fontos mások kenyere, mint a magunké. Egyszerűbben ezt így lehet mondani: adj hálát azért, amit kaptál, és add tovább azt, amit Isten reád bízott, hogy kézbesítsd másoknak.
Ebben a mohó és tékozló világban, amiben élünk, teljesen idegenek a Bibliának ezek a gondolatai a legtöbb embertől. Ma az vált általánossá, hogy semmi sem elég. Nincs felső határ. A végtelenségig akar fokozni mindenki mindent, legfőképpen az igényeit. Eközben egyre kevésbé lesz fontos a másik. Egyre inkább csak magára figyel. A magát nagykorúnak képzelő ember önmagában bízik, a saját eredményeként könyvel el mindent. Magának tulajdonít minden sikert, és magát dicsőíti az eredményekért. Annál inkább időszerű ma is Pál apostol kérdése: „Mid van, amit nem úgy kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, akkor mit dicsekszel?” (1Kor 4,7)
Nos, ezért fontos megnézni, hogy mennyi az elég? Az elég mindig több, mint a sok. Vannak emberek, akiknek a sok is mindig kevés. Akármennyi van, az mindig kevés. Vannak, akiknek a kevés is mindig elég. Az elég nemcsak mennyiségi, hanem minőségi érték.
Füle Lajosnak van egy kedves, szép verse, amelyikben éppen ezt fejtegeti. Áthatja ezt a verset Pál apostol gondolatmenete a Filippi levél végéről: „Én megtanultam, hogy azokban, amikben vagyok, megelégedett legyek. Tudok szűkölködni és tudok bővölködni. Ismerős vagyok az éhezéssel és a jóllakással is. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” (Fil 4,11-13)
„Megtanultam, hogy abban, amiben vagyok, megelégedett legyek.” Itt nekünk azt kell megjegyeznünk, hogy nem minden a mienk, amit Isten ránk bíz. Nem biztos, hogy nekünk szánta, csak reánk bízta, hogy kézbesítsük azt olyanokhoz, akik tőle várnak áldást. Ez csodálatos összefüggés a Bibliában.
Isten többet ad nekünk, mint amire szükségünk van, azért, hogy kézbesítsük azt olyanokhoz: ínségben levőkhöz, éhezőkhöz, betegekhez, magányosokhoz, munkanélküliekhez, akik tőle várnak áldást. És ha engedelmesen kézbesítjük, Őt fogják dicsőíteni. Így lehet az ilyen engedelmes hívő ember az Isten gondviselő kezévé ezen a világon. Az Isten áldást osztó munkájának aktív részese lehet. Nemcsak megtanul elfogadni áldást, hanem amit áldásként kapott, azt a legtermészetesebb módon megosztja azokkal, akiknek a címét felismeri a csomagon.
Ezért is nagyon fontos az, hogy Istennek minden újjászületett gyermeke állandóan figyeljen Őreá. Csak akkor fogja megérteni, hogy mi az övé, és mi az, amit rábízott mint sáfárra. És akkor teljesedik ki igazán az élete, és jut el arra a nagy gazdagságra, amit Isten a sáfárainak ad. Az ilyen ember nehogy azt higgye, hogy a magáéból adott másnak, pusztán csak közvetített Isten és az áldásra szorulók között. De ez nagy méltóság, nagy kitüntetés. Éppen ebben a szolgálatban kerülünk igazán közel a mi gazdag gazdánkhoz, akinél mindaz megvan, amire nekünk szükségünk van, de sokszor rajtunk keresztül juttatja el másokhoz.
Akinek mindez természetes, beidegződéssé válik, és gyakorolja akkor is, ha oda sem figyel, annak a másik kenyere legalább annyira fontos lesz, mint a magáé.
Anélkül, hogy ezt magyaráznám, hadd idézzek egy az ismeretlen finn költő verséből, amelyik Képes Géza gyönyö-rű fordításában vált ismerőssé. Hosszú a vers, az egészet nem olvasom fel, de a végét mindenképpen. Egy bizonyos Paaro gazdáról szól ez, aki messze fönt, északon él, ahol a búza nem terem meg, legjobb esetben a rozs. Az nagy dolog, ha rozsból sült kenyeret készíthet a felesége. Igen ám, csak évek óta elviszi a fagy a vetést, meg elveri a jég. Az asszony bizony már kesereg, és elégedetlenkedik, de újra és újra egy mondatot kell hallania a hívő férje ajkáról: „Megpróbál, de el nem hágy az Isten!”
A próbák idején ezt tanácsolta feleségének:
Negyedrész fakérget tégy a kenyérbe,
én meg kétszer annyi árkot ások,
ám az Úrtól várjuk majd az áldást!
Ha nincs elég rozsliszt, pótoljuk ki őrölt fakéreggel.
A következő évben megint elverte a jég a termést.
Felerész fakérget tégy a kenyérbe,
én meg négyszer annyi árkot ások,
ám az Úrtól várjuk rá az áldást!
És akkor jön egy gyönyörű nyár. Gazdag termés van, se fagy, se jég, semmi nem tesz kárt a vetésben. Boldog a két kis öreg.

Paaro gazda térdre rogyva mondta:
Megpróbál, de el nem hágy az Isten!
Térdre hullt az asszony is, míg így szólt:
Megpróbál, de el nem hágy az Isten!
Fel Paaro! Drága jó öreg, Te!
Felvirradtunk boldogabb napokra,
Sutba dobjuk most már a fakérget,
s étkünk tiszta, rozsból sült kenyér lesz!
Paaro kézen fogva asszonyát szólt:
Asszony, asszony, elbuknánk a próbán,
éhező testvért, ha cserbenhagynánk!

Felerész fakérget tégy a kenyérbe,
Elfagyott a szomszédunk vetése.

Ez a hívő ember szemlélete. A másik kenyere legalább olyan fontos, mint az enyém. És amikor tovább adom azt, amit Isten nálam tett le, nem én vagyok nagylelkű, nem a magaméból adok, hanem az Istenéből közvetítek. Inkább legyen továbbra is felerész fakéreg, csak a szomszéd éhen ne haljon.
Aki megtanul áldásból élni, az áldássá lesz mások számára. Aki tudja, hogy mi az elég, és annál többet nem tart vissza magánál, hanem a másiknak továbbadja, annak mindig lesz elég, mert Isten gondoskodik erről.
3) A harmadik gondolat, amit az aratással kapcsolatban feltétlenül meg kell említenünk, hogy a Biblia tud egy végső nagy aratásról, ami ennek a világkorszaknak a végén következik majd be. Az aratás az ítélet képe is mind az Ó-, mind az Újszövetségben. Jézus is többször beszél arról, hogy egyszer majd a nagy Gazda, ennek a világmindenségnek az Ura, kiadja a parancsot az angyaloknak, hogy vegyék a sarlót, és arassanak. És akkor a tiszta magot az Ő csűrébe takarítja, a polyva és minden hitványság pedig megégettetik olthatatlan tűzzel.
Félelmes kép ez, és sokaknak igen távolinak, megfoghatatlannak, sőt igazságtalannak tűnik, amit Jézus erről mond. Mi azonban, akik komolyan vesszük az Ő szavait, tudjuk, hogy rohamosan közeledünk ehhez a naphoz, amikor a nagy sarló működni fog, és beindul egy nagy rosta is, és azon csak azok maradnak fenn, akik a tiszta búzához hasonlóak, akik az Isten gyermekei. Őket megmenti az Úr, a többiek pedig menthetetlenül elvesznek.
A példázatok között a Máté 13-ban Jézus részletesen beszél erről. A tanítványok kérésére meg is magyarázta:
„Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig, és az aratás idején megmondom az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, kössétek kévébe, és égessétek el, a búzát pedig takarítsátok be csűrömbe. (…) Ekkor hozzáfordultak az övéi és megkérték: magyarázd meg nekünk a szántóföld konkolyáról szóló példázatot. Ő így válaszolt nekik: Az, aki a jó magot veti, az Emberfia, a szántóföld a világ, a jó mag a mennyek országának fiai, a konkoly a gonosz fiai, az ellenség, aki elvetette a konkolyt, az ördög; az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogyan tehát a konkolyt összegyűjtik és megégetik, úgy lesz a világ végén. Az Emberfia elküldi angyalait, és összegyűjtenek országából minden botránkozást okozót és gonosztevőt, és a tüzes kemencébe dobják őket: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás. Akkor majd az igazak fénylenek Atyjuk országában, mint a nap. Akinek van füle, hallja meg!”
Sokaknak nincs fülük, és nem is akarják meghallani. Mi meghalljuk-e ezt a világos beszédet? Ezzel a felelősséggel töltünk-e minden napot: Uram, ha ma vetnéd sarlódat a világra és eljönne az aratás, akkor velem mi lenne? Vajon, olyan igaz mag vagyok-e, amit betakarítasz a te csűrődbe, és láthatom a te dicsőségedet örökkön örökké, vagy pedig csak hasonlítok azokhoz, mert a konkoly kísértetiesen hasonlít a búzához, főleg a kelés utáni időszakban alig lehet megkülönböztetni, de nem jó magból van az életem.
Hogy mennyire nem igazságtalan Istennek ez a terve, az mutatja, hogy minket is mindnyájunkat arra hív, hogy amíg időnk van, addig legyünk jó maggá. Ez ugyan úgy kezdődik és folytatódik, ahogy azt a múltkor láttuk. Először behull az ige magja a szívünkbe, aztán, ha ott gyökeret verhet és gyümölcsöt terem, akkor mi magunk is olyan maggá válunk, amelyik itt vállalja, hogy elhal, és így sok gyümölcsöt terem, egyszer pedig majd a gazda betakarítja az ő magtárába.
Gondolkozzunk el ezeken az igazságokon. Keressük ki ezeket az igéket otthon. Vetett Izsák és száz annyija termett. Soha nem szokott százszoros termés lenni a gabonáknál, de Isten még ezt is megadhatja. Száz annyija termett, mert megáldotta őt az Úr. Aki észreveszi, megköszöni az áldást, az mindig elég gazdag arra, hogy megossza a magáét másokkal. Aki megosztja, annak mindig lesz elég. Nem látott olyat a világ — mondja a Biblia —, hogy kenyérkéregetővé vált volna az, aki bízik Istenben és így cselekszik.
S miközben így élünk, ne felejtsük el a végső nagy aratást, mert az bizonyos, hogy eljön. Bizonyos, hogy váratlanul jön el, és bizonyos, hogy akkor már nem lehet tenni semmit a magunk érdekében.
„Ma még lehet, ma még szabad, borulj le a kereszt alatt!”

Tegnap volt huszonkilenc éve annak, hogy Joó Sándor lelkipásztor testvérünket Isten hazahívta magához. Hagyománnyá vált, hogy a legközelebbi vasárnapon egy olyan igehirdetést olvasunk el, amit annak idején ő mondott.
Isten olyan kegyelmes volt, hogy amikor gondolkozni kezdtem, mi legyen mára, mindjárt egy olyan igehirdetést adott a kezembe, amelyik szinte egyenes folytatása a múlt vasárnap elhangzottnak. Keresve sem lehetett volna jobbat találni. Múlt vasárnap említettem, hogy a vetés és aratás bibliai gondolatköréről lesz szó néhány vasárnapon át. Nos, az a Joó Sándor igehirdetés, amit most szeretnék felolvasni, pontosan erről szó. Aztán, ha Isten segít minket jövő vasárnap ezt a gondolatmenetet folytatjuk. Ez az alapigéje ennek az igehirdetésnek, amit nem sokkal a halála előtt mondott el ezen a szószéken.
„Ebben a példázatban Jézus Krisztus a gyümölcsöző keresztyén életről szól. Arról a sokszor háttérbe szoruló gyakorlati tényről, hogy az egész keresztyén hitünkben minden a gyümölcsért van. Isten országát, amiről Jézus olyan sokat beszélt, sokféleképpen meg lehet határozni. Egész dogmatikai tanulmányt lehetne róla írni, hogy mi is az tulajdonképpen, de gyakorlatilag le lehet egyszerűsíteni egészen odáig, ha ezt mondjuk: Isten országa lényegében nem egyéb, mint gyümölcstermő élet.
Jézus azért született meg erre a világra, azért halt meg, és támadott fel, hogy a mi nyavalyás, erőtlen életünk olyan gyümölcsöket teremjen, amire mi magunktól nem volnánk képesek, — olyan gyümölcsöket, ami nem telik ki az emberi erőből, hanem csak Isten Lelkének az erejéből, — olyan gyümölcsöket, mint a szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség!
Jézus ilyen gyümölcsökre gondolt, amikor arról a jó földbe hullott magról beszélt, amelyik gyümölcsöt terem, harminc-hatvan, vagy akár száz annyit. Istennek az igéje azért szól, hogy mindaz, amit Jézus az életével és halálával tett, mint mag, belekerüljön az ember életébe, ott kikeljen és ilyen gyümölcsöket teremjen.
Ez a gyümölcs szoros kapcsolatban van az igével, Isten beszédével. Az igéből lesz, abból terem. Tehát nem úgy lesz a gyümölcs, hogy nekibuzdulok, felgyürkőzöm, összeszedem magam és elhatározom, hogy jót akarok, vagy szeretni fogok, vagy szíves, jóságos szelíd leszek. Nem! A gyümölcs terem! Magától kel ki, úgy, hogy az Isten beszéde, az Isten igéje, mint egy mennyei mag, belekerül a fülembe, azon át vagy a szememen át a szívembe, mint a mag a földbe. Ott azután egy ellenőrizhetetlen folyamat indul meg, láthatatlanul, s egyszer csak újra láthatóvá válik a mag, az ige, de most már más formában: egy mozdulatban, egy simogató, vigasztaló szóban, vagy örömben, szelídségben, hűségben. Tehát a gyümölcsben.
Jézus a leghatározottabban megígérte ezt a gyümölcsöt. Ő mondta, hogy a jó földbe vetettek azok, akik gyümölcsöt teremnek, némely harminc annyit, hatvan, vagy száz annyit. Tehát bőséges termést ígért. Azt ígérte, hogy a hirdetett vagy olvasott ige magvaiból igen gazdag gyümölcstermés lesz. Soha ne adjuk föl ezt a reményt! Ha valamit Jézus megígér, az úgy lesz. És Ő azt ígérte, hogy akik a hallott igét tiszta és jó szívvel megtartják, gyümölcsöt teremnek. Mégpedig sokat. Bőségesen.
Valóban teremnek ilyen gyümölcsök az ige hirdetése nyomán? Mert az ige hirdettetik! Az egész világon! Naponta, és különösen vasárnaponként sok százezer lélekbe hullanak bele Isten igéjének a magvai, azok a szent magvak, amelyekből az Isten országának ki kellene virulnia. Kétezer év óta folyik ez a nagyszerű magvetés, hogyan lehet hát, hogy mégis olyan kevés a gyümölcs, olyan kevés szeretet, öröm, békesség, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség van az emberek életében? Mondjuk csak így: a mi életünkben? Hogy lehet az, hogy ilyen megdöbbentően kevés eredménye mutatkozik a Bibliával való foglalkozásnak, az igehirdetési alkalmak látogatásának, általában a magvetésnek?
Ez a kérdés akkor jogosult igazán, ha személy szerint önmagamnak teszem fel, és te önmagadnak teszed fel: milyen gyakran hallgattam vagy olvastam már az igét, és milyen eredménnyel? Hol vannak az életemből azok a gyümölcsök, amelyeket Jézus ígért? Hát még sincs ilyen nagyszerű gyümölcstermő ereje annak az igének, ami olyan sokszor belehullott már a szívembe?
Nos, testvérek, ezt a kínzó kérdést, még mielőtt megfogalmaztuk volna, Jézus már feltette, sőt válaszolt is rá. Éppen erről van szó a magvető példázatában. Megértjük belőle, hogy még az Isten beszédétől, igéjétől sem várhatunk valami természetellenes csodát, nem úgy működik az a szívben, mint egy felhúzott szerkezet, vagy mint egy elindított gép, hanem úgy, ahogy Jézus mondja: mint a földbe elvetett búzaszem.
Mert a mag termőképességéhez a talaj minősége is hozzátartozik! Amikor Egyiptomban a fáraók több ezer éves sírjait föltárták, találtak ott a hatalmas kősírban olyan búzaszemeket, amelyek évezredeken át ott feküdtek holtan, haszon nélkül, gyümölcstelenül. Lehetett volna ott akár több zsák búza is, senkinek sem lett volna haszna belőle. Amikor azonban ezeket a búzaszemeket a sötét kőfalak közül előhozták, és termékeny, jó földbe elvetették, akkor az évezredes magvakban megmozdult az élet, elindult a csírázás és gyümölcsöt érlelt a kalász.
Az emberi lélek is lehet olyan, mint egy piramisba zárt kősír, amelyben évek óta mind csak halmozódnak az ige-magvak: ott van egy csomó aranymondás a Bibliából, jól ismert rész a Szentírásból, de gyümölcsöt nem terem. És esetleg ugyanaz az ige egy másik lélekben csodálatos eredményekkel gazdagítja Isten dicsőségét.
A magvető példázatának az általános nagy tanulsága az, hogy a gyümölcs nemcsak a magtól, hanem a talajtól is függ. Ha a hallott vagy olvasott ige eredménytelen marad az életedben, nem az igében van a hiba! Az az ige ma is, kétezer év után is, éppen olyan élő mag, mint a kősírban talált búzaszem. Sőt annál is élőbb! Jézus nagyon világosan és érthetően megmondja, hogy mi a gyümölcstelen életnek az igazi oka. Három különböző példával is szemlélteti ezt, ahogy hallottuk a példázatban.
1. Először is azt mondja: a mag néha az útfélre esik, ahol eltapossák, vagy a madarak felkapkodják. Így magyarázza ezt: ezek azok, akik hallják az igét, de eljön az ördög és kikapja a szívükből.
Képzeljétek csak el, amint magvetés közben egy mag, vagy akár soksok mag is arra a keményre taposott kis ösvényre esik, ami az egyik szántóföldet elválasztja a másiktól. Mi történik vele? Egyszerűen nincs ideje arra, hogy kifejthesse a hatását. Annak a magnak szüksége lenne bizonyos időre, hogy meginduljon benne az élet. De hát nincs idő rá! Nincs idő!
Ez az egyik legnagyobb nyomorúsága a mai embernek. Annyit lót-fut, hogy nem tud naponta egy negyedórára igazi szántóföld lenni, és csendben várni, hogy a lelke nyitott barázdáiba mit akar belevetni Isten. Nincs idő arra, hogy az ember egy kis csendességben elgondolkozzék egy-egy igén, amit olvasott, vagy hallott. Egy kicsit megforgassa a szívében, egy kicsit belehallgasson, hogy mit is jelent ez most az ő számára éppen ezen a napon. Hogy egy kicsit emésztgesse, hogy átitassa vele a gondolatait.
Attól akarsz eredményt várni, hogy mosdás és reggelizés között még futtában megnézed az aznapi Lozung igét, vagy este álmosan az elalvás előtt még gyorsan elolvasol egy részt a Bibliából? Hiszen mire rákerülne a sor, hogy a gyakorlati életben érződjék a hatása, már azt sem tudod, mint olvastál. Nincs már sehol az az ige. Fogalmad sincs róla sokszor, hogy mi volt aznap Isten beszéde hozzád! Hogyan ereszthetne így gyökeret és teremthetne gyümölcsöt? Elkapkodták a madarak!
Azt mondja Jézus: az ördög kikapja az igét a szívükből. Az ördög! Ne gondolj itt valami különleges, ijesztő kinézésű ördögi jelenségre. Az az ördög lehet olyan pici is, mint a cipőfűződ, amit túl szorosra kötöttél meg reggel, és úgy fáj a lábad miatta, hogy teljesen elvonja a figyelmedet az igéről. Vagy egy bosszantó gondolat, hogy miért beszél ez a pap ilyen hangosan, vagy ilyen halkan? Vagy egy bogár, ami mászik a falon, miközben hangzik az igehirdetés. Vagy az a beszédtéma, amit majd egy félóra múlva kezd valaki veled a templomból kimenet. Igen, a templom ajtajában nagyon szeretnek leselkedni a madarak és kísérni az istentiszteletről hazafelé menőket. Az előbb még igét hallgató emberek között folyik a beszélgetés. Elkezdesz egy kis pletykát, amin meg lehet botránkozni. Elhangzik egy jó vicc, amin nevetni lehet, vagy ömlik valakiből a panasz, amin sajnálkozni lehet, és ha egy óra múlva megkérdeznék tőlünk, miről is szólt az igehirdetés, talán már nem is tudnánk elmondani.
De hát hogyan is tudnánk, hiszen útközben, míg hazáig értünk, elkapkodták a madarak az összes útszélre hullott magot. Így vész kárba, és marad eredménytelen a vetés. Ez az útszélre esett mag! Nem lesz belőle gyümölcs.
2. Másodszor azt mondja Jézus: ugyanez az eredmény, ha a köves helyre esik a mag. A kőlap tetején levő vékony humuszrétegben gyorsan kikel, de nem tudja mélyre ereszteni a gyökerét, és az első forróbb napütés kiszárítja. Ezek azok — magyarázza Jézus —, akik örömmel fogadják az igét, de nincsen gyökere bennük. Egy ideig hisznek, de amikor valamit vállalni is kell az igéért, akkor elszakadnak.
Ez az a bizonyos érzelmi keresztyénség, amelyik nagyon tud lelkesedni egy-egy igehirdetésért. Elmondja mindenfelé, milyen nagyszerű volt, milyen áldott volt. Mennyire szíven találta, mintha egyenesen neki beszélt volna a lelkész. Meghatódott áhítatában nagy fölbuzdulások, elhatározások, fogadalmak, szép tervek, sokat ígérő gondolatok szü-letnek benne. Csírázik az ige magva gyö-nyörűen. Csak azután jönnek a mindennapi élet kísértései. Amikor már való-ban szeretni kellene azt a hitvány valakit, aki olyan gorombán és igazságtalanul megbántott téged, vagy valóban béketűréssel kellene elhordozni azt a lehetetlen családi helyzetet, amibe kerültél, vagy amikor most már bele is kellene nyúlni a zsebbe és nem könyöradományt, hanem komoly áldozatot kellene hozni Isten ügyéért vagy másokért, és amikor adott helyzetben most már tényleg komolyan kellene venni azt, hogy „tagadja meg az ember magát”, tagadja meg magában azt a feltörni készülő haragos indulatot, amit jogosnak érez, amit valakinek a brutalitása kiváltana — tehát amikor éppen a gyümölcsre kerülne a sor —, akkor derül ki: az egész keresztyénséged felszínes. Csupán érzelmi hullámzás. Egyáltalán nem gyökerezett mélyen az a mag. Nem bírja el az ilyen apró kísértések, terhek hévségét sem. És ami csírázásnak indult, az elhervad, kilobban, mint a szalmaláng. Az ige csak addig jó számára, amíg simogatja, vigasztalja, igazat ad neki, vagy gyönyörködteti. Amint az elevenébe vág, úgy, hogy az fáj, akkor már nem kell! A lélek igazi mélységeibe ne hatoljon le!
Az ilyen igehallgató minden lelkesedő igehallgatása mellett is ugyanaz az ember marad, aki volt. Nem változik benne semmi. Nem lesz a magból gyümölcs!
3. Jézus arra a bajra mutat rá, ha tövisek közé hullik a mag, és azok megfojtják azt, mielőtt gyümölcsöt teremhetne.
Tövisek, Jézus szerint, az élet gondjai, a gazdagság csalárdsága vagy a felkínált gyönyörűségek. Ez az, amikor valakinek meg van osztva a szíve. Keresi ő az üdvösséget, de nem akarja elengedni a világi örömöket sem. Szereti ő a maga módján Jézust, de a sátánnal is játszogat. Vallja Jézus Úr voltát, de nem akar mindent az Ő szolgálatába állítani. Elismeri Isten mindenek felett való hatalmát, de nem tud és nem is akar mindent feláldozni érte. Megkötözöttségek vannak benne, nem tud szabadulni bizonyos dolgoktól, amiket Isten kárnak és bűnnek ítélt az életében. Sohasem döntött még élesen a vagy-vagy kérdésben. Megpróbál középúton maradni Jézus országa és az élet gondjai, gazdagsága, gyönyörűségei között.
Az ige magvaival együtt növekednek benne a tövisek, és miattuk nem tud kifejlődni, beérni a kalász. Nem csoda hát, ha gyümölcstelen marad.
Ezek után ne csodálkozzunk, ha eredménytelen marad olyan sok igehirdetés és Bibliaolvasás. Sőt, az a csoda, ha van egyáltalán olyan talaj, amelybe nem hiába hullanak a magvak. De hát csakugyan? Van ilyen talaj? Létezik olyan, hogy valaki a hallott igét tiszta és jó szívvel megtartja és gyümölcsöt terem — ahogy itt Jézus fogalmaz?
Létezik! Kell lennie, hiszen Jézus mondja.
Most azt ne gondolja valaki, hogy itt különböző típusú emberekről van szó. Tehát, hogy az egyik embernek ilyen, a másiknak meg olyan a lelki beállítottsága vagy adottsága. Nem tehet róla, ilyennek született! Nem erről van szó! Itt nem különböző típusú emberekről beszél a mi Urunk, hanem sokkal inkább arról, hogy mindenki, egyénileg hordja magában ezt a négy fajta szántóföldet.
Vannak időszakok az életünkben, alkalmak, helyzetek, amikor hol az egyikhez, hol a másikhoz hasonlítunk. De ez azt is jelenti, hogy letaposott, köves vagy gazos talajú lélekből is lehet a te szíved jó termőfölddé! A repkedő madarakat te magad is elhessegetheted, ha éber vagy és vigyázol.
Milyen jó lenne felújítani azt a régi református szokást, hogy vasárnap délben, otthon a családi körben újra előveszik azt az igét, amiről a templomban hallottak és elbeszélgetnek róla. De nemcsak a prédikáció elragadtatott vagy lekicsinylő bírálgatása hangzik el, hanem a hívő lélek Istent kereső alázatával arról számolnak be egymásnak az emberek, hogy nekik mit mondott Isten azon az igén keresztül. Hogy ők miben akarnak változni ezek után, és ebben segítenék egymást. Utána az imádságuk humuszával takarnák be az oda hullott igének a magvait.
Fogadjuk el alázattal, ha Isten a megkövesedett lelkünket néha fölszántja, és megpuhítja valamilyen szenvedésnek az ekéjével. Vagy belehasít valamilyen megpróbáltatással. Nem véletlenül teszi ezt, hanem szeretetéből. Hiszen a frissen szántott földben terem jobban a magvetés. És aztán a mindenféle tövisek benn maradt gyökerét is ki tudja irtani Jézus, ha egészen odáig engedi lejutni valaki az Ő vérének bűntisztító hatását.
Egyszóval: a hallott vagy olvasott igének te is engedelmeskedhetsz, hiszen semmi egyéb, csak az engedelmesség, az azonnali, a feltétlen engedelmesség a gyümölcstermés egyetlen titka. És Jézus itt erre mutat rá. Ő megígérte, hogy akik a hallott igét tiszta és jó szívvel megtartják, azok gyümölcsöt teremnek! Minden lélek jó talajjá válhat tehát: a tied is, az enyém is, amely aztán megtermi a szeretet, az öröm, a békesség, a mértékletesség, és a róla való bizonyságtétel nagyszerű gyümölcseit.
Ő veti az igét. Adja nekünk is gazdagon, naponta. Tőled pedig mindössze ennyit vár el. Kezdd el, még ma!”

Holnapután lesz Péter-Pál napja, az aratás megkezdésének hagyományosan megszokott ideje. Néhány vasárnapon nézzük meg hát, mit tanít a Szentírás az aratásról. Gyakran ír erről Isten igéje a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt.
Elöljáróban még hadd biztassak szeretettel mindenkit, hogy beszéljünk a gyerekeinknek, meg az unokáinknak a kenyérről. Régi magyar nyelvünk nem véletlenül nevezte a kenyérgabonát életnek. Ady A grófi szérűn című verse szép példája ennek. Hiszen az élet attól függ, hogy lesz-e kenyér, mennyi lesz, milyen lesz, és jut-e mindenkinek. A nagyvárosi gyerek is hadd tudja meg miből lesz a kenyér, hogy az nem a polcon terem. Tanulja meg, hogy a kenyér bizonyos értelemben szent, ne dobálja el, ne becsmérelje, ne nyafogjon, hogy csak az aznap sült kenyeret hajlandó megenni. Becsülje meg és legyen kész mindig megosztani másokkal. Legyen öröm neki, ha megoszthatja a kenyerét valakivel. Még akkor is fontos ez, ha sokan ma már, amikor annyiféle adalékanyagot kevernek a kenyértésztába, nem is ismerik, milyen az a kenyér, amelyik nem szárad meg, nem penészedik meg, és egy hét múlva is élvezhető. Nekünk akkor is úgy kell gondolkoznunk a kenyérről, ahogy arra Isten igéje tanít.
Ma két egymással összefüggő bibliai igazságot szeretnék felragyogtatni. Az elsőről részletesebben, a másodikról csak érintőleg szólok.
1. Ez a bibliai igazság, ami tulajdonképpen banalitás, így hangzik: Az aratás a vetéssel kezdődik. Ahhoz, hogy valaki aratni tudjon, előbb vetnie kell, mégpedig idejében, jól megmunkált, előkészített talajba, és tiszta, jó vetőmagot. Csak akkor várható bő aratás. Ez a törvényszerűség az élet minden területén érvényesül. Az tud jól vizsgázni és lesz majd jó szakember, aki sokat tanult. Aki sokat tanul, annak közben sok mindenről le kell mondania. A cél érdekében azonban kész lemondani. Tehát az aratás áldozathozatallal kezdődik. Lemondás előzi meg a bőséges aratást.
Ahhoz, hogy valaki felvegye a kamatokat, előbb valamennyi tőkét kellett elhelyeznie a bankban. Azt meg még megelőzően szorgalmas munkával és okos takarékossággal össze kellett gyűjtenie. Legalábbis a régebbi időkben így volt. Ma már egészen más módszereket is ismernek és alkalmaznak erre.
Az aratás nem azonnal következik be. Ma hihetetlen torzulást szenvedett a közgondolkodás amiatt, hogy sokan befektetés nélkül, munka nélkül, áldozat nélkül is gyorsan akarnak jutni haszonhoz, aratáshoz, gyümölcshöz, sikerhez. Lehet, de bizonyos, hogy tiszta eszközökkel nem, és károkozás, vagy károsodás nélkül nem. Vannak sokan, akik szí-vesen szennyes eszközökhöz is nyúlnak a cél érdekében, hogy ezen az úton jussanak haszonhoz. Jób könyvében olvassuk, hogy már akkor is voltak, akik a másik vetését is képesek learatni, s ha az kicsi, ők meg nagyok, akkor szegény még szólni sem mer miatta. Így lehet befektetés nélkül is kamathoz jutni, munka nélkül is haszonra tenni szert. De ennek a vége mindig Isten súlyos ítélete.
Vagy pedig úgy is lehet, hogy rablógazdálkodást folytatunk, és ma ráállt az egész emberiség erre. Így tesszük tönkre az erdőket, raboljuk ki a tengereket, így tettünk tönkre nagyrészt az egész mezőgazdaságot, a bányákat, így pusztítjuk önmagunkat is, meg egymást. Amikor megint csak nincs türelme kivárni az embernek azt, hogy az aratásig bizonyos időnek feltétlenül el kell telnie. Megvan a vemhességi ideje minden új élet és gyümölcs létrejöttének.
Amikor Jakab apostol a béketűrést akarja szemléltetni, akkor éppen a földműves példáját említi: „Legyetek tehát türelemmel, testvéreim, az Úr eljöveteléig. Íme a földművelő várja a föld drága gyümölcsét, és türelmesen várja, amíg az korai és késői esőt kap.” (Jak 5,7) Nem lehet akármikor aratni. Sem korábban nem érdemes, mert akkor éppen a célt nem éri el az ember, sem később nem szabad, mert akkor nagy lesz a szemveszteség, és kihull a drága gyümölcs a földre.
Alapigénk arra az összefüggésre hívja fel a figyelmet, ami megint csak banalitás és mindenki tudja, mégsem vesszük komolyan a lelkiekben, hogy amit vet az ember, azt aratja is. Ha egy bizonyos területen kukoricát vetett, ott hiába vonul fel júliusban a kombájnnal, nem tud búzát aratni, mert ott kukorica kelt ki, és csak azt lehet leszedni, ha terem valamennyit majd annak az idejében, és nem a búza idejében. Amit vet az ember, azt aratja.
Pál apostol itt mindjárt a lelki síkra tereli a gondolatainkat, hogy aki a testnek vet, testi dolgokat csinál, testiesen gondolkozik, az önzés irányítja, az a testnek is arat pusztulást. Aki a léleknek vet, az a lélekből fog aratni örök életet. Most nem a mondatnak ezt a második felét szeretném magyarázni, egyszerűen csak a törvényszerűséget szeretném felragyogtatni, amire itt az apostol hivatkozik: Amit vet az ember, azt aratja is.
A Példabeszédek könyve számos, szellemes illusztrációt sorol fel erre. Például ilyeneket: „Aki álnokságot vet, nyomorúságot fog aratni.” (Péld 22,8) Vagyis: azt hiszi, hogy sikerült álnok, hamis módon, valamit rövidre zárva jól megoldani, és rövid távon úgy is tűnik, milyen leleményes megoldás volt ez, de hosszú távon valami nagy nyomorúság lesz az. Az álnoksággal, mint vetőmaggal előkészítette valami későbbi nyomorúságnak, mint aratásnak, a feltételét.
Nagyon fontos lenne, hogy világosan gondoljuk végig, hogy tulajdonképpen minden, amit mondunk, teszünk, elmulasztunk — vetőmag. Minden szavunknak, tettünknek, mozdulatunknak, mulasztásunknak — következménye van. Az fog bekövetkezni, amit elvetettünk. Egyrészt megnöveli az ember felelősségét, hogy akkor vigyázzak, milyen magokat szórok, másrészt óriási bizonyosságot adhat ez arra a reménységre nézve, hogy minden jó magból előbb-utóbb kikel valami, és az gyümölcsözni fog. Nem biztos, hogy nekem, de mi a fontos? Az, hogy én arassam le a magvetésem jó gyümölcseit, vagy az, hogy lehessen jó gyümölcsöket aratni? A Biblia szerint az utóbbi a fontos. Csak a mi mániákusan önző, magunk körül forgó gondolkozásunkból következik ez „logikusan”, hogy amit én vetettem, azt én akarom aratni. Miért? Nem arra hívott minket Isten. Minket Isten magvetésre hívott, és ez gyönyörű hivatás. Amit vet az ember, azt fogja aratni is.
Van egy jó barátom, akiket fiatal házas korukban sokszor meglátogattam, akkor még legényember voltam, és láttam, milyen természetesen és ügyesen segített a feleségének mindenben. Aztán amikor gyerekeik születtek, akkor is természetes volt náluk, hogy egymás helyett is bármit szívesen elvégeznek. Hosszú ideje nem jártam náluk, azóta a gyerekeik megnőttek, a legidősebb fia már meg is nősült. Most, hogy ott voltam, ugyanaz a kép elevenedett meg előttem, amit a korábbi években láttam. A nagy fia ugyanúgy segít a feleségének, ahogy azt apukától annak idején láthatta. Lefényképezte a kicsike, ami naponta a szeme előtt zajlott. Magvetés volt, ahogy viselkedett egy feleségét szerető, segítő férfi, és ez most terem. Egy idegen asszony, az ő felesége, aratja a gyümölcsét. És az miért baj, hogy ő aratja? Nem szép hivatás az, hogy akaratlanul is jó magot vethetett az apja? Egyszerűen csak élte a maga hívő, megszentelt, Istennek engedelmes életét. Közben potyogtak a jó magok a körülöttük növekedő gyerekek szívébe. S a mag egyszer csak szárba szökken és gyümölcsöt terem.
Ugyanígy a rossz mag is. Tegnap voltam egy családnál. Ismertem az öregeket is, néha fizikai fájdalmat okozott az, ahogy a férfi kiabált a feleségével. Nyugodtan mondhatom ezt a csúnya szót: ordított otthon a család minden tagjával. Csak úgy tudott beszélni. Most a fia ugyanígy. Az öregek már nem élnek. Valami apróságon hajba kapott a feleségével és az apja ordítása ütötte meg a fülemet most. Az öreg úr elvetette a rossz magokat, és az most kikel és gyümölcsöt terem, mert amit vet az ember, azt aratja is, vagy másnak kell azt learatnia.
Nagy lehetőség ez: vessük a jó magot. Egy kedves, tiszta mosoly, egy idejében elhangzó csendes biztatás, egy őszinte, hiteles vigasztaló, bátorító szó, valami helyén mondott ige, valami csendes segítés, amit nem a publikumnak szántunk, hanem azon akartunk segíteni, aki bajban volt, de valaki esetleg látta, vagy ő nem tudja soha többé elfelejteni, hogy a bajában egy valaki mellette állt — ez mind, mind magvetés. És naponta számtalan lehetőségünk van rá. Jó ezt tudatosan elkezdeni, aztán az igazi az, amikor már akkor is vetünk, amikor nem vetni indulunk, mert Isten Szentlelke úgy átjárhatja a gondolkozásunkat, átformálhatja a jellemünket, hogy minden, amit teszünk, mondunk, az olyan jó magnak a vetése lesz, ami majd egyszer gyümölcsöt terem.
Megint mondom: nem biztos, hogy nekünk. Emiatt nehogy szomorúak legyünk! Mert erről is beszél a Szentírás. Jézus a tanítványainak — mielőtt még komolyan munkához láttak volna — már mondja: lesz olyan, hogy ti a más vetésébe álltok be. „Ebben az esetben igaz a közmondás: más a vető, és más az arató. Én elküldtelek titeket, hogy azt arassátok, amiért nem ti fáradtatok: mások fáradoztak érte, ti pedig az ő munkájukba álltatok be.” (Jn 4,37-38) Aztán közben ti is vettek, és egy részét lehet, hogy ti aratjátok le, egy része meg későn érő fajta, azt majd más aratja le. Nem az a fontos, hogy ti sokat arassatok, hanem az a fontos, hogy szakadatlanul vessetek, hogy legyen mit aratni, hogy mindig legyen gyümölcs, hogy legyen termés.
Ismertem egy idős asszonyt, aki igazán megszentelt életű, hűséges gyermeke volt Istennek, és ezzel a lelkülettel nevelgette a kis unokáját. Az unoka szülei bizonyos okok miatt ritkán és keveset tudtak foglalkozni a gyerekkel. Nyitogatta a kis szemét és szívét Isten szeretetére. Megtanította főzni is, meg sok minden másra is, s kitűnő háziasszony lett belőle, de odavezette őt Jézushoz is. Együtt imádkoztak minden erőszakosság nélkül. Mondta a gyereknek való igét, és élte az Istennek kedves életet, és értékes nagylánnyá, majd asszonnyá nőtt fel ez a gyermek. A nagymama már rég nincs, de amikor ennek a gyermeknek a szülei súlyos betegek lettek, ő már asszony volt és neki is születtek a gyerekei egymás után, de olyan hűséggel és szeretettel ápolta a szüleit, amilyen hűséget és szeretetet a nagymamától látott, meg amit ő csepegtetett a szívébe.
Ez a néni csak vetett. Vajmi keveset kapott vissza a kis unokától, valami unokai ragaszkodást, vagy néha valami rajongó kedves megjegyzést. A gyümölcs később termett. De két ágyhoz kötött öreg beteg arathatta ennek a termését, meg ennek az asszonynak a gyerekei aratják most ennek a termését, és elmondják, milyen jó légkör van otthon, hogy sietnek haza. A múltkor egyikük ezt mondta: áldja Istent, hogy ilyen anyát adott nekik. Egy magvetésnek hosszú időn át tartó, kései termése is van. Feltétlenül érdemes vetni!
Éppen ezen a héten gondoltam arra, amikor elindultak a csendesheteink Neszmélyen, hogy hány hűséges gyülekezeti munkásunk, akik közül sokan az egész szabadságukat arra szánják, hogy gyerekeknek, fiataloknak, öregeknek a lelki üdvösségén fáradozzanak, évtizedekkel ezelőtt indultak el a hit útján. Joó Sándor hirdette az igét, aztán 29 évvel ezelőtt lehunyta a szemét és elment, de még ma is aratjuk annak a gyümölcsét, amely magvetés évtizedekkel ezelőtt történt. Nem az övé az érdem, és nem azoké, akiknek az életében terem, mert az egyik ültet, a másik öntöz, de a növekedést az élő Isten adja. Viszont óriási kiváltság eszköznek lenni Isten kezében, az Ő teremtő és gyümölcsöt ajándékozó szeretetének eszközei lenni, és ilyen gazdagon teremni a gyümölcsöket. Ne kíméljük magunkat e tekintetben!
Pál apostol még azt is megemlíti, hogy „aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat.” (2Kor 9,6) Nem érdemes spórolni a vetőmaggal. Vannak ínséges idők, amikor kevés van, alig van, amikor a szájuktól vonták meg emberek, hogy vessenek, hogy valami jövőre is legyen, de érdemes bőven vetni — nem tékozlóan és értelmetlenül, a szakember tudja, hogy mennyit. Hogy mennyit fektetek be, mennyi áldozatot hozok, a munkát, a becsületet, az alaposságot nem érdemes kispórolni semmiből. A lelki életünkből sem és másból sem. Érdemes ma lemondani azért, hogy holnap meg holnapután több gyümölcsöt teremjen az, amit mi magvetésként végzünk. Ne irigyeljük azokat, akik valami módon gyorsan jutnak nagy eredményre, esetleg kis befektetéssel vagy befektetés nélkül. Aki az ő útjuk vé-gét is ismeri, az nem irigyli őket. Az tudja, hogy ennek az útnak a vége soha nem szokott jó lenni.
Mivel nem könnyű munka a magvetés a szó semmilyen vonatkozásában sem, ezért előfordul az, hogy néha bizony sírva vetjük a magot. Amikor nagy ellenállásba ütközik az ember, amikor azok gáncsolják, akiken segíteni akar, amikor csak ő maga tudja, hogy ez segítene rajtuk egyedül, és ez igazán segítene, de ez nem kell — volt már olyan, bevallom, hogy a szó szoros értelmében is sírtam emiatt. A magvetőknek ez közös tapasztalatuk. Ezért bíztat Isten minket a zsoltárban így: „Akik könnyezve vetettek, ujjongva arassanak! Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezzék, ha kévéit hozza! (Zsolt 126,5-6) Mert hozza, mert a csíraképes mag előbb-utóbb kikel és minden viszontagság ellenére is terem.
Lehet, hogy mi azt nem érjük meg, de nem ez a fontos. Sírva is vetni kell. A nehéz körülmények között is vetni kell. Mert megengedheti Isten, hogy vigadozva emeljük majd a nehéz kévéket. De még ha sírva vetünk is, ott kell lennie a szívünkben annak a derűs bizalomnak és reménységnek, hogy az Istentől kapott vetőmag előbb-utóbb gyümölcsöt fog teremni, és a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban. Amivel Ő bízott meg, azon egészen bizonyos, hogy áldás lesz.
Ezért nem érdemes magyarázkodni, hogy miért nem vetünk. Mert sokan vannak, akik kiválóan meg tudják magyarázni, hogy a körülmények kedvezőtlen alakulása miatt ma miért nem vetnek, meg holnap sem, meg holnapután se. Erre mondja a Prédikátor könyvének az írója: „Aki mindig csak a szelet figyeli, nem vet, és aki csak a fellegeket lesi, nem arat.” (Préd 11,4) És mindig fúj egy kis szél, és mindig lesz egy kis felhő, ami miatt legjobb, ha nem is látunk munkához. Isten őrizzen meg minket ettől, hogy így akarjuk becsapni magunkat is, és félrevezetni a Gazdánkat is, aki reánk a magvetésnek a szolgálatát bízta.
Jézus Krisztus két esetben vonatkoztatja magára a vetés és aratás képét. Az egyik az a példázat, amit az imént olvastunk, hogy a magvető kimegy, elveti a magot. Az egyik az útfélre esik a kövek, gyomok közé, de van, amelyik a jó földbe esik, az meggyökerezik és sok gyümölcsöt terem. A példázat magyarázatában említi, hogy a magvető az Isten Fia. Ő maga a magvető. Minden igazi igehirdetés során Ő munkálkodik, mint magvető, és szórja gazdagon a magot. A kérdés az: milyen talaj az életünk?
Valaki így mondta a héten, egy ifjúsági órán, hogy az állattenyésztésben ismerős kifejezés ez: milyen takarmányértékesítő valami. Ugyanannyi takarmányon az egyik izmos, erős, fejlődik, gyarapszik, kövér, ha kell, a másik meg sovány, erőtlen. Hogy értékesíti azt, amit megevett. Ez a lelkiekre is érvé-nyes. Vannak nagyon rossz igeértékesítő emberek. Sok alkalmon ott van, hallgatja az igehirdetéseket, s marad az élete olyan, amilyen volt. És vannak nagyon jó takarmányértékesítők. Még egy unalmas, üresebb prédikációból is viszi magával azt, ami abban valóban ige volt. Ha mást nem, azt, amit felolvastak a Bibliából, és az munkálkodik benne — ahogy Pál a thesszalonikaiaknak írja.
Mi lesz azzal a sok igével, amit olvasunk és hallgatunk? Milyen talaj a szívünk?
És a másik, ahol Jézus vetőmagról és magvetésről szól, ott egészen különös magasságokba emeli a gondolatainkat. Önmagáról beszél, amikor azt mondja: „…ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, de ha elhal, sok gyümölcsöt terem.” (Jn 12,24) Az elhal szó azt jelenti: elrothad. Szétmegy — nem megsemmisül, mert nem semmisül az ott meg, de a mag maga elrothad, és lesz belőle termés.
Ezzel azt a nagy kérdést intézi ott tanítványaihoz, hogy milyen minőségű életet óhajtanak élni. Lehet az is, hogy féltem magamat: jaj, csak elhalni ne kelljen! Én maradjak ép, egészséges, mások eszembe sem jutnak. Vagy lehet az, hogy ott, ahova Isten állított, nem féltem magam, és még abba is beleegyezem, hogy rámenjen a kényelmem, az álmaim, ha kell, az egészségem, de közben sok gyümölcsöt terem az életem Isten dicsőségére és má-sok javára. Olyan gyertya élete lesz az ilyen embernek. Ami miközben világít, egyre kisebb lesz, a végén elfogy, de nem égett hiába, mert közben mellette tájékozódni, olvasni, sok hasznos dolgot csinálni lehetett. De ennek ára van, és ő megfizette az árát.
Jézus megfizette az árát annak, hogy nekünk legyen szabadulásunk a kárhozatnak, a bűnnek, a halálnak a börtönéből. Az egyszerű jelek az úrasztalán az Ő érettünk megtöretett testére és a golgotai kereszten kifolyt vérére emlékeztetnek. Ez volt az ára annak, hogy mi máig arathassunk bocsánatot, életet, örök életet. És Ő erre az útra hívja ma is az övéit. Lehet ímmel-ámmal, elméletben is az Ő tanítványának lenni. Megpróbálhatja az ember. De a Krisztus-követés azt jelenti: vállalom radikálisan azt, hogy rámenjen az életem. Hogy meghaljon a régi természetem, az én tulajdonságaim mindenestől, és egyre jobban éljen és növekedjék bennem Krisztus. A végén Ő éljen egészen, én pedig ne. Abban a szolgálatban, amit Isten bízott ránk, érdemes tönkremenni. Magunkat nem helyes tönkretenni hajszában, rablógazdálkodással. Annak nincs értelme, az Isten ellen való bűn. De ha abban megy szép csendesen tönkre valaki, hogy engedelmes Őneki, akkor az sok gyümölcsöt terem.
Egyszer meglátogattam egy idős lelkész házaspárt egy kis faluban. Hetvenen felül volt a bácsi és nyugdíjba készült. Faggattam: mi van a gyülekezetben, és kirajzolódott előttem egy rendben levő csodálatos kis gyülekezet, ahol mindenki megkapja a magáét, ahol Isten sokakat újjászült. Aztán körbe vezetett, megmutatta az épületeket, hogy a kis pénzből egymás után hogyan hozták rendbe. Közben megérkezett a nagy fia és kimondta azt, ami bennem fogalmazódott meg: apuká-ék beleépítették magukat ebbe a gyülekezetbe — és kis szünet után befejezte a mondatot —, meg belénk, a gyerekeikbe. Sok gyermekük volt. Mindegyik tisztességes, becsületes hívő ember lett.
Ők szépen leépültek, ott állt két kis görnyedt öreg, egymásra támaszkodva, de beleépítették magukat egy gyülekezetbe lelkileg is meg fizikálisan is, meg a szeretteikbe, és ott terem a magvetés sok gyümölcsöt — ez értelmes élet. Így érdemes tönkremenni. És erre hív minket a mi Urunk.
Az aratás tehát vetéssel kezdődik. Amit vet az ember, azt aratja is. Nem azonnal arathatja, ki kell várni azt. Nem biztos, hogy ő aratja, de az ne vegye el a kedvét, fő az, hogy termés legyen, jó termés. Lényegében minden magvetés, amit csinálunk, végezzük ezt tudatosan, hogy jó magot vessünk. Aki szűken vet, szűken is arat. Ne sajnáljuk magunkat vessünk bőven abban a bizonyosságban, hogy az teremni fog. Jézus azt mondja: legyünk mi is vetőmaggá. Olyan maggá, amelyik nem félti magát, nem sajnálja magát, nem magát sajnálja, hanem kész másokért élni, ebbe, ha kell, belehalni, de így sok gyü-mölcsöt terem.
2. A másik bibliai tanítás, amit ma már csak inkább megemlítek, hogy kerek legyen a mondatunk, az ennek a mondatnak a folytatása, mert ez még így nem kerek. Tudniillik a Szentírás azt tanítja és a tapasztalat is ezt bizonyítja, hogy a legjobban előkészített talajba vetett legjobb vetőmagból sem lesz feltétlenül bő és gazdag termés. Nem a mi munkánkon múlik mindenestől, hogy milyen aratás lesz, és hogy lesz-e aratás. Miért? Mert a vetőmag is éppen úgy kilenc hónapot a szabadban tölt, mint ahogy kilenc hónapig növekszik a magzat az édesanya szíve alatt. És ez alatt a kilenc hónap alatt ott kinn, rengeteg veszély leselkedik rá. Árvíz és hőség, fagy és aszály, különféle kártevők és emberi mulasztások mind-mind veszélyeztetik az aratást, és bizonytalanná teszik a betakarítást. Isten gondviselő szeretete nélkül sose lenne aratásunk. Mi esendők, kiszolgáltatottak vagyunk e tekintetben is. Ha az Úr szele fuvall reá, megég az egész. És ha árvizek jönnek, elvész az egész.
Az ősszel a szépen kikelt vetésünk került víz alá. Most a már megérett, vagy félig érett gabona áll vízben. Jó lenne, ha izgatna ez minket olyan értelemben, hogy megalázzuk magunkat Isten előtt a bűneink miatt és könyörgünk hozzá, hogy mégis csak legyen irgalmas, és adja meg a mi mindennapi kenyerünket. Mert Ő az ura az aratásnak a szó mindenféle értelmében. Az Ő áldása nélkül hiábavalóvá lesz minden erőfeszítésünk. Miközben becsülettel elvégezzük azt, amit nekünk kell, aközben szakadatlanul kérnünk kell tőle az áldást, és ha ad, akkor egyedül neki megköszönni a termést és az aratást. Nem pedig magunknak tulajdonítani, és nem a bőség miatt panaszkodni, mint ahogy az tavaly történt, amikor gabonaválságról beszéltek emberek, ahelyett, hogy hálát adtunk volna Istennek, és gondoltunk volna arra, hogy lehet ez még úgy is, hogy egyszer majd nem lesz. Ahogyan a Jeremiás, Mikeás, Hóseás könyvében olvassuk is: vettek, és nem fogtok aratni. Isten őrizzen meg ettől minket! De teremje meg ajkunk a hálának gyümölcsét minden szem életért, kenyérgabonáért, és azért, ha Ő ad nekünk kenyeret. És jó lenne, ha imádkoznánk ezen a nyáron az így különösen nehézzé vált aratásért. Jó lenne, ha imádkoznánk most ezekben a napokban még valami másért is. Jézus egyszer missziót az aratáshoz és a magvetéshez hasonlította. „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába.” Ezt közvetlenül a tanítványok kiküldése előtt mondta.
Ezekben a napokban folyik a budapesti teológiánkon a felvételi, amikor több napra behívják azokat, akik lelkészek akarnak lenni, és sokféle szempontból megvizsgálják őket. Néha nehéz eldönteni, kit vegyenek fel, és kit ne. Viszont égető szükség van olyan élő hitű férfiakra, akik nem sajnálják magukat, akik nem maguknak, nem embereknek, még csak nem is egy ügynek akarnak szolgálni, hanem a feltámadott, élő Jézus Krisztusnak, és hozzá akarnak vezetni másokat. Könyörögjünk azért, hogy Isten küldjön ilyen munkásokat az Ő aratásába, és irányítsa azoknak a gondolatait, akaratát, akik döntenek most arról, hogy kik kezdhetik el a felkészülést erre és kik nem.
Ha néhány rövid mondatban kellene összefoglalni azt, amiről szó volt, akkor azt mondanám: légy jó szántóföld! Mivel a Biblia is sokféle összefüggésben járja körül ezt a témát: légy jó magvető! És végül: légy igazán jó vetőmag! Légy olyan szántóföld, amelyikben az Isten igéjét nem fojtják meg a gyomok, nem sül el a köves helyen, nem csípheti ki a szívedből az üzenetet már itt az ajtóban az ördög, hanem ahol meggyökerezik és gyümölcsöt terem minden ige. Legyen ilyen szántóföld az életünk! És legyünk olyan magvetők, akik tudják azt, hogy minden gesztusuk magvetéssé válhat és válik is, tehát tudatosan jó magot akarnak hinteni, azzal a nagy derűs reménységgel, hogy egyszer ez majd gyümölcsöt fog teremni. De azzal a felelősséggel, hogy az kel ki belőle, amit vetek. Jézus itt emeli a legmagasabbra, és itt viszi a legmélyebbre ezt az üzenetet: légy te is vetőmag, amelyik nem akar egyedül maradni, hanem kész elhalni, és így sok gyü-mölcsöt teremni.

Nem tudom, mennyire érzik a testvérek, milyen komoly ítélet rajtunk ez a sok víz és az a kár, ami ennek a következménye. Jó lenne, ha igazán megaláznánk magunkat Isten előtt, úgy ahogy a hívők szokták az ítélet idején, és úgy énekelnénk ezt a bűnbánó imádságot, a 214. éneket: „Sok nyavalyánkban Atyánkhoz kiáltunk.” —
Arra kértek, hogy a jövő évi Kálvin kalendáriumba írjak egy igetanulmányt ennek a textusnak az alapján. Ahogy beleástam magam, Isten sok örömüzenetet engedett megértenem, s arra gondoltam, jó lenne ezt a testvérekkel is megosztani.
Ez a mondat a Bibliában tipikusan olyan ige, amit így magában nem lehet helyesen értelmezni. Jó lenne, ha ránevelnénk magunkat arra, hogy soha semmilyen igét az összefüggéséből kiragadva ne kezdjünk el magyarázni. Így is van értelme, és így is nagy örömhír, hogy Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, de ha megnézzük, mi van előtte és mi van utána, akkor bomlik ki igazán és lesz nagy evangélium a számunkra.
Egy gondolatmenet közepén helyezkedik el ez a mondat. Hogy kezdődik ez a gondolatmenet? Ószövetségi idézeteket idéz a levél szerzője. Olvasom az 5-9. verseket és ebben van középen a nyolcadik. „Ő mondta: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled; úgyhogy bízvást mondjuk: Az Úr az én segítségem, nem félek; ember mit árthat nékem? Emlékezzetek meg a ti előjáróitokról, akik szólották néktek az Isten beszédét, és figyelmezvén az ő életük végére, kövessétek hitüket. Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz. Különböző és idegen tudományok által ne hagyjátok magatokat félrevezettetni, mert jó dolog, hogy kegyelemmel erősíttessék meg a szív, nem ennivalókkal, amelyeknek semmi hasznát se veszik azok, akik azok körül járnak.”
Miről van itt szó?
A gyülekezet elöljáróit említi ez a szakasz. Egyáltalán nem volt mindegy az első időkben sem, hogy milyen elöljárói voltak egy-egy gyülekezetnek, s hogy egyáltalán voltak-e elöljárói. Hiszen a jellemző az volt, hogy Pál apostol és munkatársai például gyülekezetről gyülekezetre jártak. Vagy éppen, hogy az ő evangélizálásuk nyomán jöttek létre kicsi gyülekezetek, keresztyén közösségek. Ott voltak egy rövid ideig, s akik hitre jutottak, azokat megbátorítván, magukra hagyták, mert menni kellett tovább.
Még ha hosszú időt töltött is Pál egy-egy nagyobb helyen: Korinthusban, Efézusban, az sem volt több másfél évnél. Az volt a leghosszabb. Aztán később levelekkel pró-bálta tanítani, irányítani, bátorítani a magukra maradt keresztyéneket. Eközben azonban Isten kinevelt a gyülekezetekben olyanokat, akiknek adott valamilyen kegyelmi ajándékot, és ezek az emberek erővel, világosan hirdették Isten igéjét. Óriási ajándék volt ez egy-egy gyülekezetnek, ha volt egy állandó pásztora, aki ismerte a juhokat, aki ismerte a helyi körülményeket, akinek volt a Szentlélektől kapott világossága és határozottsága, és bátorította, vezette, lelkileg táplálta a gyülekezetnek a tagjait.
Sokat ért egy-egy ilyen lelki vezető, elöljáró éppen azért, mert az volt a helyzet, amit itt olvastunk: tele voltak tévtanítókkal. Kicsi keresztyén közösség, egy pogány tengerben. Állandóan éri a pogány hatás őket, és támadnak konjunktúra lovagok, akik megpróbálják elegyíteni a pogány tanításokat és életgyakorlatot azzal, amit a keresztyén gyü-lekezetben hallottak, hogy így eladják magukat, mint tanítót. Minden elegyítés azonban tévtanítást rejtett magában. „Különböző és idegen tudományok által pedig ne hagyjátok magatokat félrevezettetni, mert jó dolog, hogy kegyelemmel erősíttessék meg a szív, nem ennivalókkal, amelyeknek semmi hasznát nem veszik azok, akik azok körül járnak.”
Vagyis próbálták a kegyelmet megismert hívőket visszarángatni a törvények kö-zé: ha ezt meg azt nem eszel, ebből ennyit eszel, abból semmit sem eszel, akkor vagy jó keresztyén. Itt a levél írója azt mondja: ti már tudjátok, hogy nem erről van szó, hanem Isten kegyelmét kell megismernetek. Kegyelemből élünk. Elég neked az én kegyelmem. Erre kell hagyatkozni, és így lehet növekedni a hitben, nem pedig bizonyos előírások megtartásától lehet remélni az üdvösséget vagy a szent életben való előrehaladást. Ezt tanítják a tévtanítók, — de voltak a gyülekezetben elöljárók, akik azt tanították, amit közvetve Jézustól tanultak, és ez sokat jelentett. (Nem véletlen az, hogy ebben a fejezetben háromszor is van szó az elöljárókról.)
Annál nagyobb veszteség volt, ha meghalt egy ilyen elöljáró. Itt erről van szó. Az I. század vége felé már temettek is a keresztyén gyülekezetek. Az valóságos csapás volt, ha egy tisztán látó, határozott, bátor, jó igehirdető, hűséges pásztor kidőlt, s ott maradt a nyáj pásztor nélkül. Ott maradtak a tanítványok tanító nélkül. Megszokták azt, hogy hallanak világos igei útmutatást. S nem volt, akitől halljanak. Megszokták azt, hogy lehet menni a hétköznapi problémákkal valakihez, és az mintegy Isten embereként, Isten útmutatását közvetíti. Tudunk engedelmeskedni, tudjuk, mit csináljunk, mert rajta keresztül megmondja Isten. Most nincs az, akin keresztül megmondta. Mi lesz most?
Túlélik-e ezek a csecsemőkorban levő hívők ezt a magukra hagyatottságot? Anyátlanokká váltak, nincs, aki tejnek italával táplálja őket. Túléli-e a nyáj ilyen sok farkas, meg báránybőrbe bújt farkas tévtanító között ezt a nehéz helyzetet? Kibírják-e, együtt maradnak-e, fognak-e növekedni, nem ragadozzák-e el a vadállatok a gyülekezetnek az erőtlenebb tagjait? Jaj, mi lesz velünk — ez a kiáltás volt ott sokaknak a szívében.
Itt szólal meg ez az örömhír: „Jézus Krisztus tegnap, és ma, és örökké ugyanaz.” Illetve még mielőtt ezt mondja, előkészíti a szívüket arra, hogy felmutat Istenre: ha aggódva néztek a jövőbe, jaj mi lesz velünk pásztor nélkül, vezető nélkül, hiteles szent életű keresztyének nélkül, akiket méltán követhettünk, nincsenek példaképek a nyájban, — ha ti aggódva néztek előre a jövőbe, akkor most mielőtt a jövőről mondok valamit, nézzünk felfelé együtt.
Gyönyörű ószövetségi igékre emlékezteti a gyülekezet tagjait. Megmondta Isten: nem hagylak el, sem el nem távozom tőled. Az elöljáró eltávozhatott, és mindenki egyszer eltávozik az élők sorából, de azzal nem áll meg az élet, és nem fog szétoszlani a gyülekezet. A gyülekezet ura végső soron Isten, s Ő megígérte: nem hagylak el, sem el nem távozom tőled. Úgy, hogy bízvást mondhatjuk — figyeljük ezt a Szentlélektől vezetett lelkigondozást: feltételezi, hogy ezt komolyan veszik, hogy hittel hallgatják. Ha pedig hittel hallgatják, akkor bízvást mondhatjuk: Az Úr az én segítségem, nem félek, ember mit árthat nékem?
Itt hemzsegnek a tévtanítók, tele van a világ tévtanításokkal, mi meg még erőtlen hívők vagyunk. De van nekünk Urunk, nem kell emberektől félnünk, és nem szabad ennyire emberekben bíznunk. Nagy ajándék volt egy-egy istenáldotta, Szentlélekkel teljes elöljáró. Egyszer majd ő is elmegy a minden élők útján. Nem őreá épült a gyülekezet, nem ő toborozta össze a hívőket. Isten Szentlelke tette ezt. Isten Szentlelke áldotta meg az igét, amit az az elöljáró mondott, és Isten Szentlelke itt maradt. Az ige hangozni fog tovább is, mert ember mit árthat nekem. Nézzetek csak fölfelé és bízvást mondjuk ezt.
Itt három felszólítás következik:
1. Emlékezzetek hálásan a ti elöljáróitokra! Isten adta őket, Ő adott igét mindig a szájukba, Ő adott hitet nekünk hallgatóknak. Most elhívta ezt az elöljárót, majd másikat. Ő az aratásnak az Ura, majd küld munkásokat az Ő aratásába. De az Isten ügye nincs emberekhez kötve. Ez az Isten ügye, nem annak az elöljárónak az ügye volt, hogy híveket toborozzon. Isten Fiának, Jézus Krisztusnak a munkája volt, hogy pogányokból hívőkké lettünk. Az Ő munkájának nincs vége azért, mert hol az egyik, hol a másik elmegy a minden élők útján. Ő folytatja a munkáját.
Ahogyan ezeket alkalmasakká tette eszközeiként használni, majd talál Ő másokat is. Most egy kicsit meginogtunk, most gyászolunk, hirtelen nem tudjuk, kire nézzünk. Nézzünk csak Őreá, felfelé! Tehát emlékezzetek hálásan, de nem kell kétségbeesni.
2. Kövessétek a hitüket! Ez megint a Szentlélektől vezetett bölcs lelkigondozás, mert ezzel azt mondja, hogy nőjetek fel! Legyetek mindnyájan olyanokká, mint az a példaképetek volt, aki most meghalt. Nem kell kiskorúságban maradni. Ő eddig tejnek italával táplálta a gyülekezetet. Most már lassan kinőnek a fogaink, tudunk rágni, szokjatok rá a keményebb eledelre. Sőt, kezdjetek el ti táplálni másokat. Nem volt hozzájuk kötve a tanítvánnyátétel.
Minden tanítványnak tanítvánnyá kell tenni másokat. Legyen áldásunkra ez a veszteség, hogy kidőlt az elöljáró, érleljen bennünket felnőttekké. Kövessétek a hitüket. Ne bénítson a hiányuk, hanem serkentsen arra, hogy pótoljuk ezt a hiányt. Fogjunk össze, erősítsük a gyengébbeket, tartozunk mi, az erősek, hogy az erőtlenek erőtlenségeit hordozzuk, s ne magunknak kedveskedjünk. Miközben másokat hordozunk, magunk is erősödni fogunk. Így fog növekedni hitben az egész társaság. Ehhez nem kell egy valaki. Nagyon jó volt, amíg ő hirdette világosan az igét, de majd Isten küld valaki mást, esetleg éppen közületek.
Miközben elkezdtek apró szolgálatokat végezni, miközben a leggyengébb hitűt körülveszitek és bátorítgatjátok, ti is bátorodtok. Miközben őt tápláljátok igével, titeket is erősít Isten. Amit másnak elmagyaráz valaki, maga is világosabban fogja érteni. Amíg hordozza a közös terheket, megerősödik lelkileg. Ezt a hiányt Isten javunkra fordíthatja.
Eddig etettek titeket — mondja itt a levél írója —, most tanuljatok meg enni, sőt másokat etetni. Tessék megtanulni beszélni most már, s imádkozni komolyan. Tessék megtanulni járni, kinőni a kiskorúságból. Menni másokhoz és hívogatni Jézushoz. Kövessétek hitüket, legyetek érett felnőttek.
3. Itt érkezünk meg alapigénkhez: Legyen most már közvetlen kapcsolatotok az élő Krisztussal. Eddig sokaknak közvetett kapcsolatuk volt. Közvetítette Jézus tanítását, erejét valaki, aki ott érett hitű felügyelő, szolgáló, pásztor, tanító volt. Mivel ő most hiányzik, legyen mindenkinek még erősebb, közvetlen kapcsolata Jézussal. Mert Ő megmaradt. Akit ti most sirattok, az az áldott életű elöljáró, az nincs többé, de Jézus nem halt meg. Ő úgy halt meg, hogy fel is támadott. Él és uralkodik örökkön örökké. Az övé minden hatalom mennyen és földön.
Nem azt mondja, hogy felejtsük el az elöljárót. Azzal kezdi, hogy hálásan emlékezzünk rá. Sőt, ezt írja: a példája világítson tovább. Kövessétek a hitét, nőjetek fel legalább olyan éretté, mint amilyen ő volt a hitben. Eközben azonban egyre inkább Jézusra nézzetek, mert Ő az, aki megmaradt, és aki mindig meg fog maradni. Amikor majd ti nem lesztek, és itt egy másik nemzedék nő fel, Ő akkor is ugyanaz lesz, mert Ő tegnap, és ma, és örökké ugyanaz.
Ha ez az aggasztó kérdés szorongatja a hívőket: jaj mi lesz velünk a jövőben, akkor nagy reménységgel és boldogan mondjátok: az lesz, amit az a Jézus Krisztus ad nekünk és csinál velünk, aki tegnap, ma, és holnap, és holnapután és örökké ugyanaz. Milyennek ismertétek meg őt? Ugyanolyannak fogjátok holnap is tapasztalni. Az Ő kegyelméből éltek. Ami jó és szép van az életetekben, azt Ő végezte el igéje és Szentlelke által. Ha veszélyes helyzetekben békességetek és biztonságotok van, azt neki köszönhetitek. Az imádságaitokat az Ő nevében mondjátok, Ő közvetíti a mindenható Istenhez, Ő ígérte, hogy a barátai vagytok, ha az Ő akaratát cselekszitek. Ez nem a mai napig tartott. Ez tegnap, ma és örökké ugyanígy lesz.
Minden okunk megvan a reménységre, az örvendezésre, a hálaadásra, még akkor is, ha éppen gyászolja a gyülekezet azt, aki elöljárója volt és akiről ilyen szépeket le lehet írni, mint amit itt olvastunk ebben a levélben.
Jézusra irányítja tehát a figyelmüket. Mindenféle csüggedésből, kétségbeesésből, kérdések közül. Megvan az okuk, hogy szorongva nézzenek előre, egészen addig, amíg nem veszik komolyan, hogy Jézus Krisztus tegnap és ma, és örökké ugyanaz. A gyülekezet az övé, Ő az egyház feje, feljebb minden fejedelemségnél és hatalmasságnál. Ő az egyetlen fundámentum, amire úgy lehet építeni, hogy az az épület mindent kibír. Más fundámentumot senki sem vethet. Ezért az egyházon a pokol kapui sem vehetnek diadalmat. Ezzel a reménységgel kell a jövendőbe nézni.
Ha most még közelebbről megnézzük, mi minden van ebben a hitvallásban — mert ez egy tömör hitvallás, hogy Jézus Krisztus tegnap és ma, és örökké ugyanaz —, akkor szeretnék még másik három dolgot említeni.
1. Ami nagyon fontos volt akkor is a legelső időkben és ma is, és amit támadtak akkor is és ma is, az, hogy Jézus örök Isten. Jézus isteni személye örök. Mert ha Ő tegnap, ma és örökké ugyanaz, ezek isteni jellemvonások. Ezt csak a mindenható Istenről lehet elmondani, hogy Ő tegnap, ma és örökké ugyanaz. Ezt róla olvassuk a Jakab levelében: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, akinél nincs változás vagy változásnak árnyéka.”
Ezek csillagászati szakkifejezések, amik arra utalnak, hogy a holdat ma nem olyannak látom, mint egy héttel ezelőtt. Lehet, hogy egy héttel ezelőtt nem is láttam, most meg látok egy kis sarlót, még egy hét múlva nagyobb, egyszer csak kerek lesz. Aztán a másik irányba kezd el fogyni, aztán eltűnik… mindig valami mást lát, aki fölnéz, mert változás van nála.
Nos, Istennél ez nincs! Isten mindig ugyanolyan és mindig ugyanott megtalálja a hívő. Mindig ugyanolyan válaszokat kap tőle, ugyanaz a szeretet, ugyanaz az irgalom sugárzik belőle. Ugyanarra a mindenható hatalomra számíthat. Nem kell drukkolni: jaj, nem fogyott-e el Isten ereje. Hát Ő Isten! neki nem fogy el semmije! Ő maga sem fogy el, és nem szűnik meg szeretni az övéit és vigyázni rájuk. Nem fogynak el az ajándékai, nyugodtan jöhetünk újra és újra.
Ha ugyanezt el lehet mondani Jézusról, akkor Jézus öröktől fogva mindörökké Isten. Ezt nekünk komolyan kell vennünk, jó, ha bevéssük a fejünkbe, végiggondoljuk újra és újra. Minden ezzel kapcsolatos kételyünket mondjunk ki, és engedjük, hogy Isten az Ő igéjéből meggyőzzön minket, mert ez üdvösség-kérdés. És ez éppen a nehéz időkben, amikor kidől a támasz, amikor körülvesznek a tévtanítók, amikor kísértések közt járunk, sorsdöntő, hogy valaki ezt komolyan hiszi-e. Jézus nem csodadoktor, nemcsak — ahogy mondják például a Jehova tanúi — Isten fia, de nem Isten. Nem is az, akinek például a mormonok tanítják. Ő az, akinek önmagát kijelentette, és az, akinek Őt a mindenható Isten kijelentette: „Ez az én szeretett Fiam, őbenne gyönyörködöm, őt hallgassátok!”
Maga Jézus mondja a főpapi imájában, búcsúzva az övéitől: „Atyám, most te dicsőíts meg engem temagadnál azzal a dicsőséggel, amellyel bírtam tenálad a világ létrejötte előtt.” (Jn 17,5)
Ezt senki más nem mondhatja el magáról. A világ létrejötte előtt öröktől fogva az Atyánál, az Atya dicsőségében ragyogott, és onnan jött el ide közénk és lett emberré, hogy segítsen rajtunk. És amikor felment a mennybe, akkor ugyanoda ment vissza, ahonnan jött, és ott ül az Atyaisten jobbján — ez azt jelenti: vele azonos hatalma és dicsősége van —, és szüntelenül esedezik érettünk.
Tulajdonképpen itt a levél végén ezzel a gyönyörű hitvallással visszautal a levél írója arra, amit az első fejezetben mond már Jézusról, amikor egy ószövetségi idézetet Őreá alkalmaz, és ott is erről tesz bizonyságot, hogy Ő öröktől fogva Isten, vagy amit a 7. részben olvashatunk, amikor Melkisédek rendje szerint való papnak nevezi. Pap vagy te örökké Melkisédek rendje szerint. És Jézus munkájáról is ezt írja itt: „Mivel Ő örökké megmarad, változhatatlan a papsága.”
Nem részletezem tovább, a Szentírás sok helyen úgy beszél a mi Megváltónkról, mint aki öröktől fogva mindörökké Isten. Erről szóló bizonyságtétel ez — egyebek között —, hogy Jézus Krisztus tegnap, ma és örökké ugyanaz. Menthetetlenül eltévelyedik a hitében az, aki ezt nem hiszi konzekvensen, és nem meri megvallani is másoknak.
Olyan világban élünk, ahol minden gyorsan változik. Éppen a napokban fejtette ki valaki, hogy ma egy korszerű üzemben ötévenként ki kell cserélni a gépeket, de a számítógépeket legalább három évente, vagy még rövidebb idő alatt. Minden változik. A megszokott üzletet nem találja ott az ember, mert valahol másutt van, vagy sehol nincs már. A megszokott ismerősét, aki adott esetben segített bizonyos ügyekben, nem találja ott, mert már régen lebukott, vagy felfelé bukott, vagy egészen másutt van, nem találjuk magunkat a világban. Hihetetlen gyors változások vesznek körül bennünket, és egymást érik az izmusok, a különböző ideológiák, tanítások. Ebben a gyorsan változó világban fix pont Jézus Krisztus örök isteni személye. Ő tegnap, ma és örökké ugyanaz. Ez nagy biztonságot ad a benne hívőknek.
2. Mivel Ő örök Isten és nem változik az idők folyamán, — amit mond, az sem változik, és az is érvényes marad mindörökké. Tőle magától hadd idézzek egy mondatot: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.” (Mt 24,35)
A tanítások is rendkívül gyorsan változnak. A tankönyveket állandóan ki kell cserélni vagy azért, mert újabb felismerésekre vagy felfedezésekre jutunk és a különböző résztudományok is változnak, vagy azért, mert kiderül, hogy az tévedés volt vagy szándékos hazugság. Aki nem képzi magát folyamatosan a szakmájában, feltétlenül lemarad, és egy bizonyos idő után már be sem tudja hozni. Gyors változásokat észlelünk e tekintetben is. Jézus tanításai, kijelentései azonban minden időben érvényesek. Ma is.
Van egy Fritz Baade nevű közgazdász, aki könyvet írt ilyen címmel: Versenyfutás a 2000. évig. Nem hívő ember, nem teológus. Nem tudom, a Bibliát mennyire szokta forgatni, de hallott valamit a Hegyi beszédről. Amikor ezt a tudományos könyvet befejezi, az utolsó fejezetben az utolsó oldalon idézi a Hegyi beszédből azt, hogy „boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” Így zárja a könyvét: „Ha az emberiség nem tanulja meg a gyakorlatban is alkalmazni a názáreti Jézusnak ezt a mondását, menthetetlenül elpusztítjuk a Földet.”
Jézus Krisztus tanítása is, nemcsak az Ő személye, tegnap, ma és mindörökké érvényes. Ez csak egy nagyon szerény és szolid példa erre. Ez megint olyan igazság, amit komolyan kell vennünk. A személyes életünkben erre bátran építhetünk, hogy mindaz, ami itt le van írva, igaz és érvényes ma is, és erről nagy meggyőződéssel hitvallást is tehetünk másoknak. Teljesen mindegy, hogy elhúzzák a szájukat, vagy nem, attól az még igaz. Jézus beszédei ma is igazak és érvényesek.
3. Mivel Jézus személye és tanítása örök, ezért soha nem korszerű, de mindig időszerű, hiszen mindig mindenkinek szüksége van rá.
Soha nem volt korszerű, amit mondott, akkor sem, amikor elhangzott. A görögöknek bolondság, a zsidóknak botránkozás. Aki görögösen gondolkozik, kicsit hajlamos az elvont gondolkodásra, filozófikusan, vagy a műveltebb réteghez tartozik, az azt mondja: tiszta bolondság. Aki meg zsidósan gondolkozik, körülbástyázva előírásokkal, a törvény betartásától remélve a lelki előbbre jutást meg az üdvösséget, az meg azt mondja: botrány. Ki ez, aki mindezt tanította, hogy mint egy rablógyilkost, keresztre lehet feszíteni? Ha igaz, amit magáról mondott, akkor nem lehet vele azt csinálni, amit akarnak! Ha megtörtént is, szálljon le a keresztről! Következetes volt ez a gondolkozás. Tiszta botrány, ezt nem lehet komolyan venni. A görögös meg azt mondja: tiszta bolondság, nem lehet komolyan venni.
Ma egyre inkább fokozódik az, hogy Jézus személye, ez a hitvallás, hogy Ő öröktől fogva mindörökké Isten, tiszta bolondság a tömeg számára, és az Ő tanítása ugyancsak vagy bolondság, vagy botránkozás. Nem úgy kell azt ma már érteni… Az ma már nem úgy érvényes. Csak egy része érvényes, s így csűrik-csavarják sokszor még teológusok is. Akkor sem hallgatták szívesen Őt, meg akarták kövezni, és ma sem hallgatják.
Ez a világ egyre messzebb sodródik az Isten szerint való gondolkozástól, és ezért egyre nagyobb bolondság lesz Jézus tanítása és egyre botrányosabbnak tartják az Ő személyét.
A sokat emlegetett pluralizmus meg szinkretizmus, az egyre inkább vallássá formálódó úgynevezett New Age szellem, amely összemos mindent, nem tudja elszenvedni Jézusnak ezeket a kizárólagossági igénnyel mondott kijelentéseit, hogy én vagyok az igazság, az út, az élet … Senki sem mehet az Atyához csak én általam. Ez botrányos kijelentés a XX. század végén, és egyre botrányosabban fog hangzani a fülek számára. Nekünk annál világosabban kell látnunk, hogy mit mond Ő erről, mit tanít az Ő igéje. Egyre merészebben kell aszerint élnünk, és a körülöttünk élők iránti egyre nagyobb szeretettel kell ezt mégis mondanunk.
Teljesen mindegy, hogyan reagálnak rá. Erre van szükségük. Mert nem korszerű ma sem, mint ahogy az I. században sem volt az, de rendkívül időszerű ma is, mint ahogy akkor is. Mert csak ez változtatja meg alapjaiban egy ember életét. Csak az Ő igéje közvetíti azt az üdvösséget, szabadulást, igazi életet, isteni életet, amire Ő hívogat bennünket. Aki az Ő beszédét hittel befogadja, az éli át az újjászületés csodáját, és annak a gondolkozása és élete változik meg.
Jézus Krisztus tegnap, ma és örökké ugyanaz. Mert az Ő isteni személye örök, mert az Ő tanítása örök érvényű, és éppen ezért, mivel örök érvényű, sohasem volt és sohasem lesz korszerű, de mivel mindig érvényes, mindig, mindnyájan rászorulunk, és igazában csak ez tud segíteni rajtunk.
Boldog ember az, aki így nézi a jelent, ennek a sokszor nagyon szomorú jelenségeit, és így néz a jövőbe. Ha megdobban is szíve néha, mint ezeknek a keresztyéneknek, akikről itt szó van, jaj, mi lesz velünk, jó, ha felnéz arra a Jézusra, aki tegnap, ma és örökké ugyanaz.

Ez a történet jól szemlélteti, hogy mire képes az ember magában, Isten nélkül, és mire képes Jézus. Vagyis: milyen tehetetlen az ember, és milyen hatalmas a mi Megváltónk, Jézus Krisztus.
Azzal mindenki jó, ha tisztában van, hogy meddig terjednek a képességei. Mert aki túlbecsüli magát, az sorozatosan csalódni fog és keserű kudarcok kísérik az életét. Aki meg lebecsüli magát, arra ez bénítólag hat, és sokszor azt sem fogja megtenni, amit megtehetne, vagy amit meg kellene tennie. Ezért fontos itt látnunk, mire képes hát az ember, és mire képes Jézus?
Mire volt képes ez a beteg, akiről itt olvastunk? Nagyon kevésre. Fizikailag teljesen tehetetlen volt. Mozdulni sem tudott. A barátai vitték ide-oda. Aki gondozott már olyan beteget — mondjuk agyvérzés után lebénult beteget —, aki teljesen tehetetlenül fekszik, az tudja, milyen nehéz mozgatni az ilyen embert. Hiába kérem a legnagyobb jó szándékkal is, hogy kapaszkodjék a nyakamba, mert akkor könnyebben tudom emelni, nem tud kapaszkodni. Nincs erő sem a kezében, sem a lábában. Valóban, mint egy darab fa, úgy fekszik egy ilyen beteg embertársunk. Sokszor még beszélni sem tud, vagy alig érthetően mondja. És nem tud segíteni magán. Ostoba vagy gúnyolódó ember lenne az, aki biztatná: mégis csak tegyen meg valamit a maga érdekében.
De nem tudnak segíteni az ilyenen mások sem, annyira világos itt mindenkinek a tehetetlensége. Nemcsak ez a beteg béna volt tehetetlen, a barátai is azok voltak. Nagyon szerették, ők vitték oda Jézushoz, és ez nem volt kevés, de tehetetlenül nézték a nyomorúságát, és akármennyire szánták vagy szerették is, az állapota maradt ugyanaz.
Tehetetlenek ezek az írástudók is, pedig milyen okos megjegyzéseket tesznek. Milyen fölényesen bírálják Jézust. Morgolódnak magukban — ezt olvastuk. De segíteni nem tudnak rajta.
És nem tud segíteni a sokaság sem. Akármilyen sokan is vannak, akármilyen érdeklődéssel nézik, hogy mi történt, ők is tehetetlenek. Valami olyan nagy baj történt itt egy emberrel, amin senki nem tud változtatni. Megfordíthatatlan ez a folyamat, s mindenki tehetetlenül nézi.
Tudjuk a Bibliából, hogy ugyanilyen nagy baj történt az egész emberiséggel, velünk is, mindnyájunkkal. Amikor Isten ellen fellázadtunk, megroppant az akaratunk és azóta egyszerűen nem tudjuk azt akarni, amit Isten. Addig még csak-csak eljutunk néha, hogy nem jó az, ahogy van, változni kellene. Néha eljut egy-egy ember oda, hogy elege van önmagából is, és valóban őszintén szeretné másként folytatni az életét, de nincs ereje ahhoz, hogy tartósan és alapjaiban meg-újítsa magát. Nem tudunk leszokni sokszor egyszerű dolgokról sem, komolyabb szenvedélyekről meg végképp nem.
Hogy mennyire tehetetlenek vagyunk a tudományunk meg technikánk minden vívmánya ellenére is, mutatja ez a rettenetes délvidéki háború. Miért kellett ezt elkezdeni? Miért nem tudtuk leállítani? Mi lesz most mindazzal a szörnyűséggel, amit ott okoztunk? Hogy lehet az, hogy a megindulásakor már sokan arra számítottak: micsoda bevételt jelent majd az újjáépítés? És kinek? És hogy közben hányan halnak meg, és milyen körülmények között szenvednek? Miért nem tudunk változtatni rajta? Tekintélyes világszervezetek, okos emberek, vallásos emberek, egyházak miért nem tudtuk megállítani ezt?
És nem tudunk véget vetni a világon a szegénységnek, nem tudjuk megoldani a betegség problémáját, s teljesen tehetetlenül állunk a halál ténye előtt… Akárhova néz az ember, tehetetlenek vagyunk.
S miért nem tudunk boldog házasságokat teremteni? Miért tesszük tönkre sokszor a tulajdon gyermekeinket is? — Ahogy olyan durván mondják: miért termelődnek újra a nyomorúságok és a nyomorultak, mikor mindenki belátja, hogy ez rossz? S amikor a többség azt szeretné, hogy másként legyen, akkor miért nincs másként?
Isten nélkül az ember kénytelen újra és újra átélni a maga tehetetlenségét. És ha arra gondolunk, ki tudjuk-e engesztelni azt az Istent, akit folyamatosan haragítunk, sértünk, bántunk az istentelenségünkkel, akkor meg végképp be kell látnunk a tehetetlenségünket. Szakadatlanul a mérleg egyik serpenyőjébe rakjuk csak a bűneinket, az értetlenségünket, a lázadásunkat, és a másik serpenyő, amivel Istent kiengesztelnénk, üres marad. Ugyanolyan tehetetlenek vagyunk, mint amilyen tehetetlennek leírja a Szent-írás ezt a bénát.
És mire képes Jézus?
Azt olvassuk mindenekelőtt: „Amikor Jézus látta a hitüket…” Honnan látta? Onnan, hogy a szívükbe lát, a szívünkbe lát. Őelőtte nincs elrejtve semmi. Ő keresztül lát mindannyiunkon. Aztán olvassuk: „Amikor pedig látta az ő gondolataikat…”, akik morgolódtak ellene, az írástudók. Honnan tudja, hogy mit gondolnak? Ezek meg voltak győződve, hogy csak ők tudják, hogy éppen mire gondolnak, s kiderül: Jézus is pontosan látja a gondolataikat. Keresztüllát az agyunkon. Előtte nincs titok. Előtte nyitott könyv minden ember élete, mivelhogy Ő Isten. Őbenne a mindenható Isten jött közel hozzánk.
Nos, éppen ez az, amit nem hittek ezek az írástudók, és amikor Jézus megszólal, hogy fiam, megbocsáttattak a te vétkeid, akkor felhorkannak.
Két kérdés vetődhet itt fel: 1. Miért nevezi bűnösnek azt a szerencsétlen embert? Milyen bűnöket követhet el valaki, mikor bénán fekszik az ágyon? 2. Honnan veszi a bátorságot, hogy Ő — azt, amit csak Isten tehet meg — ilyen könnyedén kimondja: megbocsáttattak a te bűneid?
Miért tekinti vajon bűnösnek ezt a szegény embert? Hát nem bűnös ez a béna? Biztos, hogy lopni nem tud. Ölni, paráználkodni ilyen állapotában szintén nem tud. Ha a beszélőképességét is elveszítette, vagy az megromlott, akkor káromkodni meg pletykálkodni sem tud. Akkor miért lenne bűnös? Azt láttuk, hogy Jézus a szívébe lát mindenkinek és a gondolatainkat is látja. Ó, de sokat vétkezünk mi gondolatban! Lehet, hogy nem meri végrehajtani valaki azt a gonoszt, ami megfogant a szívében, de az így is gonosz.
Egyszer a szomszédasszonyunk mutatta édesanyámnak, de mondta is valakiről: meg tudnám fojtani… Bennem maradt az az indulatos hang, s megijedtem és arra gondoltam: ez tényleg meg tudná fojtani, ha nem félne a következményektől, vagy ha az éppen itt lenne, vagy nem lenne az a másik erősebb. A szíve szerint meg tudná fojtani keserűségében vagy gyűlöletében. Jézus azt is látja, ami a szívünkben van: a kívánságot, az indítékot, az indulatot, a tervet, a szándékot, a gondolatot. Ő megítéli a gondolatokat — azt olvassuk.
A Hegyi beszédben Ő a Tízparancsolatot éppen úgy magyarázza, hogy nem kell feltétlenül cselekedetekben elkövetnie valakinek azt, ha a szívében és a gondolataiban elköveti. Nekünk nem a cselekedeteink okozzák, hogy Isten előtt bű-nösök vagyunk, hanem az, hogy olyan a szívünk, amelyikből olyan cselekedetek fakadnak vagy fakadnának, amilyenek. Az egész ember egyetlen bűnköteg az Isten szemével nézve.
Bűnös volt bizony ez a szegény beteg is. Nem feltétlenül az éppen elkövetett cselekedetei alapján, hanem az állapota alapján, amibe mindnyájan beleszületünk, amikor mint emberek a világra jövünk. Van tehát oka és alapja annak, hogy Jézus első mondata hozzá ez: „… megbocsáttattak a te bűneid.” Mert ez az állapot, amiben mi Isten nélkül vagyunk, az Ő igazságos ítéletét vonja maga után, és ettől akar minket Jézus megmenteni.
Vajon meg tud-e menteni? Honnan veszi a bátorságot, hogy Ő megbocsátja a bűnt? Mit képzel magáról?! — ezt gondolták ezek az írástudók. Kinek gondolja Ő magát, hogy csak így, ilyen könnyedén megbocsátja a bűnöket, amiket csak Isten bocsáthat meg, hiszen végső soron minden bűn Isten ellen elkövetett vétek. Tehát hitelesen, érvényesen csak Ő adhat bocsánatot minden bűnünkre.
Nos, itt el kell döntenie mindenkinek, hogy kicsoda hát Jézus? Ha csak egy tanító, akkor valóban szörnyű istenkáromlást mondott ezzel: megbocsáttattak a te vétkeid. De ha esetleg több… Ő éppen ezt szeretné, hogy világosan lássák, ki Ő valójában és mire képes.
Ezért kérdezi tőlük: „Mi könnyebb, ezt mondani: „Megbocsáttattak bűneid! — vagy azt mondani: Kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza!” és ez a Mi könnyebb? kérdés mutatja az Ő isteni fenségét. Őnála nincs ilyen: valami könnyebb, valami nehezebb, valami meg már olyan nehéz, hogy lehetetlen. Ő nem ismeri ezt a különbségtételt, mert neki minden lehetséges. Az is, ami az embereknél lehetetlen. Mert, hogy Ő isteni teljhatalommal munkálkodik itt közöttünk, és isteni szeretettel hajol le minden nyomorulthoz, bűnöshöz és segítségre szorulóhoz.
És folytatja az írástudóknak adott vá-laszát: „Hogy pedig megtudjátok, hogy van hatalma az Emberfiának megbocsátani a bűnöket a földön, ezt mondta a bénának: Kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza!” Az pedig felkelt, és hazament. Vagyis: azt, hogy Jézus megbocsátotta ennek az embernek a bűneit, nem lehetett látni, nem lehetett ellenőrizni, ezért kételkedhettek benne az írástudók. De, hogy az Ő szavára talpra állt, és azt a hordágyat, amin őt vitték oda, ő vitte haza, ezt lehetett látni és ellenőrizni. Jézus ennek a betegnek a lábán bizonyítja be azt, amit előzőleg a szívében végrehajtott. Vagyis: megbocsátotta a bű-neit. A gyógyulása mutatja, hogy ugyanúgy bekövetkezett előtte az, amit nem lehetett látni, hogy bűnbocsánatot kapott. Márpedig bűnbocsánatot csak Isten adhat. Akkor Jézus kicsoda? Akkor Ő a mindenható Isten teljhatalmú képviselője. Akkor ő isteni hatalommal cselekedett. Akkor érvényes, hogy: megbocsáttattak ennek az embernek a bűnei.
Úgy mondjuk ezt: messiási jel volt ez a gyógyítása, hogy ezen mérjék le: mit tud Jézus, mire képes. Ez szemléltesse a jelenlevőknek azt, hogy ami láthatatlanul bekövetkezik az Ő szavára, a bűnök bocsánata, az is ugyanilyen valóságos. Amilyen valóságosan talpra állt a béna, olyan valóságosan megbocsátotta neki Jé-zus a bűneit.
Akkor tehát Jézus ilyen valóságosan öröktől fogva mindörökké Isten, az Isten egyszülött Fia, az Isten teljhatalmú küldöttje. Őbenne hajolt közel hozzánk a Teremtő, az örökkévaló, a mindenható Isten azért, hogy segítsen rajtunk. Rajtunk, akik teljesen tehetetlenül nézzük a bűnnek, a betegségnek, a gyűlöletnek, a halálnak a pusztítását, akik pusztítjuk egymást és önmagunkat, és az Isten gyönyö-rű teremtett világát, és ezt nem tudjuk abbahagyni akkor sem, amikor az értelmünkkel már beláttuk milyen szörnyűséget cselekszünk.
Sokszor sokan tapasztaljuk a tehetetlenséget. Vajon mennyire vesszük komolyan, hogy Jézus mire képes, és mennyire hisszük komolyan, hogy Ő valóban az, akinek itt is bizonyította magát?
Sokszor kell keserűen átélnem nekem is, hogy emberileg tehetetlen vagyok. Úgy össze tudják kuszálni emberek az életüket, olyan mélyre tudnak csúszni egy-egy lejtőn, annyira elveszítik már a reménységüket, az akaratukat is, hogy ember ott nem segíthet. Ott nem segít szöveg, ott nem változtatnak a tényeken közhelyek, frázisok, jó tanácsok. Ott szabadí-tásra lenne szükség. Valami csodára lenne szükség. Arra meg mi képtelenek vagyunk.
Ha például valaki inni kezd. Pénz, egészség, házasság, család, gyermekek, a munkahely is sokszor, minden rámegy, és látja, hogy ez nem jó, mégsem tudja abbahagyni. Aztán jön a magyarázat: nem is vagyok alkoholista, s ezt kimondani is alig tudja, olyan részeg. Józan állapotában azt mondja: tudom, hol kell megállni az ivásban, és aznap este is részegre issza magát és a lábán sem tud megállni, úgy kell hazatámogatni a kocsmából. Aztán jön a nagy elhatározás, mert már a mája is, a veséje is jelzi, milyen szörnyű állapotban van. Elmegy az elvonóra. A család reménykedik. Aztán néhány hét múlva visszaesik. Nem mindig így történik, de többször vagyok ennek tanúja, és mindenki átéli a tehetetlenségét.
Tehetetlenek vagyunk, amikor a gyű-lölet befészkeli magát egy ember szívébe vagy egy családba, és nem lehet kioltani annak a gyűlöletnek a tüzét. Az a téma mindig, és megrontja a légkört, elrontja az örömét mindenkinek.
Vagy — ó, de sokakkal találkozom —, amikor a félelem befészkeli magát emberek szívébe. Félelem a vizsgától, egy betegségtől, elképzelt veszedelmektől. Vagy félelem egy nagyon is valóságos főnöktől. Ismertem egy kis iskolást, aki minden reggel sírva indult el otthonról, annyira félt az egyik tanárától. Nem normális dolog ez! És hány gyerek fél azoktól a szörnyektől, amiket lát a tv-ben, a mesékben, meg a számítógépes játékokban, hogy azok megjelennek éjszaka, és tehetetlen a szülő, a pedagógus, a pszichológus, a lelkész, és tehetetlen az a kicsi ember is. Nem tudja kiűzni a félelmet magából.
És sorolhatnánk még: szenvedélyek, kényszergondolatok, gyűlölet, félelmek kötöznek meg nagyon sokakat. Nincs segítség? Ha ilyen tehetetlenek vagyunk, nem tudunk egymáson és magunkon segíteni? Ebben az igében éppen ez az ö-römhír szólal meg: van! Van segítség, mert van segítő, csak oda kell menni hozzá. Vagy oda kell vinnünk hozzá azokat, akiken szeretnénk, ha Jézus segítene. Pontosan ugyanúgy, mint ennek a bénának a négy barátja: megfogták a hordágyát, és odavitték Jézushoz. Ez az, amit megtehetünk.
Olyan szépen szemlélhettem ezt egy kedves barátomon. Volt egy évfolyamtársam a Teológián. Öt évig egy padban ültünk. Aztán elkezdett valami miatt iszogatni, és a végén alkoholista lett. Tehetetlenek voltunk. Legfeljebb annyit tudtunk csinálni, hogy felmostuk a folyosót, ha szükség volt rá, meg csendesen imádkoztunk érte. Egyre mélyebbre sülylyedt. Aztán az egyik bátor közülünk egyszer megállt a háza előtt, összecsomagolta és elvitte egy csendeshétre. Beszéltek erről már korábban is, mindig megígérte, de az utolsó nap mindig lemondta. Az ilyen emberek ezt így szokták. Aztán egyszer úgy állt meg, hogy nem tűrt ellentmondást, elment vele erre a hétre. Nagyon rosszul érezte ott magát. A hét közepén azt mondta: szeretne hazamenni. Mondta ez a közös barátunk: rendben van, de a mai napot bírd ki, mert ma itt nekem feladatom van, nem mehetek el, holnap hazaviszlek. És azon a napon szíven találta őt Isten igéje. Azt mondta utólag: mintha pikkelyek hulltak volna le a szeméről. Egyszerre látta azokat a romokat, amiket ő csinált alkoholistaként. Látta a feleségének meggyötört arcát, s mindazt, hogy ennek egyesegyedül ő volt az oka. Ezt is, meg minden egyéb bűnét, amire Isten ott rávilágított, egy megrendítő imádságban megvallotta Istennek, s azzal fejezte be imádságát: Úr Jézus, ha így is kellek neked, én mostantól kezdve csak neked akarok élni. És megszabadult. Soha többé nem kívánta az alkoholt. Soha többé nem kellett harcolnia az alkoholszomj ellen. Valami olyan történt, amire nem képesek a rokonok, nem képesek a lelkészek, nem képesek az orvosok … Szabadulás történt. Ezt csak Jé-zus tudja elvégezni. De Ő elvégzi.
S ez most történt néhány évvel ezelőtt, mert Jézus ma is él, és aki hozzá viszi a nyomorultakat vagy hozzá viszi a maga nyomorúságát, és látja és belátja végre a maga tehetetlenségét, de látja és komolyan veszi Jézus hatalmát is, annak az életében Ő megmutatja a szabadítását. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki minden betegségből feltétlenül meggyógyul. Akkor sem gyógyított meg Jézus minden beteget. Ez a gyógyulás is egy messiási jel volt.
Szükséges volt látniuk is valamit azoknak, akik ott kételkedtek abban, hogy Jézusnak van hatalma a bűnöket megbocsátani. De ha nem ad is gyógyulást, ad erőt a betegség elhordozásához. Valaki, aki úgy élte át a bűneiből és a békétlenségéből való szabadulást, hogy beteg maradt továbbra is, azt mondta: azóta, hogy Jézust ismerem, boldog beteg vagyok. Nem azt mondta, hogy mivel nem gyógyított meg, nincs Isten, meg nem szeret engem, meg nem igaz a bűnbocsánat sem. Azt ő is látta, mi is láttuk, hogy valóságosan kapott bűnbocsánatot és szabadulást sok mindenből. A betegsége azonban megmaradt, mint ahogy Pál apostolnál is meghagyta a betegséget Jézus, hiába könyörgött gyógyulásért. De felhasználta az életében, és még hatalmasabban használta így a maga gyenge fizikai állapotában őt. Ő tudja, mit hagy meg az életünkben és mit nem, tövisként — ahogy Pál apostol mondja. De bűnbocsánatot mindenkinek ad, aki azt kéri tőle. Szabadulást sok nyomorúságból mindenki kap, aki Őhozzá jön. Mert mindenki, akit az Atya küld, az énhozzám jön — mondja Jézus. És aki énhozzám jön, azt én semmiképp el nem küldöm.
Ha ennyire tehetetlenek vagyunk, akkor mi az hát végül is, amit megtehetünk? Ez: Őhozzá menni. Pontosan az, ami itt a felolvasott bibliai részben történt, meg amit az én barátommal csinált a közös barátunk. Odavinni Jézushoz azt, akinek a nyomorúságát tehetetlenül nézzük. Odamenni Jézushoz a magunk nyomorúságával, és rábízni, mit fog csinálni. Mit ért Ő szabadításon. Milyen ajándékot kínál annak, aki Őhozzá megy. Mert az Ő számára nincs lehetetlen. És ha Ő azzal kezdi: megbocsáttattak a te bű-neid, akkor ne háborodjunk fel, és ne mondjuk azt: Uram, itt nem bűnökről van szó, hanem valami másról, ott adjál segítséget. Ezzel kezdődhet az, hogy Ő többet ad, mint amit mi kérni akartunk. Mert az bizonyos, hogy erre mindanynyiunknak szükségünk van.
Ha valakiben kérdés az, hogy milyen alapon, milyen jogon jelentheti Ő ki, hogy megbocsáttattak a bűneid, hogy ki van fizetve a tartozásod, akkor gondoljuk meg, hogy ezt azért jelentheti ki, mert Ő fizette ki mindannyiunk bűnadósságát az élő Istennek. Nem arannyal vagy ezüsttel, hanem az Ő bűn nélküli életével. Így olvassuk Péter levelében: „Mint hibátlan és szeplőtelen bárány önmagát áldozta oda.” Az Ő vérével fizette ki mindannyiunk adósságát. Ő tudja legjobban, mennyivel tartoztunk Istennek, és Ő tehet bizonyosakká arról, hogy most már nem tartozunk semmivel.
Aki ezt komolyan veszi és megköszöni neki, azt nevezi a Biblia hívőnek. Az hisz. Mert hinni azt jelenti, hogy amit Ő kínál, azt megragadom, elfogadom, örü-lök neki és élek belőle.
Ennek a betegnek először a bűnbocsánatot kínálta, és az megragadta, elfogadta, örült neki. Utána kapott még mást is. És mi is kapunk utána még sok mindent. Nem biztos, hogy azt, amire éppen vágyunk, de akkor már azt is meg fogjuk érteni, hogy mit akar Ő adni és mit nem. És mit miért, és mit miért nem, mert akkor már képes az ember az Ő szemével látni önmagát is, meg a valóságot. Ahogy Jézus mondta Péternek: ké-pes az ember Isten szerint gondolkozni.
Erre a felszabadult életre akar Ő elsegíteni mindnyájunkat. Jó lenne, ha itt, ebben a csendben elkezdenénk, hogy odavisszük hozzá a nyomorúságunkat, és engedjük, hogy azzal ajándékozzon meg, amivel Ő akar.

A tegnapi ifjúsági csendesnapunkon egész délelőtt erről a fejezetről volt szó. Ezt osztottuk fel több részre, és többen magyarázták azt itt közöttünk. Akik nem tudtak eljönni, meg akik már nem tartják magukat elég fiatalnak, érdeklődtek: mi is hangzott itt el? Nem gondolom, hogy most mindazt el kellene ismételtem, amit itt tegnap hallottunk, legfeljebb utalásszerűen kiderül majd, viszont ami nem hangozhatott el már ennek az igének az alapján, azzal szeretném kiegészíteni a tegnapiakat.
Tegnap inkább Péter szemszögéből vizsgáltuk ezt a történetet. Pontosabban abból a szempontból, hogy Péter megtagadta Jézust, mint tanítványa hitvány módon viselkedett, visszacsúszott. Volt-e lehetősége arra, hogy újrakezdje, vagy hogy újat kezdjen Jézussal? Örömmel hallottuk több változatban is, hogy volt. Jézus minden megbánt bűn után ad lehetőséget az újrakezdésre. Pétert sem bocsátotta el tanítványai közül, de azért rendeznie kellett ezt a dolgot.
Ma inkább Jézus Krisztus szemszögéből szeretnék elmondani néhány egymással összefüggő igazságot. Egészen pontosan a következőket: Jézus megengedi nekünk is, hogy lássuk, mire megyünk nélküle; nem engedi meg viszont, hogy megsemmisítsen, megfojtson minket ez a nélküle való állapot; úgy meg akar gazdagítani, hogy mi is tudjunk másokat gazdagítani azzal, amit tőle kaptunk.
1. Ezzel kezdődött a történet: Péter előállt és azt mondta: én visszamegyek halászni. Mire többen a tanítványok közül visszhangként így válaszoltak: mi is elmegyünk veled. Nem embereket halásztak, amire elhívta őket Jézus, hanem újra halakat. Pedig az első mondat, amit a Megváltótól hallottak, így hangzott: kövessetek engem, és én azt mívelem, hogy embereket halásszatok. Vagyis míves munkaként akarta átformálni őket, hogy embereket tudjanak kihívni a hitetlenségnek, az istentelenségnek a sötétjéből az igazi gazdag életre, az örök életre.
Nos, ez abbamaradt, vagy el sem kezdődött. Visszacsúszott Péter, és vele együtt néhány tanítvány oda, ahonnan Jézus elhívta őket. És mi lett ennek a következménye? Az, hogy egész éjszaka halásztak, és mégsem fogtak semmit. Pedig szakemberek voltak és értették ennek a módját.
Amikor hajnal felé egy férfi — ők nem tudták, hogy a feltámadott Krisztus — a tópartról azt kérdezi tőlük: van-e valami ennivalótok, akkor ezt a sötét szót kell felelniük: nincs. Nem fogtunk semmit. Nincs. Később pedig elhangzik: hiába fáradoztunk. Ez jellemzi a Jézus nélküli életet. Semmit, nincs, hiába. Jézus megengedi, hogy megtapasztaljuk milyen az: nélküle.
Pedig mindannyian nagy dérrel-dúrral halászni indulunk el. Mindenki szeretne kifogni egy jó állást, fogni egy jó férjet vagy jó feleséget. Sokan oktatják, hogyan kell behálózni egymást. Mások szeretnek a zavarosban halászni, s vannak, akik egyenesen vödörből halásznak, amiért más már megdolgozott, ők azt akarják eltulajdonítani és élvezni.
És mégis, miközben ennyire értünk a halászathoz, olyan sokszor kell beismerni: nem tudjuk azt adni a körülöttünk élőknek, amit kellene. Nincs, nem fogtunk semmit. Ott van valami különös üresség sok ember szívében, és valami hiány okoz szenvedést. Viszonylag kevés elégedett, harmonikus, boldog emberrel lehet találkozni. Azt viszont mindannyian át kell, hogy éljük, — s ha becsületesek vagyunk, be is valljuk, — hogy a gyerekeinknek, a család öregjeinek, a körülöttünk élőknek sokszor nem tudjuk azt adni, amit joggal várhatnának tőlünk, s amit tőlünk kellene megkapniuk. Elegendő derűt, türelmet, bölcs tanácsokat, szelíd szolgálatkészséget, segítést stb.
Telnek az évek sok ember életében, mégis sok minden csak is vágy és álom marad, amit nem sikerült megvalósítani, s egyszer csak eltelik az élet, és már nem is sikerül valóra váltani azt, amiről álmodtak.
Ó, de sokan járnak úgy, mint Hemingway öreg halásza, aki szintén vágyott a nagy fogásra, s amikor aztán sikerült az igazit, a nagy halat megfogni, kiderül, hogy a hal viszi őt, nem ő irányítja a dolgokat, s mire nagy nehezen partot ér, csak egy nagy csontvázzal köt ki, mert a cápák lerágták a hal húsát menetközben. Megvan a nagy álom, jó esetben teljesül, megvan a nagy fogás, és mégis csontvázzal érkezik meg az ember a partra.
Jézus Krisztus erre eszmélteti itt Pé-teréket ezzel, az Ő pedagógiájára annyira jellemző kérdéssel: van-e valami ennivalótok? Ki kell mondaniuk Péteréknek: nincs. Be kell ismerniük, hogy egész éjszaka halásztunk, s noha tapasztalat, szak-értelem, fizikai erő minden megvan, hal még sincs. Nem fogtunk semmit. Hiába fáradtunk.
Nagy kérdés ám az, hogy amikor majd mindnyájunknak meg kell állnunk az élő Isten ítélőszéke előtt, akkor ott mit kell mondanunk. Azt-e: nincs, vagy pedig nem egyedül állunk ott meg, hanem Jézussal, és Ő lesz a mi szószólónk. Aki egyedül halászgat egész életében Jézus nélkül, annak egyedül kell odaállnia Isten elé, és az semmit nem fog tudni felmutatni, ami Isten számára érték. Mert semmit nem tudunk produkálni magunktól, ami neki érték.
Jézus világosan mondta ezt, csak nem vesszük komolyan: nálam nélkül semmit nem cselekedhettek. Semmi időtállót, olyat, ami az örökkévalóságban is megmarad, amire Isten rábólint és az Ő minősítése szerint is jó és igaz. Semmi ilyet nem tudunk létrehozni. És ha Jézus nélkül kell ott megállnunk, akkor azt kell mondanunk: nincs. De ha valaki itt összeköti az életét a feltámadott Krisztussal, az vele együtt áll majd ott az Isten ítélőszéke előtt. Annak Jézus lesz — a Biblia így mondja — a szószólója, a védőügyvédje, és Jézusra való tekintettel bemehet a mennyek országába.
Ez tehát az első: Jézus megengedi, hogy néha kiderüljön, mik vagyunk nélküle. Boldog ember az, aki az Ő kérdésére felkapja a fejét, elkezd gondolkozni és cselekedni. Aztán hinni, hogy mivel nekem nélküle semmim nincs, ezért jövök hozzá és elfogadom azt, amit kínál. Mit kínál?
2. Jézus mindenféle szidás, körülményeskedés, előadás nélkül ad egy világos parancsot. „Vessétek ki a hálót a hajó jobb oldalán, és találtok!” Most dől el, hogy megfordul-e Péterék sorsa. Ha erre ők azt mondják összesúgva: látszik, hogy nem ért hozzá. Hiszen halászni éjszaka kell és a mélyben. Nem hajnalban, amikor már világosodik, a parton. Nem szakember. Vagy elkezdenek magyarázni, kioktatni Jézust, tiltakozni, udvariasan kitérni, egyszóval nem engedelmeskednek neki, akkor marad a nincs, a semmi. Ha azonban mindenféle tapasztalatuk, okosságuk ellenére is teszik, amit mondott, akkor következik ez a folytatás: „Kivetették a hálót, kihúzni azonban már nem tudták a rengeteg hal miatt.” Mert az Ő szavára vetették ki. Jézus nélkül megy a nagy akció, összefognak a szakemberek, és egész éjszaka nem fognak semmit. Jézus szavára tele van a háló.
Hívő emberek azt hiszem, sok mindent mondhatnánk most, amikor ezt megtapasztaltuk. Hányszor előfordult, hogy ha problémák támadtak a gyerekszoba táján és azt lehetett hallani távolról is, mentem rendet csinálni. Sokszor úgy voltam utána: bár ne mentem volna. Mert nem akkor kellett volna, s nem olyan indulattal. Akkor nem kellett volna mondani semmit, vagy nem azt, és nem úgy… Én akartam rendet csinálni, s csak fokoztam a bajt.
Volt olyan is, hogy gyanús hangok hallatszottak, sőt olyan, ami fáj egy szülőnek, és egy pillanatra felfohászkodtam: Uram, adj bölcsességet, hogy lehet ennek véget vetni? És Isten adott bölcsességet, és mint egy kívülálló hallgattam magamat, miért nem tudok mindig ilyen okosakat mondani? Azért, mert nem én vagyok az okos, hanem kértem a bölcsességet, és meg van írva a Bibliában: akinek nincs, és kéri Istentől, annak Ő szemrehányás nélkül adja. És elcsitult a vihar, és áldás lett rajta. Egyedül: gyerünk neki, és csak fokozódik a baj. Beismerve a magam tehetetlenségét felfohászkodni, és engedelmességből végezni valamit: áldás árad ki.
Nagy különbség: Amikor valaki megmondja a magáét, — vagy elkéri az odaillő igét, és azt mondja, és nem a magáét. Ír egy levelet, — vagy halogatja már régen, mert kényes és nehéz az a levél, de imádkozik, gondolkozik, elkéri Istentől a gondolatokat, és utólag tudja meg, hogy Isten igéjévé vált az a levél valakinek, és maga az élő Isten vigasztalt vagy intett azon keresztül valakit.
Jó lenne, ha sokkal érzékenyebbek lennénk erre, hogy én adom-e ki a jelszót: gyerünk halászni! — vagy megkérdezem az én Uramat: mit akarsz, hogy cselekedjem? S ha az eltér is attól, amit általában csinálnak — mert általában eltér —, akkor is azt teszem, amit Ő mondott, és áldás lesz rajta.
Így lett tele az ő hálójuk. De még fokozódott a csoda, mert amikor a tele hálóval végre partot érnek, akkor csodálkozva látják, hogy meg van terítve. Kész a reggeli. Parázs van, mellette sült hal, kenyér. Honnan vette Jézus? Akkor döbbennek rá: Ő a feltámadott Krisztus, és ez fényes bizonysága lesz az ő kicsiny hitük számára annak, hogy mit tud a Megváltó, hogy Ő valóban örökkévaló Isten. Isteni teljhatalommal tud a semmiből is teremteni. Ő azért jött utánuk, hogy ami nekik hiányzik, azt most megadja. Sőt annál sokkal többet is, mert nem ették meg azt a sok halat, amit fogtak. De nem azokból a halakból sütött nekik, hanem mire ők a fogással megérkeztek, már minden készen volt.
Csodálatos ez a hajnali jelenet! Maga ez a lelkiség, ahogyan Jézus fogadja ő-ket. Elkészíti a reggelit ezeknek a fáradt és éhes tanítványoknak, akik éppen Őnélküle indultak el valahova és tapasztalták meg milyen az nélküle. Nem emiatt dorgálja őket, hanem ajándékot kínál nekik, azt, amire éppen szükségük van. Honnan vette? Teremtette! Ő a teremtő Isten, aki egészen közel jött hozzánk. És a tanítványoknak egy lehetőségük van: elfogadni, amit Jézus elkészített, megreggeliznek.
Tele van ez a néhány mondat azzal: adta nékik, hívja őket, jöjjetek, egyetek. Elkészítette, odaadta, nyújtotta. Ez Jézus! Nem azt olvassuk: megszidta, ledorongolta, megszégyenítette, azt mondta: úgy kell nektek! Nem fogtatok, ne egyetek! Ez az indulat van bennünk sokszor. Őbenne az van, amit a Biblia ezzel az egy szóval jelez: kegyelem. Nem érdemelték meg, nem tettek érte semmit, de szükségük volt rá. És Jézus teljesen nélkülük mindazt nyújtja, amire szükségük van. Ez a kegyelem. Semmi részük ebben a tanítványoknak nem volt. Egy lehetőségük volt: visszautasítják, vagy elfogadják. Elfogadták. Ezt nevezi a Biblia hitnek. Amikor azt, amit Isten nélkülem elkészített nekem, ami nélkül nem élhetek tovább, amire nagy szükségem van, kínálja, akkor azt mondom: Uram, tudom, hogy nem érdemlem, de szükségem van rá, köszönöm szépen. Megragadja, és él belőle.
Ezt jelenti ez a formula: kegyelemből, hit által. Isten így készítette el a bűnbocsánatot is, az üdvösséget is nekünk. Mi semmit nem tehetünk az üdvösségünkért. Csak elfogadhatjuk, és há-lásan élhetünk ennek az örömével. Viszont így bízhatjuk rá, a mi Megváltónkra magunkat, a kenyérgondjainkat is, a hétköznapi problémáinkat is, az egészségünket, a szeretteinket, a társkérdést, népünknek, nemzetünknek a jövőjét, mindent. Változatlanul ilyen hatalmas a feltámadott Krisztus, aki ma is él, és ma sem nézi tétlenül, hogy az övéi kénytelenek azt mondani: nincs, semmink nincs, hiába élünk. Ő ebből a hiábavaló életből akar elsegíteni minket a gazdag életre. Mégpedig nemcsak azért, hogy nekünk legyen bőségesen, hanem hogy rajtunk keresztül másoknak is adjon.
Az Ő munkatársaivá akar tenni minket. Úgy, ahogy itt Pétert. Csakhogy erre mindnyájan alkalmatlanok vagyunk. Ezért kell alkalmassá tenni.
Miért volt Péter alkalmatlan arra, hogy Jézus ajándékait továbbadja másoknak? Mert tele volt magával. Hihetetlenül önhitt, beképzelt, gőgös, magabiztos ember volt. Ő mindig jobban tudott mindent, mint a többi tanítvány, és több esetben még Jézust is kioktatta, rendreutasította, megfeddette. Ő volt a „jobban tanítvány”. Ezért kérdezi tőle Jézus: „Simon — a régi nevén —, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” És ez világosan emlékeztette Pétert a néhány nappal azelőtti fogadkozására és taga- dására.
Csütörtök este azt mondta: Uram, lehet, hogy mindenki elhagy téged, de én nem! Én kész vagyok a halálba is menni veled. S pénteken hajnalban esküvel letagadta, hogy valaha is ismerte Jézust. És akkor tört össze ez az ő nagy büszkesége, nagy gőgje. Lehet, hogy meggyőződéssel és tiszta szívből fogadkozott, de nem ismerte magát. Nem tudta, hogy minden aljasságra kész az ő bűnös szíve, akármennyire rajong is az ő Mesteréért. Mert Jézusért nem rajongani kell, hanem vele bensőleg azonosulni kell. Őt vállalni kell minden körülmények között, és Péter nem vállalta a Kajafás udvarán. Így alkalmatlan arra, hogy átáradjanak rajta Jé-zus ajándékai, mert tele van önmagával. Ha most meg tud alázkodni, és kidobál magából minden önhittséget, elbizakodottságot, önérzeteskedést, gőgöt, akkor átjárható lesz, és átáradhat rajta mindaz a jó, amit ő is úgy kap a Megváltótól.
Mivel Jézus látta Péter bűnbánatát, és a megbánt bűnt nem szokta a fejünkhöz verni, ezért bízza meg őt: Legeltesd a báránykáimat! (kedves kicsinyítő képzővel vannak ellátva ezek a főnevek). Őrizd az én juhocskáimat. Az övéit bízza rá. Kire? Arra, aki letagadta? Arra. De ez már egy másik Péter. Mert neki volt bátorsága azt megvallani, bűnnek minősítette, és nem akarta, hogy ismétlődjék az életében. És aki megvallja és elhagyja — olvassuk a Példabeszédek könyvében —, az újat kezdhet. És Péter itt újat kezdett Jézussal. Bűnös volt Péter? Igen, de bocsánatot nyert bűnös, és az már alkalmas arra, hogy Jézus kezében eszköz legyen.
Ha mi azt szeretnénk, hogy ne a nincs-et kelljen örökké átélnünk, hanem kapjuk azt a mennyei gazdagságot, amit Krisztus hozott el erre a földre, sőt tudjuk gazdagítani a körülöttünk élőket is, akkor is, amikor már oda sem figyelünk, mert ez belső beidegződéssé válik, hogy árad rajtunk keresztül mindaz, aminek a forrása maga Jézus: az a szelídség, az a derű, az a reménység, az a megértés, szeretet mások iránt, áldozatkészség, segítőkészség úgy, hogy magunk észre sem vesszük, mindenesetre nem jegyezzük fel, — akkor leszünk alkalmas eszközök a kezében.
Ehhez azonban mindnyájunknak eszmélnünk kell ezt az eszméltető kérdést hallgatva: van-e valami ennivalótok? És ki kell mondanunk sok mindenre: nincs, Uram. Nélküled ez sincs, az sincs, amaz sincs. De nem szabad beletörődni ebbe, hanem amit Ő kegyelemből ajándékként kínál, azt komolyan kell venni, megragadni, elfogadni. A bűnbocsánatot a magunk számára, a küldést másokhoz, és önmagunkról megfeledkezve engedni, hogy Ő használjon minket arra, amire akar. Eközben bontakozik ki minden ember élete. Eközben árad rajta keresztül Jézus. Onnan, hogy nincs semmink, így juthatunk el oda: legeltetjük az Ő bárányait, hogy továbbadjuk másoknak azt, amit mi is úgy kaptunk.
Mindezt teszi Péter nagy bátorsággal. Különös az, amikor az egyik igehirdetésében azt mondja a hallgatóknak: ti, akik elárultátok és megtagadtátok azt az igazat, akit az Isten hozzánk küldött, Jézust. Hát ki tagadta meg? — lehetne kérdezni. Nem te tagadtad meg? Dehogynem! De ő arra bocsánatot kapott. És mivel bocsánatot kapott, a megbocsátott bűne nem bénítja már később. Nem mondja: jaj, elnézést kérek, hogy vagyok, meg sem merek szólalni, mert gyarló ember vagyok. Persze, hogy az vagyok, de kegyelmet kaptam, és kegyelemből élek. Újra és újra tisztában vagyok azzal, hogy semmim nincs, amivel másokat gazdagítani tudnék. De az én Uramnak mindene megvan, amire szükségük van a körülöttem élőknek. Kérem tőle, és adom azonnal tovább. És ebben az áldott közvetítő szolgálatban lesz igazán gazdag lelkileg az ember, és tudja Isten dicsőségét is szolgálni.
Jézus megengedi, hogy meglássuk, milyen az, nélküle: nincs, semmi, hiába. De nem hagy ebben az állapotban, utánunk jött, emberré lett, meghalt a kereszten, feltámadott. Ma is utánunk szól, és itt van közöttünk és kínálja az Ő ajándékait. Azért is, hogy ne legyünk szegények, meg azért is, hogy tudjunk másokat gazdagítani azzal, amit mi is úgy kapunk tőle ajándékba.
Jó lenne, ha engednénk, hogy naponta betöltsön minket ezzel a reménységgel, ezzel az erővel, ezzel a világossággal, és valóban szolgálja az életünk az Ő dicsőségét és sokaknak az üdvösségét.
Énekeljük el a 487. ének 5. versét is:

Reménységgel ruházz fel,
Ördög tőrébe ne essem,
Szívem hozzád gerjeszd fel,
Ne csak hasznomat keressem.
Atyafi szent szeretetet,
Adj jámbor életet;
Szeress, mint sajátodat,
Kövessem akaratodat.

Mostanában feltűnően sok olyan emberrel beszélgettem, akikben félelmek vannak. A legtöbben nem merik bevallani, hogy félnek valamitől vagy valakitől, sokszor még önmaguknak sem, másoknak végképp nem, és a be nem vallott félelem szorongássá sűrűsödik a lélekben. A szorongásnak pedig mindig vannak már fizikális, egészségügyi következményei is. Aki szorong, az nem tud elaludni, vagy nehezen alszik el. Felszínes a pihenése, igazán soha nem piheni ki magát. Szétszórt a figyelme, nem tud összpontosítani. Sokszor indokolatlan nyugtalanság lesz úrrá rajta, és még különféle betegségek okozója is lehet az állandósult szorongás.
Különös az, hogy minden korosztályból félnek. Félnek a gyerekek. Mostanában sok gyerekkel és tizenévessel beszélgettem, s megrémültem attól, amilyen sokféle félelmet hordoznak magukban. Beléjük oltják a félelmet ezek az idétlen, lélekgyilkos filmek, amiket nagyban néznek kedves szüleikkel együtt. Az a sok szörnyű számítógépes játék, amihez könnyűszerrel hozzájutnak, és több időt töltenek vele, mint tanulással vagy egészséges mozgással. Egyszerűen félnek attól, hogy az abban látott szörnyalakok éjszaka álmukban meglepik őket.
Sok félelem él a gyermekszívekben a szülőkkel kapcsolatban. Miért nem tud aludni éjszakákon keresztül egy nyolc éves, mert lefekvés előtt ez a szörnyű szó ütötte meg a fülét: akkor holnap elköltözöm. Ezt mondta az apja az anyjának. Félnek attól, hogy veszekedni fognak holnap is. Félnek attól a szó szoros értelmében, hogy reggel, mikor felébrednek, valamelyik szülőt — vagy a túlzott félelemben attól is félnek, hogy egyiket sem — találják ott a helyén. Vannak gyerekek, akik hisztériásan rohannak be a szülők szobájába, amikor kipattan a szemük, hogy ott vannak-e még?
Félnek egymástól. Éppen az előbb említett sok szörnyű tv és egyéb műsor miatt is, meg más miatt is, egyre agresszívebbek, kegyetlenebbek lesznek, és azt, amit ott látnak, ember elleni és élet elleni cselekményeket, azt kicsiben megpróbálják utánozni. Most megint hadd ne mondjam a példákat, hogy miféle félelemmel ülnek végig egy órát például, és milyen hazugságokba bonyolódnak amiatt, mert nem merik megmondani, kitől félnek és miért félnek, mert akkor még jobban kell tőle félni, hiszen megígérte, hogy ha elmondod bárkinek, hogy én fröcsköltem le a ruhádat, meg a szemedet tintával, akkor utána mi következik. És akkor nem mondja el, hanem inkább kivágja a tintás részt a blúzából és azt hazudja: véletlenül elszakadt. A bűn bűnt szül, a félelem pedig nő, és keveseknek mondják ezt el őszintén.
Félnek a megszégyenítéstől, mert nagyon sokszor megszégyenítjük, — ahogy ők mondják: égetjük őket, mert azt lehet felelőtlenül, következmények nélkül egy felnőttnek tenni egy kisgyerekkel.
Félnek a sikertelenségtől, főleg azért, hogy elveszítik annak a szeretetét, aki nekik fontos. Mert ezt is hallják szüleiktől, ha ezt vagy azt csinálod, nem szeretlek. Hogy mondhat ilyet egy felnőtt!? Attól függ a szeretet, hogy hogyan viselkedsz, nem attól függ, hogy a gyermekem vagy, és ha akármit csinálsz, akkor is szeretlek? Nem értek vele egyet, meg lehet, hogy meglesz a következménye, és valahol a puhább részed fájni fog, de akkor is szeretlek. Ugyanúgy, mint amikor aranyos vagy. Elképesztő bornírtság él emberek fejében, szívében, és ez is melegágya aztán a félelemnek.
Félnek attól, hogy értéktelenek. Sok gyereknek, ifjúnak, felnőttnek sincs sokszor egészséges, helyes önértékelése. Nincsenek tisztában az erényeikkel, értékeikkel, meg a hibáikkal, a fogyatkozásaikkal, s a pillanatnyi helyzettől függ, hogy elismerően nyilatkoztak róluk vagy nem. Félnek attól, ha nem úgy nyilatkoznak. Félnek attól, hogy nem tudják teljesíteni azt, amit elvárnak tőlük, és elvár reggeltől estig, és hétfő-től hétfőig mindenki sokfélét a gyerekektől.
A nagyobbacskák, az ifjak, félnek attól, hogy vajon helyes pályát választanak-e. Egyre nagyobb gondjuk ez is, hogy hol az én helyem, mihez értek igazában, mihez lenne kedvem. S akkor végigzongoráznak néhány dolgot, mindegyikhez lenne egy kis kedvük, de mindegyik jár nehézségekkel is, azt meg nem akarják, mert erre is a felnőtt társadalom szoktatja rá őket, hogy csak a jót arassuk le mindenből, a vele járó áldozatot, hátrányokat, nehézségeket nem akarjuk vállalni. Ilyen meg nincs. Éppen ezért aztán nem mernek dönteni. Én ápolónő leszek, mert van egy szimpatikus ismerősöm, aki… — a múltkor mondta ezt valaki, és örültem neki, hogy egy kislány ilyen határozottan kis korában tudja. Aztán az változhat még, de minden esetre egyre közelebb került ahhoz, mint hivatáshoz.
A párkeresést is sokféle félelem kíséri, hiszen olyan sok rossz példát látnak. Félnek a vizsgától, mintha egyetlen vizsgától függne a lelki üdvösségük, vagy az egész jövendőjük. És ezt is beléjük táplálja a felnőtt társadalom. A felvételiktől — mert már az óvodában is felvételizni kell lassan —, és nem biztos, hogy felvesznek, ha nem úgy viselkedsz, és nem előírásosan mosolyogsz, vagy hajolsz meg. A felszabadultságnak a teljes hiányával találkozik sokszor az ember.
És a felnőttek is tele vannak félelemmel. Sokan nem tudják, meddig mehetnek be a munkahelyükre, és ha esetleg elbocsátják őket, mi lesz a folytatás, és lesz-e folytatás.
Sokan félnek, hogy nem éri-e baj a gyermekeiket, unkáikat, akik valóban sokféle veszély között járnak. Soksok idős ember is tele van félelemmel. Fél egyszerűen attól, hogy elesik, mert ha elesik, ott marad. Nincs, aki felemelje, nem tud felkelni. Sokszor ki sem mozdulnak otthonról, nehogy baj érje, mert nem bírják ezt a tülekedést már, ami itt van. Félnek este bárhova is elmenni, inkább nem mennek el. Félnek attól, mi lesz, ha tehetetlenekké válnak, s leesnek a lábukról. Ez napközben sokszor eszébe jut ám egy magányosan élő idős embernek, és meg tudja keseríteni az életét.
Mi az oka ennek a sokféle félelemnek?
Mondhatnánk, hogy egyre gonoszabb a világ. Egy ilyen gyilkos, gonosz világban csak félni lehet. Szükséges is, hogy féljen az ember. De azért összetettebb ennek az oka. Sok ember szívében ott van, hogy tulajdonképpen egyedül vagyok, magamra vagyok utalva, és magamra vagyok hagyatva. Vagy egyedül maradhatok. Védtelen vagyok, nincs mellettem senki, akinek hatalma van. Nincsenek eszközök a kezemben, amivel megvédjem az érdekeimet, vagy sokszor a puszta létemet. Sebezhetőek vagyunk, és ezért is félünk.
Sokat csalódtunk, és kialakul bennünk az, hogy őreá sem biztos, hogy számíthatok. Úgy tűnt, talán ő az egyetlen, akire mindig és minden helyzetben, de olyan sokat csalódunk, hogy már ebben is elbizonytalanodik az ember, és önmagát sem tudja helyesen értékelni, mint ahogy már említettem. A jövője meg mindenkinek bizonytalan, hogy ne félnénk tőle, amikor nem tudjuk, mit hoz, amikor sokszor másoktól függ, hogyan alakul a jövőnk.
Van egy fáradt, agyongyötört felvételi bizottság, amelyik unottan végighallgatja a jelentkezőt. Nagy része oda sem figyel, s egy önkényes döntéstől függ, hogy mehet tovább, vagy másfelé kényszerül. Persze, hogy félelmeket szül az ilyen az embernek a szívében.
Azért is ezt az igét olvastam, mert ezeknek a beszélgetéseknek a során többször ez az ige jutott eszembe. Amikor hol az egyik, hol a másik részét elkezdtem mondani, láttam, hogy sokat jelentett ezeknek a szorongó embereknek. Hiszen Isten itt kétszer is mondja: Ne félj! Ez keretezi azt a néhány mondatot, amit most felolvastam. Ezzel kezdi, és ezzel fejezi be. Közben elmondja, miért van meg minden okunk arra, hogy ne féljünk. Miközben tudjuk sorolni vég nélkül az okainkat, hogy minden okunk megvan arra, hogy féljünk, Isten a mérleg másik serpenyőjébe tesz néhány ígéretet, néhány kijelentést, néhány tényt, és azt mondja: ezek miatt nincs okotok félni. Ha sok okotok lenne is, van annak gyógyszere és van mivel ellensúlyozni.
Isten önmagáról mond el néhány fontos kijelentést, és aztán elmondja, kik vagyunk mi az Ő szemében: az Ő népe, a benne hívők. Kicsoda Ő, és hogyan tekint ránk, a benne hívőkre. Aki ezt komolyan veszi, amit Isten erről mond, az valóban gyógyulni kezd ebből a félelemből, s rájön az értelmével is, aztán leszivárog a szívébe, és a szívével is ráhangolódik: tényleg, minden okom megvan, hogy ne féljek. Mert ez igaz, amit Ő mond.
Pontosan azokat sorolja el itt Isten, amik miatt a legtöbbször félünk. Ígéri: mindig velünk van. Nincs olyan helyzet, hogy a benne hívők Őreá ne számíthatnának. Néhány példával utal arra, hogy Ő mindenható, neki minden lehetséges, és felette áll mindenkinek. Nem a felvételi bizottság álmos tagjai döntenek a jövőmről. Azt Isten már eldöntötte, és ők azt fogják leírni, amit Isten énfelőlem döntött. Ezzel nem én vigasztalom magamat, hanem ezt Ő ígéri, mert neki hatalma van azok felett is, akik emberileg intézik a sorsunkat. Meg hatalma van mi felettünk is, és irányítja a gondolatainkat…
I. Ezért nézzük meg közelebbről, mit mond itt Isten magáról, és mit mond arról, hogyan tekint a benne hívőkre, kicsodák ők az Ő szemében? Négy fontos dolgot mond Isten magáról. Azt mondja: Ő a teremtő Isten, a megváltó Isten, az oltalmazó Isten, és még a megszentelő is Ő. Nem nekem kell teljesítenem valamit, hogy jó hívő legyek. Akiben Ő elkezdte a munkáját, abban folytatja, én csak hagyjam azt, engedjem, ne ellenkezzem, és ne késleltessem.
1. Ő a teremtő. Ezzel kezdi. „Oh Já-kób, így szól az Úr, a te Teremtőd, és a te alkotód, Izráel.”
Isten teremtett engem, mindnyájunkat és ezt az egész világmindenséget. Ez önmagában már evangélium, mert ez azt jelenti, Ő felette áll az egész mindenségnek. Vannak emberek, akiknek néha fejükbe száll a dicsőség, azt hiszik, ők a nagy urak, vagy elkezdenek kiskirálykodni. Hadd tegyék! A hívő tudja, hogy az Úr az úr, felettük is szuverén úr. Teljhatalma van. Senki nem hiúsíthatja meg Isten terveit. Ő mindent véghez visz, amit eltervezett, és mindig a javunkra tervezi meg a dolgokat.
Jó lenne, ha mernénk ezt úgy átgondolni, hogy ez a hétköznapokban is evangélium legyen: adott esetben eszünkbe jusson: most, ebben a helyzetben is Ő az úr. Ő uralja a helyzetet, soha nem veszíti el az uralmát a különböző helyzetek felett.
Hogy Ő a mi teremtőnk, azt is jelenti, hogy az Ő kezéből fogadjuk el magunkat. Sokan küszködnek ezzel fiatalok, gyerekek is már, hogy nem lány, hanem fiú szerettem volna lenni. Az szeressek lenni, akinek Isten alkotott. Elfolyik rengeteg energiánk a felesleges tiltakozásokban. Ehhez hasonlót még sokat lehetne mondani, hogy miért ilyen vagyok külsőleg, miért nincs meg az a képességem, ami hiányzik belőlem. Közben meg nem veszem észre, hogy Isten milyen képességeket adott, és ezekkel használhatnék másoknak, és használhatna Ő is. Miért éppen ilyen átkozott korban születtem, miért éppen itt? Azért, mert Ő az én alkotóm, és tudja, mit csinál. Ő mindig az én javamat szem előtt tartva tesz velem mindent. Ha ezt valaki nagy békességgel hiszi, sok felesleges háborgástól, szorongástól, tiltakozástól és félelemtől megszabadítja.
2. Ő a megváltónk. Ez érdekes szó. Külön is beszéltünk csak erről a Jób könyve alapján: „Tudom az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.” Ugyanez a szó van itt is. Ezzel a szóval azt a legközelebbi rokont jelölték, akire valaki mindig számíthatott, s aki tehetős rokon volt: a góél. Ő az a tehetős rokon volt, akihez éjszaka is becsöngethettem, bármikor mehetek a bajommal, nem fog kidobni. Lehet, hogy megszid, ha a magam butasága miatt állt elő a baj, de biztos, hogy segíteni fog.
Jób nem véletlenül tekinti Istent az ő legközelebbi rokonának, akitől minden helyzetben várhat segítséget, még abban a nehéz helyzetben is, amibe belekerült. Itt pedig maga Isten mondja önmagáról, hogy én vagyok az, aki hozzád a legközelebb állok. Közelebb van, mint aki a legjobban szeret ezen a földön, és feltétlenül hathatósabban tud segíteni, mert Ő mindenható. Mindig számíthatok az Ő segítségére, szabadítására. Kifizeti az adósságomat, kiszabadít a csapdából, megvéd a túlerővel szemben, és sorolhatnám még a jellemző élethelyzeteket.
Ha most átlépünk az Újszövetségbe, akkor felhangzik a szívünkben az Isten dicsőítése: Jézus Krisztust adta nekünk olyan megváltóul, aki ténylegesen kiszabadított a halálból, a kárhozatból, a bűnből, a magunk tehetetlenségéből. Jézus az igazi Megváltó, és Őbenne lépett egészen közel hozzánk a mindenható Isten is. Ő megbízható. Őbenne nincs változás, vagy változásnak árnyéka.
A Jakab levelében ebben a mondatban csillagászati kifejezések vannak, és azt a változást akarja itt kifejezni, ami a holdnak a változása: hol egy kicsi sarló, hol egy kör, hol erre görbül, hol arra, hol itt jön fel, hol ott, hol ekkor, hol akkor — mindig, minden más. Isten nem ilyen, nála nincs változás, vagy változáshoz hasonló. Mindig ugyanott megtalálhatjuk. Jézus Krisztus az a „hely”, ahol a mindenható Istent mindig megtalálhatjuk.
3. Ő a védelmezőnk, oltalmazónk. Sok mindent felsorol, hogy mitől véd meg. A tűz és a víz a természeti erőket jelentette mindig. Minden természeti erővel szemben megvédi az övéit. Bizonyosak lehetünk abban, hogy betegségtől, balesettől, egyéb elemi csapástól, veszedelemtől megvéd. Ha pedig jónak látja ránk engedni ezeket, még azok is a javunkra lesznek. Mert azoknak, akik Őt szeretik, minden a javukat szolgálja. Ő a mi oltalmazónk a bajok között is, meg a bajoktól is Ő őriz meg, ha úgy látja jónak. Ő a történelem ura is, és Ő a mi kicsi életünk ura is.
4. Ő Izráelnek a szentje. Egyedül Ő szent. Aki vele szoros közösségben él a hit által, azokra kiárad az Ő szentsége, azokat megszenteli. Nem a mi teljesítményünktől függ a megszentelődésben való előrehaladás. Nekünk is van ebben feladatunk, nekünk is sok mindent komolyan kell vennünk, de végső soron Ő az, aki elhívott minket, aki megigazított, aki megszentel, és a célig visz bennünket.
Amikor a célról elmélkedik Pál apostol, akkor írja: „Nem mondom, hogy már elértem vagy hogy már tökéletes volnék, de egyet cselekszem: ami hátam mögött van elfelejtve, ami előttem van neki dőlve, célegyenest igyekszem előre, mivel hogy megragadott engem a Krisztus.” Vagyis: nem mondom, hogy már fogom a győzelmi koszorút, de Krisztus fog engem. Ez bőven elég ahhoz, hogy megérkezzem majd oda mindenféle nehézségen át. Így kellene sokkal jobban rábízni magunkat az Ő megszentelő munkájára, miközben félelemmel és rettegéssel visszük véghez a magunk megszentelését is.
Ezt mondja tehát Isten magáról. Ő a mi teremtő, megváltó, oltalmazó és megszentelő Istenünk.
II. És kiknek lát minket? Először is szükségesnek tarja, hogy ezzel kezdje: Ne félj! Mert ismer minket, tudja, hogy valóban sok okunk van a félelemre. Tudja, hogy sokszor ok nélkül is félünk már. Valami hihetetlen megértés, gyöngéd szeretet sugárzik Istennek ebből a vallomásából is, meg sok más önkijelentéséből, és rólunk való vélekedéséből is, amit a Szentírásban olvashatunk.
Jézus Krisztus tudja, milyen az embernek lenni. Ő kipróbálta. Ő maga is megkísértetett mindenben hozzánk hasonlóan. Csak nála a kísértésből nem lett bűn, de ezért tud segíteni nekünk, akik állandóan kísértések között járunk, és jobbra-balra kapkodhatjuk a fejünket, és hol ettől, hol attól félünk. A végén már a levél zizzenésétől is. Ezért kezdi ezzel: Ne félj! Ebben nagy megértés van. Nem kioktatás jön, nem dorgálja meg az Ő népét: hol van a ti hitetek? Volt úgy, hogy a tanítványoknak azt mondta: bízzatok, ne féljetek, miért vagytok ilyen kicsiny hitűek!? Itt most egyszerűen elfogadja így az Ő népét, amilyen.
Azt mondja: „Neveden hívtalak téged”. Istennél mi nem egy szám vagyunk vagy egy eset, hanem olyan személy, akinek neve van, és Ő név szerint számon tart, és név szerint hívott el az üdvösségbe is, ha már elhívott, és mi engedtünk ennek a hívásnak. Olyan jellemző, és kedves volt, hogy a szombati csendesnapunkon valaki erre kitért a szolgálók közül, hogy egyszerre említi Izráel két nevét: „… oh Jákób, így szól az Úr, a te Teremtőd, és a te alkotód, Izráel…” Jákób, a régi, a csaló (azt jelenti), és Izráel az új neve, az új ember, az új nép. Ezt az új nevet Isten adta neki. Ő ismeri a régi természetünket is és tudja, mennyit küszködünk vele még mindig. De az új nevünkön is megszólít, mint ahogy Simon-Pétert is néha mindkét nevén szólította. Mert Simon maradt ő halála pillanatáig, de Péterré is vált Krisztus közelében, és a Szentlélek megszentelő munkája során. Ebben is Istennek a megértése van, és az, hogy így fogad el minket, ahogy vagyunk. A régi természet, meg a tőle kapott új együtt.
És mit mond így együtt ennek az embernek? „Kedves vagy az én szememben, becses vagy…” Értékes vagy. Mi lehet Isten számára kedves és értékes bennünk? Úgy gondolom, s a Szentírás alapján csak azt mondhatjuk, hogy a megváltásunk előtt egyszerűen a segítségre szorultságunk, a tehetetlenségünk hívja Isten irgalmát elő. Aki pedig Jézust már befogadta az életébe, abban a benne élő Jézus kedves az Atyának, hiszen csak Őreá mondta: „Ez az én szeretett fiam, őbenne gyönyörködöm.” Én bennem nem gyönyörködhet, mert semmi gyönyörködni való nincs bennem, de Krisztusban gyönyörködik. Ha valaki Jézussal összekötötte az életét, — és ahogy az apostol mondja: él Krisztus a hit által a szívünkben — akkor őbenne gyönyörködik. Ezért ez a legfontosabb: Jézus növekedjék egyre inkább a hívőben. Az új természet uralkodjék, és akkor egyre inkább értékes, becses és kedves lesz Isten szemében.
És itt jön az Ő nagy vallomása: „…én szeretlek…” Isten mondja ezt az Ő népének, az Ő mindenkori népének, a benne hívőknek. Szeretlek. Nem azzal kezdi: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, és szeresd felebarátodat, mint magadat”. Nem tudunk szeretni magunktól. Legfeljebb önmagunkat, de magunkat is olyan torz, idétlen módon, hogy az sokszor a tönkretevéssel azonos. Igazi szeretet csak Őbenne van, mert Ő maga a szeretet. „Az Isten szeretet.” Ez a szeretet árad ki a benne hívőkre. Aztán majd visszatükröződik ez a szeretet rajtunk, és elhangzik az is, hogy szeresd az Urat, és szeresd felebarátodat. Elhangzik az is, hogy ha Ő az életét adta értünk, akkor mi is kötelesek vagyunk életünket adni a mi felebarátainkért. De nem ezzel kezdődik. Isten ezzel a vallomással kezdi: szeretlek.
Mi a szeretet lényege a Bibliában?
Az, hogy aki szeret, mindig azt adja a másiknak, amire annak szüksége van. Ez az agapé, az Isten szeretete. Mindig azt adja, amire szükségem van. Néha dorgálásra is szükségünk van. Akit szeret az Úr, megdorgálja, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad. (Zsid. 12) Éppen e nehezet is, a dorgálást is, tőle kell elfogadnunk. Legyünk meggyőződve, hogy azt is az Ő szeretetéből adja. Bízni Istenben azt jelenti: ha áld, ha sújt karod, én áldom azt a kart, és azt a kezet, és tudom, hogy biztos a javamat munkálja vele. Pontosan tudja, mennyi a teherbíró képességünk, senkit sem próbál feljebb, mint ahogy elszenvedhetné (1Kor. 10,13), és mindig a javunkra teszi ezt is.
Isten tehát hatalmas és szeret. Számon tart név szerint. Fontosak vagyunk neki. Azt ígéri: mindenütt veled vagyok, mindenütt jelen van, és ezzel keretezi be a mondanivalóját: ne félj!
Most már csak azon múlik, valaki ezt komolyan veszi vagy nem. Ez mese, valami olcsó vigasz kisgyerekeknek, akik még elhiszik egy részét, vagy pedig az élő Isten szerelmi vallomása, aminek minden szava igaz, és amit megpecsételt az Ő nagy tetteivel, legfőképpen Jézus Krisztus keresztjével.
Amikor Jézus a jó pásztor példázatát mondta, akkor egyebek közt így szólt: „az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem. És én örök életet adok nekik, és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből. Az én Atyám, aki azokat nekem adta, nagyobb mindennél, és senki sem ragadhatja ki őket az én Atyámnak a kezéből.” (Jn 10,27-29)
Figyeljük ezt a képet? Azt mondja Jézus: az Ő hatalmas kezéből senki ki nem ragadhatja az övéit. Az Atya, aki mindennél nagyobb, megőrzi őket, és senki ki nem ragadhatja őket az Atya kezéből. Két hatalmas kéz borul ránk. Nem kellene akkor helyet adni a félelemnek!
De mit csináljunk, ha mégis félünk? Dávid is félt, pedig ő legyőzte a nagy Góliátot. Bevallja több helyen, hogy félt. Az 56. zsoltárban azt mondja: „Mikor félnem kellene is, én bízom tebenned. Isten által dicsekedem az ő igéjével; az Istenben bízom, nem félek; ember mit árthatna nékem?”
Közben eltelt egy bizonyos idő. Azzal kezdi: fél és meg is van az oka rá. Mert félnem kell — mondja. De akkor eszembe jut Isten, aki így jelenti ki magát, bízom benne, foglalkozom az Ő gondolataival, egyre inkább Őrá nézek, nem a félelem tárgyaira, és nem magamra, és eljutok oda: nem félek. Istenben bízom, most már nem félek. Rájöttem, hogy ember mit árthat nékem.
Sose szégyelljük, ha félünk, csak meg ne rekedjünk ott: jaj, félek, félek. Nézzünk Őreá, valljuk meg a bizalmunkat, kérjük, erősítse meg ezt a bizalmunkat! Egyáltalán foglalkozzunk a mi hatalmas Istenünkkel gondolatban, imádságban, és egyszer csak eljutunk oda: nem félek. Néha maga az ember csodálkozik rajta legjobban: a múltkor még féltem ilyen helyzetben, most meg nem. Vagy: egy félórával ezelőtt még nagyon szorongatott a félelem, most megnyugtatott engem Isten, mert bízom benne.
Ugyanezt mondja el a 34. zsoltárban, ahol megint minden oka megvolt a félelemre. „Megkerestem az Urat, és meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem… Akik Őreá néznek, azok felvidulnak, és nem szégyenülnek meg, ...Ez a szegény kiáltott, és az Úr meghallgatta, és minden bajából kimentette őt… Az Úr angyala tábort jár az őt félők körül és kiszabadítja őket… Féljétek az Urat, ti szentjei! Mert akik őt félik, nincs fogyatkozásuk. Az oroszlánok szűkölködnek, éheznek, de akik az Urat keresik, semmi jót sem nélkülöznek.”
A végén még az oroszlánnál is erősebbnek érzi magát az Úrban. Minden félelmemből kimentett, és egyre nagyobbnak látom Őt, egyre inkább olyannak, amilyen Ő valójában.
Ma este itt van közöttünk két testvérünk, akik ezzel az igével indultak el 50 évvel ezelőtt innen az úrasztalától. Ha hajlandóak lennének kilépni a névtelenségből, de nem hajlandóak, akkor ők tudnák a leghitelesebben elmondani itt, hogyan tapasztalták meg, hogy Isten valóban ilyen, amilyennek ebben az igében magát kijelenti. Őket is így kísérte végig egész életükön, ahogyan itt erről szó van. Hogy az Ő szeretetéből néha próbákat is bocsát az övéire, de valóban tudja, mit bírunk el, s akik Őt szeretik, a próbák között, azoknak csakugyan javukat munkálja még a veszteség, a megaláztatás, a betegség, a nyomorúság is. Isten valóban vele van mindenütt azzal, aki bízik benne, és tényleg minden okunk megvan arra: ne féljünk!
Ne félj, mert én veled vagyok! Megengedi az övéinek azt, amit a 92. zsoltár így mond: még idős korban is gyümölcsöt teremnek, hogy a mai napig szolgálhatják Istent, és együtt szolgálhatják, hogy még idős korban is meg-megújítja az övéinek a hitet. Mert újra és újra rászorulunk arra, hogy megerősítse. Nem lehet a múltból élni, de Isten gyermeke nem is a múltból akar élni, hanem a minden nap kapott igéből, és a Lélek vezetése alatt. Alapjában véve minden gondjuk és nehézségük ellenére is tele van a szívük hálával. Hálával Isten iránt, akinél nincsen változás és változásnak árnyéka, aki hűséges, aki nemcsak alkotónk, hanem megváltónk is, gondviselőnk és oltalmazónk is, megszentelőnk is, és aki helyet készített nekünk Jézus érdeméért az örökkévalóságban.
Isten vezesse tovább a mi testvéreinket, és velük együtt adjunk hálát, hogy ilyen a mi Urunk! Ha pedig olyan helyzetbe kerülünk akár már ma, vagy a közeljövőben, ahol félnünk kellene: emeljük fel a tekintetünket, és merjünk bízni benne.

Pünkösd szent ünnepén most nem a Szentlélek kitöltetéséről szeretnék beszélni, hanem a Szentlélek munkájáról. Hogyan működött Isten Szentlelke a pünkösd utáni időkben, és mivel mi is abban élünk, hogyan működik a Szentlélek ma. Miről lehet felismerni az Ő jelenlétét és munkáját? Miben áll ma Isten hatalmas Lelkének a tevékenysége?
Egész röviden próbáljunk választ keresni arra a kérdésre: kicsoda a Szentlélek? Pünkösdkor nem új Isten jelent meg, hanem az az egy igaz, élő Isten, aki először úgy jelentette ki magát, mint a világ hatalmas teremtője, fenntartója, gondviselője, közel jött hozzánk Jézus Krisztus személyében, amikor az ige testté lett, és bebizonyította, hogy velünk, értünk levő Isten. Erre utal az az ószövetségi prófécia: hívják őt Immánuelnek, ami azt jelenti: velünk az Isten. Ugyanez az Isten pünkösdkor még közelebb hajolt az emberekhez, bement egészen az emberbe, és onnan belülről kezdte el irányítani. Ezt élték át Jézus tanítványai pünkösd ünnepén, és ezt tapasztaljuk ma is mindnyájan, akik Jézus Krisztusnak kiszolgáltattuk az életünket, és vele együtt kaptuk az Ő Szentlelkét.
Ugyanaz az Isten jött még közelebb hozzánk pünkösdkor. Már nem felülről irá-nyít törvényekkel, parancsokkal, már nemcsak az Ő érthetetlen és kimondhatatlan szeretetéről győz meg Jézus Krisztus szolgáló földi élete, kereszthalála és feltámadása által, hanem belülről ad a benne hívőknek olyan gondolatokat, amik nem az illetőre jellemzőek, hanem Jézusra. És indítja olyan utakra, amelyekre maguktól sose mentek volna, de Ő ott elkíséri, megáldja és használja. Ezt élték át pünkösdkor az apostolok, és ehhez hasonló tapasztalatai vannak ma is minden hívő embernek.
Nos, hogyan tevékenykedik Isten Lelke azóta is, ma is, bennünk is, közöttünk is?
Amit felolvastunk a Cselekedetek könyvéből, az Pál apostol első missziói útjának egy fontos szakasza. A pizidiai Antiókhiába érkezett meg hűséges munkatársával, Barnabással együtt, és szokásuk szerint először a zsinagógában beszéltek Jézus Krisztusról. Erőteljes igehirdetésben tárta fel Pál a hallgatóknak, hogy az atyáknak adott ígéretek a názáreti Jézusban teljesedtek be, és kiváltképpen Jézus Krisztus feltámadása hatalmas bizonyítéka annak, hogy Ő az Istentől küldött szabadító, Úrrá és Krisztussá, vagyis Messiássá tette őt az Isten, és egyedül az Ő kereszthaláláért kaphatunk mindnyájan teljes bocsánatot a bűneinkre Istentől. S ami a Mózes törvényének nem volt lehetséges, azt Jézus Krisztus megvalósítja: a bűnös ember őérette Isten előtt igazzá lesz, igazzá nyilvánítja, és igazzá teszi Őt Isten.
Így hangzik Pál igehirdetésének ez a részlete: „Vegyétek tehát tudomásul, atyámfiai, férfiak, hogy őáltala hirdetjük nektek a bűnök bocsánatát, és mindabból, amiből Mózes törvénye által nem igazulhattatok meg, őáltala mindenki megigazul, aki hisz.”
Azt olvassuk a továbbiakban, hogy sokan hittek Jézusban a zsidók közül is, de még nagyobb szomjúság támadt a pogányok szívében, és azt kérték Páléktól, hogy többet és részletesebben beszéljenek nekik ezekről a dolgokról. Erre sor került a következő szombaton: „A következő szombaton azután majdnem az egész város összegyűlt, hogy hallgassa az Úr igéjét. Amikor meglátták a zsidók a sokaságot, elteltek irigységgel, és káromolva ellene mondtak Pál beszédének.”
Ennek ellenére nagyon sok pogány hitre jutott, és a hitükről mindjárt bizonyságot is tettek. Rajtuk keresztül terjedt tovább az evangélium, hiszen a folytatásban ezt olvastuk: „Ennek hallatára örvendeztek a pogányok, és magasztalták az Úr igéjét, és akik az örök életre választattak, mindnyájan hívővé lettek. Az Úr igéje pedig elterjedt az egész tartományban.”
Erre a zsinagóga vezetői irigységtől eltelve — ahogy olvastuk — feljelentették Pálékat a hatóságnál, és ellenük hangolták a város előkelő asszonyait úgy, hogy végül is Pál és Barnabás kénytelenek voltak távozni Antiókhiából.
Itt kezdődik a mai kérdésünk. Ott maradt ebben a városban egy kicsiny keresztyén közösség, néhány napos hívők, tanító, lelki vezető és pásztor nélkül. Lelki csecsemők csapata egy ellenséges közegben. Sikerült ellenük hangolniuk a közvéleményt. Sehol nem számíthattak támogatásra. Mit csinálnak most? Akkor olvassuk ezt a különös mondatot: „A tanítványok azonban megteltek örömmel és Szentlélekkel.” Vagyis mit csinálnak? Erről nincs szó. Mit csinál Isten? Megtölti őket örömmel és Szentlélekkel, és ilyen körülmények között is az ajándékba kapott Szentlélekkel és ezzel a különös örömmel tudnak világítani ott a városban.
Nem mennek el Pálék után, de nem térnek vissza a pogányságba sem semmilyen megfontolásból. Az Istentől kapott új szívvel elkezdik élni a tanítványok életét — kö-vetkezetesen így nevezi a hitre jutottakat a Szentírás. Jézus tanítványaiként élnek egy ilyen nehéz közegben. Egyedül Őbenne bíznak, Őtőle várnak mindent, egyben Őt akarják ott képviselni is, vállalják Őt, és vállalnak érte mindent, amit kell. Jézust akarják felmutatni, vagy ha nem akarják is, felmutatják, mert él bennük ez az új élet. Él bennük Krisztus a hit által. El is nevezik őket ott krisztusiaknak, keresztyéneknek. Közben ők maguk is tapasztalják, s az ellenségeik is kénytelenek látni, hogy valami különös csendes, nagy öröm van a szívükben: „… megteltek örömmel és Szentlélekkel.”
Mi ebben a történetben a Szentlélek munkája? Tulajdonképpen mindent, ami történik, Isten Lelke végez. Ha a fejezet elejétől olvastuk volna, láthatnánk, hogy Isten Lelke indítja a gyülekezetet arra, hogy éppen Pált és Barnabást küldjék el erre az útra. Isten Lelke vezeti őket és irányítja a gondolataikat, hol kezdjék, és hol folytassák. Isten Lelke teszi természetessé számukra, hogy ha kidobták is már őket a zsinagógából, akkor is odamenjenek, és ott kezdjék az evangélium hirdetését. Isten Lelke ad nekik bátorságot ahhoz, hogy minden keserű ellenállással szemben haladjanak, befejezzék a munkát, és ne keseredjenek el, ha a zsinagógából megint menni kell. Isten Lelke nyit egészen új utat előttük, amire nem maguktól gondoltak: menjenek a pogányokhoz.
Isten Lelke ad a szájukba olyan mondanivalót, ami érthető a zsinagógában is, érthető a pogánynak is. És Isten Lelke nyitja ki a szíveket az evangélium előtt akkor is, ha hallották már azokat a bibliai idézeteket, akkor is, ha életükben először hallottak Jézus Krisztusról meg a Bibliáról. Isten Szentlelke nyitja ki embereknek a szívét, ismerik fel Jézus Krisztusban a megváltójukat, teszi őket bátrakká, hogy elkötelezzék magukat Jézus mellett. Ad nekik bátorságot, hogy vállalják őt. És mivel mindjárt szenvedést is kell vállalniuk, még azt is. Isten Lelke formálja az egyéneket közösséggé, gyülekezetté, és mindjárt, mint egy összeszokott közösség kezd működni ez a kicsi társaság. Isten Lelke tölti meg a szívüket ilyen körülmények között is örömmel.
Ma is ugyanez a Szentlélek munkája. Jó volt tegnap hallani itt a templomban a csendesnapunkon, amikor többen is elmondták, hogyan hívta ki Isten őket a hitetlenségből, a pogányságból. Különösen az, ahogy egy mai, modern fiatal elmondta, hogyan vezetett hozzá Isten egy hívő fiút, akinek a beszédén először mosolygott, gúnyolódott, ahogyan a legtöbben szokták, s igyekezett bebizonyítani, mennyi ellentmondás lehet a Bibliátokban, noha soha nem volt a kezében Biblia és nem ismerte. De látva ennek a hívőnek a csendes meggyőződését, csak kíváncsiságból kezébe vette a Bibliát. Először nem értette, aztán érdekes részeket is talált benne, és miközben olvasta, azt mondta: egyszer csak nagy bizonyosság lett benne, hogy Isten őt is szereti.
A János evangéliumát kezdte el olvasni. Az első részből nem értett semmit, a másodikat érdekesnek találta a kánai csodával, s a harmadik résznél kezdett el gondolkozni. És a harmadik rész 16. verse beleakadt: Úgy szerette Isten e világot (akkor őt is), hogy az ő egyszülött Fiát adta — mit jelent ez? Semmit sem értett még akkor, de Isten Szentlelke már akkor bizonyossá tette őt, hogy Isten őt szereti. S így mondta: amikor egészen kiszolgáltatta magát Jézus Krisztusnak, akkor mintha hályog esett volna le a szeméről, egyszerre személyessé vált az ige. A nem ismert Bibliát is érteni kezdte. Minden vallásos előképzettség nélkül, önmagában is egyre többet értett meg belőle, és egyre személyesebbé is vált a számára. Elkezdte Isten irányítani a gondolatait. Elkezdett olyanokat mondani és tenni, ami neki is teljesen új volt, aminek a végső alanya biztos, hogy nem ő volt, hanem az a Szentlélek, akit kapott akkor, amikor Jézust befogadta a szívébe.
Ez így működik ma is. A pizidiai Antiókhiában is közel 2000 évvel ezelőtt, meg itt a sokat emlegetett harmadik évezred küszöbén is egy ilyen nagy pogány városban, mint Budapest, szintén. Isten Szentlelke ma is ugyanaz. Aki megnyitja a szívét Jézus előtt, az kapja az Ő Lelkét és betölti örömmel, és betölti önmagával. Aki ezt átéli, az boldogan tesz erről bizonyságot másoknak is.
Mert nem természetes jelenség az, hogy ennyi nyomorúság között, ennyi fenyegetettség ellenére, ilyen sok bizonytalansággal maguk előtt, ennyire támasz nélkül maradva, egy kezdő kis csapatot az jellemezzen, hogy tele vannak örömmel és Szentlélekkel. Aki belép az Isten országába, az azonnal tapasztalja, hogy az Isten országa igazság, békesség és Szentlélek által való öröm.
Aki Jézus Krisztussal összeköti az életét, az azonnal tapasztalja, hogy amit mondott, az nem mese, hanem beteljesedő ígéret. „Az én örömömet adom nektek, hogy a ti örömötök teljes legyen.” Ugyanezt élik át a pizidiai Antiókhiában a kezdő hívők, hogy Jézusnak az örömét kapták a szívükbe. S ez az öröm megmarad akkor is, amikor megverték őket Jézusért — ezt is olvassuk itt néhány fejezettel előbb. „Örömmel jöttek ki a nagytanács elől, mert Jézus nevéért szenvedhettek bántalmazást.” Ez ilyen furcsa öröm, ami nem annak a következménye, hogy valami sikerült, most jó a közérzetem, megdicsértek, jutalmat kaptam, hanem ami állandóan ott van annak a szívében, aki Jézust befogadta. Ez az öröm a Jézussal együtt járó csendes, tönkretehetetlen öröm.
Könnyű akkor örvendezni valakinek, amikor jól mennek a dolgai. De ezek a keresztyének akkor is örültek, amikor bántották őket, amikor szenvedniük kellett. Nagy ajándék ez az öröm annak is, aki kapja, azoknak is, akik a környezetében élnek, hiszen erre vágynak mind a hozzátartozóink, munkatársaink. Tessék megfigyelni, milyen szomjasak az örömre. Sokszor valóban gyógyszer, orvosság az igazi öröm. Milyen igaz az, amit a Példabeszédek könyve ír: „A vidám elme jó orvosságul szolgál, a szomorú lélek pedig megszárasztja a csontokat.” Erre az orvosságra vágyik mindenki, csak nem tudjuk magunkból kipréselni.
Vannak alkatilag vidám emberek. Mindannyian olyanok vagyunk, hogy amikor jól mennek a dolgok, tudunk többé-kevésbé örülni. Hullámzik az örömgörbénk, de inkább arról panaszkodunk, hogy semmi okunk nincs az örömre, és minden okunk megvan a bánatra és a keserűségre. Nos, ezek az emberek valami miatt mindig tudtak örülni. Majd látjuk mindjárt mi volt az ő örömüknek a forrása.
Valahogy úgy vagyunk az örömmel — ahogy egyszer egy idős lelkész igehirdetésében hallottam —, mint a pénzzel. Lehet, hogy hónap végén még megcsörgetheti a zsebét valaki és mondhatja: vannak pénzeim, s mégis igaz, ha azt mondja: nincs pénzem. Nekünk is vannak olykor örömeink, de kevesen tudják elmondani: nekem van örömöm, ami mindig megmarad, ami nem illan, mint ahogy Tóth Árpád írja. Sokan ismerik az ő kedves, szép versét: Az öröm illan. Ez a tulajdonsága minden emberi örömnek.
Az Öröm illan, ints neki,
Még visszavillan szép szeme,
Lágy hangja halkuló zene,
S lebbennek szőke tincsei.
Közben szép költői képekkel szemlélteti, milyen tűnő, tünékeny az öröm. Az ember még utánakapna, ne még, ne még, ne menj el ilyen gyorsan, maradj egy picit. Egy percre még! Egy szóra még! De nincs. Sem még egy örvendező perc, sem még egy felvidító szó, és az utolsó versszakkal szépen bekeretezi a verset. Majdnem olyan, mint az első versszak, de még szomorúbbá teszi az embert:
Az Öröm illan, ints neki,
Még visszabúsul szép szeme,
Lágy hangja elfúló zene,
S ezüstfehérek tincsei…
Egy szempillantás alatt megőszült. Jött, elkezdett örülni az illető, itt voltál — már múlt időben beszél, s már nem vagy. Még visszavillan, aztán búcsút inthet neki az ember.
Az az öröm, amiről az alapigénkben olvastunk, nem ilyen. Milyen ez az öröm? Mit tudunk meg róla?
Először arra a kérdésre keressünk választ, kié lehet ez az öröm? Ki kap ilyen örömöt? Már említettem, hogy következesen így jellemzi a Krisztusban hitre jutottakat a Szentírás: tanítványok. A tanítványok kapják ezt az örömöt. Azok, akik Jézus Krisztus mellett elkötelezték magukat. Azok, akik mindenütt ott vannak az Ő nyomában. Az akkori tanítvány mindenüvé és szakadatlanul követte a mesterét. Azok, akik egy életre vállalták Jézust, akik hozzá akarnak hasonlítani, akik tőle tanulnak meg élni, úgy akarnak viselkedni minden helyzetben, ahogyan Ő. Sőt, ennél sokkal többről van szó: akik befogadták Őt, és engedik, hogy Jézus tanítsa meg őket beszélni, látni, tenni. Akik nem akarnak élni többé, hanem él bennük hit által a Krisztus. Akik befogadták a róla szóló örömhírt, és csatlakoztak az Ő tanítványaihoz, és ez a nyilvánosság előtt történt. Akiknek a hívősége nem magánügy, hanem a többi hívővel együtt szenvedtek ott mindjárt a feljelentés után. Akik nem beszélnek ilyen badarságokat, hogy nem kell arról senkinek tudni, ez az én belső ügyem. Hogy lehet az belső ügy, ha megváltozik valaki mindenestől? Ha világítani kezd? Ezek tanítványok voltak a szó igazi, bibliai értelmében. Vagyis olyan újjászületett emberek, akiket Isten Szentlelke egészen mássá formált. Ezek kapják ezt az örömöt.
Jó lenne, ha ezen a pünkösdön belenéznénk Isten igéjének a tükrébe, és világos választ adnánk erre a kérdésre: tanítvány vagyok-e már? Ez nem tévesztendő össze azzal, hogy valaki tele van jó szándékkal, valaki vallásos jó ember, valaki sokat olvasott ilyen kérdésekről … — ez nem ugyanaz. Ez azt jelenti, hogy befogadta Jézust mint Urat az életébe, neki engedelmeskedik, mint tanítványa követi, és engedi, hogy azt csináljon vele az ő Ura, amit akar. Oda küldje, azt bízzon rá, azt adjon neki, azt vegyen el tőle, amit Ő akar. Ezzel a teljes bizalommal ráhagyatkozik, mint ezek a derék testvérek itt Anti-ókhiában. Kiszolgáltatottan, tehetetlenül, azonnal gyalázattal körülvéve, magukra maradva — mégsem voltak egyedül, mert kapták Isten Szentlelkét, mikor Jézusban hívőkké lettek, és a Szentlélek védi, vezeti bátorítja őket, és megtölti a szívüket örömmel.
Ez a Léleknek a munkája ma. Isten Lelke ezt a munkát az Ő igéje által végzi el. Így és ezért olvassuk-e az igét, hozunk-e áldozatot azért, hogy hallgathassuk az Ő igéjét? Eljutottunk-e oda (amit Jézus Nikodémusnak mondott): szükséges nekem is újonnan születnem? Kérjük és várjuk-e így az Ő Szentlelkét? — ha még ez a csoda nem történt meg az életünkben. Ha meg megtörtént, akkor jellemez-e az egyenletes növekedés, gyarapodás, fejlődés bennünket? Mert az élet nem ismer stagnálást, helyben járást. Vagy növekszik egy fa, vagy elkezdődik a csúcsszáradás és évről-évre visszafejlődés. Olyan nincs, hogy évekig egy állapotban van. A tanítványok kapják tehát ezt az örömöt. Tanítványa vagyok-e Jézusnak vagy csak a hallgatója? Nagy különbség.
A másik kérdésünk, hogy mi ennek az örömnek a forrása? Mi hozza létre, és mi táplálja? Honnan van az, hogy ezek az újjászületett emberek valóban egyenletesen, csendesen, a körülményeiktől majdnem függetlenül, tudnak örülni. Minek örülnek? Ez is kiderül ebből az igéből: nem minek, hanem kinek. Az örömük forrása az élő Krisztussal való közösségük. Így is mondhatjuk: nem emberekre néztek, hanem mindjárt Jézusra, és mindig Jézusra. Ha Pálék után kapkodtak volna: jaj, ne menjetek még el, legalább egy kicsit cseperedjünk fel a hitben, csak nem hagytok magunkra?! De Pálék előtt világos lett, hogy az antiókhiai szolgálatuk befejeződött. Mennek tovább, s tudják: nem maradnak a hívők ott magukra. Megígérte az Úr: nem hagylak titeket árván, eljön a Szentlélek. Bennetek marad és nálatok lakik. Majd felcseperednek ők. A Lélek a legnagyobb pedagógus, majd Ő nevelgeti őket. Nem kell izgulni. És ők is rábízták magukat erre a Lélekre.
Tehát nem azokra az emberekre néztek, akik Jézushoz vezették őket, és most eltűntek. Nem az ellenségeikre néztek, akiktől rémüldözhettek volna. Nem is önmagukra, hanem Jézusra. „Nézvén a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra” — ezt tanácsolja a Zsidókhoz írt levél mindannyiunknak. Őreá néztek, és Ő egyenletesen minden nap velünk van, hiszen meg is ígérte, és Ő tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, nem változik. Tehát a vele való közösségből fakadó öröm sem változik. Aki mindig, a bajok közül is Jézusra tud nézni, aki ha egyedül marad, akkor is Őt keresi, aki ha mindent el kell engednie is, Őhozzá ragaszkodik, annak a szívében lesz ott ez az állandó öröm, a Szentlélek öröme.
Nagy ajándék ez. Nem azt jelenti, hogy az ilyen keresztyén mindig happy. Amit ma sok rajongó gyülekezet prédikál, az hitetés. Nincs olyan, hogy mindig fülig ér a szája. Ezt sehol sem írja a Szentírás sem. Itt nem jókedvről van szó, meg jó hangulatról, hanem örömről — az más. Az a szív mélyén van, és áthatja az ember egész gondolkozását. Abból reménység, tartás, mások vigasztalása, bátorítása fakad. S lehet, hogy a könnyei potyognak az illetőnek, talán, mert gyász érte, mert épp „mégis” öröm, ez a Szentlélek öröme. Van itt egy hangsúlyos ellentétes kötőszó: a tanítványok azonban megteltek örömmel és Szentlélekkel. Az örömük nem abból következik, hogy most milyen jó dolguk van. Mindenki gyalázza őket, teljesen bizonytalan a jövőjük. Támasz nélkül maradtak, de ennek ellenére azonban mégis megteltek örömmel és Szentlélekkel. Jézus ott volt, ők komolyan vették, belekapaszkodtak, bíztak benne, ragaszkodtak hozzá.
Egy harmadik kérdés még: vajon miért adta Isten ezt az örömöt nekik? Miért éppen örömöt adott? Ilyen nehéz helyzetben megteltek örömmel és Szentlélekkel. Több más igéből találhatjuk meg a választ erre. Szükségük volt erre az örömre nekik mint hívőknek. Ez az öröm sok erőt ad az embernek ahhoz, hogy erejét meghaladó terheket is hordozzon. Nekik itt mindjárt, az újjászületésüket követően azonnal, nagy terheket kellett hordozniuk. A gúnynak, megvetésnek, gyalázásnak a súlyos terheit. Ehhez kell valami olyan belső erő, tartás, amit ez az öröm ajándékoz a Krisztusban hívőknek. Kellett a tanítványoknak. De kellett a hitetleneknek is, hogy gondolkozzanak el azon: láss csodát, ilyennel még nem találkoztak, jobbról-balról rúgják őket, és ezek szeretik az ellenségeiket, ezek így is örülnek, szeretik egymást, szeretik azt a Krisztust, akit senki sem látott, akiről csak hallottak. Lehet, hogy mégis csak van az a Krisztus?! Lehet, hogy mégis történt is valami bennük?! Lehet, hogy mégis, nekünk is, erre lenne szükségünk?! Elgondolkoznak a hitetlenek ma is, ha látnak egy hiteles örvendező, megszentelt életű keresztyént. Szükségük volt erre az örömre a habozóknak is, hogy kapjanak bátorítást, hogy lássák, melyik oldalon van az igazság. Jézus gyülekezetének a valódiságáról meggyőzhesse őket egyebek között ez is.
Végső soron az Isten dicsőségét szolgálta ez az öröm. Ilyennel nem találkozik az ember itt a földön. Ez valami a mennyből, és oda fölfelé irányítja annak a figyelmét, aki kapta, de azét is, aki csak külső szemlélője ennek.
A Biblia sehol nem beszél arról, hogy a mi megváltásunk célja ez az öröm lenne. Nem ez a célja. A megváltás célja az, hogy miután Istentől bocsánatot és üdvösséget kapott valaki, használhassa Isten őt a maga dicsőségére és mások üdvösségére. — Ez a megváltásunk célja. Ez sok szenvedéssel, könnyel, gyalázattal is jár. De ez az öröm, amit kaptak a mindjárt szenvedő antiókhiai hívők, a megváltásnak egy áldott mellékterméke. Olyan ráadás ajándék, ami Isten kedvességét, gyöngédségét, szeretetét mutatja, és ami mégis csak fontos szerinte.
Sokan vágynak erre. Gyógyszer ez az öröm, és Isten adja, kínálja nekünk, hogy adjuk és kínáljuk tovább másoknak. Kik kaphatják? Csak a tanítványok. Akik Jézus mellett elkötelezték magukat. Mi táplálja? Az élő Krisztussal való szoros közösségük. S mivel ez egyenletes és állandó, így az örömük is állandó lehet. És mi a célja? Van missziói célja is, hogy mások figyelmét Istenre irányítsa, és az Isten dicsőítése is a célja.
Ha most egyetlen, meleg szeretettel elmondott rövid felszólító mondatba kellene összefoglalnom ennek az igének az üzenetét, akkor azt mondanám: légy tanítvány! Ne érd be azzal a langyos, vallásos élettel, ami talán jellemez, vagy azzal az áporodott levegőjű örömtelen, úgynevezett keresztyénséggel, ami miatt olykor te is szenvedsz, amikor lehetséges az, hogy a tanítványok azonban mégis megteljenek örömmel és Szentlélekkel. Lehet ezt várni, és lehet ezt kérni. (369. ének)

Húsvét után még negyven napig volt együtt Jézus tanítványaival. Ki tudja, milyen fontos tanítások hangozhattak el ez alatt a rövid idő alatt? Tulajdonképpen ekkor készítette fel őket véglegesen a rájuk váró feladatokra. Korábban nem is értettek mindent, amit mondott nekik. Most azonban, feltámadása után, húsvét fényében minden sokkal világosabb lett. Jobban értették azt, ami ellen előzőleg még tiltakoztak is. Péter tiltakozott az Ő szenvedése és kereszthalála ellen, de most már ő is értette, hogy ennek valóban így kellett történnie. Nem volt más megoldás a világnak, de ez valóságos és kozmikus erejű megoldás volt. Jobban értették sok korábban elhangzott tanítását is. Emberré lételének, isteni eredetének a titkát, és az Ő egész váltságművét.
A János evangéliuma három hosszú fejezeten keresztül elénk adja, hogy mi mindent tanított ez alatt a negyven nap alatt Jézus a tanítványoknak. Most azonban elérkezett a búcsú ideje. A tanítványok sejtették, hogy előbb-utóbb el kell szakadniuk Mesterüktől, és ahogy közeledett ennek az időpontja, egyre jobban rájuk telepedett a szomorúság.
Jézus is észrevette ezt, és ezt mondta nekik: „Mivel ezeket beszéltem nektek, a szomorúság eltöltötte a szíveteket.” Hiszen okkal úgy érezték, hogy ha Jézus visszamegy a mennybe, ők egyedül maradnak itt a földön, kiszolgáltatva ellenségeiknek, akikről a megelőző részben részletesen szólt nekik Jézus, és a Mester nélkül sokszor tanácstalanul. Nos, Jézus éppen ezt a szomorúságukat orvosolja itt, amikor ezt mondja nekik: „Én az igazat mondom néktek: Jobb néktek, hogy én elmenjek.”
A tanítványok a mennybemenetel napjához közeledve egyre inkább úgy látták, hogy rossz nekik, ha Jézus elmegy. Jézus pedig itt arra hívja fel a figyelmüket, hogy higgyék el neki, mert Ő az igazat mondja most is, hogy jobb nekik, ha Ő elmegy.
Jobb-e az, hogy Ő elment? Jobb-e nekünk, mai, késői tanítványoknak is? És ha igen, miért? Kitűnik, hogy nem egészen értették a tanítványok ezt. Itt még nem volt meggyőző nekik, hogy valóban jobb, hogy Jézus elmegy, de bizalommal hallgatták.
Ahogy próbáltam magam elé képzelni ezt az áldozócsütörtöki jelenetet, eszembe jutott egy régebbi emlékem. Egy kedves barátom egy időre külföldre ment dolgozni, ahol jó munkát és jövedelmet kínáltak neki. Aprócska gyermekei voltak, és amikor ez kiderült, hogy a papa egy ideig nem lesz itthon, nagy bömbölés tört ki. Ez úgy szokott lenni, hogy egy elkezdi, aztán átragad a többire. Nem tudják még a kicsik, mitől kell kétségbe esni, de ha a legnagyobb így sír, akkor biztos nagy baj van. Nagy sírás volt éppen, mikor megérkeztem. Akkor leguggolt hozzájuk és a két legnagyobbnak elkezdte magyarázni: hányszor kértetek olyan autót, hogy bele is ülhessetek és a lábatokkal hajtsátok. Szeretnétek még ilyet? Hüppögve mondták: igen. Én most azért is megyek el dolgozni, mert ott sokkal több pénzt kapok és abból sok mindent tudunk venni a mamá-nak is, meg nektek is, és hozok ilyen autót. Egy kicsit csökkent a sírás, a megnyugtató szavak valamelyest hatottak, ők azonban csak annyit láttak, hogy a papa eltűnik.
És a tanítványok is csak ennyit láttak, hogy a Mester eltűnt. Egy felhő eltakarta őt a láthatatlan és a látható világ között éles határ van, noha az Isten láthatatlan világa is mindenütt ott van, itt is. Karácsonykor az ige testté lett, most ugyanez a csoda visszafelé megtörtént, s Jézus eltűnt a szemük elől. Hova ment? Itt van-e? Hogy fog majd valóra válni: veletek vagyok minden napon? (Ezt éppen a búcsúzásakor mondta.) Egyelőre csak annyit éltek át, hogy eltűnt. Nincs, nem látjuk. Miközben azt mondta: „jobb néktek, hogy én elmegyek”. Hogyan kell ezt érteni, és mi lesz ennek a folytatása?
A mennybemenetel ünnepe mindig a hitünkre kérdez rá. Isten ma a hitünkből vizsgáztat minket nagy szeretettel. Legalább két kérdésre mindnyájunknak válaszolnunk kell:
a) Valóban bizonyosak vagyunk-e abban, hogy Jézus Krisztus mindig a javunkat akarja? Mindig azt nézi, mi jobb nekünk? Nem azt mondja: jobb nékem, hogy visszamenjek, hanem jobb nektek, hogy én visszamegyek. Mindig ez volt a szeme előtt.
Ezért hagyta ott a mennyei dicsőséget. Istenségét elrejtette, midőn testünket felvette, mert jobb volt nekünk az, hogy idejött, mert az ember bűnéért csak ember szenvedhetett és tehetett eleget. Jobb volt nekünk, hogy vállalta a megkorbácsoltatást, a megaláztatást, a leköpdösést, a kínhalált, noha Péter tiltakozott: veled ilyen nem eshetik meg. Lényegében neki is azt mondja: jobb néktek, hogy végigszenvedjem ezt, és belehaljak. Most pedig azt mondja: jobb néktek, ha itt hagylak titeket és visszamegyek a mennybe. Ki érti ezt?
Hiszünk-e mi akkor is Jézus szavának, ha egyelőre még nem értjük, vagy nem egészen értjük? Hiszünk-e, ha ellenkezőjét mondta annak, mint amit éppen látunk? Azt mondta: veletek vagyok minden napon a világ végezetéig, és kezét áldásra emelve egyszer csak eltűnt. Most melyik az igaz? Az, hogy eltűnt, vagy az, hogy velünk van minden napon?
Egyelőre nem értették. A hitük volt az, amire építhettek, vagy ha nem hiszik azt, amit Jézus mondott, akkor kétségbeeshetnek. Jobban hiszik-e azt, amit Jézus mondott, mint azt, amit a szemükkel látnak.
Ábrahámról, a hívők atyjáról is ezt jegyzi fel a Szentírás. Komolyabban vette azt, amit Isten neki ígért, mint azt, amit látott. Megérkezik végre hosszú vándorlás után az ígéret földjére, és kiderül, hogy egy talpalatnyi hely sincs a számára. Az a föld foglalt, ott ugyanolyan nomád állattenyésztő emberek laknak, és alig várják, hogy vonuljon onnan Ábrahám minél messzebb az óriási nyájaival. Kevés a legelő, sok a birka, menjen innen ez a jöttment, holott Isten azt mondta: tied az a föld. És húzódnia kell egyre délebbre, végül is le kell mennie arról a földterületről, amit Isten neki ígért. Ki tud itt eligazodni? Megígérte az Úr, és ezek meg kiutálnak maguk közül.
Ugyanígy volt Izsákkal is. Végre megszületik az ígéret fia, és akkor azt mondja: áldozd meg azt. Ki érti ezt? De nem kezdi magyarázni: Uram, talán tévedtél, vagy elfelejtetted korábbi ígéretedet, hanem a Ró-mai levélben Pál apostol élesen fogalmazva azt mondja: Ábrahám annyira hitt Isten ígérete beteljesedésében, hogy úgy volt vele, hogy, még ha meg kell is halnia Izsáknak, Isten megelevenítheti haló poraiból is, mert az Ő ígérete beteljesedik. (Róm 4,17)
Ez nagy belső eltökéltség, az a rendíthetetlen bizonyosság, hogy Isten nem hazudik, Isten ígéretei teljesednek. Ha minden ellentmondani látszik neki, akkor is az az igaz, amit Ő megmondott: jobb néktek, hogy én elmenjek. Megszólalhattak volna egymásután: de Uram, nem jobb, mert… — és jöhettek volna az érvek. De nem jöttek az érvek. Végighallgatták Jézust és ott álltak félig-meddig bizonytalanul ugyan, de erre az ígéretre építve. Ő azt mondta: jobb néktek…
Tehát az első kérdés, amit Isten ma feltesz nekünk: bizonyosak vagyunk-e abban, hogy Ő mindig a javunkat akarja. Mindig azt nézi: mi jobb nekünk.
b) A másik kérdés az: bizonyosak vagyunk-e abban, hogy Ő jobban tudja, mire van valójában szükségünk, mint ahogy véljük, vagy elképzeljük? Egyedül Ő tudja igazán, hogy mire van valójában szükségünk. Sokszor tényleg nem értjük a magunk kicsiny személyes életének az eseményeit sem. Miért jött az a betegség? Miért éppen akkor jött, amikor ott állt valaki egy fontos feladat küszöbén, vagy már-már megoldotta? Miért engedte Isten, hogy az a szép és nemes vállalkozása kudarcba fulladjon? Mindeninek jó lett volna, ha sikerül befejeznie.
Például egy tudományos kutatással volt így egy jó barátom. Valaki gonoszságból tönkretette a kísérleteinek az eredményét. Kezdhette elölről, pedig több éves munka volt benne. Miért engedi meg az Isten? Kinek jó ez? Két évvel később elmondta: kellett neki az a megaláztatás, és azóta sok mindent egészen más fényben lát. Jobban tudta Isten, mi kell neki, még ilyen áron is, hogy valami jó később bontakozhatott ki.
Ez is a hitünkre kérdez rá. Mert ha az ember indulatos, akkor átadhatja magát az indulatainak, vagy elkeseredik, vagy bosszút áll, vagy az öklét rázza az égre, és mire megy vele? Vagy lehajthatja a fejét, és bevallhatja Istennek: Uram, nem értem, de akkor is hiszem és hinni akarom, hogy tudod, mi van javamra. Hiszem, hogy azoknak, akik téged szeretnek, minden a javukat szolgálja. Nem tudom, ez hogy fogja a javamat munkálni, de szeretni akarlak téged továbbra is. Ez az igazi imádság.
Nem azonnal jutnak el ide a hívők. Idő kell hozzá, amíg a felágaskodó indulatok is megcsendesednek, amíg nem az öklét rázza, hanem összekulcsolja a kezét. Még Páléknak is idő kellett hozzá, amikor igazságtalanul összekorbácsolták őket, és vérző háttal kalodába zárták Filippiben. Ez történt délután, és azt olvassuk: éjféltájban kezdték el magasztalni az Istent és énekelni. Többször gondoltam arra, hogy mi történt közben? Az, hogy fájt a hátuk, meg az, hogy ők sem értették. Talán a keserűség is úrrá lett rajtuk. Egy ideig félájultak lehettek. Ki tudja, mi történt közben? Ők sem azonnal tudták magasztalni Istent. De előbb-utóbb magasztalták. Nem ezért, hogy összeverték őket, hanem azért, hogy így összeverve is az Ő kezében vannak, és ők így is azt akarják tenni, amivel Ő megbízta őket. Nem bosszúért imádkoztak, hanem dicsőítették Őt. Ez a hitnek a magatartása. Nem értem, de abban bizonyos vagyok: Ő tudja, mikor, mire van szükségem, és tőle fogadom el. Nem azokra vagyok mérges, akik végrehajtották, hanem mindent az Ő kezéből fogadok el, mert tudom, hogy az Ő keze irányítja az eseményeket, és Ő mindig a javamat munkálja.
Rendkívül gazdag ez a néhány rövid szó, amivel Jézus itt a tanítványait vigasztalja. Olyan kedves, ahogy azt mondja: én az igazat mondom nektek, jobb néktek, hogy én elmenjek. Miközben meg voltak győződve, hogy rossz nekik, hogy Ő elmenjen. Engedjük-e, hogy átállítsa a gondolatainkat? Engedjük-e, hogy beszéljen velünk? És a végén igazat adunk-e neki?
Sokan ismerik Reményik Sándornak azt a versét, amelyikben a hívő embernek ezt a felismerését fogalmazza meg. Nézegeti egy szőnyegnek a visszáját, és ott összevissza csomók, vonalak, ilyen szín, olyan szín, semmi értelme az egésznek. Egy nagy kuszaság. És azt mondja: aki ilyet csinál, az értelmetlen, vagy vak. S akkor elgondolkozik: milyen sokszor van így az élete eseményeivel is. S így fejeződik be a vers:

A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha, — legszebb perceinkben, —
A színéből is valamit.

Isten az övéinek megengedi, hogy lássák a színét is, vagy ha nem látják a színét, csak legszebb perceikben valamit látnak abból, akkor hiszik, hogy van színe is, és a színén értelmes és szép minták vannak. Csak a visszája tűnik értelmetlennek. Mi, innen alulnézetben látva az Ő nagyságos dolgait, sokszor nem értjük.
Boldog ember az, aki nem lázad és tiltakozik, hanem kérdez. Mint ahogy Jób is kérdezett. Volt benne keserűség is, de kérdezte Istent. Miért? Mi okból? Mi célból? Mi végre? és így tovább… És a kérdéseire kapott választ. Illetve egy idő után rájött, hogy egy sor kérdése felesleges, de ami fontos volt, arra kapott választ.
A mennybemenetel ünnepe a hitünket akarja erősíteni. A tanítványoknak be kellett fejezniük a látás korszakát. Jézus megmondta: engem többé senki nem lát, amíg vissza nem jövök. Ettől kezdve csak a hit talaján mozoghattak, de az nagyon is biztonságos talaj. Ezt tapasztalták lépésről-lépésre.
Egyébként olyan sokszor van, hogy nem tudjuk, mi jó nekünk és mi rossz. Valószínűleg többen hallották már a Csín apó meséjét. Az elejét mondom csak. Élt egy magányos idős ember meg az egyetlen fia egy faluban. Művelték a földjüket az egyetlen lovacskájukkal. Az egyik reggel arra ébrednek, hogy üres az istálló. Megszökött a ló. Hát ez borzasztó, ez nagy baj! Mire Csín apó azt mondja: nem is biztos, hogy olyan nagy baj. Mi történt az öreggel? Meghibbant a veszteség miatt, hogy ilyet mond? Ez egyértelműen baj. Néhány nap múlva a ló visszatér negyed magával. Találkozott félvad lovakkal, azok vele tartottak. Remek. A nagy szegénységet gazdagság fogja felváltani, el lehet adni ezeket a lovakat. Igen, de be kell törni őket. Majd a fiú betöri. Ahogy hozzálátott az elsővel, az ledobta magáról és a fiú eltörte a lábát. Borzasztó, megint milyen nagy baj! Csín apó azt mondja: nem is biztos, hogy olyan nagy baj. Már hogyne lenne az, mikor egy öregember egyetlen fia, aki munkaképes, most hosszú ideig munkaképtelen lesz! Néhány nap múlva háború tört ki, sorozás volt. Emiatt nem vitték el a fiút, s így maradt életben, mert eltört a lába, és így tovább.
Azt akarja szemléltetni ez a mese: tényleg nem tudjuk sokszor, mi jó és mi rossz. Mondjuk nagy meggyőződéssel: ez borzasztó! Isten esetleg abból hoz ki valami jót az életünkben. Vagy el vagyunk ragadtatva egy siker miatt, vagy mindent megteszünk, hogy valami sikerüljön, és kiderül később, milyen kára lesz annak. Ez nem azt jelenti, hogy minden bizonytalan és semmiről sem tudhatom, jó vagy rossz, de hogy javamra válik-e vagy nem, azt sokszor valóban nem értjük. Aki viszont tudatosan Isten kezébe teszi le az életét, annak az Istennek a kezébe, akit nem látott, de akiben hisz, mint ahogy a tanítványok kénytelenek voltak a mennybemeneteltől kezdve így letenni az életüket a Mester kezébe; nem látjuk Őt többé, a fülünkkel nem halljuk, de valami módon kapcsolatban maradunk vele. Innentől kezdve csak hinni lehetett vagy hitetlenül engedetlenkedni.
Többször lehettünk már annak tanúi, amikor bölcs szülők néha nehéz helyzetnek is kiteszik a gyermeküket, vagy rászorítják valamire, hogy mondjuk egy hangszeren több órát gyakoroljon. Az neki gyötrelem egy ideig. Vagy a nyári szünidő jó részét áldozza fel arra, hogy úgy, ahogy megtanul egy idegen nyelvet. Akkor talán bosszankodik, de évek múlva áldja a szülőt, hogy elrontotta a vakációját azzal, hogy tanulni kellett, mert így a többszörösét éri önmagának ezzel a tudománnyal. Ő akkor azt élte át: ez rossz, de valaki tudta, hogy ez neked nagyon jó lesz egyszer. Az a kérdés: hiszünk-e így a minket nagyon szerető Istenben: Ő mindig a javunkat akarja, és egyedül Ő tudja, mire van szükségünk?
Az egyik felnőtt csoporttal József történetét vettük át most két alkalommal, és elcsodálkoztunk azon, hogy alakult át József annak a sok szenvedésnek a során, amiben része volt. Aztán felfedeztük: hogy átalakultak a testvérei is, és éppen a szenvedések során, amikor mentek gabonáért Egyiptomba és József megleckézteti egy kicsit őket. Felfedeztük, hogy nem József leckéztette őket. Ő szíve szerint átölelte volna már az első találkozásnál őket, de Isten fékezte Józsefet is, mert azoknak a testvéreknek is át kellett menniük egy bizonyos kohón, amíg eljutottak oda, hogy képesek lettek volna egymás helyett ott maradni rabságban, csak a másikat engedjék haza. S amíg eljutottak oda, hogy kimondták: a mi régi bűnünk büntetése ez, amikor láttuk a testvérünk kínjait, és nem könyörültünk rajta. El kellett jutni a bűnbánatig, és akkor vége lett a szenvedésnek.
Láttuk, hogy Jákobot is betette Isten a kohóba, mert nem vette észre, hogy előbb Józsefet, aztán meg Benjámint bálványozta. És előbb Józsefet veszítette el, aztán Benjáminról is le kellett mondania. S ekkor dőlt le a bálvány és került Isten az őt megillető helyre. Egyedül Isten tudta, hogy ezeknek az embereknek erre mind szükségük van: milyen adagolásban, milyen időzítéssel, milyen sorrendben. Jobb néktek, hogy most szenvedéseken kell átmennetek, mert új emberként kerültök ki a végén. Csak a végét nem látjuk, csak ha elhisszük, hogy Isten nem ejt ki a kezéből, nem összemorzsolni akar, hanem csak formál és tisztogat, mert szeret.
A mennybemenetel ünnepe a mi tekintetünket is felfelé irányítja a láthatatlanokra, hogy utána annál tisztábban tudjunk tájékozódni itt, és jobban ismerjük meg önmagunkat is, és merjünk építeni a mi Urunkra.
Miért jobb, hogy Jézus elment? Három dolgot említek még röviden.
Azt mondja a Biblia azért, mert így az Atya jobbján szüntelenül képviseli a mi érdekeinket, esedezik érettünk. A legnagyobb hatalomnál, annak a birtokában is és annak a közelében minket képvisel. Azt olvassuk: nem szégyellt testvéreinek tekinteni minket, a benne hívőket. A testvérünk a mindenható Isten előtt intézi az ügyeinket. Jó lenne ebbe belegondolnunk. Megvigasztalódott és felderült a szívem, amikor erre a szolgálatra készülve próbáltam magamra alkalmazni. Egyrészt meghatódtam újra, hogy engem testvéréül fogadott, — már pedig ez benne van a Szentírásban több helyen is —, másrészt, hogy a testvérem ott van, ahol eldőlnek a dolgok, és engem, az én érdekeimet képviseli. Szüntelenül esedezik érettünk. (Róm 8,34; Zsid 7,25) Akkor mit izgulok bizonyos dolgok miatt? Akkor miért kell szoronganunk, aggodalmaskodnunk? Akkor miért keresünk sokszor nagy árat fizetve érte mindenféle összeköttetést, amikor a legnagyobb Úrnál van a testvérünk, és ott könyörög érettünk?
Jó lenne, ha engednénk, hogy ez leszivárogjon az értelmünkből a szívünkbe is, és betöltsön ennek az öröme, hogy van valaki, aki szüntelenül imádkozik értünk. A múltkor valaki olyan keserűen mondta: amíg az anyám élt, tudtam, hogy valaki rendszeresen imádkozik értem. Most már senki sem imádkozik én értem. De igen! Ha senki sem lenne a földön, az Isten szent Fia akkor is szüntelenül esedezik értünk. Ott, ahol az életünk dolgai eldőlnek, a minket legjobban szerető testvérünk képviseli az érdekeinket. Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja az ő barátaiért. És Ő az életét adta értünk.
Elmondta egyszer valaki: kétségbeesett állapotban, igen gondterhelten ment az utcán, és a látóterébe benne volt, mintha valami akadály lenne előtte. Egy hosszú deszka volt keresztbe téve, és rá volt írva egy nagy táblára ákombákommal: vigyázz, a magasban dolgoznak! Elmosolyodott. Ezt felejtette el éppen, hogy a magasban dolgoznak. Azt hitte, neki kell megtennie mindent önmagáért, csak éppen ezt felejtette el, hogy a testvérem már mindent elintézett, s majd ki fog derülni. Még nem tudom most, de majd kiderül. Ez az egyik áldása: jobb néktek, hogy elmenjek — mondja Jézus.
A másik áldása az, hogy Ő a mi fejünk — ahogy a Biblia mondja — és a benne hívők az Ő testének a tagjai. Az a tény, hogy a mi fejünk ott van a mennyben, arra utal, hogy az egész test is ott van a mennyben. Minden tagja még nem került oda, de ez a test nem esik szét. Ez egy összetartozó, organikus egység. Krisztus és a benne hívők közössége valóság.
Tehát úgy nézhetünk a jövőnkbe, hogy nekünk már foglalt helyünk van a mennyben. Aki Krisztussal valóban egy, aki Ő-benne hisz, az bizonyos lehet abban, hogy elkészített helye van a mennyben. S ezt megint nem mi találtuk ki, Jézus mondta. „Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek az én Atyám házában, és majd eljövök, s magamhoz veszlek titeket, és ti is ott lesztek, ahol én vagyok.” Ezt jelenti a hívő embernek a halál. Ezért gondol egészen másként arra, mint akik hit nélkül gondolnak rá, vagy nem is mernek rágondolni. És így néz elhunyt szerettei után is az, aki Jézusban hisz. (Jn 14,1-3)
Akik hitben haltak meg, azok már elfoglalták az elkészített helyüket a mennyben. Ebben mi a rossz? Mi miatt kellene sajnálnunk őket? Magunkat sajnálhatjuk, mert szegényebbek maradunk, amikor el kell búcsúznunk, de ha rájuk gondolunk, csak áldhatjuk az Istent, hogy ilyen kegyelmes volt, és ott lehetnek már sokkal közelebb hozzá. Egészen megváltoztatja az ember szemléletét, ha elhiszi Jézusnak: jobb néktek, hogy én előre menjek, és ott helyet készítsek nektek.
Ezzel a reménységgel várjuk őt vissza is. A mennybemenetel történetének leírását így fejezi be Lukács: „Az a Jézus, akit láttatok felmenni a mennybe, eképpen jön majd el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.” (ApCsel 1,11)
A harmadik, amit említ Jézus alapigénkben, hogy jobb néktek, hogy én elmenjek, mert ha nem megyek el, nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha pedig elmegyek, elküldöm azt tihozzátok. Vagyis: Ő testi jelenlétére nézve nincs többé az övéi között, de Lelke által ott marad velük, sőt — azt olvassuk a Bibliában — ott marad bennük. Aki Jézusban hitt, annak Ő ajándékozza az Ő Szentlelkét, és így teszi bizonyossá a jelenlétéről. (Jn 14,16-18)
Pál apostol nyugodtan fogalmazhat így az Efézusi levél 3. részében például: „hatalmasan erősödjetek meg az Ő Lelke által a belső emberben, és lakozzék Krisztus hit által a ti szívetekben.” Megint hit által, nincs fizikálisan mellettem, hogy megfoghatom, mint ahogy Péter talán megfogta. Hiszem-e azt, hogy itt van mégis? Honnan veszem ezt? Onnan, hogy megígérte: „ahol csak ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Sokszor tapasztaljuk az Ő jelenlétét, és annak jeleit, bizonyságait.
Elgondoltam: ha Jézus nem megy vissza a mennybe, akkor ma is csak egyidejűleg egy helyen lehetne. Tehát, ha valaki találkozni, vagy beszélni akarna vele, akkor el kellene utaznia a Jordán partjára. Vagy esetleg Ő utazná, mint utazó prédikátor a világot, de meg kell várni, hogy ellátogasson ide is, és az összes többi az alatt nem találkozhatna vele, csak éppen, ahol ott van. Ezért mondja: jobb néktek, hogy én elmenjek, mert így egyidejűleg mindenkivel hallótávon belül vagyok. Így mindenkinek az imádsága eljut hozzá, egyidejűleg mindenütt éreztetni tudja az Ő hatalmát, egyidejűleg az összes benne hívők átélhetik az Ő jelenlétét. Nem sokkal jobb ez? Mérhetetlenül jobb, mintha nem ment volna vissza, és most is csak egy helyen lehetne Őt megtalálni.
A Heidelbergi Káté szépen leírja mindezt. Hadd fejezzem be azzal, hogy néhány mondatot olvasok ebből. Azt olvassuk a 46., 47., 49., 51. kérdésekben:
„Hogyan érted azt, hogy „felméne mennyekbe?” — Hogy Krisztus a földről tanítványainak szemeláttára emelkedett fel az égbe, és a mi javunkra ott van, míg majd ismét eljön, hogy ítéletet tartson elevenek és holtak felett.
Nincsen-e velünk Krisztus mind a világ végezetéig, amint azt nekünk megígérte? —Krisztus valóságos ember és valóságos Isten. Emberi természete szerint nincs többé e földön, de istenségére, fenségére, kegyelmére és Lelkére nézve soha sem távozik el tőlünk.
És a legtömörebb összefoglalás:
Mit használ nekünk Krisztus mennybemenetele? — Először, hogy Ő a mennyben az Atya színe ellőtt nekünk Közbenjárónk. Másodszor, hogy a mi testünk a mennyben biztos zálog nekünk afelől, hogy Ő, mint a mi Fejünk, minket, tagjait szintén fel fog vinni oda. Harmadszor, hogy Ő viszont zálogul Lelkét küldi alá nekünk, akinek ereje által nem a földiekkel törődünk, hanem az odafelvalókkal, ahol Krisztus van, ülvén Istennek jobbján.
Mit használ nekünk a mi Fejünknek, Krisztusnak ez a dicsősége? — Először, hogy Szentlelke által mireánk, tagjaira kitölti mennyei ajándékait; továbbá, hogy hatalmával minden ellenség ellen oltalmaz és megőriz.”
Elhisszük-e neki, mert ő az igazat mondja: Jobb néktek, hogy én elmenjek, mert akkor eljön hozzátok a Vigasztaló? Ő megérti a szomorúságunkat is, de orvosolja azt, ezzel az ígérettel. Boldog ember, aki mer bízni a ma is élő, uralkodó Krisztusban.

Folytassuk a bizonyságvető keresztyénségről szóló sorozatot. Ma igénk arról beszél, hogy mi jellemzi leginkább a hitvalló keresztyén magatartását: Pál apostol két egyszerű, de sokatmondó képpel próbálja ezt szemléltetni.
Az egyik kép: ő a korinthusiaknak nem tanítójuk akar lenni, hanem az atyjuk, a lelki atyjuk. Korinthusban tanító volt elég. Virágzott a filozófia és a retorika, szónokolt ott boldog-boldogtalan reggeltől estig. Mindegyik filozófiai iskola: az epikureusok, sztoikusok, a szofisták képviselői, (hogy csak a legismertebbeket említsem), hirdették a maguk eszméit és rögeszméit. Pál apostol azt mondja, hogy neki más a célja. Ő nem áll be ebbe a sorba, és nem is akar versengeni ezzel a temérdek tanítóval. Ő mindent elkövet azért, hogy hallgatóiban létrejöjjön egy új élet, Krisztus élete.
Nemcsak új ismereteket akar velük közölni, hanem azon fáradozik, hogy Jé-zus élete bontakozzék ki bennük. Tudja, hogy ezt az új életet nem ő hozza létre, hanem az az ige, az az evangélium, amit hirdet közöttük, mivelhogy az nem emberi bölcsesség hitető beszéde, ahogy olvassuk a levél elején, hanem Istennek ereje. A végső alanya az ő igehirdetésének nem ő, hanem maga a teremtő Isten. Isten teremtő szava hangzik az ő bizonyságtétele során, és aki a korinthusiak közül ezt hittel befogadja, azt belülről dolgozza át ez az ige, és az olyan látható, mérhető változáson megy keresztül, amit semmi más eszközzel nem lehet elérni. Tehát nem a fejüket akarja tágítani, hanem új szívet kínál nekik, amit nem ő ad, hanem a teremtő Isten.
Különös, hogy amikor Thesszalonikába ír levelet, az ottani keresztyéneket is ugyanerre emlékezteti, hogy ő nem elsősorban tanítóként volt jelen közöttük, hanem: mint ahogyan az anya dajkálja gyermekeit, úgy babusgattalak titeket lelkileg. Mint ahogy egy jó apa inti, formálja, neveli, bátorítja, óvja a gyerekeit, ugyanezt tettem veletek lelkileg. Mindent megtettünk a munkatársaimmal együtt — írja —, azért, hogy elültessük a szívetekbe ezt az új életet, és azt erősítsük is ott. (1Thessz 2,6-12)
És akkor őket, magukat hívja tanúul, hogy az, amit nektek mondtunk, nem a mi bölcselkedésünk volt, hanem Isten teremtő igéje, ezt magatokon lemérhetitek: milyenek voltatok előtte, milyenekké formálódtok azóta. Milyen változást idézett elő bennetek az, hogy az Isten igéjét nem úgy fogadtátok, mint a mi tanításunkat, hanem mint Isten tulajdon szavát.
Így olvastuk az előbb a thesszalonikai levélből: „Ezért mi is szüntelenül hálát adunk az Istennek, hogy amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek.” Az munkát fejt ki, és láthatóan — olykor látványosan — átalakítja a gondolkozásotokat, a jellemeteket, meghatározza a cselekedeteiteket.
Ebben különbözik a mi Jézusról való bizonyságtételünk minden egyéb felvilágosító, ismeretterjesztő, oktató munkától. Ez utóbbiak nagyon fontosak a maguk helyén. Amit azonban valaki Jézus Krisztusról, az Ő értünk végzett munkájáról mond, annak az alanya maga az élő Jézus Krisztus, és ezért más erővel hat azokra, akik azt befogadják.
Nekünk ezt kell hirdetnünk. Aki ehelyett bármi mást mond, az a Jézustól kapott feladatát hanyagolja el, és az lemondhat arról, hogy ilyen hatása legyen az igének. Ezt az igét, az Isten szeretetéről, az általa felkínált új életről szóló igehirdetést megrövidíteni, vagy bármivel kiegészíteni, felhígítani vagy összekeverni azért tilos, mert akkor elveszíti ezt az erejét. Azt Isten nem vállalja. Azt nem Ő mondja, hanem az a tanító, akin keresztül éppen hangzik, és olyan is lesz az. Isteni teremtő ereje csak annak az igé-nek van, ami Isten szájából származik. Ezt a feladatot bízta Jézus a benne hívőkre, és ezt csak a hívők végezhetik el. Akit magát már megszabadított ezzel az igével Jézus sokféle köteléktől, az szabad arra, hogy ezt reménységgel hirdesse.
Erre mondja Pál apostol, hogy az nem oktató munka, hanem ahogy egy apa ad át dolgokat a gyermekének, úgy kell a bizonyságtevőnek ezt átadnia a hallgatóinak. Ahogy egy édesapa megáll a súlyos beteg gyermeke ágyánál és lesi az orvosnak minden arcrándulását, vajon mi a helyzet, mert az nyilvánvaló, hogy súlyos a helyzet, és amikor kiderül: valóban súlyos, azt mondja: doktor úr, kerül, amibe kerül, minden áldozatra kész vagyok, és valóban kész minden áldozatra. Áttervezik a család kiadási terveit, és most minden ennek van alárendelve. Kivesz szabadságot, és ott őrzi a beteg gyereket, mert az életéért aggódik. Az életét kell megmenteni, és az mindennél többet ér.
Ez a szemlélet, lelkület az, amiről itt Pál apostol beszél. És a bizonyságtevő hívő keresztyénnek ilyen apai lelkülettel kell az evangéliumot másoknak mondani. Tudom, hogy az élete függ ettől, az örök élete, és ezzel a felelősséggel, szeretettel, minden áldozatra készen mondom neki és teszem érte azt, ami éppen szükséges.
Ebben benne van az is, hogy annak lesz türelme a bizonyságtevő munkához, aki ilyen apai lelkülettel beszél Jézusról másoknak. Az ilyen ember nem felejti el, hogy egyetlen olyan mag sincs, ami azonnal kikel, mihelyt a földbe teszik. Idő kell ahhoz, hogy valami legyen belőle. Hát még ahhoz, hogy gyümölcsöt érleljen. A mi feladatunk azonban nem a betakarítás, azt az aratás urára bízzuk. A mi feladatunk a magvetés.
Olyan kedvesen írja ezt Pál ugyancsak ebben a levélben: én ültettem, az utánam odaérkező Apollós öntözgetett, de a növekedést Isten adta, és az aratásnak is Ő az ura. Ezért írja: én nem tanítótok akarok lenni, hanem ezzel az atyai lelkülettel gondoskodom rólatok.
A másik kép, ami ebből egyenesen következik, hogy éppen ezért nem mindegy, hogyan viselkedik az, aki másoknak Jézus Krisztusról beszél. A helyes példa nagyon fontos. Mert ha valaki nem olyan tanító, aki elmondta a magáét és utána odébbáll, hanem olyan apa, aki együtt él azokkal a lelki gyermekeivel, akiknek beszélt, akkor annak a lelki apának minden mozdulatát látják. Főleg a kisgyerekek, akik szinte lefényképezik. Annak a példája hat. Nemcsak a szavai, nemcsak az, amit hallanak tőle, hanem amit látnak tőle. Óriási felelősség, milyen hatással van a példánk azokra, akiket szeretnénk Jézus Krisztushoz odahívogatni. Mert vagy megerősíti a bizonyságtételt, vagy gyengíti, rontja a hitelét.
Máig emlékszem arra, amikor cseperedni kezdtek a gyerekeink, és volt egy jelenet, ahol önmagamat láttam és hallottam az egyikben. Ugyanazok a hibák ütköztek ki a viselkedésében, amit tőlem láthatott és hallhatott. Megrémültem. Egyebek között ez is serkentett arra, hogy vegyem komolyan azt, amit mondok. Ebből következhet az is, hogy most tegyünk úgy, mintha aszerint élnénk, amit mondunk. Ez nyilván nem Jézus útja. Minden képmutatás utálatos előtte. Ez sehova sem vezet, mert a gyerekek úgy sem azt veszik komolyan, amit látszatként felmutatunk, hanem látják a valóságot. Kétszeresen vétkezünk így ellenük. Tehát nem a képmutatás felé kell elmenni.
De nem is lehet az embernek megrándítania a vállát: mit csináljak, úgy látszik, újra termelődnek a hibák és a problémák. Ez nem szükségszerű. Ennek gátat lehet vetni. Ha az, amit nekik mondok, elsősorban engem kötelez, és elsősorban én vagyok engedelmes annak az igének, amit nekik hirdetek, akkor ez felerősíti a hirdetett igét. Akkor nemcsak az én életem lesz egyre megszenteltebb, Istennek kedvesebb, hanem akkor egyre használhatóbb is lesz Isten kezében mások javára. Ez is odakényszerít minket újra és újra Jézus Krisztushoz, és emlékeztet arra, amit Keresztelő János, mint programot így fogalmazott meg: „Néki növekednie kell, nekem pedig egyre kisebbé lennem.” (Jn 3,30)
Az én utálatos természetemet takarja el a bennem növekvő Krisztus, és ne az jusson szóhoz, hanem Ő. Ne az én indulatosságommal találkozzanak, hanem az Ő indulata legyen bennem — ahogyan szintén Pál apostol írja ezt a filippi gyü-lekezetnek.
A bizonyságtevő hívőt fegyelmezi és segíti előbbre a megszentelődésben az a felelősség, amit éreznie kell azokért, akik előtt az élete zajlik, és akik megfigyelik az életét és sokszor jobban hat az, amit látnak.
Ezért meri leírni itt Pál apostol: „Legyetek az én követőim”. És néhány fejezettel később még megtoldja ezt a mondatot: „Legyetek az én követőim, miképpen én követője vagyok a Krisztusnak.” Nagy felelősség ilyet mondani.
Hadd utaljak megint a Thesszalonikai levélre, amelyikben részletezi is ezt az apostol. Emlékezteti a gyülekezet tagjait arra, hogy amikor ott voltunk köztetek, nem voltunk terhére senkinek, hanem olyan szelídek voltunk, ahogyan az anya dajkálja a gyermekeit. „És nemcsak az evangéliumot közöltük veletek, hanem a saját lelkünket is, mert annyira szerettünk. Hiszen emlékeztek, hogy éjjel-nappal dolgoztunk, hogy senkit ne terheljünk. Ti vagytok a tanúim, milyen szentek, igazak és feddhetetlenek voltunk köztetek, akik hisztek. És azt is tudjátok, ahogyan az apa a gyermekeit, mindenkit egyenként intettünk és buzdítottunk, és kérve kértünk, hogy az Istenhez méltó módon éljetek.”
Mint az anya dajkálgatja, mint az apa inti és védi … Ha szabad így mondani: anyait, apait beleadtunk abba, hogy ne pusztuljatok el abban a sötét hitetlenségben, amiben születtetek ti is, meg mi is, hanem jöjjetek ki arra a világosságra, amit Isten készített mindnyájunknak. Ennek érdekében semmi áldozattól nem riadtunk vissza. Semmi nem volt drága. És ezt követően írja le: „legyetek az én követőim.” Miben? Abban, ahogy láttá-tok, ti vagytok a tanúi, hogy mi szentek, igazak és feddhetetlenek voltunk közöttetek.
Erre viszont ügyelnie kell akkor a Krisztus-tanítványnak, hogy valóban szentül, igazán és feddhetetlenül éljen azok előtt, azok között, akiket szeretne Jézushoz vezetni.
Hiteles élet, megszentelt gondolatok, ellenőrizhető cselekedetek — ezek felerősítik a bizonyságtételt. Példamutató, követésre méltó magatartás. Pál mert hivatkozni erre. Ebben is különbözik az apa a tanítótól, aki valóban lelki atyja akar lenni azoknak, akik közé Isten állította. Nemcsak a szája szólja az igazságot, hanem egész lényével, teljes szívével is mindent megtesz azért, hogy felragyogtassa az új életet hallgatói előtt, és közülük minél többeket valóban Jézus Krisztushoz vezessen.
Jézus azért bírálta keményen korának a vallási tanítóit, a farizeusokat, mert — amint mondta — amit tanítanak, azt vegyétek komolyan, mert ige, az a Bibliából van, de a cselekedeteiket ne kövessétek. Nem szörnyű ez, ha ezt kell mondani valakiről?! Amit mond, azt hidd el és kövesd, mert az igaz, de ahogy él, azt nehogy kövesd! Ettől akar óvni minket. Egységes élete van az igazi bizonyságtevőnek. Sőt az élete is önmagáért beszél, és más nyelven ugyanazt mondja el, amit a szavaival elmondott. Kell a szó, mert a hit hallásból van, az Isten igéjének a hallásából, de legyen mögötte fedezetként, illusztrációként a megszentelt élet. Akkor elmondhatjuk csendesen és alázatosan: legyetek az én követőim, mint én is követője vagyok a Krisztusnak.
Aki valóban Jézus Krisztus tanítványaként akar élni ezen a földön, annak így kell élnie. Ha nem szól az ajkán a Krisztusról való világos bizonyságtétel, és nem növekszik folyamatosan ebben a megszentelt életben, amiről a Krisztus jó illata árad — ahogy ugyanebben a levélben olvassuk —, akkor ő nem Jézus tanítványa. Vagy pedig olyan hiteltelen tanítványa, aki jobb lenne, ha nem beszélne arról, mert még azt hiszik mások, ilyen egy Krisztus-tanítvány. Holott mi valóban olyan indulattal járhatunk, és olyan lélekkel és lelkülettel, amivel maga Jézus.
Jó lenne, ha ma mindnyájan belenéznénk ennek az igének a tükrébe, és már itt, és hogyha tudunk egy kis csendet otthon még biztosítani ma, akkor otthon is megkérdeznénk, hogy jó lenne-e, ha mindenki úgy követné Krisztust a családban, ahogyan én? Jó lenne, ha mindenki olyan tanítványa lenne Jézusnak, olyan derűs, kiegyensúlyozott, szelíd. Az az indulat fűtené, ami Jézus Krisztust, olyan segítőkész, őszinte és igazmondó lenne. Olyan komolyan imádkozna, és lennének meghallgatott imádságai. Anynyira Isten igéje szerint hozna meg minden döntést, és valóban az az ige világítana az útján. Jó lenne, ha mindenki olyan lenne? Legyetek az én követőim… Elmondhatjuk ezt?
Istennek ez az igéje különös hangsúllyal szól most a szülőkhöz. Mindent elkövetünk azért, meg ez a világ is mindent elkövet, hogy megtöltsük gyermekeink fejét. Olyan sok üres szívű fiatal él közöttünk, akik soha nem hallottak Isten szeretetéről, a Jézus Krisztusban elnyerhető boldog életről, ami élet még a halálunk után is. Micsoda kiváltság egy szülőnek, hogy tőle hallhat gyermeke erről.
A Biblia hangsúlyozza, hogy minden szülő Isten igehirdető eszköze. Először és elsősorban rajta keresztül kell meg-érkeznie a gyermekekhez Isten újjáteremtő igéjének. Ha viszont ez hangzik, akkor a gyerekek figyelni is kezdik, hogy ez hogyan működik a papa, mama életében. Ez is serkent minden felelős szülőt, aki csakugyan szereti a gyermekét, arra, hogy szent életet éljen. Hogy az élete is ugyanezt prédikálja. Óriási lehetőség ez, és odavissza áldásosan hat a nemzedékekre. „Legyetek az én követőim, mint én a Krisztusé.”
Vagy egy másik mondat: „Senkit meg ne botránkoztassatok e kicsinyek közül” — mondta Jézus, mikor gyerekekkel volt körülvéve. Megbotránkoztatni azt jelenti: csapdát állítani a másiknak, amiben elesik. Akinek mást hirdet az élete, mint a beszéde, az csapdát állít a hallgatóinak, az megbotránkozik. Az nem tudja melyik az igaz. Az életével esetleg lerontja azt, amit a szavaival épített.
Nemcsak a családban, hanem minden közösségben így lehet élnie Jézus Krisztus tanítványának. Az iskolában, egy kollégiumban, — a kollégiumok sokkal inkább hasonlítani kezdenek egészen más intézményhez, mint a kollégiumok eredetileg voltak. A szomszédok szeme láttára és füle hallatára, a munkahelyen, éppen az adott munkatársak között, vagy amikor valamiért sorba kell állnunk, vagy egy tömött villamoson, buszon kapaszkodnunk, mindenütt a Krisztus jó illata áradhat rólunk, és árad is azokról, akikben valóban él hit által a Krisztus, és akik akarják, hogy növekedjék az életükben.
Pál azt mondja — és mennyire igaz ez ma —: nem elsősorban tanítók kellenek ahhoz, hogy mások életét megmentsük, hanem atyák. Ezzel az indulattal és ezzel a megszentelt élettel.
Sokan elmondták már ezt, amikor arra emlékeztek, hogyan indultak ők el Isten útján. Például láttak valakit a munkatársaik közül, akinek meghalt a huszon-éves fia, és hogy az hogyan gyászolt. Így is lehet? Fájt az neki nagyon, könnyezett is, mégis egészen másként gyászolt. Sokszor meg sem tudták fogalmazni racionálisan, mi az, hogy másként? De kiderült belőle az, hogy nem kétségbeesve, nem reménytelenül, nem hisztérikusan, hanem azzal a bizonyossággal, hogy mivel az illető hitben halt meg, neki most sokkal jobb. Őnekik rosszabb, de túlláttak a láthatókon. Így is lehet?
Más valaki elmesélte, hogy először akkor kezdett gondolkozni azon, hátha mégis igaz, amit Istenről a Biblia mond, hátha neki is erre az Istenre van szüksége, amikor váratlanul meglátogatta egy munkatársnőjét, akiről tudta: súlyos beteg az édesanyja, és otthon ápolja, de nem tudta, hogy ez így történik. Azt mondta — bocsánat, ha idézem —: én még ilyet nem láttam, egy szenilis, bolond öregasszonyt így meg lehet puszilni, meg simogatni… És hogy éjszaka is hányszor fel kellett kelnie, és a munkahelyén sose panaszkodott. Ha valamit vétett, nem erre fogta, hogy azért, mert ki vagyok borulva. Sugárzott a szeretet egy szenilis, bolond öregasszony iránt, akit az édesanyjaként ápolt. Így is lehet?
Más valaki azon gondolkozott el, hogyan beszélt valaki a gyermekeiről, akik nehéz helyzetbe kerültek, bizonytalanná vált a jövőjük. Azt a békességet, azt a reménységet, azt a bizonyosságot, hogy Isten nem feledkezik el róluk. Ki az az Isten, aki nem feledkezik el? Akire így lehet építeni. S attól kezdve kezdett el foglalkozni Isten dolgaival, s egy idő után ő is erre az Istenre bízta magát, és így lett békessége.
Jellemző ám az, hogy valaki hogyan számol be egy sikeréről, akár egy sikeres vizsgáról vagy eredményes vállalkozásról. Vagy hogyan beszéli el egy kudarcát. S ha ezeken a Krisztus jó illata érződik, akkor az hat. És esetleg rákérdeznek utána: hogy tudod ezt így csinálni? Annyira eltér ez attól, amit látunk. Egyáltalán nem mindegy, hogy aki mer bizonyságot tenni Jézusról, az hogyan él azok között, akiknek beszélt róla.
Amikor valakit megaláztak egyszer, és méltánytalanul megbántottak, és mindenki adta a bölcs tanácsokat, hogyan kell visszaütni, hogyan kell ezért bosszút állni, s elcsodálkoztak, hogy ez az egy, ami nem jutott eszébe a sértettnek. Sok mindenre gondolt ő is, de bosszúállásra nem. Bolond ez? Vagy ez a keresztyénség? Valami egészen más illat csapja meg a lelki orrát a környezetnek, s ebben a helyzetben lesz igazán hiteles a bizonyságtétel. Ő annak a Jézusnak a tanítványa, aki szenvedvén nem fenyegetőzött, szidalmaztatván viszont nem szidalmazott.
Természetesen azok tudják így Jézus követésére hívni a körülöttük élőket, akik maguk egyszer elindultak Jézus után, és komolyan veszik, hogy mindig az Ő közelében akarnak maradni. Erre a követésre hív minket ma is, és ebben akar megerősíteni, hogy aztán elmondhassuk: legyetek az én követőim, miképpen én a Krisztusé.
Ehhez pedig mindenképpen új szívre van szükségünk. Egy olyan új szellemi központra, amit Isten Szentlelke tud kialakítani bennünk. Ezért imádkozzunk most egy énekverssel:

Adj minékünk megújult szívet
És új indulatot,
Tehozzád mindenekben hívet,
És szent akaratot.
Újítsd meg rajtunk a te képed,
Mely áll szent életben,
Hogy lehessünk választott néped,
Élvén szeretetben.
(285,4)